Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

A Múltunk wikiből
1683
szeptember 12. Sobieski János lengyel király, valamint Lotharingiai Károly vezetésével a szövetséges hadak felmentik Bécset.
szeptember 14. A Bécs alól menekülő nagyvezír Győr alá érkezik. (Szeptember 17-én továbbvonul Budára.)
október 9. A szövetségesek győzelme Párkánynál.
október 14. IV. Mehmed szultán Belgrádból visszaindul Drinápolyba.
december 25. Kara Musztafa nagyvezírt Belgrádban IV. Mehmed megöleti. Utóda Kara Ibrahim pasa (1685-ig).

1683. szeptember 12-én a szövetséges Habsburg–lengyel felmentő hadsereg megtámadta és szétverte a császárvárost ostromló török tábort. Kara Musztafa nagyvezír csak a Próféta zászlaját menthette Bécs falai alól, 80 ezer harcosa elesett, teljes hadi felszerelése, s mi több, az oszmán hatalom verhetetlenségének másfél évszázados híre végleg megsemmisült. Számbeli fölényben levő török hadsereget vertek meg fényesen a lengyel, ausztriai és német fejedelmi csapatok. Sobieski János király, a szövetséges sereg vezére a Kahlenberg lejtőjéről indított lovasrohamával elsöpörte a törökök csatavonalba fejlődő balszárnyát, Lotharingiai Károly herceg, a császári csapatok parancsnoka pedig megtörte az arcvonal janicsártömegeinek minden ellenállását.

Bécs felmentéséből azonban a Habsburg-kormány szándéka ellenére bontakozott ki támadó hadjárat, nagyszerű nyitánya a török európai hatalmát megroppantó másfél évtizedes háborúnak. Linzbe menekült udvarával visszatérve, I. Lipót császár a schwechati csatatéren hűvös – egyes források szerint megbotránkoztatóan rideg – köszöntéssel adta tudtára Bécs felmentőjének, hogy a háborúnak vége, kardjára nincs többé szükség. Az udvar spanyol pártja a birodalom nyugati határait látta veszélyben, mert XIV. Lajos, bár keresztényi együttműködéséről biztosította a császárt, az ostrom heteiben is folytatta reuniós politikáját.[1] Sobieski növekvő népszerűsége pedig sértette a dinasztia európai tekintélyét. Úgy vélték, a Habsburg-lengyel szövetség elvégezte, amiért létrejött,[2] felmentette a császárvárost, s a roppant oszmán hadsereggel szemtől szembe először találkozó ausztriai társadalom a török hatalomban még gigászi ellenfelet látott. Az udvar keleten gyors békét akart. Két héttel a győzelem után, 1683. szeptember 24-én elküldték a császár megegyezési ajánlatát a Portára, bejelentették békeszándékát a szövetség védnökének, XI. Ince pápának, és kiadták a parancsot a szövetséges hadsereg feloszlatására.[3] Hazaindultak a szász csapatok, s fújták a takarodót a fejedelemségek fegyvereseinek.

Sobeski azonban csapataival a török után nyomult, a pápai állam bécsi nunciusa, Buonvisi bíboros ugyancsak a háború folytatására igyekezett rávenni a császárt, s elérte, hogy a harci lázban égő Lotharingiai Károly herceg is megkapja a Haditanács engedélyét: csapatai Pozsonynál átkeltek a Dunán, s Csallóközön át Érsekújvár, majd Esztergom megvételére indultak.[4]

Váratlanul azonban Kara Musztafa ragadta magához a kezdeményezést. Győrnél megállt, leölette a vereség bűnbakjainak kikiáltott magas rangú tiszteket és a budai pasát, majd megerősítette Érsekújvár és Esztergom őrségét, összeszedte még mindig nagyszámú hadinépét, s Fehérváron át Budára ment, maga mellé rendelte a környékbeli várak fegyvereseit, Thököly és Apafi sértetlen, mert a bécsi ostromtól távol maradt seregeivel együtt. Felkészült, hogy visszavágjon.

Október 7-én Párkánynál erős török csapatok támadták meg váratlanul a szövetségesek főseregét messze megelőző Sobieskit, vagy 2 ezer lengyel katona elesett, a király serege meghátrált, ő maga életveszélybe került. Lotharingiai Károly herceg a döntő pillanatban érkezett. Az új budai pasa, Kara Mehmed, a hajóhídon még átvonulóban levő janicsárságból állított csatasort, de nem tudott átkelést biztosító csapatokat felvonultatni. Thököly késett, Apafi hadseregére nem lehetett számítani, mert a törökök harci bevetéseitől eddig sikeresen megóvott erdélyi csapatokat elcsigázta az éhség, tizedelte a járvány – siettek haza.[5]

A szövetséges vezérkar, látva a törökök átkelését, gyorsan döntött, a legalkalmasabb pillanatban indította meg a támadást. Badeni Lajos elfoglalta Párkány erődjét, a tüzérség szétlőtte a harcosokkal zsúfolt hajóhidat. Mintegy 8 ezer török a csatatéren maradt, vagy a Duna hullámaiba veszett. A győzelem lendületében a szövetséges csapatok ostrom alá vették Esztergomot, s a vár parancsnoka, Ibrahim pasa, rövid alku után feladta a várat. Kara Musztafa Budáról Belgrádig futott.

