Béketárgyalások és gazdasági reformok

A Múltunk wikiből

Az 1706 júniusában mintegy féléves előkészítés után megkezdődő béketárgyalásokat József császár és a magyarországi és erdélyi konföderáció képviselői között mindkét fél belső viszonyaiból és európai kapcsolataiból következő érdekek követelték.

Rákóczi a Dunántúl felszabadítása után és erdélyi támaszpontok birtokában a magyar államot elég számottevőnek látta, hogy tárgyalások útján próbálja meg rendezni az ország viszonyát a Habsburg-dinasztiával. Számításba vehette Anglia és Hollandia társadalmának és bécsi követeinek növekvő rokonszenvét, a két kormány mielőbbi megegyezést szorgalmazó igényeit.

A spanyol örökösödési háborúban az egész Itália feletti uralom elnyerését remélő I. József császár a Rajna melletti fejedelemségekből ütköző államok sávját akarta kialakítani, hogy V. Károly módjára uralkodhassék Európa felett. E nagyszabású terveket azonban csakis a tengeri hatalmak anyagi segítségével valósíthatta meg, az átütő katonai fölény megszerzéséhez pedig hiányzott a Magyarországon lekötött 20–30 ezer főnyi hadsereg. Ugyanakkor Anglia érdekeit egyre inkább sértette, hogy József császár angol pénzen hódít a Habsburg-hatalom számára területeket, a birodalmi fejedelemségeket pedig cserbenhagyja. Hollandia pedig nyíltan védelmébe vette a Nördlingeni Szövetségbe tömörült német fejedelemségek önállósulási törekvéseit. A szövetségeseivel feszült viszonyba került I. József császár tehát a Habsburg-kormányzat reálpolitikai igényekkel áthatott tagjainak szorgalmazására, engedve a Bécsben élő magyar főméltóságviselők és más aulikus magyar főurak ösztönzésének is, miután már I. Lipót elfogadta Anglia és Hollandia mediációját, elküldte megbízottait, hogy Rákóczi államával tárgyalásokon rendezzék a dinasztia és Magyarország viszonyát.

A nagyszombati béketárgyalások a fegyverszünet megkötése után, 1706. június 13-án kezdődtek. A magyar delegációban Csáky István, Sennyei István, Jánoky, Gerhard, Labsánszky és Kajali szenátorok képviselték a konföderációt, s a június 6-án kinevezett bizottság Károlyival, Pethes András püspökkel és Galambos Ferenc vicegenerálissal egészült ki. Erdélyt Mikes Mihály, Pekry, Teleki és Kemény Simon képviselte. A bizottság elnöke Bercsényi volt, de az ügyeket a tárgyalások írásbeli anyagát is megfogalmazó Ráday vezette. A császári békebizottság vezetője Wratislaw gróf cseh kancellár, tagjai Sinzendorf és Lamberg miniszterek és Lotharingiai Károly osnabrücki érsek voltak. József mint magyar király Széchényi Pál kalocsai érseket teljhatalmú személyes képviselőjévé nevezte ki a bizottságba. A két közvetítő hatalom bécsi követei, Stepney és Hamel-Bruyninx mellé különmegbízottként Sunderland, illetve Renchteren követet küldte.[1]

Egyik bizottság sem rendelkezett érdemi döntési joggal. A magyar és erdélyi koföderáció részéről Rákóczi mondta ki a döntő szót, a Habsburg oldalon pedig meg a részletkérdésekben is a Titkos Tanács döntött.

Rákóczi és kormányzó köre álláspontja szerint Magyarország ne legyen a Habsburg-tartományok mintájára örökös birtok, a császári hadak vonuljanak ki az országból, s a magyarországi várakban csak magyar őrség legyen. Békét külső hatalmak közvetítésével, Hollandia és Anglia mellett Svédország, Poroszország, Lengyelország és Velence garanciájával kössenek. A császár ismerje el Erdély állami önállóságát; ugyanakkor Rákóczi kijelentette, hogy nem ragaszkodik az erdélyi fejedelmi méltósághoz.

Válaszként I. József nyílt levélben szögezte le álláspontját: az 1687. évi törvény alapján uralkodik, de nem igényel magának despotikus kormányzási jogokat; az ország törvényeit, végzéseit és a nemesi szabadságokat megtartja.

