Bécs - Szabad György

A Múltunk wikiből

Birodalmi egység önkényuralom árán

Kudarca ellenére Bach nem vált meg tárcájától, hanem éppenséggel arra törekedett, a befolyásából sokat megőrző Schwarzenberg támogatásával, hogy a bürokratikus készségeit messzemenően méltányló uralkodó erősítse meg pozícióját az önkényuralmi rendszerben. Nem csupán tényleg elvtelen, de az arisztokrácia által különös előszeretettel ki is domborított karrierizmusa vitte erre a konzervatívok adta gúnynevén „barrikád miniszterként” emlegetett Bachot. A bécsi márciusi forradalom tetőpontján valóban az alkotmányosságért lelkesedett, és legelsőként sietett a császárvárosba érkezett Kossuth üdvözlésére, hogy azután az igazságügyi tárca birtokosaként, majd a belügyminiszter posztján a forradalmi átalakulás és az alkotmányos berendezkedés minden támasza elleni küzdelmében kiszolgálója legyen a Habsburg-hatalomnak.

Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

Ez „a kötelességteljesítést” alattvalóitól, környezetétől és önmagától is szigorúan megkövetelő, a triviálison felülemelkedő művészetek iránt is érzéketlen fiatalember a szabályozás és a rendteremtés bűvöletében élt. Szinte márványhidegségűvé fagyasztotta a hagyományosan szertartásos bécsi udvar amúgy sem enyhe levegőjét. Anyján, az őt trónra juttató „kamarilla” hajdani fején, Zsófia főhercegnőn kívül minden családtagjával előbb-utóbb konfliktusba került, amit általában parancsszóval „oldott meg”, hiszen az utasításadás volt a környezetével való érintkezésének legfőbb formája. Kezdeti népszerűtlensége, aminek az 1850-es években számos jelét kellett a császárvárosban is tapasztalnia, még inkább megkeményítette. Önbecsülésének legfőbb forrása minden bizonnyal szorgalma és „kötelességteljesítése„ volt, amiben – saját értékrendszerét véve alapul – joggal tekintette szinte felülmúlhatatlannak magát. Szigorú beosztás szerint élt, ideje legnagyobb hányadát íróasztalnál töltötte, rendkívüli elfoglaltság esetén éjt nappá téve dolgozott, hogy lehetőleg hátralékba ne kerüljön elolvasandó ügyirat, esedékes határozat. Hogy mit tartott fontosnak a fiatal császár, jól tükrözik világosan fogalmazott, de gondolatszegény bizalmas levelei.

A magyarországi megtorlás

Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján, október 6-án, a nagy bécsi forradalmi megmozdulás évfordulóján foganatosították a halálos ítéletek egész sorának – a várvédők megtévesztésére – szeptember derekán felfüggesztett végrehajtását.

Magyarország önkényuralmi igazgatása

Albrecht, a császár atyai nagybátyja egy személyben katonai főparancsnokként és a polgári kormányzata legfőbb vezetőjeként állt nyolc éven át a megszállt ország élét). A főherceget a dinasztia minden más tagjánál szorosabb szálak fűzték a hadsereghez. Kora ifjúságától kezdve a császári sereg kötelékében élt, s azt a birodalom minden áron fenntartandó egysége és rendje egyedül hatékony őrének tekintette. Rajongó tisztelője volt a cári despotikus kormányzási rendszernek és kérlelhetetlen ellenfele nemcsak minden liberális, még inkább minden forradalmi, hanem minden polgári alkotmányos törekvésnek is. 1848 márciusában mint Bécs városparancsnoka vérbe kívánta fojtani a forradalmi mozgalmakat. Nem rajta múlt, hogy az udvar utat nyitott az alkotmányos kísérletezésnek. Másfél évtized múltán is azt hangoztatta, hogy a birodalom még egy 1848–49-hez hasonló megrázkódtatást nem lenne képes túlélni. Magyarországi feladatának lényegét ezért a „lázadás vétkébe” esett ország katonai fékentartásában látta.

1853-tól kezdve, amikor az egységes helytartóság működését gyakorlatilag felszámolták, Magyarország közigazgatási hierarchiája így festett: Budán székelt a katonai és polgári kormányzóság, élén a hamarosan főkormányzói címhez jutó Albrecht főherceggel, a kerületi székhelyeken egy-egy helytartósági alelnök vezetésével a helytartóság területileg megfelelő osztálya, valamint a helyi közigazgatást közvetlenül irányító kerületi főispán. A következő lépcsőfokon, a megye élén a „megyefőnök” állt, annál is lejjebb a járási szolgabíró. Míg a falvak és mezővárosok elöljárói ez utóbbi, a városok polgármesterei a kerületi főispán alárendeltjei voltak.

A közigazgatási hierarchiával párhuzamosan szilárdult meg a fegyveres erőszakszervezeteké. A birodalom III. hadseregének főparancsnoksága, illetve a kormányzóság katonai osztálya irányította az országot megszálló csapatok tevékenységét. A birodalom hadseregének aránytalanul nagy részét állomásoztatták az országban. Még fokozottabban, mint a forradalom előtt, arra törekedtek, hogy a hazai alakulatokat más megbízhatatlan koronaországokba vezényeljék, a magyar tartományokat pedig idegen csapatokkal tartsák megszállva. Nemcsak a határvonalak védelmét fokozták, hanem az ország belsejében levő erősségeket is felszerelték, harcrakész állapotban tartották, sőt újakat is létesítettek kifejezetten a lakosság fékentartására. Jellegzetes példája ennek a budai vár újraerődítése mellett a gellérthegyi Citadella megépítése. Az új erősség legtöbb lőréséből magára a megbízhatatlannak tekintett és megfélemlítésre ítélt városra szegeződött a nehézágyúk torka. A hadsereg 1854-ig, az ostromállapot megszüntetéséig közvetlenül is, azután a polgári hatóságok megkeresése alapján avatkozott az ország és kiszolgáltatott népe életébe.

Az 1850-es évek elején került sor az államrendőrség megszervezésére. Ez a városok „rendjének” őrzését kapta feladatul, ha kém- és besúgóhálózatát szélesebb körre feszítette is, hogy a politikailag veszélyesnek ítélt személyeket, illetve szervezkedéseket figyelemmel kísérhesse. Az 1849-ben felállított és kifejezetten az ellenállás lángjának elfojtására, újralobbanásának megakadályozására bevetett csendőrség katonai jellegű intézmény volt. Annak a Johann Kempen altábornagynak a legfőbb parancsnoksága alatt, akit 1852-ben – nem kevéssé a magyarországi megtorlásban és a csendőrség megszervezésében szerzett érdemei folytán – nevezett ki a császár a valamennyi rendészeti szerv munkáját egybehangoló és irányító hatóság fejévé. A széles körű fegyverhasználati joggal felruházott csendőrség kezére elsősorban a vidék, a falu meg a puszta jutott. Az ő feladata lett, hogy birodalmi polgárrá törje a „nyakas” parasztot, meg a „rebellis” urat, vizslassa az utak jövő-menő népét, megkövetelje tőle a belföldi forgalomban is kötelezővé tett útiokmányok felmutatását. A császári csendőrség a gyűlölt rendszer legnépszerűtlenebb intézményévé vált. Funkciója és az a kegyetlenkedésre is vetemedő kíméletlenség, amivel feladatát ellátta, sorozatos incidenseket kirobbantó kivételes feszültséget teremtett a köznép és a csendőr, illetve – ahogy a nép a szervezet előkelősködő franciás elnevezéséből, a „gendarme”-ból nevét magyarította – a zsandár között. A csendőr szolgálati esküjére hivatkozó tanúvallomása egymagában bizonyító erővel bírt. S hogy ne takarékoskodjék a vádaskodással, arról az a sajátos jutalmazási rendszer gondoskodott, amely a „rend” őrének a kiszabott büntetés mértékével lépcsőzetesen emelkedő díjazást biztosított.

A kormányzat egyébként is minden eszközzel ösztönözte a feljelentőket. A hosszúra nyúlt ostromállapot idején nemcsak tilos volt idegen személy éjszakai befogadása, hanem kötelező is a szálláskeresők feladása. A hivatalokban végrehajtott igazoltatások résztvevőit politikai, sőt anyagi felelősségre vonással is fenyegették, „valamely pártütésben részes” leleplezésének elmulasztása esetére. Igazságügyminiszteri rendelet biztosította a feljelentőket arról, hogy nevüket hivatali titokként kezelik. A félelem és a bizalmatlanság légkörét árasztó önkényuralmi rendszer azonban az alkalmi feljelentők szerepénél méltán ítélte sokkal fontosabbnak az egész ármádiára rúgó hivatásos besúgókat. A titkos ügynökök hálózata, amit még Bach épített ki újra, mégpedig a korábban e téren felülmúlhatatlannak ítélt metternichi rendszernél is módszeresebben, kül- és belföldön egyaránt igen sokoldalú tevékenységet folytatott. A magyar emigráció ellen valóságos „ügynökháború” folyt. A fenyegetés és a jutalmazás minden eszközének igénybevételével toborozta szolgálatába a bécsi titkosrendőrség a megingathatókat, s próbálta a vezető emigránsok környezetébe csempészni a maga embereit. (Hogy erkölcsileg milyen mélyre süllyedt a Habsburg-hatalom ebben a titkos háborúban, azt jól példázza, hogy a Kossuth ellen törökországi fogsága idején orgyilkos merénylettel kísérletezőket 1853-ban Kempen előterjesztésére Ferenc József hűséges szolgálataik címén koronás ezüst érdemkereszttel tüntette ki.) Kiterjedt a megfigyelés más nemzetek forradalmi emigrációjára, a liberális, demokratikus és szocialista szervezkedések résztvevőire, különös gonddal a különböző irányzatok zsidó szereplőire, akiket Bach elfogultsága és fantáziája az 1848–49-es európai mozgalmak irányítóivá léptetett elő.

A birodalomban működő titkos ügynököknek is a külföldi összeköttetések figyelemmel kísérése volt az egyik legfőbb feladata. (Magyarországot egyébként annyira hermetikusan igyekeztek elszigetelni a külföldtől, hogy egy korabeli angol forrás szerint még 1854-ben is mindössze öt angol állampolgár kapott beutazási engedélyt területére.) Az országon belül korántsem csupán a politikai tevékenységgel érthető módon gyanúsítható személyeket vonták titkos megfigyelés alá, olykor felhasználva meghitt kapcsolataikat is. A titkosrendőrségnek megvoltak az egymásról mit sem tudó besúgói szinte minden társadalmi körben, a plebejus asztaltársaságtól az arisztokrata szalonig, és minden színtéren, a piactól a kávéházig. Mindezek nemcsak a hangulatjelentések szövegezőit látták el anyaggal, hanem a vádemelő hatóságokat is. Kempen egy 1855. végi jelentéséből ismeretes, hogy csupán a bécsi haditörvényszék elé addig – 1849 óta – 7545 „hazaárulási per” került, ami sejteti a „pacifikálás” és az azt megalapozni hivatott besúgó rendszer méreteit.

A félelmet árasztó és a besúgás, feljelentés ösztönzésével, jutalmazásával erkölcsrontó szerepet is betöltött erőszakszervezetek túltengése nemcsak közvetlenül nehezedett a lakosságra, hanem közvetve, az államháztartás súlyos megterhelése révén is. Még az 1860-as évek elejének enyhültebb viszonyai közt is – korábbi egybevetésre alapot nyújtó kimutatással nem rendelkezünk – a belső rendfenntartó erőkre fordított összegek magassága a Habsburg-birodalmat a második helyre juttatta az európai ranglistán. Az egy lakosra számított rendészeti kiadások pedig közel 40%-kal múlták felül a poroszországit, több mint 90%-kal az oroszországit és majdnem hatszorosára rúgtak az angliainak. Mindez annak ellenére alakult így, hogy egyidejűleg a hadseregre fordított kiadások költségvetési aránya tekintetében is második helyen állott az osztrák monarchia Európában.

A rendszer tisztségviselői kisebb részben a forradalom előtti hivatalnokok soraiból kerültek ki, nagyobb részben az országban, még inkább a Lajtántúlon újonnan toborzottakból. A változások következményeként óriási mértékben felduzzadt az államhivatalnoki réteg. A feudális viszonyok felszámolásának a következménye volt, hogy a választott és funkciójukat nemritkán csak úri passzióként gyakorló önkormányzati tisztviselőket szakhivatalnokok váltották fel. A régi, a táblabírói szakszerűtlenséget megtestesítő közigazgatás felszámolására az első lépések helyenként már a reformkorban, még inkább a forradalom idején megtörténtek, de gyökeres változás csak az abszolutizmus idején és körülményeitől meghatározottan ment végbe, egybekapcsolódva azzal a törekvéssel, hogy a központosítás mértéktelen fokozásával biztosítsák a rendszer szilárdságát. A megszállókkal együttműködő arisztokraták, birtokos nemesek soraiból különösen kezdetben – politikai meggondolásokból – sokan jutottak pozícióhoz az új rendszerben. Szép számban toborozták tisztségviselőket a hazai nemesi és polgári értelmiség soraiból is. A Perczel családnak egyszerre három tagja vállalt megyefőnökséget, Bonyhádyra változtatott néven, a forradalmi tábornokkal minden közösséget megtagadva. S minél inkább érezték az önkényuralom hazai kiszolgálói a társadalom nagy többségének megvetését, annál szilárdabb támaszai lettek Bach rendszerének. Mégis az erkölcsi nyomás s mellette az a körülmény is korlátozta egy új magyar államhivatalnoki réteg kialakulását, hogy Bach egyenesen óvta a helytartóságot az apparátus elmagyarosodásától. Útját állta ennek egyébként az is, hogy megfelelő előzmények híján a hazai jelentkezők nagy része nélkülözte a szükséges szakképzettséget, ide értve a hamarosan germanizált belső ügykezelés viteléhez szükséges német nyelvtudást. Tekintettel az egyre növekvő szükségletre, a tisztviselők mind nagyobb részét toborozták a Lajtántúlon.

