Bécs - Heckenast Gusztáv

A Múltunk wikiből

Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

  • Elméleti felismeréseit Becher megpróbálta a gyakorlatban is érvényesíteni. 1666-tól 1676-ig működött Bécsben, jelentősen befolyásolva az udvar gazdaságpolitikáját. Az ő ösztönzésére került sor 1666-ban az Udvari Kamara keretei között a kereskedelem és az ipar fejlesztésére hivatott kormányszerv, a Commerz-Collegium életre hívására, amely azután megszakításokkal 1678-ig működött; személyes alkotása az első osztrák selyemmanufaktúra Sinzendorf kamaraelnök Sankt Pölten melletti walpersdorfi birtokán, amely 1666-tól 1682-ig állt fenn, majd egy manufaktúra-mintaüzem a Bécs melletti Taborban (1675), ugyancsak Sinzendorf-birtokon, ahol olvasztó- és üveghuta, gyógyszerészeti kémiai laboratórium, majolikaedény-, posztó- és selyemgyártó részleg működött, s egyaránt lett volna termelőüzem és szakmunkásképző intézet. A szükségszerűen jelentkező kezdeti nehézségekkel, az Udvari Kamara bizalmatlan. maradiságával, Sinzendorf kamaraelnök rosszindulatával és a Tabor konkurenciájától tartó bécsi céhek ellenállásával végül is Becher – bár I. Lipót kedvelte alkimista kísérleteiért – nem tudott megküzdeni; 1676 végén elhagyta Ausztriát.
  • Miután a tábori mintaüzem Angliából telepített szakmunkásait 1679-ben elragadta a pestis, a vállalkozás 1681-ben végleg elbukott, Bécs 1683-i török ostroma idején az épületek is elpusztultak.
  • Becher – egyébként meg nem valósult – adóreform-javaslatának előkészítése során Hörnigk 1673-ban hivatalos megbízásból beutazta Ausztriát, Cseh-Morvaországot és Sziléziát. 92 várost és 16 mezővárost látogatott meg, hogy felmérje az iparosok számát és az ipari termelőerők állapotát. Fennmaradt útijelentésében Hörnigk helyszíni vizsgálódás és becslések alapján mintegy 82 ezerre tette az adófizetésre képes mesterek és legények számát; a főváros, Bécs iparosainak száma ugyanekkor megközelítette a 6 ezret.
  • A Habsburg Birodalom elmaradott ipari potenciáljának kifejlesztésében nagy szerep várt – ahogy ezt Hörnigk felismerte – az egyes országok hagyományosan fejlett kézműiparára, a sziléziai vászon- és a csehországi üveggyártásra, az észak-itáliai tartományokban meghonosított selyemtermesztés pedig lehetővé tette a 18. század elejétől kezdve a bécsi selyemipar kibontakozását. Az olasz vállalkozók kezdeményezésével 1697-ben létesült első bécsi selyemmanufaktúra számára a munkaerőt a bécsi szegényház lakói biztosították.

Az ipar fejlődése a Habsburg-monarchiában

Osztrák történészek megítélése szerint I. Lipót gazdaságpolitikája eredményesebb volt, mint a fiaié. Szívesen idézik I. József császár kaján megjegyzését, hogy tudniillik legeredményesebb gazdasági intézkedése a bécsi zálogház létesítése volt, VI. Károly gazdasági terveit pedig, éppúgy, mint politikáját, mértéket nem ismerő, irreális voltuk miatt marasztalják el. Az elképzelések és a valóság közötti ellentmondás valóban lenyűgöző; de ha figyelmünket arra fordítjuk, ami megvalósult, a reális lehetőségeknek megfelelő iparfejlődést látunk.

A Habsburg Birodalom valamennyi tartománya közül Szilézia volt iparilag a legerősebb. Az Udvari Kamara már 1698-ban kameralista szemmel mérte fel a tartomány szükségleteit; a textilipar további fejlődését mozdította elő I. József 1708-ban, majd VI. Károly 1718-ban és 1738-ban kibocsátott vámrendelete, amely megnehezítette a külföldi áruk behozatalát, és ugyanakkor exportra ösztönzött. Az 1720-as években új vászon-, posztó- és bőrgyártó manufaktúrák keletkeztek (Neustadt, Brieg, Glatz, Breslau), a posztóipar termelése 1720 és 1735 között 59 ezer végről 95 700 végre, tehát jó másfélszeresére nőtt, s a tartomány egy évi exportjának értéke az 1730-as évek elején elérte a 8 millió tallért. Minthogy azonban Szilézia rögtön az osztrák örökösödési háború elején végleg porosz kézre jutott, I. József és VI. Károly helyes gazdaságpolitikája nem a Habsburg Birodalom számára hozott maradandó eredményeket.

Az osztrák tartományok iparának fejlesztésében az 1720-as és 1730-as években fontos szerephez jutott az 1719-ben Bécsben megalapított Orientalische Compagnie. Ennek a társaságnak a feladata tulajdonképpen az lett volna, hogy a pozsareváci békét követő kereskedelmi szerződés révén uralkodó helyzetet foglaljon el a balkáni és levantei kereskedelemben. Ezért a Törökországgal való kereskedelemre kizárólagos privilégiumot kapott, s hogy ezzel élni is tudjon, ipari vállalkozásokba kezdett. A társaság működéséhez fűzött kereskedelmi reménységek nem teljesültek, ipari vállalkozásaival mégis hozzájárult a Habsburg Birodalom gazdasági fejlődéséhez.

Az Orientalische Compagnie első ipari létesítményei az 1720-as évek elején a trieszti hajóépítő műhely, valamint a csak néhány évig működő fiumei gyertyaöntő és hajókötélverő manufaktúrák voltak. Valóban jelentős vállalkozásnak a linzi posztómanufaktúra megvásárlása (1722) és a schwechati textilmanufaktúra megalapítása (1724) bizonyult.

Érdemes röviden megismerkednünk a linzi posztómanufaktúra tulajdonviszonyainak alakulásával, mert ennek a kimagasló fontosságú üzemnek a viszontagságai rendkívül szemléletesen mutatják az ausztriai iparfejlődés tőkehiány okozta nehézségeit; sorsának majd minden fordulatához más manufaktúrák története kínál párhuzamokat, úgyhogy fejlődésmenetét joggal tekinthetjük tipikusnak.