A rendi kiváltságokat biztosító általános királyi ígéretekről a magyar konföderáció vezetőinek megoszlott a véleménye. Végül a tárgyalások mellett döntöttek, és feltételeiket huszonhárom pontban foglalták össze. Biztosítani kívánták a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség önálló államiságát. Elismerték a Habsburg-család örökös jogát a királyi méltóságra, de nem az ország örökös birtoklására. Ragaszkodtak a szabad vallásgyakorlathoz, s ahhoz, hogy a konföderáció minden tagja büntetlen maradjon. A nemesi előjogok csorbítatlan biztosításán kívül ahhoz is ragaszkodtak, hogy szavatolják a hajdúvárosok és a Jászkun kerület szabadságát, valamint a szabad kereskedelmet. Az önálló államiságért harcolók érdekében kívánták, hogy a fiskus a bányajövedelmek felét fordítsa a rézpénz beváltására.

A császári udvar, bár a fegyvernyugvási szerződés mindkét fél által ratifikált szövegében elismerte az új magyar államot, mégis megpróbálta elérni – mielőtt'a békepontokra válaszolt volna –, hogy Rákóczi visszavonuljon a politikától. A május 3-án megérkező Sarolta Amália fejedelemné asszony, majd Wratislaw cseh kancellár, végül a fejedelem nővére és sógora Rákóczi magyarországi birtokairól, főleg pedig erdélyi fejedelemségéről való lemondása fejében német birodalmi fejedelemséget ajánló császári javaslatokat hoztak. Rákóczi kész lett volna ezt elfogadni, ha megfelelő biztosítékot kap az ország állami önállóságáról.

A békepontokra adott császári válasz a Habsburg-kormányzatban időközben bekövetkezett belső hatalmi súlypontváltozást tükrözte. Több kérdést az összehívandó országgyűlésre utalt, leszögezve, hogy a régi törvények értelmében a király egymaga nem, csakis az ország dönthet. Megígérte, hogy eltörli a neoacquisticát, és háromévenként országgyűlést hívnak össze. Az európai hatalmak kezességére és az Erdélyi Fejedelemség állami önállóságara vonatkozó feltételeket azonban mereven elutasította, mondván, hogy a külső garancia a bizalmatlanság magvait hintené el a király és az országlakosok között. Erdélyről pedig leszögezte, hogy a fejedelemséget a török járom alól a császár fegyverei szabadították fel, s a karlócai békével ellenkező újításra nem lép. Ugyancsak elutasította – a konföderáció vezetőit az ország pénzének elsikkasztásával vádolva – a gazdasági feltételeket is. Az idegen katonaság kiviteléhez sem járult hozzá. A fegyvert fogottak büntetlenséget és harcuk érdemi elismerését kívánó pontot a királyi méltóságra sértőnek találta, s csak királyi kegyelmet helyezett kilátásba a hűtleneknek. A szabad vallásgyakorlatra irányuló kívánság elől végül azzal tért ki, hogy a szécsényi országgyűlés végzéseit nem ismeri el.[2][3]

Július végén lejárt a fegyvernyugvás, s bár Rákóczi és a mediátorok szerették volna meghosszabbítani, az udvar erre nem volt hajlandó. Ezzel a békekonferencia megszakadt.

A Habsburg-álláspont nyílt és éles fordulatát az időközben elért itáliai katonai sikerek okozták. A katonai erőfölény tudatában a Habsburg-kormányzat visszatért régi álláspontjára: a rebellisek megcsendesítése a császári kegyelem dolga. Az udvar a tárgyalások megszakítását indokoló, nemzetközi tájékoztatásra szánt propagandairatában már határozottan a rendi kiváltságok védelmében érvelt Rákóczi hatalma ellen. A Hármaskönyvre és országgyűlési végzésekre hivatkozva állította, hogy a császár a nemesi kiváltságot védelmezi a zsarnok Rákóczival szemben, aki uralkodni akar a vele egyenlők felett, és személyes ambíciói miatt vetette ismét a háború romboló szekere alá a szegény országot.