A Habsburg-monarchia bürokráciája, a rendszer legfőbb társadalmi támasza. amelyet oly sok érdek fűzött az egység fenntartásához, és oly kevés a nemzeti törekvésekhez, fontos szerephez jutott a magyarországi új államhivatalnoki kar kialakulásában. Az önkényuralmi tisztviselők származási hely szerinti megoszlását nem ismerjük pontosan. Az eddigi forrásfeltárások eredményei azt valószínűsítik, hogy a pest-budai kerületben, s kisebb mértékben a soproniban is a magyar nemzetiségűek sorából került ki a közigazgatási tisztviselők többsége. Más kerületekben és fokozottan Erdély, illetve a Vajdaság közigazgatásában, még inkább a törvénykezés területén meg a szakhivatalokban nemcsak a magyarok, hanem sok esetben még a hazaiak, magyarok és nemzetiségiek együttes aránya is a lajtántúliaké mögé szorult. (A lajtántúliak magas arányát mutatja, hogy Ferenc József 1857-ben mintegy engedményképpen helyezte kilátásba annak a kívánságnak a teljesítését, hogy a hivatalnokok kétharmada az ország szülötteiből kerüljön ki.) A politikai szempontok mellett elengedhetetlen követelmény volt a német nyelvtudás, s inkább a szakképzettség terén tettek engedményt, semmint ebben. Igaz, kívánatos volt az országban honos valamelyik másik nyelv ismerete is, de ettől sűrűn eltekintettek. Az állami számvevőségnél az 1860-as évek elején a hivatalnokoknak még egyhatoda sem tudott magyarul fogalmazni, és a felénél kevesebb értette ezt az országban a legtöbb ember által beszélt nyelvet. De a felekkel oly közvetlenül érintkező bíróságokon, mint például a besztercebányai törvényszéken is akadtak olyan tisztségviselők, akik sem magyarul, sem szlovákul nem értettek. Még a pesti sajtófelügyelet irányítása is olyanok kezébe került, akik nem tudtak magyarul, és így beosztottjaik tájékoztatására szorultak. Mindez erősítette az önkényuralmi hivatalnokréteg kasztszerű elkülönülését és népszerűtlenségét. Elszigeteltségüket nem oldotta, legfeljebb a nevetségességgel párosította a hírhedt egyenruhaviselési szabályzat. Előírásai kötelezték a magyarországi tisztviselőket, hogy vitézkötéses attilát, kakastollas kunkalapot és gyöngyházmarkolatú görbe kardot viseljenek, ünnepi alkalmakra díszmagyart öltsenek, de a birodalmi egység hangsúlyozásaként kétfejű sasokkal a boglárokon és a kardmarkolatokon. Tilos volt a lázadókra emlékeztető körszakáll viselése, ellentétben a lojalitást szimbolizáló pofaszakállal. A rendszer hivatalviselőit „Bach-huszárokká” pellengérező szabályzatot a börtönőrökre is kiterjesztették, hogy a hazafiakat kellő „nemzeti” külsőségek közt őrizzék. A hivatalnokréteget hagyományai és a szigorú szabályzatok fegyelemre kötelezték ugyan, a visszaélések mégsem hiányoztak. Érthetővé teszi ezt, hogy a lajtántúli (mind a német, mind a cseh és morva) tisztviselők áramlása a magyar tartományokba éppúgy nem volt mentes kontraszelektív tényezőktől, mint az adott körülmények között a hazai utánpótlás. Albrecht főherceg magának a császárnak panaszolta indulatosan, hogy hivatalnokseregében sok az olyan tisztségviselő, aki Bécsben háziszolgának sem kellene. Pálffy János feljegyzéseiben a gátlástalan hazai karrieristák számára megnyílt lehetőségeket példázta Reviczky József báró esetével, hiszen az ismételten leleplezett váltóhamisító, alighogy börtönbüntetését kitöltötte, alkalmazást nyert az önkényuralom adóhivatali apparátusában. De mindennél inkább magyarázza a visszaéléseket magának az önkényuralomnak a demokratikus ellenőrzés minden lehetőségét kizáró, csak alá- és fölérendeltséget ismerő szerkezete.

A rendszer népellenes lényegéből fakadt, hogy nemcsak a Madách által A civilizátorban megörökített torz kísérletnek alávetett társadalom szenvedte meg a bécsi irodák mélyén formált elképzelések és a magyarországi valóság konfliktusát, hanem azok is, akik jobb ügyhöz méltó buzgalommal törekedtek feloldására.

Oktatási reform és konzervatív tudatformálás

Az egyetemi szintű hazai pedagógusképzést, sőt a bölcsészhallgatók létszámát is több mint egy évtizedre visszavetette, hogy középiskolai tanári képesítést csak a bécsi, innsbrucki, prágai, lembergi vagy padovai „tanárvizsgáló bizottságok” előtt tett vizsgával lehetett szerezni. 1862-ben nyert végre a pesti egyetem is jogot hasonló testület működtetésére. A professzori kar regenerálódása, a laboratóriumok és a technikai felszerelés fokozatos gyarapodása és korszerűsödése az orvosképzés színvonalának erőteljes emelkedését eredményezte. A pesti egyetem vonzóereje fokozatosan nőtt. A hallgatói létszám tekintetében a birodalom 8 egyeteme közül az 1860-as évek elején a bécsi mögött már 2-ik, Európa 112 egyeteme közt a 13-ik helyet foglalta el.

Fontos előrelépést jelentett a reformellenzék által olyannyira szorgalmazott felsőfokú műszaki képzés terén a József-ipartanoda és a bölcsészkari mérnöki intézet egyesítése (1850), majd „polytechnikummá”, ”műegyetemmé” szervezése (1856). Az új intézmény a képzés szintjén sokat emelt ugyan, de kötetlen tanrendjével, német tannyelvre kényszerítve és annak a jognak híján, hogy az állami szolgálatra képesítő végbizonyítványon kívül általános érvényű mérnöki oklevelet is adhasson (pedig ezzel a joggal elődje, a hajdani bölcsészkari mérnöki intézet rendelkezett), kevéssé bizonyult vonzónak. Csak korlátozott mértékben korszerűsödött a selmeci bányászati és erdészeti akadémia tanterve. A hagyományos keretek között folytatott erdészeti oktatás mellett alapos képzést továbbra is csak a nemes- és színesfémbányászat terén nyújtott, meglehetősen mostohán kezelve a vas- és a szénbányászat növekvő szakemberigényét. A bányagépészet és a kohászat oktatása csak 1859-től vált valamelyest is rendszeressé. Az agrárszakemberek képzésének színvonalát jelentősen emelte a magyaróvári Habsburg-uradalom gazdatisztképzőjének állami mezőgazdasági főiskolává alakítása (1850). Az elméleti stúdiumokat fokozatosan gyakorlatiakkal társító, ugyancsak kizárólag német nyelven oktató intézet azonban az adott korszakban sokkal inkább a lajtántúli, mint a hazai mezőgazdaság szakember-utánpótlását szolgálta. 1850 után másfél évtizeden át szünetelt a nyilvános oktatómunka a keszthelyi Georgiconban. Bezárt a cegléd-szőkehalmi, a nagykőrösi, a zeleméri, csak tengődött a nagyszentmiklósi közép-, illetve alsó fokú gazdasági tanintézet. Felvirágzott, viszont az 1853-ban alapított pesti kertészképző. A kapitalista fejlődés közgazdasági szakember-ellátottsága szempontjából fontosnak bizonyult a társulati összefogással létrehozott pesti kereskedelmi akadémia megnyitása (1857). Sokan sürgették a szakoktatás kiterjesztését és alaposabbá tételét, így Galgóczi Károly, Kubinyi Lajos és az éles szemű Szeremlei Sámuel református lelkész, aki szerint az „e részben ösztönszerűleg helyesen ítélő nép… a gimnáziumokon az Alföldön mindenütt zúgolódik… a polgári életre szükséges tudomány után eped”.[1]

A Thun-féle reform pozitívumainak sorába tartozott, hogy az iskolai oktatást anyanyelvi alapra helyezte. EZ elsősorban a nem magyar népek megnyugtatását célozta, noha az 1840-es évek magyarosító intézkedései korántsem mentek át annyira a gyakorlatba, hogy most nagyon sok alapfokú iskolában vált volna indokoltan szükségessé a magyar nyelvű oktatás kiiktatása. Míg az elemi iskolákban nagyjából a tanulók anyanyelvének megfelelően folyt az oktatás, a középiskolákban határozottan germanizáltak. A magyar középiskolák egész sorát nyilvánították német tannyelvűvé. Magas óraszámmal tették kötelezővé a német nyelv oktatását, sőt azt is elrendelték, hogy fokozatosan egyes közismereti tárgyakat is németül oktassanak. A latint és a görögöt például nem az anyanyelvre, hanem németre kellett fordítani. A germanizálás érdekében a tanárok alkalmazásának feltételévé tették a német nyelvtudást. A pesti egyetemen a hallgatóság ismételt tiltakozását elfojtva a hittudományt és néhány jogi, illetve bölcsészeti tárgyat latinul, a többit elegyesen németül és magyarul tanították. A szakiskolák nyelve szinte kizárólagosan a német lett.

Tartalmi vonatkozásban dinasztiahűségre, hitbuzgóságra, az adott társadalmi és politikai berendezkedés tiszteletére kellett nevelni az ifjúságot, alig leplezetten párosítva ezt a nemzeti és a polgári szabadságtörekvések elfojtása szükségességének hirdetésével. Már 1851-ben császári rendelet tette a bécsi Schulbücherverlag monopóliumává a birodalomban felhasználható valamennyi tankönyv megjelentetését és forgalomba hozatalát. Hiába sorolta a rendszer öndicsérő megnyilatkozásaiban civilizatórikus érdemei közé Magyarország bécsi tankönyvekkel való ellátását is, a kiadott tankönyvek nyelvek szerinti aránya a germanizálást, tartalmuk pedig a rendszer konzervatív tudatformáló céljainak a messzemenő érvényesítését mutatja. Nemcsak a magyar történelem és irodalom oktatása terén voltak kérlelhetetlenek minden lázító ténnyel, felszabadító gondolattal szemben, hanem az egyetemes történet és a világirodalom tanításában is. Még az ókori klasszikusokból is csak az önkényuralom politikai céljaival összhangban álló eszményekkel ismerkedhetett a gimnáziumi tanórákon a diákság. Minden eszközt felhasználtak a Habsburg-hatalom és a katolikus egyház történelmi szerepének az idealizálására és egy olyan értékrend elfogadtatására, amely az adott uralmi viszonyok fenntartásának támogatását sugallta. Az egyetemen kezdetben beérték azzal, hogy „a tisztogatások” révén, s ha kellett tanárok importjával nemcsak szakmailag, hanem, világnézetileg is megfelelő kezekben legyen az oktatás, de hamarosan továbbléptek. A tanszabadság nálunk 1848-ban tételes törvénybe iktatott és eleinte Thunék által is hirdetett alapelveitől eltérően, a rendszer kötelezettséget vállalt a vallási buzgalom felélesztésére az egyetemeken (köztük a más vallású tanárok alkalmazását kizárva ”katolikusnak” minősített pestin), hangsúlyozva a hasznos tudományokat ”különösen” a 18. század óta „fellegként homályosító tévedések” eloszlatásának szükségességét.