A párkányi győzelem 1683. október 9-én bebizonyította, amit két évtizeddel ezelőtt hasztalanul hirdetett Zrínyi, hogy a török a támadó hadjárat feltartóztatására képtelen, az erőviszonyok visszafordíthatatlanul az európai hatalmak javára billentek át.

De a török háború ügye, amint 1664-ben, most is beretvaélre került.

Sobieski és Lotharingiai Károly egyaránt számított Magyarország hadinépére is a török elleni háború terveiben. Szándékaikat azonban egyfelől a magyar rendek, másfelől az udvar politikája húzta keresztül.

Annak idején, még a török támadás előestéjén Esterházy Pál nádor – aki előzőleg már szenvedélyesen követelte Lipót császártól, hogy szervezze meg a magyar haderőt, küldjön hadsereget a török feltartóztatására és Esztergom ostromával vágjon elébe a nagyvezír szándékainak – 1683. március 18-án általános felkelésre szólította fel Magyarország rendjeit: eljött az idő, hogy az édes magyar haza felszabaduljon a török járom alól, fogjon tehát mindenki fegyvert, „mutassuk meg mind kegyelmes királylnkhoz s mind pedig édes hazánkhoz igaz kötelességünket”.[jegyzet 1] A nádor eszerint úgy vélte, az ország és a dinasztia érdekei összeegyeztethetők, nem számolt a pillanatnyi helyzet realitásával, kiáltványából hiányzott a valóságos erő súlya, az elvek, a lehetőségek és a tettek egysége. S a nemesi felkelés korszerűtlenségét a hadba állást megtagadó vármegyei levelek tucatja bizonyítja. Nincs fegyver, nincs ló, nincs bizalom, pénz, élelem, annál több a kikötés és az ok, hogy házuk táját védjék. Az összegyűlt, alig 3 ezer fős magyar sereget Thököly hadai szinte felolvasztották. A Rába-védővonal összeomlott, a Habsburg-haderő nem tudta feltartóztatni a török sereget, Magyarország királyi területe is nagyrészt az oszmán hatalom alá került, a városok, vármegyék és még kevés kivétellel a királyhű főúri családok tagjai is hódolni kényszerültek. Lipót császár Bécs felmentése után, a békeajánlatát követő napon minden főurat és nemest, aki Thökölynek hódolt, jószágvesztésre ítélt, és elrendelte az összes magyarországi vár, város és kastély katonai megszállását. Buonvisi nuncius szerint a Habsburg-kormányzat ezzel súlyos hibát követett el, a fegyverrántás forró pillanatában büntette a magyarokat, holott megnyernie kellett volna őket.

Számottevő katonaság, alig kevesebb mint 20 ezer harcos várt támadási parancsra Thököly alatt. Felső-Magyarország fejedelme, amint végigzúdultak cseklészi táborán a Bécs falai alól menekülő janicsárok, sejtette, hogy megváltoztak a politikai erőviszonyok. Eddig is igyekezett fenntartani egy, a törökellenes hatalmak táborába vezető keskeny ösvényt: 1682 őszén a császárvárosban időző követei, Szirmay István és Jánoky Zsigmond útján figyelmeztette az udvart a készülő török hadjáratra. Bécs ostroma alatt állandó összeköttetésben volt a lengyel királlyal, a török harci cselekményeibe nem bocsátkozott, a párkányi csatavesztésért pedig Kara Musztafa egyenesen őt okolta, mert parancsa ellenére távol maradt. Politikai súlyát azonban végzetesen túlbecsülte Thököly – annak ellenére, hogy nyílt átállási szándékát Sobieski és a pápai nuncius támogatta.