A háború kényszerű folytatását bejelentő fejedelmi kiáltvány viszont a Magyar Királyságnak és Erdélynek az önálló államiság korabeli értelmében vett legfőbb feltételeihez való jogát hangsúlyozta.[4] Ráday pedig – álnéven kiadott röpiratban vitázva a császári biztosok hozta válasszal – kifejtette, hogy az ellenállás jogát a zsarnoksággal szemben már István király hangsúlyozta, a gazdasági érdekeihez ragaszkodó ország önvédelme természet adta törvény, és ilyen jogokkal más nemzetek is élnek. Az országnak az önálló államiságot biztosító békéhez való jogát a konföderáció vezetői nem adták fel. 1706 őszén Rákóczi ismét XIV. Lajoshoz fordult, s az angol királynőt és a holland rendeket is kérte, hogy az általános békeértekezleteken karolják majd fel Magyarország és Erdély ügyét.

A béketárgyalások megszakítása után a magyar konföderáció katonai kezdeményező erejét, küzdőképességét az őszi hadjárat és a Dunántúl védelme tanúsította.

Rákóczi szeptember 16-án hatheti ostrommal bevette Esztergom várát,[5] Szolnok és Eger szilárdan ellenállt az Erdélyből mintegy 20 ezer főnyi haderővel kivonuló Rabutin ajánlatainak, majd Radics András parancsnoksága alatt Esze Tamás ezrede és a polgárság megvédte Kassát.[6] Rabutin október 10-én bekerítésből tartva, kénytelen volt a Hegyaljára visszavonulni. Ugyanekkor Starhemberg Guido generális, a magyarországi császári csapatok új főparancsnoka azt a parancsot kapta, hogy egyesülve Rabutin hadseregével, verje ki Rákóczi csapatait a Dunántúlról.[7] Starhemberg ugyan könnyűszerrel elfoglalta a dunai átkelő védelmére emelt karvai sáncot, kardélre hányatta az odamenekült környékbelieket, s október 12-én Esztergom francia parancsnoka, Bonafous ezereskapitány feladta a várat, a dunántúli hadjárat mégis meghiúsult. A Stájerországból benyomuló Hannibál Heister generális 5 ezer főnyi haderejét Győrvár és Egervár mellett november 6-án legyőzték, és őt magát is elfogták Béri Balogh Ádám és Bezerédj Imre ezredei. Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.[8][9]

A hadműveleti sikereket és kudarcokat a Rákóczi államában zajló változások, az e változásokat kiváltó és kísérő társadalmi és politikai feszültségek kísérték. 1706 folyamán Rákóczi folytatta az állandó hadsereg kiépítését, erőfeszítéseket tett a központilag irányított szakszerű államigazgatás megteremtésére, és mindezek anyagi alapját, az országos gazdaságot korszerűen megszervezve, reformintézkedések sorával kívánta biztosítani. A döntések heves viták közben, a miskolci,[10] az érsekújvári és a rozsnyói tanácsülésen születtek meg.

A központi hatalom nem adta fel a breznai szövetség alapelveit. Göncöt és Diószeget, mivel lakói közösen fegyvert fogtak, Rákóczi 1706. évi rendelkezései kiemelték a földesúri hatalom alól. Nehézséget okozott azonban, hogy a katonai törvénykönyvet nem tudták idejében kiadni. A katonai törvénykönyv a katonaságot minden vonatkozásban kiemelte a rendi kötelékekből: a hadsereg egyedül a központi hatalomtól függ. Érthető tehát, ha a miskolci tanácsülésen súlyos ellenállásba ütköztek azok, akik az állandó hadsereg teljes kiépítését szorgalmazták.

Fontos lépéssel vitte előbbre az állandó hadsereg megszervezésének ügyét, hogy az országot főkapitányságokra osztották. Az öt főkapitányság – a dunántúli Pápa, a tiszántúli Szatmár, a Duna-Tisza közi Szolnok, az alsó- és felső-magyarországi Érsekújvár, illetve Kassa székhellyel – nemcsak a hadkiegészítés és a hadellátás területi rendjét szabta meg, hanem a központi hatalom alá rendelt hadsereg-irányítás regionális egységeit is megtestesítette. 1706 nyarán számba vették az egész hadsereget, több töredék ezredet összevontak, a 78 ezredet a Bercsényi által kidolgozott Systema totius militiae alapján helyezték el az öt főkapitányság területén.[11] A hadsereg ellátása megkövetelte, hogy rendezzék a kincstári birtokok ügyét, de a birtokok tulajdonviszonyai körül uralkodó zűrzavar sok nehézséget okozott.