A vallásháborúk kora óta nem hatotta úgy át az egymásrautaltság érzése a Habsburg-udvart és a pápai kúriát, mint ezekben az években. Szerepe volt ebben annak, hogy a vakbuzgóságra nevelt Ferenc József és tanácsadóinak egy része az állítólagos „túlzott engedmények” mellett, a felvilágosodás és a liberalizmus „felforgató” eszméinek, meg a protestantizmusnak tudta be mindazt, ami a dinasztia uralkodásának a nyugalmát megzavarta. A világi hatalmához görcsösen ragaszkodó, az olasz nemzeti egységmozgalom ellenében az egyházi államot mindenképpen fenntartani kívánó pápaság is messzemenően kereste az együttműködést az osztrák császársággal. 1849 után a birodalomban nemcsak a forradalmak idején hozott egyházpolitikai reformokat számolták fel fokozatosan, hanem a jozefinizmus maradványait is. Az uralkodó lemondott a középkor óta féltékenyen őrzött placetum regiumról, a királyi tetszvényjogról, azaz minden uralkodói ellenőrzéstől mentessé tette a pápai hatóságoktól érkező egyházi rendelkezések érvényesítését. A még Mária Terézia által kitiltott jezsuita rend visszatért a birodalomba. Az 1855-ben Róma és Bécs között kötött, éppen Ferenc József huszonötödik születésnapján aláírt konkordátum a katolikus egyház tevékenységét szinte teljesen mentesítette az állami felügyelettől. A katolikus ifjúság oktatását minden szinten közvetlenül egyházi ellenőrzés alá helyezte. A vegyes házasságban élő katolikusok családjogi ügyeit is egyházi bíróság elé utalta. A püspökök felhatalmazást nyertek, hogy az alsópapságot – a kolostorba záratást is beleértve – maguk büntethessék. A megegyezés biztosította az egyházi javak autonóm igazgatását, egyházi tulajdonná nyilvánította a Vallás- és tanulmányalap közel 400 ezer kat. holdra rúgó magyarországi birtokállományát, noha korábban az egyház csak haszonélvezeti joggal rendelkezett. Hiába iktatták 1848-ban törvénybe „örök emlékezetül” az egyház kármentesítés nélküli lemondását a tizedről, a konkordátum földbirtokot, illetve állami járadékot kötött ki kárpótlásul. A magyar egyházfók mégsem örültek maradéktalanul annak, hogy a Habsburg-hatalom a katolikus egyházat szinte állammá tette az államban, mivel csak nagy üggyel-bajjal tudták megakadályozni, hogy a birodalmi egység érdekében a magyar katolikus hierarchiát ne rendeljék alá a bécsi prímásnak.

A nemzetiségek csalódása

Az 1849-ben bécsi egyetemi tanárrá kinevezett Ján Kollárt és csoportját támogatta Štúr demokratikus irányzata elleni konzervatív ihletettségű ideológiai-politikai harcában. Kollár lapja, a Slovenské Noviny a bécsi kormányzat szócsövévé vált, szerkesztője azonban már 1852-ben bekövetkezett halála előtt meglehetősen elszigetelődött. Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték. Ján Pálárik selmeci segédlelkészt egyházi főhatósága előbb kolostorba küldte, majd Pestre helyezte át, kiszakítva át is eredeti környezetéből. Az államellenes agitációval vádolt Hurban rövid időre az abszolutizmus börtönét is megismerte. Utóbb azonban visszanyerte lelkészi állását, sőt lapkiadási engedélyhez is jutott.

1850 elején az erdélyi, a bánsági és a magyarországi románság vezetői ! közös kérelemlevéllel fordultak a császárhoz. Felsorolva nemcsak régi, hanem immár új sérelmeiket is, kérték a birodalom románlakta területeinek politikai és közigazgatási egységgé való formálását, arányos képviseletet a politikai fórumokon, szabad nyelvhasználatot és azt, hogy a császár „a román nép nagyhercege” elnevezést is sorolja címei közé. Noha a ködös ígéretekbe burkolt visszautasítás nagy elkeseredést szült, még nem vette el a lojális román politikusok kedvét az újabb kérvényezési akcióktól. Hiába kérték azonban azt is, hogy legalább egységes igazságszolgáltatási szervezethez juthassanak Bécsben működő román legfelsőbb fórummal, és önálló román felsőoktatási intézményt állíthassanak fel Erdélyben. Elkeseredésüket növelte, hogy az udvar mind élesebb hangon fogalmazta elutasításait, sőt több vezetőjüket, köztük Simion Bărnuțot egyenesen kiparancsolta a birodalmi fővárosból.

Az önkényuralom kiszolgálói

Mecséry Károly báró, akinek magyarságát a sajtó 1860 őszén már kétségbe vonhatta kijelentve, hogy „a közhiedelemmel ellentétben” nem magyar, hiszen cseh földön született, „egész pályáját az örökös tartományokban élte át… magyarul egy szót sem tud, szóval oly német, mint minden más bécsi ember”,[2] éppúgy a „rend” mindenáron való fenntartását tekintette legfőbb feladatának a csehországi kormányzóság alelnökeként, mint az abszolutizmus válsága idején rendőrminiszterként a forrongó Magyarországon. Aligha dönthető el egyértelműen annak a Hauer István bárónak a „nemzeti” hovatartozása, aki ugyan nem a legmagasabb, de minden bizonnyal az egyik legfontosabb pozíciót töltötte be a Magyarország beolvasztásával kísérletező önkényuralmi rendszerben. Soproni születésű volt, anyja Sigray lány, magyarul is beszélt, így alkalmas volt arra, hogy 1849-ben mint a soproni kerület miniszteri biztosa, majd főispánja, illetve mint a magyarországi közigazgatási szervezet kialakításával megbízott testület belügyminiszteri osztályfőnöki ranghoz jutó tagja, majd Albrecht főherceg oldalán a kormányzóság polgári osztályának vezetője, minden „magyar ügyben” a hívatott szakértő szerepét vállalja. Magyarországi, illetve magyar származása ellenére, vagy éppen azt ellensúlyozandó, ő volt az, aki a magyar jellegűnek elismert pest-budai kerület szűkítése és az ország végleges területi széttagolása mellett kardoskodott. Már soproni biztosként a germanizálás előharcosának, Bach bizalmasaként és Albrecht főherceg befolyásolójaként pedig a beolvasztó politika kíméletlen végrehajtójának bizonyult. Hauerral ellentétben gróf Haller Ferenc tábornok, József főherceg nádor hajdani hadsegédje, az 1840-es évek horvát bánja, Albrecht főherceg helyettese nem annyira az önkényuralmi centralizációnak, mint inkább a dinasztiának volt elkötelezettje. Az utóbbinak azonban olyan mértékben, hogy a konzervatívokéhoz hajló politikai felfogásával ütköző császári rendelkezések gondolkodás nélküli végrehajtására is készen állott.

Az igazságszolgáltató szervezetnek sem csupán az alsó szintjein volt sok, kenyérkeresetre szoruló magyar értelmiségi. Akadt magyar a vezető posztokon is. Közéjük tartozott Nádasdy Ferenc gróf, aki a reformkorban árvai főispán és az erdélyi királyi kincstár elnöke volt, 1849 után pedig előbb a soproni kerületi főtörvényszék elnökségét cserélte fel a bécsi legfelső törvényszék bírói stallumával, majd 1857-ben ez utóbbit a birodalom igazságügyminíszterének a tisztjével. Kinevezésekor számos honfitársa fűzött reményeket ahhoz, hogy végre egy „magyar ember” is bekerült a kormányba, de hamarosan azoknak adtak igazat, akik úgy ítéltek felőle, hogy „nagyobb germanizátor… mint minisztertársai”.[3] 1849 őszén Haynau a helybeli váltótörvényszék elnökét, Uray Bálintot nevezte ki debreceni kerületi főbiztossá. Urayt reformkori szereplése érdemesítette a táborszernagy bizalmára, hiszen Szatmár megye alispánjaként 1834-ben ő vádolta meg felségsértéssel Wesselényit, az 1840-es években a reformellenzék letörésére indított koncentrált támadás idején pedig Máramarosban vállalt adminisztrátori megbízást. Uray kíméletlen alapossággal végzett „tisztogató” munkája után főbiztosi tisztjét a kerületi főtörvényszék elnökségével cserélte fel, hogy az ország egyötödének attól kezdve az ő mértéke szerint osszanak igazságot.

Az önkényuralmi kormányzat, amely olyan nagy jelentőséget tulajdonított a tudatformálásnak, nemcsak tilalmakkal élt, hanem sugalmazta is, mi kerüljön sajtó alá, s különösképpen azt, mi a hírlapok hasábjaira. Mindig talált szolgálatkész írástudóra, sőt leplezetlen nyíltsággal áruba bocsátott tollra is. Voltak, akik csak a lapengedélyért cserébe tettek elvi engedményeket, de voltak olyanok is, akik szabályos alku útján állapodtak meg a hatalom megbízottaival, hogy lapjuk milyen összegű havi juttatásért szolgálja a kormány politikáját. Így tett a magyar régmúlt konzervatív nacionalista dicsőítését a polgári nemzeti törekvések gyalázásával társító Vida Károly, a Figyelmező szerkesztője, így az erdélyi reformtábor konzervatív ostorozója, Szilágyi Ferenc, aki a Magyar Hírlap szerkesztője volt. Ezt tette Császár Ferenc, a hétszemélyes tábla volt bírája, egy személyben a népiességet, mindenekelőtt Petőfi költészetét támadó szalonlírikus, a Pesti Napló első szerkesztője is. De nem maradt jutalmazatlan a konzervatív ihletésű Széchenyi-kultusz egyik megalapozója, Török János többnyire dicséretesnek talált buzgalma, sőt a kritikai elemeket a lojálisakkal váltogató, pályakezdő Falk Miksáé sem. A kormányzsold megszolgálása eladdig nem ismert mértékben rontotta meg a sajtóerkölcsöket. A hatalmon levők mégsem lehettek nyugodtak az általuk függésben tartott, vagy egyenesen megvásárolt publicisták tevékenysége felől, és időnként tilalmakkal, büntetésekkel fegyelmezték őket is, ha úgy látták, hogy lent népszerűséget keresve, vagy odafent változást remélve nem kívánatos módon fickándozik a tolluk. A hatalmon levők a megfizetett publicistáiktól politikájuk elvtelen kiszolgálását követelték. Vida Károly például, noha tajtékozva gyalázta Kossuthot és az 1848-as fordulatot, igen gyorsan kegyvesztetté vált, amikor megnyilatkozásai világossá tették, hogy a forradalomellenes tábor irányításáért folytatott harcban alulmaradt konzervatívok restaurációs koncepciójához kötődik.

A hatalmon levők elvtelen kiszolgálásának Kecskeméthy Aurél volt az eszményi megtestesítője. A helytartótanácsi kishivatalnok becsvágyó és tollát jól forgató fia 1849 nyarán Görgei Artúr megbízásából, a tábornok politikai céljainak támogatására akart lapot indítani, de a hadiesemények alakulása folytán erre nem kerülhetett sor. 1850 nyarán már Geringernél jelentette fel konzervatív pályatársait, majd kiadta Magyarország összpontosítása Ausztriában című röpiratát, amelyben egyszerre ítélte el a forradalmi törekvéseket és a rendi alkotmányosság iránti nosztalgiákat, a beolvasztó és polgárosító Ausztriát jelölve meg a magyarság és a szomszédos népek kívánatos életkereteként. 1851 tavaszától a Pesti Napló bécsi levelezője, s egyidejűleg a magyar sajtóügyekben Bach belügyminiszter bizalmas tanácsadója is lett. Sajtócenzor, napidíjas a rendőrhatóságnál, majd 1854-ben rendőrfelügyelő. Kinevezéséről, „az ember gyenge, a gyomor erős” alapelvet valló Kecskeméthy naplójában megjegyezte ugyan, hogy „nem elégíti ki ambitiómat”, mégis örvendetesnek ítélte, hiszen „tagja lett azon nagy testületnek, mely tettleg uralkodik e nagy birodalom fölött; a bureaucratianak, mi némileg kellemes öntudat s biztonságérzet”. Új helyzetében még naplójának is azt vallotta 1856-ban, hogy „mindenekelőtt az ausztriai birodalom polgára… s csak mint ilyen… magyar”. „Magyar politika nincs, csak ausztriai politika létezhetik… a separatismusnak nincs józan alapja, csak zavaros érzelmek.”[4] Kecskeméthy 1857 után kezdte megszimatolni a változás lehetőségét. A Döblingbe zárkózott Széchenyit is felhasználva közeledett az 1850-es évek elején általa is ócsárolt konzervatívokhoz és kikacagott koncepciójukhoz. Megértette, hogy bármennyi kiszolgálója akadt is Bach rendszerének honfitársai között, válságban is kitartó gárdája nincsen, ellentétben a forradalomellenes tábor egyelőre háttérbe szorult másik fő irányzatával, amelynek legszervezettebb csoportját éppen a magyar konzervatív arisztokraták alkották.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

Tüntető duzzogásuk korántsem volt feltétlen, nagyonis keresték az alkalmat, hogy az uralkodót hűségükre és arra emlékeztessek, készen állnak a kormányrúd átvételére. Ezért vonultak oly nagy számmal a konzervatív politikusok és a zömükben őket követő nagybirtokos arisztokraták 1858-ban a császár elleni merénylet sikertelenségének örömére hódoló küldöttségben Bécsbe. Többen megjelentek közülük az 1849-ben elásott korona megtalálása alkalmával 1853 őszén rendezett ünnepségeken és Ferenc József 1854 tavaszán Erzsébet bajor hercegnővel tartott fényes esküvőjén. Mindez nem maradt sem észrevétlen, sem teljesen viszonzatlan. A császár ismételten jelét adta annak, hogy nem feledkezett meg róluk. 1854-ben például Apponyi György gróf a legmagasabb kitüntetések egyikét, a Lipót-rend nagykeresztjét kapta szolgálatai elismeréséül. 1856-ban a császár felkínálta neki a rendi szellemű vezetőképzés legfontosabb őrhelyét, a bécsi Terezianum főgondnoki tisztjét, amit Apponyi „átlátszó kifogásokkal” hárított el. Ezzel mintegy érzékeltetni akarta, hogy csak fontosabb megbízatásért adja fel közéleti visszavonultságát.