A linzi posztómanufaktúra felvirágoztatását a bécsi kormány szinte megalapítása óta szívén viselte; polgári tulajdonosait megnemesítette, és következetesen védte az üzemet a felső-ausztriai rendeknek a linzi céheket támogató politikájával szemben. Fenntartotta az udvar a manufaktúra érdekében kibocsátott behozatali tilalmakat is, nem engedve ebben a kérdésben sem a bécsi kereskedők, sem az általuk közbelépésre biztatott bécsi angol követ nyomásának. Mindez nem biztosította azonban az üzem fenntartásához szükséges tőkét. Ezért az 1710-es években az Udvari Kamara rávette két zsidó hitelezőjét, hogy folyósítsák a kormány szemében legfontosabb két ausztriai manufaktúra, a linzi posztó- és a neuhausi tükörgyártó üzem számára a szükséges tőkét. Így lett Simson Wertheimer Neuhaus, Abraham Spitz pedig Linz Verlegere. A zsidó uzsoratőke befektetése az iparba oly messzire előremutató, haladó lépés volt, amilyenre az ausztriai feudális társadalmi viszonyok még nem voltak megérve. Zsidó tőkések ipari vezető szerepe az érintett kézművesek és kereskedők középkori hagyományokban gyökerező mentalitása számára elképzelhetetlen volt, így a kormányzat hamarosan más megoldásra kényszerült. A neuhausi manufaktúrát 1725-ben az állami bank szerepét betöltő Wiener Stadtbanco vette át, a linzi posztómanufaktúrát pedig 1722-ben az Orientalische Compagnie-val vásároltatták meg. Minthogy zsidó tőkések nem lehettek a társaság tagjai, a polgári kereskedőtőke pedig egyrészt erőtlen volt, másrészt tartózkodó, s 217 ezer forint alaptőkét is csak úgy tudtak összeszedni, hogy a Wiener Stadtbanco kormányutasításra 100 ezer forintot adott, az Orientalische Clompagnie lottóspekulációba kezdett, rövid ideig virágzott, de az 1730-as évek közepére fizetésképtelenné vált. A társaság két textilmanufaktúrája a lottó hitelezőinek tulajdonába ment át, akik a schwechati üzemet 1740-ben eladták egy bécsi kereskedőkből alakult társaságnak; a linzi posztómanufaktúrát 1754-ben az állam vette át. (A schwechati manufaktúra 1819-ig, a linzi 1851-ig állt fenn.)

VI. Károly uralkodása alatt az Orientalische Compagnie ipari vállalkozásain kívül is szép számmal keletkeztek manufaktúrák különböző tartományokban, Szilézia mellett elsősorban Bécsben és környékén, valamint Csehországban. A teljesség minden igénye nélkül, csupán a fejlődés érzékeltetésére soroljuk fel a megítélésünk szerint fontosabbakat.

1717-ben alapította meg a hollandi Claude du Paquier Európának – az úttörő szászországi meisseni (1708) után – második porcelán- és majolikaedény-manufaktúráját Bécsben. A következő évben kizárólagos privilégiumot kapott, egy Meissenből odaszökött mester szakmai irányítása alatt kiváló minőségű árut állított elő, mégis veszteséges vállalkozásnak bizonyult, úgyhogy az üzem fennmaradását csak állami kezelésbevételével (1744) sikerült biztosítani. Ugyancsak külföldi vállalkozó, a genfi Francois Dunant alapította 1717-ben az első bécsi tafotamanufaktúrát, Lyonból hozatott szakmunkásai és a számára folyósított jelentős állami támogatás ellenére is nagy nehézségek között. Alsó-Ausztriában az Orientalische Compagnie schwechati textilmanufaktúrája mellett és privilégiuma sérelmével néhány kisebb üzem is működött, így Pottendorfban, Trumauban, Hainburgban; ez utóbbi (1727) magyarországi nyersanyagot dolgozott fel a magyar piac számára. A magyarországi dohány feldolgozására alapították a hainburgi (1722) és a stájerországi fürstenfeldi (1723) dohánymanufaktúrát, az 1730-as években pedig két papírgyártó manufaktúra is létesült Alsó-Ausztriában. Csehországban ezekre az évtizedekre esik néhány főúri textilmanufaktúra születése: Martinitz gróf 1710-ben Plánicén, Waldstein gróf 1715-ben Horní Litvínovban fejlett munkamegosztással dolgozó, néhány száz munkást foglalkoztató posztómanufaktúrát alapított; ugyanekkor Gallas gróf posztómanufaktúrája a schwechati üzem kizárólagos privilégiumának esett áldozatul. Városi kereskedők vállalkozásai közül megemlíthetjük a prágai damaszt- és az olomouci posztólnanufaktúrát az 1720-as óvok végén.

Más tartományokban csak egy-két manufaktúráról tudunk ezekben az évtizedekben. Grácban néhány kereskedő barhentszövő manufaktúrát alapított 1720-ban a stájerországi szükséglet kielégítésére; az üzem ennek a feladatának megfelelt, egyébként nem volt jelentős, exportra nem termelt, s valószínűleg 1760 körül szűnt meg. Karintiában és Krajnában a tartományi rendek foglalkoztak posztómanufaktúra alapításával: a klagenfurti üzem nem bizonyult életképesnek, a ljubljanai 1728-tól termelt. Görzben kamarai selyemfilatórium működött.

Ez a kétségkívül hiányos áttekintés is tanúsítja, hogy az osztrák és cseh tartományok manufaktúraipara a 18. század első négy évtizedében határozottan fejlődött; szó sincs stagnálásról, nem hogy visszaesésről a 17. század utolsó évtizedeihez képest. Ennek ellenére nem beszélhetünk ekkor még a Habsburg-monarchia manufaktúra-korszakáról. A kereskedelem és ipar céltudatos fejlesztésére – mint erről már említés történt – csak tartományi szinten alakultak Commerz-Collegiumok, iparral foglalkozó központi kormányszerv VI. Károly egész uralkodása alatt nem jött létre. Az új iparágak meghonosítása, a céhek elzárkózásának leküzdése terén a kormányzat a manufaktúraalapítások nem mindig kielégítő támogatása mellett fokozottan élt az udvari mentesítő- és védlevelek kibocsátásának hagyományos eszközével. A Hofbefreite, Niederlagsverwandte s hasonló céhen kívüli iparosok sorában 1725-ben új színfoltként jelenik meg a Schutzverwandte kategória: VI. Károly bizonyos pénzösszeg lefizetése ellenében évről évre 4–5 ezer kontárnak és protestáns vallása miatt céhen kívül maradt kézművesnek engedélyezte az iparűzést, s 1733-tól kezdve arra kényszerítette a céheket, hogy e védlevéllel rendelkező kézműveseket fokozatosan fogadják be a mesterek sorába.