A miskolci tanácsülésen elfogadott és többé-kevésbé meg is valósított gazdasági intézkedéseket a rozsnyói tanácsülésen fejlesztették tovább.[12] Platthy Sándor és Bulyovszky Dániel, a Gazdasági Tanács tanácsosai országos költségvetési tervet készítettek, s mivel a várható bevételek messze alatta maradtak a szükséges kiadásoknak – ami ebben a korban Európa minden országában általános jelenség volt –, jelentős gazdasági reformokat javasoltak. Megállapították, hogy az állami bevételeket az élénk kereskedelmi forgalom, a célszerűbb és megbízhatóbb kincstári gazdálkodás és az állami készpénzadó növelné.[13] A kereskedelmi forgalmat elsősorban a rézpénz inflációja bénította meg, a kincstári birtokokon pedig a fiskális tisztek az ország javaiból sokszor a maguk hasznára gazdálkodtak. A parasztságra és a polgárságra hámló terhek sokasága miatt állandó adót csakis a kor fogalma szerinti „közteherviselés” formájában vethettek ki, de a nemesi privilégiumok alfája az adómentesség volt.

A javaslatok leszögezték, hogy a rézpénzt be kell vonni, és jó nemesfém pénzt kell kibocsátani. Az ehhez szükséges nemesfémkészletet úgy kívánták biztosítani, hogy a főurak, a klérus és a nemesek adjanak bizonyos összeget, ezüstöt vagy aranyat. Ez az egyszeri vagyondézsma valójában az uralkodó osztály kényszerű államkölcsönének tekinthető.[14] Javasolták továbbá, hogy az ország minden lakosa, nemes és nemtelen, főúr és mesterember egyaránt legyen adóköteles, és készpénzben fizessen rendszeresen adót. Indoklásul a nyugati országok példáját, az ország történeti tapasztalatait és államelméleti, nemzeti ideológiai érvek sorát számlálták elő.[15]

A nemesség megadóztatására tett javaslatokat heves ellenkezés fogadta. A jó gazdasági érzékkel rendelkező Károlyi Sándor nem értett egyet azokkal, akik általában az adókivetés ellen voltak, de csak a jobbágyok adókötelezettségét ismerte el; pedig a nemesi adózás elvének Magyarországon is voltak már hagyományai.[16] Az általános adókivetés alapos előkészítése érdekében tanulmányozta 1706 folyamán Ráday a magyar adó rendeleteket.[17] Az általános adó fokozatos bevezetését javasolta Kajali Pál 1706. november 8-án kelt előterjesztésében.

1706 végén 2 millió forint értékű, részben készpénz-, részben iparcikk- és élelemadót vetettek ki. A rézpénz értékének stabilizálása érdekében a forgalomban levő érméket devalválták, és az újonnan veretetteket lepecsételték. Kimondták, hogy a rézpénz zálogbirtokok visszaváltására, adósságok kiegyenlítésére is felhasználható fizetési eszköz.[18] Rendelkeztek róla, hogy bizonyos fizetéseket már ezüstpénzben folyósítsanak, és több ezüstpénzt verjenek.

A kereskedelmi forgalom fellendítése érdekében 1706 folyamán több intézkedést hoztak. Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mentesült a hadélelmezés, Debrecen a hadállítás kötelezettsége alól. Szabadalmakat kaptak a debreceni, nagyszombati, komáromi, pozsonyi, esztergomi stb. kereskedők. Megalakult egy állami kereskedőkompánia Hellenbach vezetésével, amely elővásárlási és kiviteli jogot nyert a marha, faggyú és marhabőr értékesítésére, de nem kapott külkereskedelmi monopóliumot. A kereskedőtársaság ügyleteit az ausztriai és morvaországi kereskedőkompániával kapcsolatban álló Döry László bonyolította le. A külkereskedelem ellenőrzésével Prileszky Pál gazdasági tanácsost bízták meg. A fejedelmi utasítás szerint egyik legfőbb feladata volt, hogy kiváltságokra való tekintet nélkül ösztönözze a kereskedési kedvet. Ezért szüntettek meg több fölöslegesnek bizonyult vám- és harmincadhelyet. A fejedelemnek a vármegyékhez 1706. július 22-én szétküldött rendelete rögzíteni kívánta a belföldi árszínvonalat, a külkereskedelemben pedig megkülönböztette a luxuscikkeket és a szükséges importárukat. A merkantilista szellemű intézkedések folyományaképpen, s a fegyverszünet jóvoltából is, megélénkült a külkereskedelem.[19] Ausztriába marhát, Lengyelországba bort, Törökországba, Lengyelországba, Moldvába rezet vittek.