Deák és a passzivitás politikája

Batthyány áldozatul esett a terrornak, Wesselényi – még hitet téve földre tiport nemzete igaza mellett – sírba szállt, Széchenyit a döblingi gyógyintézet zárta falai közé, Kossuth száműzetésbe kényszerült. Érthető, hogy sokak számára, akik a reformkor és 1848 eszméit magukénak érezték, az igazi értékek és hivatott új politikai vezetők kiemelkedését, felismerését lehetetlenné tevő önkényuralmi viszonyok közt eleve irányt szabó jelentősége volt Deák magatartásának. Népszerűsége széles körű kisugárzásában része volt annak, hogy Deák csak a forradalom sikerdús szakaszában osztozott a vezetés felelősségében, 1849-ben távol maradt a politikai fórumoktól, oly módon azonban, hogy joggal mentesült az ellentáborral való együttműködés gyanújától. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az 1848-ig vívott politikai harcokban megalapozott tekintélyét a közvélemény jelentős részében egyszerre öregbítette a kipróbált elvhűség és a csalatkozhatatlanság erényével. Deák 1854-ben évi járadék ellenében eladta birtokát a Széchenyi-családnak, s megmenekedve a birtokrendezéssel járó bonyodalmaktól Pestre költözött. Az „Angol királynő” szállóban lakó Kemény Zsigmond tanácsát megfogadva ugyanott rendezkedett be. Szállása kezdetben csak bizalmasai számára nyílt meg, az 1850-es évek végére azonban valóságos politikai klubbá vált, ahol a bennfentesek szerepét a volt centralisták töltötték be, de ahol sűrűn bukkantak fel más, hajdani liberális irányzatok, sőt a konzervatívok képviselői is. Deák sűrű szivarfüstben anekdotázva, a program-adásnak még a látszatát is kerülve fejtegette nézeteit az azokat óvatosan, de messzire szivárogtató hívei előtt. A politikai passzivitás, „a nemleges ellenállás” szükségességét, amelynek helyességéről meg volt győződve, nyíltan nem hirdette, de gyakorolta. Politikai és erkölcsi meggondolások késztették arra, hogy már 1850-ben udvarias levélben mondjon nemet Schmerling igazságügyminiszternek, aki részvételre kérte fel egy bécsi magánjogi értekezleten. Hírlapi közlés révén ennek országszerte híre ment, és a passzív ellenállás, amelyhez kezdetben ösztönösen folyamodott a hajdani politikai vezető réteg jelentős része, Deák állásfoglalásától megerősítve mind tudatosabban határozta meg e réteg magatartását.

A kis- és középbirtokos nemesség, sőt – ha tehette – a nemesi és a polgári értelmiség jelentős része is távol maradt a közéletnek az önkényuralmi hatóságok által kicövekelt fórumairól, nem vállalt hivatalt, sőt kerülte, hogy közhivatalt egyáltalán felkeressen. Tőle telhetően bojkottálta a hatósági rendelkezéseket, húzta-halasztotta a nemesség többsége által amúgy is csak fanyalogva vállalt adófizetést, visszatartotta közmunkára rendelt kocsiját, virtust csinált a fináncok kijátszásából, s ha merte, még a társadalmi érintkezést is megtagadta a rendszer tisztségviselőivel. A birtokos nemesség, amelyet viszonylagos gazdasági függetlensége és falusi életkörülményei leginkább tettek képessé a passzív ellenállás vállalására, nemcsak azokat sújtotta megvetésével, akik a” rendszert retrográd politikai meggondolásokból vagy egyéni érvényesülési törekvéseik folytán szolgálták, hanem gyakran olyan értelmiségieket is, akiket a kenyérkereset szüksége vitt rá arra, hogy hivatalt vállaljanak. Emellett ez az önkényuralmi rendszer működését nehezítő, a jogfosztottságba való belenyugvást társadalmi úton akadályozó ellenállási forma nem ritkán szembefordulásra vezetett a fejlődés követelményeit szolgáló intézkedésekkel is csak azért, mert azok az elnyomó hatóságoktól eredtek. A passzív ellenállás a maga életformát is átalakító visszahatásai révén a falusi és kisvárosi nemesség jelentős tömegeit idegenítette el a gyorsan változó világtól. Hozzájárult ahhoz, hogy a nemesség egy része nemcsak a sebesen fejlődő európai, hanem az új formákat mutató bécsi, sőt pesti viszonyokhoz mérten is elmaradottá váljék.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Ezt követte a magyar mozgalommal együttműködő, 1849-ben a honvédseregben harcoló Johann May alezredes bécsi előkészületeinek, majd egy galíciai lázítási kísérletnek a felszámolása, és megkezdődött a magyarországi szervezet, illetve a vele kapcsolatban álló csoportok felgöngyölítése is. Pesten letartóztatták a Jubál Károly ipartanodai tanár vezetésével szervezkedők egész sorát, köztük Kossuth nővéreit és Gasparich Kilit volt tábori lelkészt. Kézre került Noszlopy Gáspár, az 1849-es dunántúli népfelkelés vezetője, aki Tolnában már szabadcsapatot is alakított. De leleplezték a pesti központ kapcsolatát egy tiszántúli és egy Mátra-vidéki fegyveres csoporttal is.

Legelőrehaladottabbnak a több száz főt számláló erdélyi szervezkedés bizonyult, amelyben fontos szerepet játszott az 1848–49. évi népképviseleti országgyűlés több képviselője, a honvédsereg számos tisztje, az erdélyi világi és egyházi értelmiségiek egész sora, köztük tanárok a marosvásárhelyi kollégiumból. 1852 januárjában mintegy 60 szervezkedőt tartóztattak le árulás következtében a Székelyföldön. Rajtuk kívül 1852–53-ban kisebb-nagyobb ellenálló csoportok egész sora került a császári hatóságok kezére. Legalább 25 szervezkedőt végeztek ki, míg a rövidebb-hosszabb időre fogságba vetettek száma ennek sokszorosára rúgott. A megtorlás kíméletlenségét fokozta, hogy a haditörvényszéki ítéletek zömének kimondására a Mazzini által 1853. február 6-án kirobbantott sikertelen milánói felkelés és Libényi János néhány nappal később Ferenc József ellen elkövetett bécsi merénylete után került sor.

A néptömegek hangulata és mozgalmai

A formálódó munkásosztály abszolutizmusellenességét jól jellemezték Libényi János merényletének kísérő jelenségei is. A fiatal, csákvári származású szabólegény, aki 1853. február 18-án tőrével megsebesítette Ferenc Józsefet, vallomása szerint tettével hazai munkástársai érzelmeinek adott kifejezést. Amint a hivatalos közlemény írta, Pesten „a műhelyek, vendéglők és rejtekzúgokban a dolgok új helyzetével elégedetlen munkások” amellett foglaltak állást, hogy az uralkodónak pusztulnia kell. A merényletre Libényi két éven át készült Bécsben, miközben „hasonló érzületűek, különösen hazája- és mesterségbeliek” társaságát kereste egy olyan „munkásklubban”, ahol „egymást felülmúlták a legellenségesebb nyilatkozatok- és kifakadásokban”.[5]

A földesurak kármentesítése

Az 1856 és 1867 közötti időszak bécsi és pesti tőzsdei jegyzéseinek tanúsága szerint a magyarországi kötvények 18–34, az erdélyiek 18–39 %-os veszteséggel keltek el, amit nyilvánvalóan még közvetítői haszon is tetézett.

A közlekedés és az áruforgalom fejlődése

Az 1860-as évek elején a szűkebb Magyarországon minden lélekre 1,65 db levélküldemény esett, ami az európai átlag harmadát sem érte el, de 1863-ban Pesten már 41 500 magántáviratot adtak föl, s ezt a számot a birodalomban csak Bécs (igaz, négyszeresen) és Trieszt (másfélszeresen) múlta felül.

A vásárok az 1850-es években az ország túlnyomó részén megőrizték korábbi fontos szerepüket, sőt az áruforgalom nagymérvű növekedésével párhuzamosan sokfelé még fokozták is. Ezt jól mutatja a vásárterek rendszeres bővítésének a szükségessége. Jellemző tény, hogy az óbudai Goldberger textilgyár számláira még odanyomatta, hogy felkeresi a gyulai és a debreceni vásárokat, s még inkább az, hogy még 1857-ből is fennmaradt olyan váltója, amely az 1840. évi váltótörvény által tovább éltetett régi szokás szerint keltezésül és a lejárat határidejéül is a gyulai országos vásárokat jelölte meg. Azonban az 1860-es években az iparszabadság megvalósultával az üzlethálózat gyors ütemű fejlődése és a közlekedés forradalmasodása, ami az árunak és vásárlójának mozgását, találkozását minden korábbinál könnyebbé tette, legalábbis az ország legfejlettebb, a nagyvárosok vonzáskörébe eső területein megkezdte a vásárok fokozatos visszaszorítását. Ehhez járult a folyamatos áruellátás feltételeit kialakító raktározás fejlődése több forgalmi csomóponton, így Pesten is, még inkább az itt 1853-ban 626 kereskedőpolgár részvételével megalakult Lloyd Társaság tevékenysége. A Társaság már 1854-ben „gabonacsarnokot”, hamarosan pedig „borcsarnokot” hozott létre a szokványos tőzsdei funkciók ellátására, áruminták, illetve a minőségi követelményeket rögzítő szabványok alapján megkönnyítve a termények adásvételét. 1864. január 8-án nyílt meg végre a pesti áru- és értéktőzsde, amely fellendítette mind a termények és nyersanyagok, mind az értékpapírok forgalmát. A tőzsdének, a kapitalizmus e jellegzetes piacának megnyitása zárta le azt a folyamatot, amellyel Pest a tőkés viszonyok kialakulása során a hazai áruforgalom központjává emelkedett. A gabona, a legfontosabb hazai tömegáru kereskedelmében az 1860-as évekig Győré volt a vezető szerep. Pest forgalma közvetlenül 1849 után még alig haladta meg Mosonét. A belső vámhatár felszámolása a mosoni piacot gyorsan jelentéktelenné tette, majd az 1860-as években a bécsi versenytársaktól is szorongatott győri kereskedők forgalmának növekedése fékeződött le, míg a pestieké, akik a lisztkivitelben már korábban megszerezték az első helyet, alig több mint egy évtized alatt megkétszereződött.

A tudományos intézmények

A teljes cikk.

A természettudományok

A sokoldalú tehetségét a későbbiekben kibontakoztató Szily Kálmán a két „műegyetem” viszonyait vetve egybe panaszolta 1863-ban, hogy Bécsben az adjunktusi fizetés magasabb, mint nálunk a professzori, az oktatószemélyzet létszáma tanszékenként számítva is többszörös, a szertárakra fordítható összeg pedig sokszorosa annak, mint amennyivel ők Budán rendelkeznek.

A nemzetközi tudományos fejlődés eredményeinek átvételében és gyakorlati érvényesítésében példamutatóan sokat tettek a magyar orvosok. Nehézséget jelentett, hogy a reformkorban alakult orvosegyletek működését a hatóságok szigorúan ellenőrizték, sőt több vidéki egylet évekig szünetelt, s a kormányzat csak meglehetős szűkmarkúsággal gondoskodott a közegészségügy anyagi támogatásáról. Mégis a bécsi és a pesti orvos-, gyógyszerész- és a hazai bábaképzés javulásával, az orvoskar zömének erősödő felelősségtudatával számottevő fejlődés következett be. Amellett, hogy az egészségüggyel hivatásszerűen foglalkozók száma már az 1850-es években jelentékenyen emelkedett, 1857 és 1869 között pedig megkétszereződött, nagyon fontos volt, hogy a szaksajtó révén immár lépést tarthattak az orvostudomány gyors fejlődésével. Az 1860-as évek első felében már tucatnyi szaklap jelent meg, köztük 1857-től az Orvosi Hetilap és 1861-től a Gyógyászat, alcímében mindkettő annak jogos jelzésével, hogy a hazai mellett a külföldi orvostudomány fejlődéséről is számot ad.

Semmelweis Ignác, a gyermekágyi láz okozójának felismerője, akit szűklátókörűség és féltékenység üldözött el 1847-ben tett felfedezése színhelyéről, Bécsből, itthoni gyakorlati és irodalmi munkásságával járult hozzá az antiszeptikus eljárás terjedéséhez. Az 1849 után fogságba vetett Balassa János sebészprofesszor az elsők között vezette be Európában az általános érzéstelenítést. Lenhossék József anatómus a nyúltagyvelő szerkezetének feltárásában ért el a nemzetközi tudományos közvélemény által is számon tartott eredményt. Korányi Frigyesnek, akit az önvédelmi háborúban való részvétele miatt mind Bécsből, mind Pestről kitiltottak, köszönhető elsősorban, hogy 1861-ben – méghozzá az elmaradott Szabolcsban – a himlőoltást kötelezővé tevő megyei határozat született.