Országos érvényű iparstatisztikai adatokkal a 18. század első feléből nem rendelkezünk. Nem tudjuk megmondani, hány manufaktúra működött a Habsburg-monarchiában, a manufaktúrák munkáslétszámáról is csak egyedi adataink vannak, üzemenként tízestől ezres nagyságrendig; a céhes és céhen kívüli kézművesség számáról pedig még becsléseink sincsenek. Bécsnek és elővárosainak kézműveseit azonban 1736-ban összeírták, s ezek a hiteles statisztikai adatok azt mutatják, hogy a birodalmi főváros iparosnépessége az 1670-es évek óta megnégyszereződött; az akkor közel 6 ezer iparűzővel szemben 1736-ban mintegy 12 ezer kézművesmestert vettek számba, s a mellettük dolgozó segédek és inasok körülbelül ugyanennyire becsülhetők. A 12 ezer mesternek csupán egyharmada volt céhpolgár, a többiek különböző udvari védlevelek birtokában, mintegy 3 ezren pedig nyilvánvaló kontárokként folytatták mesterségüket.

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A Rákóczi-szabadságharc területi összeszűkülésével, majd bukásával Magyarország bányavidékei újra Habsburg-kézre, a bécsi Udvari Kamara irányítása alá kerültek. Thavonat báró, a kurucok elől elmenekült főkamaragróf 1712-ben újra átvette hivatalát, és hozzákezdett a bányaművelés megoldatlan problémáinak rendezéséhez. Megérkezésekor a Garam vidéki bányákat „a legnagyobb szükségben és nyomorúságban találta, a gépek parasztlovakkal működtek, és nem tudták a vizet lehúzni, a bánya mélysége, ahol a jobb ércek voltak, el volt fúlva, a bányapolgárság el volt szegényedve, a munkások pedig olyan nyomorúságban voltak, hogy csapatosan kivándoroltak, mert itt már nem tudtak megélni”.[1] Az imént véget ért háborús évtizedek rablógazdálkodása és pusztításai nem okozták, csupán sűrítették és különösen szemléletessé tették a bányászat évszázados bajait, és immár elodázhatatlanná technikai nehézségeinek megoldását.

A legsürgetőbb feladat a hollandoknak lekötött réztermelés biztosítása volt. A hitelezők a besztercebányai és az újra kamarai tulajdonba vett szomolnoki rézbányászat folyamatossága érdekében havi 5–5 ezer forint Verlaggal járultak hozzá a bányaművelés költségeihez. A főkamaragrófság egymást követő intézkedései nyomán a Besztercebánya melletti úrvölgyi rézbányák termelése 1715_ben már elérte az évi 2 ezer mázsát, 1718-ban a 3 ezret, 1723-ban meghaladta a 4 ezer, 1726-ban az 5 ezer mázsát, s 1734-ben elérte az évi 6 ezer mázsát, tehát húsz esztendő alatt megháromszorozódott. Mivel egyidejűleg a szomolnoki termelés is egyre nőtt, 1735 végére a hollandi hitelezőket kielégítették, s a rézelárusítást először a Palm testvéreknek, majd más osztrák vállalkozóknak adták bérbe. A réztermelés fellendülése következtében az Udvari Kamara már 1726-ban értesítette a főkamaragrófot, hogy ezentúl nem szükséges akadályozni a hazai rézfeldolgozást, a rézárugyártás nagyobb arányú fejlesztéséhez azonban sem a Kamara, sem magánosok nem rendelkeztek kellő tőkével. A rézbányászat magas termelési szintje viszont állandósult, így biztos fedezete lett az osztrák örökösödési háború idején felvett angol és holland kölcsönöknek. 1760 táján Szomolnok évente átlag 5 ezer, Besztercebánya 3 ezer mázsa (300, illetve 180 tonna) rezet produkált.

Távlataiban a réztermelés fejlesztésénél is nagyobb súlyú feladat volt a selmecbányai ezüstbányászat rekonstrukciója. Az első lépések még [[Thavonat báró|Thavonat (†1719) főkamaragrófsága idején megtörténtek. 1713-tól kezdve belföldi ólomércet használtak az ezüstkohászatban, s Hell Máté Kornél főgépmester tervei szerint megkezdték völgyzáró gátak és azokkal összefüggő, nagy kiterjedésű vízfogó árkok építését, valamint erővízgyűjtő tavak létesítését, hogy azok vizével hajtsák a vízemelő és -szállító gépeket. A Csehországból 1694-ben bevándorolt Hell még a századforduló idején tökéletesítette a hagyományos, lójárgányos vízemelő gépet (Roßkunst), majd 1711-ben üzembe helyezte az általa feltalált rudas szivattyút (Stangenkunst); a bányák víztelenítése ennek ellenére lassan haladt, úgyhogy Sternbach báró főkamaragrófnak (1723–1734) hivatalba lépésekor még azt kellett jelentenie, hogy Selmecbányán a termelés értékét felemészti a vízemelés költsége. A vízépítési munkák irányítását az 1730-as évek elején Hell Máté Kornél fia, Hell József Károly főgépmester, talán még apjánál is tehetségesebb technikus, és Mikoviny Sámuel, kiváló mérnök és híres térképész vette át; ezzel Sternbach halála idejére minden intézkedés megtörtént már, hogy az ezüstbányászatban „egy jövendő jobb eredménynek alapja vettessék”.[2] A Körmöcbányai Kamarának 1734 volt az utolsó deficites éve, 1739-ben az évi nyereség 100 ezer forint fölé emelkedett. A Selmecbányai Kamara Sternbach kamaragrófsága idején havi 20 ezer, a következő főkamaragróf, Mittrovszky báró alatt 1735-től 1743-ig, tehát nyolc év alatt összesen 2 millió forintot, ezután pedig rendszeresen havi 80–100 ezer forintot küldött fel nyereségéből Bécsbe. Az ezüstnek ez a hatalmas áradása tette lehetővé Mária Terézia kormánya számára – a külföldi kölcsönök mellett – az osztrák örökösödési háború költségeinek viselését, s ezzel a Habsburg Birodalom fennmaradásához a Selmec vidéki bányászat jelentős segítséget nyújtott. 1745-től ugyan a bányákon levő rendkívüli „áldás” csökkenni kezdett, 1747-ben a Bécsbe szállított nyereség már csak havi 40 ezer forint volt, de az örökösödési háború válságából kilábaló Habsburg Birodalom most megengedhette magának, hogy megfogadja az 1749-ben szakértőként Magyarországra küldött Imhoff báró braunschweigi bányakapitány tanácsát, és ne folyamodjék rablógazdálkodáshoz. A 18. század második felében sikerült biztosítani a bányaművelés egészséges fejlődését; Hell József Károly új vízemelő gépei segítségével a bányavíz leküzdésének problémája mintegy fél évszázadra megoldódott.

A bányaművelés harmadik, országos fontosságú ágazata a sóbányászat volt. Magyarország sóbányái közül az Eperjes melletti sóvári 1592 óta állt a bécsi Udvari Kamara kezelésében; az Erdélyi Fejedelemség megszerzése révén Habsburg-kézre jutottak a máramarosi és az erdélyi sóbányák is. A sóbányászat a középkor óta regálejog volt, a só forgalomba hozatalának ebből következő monopóliumát III. Károly építette ki. A bécsi udvar arra törekedett, hogy a Habsburg-országok sószükségletét lehetőleg belföldi termeléssel elégítse ki. Minthogy az erdélyi fejedelmek idején Magyarországra exportáló máramarosi és erdélyi kősóbányák mostmár belföldinek számítottak, a bécsi kormány felhagyott az osztrák só magyarországi terjesztésével, ehelyett a magyarországi és erdélyi sóbányák rekonstrukciójára, termelésük fokozására fordította figyelmét. A só árát mázsánként 0,5 forint illetékkel emelték, s a bevételi többletet a bányák helyreállítására rendelték. Magyarország és Erdély sótermelése az 1700. évi 330 ezer mázsáról 1720-ban 608 ezer, 1744-ben 707 ezer mázsára nőtt. A sóvári sófőzés erőteljes fejlesztése után 1725-től kezdve Sziléziát is magyar (főleg sóvári) sóval látták el. A sóhivatali szervezet Erdélyben a Gubernium közbeiktatásával, Magyarországon pedig közvetlenül a bécsi Udvari Kamara alá tartozott 1743-ig, amikor irányítását az 1741. évi 14. törvénycikk értelmében – az apparátus változatlanul hagyásával – a Magyar Kamara vette át. A magyarországi sójövedék tiszta haszna 1763-ban megközelítette az 1,5 millió forintot; erre a bevételre azonban, mint az előző fejezetben láthattuk, az udvar tette rá a kezét.

A szatmári béke után gyorsan helyreállították a nagybányai és [[Felsőbánya|felsőbányai arany- és ezüstbányákat, és legalább az aranybeváltás jobb megszervezésével igyekeztek előmozdítani a bányászatot és az aranymosást az Erdélyi Erchegységben. A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltási adatai itt is – mint úgy látszik az egész országban – a bányászat erőteljes fejlődését mutatják.

A zalatnai kincstári bányauradalom aranybeváltási adatai, 1710–1770
Év Beváltott arany
(nehezék)[* 1] (kg)
1710 13 630~ 69
1720 34 949~178
1730 49 450~253
1740 52 195~267
1750 59 856~303
1760 82 311~421
1770 88 483~453
  1. A nehezék a márka negyvennyolcad része, tehát 5,11537 g

Nem fejlesztette viszont az Udvari Kamara a zalatnai higanybányászatot. Az erdélyi bányaügy rendezésére 1699-ben Thavonat főkamaragróf vezetéSével kiküldött bizottság ugyan Köleséri Sámuel szakértő közreműködésével még rendbe hozatta a bányákat, s a 18. század elején az idriaival együtt szállították az erdélyi higanyt Amszterdamba, de az idriai bányák 1727-ben megkezdett rekonstrukciója után a zalatnai higanybányászatot – nyilván a szállítási nehézségek miatt – már elhanyagolták, a legjobb zalatnai szakmunkásokat is áttelepítették Idriába, és ezek ott meghonosítottak a zalatnai technológiát, a cinóberércnek mésszel keverve történő olvasztását. Az 1734 és 1743 közti évtizedben Idria higanytermelése 18 390 mázsa volt, Zalatnáé csak 1200, a továbbiakban a szinte korlátlan idriai fejlesztési és értékesítési lehetőségek következtében a zalatnai higanybányászat jelentőségét vesztette.

Új és jelentékeny bányák birtokába jutott a Habsburg Birodalom az 1716–1718. évi győzelmes török háborúban. Igaz, a majdanpeki rézbányák Észak-Szerbiában már 1737-ben újból török kézre kerültek, a Krassó-Szörényi Érchegység gazdag réz- és vasbányái viszont fontos szerephez jutottak később a magyarországi iparfejlődésben. A régészeti leletek tanúsága szerint e vidék bányáit már a rómaiak is ismerték, középkori művelésükről is vannak szórványos adataink, s úgy látszik, a bányaművelés a török uralom idején sem szűnt meg teljesen. A bécsi Udvari Kamara tudott e bányák létezéséről, s tisztviselői Savoyai Eugén herceg seregei nyomában még a békekötés előtt megjelentek a helyszínen. Az oravicai rézbányák már 1718-ban művelés alatt álltak, és 1721-re felépült a bogsáni vasmű is. Szakmunkásokat a birodalom más bányavidékeiről küldött az Udvari Kamara, Tirolból, Stájerországból és főleg Észak-Magyarországról. A bánsági bányaművelés 1732-ig kizárólag kincstári vállalkozás volt, magánvállalkozóknak 1733-tól kezdve engedélyezték a bányászatot.

A magyarországi bányászat itt felvázolt körképéből adataink töredékes volta és áttekintésünk minden hiányossága ellenére világosan kitűnik, hogy a 18. század első felében az államhatalom aktív közreműködésével rendkívüli arányú fejlődés ment végbe. Ez a fejlődés véleményünk szerint két tényező egymást erősítő hatására vezethető vissza. Az egyik az Udvari Kamara és a neki közvetlenül alárendelt alsó-magyarországi főkamaragrófság – minden bürokratikus nehézkesség ellenére – céltudatos és következetes szervezőmunkája, a másik azoknak a kiváló technikusoknak a tevékenysége, akik különböző vízemelő gépek feltalálásával és üzembe helyezésével megoldották – legalábbis a 18. század század számára – a bányák víztelenítésének problémáját.

Három kitűnő feltalálóról kell itt megemlékeznünk – mint a magyarországi bányagépesítés úttörőiről – két Hellről és az angol Isaac Potterről. „Nincs nehezebb – írta Sternbach főkamaragróf egy jelentésében –, mint gépészeti tervek felett ítélni, mert legalább én még nem hallottam olyan tervet, mely megvalósítva az ígért hatást megadta volna.”[3] A bányagépek primitív szerszámokkal, nem erre specializált kézművesek által megépített egyedi alkotások voltak, az állandó igénybevételt csak rövid ideig bírták. A két Hell és Potter gépeiket a kellő mechanikai ismeretek birtokában tervezték meg, ezzel emelkedtek ki a kortárs gépészek közül, de elméleti felkészültségük sem kímélte meg őket az üzemi gyakorlat buktatóitól. A kor legkiválóbb gépészeinek helyzetét reálisan méri fel [[Sternbach báró|Sternbach megjegyzése az idősebb Hellről: „már sokszor mutatott be jól járó mintákat, de nagyban csak ritkán tudott jó eredményt elérni”.[4] Hell Máté Kornél gépei a víz, Isaac Potter 1722-ben Újbányán felállított tűzgépe a vízgőz erejét használta fel vízemelésre, Hell József Károly találmányai részben a vízi erő, részben a sűrített levegő alkalmazásának elve működtek. A prototípust sokszorosan is tökéletesítették, így Potter tűzgépének szerkezetét először Josef Fischer von Erlach, a nagy bécsi építész fia, majd a fiatalabb Hell módosította.

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

Halvány nyomai vannak Windischgrätz Kristóf gróf répcemicskei bőrgyártó fabrikájának (1732), amely bécsi és pozsonyi zsidó Verlegerek útján soproni tímármestereknek szállított hitelbe nyersanyagot.

Az iparfejlődés

Az alsó-ausztriai manufaktúrák szinte korlátlan felvevőképességű piacra találtak egyrészt Bécsben, másrészt Magyarországon, élvezték a Bécsben székelő birodalmi kormány támogatását, elsősorban nekik állt rendelkezésükre a bécsi nagykereskedők által közvetített külföldi eredetű tőke, a birodalmi főváros és környékének rohamosan növekvő lakossága biztosította számukra a munkaerőt, úgyhogy viszonylag kevéssé érezték meg az ipar fejlődését másutt gátoló tőke- és szakemberhiányt, s a polgári tőke vállalkozó kedve is erősebb volt itt, mint más tartományokban. Ehhez járult a Bécsi-medence egyenletes éghajlata, a télen-nyáron közel egyforma hőmérsékletű, bővizű folyók, amelyek biztosították az ipari üzemek egész éven át megszakítatlan, egyenletes termelőmunkáját. A bécsi piac nemcsak az áruk elhelyezését, hanem a munkások olcsó élelmezését is lehetővé tette. Alsó-Ausztria manufaktúráinak száma 1762-ben legalább 11, 1783-ban legalább 90, 1790-ben legalább 140 volt. Az 1790-ben számon tartott 109 privilegizált manufaktúra több mint fele (57) textilmanufaktúra volt, ezek több mint 18 ezer munkást foglalkoztattak, nem számítva a közel 90 ezer bedolgozó fonót Alsó-Ausztria és Nyugat-Magyarország különböző uradalmaiban. A textilipar ágazatai között a pamut-, szövet- és a selyemgyártás koncentrálódott erre a területre mintegy 17, illetve 29 manufaktúrával. A pamutszövetgyártásban a schwechati manufaktúra 1762-ig monopolhelyzetben volt, kizárólagos privilégiumának megszüntetése után, 1763-tól kezdve egymás után alakultak a pamutszövet- és kartonmanufaktúrák, amelyek közül a Sankt Pölten melletti Fridauban létesült vállalkozás lett a legjelentékenyebb. Mindezek tulajdonképpen szórt manufaktúrák voltak, maga a központi üzem a fonókörzetekbe szervezett háziipari bedolgozók termékeinek csak a végső kidolgozást adta meg. Általában különböző részvénytársaságok tulajdonában voltak, a részvényeket főleg bécsi bankárok (így a lotharingiai származású, később bárósított Johann Fries) és nagykereskedők jegyezték, de nem maradt távol az udvari arisztokrácia sem. Míg a pamutszövetgyártás Alsó-Ausztria vidéki kisvárosaiban talált otthonra, a selyemipar Bécs kül- és elővárosaiban koncentrálódott. 1790-ben itt 8 ezer selyemszövőszék dolgozott. A bányakincsekben szegény Alsó-Ausztriában jelentős fémipar bontakozott ki, 12 vas-, 8 rézhámorról és mintegy 25 fém-, vas- és acélmanufaktúráról tudunk, amelyek idegen, stájerországi és felső- ausztriai nyersanyaggal dolgoztak. Természetesen képviselve volt a birodalmi fővárosban a luxusipar is, a leoni (arany- és ezüstdrót), nürnbergi (sárgaréz) és galantériaárukat előállító manufaktúrák száma 10 körül járt. 1790-ban Alsó-Ausztriában a Kommerzgewerbe szektorában foglalkoztatottak 38%-a manufaktúrmunkás volt. Az alsó-ausztriai iparfejlődés eredményeinek ismeretében érthető, hogy Bécs uralkodó helyzetre tett szert a birodalom gazdasági életében; megkülönböztetett helyét az udvar Magyarország irányában folytatott vámpolitikája még meg is erősítette: Magyarország pamutszövet-behozatalának 91%-át Alsó-Ausztriából, selyemáru-behozatalának 92%-át Bécsből fedezte 1782-ben.

Felső-Ausztria ipara ehhez képest szegényesnek mutatkozik. 1783-ban 4, 1790-ben 6 manufaktúrát vesznek számba, a fejlődés itt majd csak a századforduló után lendül fel. Egyetlen jelentős manufaktúrája a 18. század második felében is az 1672-ben alapított, 1754 óta állami tulajdonban levő linzi posztómanufaktúra, amelynek virágkora az 1780-as évekre esik. Ekkor évenként több mint egymillió forint értékű árut állított elő. Legfontosabb piaca Bécs és Magyarország volt; a magyarországi posztóbehozatalnak 1748-ban 30%-a, 1782-ben 66%-a származott Felső-Ausztriából, nyilvánvalóan főleg a linzi manufaktúrából. 1790-ben a Kommerzgewerbe szektorában foglalkoztatottak 10%-a volt manufaktúramunkás, a többiek nagy része céhes keretek között vagy azon kívül vászonszövéssel és vasfeldolgozással foglalkozott. A stájerországi Innerbergben kiolvasztott vasércet Felső-Ausztriában közel 300 vashámor dolgozta fel; az ybbsi és kirchdorf-micheldorfi sarló- és kaszagyártók, a steyri penge- és késművesek termékei egész Kelet-Európát elárasztották.

Csehországot, Morvaországot és Osztrák-Sziléziát helyesnek látszik együttesen tárgyalni, mert az iparfejlődés menete és jelenségei e három tartományban nagyon hasonlóak. Középponti helyet itt is a textilipar foglalt el, a Kommerzgewerbe szektorában foglalkoztatottaknak több mint 80%-a valamelyik textilipari ágazatban dolgozott, de csak 5%-uk volt manufaktúramunkás. A manufakturális fejlődés tehát gyengébb volt, mint Ausztriában. A manufaktúrák száma Csehországban 1780–1781-ben 30 körül járt, a nyolcvanas évek nagy fellendülésében megháromszorozódott, 1794-ben 89 volt, ehhez jön Morvaországban 19, Sziléziában további 3, a manufaktúra-tabellákból kimaradtakkal együtt tehát összesen mintegy 130–140, mintegy kétharmaduk textilmanufaktúra. Ezek mellett változatlanul virágoztak a Verlag hagyományos formái is. A textilipar ágazatai között a posztó- és a vászonszövés volt a legfejlettebb, a pamutszövetgyártás csak a nyolcvanas években lendült fel, a selyemgyártás mindvégig háttérbe szorult. Csehország legnagyobb posztómanufaktúrája, az 1715-ben Horní Litvínovban alapított gróf Waldstein-féle üzem, az egész 18: századon át virágzott. A példát követve, főleg a század harmadik negyedében sok nagybirtokos alapított posztómanufaktúrát; ezek bérmunkásai legnagyobbrészt a jobbágyi függésben élő zsellérek közül kerültek ki, sőt a földesurak éppen ebből a megfontolásból kiindulva szaporították zselléreik számát. A cseh nagybirtok iparosodására jellemző, hogy az 1750-es évek második: felében a földesúri jövedelmek 43%-a sörfőzésből és más ipari vállalkozásból eredt, míg a földművelésből 38 %-a, robotból és illetékekből csak 19%-a. Ennek ellenére sem indult meg a feudális földesúr átalakulása ipari tőkéssé: az üzemek csupán a földbirtok jövedelmezőbb kihasználását célozták, s az örökös jobbágyság megszüntetésével (1781) észrevehetően alábbhagyott az arisztokrácia iparosító tevékenysége. A polgári eredetű tőke posztómanufaktúra-alapításai az 1760-as évektől kezdve szaporodtak el, főleg Morvaországban, elsősorban Brünnben. Nem hozott létre manufaktúrát a kereskedőtőke a kézműves posztószövés hagyományos városi központjaiban, de a libereci vagy a jihlavai takácsok termelése több virágzó manufaktúráéval is felért. A vidéki háziipar széles bázisán szervezett vászonszövést pedig csak kivételesen lehetett manufaktúrák köré csoportosítani, mint Lotharingiai Ferenc császár potštejni üzemében, amelyet 1761-ben az addigi igazgató, Chamaré gróf vásárolt meg, s itt sem tartós eredménnyel. Megindult a manufaktúrafejlődés a hagyományosan fejlett cseh papír- és üvegiparban, és új jelenségként a textiliparnak fehérítő- és festőanyagokat szolgáltató vegyiparban. Cseh- és Morvaország manufaktúra- és kézművesmunkásainak száma a felgyorsuló iparfejlődést tükrözi: az 1780. évi 72 ezerről 1798-ig több mint kétszeresére, közel 150 ezerre nőtt, ezen belül a mesterek száma 58, a segédeké 91, az inasoké 136 %-kal növekedett, a tanulatlan segédmunkásoké megháromszorozódott. Az ipar mellett a bányászat háttérbe szorult. A nemesfémbányászat eljelentéktelenedett, a vaskohászat fejlődött, egymásnak ellentmondó statisztikai adatai egybehangzóan növekedésről vallanak, de a termelés nem fedezte a szükségleteket, így a cseh vasipar rá volt utalva az osztrák, a morva és a magyarországi vasexportra. A cseh-morvaországi bányászat történetének legnagyobb horderejű eseménye a 18. század második felében az ostravai széntelepek felfedezése.

Tirol és Vorarlberg távoli, az iparfejlődésben elmaradott, az 1775. évi egységes osztrák-cseh vámterületből kihagyott tartományok voltak; a birodalom gazdasági vérkeringésébe csupán a dél-tiroli selyemfilatóriumok kapcsolódtak be, részben ők látták el Bécs selyemiparát finom minőségű nyersanyaggal.

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

Részlettanulmányok ugyan szép számmal készültek, de a részletek még nem állnak össze szerves egésszé; a döntő többségében Bécsben, illetve Selmecbányán található forrásanyag pedig olyan hatalmas mennyiségű, hogy felületes áttekintése is reménytelen feladat hazai kutató számára. A 18. század második fele magyarországi (és erdélyi) bányászattörténetének monográfiák sorára alapozott szintézise csak nemzetközi együttműködés, magyar, szlovák és román kutatók közös munkája nyomán készíthető el.