Számba vették a fiskális tisztek, harmincadosok gazdálkodását, s ahol visszaéléseket tapasztaltak, ott nemesre és parasztra egyaránt szigorú büntetéseket szabtak ki.

Rákóczi intézkedéseinek megvalósítása képzett végrehajtó hivatalnokgárdát kívánt volna. A megfelelően felkészült szakemberek alacsony száma ugyanúgy az ország fejlődésbeli, történelmi adottságaiból fakadt, mint a nehézségek mélyebben fekvő gazdasági oka, az ország szegénysége, kiszolgáltatottsága, az ipari termelés, a munkamegosztás alacsony színvonala.

1706 folyamán az államhatalom reformjai a feudalizmus „modernizálásának” irányába hatottak, a feudális renden belül, a korszerű abszolutísta államépítési elvek jegyében az állam és a társadalom teljesítőképességét próbálták növelni.

Irodalom

  1. A nagyszombati béketárgyalások anyagát mindmáig nem gyűjtötték össze, nincs monografikus feldolgozása. Első részletesebb és objektív áttekintés: Szalay László, Magyarország története. VI. (Pest, 1860. 329–355). Gazdag új anyagot is feltár, de elvész a részletekben, és Bercsényi szerepét egyoldalúan hangsúlyozza Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. 450–713. Stepney és Hamel-Bruyninx jelentéseit felhasználva, részletes áttekintést nyújt Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz (Budapest, 1907–1910. I. 495–550). A bécsi levéltárak anyagára is épít L. Hengelmüller, Franz Rákóczi und sein Kampf für Ungarns Freiheit (StuttgartBerlin, 1913. 217–241).
  2. Szekfű Gyula, Magyar történet (Budapest, 19352. IV. 303) József császár ajánlatát „tisztességes békének”, a „szatmárinál jobb” megállapodásnak tekinti, amelyet megkötni Rákóczi erdélyi fejedelmi hivatástudata és a francia diplomácia miatt nem volt lehetséges.
  3. A béketárgyalások meghiúsulásában a francia diplomácia szerepének eltúlzását kimutatja és Des Alleurs szerepét tisztázza a francia külügyi levéltár gazdag anyaga alapján Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 122–141).
  4. Rákóczi kiáltványa, az Animadversiones Apologicae című röpirat forráskritikai vizsgálata, Ráday szerzőségének tisztázása, a szövegek modern kiadása: Ráday Pál Iratai. I. 609–612, 635–673.
  5. Esztergom ostromának modern feldolgozása irodalommal: Perjés Géza, Esztergom 1706. évi ostromai és az ostromokkal kapcsolatos hadműveletek (Hadtörténelmi Közlemények 1954).
  6. Kassa védelméről Kemény Lajos, Adalékok Kassa ostromához (Hadtörténelmi Közlemények 1914); Kerekes György, Kassa 1706-i ostroma (Uránia, 1915). Az ostrom körülményeit Rákóczi Emlékiratainak állításait is kiigazítva tisztázta Esze Tamás, Esze Tamás és Kassa (A kassai Batsányi Kör évkönyve, 1965–1968. Bratislava, 1969. 111–132).
  7. Kimutatások a dunántúli császári haderőről: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica. Fasc. 191. Raab, 1706. június 7; Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Alte Feldakten 1706. I. (210.) Fasc. 11. ad 7. 1706. november.
  8. Az 1707. évi dunántúli hadjáratról Thaly Kálmán, Dunántúli hadjárat 1707-ben (Századok 1879–1880); Thaly Kálmán, Ki volt Csobáncz megvédője Rabutin ellen 1707-ben? (Századok 1881); Várkonyi Ágnes, Vak Bottyán (Budapest, 1951); Tóth Gyula, Balogh Ádám kuruc brigadéros (Budapest, 1958); A. Arneth, Das Leben des kaiserlichen Feldmarschalls Grafen Guido von Starhemberg, 1657–1737 (Wien, 1853).