Széchenyi halála

Bach még a belügyminiszteri tárca birtokosa volt, amikor birodalomszerte terjedni kezdtek az 1859 elején Londonban kiadott Ein Blick auf den anonymen ,Rückblick'… című röpirat első példányai. A „pillantást” a névtelenül kiadott mű szerzője, az immár több mint egy évtizede a döblingi ideggyógyintézetben élő Széchenyi István vetette a Bach műhelyéből 1857-ben kikerült, a „barbár” Magyarország civilizálásával dicsekvő „visszapillantásra”.

A beteg, de kényszerképzeteit az olyannyira féltett nemzet újraéledése láttán legalábbis időszakosan visszaszorító Széchenyi írásában a bécsi kormányzat elnyomó és beolvasztó politikájának éles – ha belső ellentmondásoktól nem is mentes – kritikáját adta. Az ellentmondások legfőbb forrása az volt, hogy a döblingi elzárkózottságában a konzervatív arisztokrácia közvetett és közvetlen befolyásának az 1848 előttinél is fokozottabban kiszolgáltatott Széchenyi nem tudott megszabadulni attól a pályakezdete óta kísértő nézetétől, hogy az érdemleges politikai cselekvés kevesek dolga, és attól a néptömegeket távol kell tartani. Széchenyi az önkényuralmi rendszert kiépítő Bachot pellengérre állító Ein Blickben is leírta azt, hogy „semmi sem előnyösebb az emberi társadalom fejlesztése és felvirágoztatása szempontjából, mint egy zseniális, minden kapcsolatot mélyen átható, bölcs önkényuralom”. Szerinte „az emberek” az abszolutista kormányzati formát nem is a lényege miatt kárhoztatják, hanem azért, mert tapasztalati tény, hogy általában „az önkényuralom kéz a kézben jár együtt az ostobasággal”.[6] Széchenyi – a konzervatívok taktikájával e tekintetben teljes összhangban – maga is „az ostobaságra”, mindenekelőtt Bach politikai tevékenységére irányította támadásának fő tüzét. De ezt olyan sokoldalúan és nem egy vonatkozásban olyan mélyrehatóan tette, hogy az, aki olvasta, érvényesnek tekinthette mindarra is, amit Ferenc József a szentszéki követté kinevezett Bach eltávolítása után az önkényuralmi rendszerből tovább kívánt éltetni.

Az Ein Blick szerzőjét kutató rendőrség figyelme fokozatosan a döblingi ideggyógyintézet lakójára terelődött. Az 1860 márciusában nála és bizalmasainál tartott házkutatások során többek között lefoglalták Széchenyi Önismeret című befejezetlen művének egy 1857-ben írott, és szókimondó tartalma miatt külön rejtegetett részét is. Ebben a Ferenc Józsefnek tükröt tartó „nagy magyar szatírában” – ahogyan felfedezője, Károlyi Árpád a közel hétszáz oldal terjedelmű irodalmi torzót nevezte – Széchenyi minden korlátozás nélkül fejtette ki bírálatát. Ferenc Józsefet „apostoli bitornak”, Nérónál is vétkesebbnek minősítette, személyében is felelőssé téve Magyarország és a birodalom érdekeinek semmibevételéért, erkölcsi és politikai lezüllesztéséért. Széchenyi a nyilvánosságnak szánt Ein Blicken sem érte be azzal, hogy megrótta Bachot, amiért minden polgárosító vívmányt, még a jobbágyfelszabadítást is, amellyel pedig Magyarország kényszerítette saját „példájának” a követésére az egész birodalmat, az önkényuralmi rendszer érdemeként könyvelte el. Rámutatott arra, hogy a magyarság tényleges elmaradottságáért a bécsi kormányzatot is felelősség terheli, hiszen a felemelkedésért 1790 óta annyit küzdő országot nem engedte kijutni a „mocsárból”. Noha Széchenyi rejtegetett kéziratában is elhatárolta magát Kossuthéktól és minden „szeparatisztikus” törekvéstől, a hajdani reformellenzéknek nem egy olyan érvét elevenítette fel, amit „izgató” volta miatt a forradalom előtt még maga is elhallgattatni kívánt. Szóvá tette, milyen sok haladó kezdeményezést buktatott el 1848 előtt a bécsi udvar, hogy azután farizeus módon sopánkodjék azon, milyen nehéz „boldogítani” a magyarokat. „Valóban úgy látszik, mintha Felségednek fejedelmi rokonai Magyarországot készakarva, bizonyos terv szerint mindig pangó állapotban tartani el lettek volna határozva, – mikép aztán ezer variatiókban elmondhassák a világ és kivált a tudós németek előtt… »Mily frappant a különbség Lajtán innen és Lajtán túl! Az képezi a határt civilizáció és barbárság között!«”[7]

A házkutatás és Adolf Thierry báró rendőrminiszternek az a megjegyzése, hogy Döbling megszűnt „menedéke” lenni, a beteg Széchenyit új válságba taszította. Támaszt „fent” nem remélt, lent nem is keresett. Hagyta, hogy elragadja belső örvénye. Az 1860. április 8-ára virradó éjjel agyonlőtte magát.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

A konzervatív külföldiek, a bécsi porosz követtől II. Sándor cárig éppen úgy „forradalminak” ítélték a helyzetet, mint a másik póluson Csernisevszkij, s még inkább Engels, aki nem kevéssé a magyarországi fejleményekkel és az egyébként továbbra is kritikával illetett Kossuth-emigráció tevékenységével indokolta annak a valószínűségét, hogy 1861 meghozza a válságtól gyötört Habsburg-birodalom felbomlását.

A Februári Pátens és a feszültség növekedése

A Februári Pátens centralista alapkoncepciójával függött össze, hogy az egyes Landtagoknak (a lajtántúli tartományok országgyűléseinek) tilos volt egymással hivatalos kapcsolatba lépniök, a Bécsből kinevezett tartományfőnökök még az amúgy is igen szűk hatáskörre szorított Landtagok határozatait is felfüggeszthették, nem is szólva az uralkodó korlátlan feloszlatási jogáról. A központi parlament funkcióját ellátó birodalmi tanács plénuma elé tartozott minden olyan ügy, amelyet a Diploma nem hagyott a magyar országgyűlés hatáskörében, de közvetve még ez utóbbiakkal is foglalkozhatott a költségvetés és a zárszámadás tárgyalása kapcsán. A lajtántúli képviselőkre korlátozódott a „szűkebb birodalmi tanács”, amely a magyar országgyűléshez hasonlóan korlátozott jogkörrel rendelkezett a birodalom másik felében. Az önkényuralma megmaradt eszközeihez görcsösen ragaszkodó Ferenc József gyengeségének és a polgári alkotmányosság kiteljesedésétől való iszonyának fényes példáját adta azzal, hogy a Pátens kibocsátása után minisztereinek aláírásukkal erősített ünnepélyes ígéretét vette, hogy ellenállnak minden „további engedmény kierőszakolásának”.[8] Míg az osztrák tartományokban a parlamentáris alkotmányosság megvalósulásának illúzióit ébresztette, és a továbbfejlesztés reményét keltette a Pátens, addig az olasz tartományok teljesen és jórészt a szlávok is szembefordultak vele. Magyarországon pedig elemi erővel tört ki a tiltakozás a magyar törvényhozást egy összbirodalmi parlamentnek alárendelő „alaptörvény” ellen. Az éles hangú megnyilatkozások, amelyeknek sorából kiemelkedtek az alföldi mezővárosi tanácsok által fogalmazottak, nemritkán fenyegettek is. Kecskemét – új főjegyzője, a történész Hornyik János tollával – a Habsburg-hatalmat megalapozó morvamezei ütközettől a város kétezer polgárának életét követelő francia háborúkig az uralkodóházért hozott áldozatokra is hivatkozva fordult szembe a Februári Pátensben tetőző sérelmek sorával. Csongrád mezőváros miután leszögezte, hogy „menekült hazánkfiaiban alkotmányos szabadságunk apostolait” látja, a kancelláriához küldött tiltakozásában így válaszolt az országgyűlés mindenáron való megtartásának jelszavával csillapítóknak: „Fényes reményeket csatolunk a küszöbön álló országgyűlés lételéhez, de inkább soha ne alakulhasson, minthogy rólunk átokkal mondhassák unokáink s az utókor, hogy nem valánk elég erősek, de sőt gyávák voltunk a nemzet felségi jogainak vagy megmentése, vagy legalább fel nem adásában.” Majd arra figyelmeztette „a Felséget”, hogy a nemzet bizalmának helyreállítása most még megerősíthetné „a lelketlen vagy szűk eszű tanácsosok által aláásott trónját”, de az „eseménydús idők” kérdésessé teszik, így lesz-e a jövőben is. A tiltakozást a mezőváros 1849-ben metszett pecsétjének lenyomatával látták el.[9] A Madách Imre aktív közreműködésével született nógrádi határozat mindazokat, „kik akár a magyar országgyűlésnek eddigi törvényhozói körét, úgy mint az adó- és katonaállítás kérdéseiben is megrendíteni kívánnák, akár netalán a birodalmi tanács megalkotásában, úgy mint választók vagy mint választottak, bármilyen formában részt vennének, közreműködnének, megjelennének, mint hazájuk törvényeinek megsértőit honárulóknak tekinti”.[10] Ezt a formulát a törvényhatóságok egész sora tette magáévá, sőt akadtak olyanok is (köztük Pest városának közgyűlése), amelyek a nógrádiak határozottságát is igyekeztek felülmúlni.

Számos megyei és városi „bizottmány” választott Habsburg-ellenes külföldi politikust tiszteletbeli tagjává, s ünnepelte a szolidaritását az emigrációval immár nyíltan hirdető Telekit. Folytatódott a császári hatóságok bojkottja és az adómegtagadás, sőt néhány megye fogságba is vetett erőszakoskodó adószedőket, fináncokat, csendőröket. Heves önkényuralom-ellenes tüntetésekre és összetűzésekre került sor, amelyeknek résztvevői közt ott voltak a katonaszökevényeket bújtató Kalocsa környéki pusztai szállások pásztorai és a kiskunhalasi vásározók éppen úgy, mint az erőszakoskodó császári katonákkal tettleg szembeszálló pesti zsidó és a pénzügyigazgatóság épületét megrohanó győri plebejus elemek. A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuthék hazajöveteléért, a debreceni, nagyváradi, aradi „diákságról, kereskedő- és iparos osztálybeli ifjúságról” pedig rendőri jelentés írta ismételten: „semmi kétség sem lehet az iránt, hogy… invázió esetén tömegesen siet majd a forradalmi emigráció, vagy Ausztria bármely más ellenségének a zászlaja alá.”[11] Bécsben a legnagyobb aggodalmat a honvédegyleti szervezkedés országos kibontakozása keltette. A rendőrminiszter okkal látta benne egy titkos hadsereg megteremtésének fedőszervét.

A „provizórium”

A magyar országgyűlés feloszlatása nemcsak idehaza és a haladó európai közvéleményben keltett megütközést, hanem széles körű tiltakozást váltott ki a cseh–morva és a lengyel tartományokban, illetve parlamenti képviselőik körében. Még Bécs egyik külvárosi választókerülete is Ausztria „halálos” veszedelmének ítélte az erőszak alkalmazását a „csodálatosan” helytálló magyarok ellenében. Schmerling azonban a „jogeljátszás” elméletére és arra hivatkozva, hogy a magyar törekvések a birodalom más népeinek létérdekeit veszélyeztetik, megkapta keménykezű intézkedéseihez a birodalmi tanács többségét irányító osztrák–német alkotmányos centralisták támogatását.

Az önkényuralmi vezető gárda magyar figurái közül kancellárrá kinevezett Forgách Antal gróf, az intervenciós cári seregek volt királyi biztosa, majd csehországi helytartó és a tárca nélküli miniszterré előléptetett Esterházy Móric gróf, volt római követ, az olasz egység esküdt ellensége, készséggel támogatták a „rend” helyreállításában azt a Schmerlinget, akinek a német liberálisokhoz fűződő kapcsolatait és a polgári parlamentáris törekvésnek a birodalmi tanácsban némileg utat engedő politikáját kritikusan szemlélték. Miután a törvényhatóságok szinte kivétel nélkül testületileg fordultak szembe a törvénytelen adószedéssel és újoncozással, betiltották közgyűléseiket, a tilalommal dacolókat pedig katonai erővel kergették szét. 1861. november 5-én a kormányzás új rendjét vezették be Magyarországon. Ideiglenes intézkedésről, provizóriumról beszéltek, de a parancsuralomnak alávetett ország fékentartását szolgáló rendszabályokat négy hosszú esztendőn át lényegében változatlanul érvényesítették. A törvényhatóságokat ”lázadással határos nyílt ellenszegülésükre”[12] hivatkozva azonnal feloszlatták. Békeidőben szinte páratlan hatáskörrel katonai bíráskodást léptettek életbe, 19 haditörvényszéket állítottak fel. A helytartótanács elnökévé, titkos utasítással a „közrend” fenntartására jóformán korlátlan jogokkal felruházott helytartóvá a császár Pálffy Móric gróf altábornagyot nevezte ki, aki 1849 után saját honfitársait sanyargató csendőrparancsnokként vált hírhedtté. A törvényhatóságok élére megbízható főispáni helytartók, illetve királyi biztosok kerültek, akik azonban az ország túlnyomó részén a szervezett ellenállás megtörése után is csak nagy nehezen tudtak megfelelő apparátusra szert tenni.