Pedig a korabeli kamarai bányaigazgatás a maga hatáskörében gondoskodni kívánt egy jól megalapozott történeti áttekintés előkészítéséről, ezért a bécsi Hofkammer in Münz- und Bergwesen 1768-ban utasította a birodalom valamennyi bányakerületének legfelső kamarai hatóságát, hogy évről évre terjesszen fel úgynevezett történeti híradást (Historische Nachricht) a bányaművelés tökéletesítéséről, más nevezetes eseményekről, a termelés növekedéséről vagy csökkenéséről, s mindezek okairól. A rendelkezést végrehajtották, a terjedelmes, mellékletekkel együtt gyakran több száz oldalas jelentések szabályosan befutottak Bécsbe, kiértékelésük is megtörtént összefoglaló birodalmi évi jelentés formájában, majd az egész anyag az udvari kamarai főszámvevőségre került, s aktualitása elmúlván a főszámvevőség levéltárával együtt került kiselejtezésre. Valamely szerencsés véletlen következtében azonban fennmaradt – kis hiányokkal – az alsó-magyarországi főkamaragrófság tizennégy darab évi jelentése az 1769 és 1786 közti időből. Ennek köszönhető, hogy van némi áttekintésünk az ország még mindig legfontosabb bányavidékének, a selmecbányai, a körmöcbányai és a besztercebányai bányakamara területének termeléséről.

Az évi jelentésekből az tűnik ki, hogy a legfontosabb bányatermék ezekben az években is az ezüst (Selmec- és Körmöcbányán) és a réz (Besztercebányán) volt. A legjövedelmezőbb ezüstlelőhely az egész időszakban a Selmecbánya melletti Szélakna (Windschacht) ; a Garam menti bányavidék többi bányavárosában viszont a bányaművelés már teljesen lehanyatlott, a termelés jelentéktelen volt, vagy meg is szűnt.

Összefüggő termelési adatsorokat ezek az évi jelentések legfeljebb egyes bányaüzemekről közölnek, kimutatják viszont a Garam menti három bányakamara bányaművelésének évi teljes tiszta jövedelmét.

Alsó-Magyarország kincstári bányáinak évi tiszta jövedelme (1779–1786)
Év Selmec- és Körmöcbánya Besztercebánya Összesen
Ft xr Ft xr Ft xr
1779 325 058 58 1/2 91 306 15 3/4 416 365 19 1/4
1780 445 973 25 3/4 124 695 28 1/2 570 668 54 1/4
1781 377 495 07 1/4 106 695 42 484 190 49 1/4
1782 459 551 59 94 225 24 1/2 553 777 23 1/2
1783 404 237 56 1/2 72 844 22 1/4 477 082 18 3/4
1784 404 480 43 1/2 84 063 52 1/2 489 544 36
1785 449 092 46 69 675 34 1/4 518 786 20 1/4
1786 565 954 21 3/4 72 035 26 3/4 637 989 48 1/2

Az alsó-magyarországi bányaművelés tiszta jövedelme ezek szerint 1779 és 1786 között hullámzóan emelkedve évi fél millió forint körül mozgott, ennek túlnyomó részét a selmecbányai ezüst hozta; E nyolc év teljes tiszta jövedelme 4&bsp;148 387 forint 29 krajcár volt. Minthogy a 18. század első felében, mint láttuk, a nagy fellendülés idején, 1735 és 1743 között, tehát ugyancsak nyolc év alatt e három bányakamara teljes tiszta jövedelme kereken 2 millió forintot tett ki, megállapíthatjuk, hogy a 18. század második felének eddig ismeretlen fénykorában ez a tiszta jövedelem megkettőződött.

A „fénykor„ már régóta legszembeötlőbb szimptómája a selmecbányai bányászati akadémia 1762-ben elhatározott és 1770-ig fokozatosan megvalósított felállítása volt. A főiskola helyének kiválasztását két szempont határozta meg: egyrészt a Garam menti bányavidék oktatási szempontból kitűnően hasznosítható sokoldalúsága, hiszen itt viszonylag kis területen arany-, ezüst-, réz- és vasbányák zsúfolódtak össze a különböző fémfeldolgozó kohászati üzemekkel, másrészt e bánya- és kohóüzemek korszerű technikai színvonala. Gyakorlati célú főiskoláról lévén szó, további előnyt jelentett, hogy Selmecbánya volt a legfelső magyarországi bányahatóság, a főkamaragrófi hivatal székhelye. Az akadémia az egész Habsburg Birodalom számára képzett szakmérnököket, igazgatója a mindenkori főkamaragróf volt. Nemcsak a bányászati igazgatással való hivatali kapcsolat, hanem a tanmenet is az elmélet és gyakorlat szerves egységéről tanúskodik: az előadásokat üzemi és laboratóriumi gyakorlatok egészítették ki.

A magyar és a szlovák, illetve a német szakirodalomban már régóta folyik a vita arról, hogy a selmecbányai vagy szászországi freibergi volt-e a világ első bányászati főiskolája. A kutatások mai állása szerint a selmecbányai akadémia felállítását néhány hónappal korábban határozták el, mint a freibergiét, Freiberg azonban már 1765-ben, tehát öt évvel Selmecbánya előtt elérte az akadémiai szintet. A vitának véleményünk szerint nincs sok értelme; a lényeges mind tudomány-, mind oktatástörténeti szempontból az, hogy Kelet-Közép-Európa két, akkor legfejlettebb bányavidékén a szász választófejedelemség, illetve a Habsburg Birodalom kormányzata egyszerre, lényegében ugyanazokban az években ismerte fel az állami bánya- és kohómérnökképzés szükségességét.

Selmecbányához kapcsolódik a kor egyik jelentős kohászati felfedezésének, az úgynevezett európai amalgamációnak a kidolgozása (1784). Az amalgamáció, vagyis a nemesfémeknek érceikből higannyal történő kinyerése egy Chilében működött spanyol szerzetes, Alonso Barba találmánya volt 1609-ben. Born Ignác lovag, kiváló mineralógus, a bécsi császári természetrajzi gyűjtemény őre, részben a selmecbányai akadémia kémiai tanszékének segítségével kidolgozta az amalgamációnak az amerikainál egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb eljárását, amely az ezüstkohászatban olyan előnyösnek bizonyult, hogy több helyen hosszabb-rövidebb időre kiszorította a hagyományos ércolvasztási eljárásokat.

A vaskohászat fellendülése

Az 1760-as évek elején a Veszprém megyei Kislődön morva kistőkések építettek nagyolvasztót, a Kishont megyei rimabrézói vasművet pedig 1780-tól kezdve bécsi vállalkozók finanszírozzák.

Szerencsés forrásadottságok lehetővé teszik Magyarország és Erdély vastermelésének kiszámítását az 1780-as évek első felében. II. József ugyanis elrendelte az addig bányaurbura alá nem eső vastermelés megadóztatását; az országban működő bányafelügyelőségek ezért egyenként számba vették a vasműveket, felmérték évi termelésüket. A vastermelés súlypontja e kimutatások szerint még mindig a felső-magyarországi bányakerületben (Gömör, Szepes, Abaúj és Zemplén megyékben) volt, ahol 80 vasmű 1782-ben 7 nagyolvasztóban és 123 tótkemencében összesen mintegy 85–90 ezer bécsi mázsa vasat állított elő. Az alsó-magyarországi bányakerület (lényegében a Garam-vidék) vastermelése az 1782–1785 évek eredményei alapján számítva évi 28 ezer bécsi mázsa körül lehetett. A bánsági vasművek termelése évi 20 ezer bécsi mázsa körül járt, ehhez jött még a nagybányai bányakerületben évi 5 ezer, a rézbányaiban évi 4 ezer bécsi mázsa. Így Magyarország évi vastermelése 145 ezer, Erdélyé pedig 25 ezer, összesen 170 ezer bécsi mázsa (kb.= 9500 tonna) lehetett; ennek mintegy kétötöd része volt indirekt eljárással gyártott nyers-, illetve öntöttvas.

Összehasonlítva ezeket az adatokat a Habsburg Birodalom többi országaival: az 1780-as években Magyarország a vastermelés mennyiségét tekintve évi 145 ezer bécsi mázsájával Stájerország, Csehország és Karintia mögött a negyedik helyet foglalta el, Erdély évi 25 ezer bécsi mázsája pedig Morvaország vastermelésével volt egy szinten. Az előállított vas minőségét tekintve viszont a magyarországi és erdélyi gyártmányok mindenképpen elmaradtak az alpesi tartományok és Csehország gyártmányai mögött.

A Habsburg Birodalom országai között élénk vaskereskedelem folyt. A monarchia különböző vastermelő vidékeinek piackörzeteit – amennyiben nem speciális árufajtákról volt szó – a szállítás lehetőségei alakították ki. Magyarország nyugati területeit elsősorban Stájerország látta el vassal, vagy közvetlenül, vagy bécsi és bécsújhelyi kereskedők közbenjöttével, Horvátországot pedig Stájerország és Krajna.

Textilipar

Az exportra alkalmas minőség előtt, mint ezt a pesti Valero századvégi bécsi szállításai mutatták, a hátrányos vámrendelkezések ellenére is nyitva állta a külföldi piac.

Posztó-, lenvászon- és kartonmanufaktúráink legnagyobb része, az életképesnek bizonyult vállalkozások mind az ország északnyugati vidékeim, a LőcseHatvanPestSopron-vonallal elhatárolt területen helyezkedtek el. Az osztrák, a cseh-morva és a magyarországi manufaktúra-vidék földrajzi összefüggése lényeges kapcsolatokra hívja fel a figyelmet. Az ausztriai kereskedőtőke az alacsony élelmiszerárak és az ebből következő alacsony bérszínvonal miatt szívesen jött Magyarországra; ennek köszönheti születését Falquet és társai cseklészi (1766) karton-, Wachtler ugyancsak cseklészi (1784) muszlin- és piké-, vagy Rubini pozsonyi (1787) pamutfonal-manufaktúrája. A földrajzi közelség kézenfekvővé teszi, hogy a határ közelében telepített vállalkozások eredetileg nem is a magyar, hanem az osztrák piacra kívántak elsősorban termelni. Az 1764 és 1768 közt az osztrák határ közelében alapított hét új textilmanufaktúra felkeltette az ausztriai és cseh-morvaországi vállalkozók félelmét a magyarországi üzemek versenyétől, s ez magyarázattal szolgál arra, hogy miért fordult szembe éppen 1770 táján a bécsi gazdaságpolitika a magyarországi iparfejlesztéssel.

A textilipar ágazatai közül a selyemgyártás virágzott fel Magyarországon a legjobban. A dél-magyarországi selyemtermelés állami ösztönzése az 1760-as évektől kezdve elsősorban Bécs selyemipara számára kívánta biztosítani a nyersanyagot. Célszerű volt a félkész árut a selyemhernyó-tenyésztés színhelyéhez közel előállítani; ennek köszönhette alapítását a verseci kamarai selyemgombolyító vagy az eszéki és más kisebb horvátországi gombolyítók és filatóriumok. A selyemfonal-szállítmányokat ezután a ráckevei és az óbudai kamarai uradalomban gyűjtötték össze, és innen szállították Bécsbe. A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették. Beywinckler József és Höpfinger József bécsi céhmester 1776-ban teljes felszereléssel és személyzettel települt át Óbudára, az olasz származású, de már pesti születésű Valero István, szintén a bécsi selyemgyártó céh tagja, ugyancsak 1776-ban Pesten alapított selyemgyártó manufaktúrát. Példájukat az 1780-as években több bécsi és pesti polgári vállalkozó követte.

Mezőgazdasági ipar

Az eredetileg Belső-Ausztriához tartozó Fiume 1776-ban Horvátországhoz, 1779-ben Magyarországhoz csatolása révén lett az 1752 óta működő fiumei cukorfinomító legnagyobb 18. századi mezőgazdasági ipari üzemünkké. Ez az antwerpeni és bécsi tőkések tulajdonában levő vállalkozás, amelyben a masszává őrölt nyugat-indiai cukornádat 24 üstben finomították, állandóan mintegy 380–400 munkást foglalkoztatott.

Lábjegyzetek

  1. Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története. III. 1650–1750. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos. Budapest, 1967. 117.
  2. Ugyanott 221. (1746. évi névtelen jelentésből)
  3. Ugyanott 915.
  4. Ugyanott 918.