A lengyel király pozsonyi táborában szeptember 19–20-án jelentették Homonnai Zsigmond, Gerhard György és Absolon Dániel követek, hogy Thököly, ha megbékél vele a császár, egész haderejével a török ellen fordul. Sobieski – aki feleségéhez írott híres levelei egyikében 1683. szeptember 28-án megírta, hogy Thökölyt nem szereti, de „élénk részvétet táplálok a magyar nemzet iránt, kegyetlen megpróbáltatásai miatt”[jegyzet 2] – vállalta a közvetítést, mert átlátta, miként a hadvezér, Lotharingiai Károly is tudta, hogy súlyos veszteség, ha Magyarország társadalma a harcban álló felek oldalain megosztva marad; emellett Thököly hadseregére is szükségük lett volna. Thököly ügye eljutott a pápai trónig. A protestánsok vallásszabadsága ugyan súlyos nehézség a pápai udvarban, de Buonvisi a törökellenes háború érdekeit tartva szem előtt, Thököly átkerülésének útját kezdte egyengetni úgy, hogy kereste a Habsburg-udvarral a megegyezés lehetőségeit. Lipót császár Lotharingiai Károlyt bízta meg a tárgyalások vezetésével. Thököly biztosai azonban nem arattak sikert, amikor a lengyel király képviselőinek kíséretében az ipolysági táborban november 5-én megjelentek. A tárgyalások zátonyra futottak, nem utolsósorban a dinasztia formákra sokat adó érzékenysége és Thököly túl nagyra kerekített hatalmi igényei miatt. Viszont a császár és a lengyel király lappangó ellentétei felszínre kerültek. Sobieski ezek után maga küldte el – a kezesség kötelezettségét vállalva – Thököly feltételeit Lipót császárnak. Felső-Magyarország fejedelme teljes amnesztiát, az elkobzott jószágok visszaadását, az ország törvényeinek országgyűlési megerősítését és a Vágig terjedő területen hatalma elismerését kívánta. Ugyanakkor Tállyán, Thököly nevében, kiáltványt adtak ki, talán már széthulló táborának valamelyik csoportja érdekében, vagy a török félrevezetésére, de nagyon rossz taktikai érzékkel, mert fegyverbe szólították Magyarország rendjeit a Habsburg-hatalom ellen. A Titkos Tanács nem is annyira Thököly, mint inkább Sobieski eljárását nehezményezte. Úgy ítélte, hogy a lengyel király a magyar koronát_akarja megszerezni.[6] Fegyelmezetlenség miatt eközben véletlen összetűzések robbantak ki a kurucok és a téli szálláshelyet kereső lengyelek között, s Sobieski, miután megvette Szécsényt, Kisszebent, Késmárkot, ostrom alá fogta Eperjest. A Haditanács ugyanakkor Dünewald altábornagyot küldte Felső-Magyarországra, aki a fegyver erejével volt hivatva megvalósítani az udvar álláspontját: Felső-Magyarország Lipót császár és magyar király csapatait illeti. Bécs felmentőjét sértette az eljárás, szövetségesével meghasonlott, csapatait hazavezette Lengyelországba. Dünewald gróf csapatai pedig elfoglalták Lőcsét. Úgy tűnt, hogy a váratlan győzelmek nagy reményei a szövetségesek, az udvari pártok s a magyar rendek belső harcaiba fulladnak, amikor IV. Mehmed szultán keresztülhúzta a Habsburg császár békeszándékát. Kara Musztafa december 25-én megkapta a selyemzsinórt, s utóda, a bosszúszomjas Kara Ibrahim kevesebb politikai tapasztalattal, de hatalmas ambíciókkal szervezte újjá a hadsereget, 1684 elején már 100 ezer harcos élén készül, hogy maga szabja meg a békekötés feltételeit.

A bécsi és a párkányi győzelem azonban végleg kilendítette a háború ügyét a Habsburg–török viszony szűk köréből. Többféle és ellentétes erők kölcsönhatása révén indult meg a vesztfáliai béke óta készülő nagy vállalkozás, a harmincéves háború és az angol forradalom után az évszázad harmadik, egész Európát megmozgató eseménye: Magyarország visszafoglalása az oszmán hatalom alól.

Lábjegyzetek

  1. Esterházy Pál, Pozsony, 1683. március 18. OL Regnicolaris lt. Archivum opinionum seu litterarum Pauli Esterházy in publicis Palatinale. Protocollum opinionum litterarum Pauli Esterházy in publicis negotiis.
  2. Sobieski levele feleségéhez, 1683. Pozsony és Komárom között Szent Péternél szeptember 28-án. Jan Sobieski Briefe an die Königin. Feldzug und Entsatz von Wien 1683. Hrsg. J. Zeller. Berlin, 1981. 69.

Irodalom

Bécs ostromának és felmentésének irodalmát összefoglalta: Szalay József, Az 1683-iki hadviselés és irodalma (Századok 1884); W. Sturminger, Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1683. (GrazCologne, 1955); Merényi Lajos, Harctéri tudósítások Bécs 1683. évi ostromáról (Történelmi Tár 1902).

  1. XIV. Lajos politikájára: K. Köhler, Die orientalisehe Politik Ludwigs XIV. und ihr Verhältnis zu dem Türkenkriege von 1683. (Lipcse, 1907); J. Bérenger, Ludwig XIV. und Frankreichs Sterben nach der Vormachtstellung in Europa.
  2. A Habsburg-lengyel szövetség bomlásáról: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása a török uralom alól (Budapest, 1886. 69–79).
  3. A császár békeajánlatáról Kaunitz császári residens levele, 1683. szeptember 24. – és Maurocordatóhoz: O. Klopp, Das Jahr 1683. (Graz, 1882. 342.)
  4. Pio bíbornok előterjesztése: Fraknói Vilmos, XI. Ince pápa és Magyarország fölszabadítása (Budapest, 1886. 81).
  5. Apafira: Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Monumenta comitialia regni Transsylvaniae, 1540–1699. XVIII.; Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály. Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig (Budapest, 1972. 277–283).
  6. Lipót és Sobieski ellentétéről: Angyal Dávid, Késmárki Thököly Imre II (Budapest, 1889).


A támadó háború kibontakozása
Tartalomjegyzék A Szent Liga és Magyarország