Az új szisztémát sajátos ellentmondás különböztette meg a korlátlan önkényuralomra alapozott 1850-es évekbeli kormányzati rendszertől. Az Októberi Diploma után hozott intézkedések egy része fennmaradt. Így azokban az ügyekben, amelyeket nem utaltak a katonai bíróság elé, továbbra is az 1861-ben újjászervezett magyar bíróságok ítélkeztek a felélesztett magyar törvények, illetve az Országbírói Értekezlet által javasolt ideiglenes törvénykezési szabályok szerint. A közigazgatásban a továbbéltetett magyar és a központosítás követelményei szerint kialakított összbirodalmi elemeknek sajátos keveréke alakult ki. A Bach-rendszerhez viszonyítva a megújított önkényuralom azáltal is provinciális színezetet kapott, a centralizációs politika azért sem érvényesülhetett olyan mértékben, mint az 1850-es években, mert a Lajtántúlon félalkotmányosság dívott, míg Magyarországon Schmerling az alapvető polgári szabadságjogok semmibevételével kormányozhatott. A magyarországihoz sokban hasonló „rendezés” valósult meg Erdélyben is, amelynek kormányzata Nádasdy Ferenc grófnak, az önkényuralmi rendszer volt birodalmi igazságügyminiszterének a kezébe került. Ott azonban a bécsi hatalompolitikai érdekek szerint újjáalakított törvényhatósági testületeket is működtették, a törvényszékeket pedig a birodalmi jogszabályok érvényesítésére kötelezték. A provizórium magyarországi meghirdetését követően feloszlatták a – részvételét a birodalmi tanácsban ugyancsak megtagadó – horvát országgyűlést is. A horvát törvényhatóságok működését azonban továbbra is engedélyezték, tekintettel arra, hogy csak tiltakoztak a törvénytelen rendelkezések ellen, de nem szegültek nyíltan szembe a végrehajtásukkal.

A megújított önkényuralom magyarországi érvényesítőinek elsődleges feladatává tették, hogy az 1860–61-ben Magyarországon újra feléledt „forradalmiságot” gyökerestül kiírtsák. Mindenekelőtt a félelem vezette erre őket, hiszen maga Albrecht főherceg, az ország volt kormányzója, a császár nagybátyja ítélt úgy, hogy a birodalom nem élné túl az 1848-as forradalom új kiadását. A hadvezetőségnek a hatósági eljárás „erélytelenségével” való elégedetlenségét jól példázza. hogy Coronini-Cronberg gróf magyarországi hadseregfőparancsnok már 1862 elején lajstromba foglalta azoknak a „lázító” és „felségsértő” városi polgároknak, birtokosoknak, falusi jegyzőknek és parasztgazdáknak a neveit, akiknek a felelősségrevonását túlságosan enyhének tartotta. Az üldözési hullám – méreteit és intenzitását tekintve – nem érte ugyan el az 1850-es évek elején az ország népe által elszenvedettet, de egy vonatkozásban, a sajtó megrendszabályozása terén még túl is csapott rajta. Schmerling, aki a Lajtántúlon is kemény kézzel avatkozott a sajtóügyekbe, Magyarországon még nagyobb fontosságot tulajdonított a tollforgató értelmiség ráncbaszedésének.

Pálffy Móric gróf helytartó a következő irányelveket adta Kecskeméthy Aurélnak, aki a Széchenyi tragédiájában játszott meglehetősen ellentmondásos szerepe után ismét kulcspozícióhoz jutott az új önkényuralmi sajtópolitikában: „Ő Felsége iránti bizalom s a régi magyar jellem fölélesztendő, a schwindel [csalárd] forradalmi szellem kiírtandó.”[13] A helytartótanács már 1861 őszén körlevélben szólította fel az iskolák igazgatóit és egyházi főfelügyelőiket arra, hogy ”kérlelhetetlen szigorral” járjanak el minden olyan pedagógus ellen, aki „állam- és társadalomellenes elvek… hintegetése” vagy ”vallástalan s felforgató irányú könyvek… terjesztése által… á legborzasztóbb, mert egy egész nemzedék erkölcsiségét és boldogságát feldúló és megmérgező bűntényt követne el”.[14]

A provizórium első nyolc hónapjában 486 esetben került sor fenyítő eljárásra sajtóvétségért. Többek között fogságba vetették Pompéry Jánost, a határozati Magyarország, Tóth Kálmán költőt, a bátor hangú Bolond Miska élclap szerkesztőjét, Szathmáry Károly írót és Emich Gusztáv kiadót. Börtönnel sújtották és doktori címétől is megfosztották Falk Miksát, aki közkedvelt publicistája lett mind a határozati, mind a felirati irányzatú sajtónak. Haditörvényszék tiltotta el az ellenállási mozgalommal kapcsolatba került Mezei Mórt a Magyar Izraelita című felekezeti lap szerkesztésétől. Jókai Mór 1862 szilveszterén még évődve írta, hogy a letelt esztendő „hírlapírójának legnagyobb érdeme az, amit nem tett, – legbölcsebb beszéde az, amit ki nem nyomtatott, – s a legjobb szerencséje az, ami meg nem történt rajta”,[15] de az új esztendőben indított lapja hamarosan őt is börtönbe juttatta. Szerencséjére, annak a perszonális uniót sürgető cikknek, amit A Hon hasábjain közölt, az ifjú Zichy Nándor gróf volt a szerzője, akit „bűntársával”, Jókaival együtt egy hónap múltán befolyásos családja ki tudott szabadítani fogságából. A következő évben újabb eljárást akasztottak Jókai nyakába, szerkesztői asztalát pedig még több mint két évig nélkülöznie kellett.

A határozati balszárny lapjának, a Jövőnek a vezéralakja, Szilágyi Virgil politikai tevékenysége miatt került börtönbe, áldozatkész szerkesztőjét, a színműíró Kövér Lajost pedig, akit Pálffy helytartó személyesen igyekezett megnyerni vagy megtörni, alighanem a szüntelen zaklatás vitte oly fiatalon a sírba. Tragikus jellemzője a korabeli értelmiség gyötrelmeinek a 26 évesen haldokló Zilahy Károly levele, amelyben a politikai radikalizmusa miatt a hatóságok üldöztetésétől, irodalmi útkeresése miatt Gyulai kíméletlen bírálataitól annyit szenvedett író megtörten immár csak azért könyörgött, hogy tegyék szabaddá lefoglalt Petőfi-monográfiájának forgalmát, hiszen – az öncenzúrát a kényszerűnek érzett torzításig fokozva – hőse politikai szerepét bírálóan tárgyalta, a „forradalmi korszakot” pedig, mint „a rendőrség is megvallja… szárazabban és tárgyilagosabban… megírni nem lehetett”.[16]

De nemcsak a magyar, hanem az együtt élő népek, különösen a birodalmi tanácsbeli részvételt megtagadó horvátok sajtóját is kemény rendszabályokkal sújtották. Igen nagy érdeklődés kísérte az eredetileg ausztroszláv föderalista bécsi Ost und West szerkesztőjének, I. I. Tkalacnak a sajtóperét és elítélését.

Konzervatív kiegyezési ajánlat

A „közös ügyek” körének, még inkább kezelésük módjának a meghatározásába, a birodalmi, illetve az országos minisztériumok munkamegosztására, a delegációs rendszerre és funkcionáltatására vonatkozó javaslatokba nagyon sok került át egy bécsi szerzőpár tervezetéből is. Az 1848-as bécsi forradalmi mozgalmakban játszott kimagasló szerepe óta az osztrák liberálisok balszárnyának jelentős képviselőjeként számon tartott, óbudai születésű Adolf Fischhof és Joseph Unger jogászprofesszor A magyar kérdés rendezéséhez című német nyelvű röpirata azonban az uralkodó felségjogának alkotmányos korlátozásával is a kialakuló új államberendezkedés polgári parlamentáris jellegének biztosítására törekedett. Amikor a röpirat 1861 tavaszán megjelent, a Deákhoz közel álló Pesti Napló hasábjain Falk Miksa még elutasítóan foglalkozott javaslataival, „különösnek” nevezve a tervezetet, mert „a tekervényes utat választja, egyedül azért, hogy a personalis unió ösvényére ne kelljen lépnie”.[17]

A szervezett ellenállás felszámolása

Podmaniczky emlékirataiban megvallotta, hogy nem sokkal a provizórium meghirdetését követően részt vett egy titkos bécsi tanácskozáson. Az osztrák tárgyalófél szerint „ezen összejövetelnek célja: megkísérelni lehetőségét annak, hogy a bécsi akkori irányt adó körök s a határozati párt között egy közeledés hozassék létre, mely a felirati párt kissé merev és doctrinär állásával szemben, a határozati párt kevésbé a törvények betűjéhez, mint inkább azok szelleméhez s a valódi eredményhez ragaszkodó befolyására támaszkodva, egy mindkét félre nézve hasznos és kívánatos kiegyezésnek szolgálhatna alapjául”.[18] Megegyezésre ugyan nem jutottak, de fölöttébb jellemzőbécsi megítélésük, s az, hogy Podmaniczky, aki hamarosan Brüsszelbe utazott sógorához, Jósika Miklóshoz, hogy közvetítésével Kossuthhoz „nyílt s őszinte jelentést” juttasson el a hazai politikai helyzetről, a bécsi tárgyalásról meg sem emlékezett. Ez alkalommal érték egyébként Kossuth éles szemrehányásai „a népelem” elhanyagolása, a baloldaliak mellőzése s legfőképpen a nemzetiségi megbékélés előmozdításában tapasztalt mulasztások miatt. Az elsőre Podmaniczky könnyed szánom-bánommal felelt, a balszárny vezetőit rágalmakkal illette, a nemzetiségi kérdés kapcsán a nehézségeket hangoztatta, de további erőfeszítéseket ígért. Alig érkezett azonban haza, máris egyik legfőbb szorgalmazója lett Almásyval, Tiszával, Komáromyval, Csáky Tivadar és Károlyi Sándor grófokkal együtt annak, hogy a Jókai kezére adandó Magyar Sajtó-ban a határozatiak kezdjék meg a harcot a Jövő hasábjain a Kossuthéval nagyon is egybecsendülő nemzetiségpolitikai koncepciót meghirdető Szilágyi Virgil ellen.

1862 júniusában Tisza Kálmán a Magyar Sajtó-t szerkesztő Jókainak megküldött irányt szabó, de nyilvánosságra nem hozott írásaiban nemcsak a Dunai Szövetséget ítélte el, hanem azt is fejtegette, hogy a nemzetiségek politikai jogegyenlőségének a biztosítását mentesíteni kell az „elméleti harcoktól”, s „ha csorba mutatkozik… a gyakorlati alkalmazásban, köszörülje ki a csorbát a gyakorlati élet maga”.[19] Mindez éppen ellentétes irányú volt a nemzetiségi politikusok konkretizálásra irányuló törekvéseit jól ismerő Kossuth megismételt javaslatával: az alapkérdések tisztázásával teremtsék meg az összefogás előfeltételét. Tisza néhány héttel később Párizsban már azt fejtegette, hogy „a nemzetiségi kérdést illetőleg… nemcsak veszélyeseknek, de szükségtelennek is tart minden további engedélyt, mert… avval is beérik utoljára, amit az utolsó országgyűlés ígért”. „Milyen önámítás – fűzte Tisza szavaihoz tárgyalópartnere, Irányi Dániel – ha ugyan az én nem másoknak ámítása”. A határozatiak vezetőinek arra az érvére, hogy a nemzetiségi engedményeknek „az egész ország hangulata ellene van”, Irányi azzal felelt, hogy a Határozati Párt „semmit sem tőn az előítéletek oszlatására” S ha ez némileg túlzás volt is, az bizonyos, hogy a Határozati Pártnak a titkos szervezet irányítását is kézben tartó vezetőire nagyon ráillett a sok mulasztás Irányi által adott magyarázata: „Ez vagy elfogultságból eredhet vagy onnan, hogy azon urak nincsenek úgy áthatva a függetlenség szükségességéről, mint vagyunk mi… különben nem utasítanak vissza azon eszközöket, melyek annak lehetővé tételére elkerülhetetlenül megkívántatnak.”[20]

A Dunai Szövetség tervének nyilvánosságra kerülése nem az oka volt a titkos szervezkedésben is részes határozatiak Kossuthtól való eltávolodásának, hanem alkalom arra, hogy azt önmagukat minél inkább fedezve tegyék. Az elhatárolódástól a szakításig átmeneti időt iktattak közbe, hiszen korábban minden lépésüket – az irányadásával ellentéteseket is – Kossuthra hivatkozva tették meg, s tudták, hogy tekintélye és népszerűsége saját táborukban korántsem foszlott egyik napról a másikra semmivé. 1863 tavaszán – mint Podmaniczky feljegyezte – „igen kellemetlen eszmecsere” során a „higgadtabb vérmérséklet győzött” a titkos szervezethez tartozó határozatiak tanácskozásán azok ellenében, akik azt vallották továbbra is, „hogy az egyszer megragadott állásponton meg kell maradnunk”.[21] A „higgadtabb” vélemény felülkerekedésében fontos szerephez jutottak a nemzetiségi, sőt a népi törekvések miatti aggodalmak is. A döntést Podmaniczky közölte a Bukarestbe érkezett Türr tábornok révén Kossuthtal és a magyarországi titkos szervezkedést fogyatkozó bizalommal ugyan, de potenciális szövetségesként támogató olasz kormánnyal. Nem tisztázott egyértelműen, hogy ezt követően a Határozati Párt vezetői mennyiben tartottak fenn kapcsolatot a titkos szervezkedéssel, de az bizonyos, hogy politikai szakításuk Kossuthtal teljessé vált.

1861–62 fordulóján Kossuth még számolt azzal a lehetőséggel, hogy a Szilágyi Virgil által vezetett balszárnyban találja meg politikájának igazabb képviselőit, feltéve, hogy nem a törzstől elszakadó előőrs szerepére kárhoztatják magukat, hanem támogatásával a derékhad mozgatójává válnak. A kapcsolatot megteremtő Mezei Lipót orvos, majd 1862. február végén Szilágyi Virgil letartóztatása és elítélése azonban megakadályozta ennek a lehetőségnek a realizálását. 1862 végén, amnesztia révén mindketten kiszabadultak, de a megpróbáltatásokban megtört Mezeit tébolydába szállították, Szilágyit pedig a rendőri felügyelet kényszerűen tartotta távol a politikai tevékenységtől, s azt érdemileg csak évek múltán – immár maga is emigránsként – folytathatta. 1862 tavaszán a balszárny egy további kiemelkedő személyisége, Vidats János gépgyáros számára nehezedett meg a Jövő irányításában kifejtett legális és az illegális tevékenység összekapcsolása, miután egy házkutatás-sorozat leleplezte a feloszlatott, de rendezetten visszavonult honvédegyleti hálózat fenntartását célzó erőfeszítéseit.

A tömegmozgalmaknak a provizórium meghirdetését követő visszaesése korántsem bizonyult teljesnek. Az önkényuralmi hatóságok felfigyeltek az 1862. március 15-én a mártírsírokat koszorúzó diákokra, majd annyira aggasztónak találták a Szilágyi Virgil kisgyermekének temetésén megjelent tömeg „rendkívül nagy számát”, hogy a láncra vert apát csak a lakásán engedték elbúcsúzni halottjától. Egyházi ünnepségek, színielőadások, hangversenyek egyaránt alkalmat teremtettek újabb és újabb, röplapok által is élesztett nemzeti tüntetésekre, jelentősebb mozgalmi hullámra azonban csak 1863-ban került sor. Az emigrációt új összefogási kísérletek szervezésére, a despotizmus hazai ellenfeleit pedig igen nagy számban fegyveres segélynyújtásra sarkallta a lengyel felkelés. Az alföldi nagy ínség is növelte a társadalmi és politikai feszültséget, s újabb szervezkedésekre, illetve a korábbiak újraélesztésére ösztönzött.

1863 tavaszán bukkant a rendőrség a Somogyi József volt honvédőrnagy által irányított szervezkedés nyomára. A mozgalomban részt vevő értelmiségiek, polgárok, mesteremberek és diákok közül 17-et fogtak el. Perükben hat halálos ítélet hangzott el, kegyelemből azonban ezeket is a szervezkedők többségét sújtó szigorított börtönbüntetésre változtatták. Mind Somogyiék, mind a velük kapcsolatban álló Vidats János volt képviselő illegális tevékenységének a nyomára Asbóth Lajos volt honvédezredes vezette a hatóságokat. Az 1849 után hosszú fogságot szenvedett Asbóth, akit 1861-ben nagy közfelháborodást keltve ismét elhurcoltak, felhasználva a függetlenségre törekvők körében éppen üldöztetése folytán szerzett kivételes bizalmat, 1862-től fizetett besúgóként működött. 1864 tavaszán rendőrkézre adta az 1859 óta működő, s 1863-ban két ágra szakadt ellenállási szervezet szinte egész vezető gárdáját.

Amennyire a titkos szervezet történetét ismerjük, a Kossuth és a Határozati Párt vezérkara közötti szakítás után a tényleges irányítás ismét Almásy Pál kezébe került, aki a Kossuthtól ugyancsak elfordult Klapkával tartott fenn összeköttetést. A szervezetet gyakorlatilag tétlenségre kárhoztató és a polgári demokratikus törekvésekkel szembeforduló Almásy vezetésével elégedetlenek már 1863-ban a külön szervezkedés útjára léptek. Feltehetően az ő körükből származott az az 1863 nyarán kibocsátott felhívás, amely az újraélesztendő honvédsereg magját alkotó gerillacsapatok és a nemzetőrség, illetve „a nemzetiségek és hitvallások testvérisége elvére” alapozott megyei és városi testületek megszervezését szorgalmazta. Az volt a célja, hogy lehetővé váljék az emigránsok segítségével egy ideiglenes kormány felállítása, mégpedig valamennyi magyarországi nemzetiség képviselőjének a részvételével, majd a Habsburg-uralom megdöntése után „a magyar királyság… végleges rendezésére” egy „hon gyűlés egybehívása”.[22] 1863 őszén a különvált csoport új vezetőre talált Nedeczky István volt honvédszázados, Deák Ferenc unokaöccse személyében, aki közvetlen kapcsolatot teremtett Kossuthtal. Felélénkült a szervezkedés, amit jól példáz, hogy az egyik, Kossuth által az országba juttatott, felkészülésre és tüntetésekre szólító röplapot egyszerre 17 városban találták meg a hatóságok egy vagy több példányban kifüggesztve. 1864 elején a kettévált szervezet szálai ismét találkoztak egymással, annál is inkább, mert állítólag maga Almásy is ráébredt arra, hogy Kossuth „neve nélkül nem lehet a népre hatni”.[23] 1864. március 13-án, a bécsi forradalom évfordulóján Nedeczkyék nagyszabású, Kossuthot és 1849-et éltető tüntető felvonulást rendeztek Pest belvárosának utcáin, amelyet hamarosan követett az Asbóth adatszolgáltatása nyomán gondosan előkészített hatósági akció.

A kiegyezési törekvések megerősödése

A kiközösített Vajdát – saját szavai szerint – „a formális éhenhalás veszedelme” űzte az udvari kancellária bécsi irodáiba. Bécsben alkalma volt kigyógyulni illúzióiból. Amint maga írta Jókainak: noha „itt”, Bécsben „kapnék kalácsot is… érzületem napról napra jobban fellázad helyzetem ellen”, s „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak”,[24] értve ezen a Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés sürgetését. Valóban, hazatérve a polgári demokratikus kibontakozást célzó Kossuth kiegyezésellenes küzdelmének támogatására fogott tollat. A demokratikus elkötelezettségű Vajda János útja így vezetett éppen ellentétes irányba azzal, amit a politikai cselekvésben a legnagyobb súllyal bíró rétegek többsége járt meg.

Vélt és valóságos gazdaági érdekek is a kompromisszum szükségességének érveit erősítették a birtokosság körében. Termését a birodalmi belső piacon és a Bécsen át, illetve a Triesztbe vezető vasutak közvetítésével Nyugaton is viszonylag könnyen, s általában jó áron értékesíthette. Tudatában a korszak nagy részén át tartó agrárkonjunktúra, sőt a feudalizmus felszámolásán alapuló kapitalista fejlődés mozzanatai is szorosan összefonódtak az Ausztriával való egybekapcsoltság tényével. Mind többen remélték Bécstől a hitelkérdés megoldását, s amint azt leginkább a kölcsönpolitika eszközeivel is céltudatosan elkötelezni kívánt nagybirtokosság és jómódú középbirtokosság egy része tapasztalhatta, időszakonként nem is reménytelenül. Az ő hiteligényeik kielégítésében jutott szerephez a kiszámított politikai hatású uralkodó i kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet, amelynek irányításában a kiegyezést szorgalmazó különböző politikai erők reprezentánsai fogtak össze Dessewffy Emil gróf, Lónyay Menyhért és Csengery Antal vezetésével. Mindehhez járult éppen az 1860-as évek derekán jelentkező részleges és átmeneti dekonjunktúra idején az a korántsem célzatosság nélküli bécsi hírverés, hogy politikai stabilizáció esetén folytatódik, sőt minden korábbit meghaladó mértékűvé válik a fellendülés.

A pénzügyi és gazdaságpolitikai kérdések vitatása nemcsak a sajtóban, hanem a színfalak mögött is jellegzetes fordulatot vett. Az adóprés fokozódásával, az államkötvények árhanyatlásával, a vasútépítés ütemének lassúbbodásával, irányának és építési módjának a megszabásával, a magyarországi iparfejlődés és agrártermelés követelményeit kevéssé érvényesítő kereskedelem- és vámpolitikájával kapcsolatos elégedetlenség mind gyakrabban találta szembe magát azzal a felelettel, hogy a nehézségek orvoslása csak kiegyezés esetén remélhető. A gazdasági fellendülés biztosítékait és az egyenjogúsítási ígéretek mielőbbi realizálását remélte a politikai konszolidációtól a zsidó polgárság zöme, amelyet aggodalommal töltött el a társadalmi és politikai feszültség újrahalmozódása. Hozzájárult mindehhez, hogy hitéletüknek az önkényuralom válsága idején választott és az ellenállási szervezkedéssel is kapcsolatba került értelmiségi vezetőit a provizórium idején a hatóságok eltávolították tisztségeikből, s azok túlnyomó részben ismét a gazdasági egybekapcsoltságban közvetlenül érdekelt nagy polgárok kezére jutottak. Sokan vetették reményüket a kompromisszum ígérte lehetőségekbe a birtokaikból már kikopott nemesek és azok közül is, akik az önkényuralom szervezetében sem helyet, sem biztos jövedelmet nem találtak, s míg a passzív ellenállással azonosultak, nem is kerestek. Megegyezés esetén azonban az új állami és megyei hivatalokban, sőt a hadseregben is tisztséget és jó fizetést reméltek maguknak, s az önkényuralom böjtös viszonyaival mindinkább elégedetlen fiaiknak. Mert a politikai vezető réteg felnövő új nemzedékének egyre nagyobb hányada akart mindenképpen szakítani a passzív ellenállás puritánoskodásával. A magán- és közélet 1860–61-es „félalkotmányos” periódusában színesebbé vált világa kísértette, sőt a lázas kiútkeresés egyik végletéből a másikba lendítette őket. Azt kívánták, hogyha az önkényuralom felszámolása nem kecsegtet sikerrel egy hamarosan sorra kerülő felszabadító küzdelem útján, akkor vessenek véget a tűrhetetlennek érzett helyzetnek megegyezés révén. Mindinkább azt minősítették „reálpolitikának”, ha nem olyan „merev” feltételekhez kötik a megegyezést, amelyek talán egy emberöltő múltán sikert hozhatnak, de nem változtatnak saját, önsajnálattal szemlélt sorsukon.

A magyar nemzeti önrendelkezés biztosítása szempontjából ismét sötétnek mutatkozott a nemzetközi látóhatár. Mind többen ítélték meg úgy a helyzetet, hogy Olaszországot a belső átalakulás és a római kérdés kapcsán Franciaországgal megromlott viszonya hosszú időre tehetetlenné teszi. A dunai fejedelemségekkel a nemzetiségi kérdés miatt érezték mind reménytelenebbnek az együttműködést. Baljós jeleket olvastak ki a magyar önkéntesek tömegét is magával ragadó új lengyel szabadságküzdelem tragikus sorsából, látva a cári hatalom kérlelhetetlenségét és az európai közvélemény felháborodásának hatástalanságát. Felfigyeltek a francia–osztrák viszonyban bekövetkezett enyhülésre, és számon tartották, hogy az angol diplomácia továbbra is az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen elemeként kezeli a Habsburg-birodalmat. Növekvő érdeklődéssel latolgatták a német kérdés alakulásának eshetőségeit. Nem volt ismeretlen előttük a porosz–osztrák hatalmi vetélkedés kiéleződése Bismarck élre jutását követően. De a magyar önrendelkezés számos hívének azt a reményét, hogy meginganak a Habsburg-hatalom német pozíciói, beárnyékolta a poroszországi fordulat konzervatív jellege és Berlin készsége a Szentpétervárral való lengyelellenes összefogásra. Ugyanakkor széles körben újultak fel Eötvös Józsefnek azok a lajtántúli meghallgatásra is szánt érvei, amelyek szerint csak a birodalom alkotmányos átszervezése, s a magyar kérdés egyidejű rendezése teszi lehetővé a Habsburg-hatalom vezető szerepének a biztosítását a német egység megteremtésében. A reménykeltés, hogy Bécsben előbb-utóbb sor kerül ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére, szerephez jutott a kiegyezési törekvések realizálási lehetőségei iránti bizalom élesztésében.

A kiegyezési törekvések erősödtek, de a politikai élet fő erői még várakoztak. A határozatiak vezetői ha valamikor, akkor a titkos szervezetet felszámoló, 1864. tavaszi letartóztatási hullámot követően óvakodtak minden politikai kezdeményezéstől, hiszen tudták, hogy a hatalom a fogságba vetettek vallomásai alapján bármikor lecsaphat rájuk is. Tisza 1864 őszén azt fejtegette ugyan Jókaihoz intézett nyílt levelében, hogy elítéli a politikai tétlenséget, de iránymutatása általánosságokra korlátozódott. Legfőképpen arra ösztökélte a vezetésre hivatottnak ítélt magyar politikai erőket, mindenekelőtt a középbirtokosokat, hogy biztosítsák a „szellemi fensőséget, a vagyont – főleg a hazai földnek birtokát – és a társadalom különböző rétegeinek összesimulását” mint a megmaradás és továbbjutás „sarkföltételeit”.[25] Ha Tisza az alkotmányjogi problémákat kerülte is, sokatmondó volt, hogy a határozati derékhad szócsövének tekintett A Hon 1864 őszén már a legteljesebb természetességgel sorolta a következő országgyűlés legfőbb teendői közé a „a közös ügyek” számbavételét.

Deák Ferenc hosszú időn át várakozást tanácsolt híveinek. Álláspontja nem talált osztatlan helyeslésre a volt felirati táborban sem. Eötvös József, aki ekkortájt felvázolta a birodalom trialista alapon való alkotmányos újjászervezésére irányuló tervét, már 1864 őszén el is szánta magát az önálló kezdeményezésre. Bécsben benyújtott emlékiratában azt javasolta, hogy az ínséggel kapcsolatos teendők megvitatásának szükségességét hozva fel indokul, hívják össze az új országgyűlést, amelyen azután kialakíthatókká válnak a kibontakozás feltételei. Kísérletének kudarca ellenére is helytelenítette Deák „tökéletes tehetetlenségre kárhozódását. ”[26]

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

Augusz báró Deáknál tett látogatásait nem sikerült teljesen titokban tartani, Kemény Zsigmond azonban egy, a tárgyalások jelentőségét kisebbítő magánlevelével gátat vetett az ezúton keresett kibontakozást esetlegesen keresztezni szándékozó bécsi hírverésnek.

A rendszerváltozás előkészítése a színfalak mögött több síkon folyt. A császár titkos audiencián fogadta a lajtántúli konzervatív körök bizalmát élvező Richard Belcredi gróf csehországi helytartót, s közölte vele, hogy kulcsszerepet szán neki az új rendszerben. Magyarországot illetően amellett, hogy a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformoknak az országgyűlés elé terjesztésére határozat született, Zichy kancellár uralkodói megbízást kapott a katonai bíráskodás felfüggesztésének és az országgyűlés egybehívásának az előkészítésére. Zichy Hermann gróf, aki hatásköri konfliktusba is keveredett Pálffy Móriccal, mindezt egybekapcsolta a rendkívüli hatalommal felruházott helytartó menesztésének és a helytartótanács hagyományos jogköre helyreállításának az indítványozásával. 1865. április 5-én el is nyerte ehhez Ferenc József hozzájárulását. Pálffy tényleges leváltását azonban elhalasztották olyan események közbejötte folytán, amelyek végül is a provizórium egész vezérkarának a menesztéséhez vezettek.

A birodalmi tanács képviselőházában az 1865. március 27-én megkezdődött költségvetési vitában Schmerlinget a vártnál is hevesebb támadások érték. Schmerling, aki korábban oly sikerrel rémítgette az abszolutizmus visszatérésétől, illetve a konzervatív föderalisták kormányrúdhoz jutásától rettegő képviselőket azzal, hogy bukása a Februári Pátensre alapozott „alkotmányosságot” sodorná végveszélybe, most egy előzetes magánértekezleten lemondással fenyegetődzve sem tudta elhárítani politikája minden addiginál élesebb bírálatát. Noha néhány hónappal korábban még arra hivatkozva kért türelmet „magyar politikája” számára, hogy „egy annyira fölizgatott és szenvedélyekkel elárasztott országban igen nehéz oly férfiakat találni, akik hajlandók az ár ellen úszni”, most felcsillantotta annak reményét, „hogy Magyarországban sokan, akik meg vannak győződve annak múlhatatlan szükségéről, hogy hazájuk Ausztriához szorosan csatlakozzék, és a birodalmi alkotmány végre Magyarországban is érvényre jusson… valahára elég bátrak is lesznek e meggyőződésük nyílt és hangos bevallására is”.[27] Bírálói azonban nem érték be ennyivel. Kaiserfeld, az egyik kisebb liberális frakció vezetője, aki kezdettől fogva helytelenítette a „jogeljátszás” elméletére építő államminiszter „magyar politikáját”, azt kívánta, tegyék lehetővé, hogy minden további halogatás nélkül összeülhessen a magyar országgyűlés, és létrejöhessen a magyar alkotmányos törekvéseket érvényesítő „kibékülés” a „birodalmi eszme elismerésének feltétele mellett”.[28] Schmerling válasza korántsem volt mereven elutasító. Kijelentette, hogy Kaiserfeldhez hasonlóan rokonszenvez „a magyarországi szabadelvű párttal” amin a bécsi publicisztika szóhasználatának megfelelően Deák táborát értette), de ellenfeleinek tekinti „az ókonzervatívokat”, majd sajnálatát fejezte ki. hogy Magyarországon „a kiegyezést” nem az általa kívánatosnak tartott értelemben tekintik politikai célnak. Szerinte a kiegyezés feltétele, hogy „az 1848-diki törvényeket lényegesen revideálni kell, mégpedig oly irányban, hogy mielőtt érvényük elismertetik, az 1848-diki törvényekből mindaz kiküszöböltessék, ami alkotmányunkkal ellenkezik”.[29]

Schmerling megnyilatkozása nem maradhatott megválaszolatlanul annak a magyar politikai irányzatnak a részéről, amely a színfalak mögött tulajdonképpen már meg is kezdte a kiegyezési tárgyalásokat az udvarral. Annál kevésbé, hiszen a megingott hatalmú államminiszter – elejtve a „jogeljátszás” érvét – immár maga is kiegyezési ajánlatot tett, mégpedig az 1848-as törvények revíziójának és a konzervatívoktól való elhatárolódásnak a feltételével. Ajánlata azonban aligha mentesülhetett attól a gyanútól, hogy csak taktikai húzásról van szó. Deák és a konzervatívok együttműködése pedig egyfelől túlságosan messzire jutott ahhoz, hogy visszakozni lehetett volna, másfelől indokoltan vetettek úgy számot vele, mint a császári bizalom megnyerésének elengedhetetlen előfeltételével. Deákék nemcsak azért törekedtek a kibontakozás során Schmerling feltétlen mellőzésére, mert minden későn jött hajlandósága ellenére kielégíthetetlen igényű tárgyalófélnek ítélték, hanem azért is, mivel egy esetleges kiegyezési megállapodás nemzeti vívmányként való elfogadtatását Magyarországon messzemenően kompromittálta volna, ha annak megkötésében a birodalmi beolvasztó törekvések reprezentánsának tekintett államminiszter közvetlen szerephez jut.

Deák megnyilatkozási készségére minden bizonnyal nagy hatással volt Augusz újabb látogatása. Nem tudjuk, melyik fél volt a tényleges kezdeményezője a Deák és a császár megbízottja között április 7-én lezajlott újabb tárgyalásnak. Ferenc Józsefet a kibontakozás feltételezhető siettetésére mindenekelőtt az a szakítással fenyegető nyílt konfrontáció ösztökélte, ami a saját és a porosz hatalom képviselői között a német szövetségi gyűlésben éppen a megelőző napokban alakult ki, Deákot pedig Schmerling burkolt ajánlata és Ferenc József arra alighanem közvetlenül utaló üzenete nyomán minden bizonnyal aggodalom fogta el, hogy a császár ismét államminisztere befolyása alá kerülhet. Erősen valószínűsíti ezt, hogy Augusz a látogatásáról adott jelentésében Deák „hűségének” és „lojalitásának” rendkívül erős magasztalása mellett azt hangsúlyozta, hogy a magyar államférfi csak egy, a pragmatica sanctióra, és semmiképpen sem „a februári alkotmányra” alapozó kibontakozási kísérletet hajlandó támogatni.

Ilyen előzmények után jelent meg 1865. április 16-án a Pesti Napló hasábjain névtelenül Deák „húsvéti cikke”. A szerző kiléte hamarosan köztudottá vált. Deák kitűnő taktikai érzékét dicséri, hogy egy bécsi lap állításaival vitatkozva tette nyilvánvalóvá készségét az 1848 tavaszán alkotott államjogi törvények revíziójára. Mert közvetlen utalás nélkül is ezt jelezték azok a megállapításai, amelyek szerint „arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztonsága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak…”, illetve „készek leszünk mindenkor törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztonságával összhangzásba hozni”. A jogokat és a kötelezettségeket egyaránt a pragmatica sanctióból eredeztető Deák egyfelől eddigi alkotmányvédő alapállását érdemlegesen módosítva elsődleges fontosságú céllá „a birodalom szilárd fennállását” emelte, „melyet nem kívánunk semmi más tekinteteknek alárendelni”. Másfelől arra figyelmeztetett, hogy a „Magyarország alkotmányos fennállását” biztosító jogokból és törvényekből „többet elvenni, mint amit a birodalom szilárd fennállhatásának biztosítása múlhatatlanul megkíván, sem jogos nem volna, sem czélszerű”. Deák a megegyezésre való készségét hirdetve Schmerlingre mért oldalvágásként szólt arról, hogy a történelmi múltban a Habsburg-ház és a magyar nemzet között többnyire egyes „osztrák államférfiak” teremtettek konfliktust, aminek feloldását a káros befolyás kiküszöbölése és az uralkodó igazságszeretetének szabad megnyilatkozása biztosította. Schmerling birodalmi tanácsbeli ellenfeleire sem hatástalanul újítva meg a forradalmasodó reformellenzék hajdani követelését, a kibontakozás alapfeltételei közé sorolta, hogy „a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék&dquo;.[30]

Május 8-án, amikor a birodalmi tanács képviselőháza leszavazta a két tűz közé került Schmerling költségvetési indítványát, Deák már ajánlata kifejtésénél tartott. Apponyi György gróf bécsi lapja a Debatte május 7. és 9. között kiegyezési tervet ismertetett.

Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

Deák Ferenc Bécsben névtelenül megjelentetett „májusi programjának” harmadik részét, amelyben a delegációkkal és az alkotmányossághoz való visszatérés kívánatosnak ítélt menetével foglalkozott, a rendőrség tilalma következtében a hazai lapok nem közölhették.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: R. Várkonyi Ágnes, Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája. Századok, 1974. 921.
  2. Pesti Napló, 1860. október 23.
  3. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 94.
  4. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 3., 68–69., 82–83.
  5. A haditörvényszék hirdetményének fényképét közli: Lukács Lajos, Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867. Budapest, 1955. 144–145.
  6. Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka. Kiadta Károlyi Árpád és Tolnai Vilmos. III. Budapest, 1921–1925. 171–172. (Fordítás a német eredetiből).
  7. Ugyanott II. 655. (Az utolsó mondat az eredetiben németül).
  8. Idézi: Josef Redlich, Das Österreichische Staats- und Reichsproblem. I. Leipzig, 1920–1926. 808. (Fordítás a német eredetiből).
  9. Magyar Országos Levéltár. Budapest, (továbbiakban OL) D 189. Kancelláriai iratok, 1861–VIII. C–13–4499.
  10. Közli Krizsán László, Dokumentumok Madách Imre élettörténetéhez. Balassagyarmat, 1964 [1965]. 104–106.
  11. Közli: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 298. (Fordítás a német eredetiből).
  12. Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 604.
  13. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 108–109.
  14. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: OL) D 191. Helytartótanács, elnöki iratok 1863 – VIII – 24326 (1861–61917).
  15. Magyar Sajtó, 1862. december 31.
  16. Idézi: Miklóssy János, Petőfi kortese, Vajda János barátja. (In: Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1968–1969) Budapest, 1971. 343.
  17. Pesti Napló, 1861. április 18.
  18. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 134.
  19. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975. 567.
  20. Országos Levéltár R. 90. Kossuth-gyűjtemény I. 4072.
  21. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888. 206–207.
  22. Országos Levéltár D 186. Kancellária, elnöki titkos iratok 1863–7.
  23. Idézi Lukács Lajos, Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867. Budapest, 1955; 345–346.
  24. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975.
  25. Idézi: Takáts Sándor, Jókai politikai pályafutása (In: Jókai Mór politikai beszédei. I.) Budapest, 1925. LXXXVII.
  26. Báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok 1864–1868. Kiadta Lukinics Imre. Budapest, 1941. 37.
  27. Magyar fordítását közli: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 383., 388.
  28. Ugyanott III. 391.
  29. Ugyanott III. 395.
  30. Ugyanott III. 406.