  9. A hadműveletekről Pálffy János jelentései Savoyai Eugénnek 1706. augusztus–október: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Kriegsarchiv Alte Feldakten 1706. (210). Fasc. 8–10.
  10. A miskolci tanácsülés jelentőségét valamennyi összefoglalás hangsúlyozza: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család. III. 515–526; Márki Sándor, II. Rákóczi Ferencz. I. 501, 505; Heckenast Gusztáv, A Rákóczi-szabadságharc (Budapest, 1953. 76–78).
  11. Rákóczinak a vármegyékhez kiküldött 1706. február 6-i rendelete, a kassai senatori deputatio anyaga: Magyar Országos Levéltár G 17 II. 1. c.
  12. A gazdasági intézkedésekben Bánkúti Imre, A Rákóczi-szabadságharc gazdasági problémái (Budapest, 1969) című kéziratos kandidátusi értekezésére építettünk.
  13. Az eddigiektől eltérő értékelésünk alapjául szolgáló gazdag forrásanyagból Bulyovszky és Spáczay, továbbá Platthy előterjesztése: Rákóczi Tükör. II. 289–308; Rákóczi levele Bercsényinek, Munkács, 1705. december 28.: Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Összeállította Thaly Kálmán. Budapest, 1876–1879, 763;
  14. Lányi Pál életrajza, gazdasági és vasipari tevékenysége: Heckenast Gusztáv, Fegyver- és lőszergyártás a Rákóczi-szabadságharcban (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 13. Budapest, 1959, főleg 107–109); Heckenast Gusztáv, Lányi Pál. A magyarországi korai kapitalizmus történetéhez Történelmik Szemle 1962); Lónyay Ferenc fegyveresítési és ruházati főhadbiztos válogatott iratai. Szerkesztette Bánkúti Imre (Folia Rákócziana. 4. Vaja, 1980).
  15. A vármegyék ellenállásáról: Rákóczi Bercsényinek 1706. március 20-án, Károlyinak 1706. április 1-jén és Instructio, Székesi gróf Bercsényi Miklós főhadvezér és fejedelmi helytartó levelei Rákóczi fejedelemhez. 1704–1712. Összeállította Thaly Kálmán. Budapest, 1876–1879 492–502, továbbá Ung vármegye kérvénye és Rákóczi válasza: SZU: Beregszász, Ung vármegye levéltára Fond 4 OP 2 No 1534/22–23; Rákóczi Ugocsa megyének: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica. Fasc. 424. Konv. 2. fol. 38 (1706. július 10). Összefoglalóan: II. Rákóczi Ferenc Válogatott levelei. Szerkesztette Köpeczi Béla (Budapest, 1958. 98–99), Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762. 231. skk.).
  16. Károlyi Sándor feljegyzései és véleménye: A nagy-károlyi gróf Károlyi család oklevéltára. V. 364–374;
  17. Az ónodi országgyűlés előtti pénzadózásról Bánkúti Imre, A parasztság és a nemesség adózása a Rákóczi-szabadságharcban, 1703–1711 (Folia Archaeologica. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának Évkönyve 1967).
  18. A rézpénzverés nemzetközi és hazai irodalmát is összefoglalja Huszár Lajos, A kuruckor érmészete (Rákóczi emlékkönyv halálának kétszázéves fordulójára, 1935 I. 391–412): Esze Tamás, A kassai pénzverőház, 1705–1710 (Numizmatikai Közlöny 1941); Esze Tamás, A kolozsvári pénzverőház II. Rákóczi Ferenc korában (Numizmatikai Közlöny 1942); Bánkúti Imre, II. Rákóczi Ferenc rézpénzeinek gazdasági és társadalmi vonatkozásai (Numizmatikai Közlöny 1979–1980).
  19. Rákóczi kereskedelmi rendeletének merkantilista szellemét hangsúlyozza Heckenast Gusztáv, A merkantilizmus és Rákóczi gazdaságpolitikája (Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Budapest, 1980. 189–195).


Küzdelmek a korszerű magyar állam megteremtéséértR. Várkonyi Ágnes
Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat Tartalomjegyzék Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben