Bél Mátyás

A Múltunk wikiből

szlovákul Matej Bel, latinosan Matthias Belius

Ocsova, 1684. március 24. – Pozsony, 1749. augusztus 29.
evangélikus lelkész, történet- és földrajztudós, író
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Bél Mátyás-001
1721. március közepe
Pozsonyban Bél Mátyás megindítja Nova Posoniensia címmel hetenként megjelenő újságját.
1722
Halléban megjelenik – Bél Mátyás és Krmann Dániel átdolgozásában – a szlovákok által használt ócseh nyelvű kralici biblia.
1723
Megjelenik Nürnbergben Bél Mátyás Notitiájának mutatványkötete, a Hungariae antiquae et novae prodromus.
1735
Pozsonyban megjelenik Bél Mátyás magyar történeti forráskiadvány-sorozatának első kötete: Adparatus ad historiam Hungariae.
Bécsben megjelenik Bél Mátyás nagy történeti-földrajzi művének első kötete: Notitia Hungariae novae historico-geographica.

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

Az értelmiségi életutak ugyancsak különböztek: Bél Mátyás, Hell Kornél, Köleséri Sámuel munkássága 1711 után is töretlenül bontakozott ki.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Jelentős, de kevés kivétellel inkább színvonalában, mint számszerűségében értékes könyvanyag gyűlt fel a korabeli értelmiségiek, papok, tanárok, orvosok kezén. E tekintetben a legjelentősebb gyűjtemény Magyarországon majd Bél Mátyás könyvtára lesz.

Erdélyi hagyományok: kartezianizmus, pietizmus

Erdélyben a pietista elvek különösen Kolozsvárott és a szászok között terjednek. 1690-es években már a Dunántúlon is hirdetik, Győrött Torkos András, akit Bél Mátyás és Bárány György mellett a pietizmus legfőbb hazai képviselőjének tekintettek, s mások, mint például a nagyvázsonyi Hegyfalusi György.

Művelődéspolitika Rákóczi államában

Az új magyar állam iskolapolitikája a súlyos háborús viszonyok ellenére is biztosította a folyamatos tanítást: Kassán a háború alatt 6–700 diák tanult, a nagyszombati egyetemen 1705-ben 880 hallgatót tartottak nyilván. A Rákóczi feltétlen híveként német és szlovák nyelven oktató Bél Mátyás tanítványainak száma megkétszereződött.

Wellmann Imre

A hagyományos gazdálkodás ágai. Ősfoglalkozások.

Amint Bél Mátyásnál olvassuk: „Nincs még egy nép, mely odaadóbban vadásznék a magyarnál. Paraszt nem kevésbé, mint nemes, akkora hévvel és olyan ügyességgel űzi a vadat, hogy azt lehetne hinni: erre születtek. A közrendűek nem hagyják magukat korlátozni vadászási mohóságukban, abban, hogy szabadon és különbségtétel nélkül álljanak lesbe a vad elejtéséért. E nép fékezhetetlen ereje és szokása a törvényt is eltörölte, mely gyakorta azon volt, hogy a vadászás szenvedélyének ne mindenkinél engedjen teret. Az előkelők ugyan országos határozatot akartak hozni erről, mégis jobbnak látták elállni tervüktől, hogy zendülést ne támasszanak azok körében, kik szabadságukat jobban szeretik életüknél. Sokan alig tudnák életüket fenntartani, ha a szabad vadászás jótéteménye révén időnként nem jutnának hozzá valamihez, … nem annyira munkájuk eredményéből, mint vadászat és madarászat segítségével jutnak lélegzethez… II. Ulászló király … törvénye nem érvényesült éppen a tiltott dologra támaszkodó szegényekkel szemben.”[1]

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

Az 1711 és 1764 közötti ötvenhárom év alatt az országban mindössze két rövid életű újság jelent meg: az egyik Bél Mátyás Nova Posoniensiája, 1721–1723-ban latinul és hetenként, a másik a budai Mercurius, 1730–1739-ben németül és hetenként kétszer. Mindkettő kis terjedelmű, híranyagát tekintve elsősorban száraz, rövid referáló híreket közlő lap volt, híranyaguk elsősorban a bécsi hivatalos lapból, a Wiener Zeitungból származott. Hatásuk nem lehetett túl széles, Bél lapja pietista és általában protestáns információival azonban még így is felkeltette a jezsuiták figyelmét, ami a lap megszűnésében nem kis szerepet játszott.

A polgárság

Hagyományos ipari és kereskedelmi tevékenységében így mintegy visszafogva – az 1730-as években Bél Mátyás a régi szabad királyi városok legtöbbjének már hanyatló gazdasági életéről panaszkodik, melyben egyre nagyobb szerepet játszik, ahol volt, az iparosok szőlőbirtoka –, a polgár emelkedése, a céhes polgárból a tőkés vállalkozó irányába történő előrelépés a század közepéig még csak egyes esetekben, néhány nagyobb városban: Pesten, Pozsonyban, Erdélyben pedig Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban indult meg. Mellettük a birodalom új területi munkamegosztásába illeszkedve ekkor indulnak fejlődésnek – termény- és ekkor még főleg állatkereskedelmükkel – az Alföld egyes gyorsan benépesülő agrárvárosai, valamint egyes földesúri központok. Ezek a hagyományosan a régi városi polgár által ellátott funkciókat ugyan még igen alacsony színvonalon tudják csak betölteni, de már elég erővel ahhoz, hogy a szabad királyi városi polgárság tevékenységi körét tovább szűkítsék. Ilyen körülmények között a szabad királyi városi polgár csekély felhalmozása sem találhat megfelelő befektetésre, s talán ez magyarázza – mint még látni fogjuk – egyes felső-magyarországi vagy nyugat-dunántúli városokban a polgárság tárgyi környezetének meglepő gazdagságát. Hiszen mikor a század közepén az udvar a városok fokozott pénzügyi kihasználásával próbálkozik, meglepve tapasztalja a jórészben a leghagyományosabb úton, a városi haszonvételekből felhalmozódott és befektetési lehetőségek, valamint vállalkozói fantázia híján felhasználatlanul maradt viszonylag nagy tőkéket, melyeket azután sürgősen az örökösödési, majd a hétéves háború finanszírozására fog felhasználni.

Ilyen körülmények között a polgárrá válás csak kevéssé gyakorol vonzóerőt, illetve biztosít lehetőségeket a társadalom feltörekvő elemei számára. Ám a hagyományos szabad királyi városi polgárság ennek ellenére bizonyos szempontból mégis átalakulóban van. Míg a török korszak kezdetén még túlnyomó részében német volt, erős középkori gyökerekkel, a török korszakban a legnyugatibb országrészeket kivéve jórészt elvesztette folyamatos utánpótlását. A részben el is költöző német családok helyére, illetve a helyben maradtakkal házassági kapcsolatra lépve egyre inkább szóhoz jut a környékbeli etnikum: Felső-Magyarországon a szlovák, máshol a magyar; a 18. század elejétől fogva, kivált a déli Alföldön és Erdélynek a Királyföldön kívüli területein megjelennek a városokban a társadalomnak a feudális alapú mezőgazdasági termelésre épült szerkezetéből kimaradt etnikumok: az örmények, a görögök, a magyarok, illetve a románok és a szerbek. A hagyományos német polgárság megmaradt családjai – természetes reakcióként – ahol lehet, végsőkig védelmezik pozícióikat a város vezetésében, ami nagyban elősegíti egyfajta, immár öröklődő bürokratikus elitnek a nemzetiségi problémáktól függetlenül is előrehaladó kialakulását. Ez a német városi vezető réteg azután, helyzetét erősítendő, egyrészt nemességet szerez magának, vagy beengedi a vagyontalan nemest a városigazgatásba, másrészt ugyanakkor szorosabb kapcsolatokat épít ki a királyi földesurat képviselő kamarai szervekkel, s a várost így politikailag az udvar törekvéseinek szolgálatába állítja, anélkül azonban, hogy ez a lojalitása a városfejlődés meggyorsításával viszonoztatott volna. Az udvar ugyanis az országnak a birodalomba való bekapcsolására törekedve még sokáig nem tudta megtalálni az ezzel egyidejűleg és összhangban a hazai polgárságot is fejlesztő tényezőket. A szabad királyi városoktól elvárt polgári fejlődés így majd egyre inkább annak a hagyományosan szabályozott polgári funkciókon, gazdasági tevékenységen már túllépő, az udvar magyarországi igényeinek gazdasági szinten inkább megfelelő új rétegnek a kezébe fog kerülni, amely csupán korszakunk vége felé, s elsősorban nem is a szabad királyi városokban, s nem a hagyományos városi polgárság módjára, hanem a különböző fokozatú kiváltságokkal ellátott mezővárosokban vagy éppenséggel földesúri „váraljákon” kezd kialakulni, soraiban elsősorban a földesúr alárendeltségében, mintegy annak alkalmazottjaként kereskedő, korcsma-, illetőleg boltbérlő, terményfelvásárló funkciókban tevékenykedő egyre több zsidóval.

Ezek száma lassan növekszik. 1730-ban 29 magyarországi megyében 2531 zsidó családot, 12 750 személyt írnak össze, ebből mintegy 7500 az Ausztriával szomszédos, így az ottani piacokkal legközvetlenebb kapcsolatban álló [Pozsony, Nyitra, Sopron, Moson és Trencsén megyékben lakik, ezenkívül e terület szabad királyi városaiban további 1600 zsidó család él. A Viszonyok stabilizálódása és nyilván az örökösödési háború során kibontakozott értékesítési lehetőségek számukat némileg növelik, települési területük is tágul. Az 1740-es évek második felében már 36 megyében írnak Össze zsidókat, bár összlétszámuk még ekkor is csak 15 ezer körül jár. Úgy tűnik, legnagyobb részük Cseh- és Morvaország felől érkezik, ahol az ottani, már fejlettebb viszonyok között, elsősorban – a nagybirtok árutermelésének szolgálatában némi tőkét gyűjtött; ezt hozzák most át magukkal, itt is átvéve a nagybirtokos egyáltalán eladható termékeinek forgalmazását. A szegényebbek (részint a gazdagok ügynökeiként is) később a falvakat kezdik járni, s begyűjtik a parasztoktól a terményeket és hulladékokat, bőrt, rongyot, egyúttal bizonyos egyszerűbb iparcikkeket is árulva. Tevékenységük jelentőségét és méreteit legjobban azok a – túlzásaik ellenére is alapjukban nyilvánvalóan reális – panaszok mutatják, melyeket a szabad királyi városok céhes iparos és iparcikkekkel kereskedő polgárai emelnek a kellemetlen, s az ausztriai importáruk forgalmazása következtében egyre kellemetlenebbé váló konkurenciát jelentő zsidó házalók ellen. Bél Mátyás és levelezői az 1730-as évek körül már az ország számos pontján jegyeznek fel ilyen panaszokat és vádaskodásokat, elsősorban a szabad királyi városok gazdasági élete hanyatlásának magyarázataként.

A nemzetiségi ellentétek előjelei

A sokféle különböző etnikumú népesség együttélésének ábrázolására – egyúttal e tarkaság felmérésének igényével is – elsőnek az 1730-as években Bél Mátyás tesz kísérletet. A Notitia Hungariae novae megye- leírásainak egységes szerkezetében külön fejezet szolgál a lakosok jellemzésére, s látszik, nem véletlen, hogy mind Bél maga, mind adatszolgáltatói ennek kidolgozásában mekkora súlyt fektetnek az etnikai különbségek kimutatására. A leírások – mint kis nemzetkarakterológiák – sokban sablonosak, sok bennük az átfedés is, de az egyes etnikumok legjellemzőbb vonásai így is kibontakoznak, a nemzetiségi viszonyokról olyan összképet alkotva, melyet – mintegy példaként – legjobban az országban központi helyzeténél fogva is etnikailag legtarkább Pest megye különböző népeinek bemutatása során figyelhetünk meg.

A Pest megyei magyar parasztok Bél szerint életmódjukban konzervatívok, szorgalomban más népekkel össze sem lehet hasonlítani őket, és szinte képtelenek arra, hogy az idők változását észrevegyék, és a törvényt tiszteljék. Nem vágynak gazdagságra, beérik annyival, ami az életfenntartásra, az adó kifizetésére és a katonaság eltartására szükséges. Elsősorban az állattenyésztéshez vonzódnak, ebből szerény jövedelmük van. Vendégszeretőek; még nemrégen is élt a szokás, hogy a házukba betérő vendég lábát megmosták. Társaságkedvelők, s ha békén hagyják őket, békés hajlamúak. Ragaszkodnak vallásukhoz, a betűvetés azonban nem érdekli őket. A nemesek vágyakozva emlegetik az ősi dicsőséget; a hajdani törökös faragatlanságot most kezdi felváltani náluk a korszerű finomság. Nem építkeznek cifrán, de tiszták, s lehetőségig díszesen öltözködnek. Buzgón vadásznak és „különben gondosan ügyelnek a vagyonukra”[2] – A németek sokféle helyről jöttek ebbe a megyébe, van, aki katonaként maradt itt. Ellenállnak a betegségeknek; a földművelés mellett szőlőtermesztéssel és némi kereskedéssel is foglalkoznak, és szépen gyarapodnak. Könnyen tanulják a szlávok és a magyarok nyelvét, de nem szívesen házasodnak velük. Gyermekeik viszont örülnek már, hogy Magyarországon születhettek, amit többre tartanak szüleik szülőföldjénél, s az ország nyelvét, szokásait, viseletét könnyen átveszik – hacsak szüleik nem tartják őket vissza. Ruhájuk különben a német és a magyar viselet keveréke. A németek „a vendégszeretetet a hasznossággal mérik”[3] (ezt még hazájukból hozták magukkal), ezért a többiek fukarsággal és zsugorisággal vádolják őket – bár ez már a magyarok között is terjed. Beilleszkednek a társadalomba, de van, aki a magyaroknál érdemeket akarva szerezni, a németek hibáit mértéktelenül felnagyítva szidja őket. – A szlovákok ugyancsak sok különböző helyről érkeztek a megyébe. Ügyesek, mint a németek, hasznosságban felülmúlják a magyarokat; a földesuraknak is ez a véleményük. Vannak köztük, akik marhákkal kereskednek: ebben a magyarokat utánozzák. Lakásuk és ruházkodásuk módja is azonos a magyarokéval, akiket különben jobban szeretnek, mint a németeket. A vegyes házasságok folytán sokuknak már a nyelve is magyar, sok a kétnyelvű gyerek, s mindkét népnél vannak, akik már el is felejtették az anyanyelvüket. Igen szaporák, szaporábbak, mint a magyarok: ahol megvetik a lábukat, ott szinte a fű módjára sokasodnak. Húsz-harminc éves településeik már annyira gyarapodtak, hogy új rajokat bocsátanak ki. A földesurak szeretik őket; ügyesen, gyorsan megépítik falvaikat, s rögtön nekilátnak a gazdálkodásnak. A magyarok szerint ravaszok. Bél erős vándorlási hajlamukat korholja. Különben vidámak, munkájuk közben sűrű az énekszó, temetéseik Viszont óriási, hangos siránkozással mennek végbe. – A megyében dalmaták és rácok is laknak. Előbbiek (akiknek esetében nyilván katolikus szerbekről van szó) szétszórt településekben laknak, és Bél szerint nem szeretik a munkát. Házaikban picik a szobák, éppen csak a sütőkemence és a kettős pad fér el bennük, utóbbin napközben ülnek, éjjel fekszenek. Földjeiket elhanyagolják, csak az életfenntartáshoz legszükségesebbeket termelik. A rácok nem sokban különböznek tőlük, ők azonban a földművelés mellett iparral és kereskedelemmel is foglalkoznak. Alacsony házakban laknak, ezeknek homlokzati oldalán műhelyek, boltok nyílnak. Ruházatuk a magyar viseletnek némi módosítása; a nők viszont még eltakarják arcukat, igen szemérmesek. Különben jó természetűek, de műveletlenek, legfeljebb írni-olvasni tudnak. Papjaik a szentírásolvasáson kívül nem tanulnak Semmit. Sokra becsülik az egyszerűséget, törökös gesztusaik vannak. Húst és hüvelyeseket esznek, a húst darabokra vágják, megsózzák, fazékba rakják, és vöröshagymával és köménnyel megfőzik, ez a kedvenc ételük. Sűrűn böjtölnek, az év kétharmada böjti nap, ilyenkor csak kenyeret esznek, olajban pirított zöldséget, szárított halat ecettel, tojást és „egyéb hitván ételt”.[4] A kereskedésben csalnak, s ebben sokan a zsidókkal teszik őket egy szintre, bár „a zsidók gátlástalanságát a nyereségszerzésben ők maguk is elítélik”.[5]

Románok Pest megyében nem lévén, Bélnek a Bihar megyei románokról adott leírását idézzük. Bél, illetve bihari munkatársa szerint a románok a „legkeményebb emberfajta”.[6] Épületeik inkább kunyhóhoz hasonlítanak, mint házhoz. Kemencék helyett tűzhelyként nyitott kürtőket építenek, melyek alatt állandóan égetik a tüzet, hogy így, állandó világosság mellett, mint hiszik, elkerülhessék a férgek és poloskák támadását. Mindnyájan a szobában alszanak, kivéve azokat, akik a pitvarban a tüzet táplálják. Lakásaikban nem törekszenek tisztaságra; persze ahol ilyen sok ember van összezsúfolva, ott az ágyneműt nem is lehet tisztán tartani. A házakban csak posztóanyag és pokróc van, az egész házban nem lehet tíz garas értékű ágyneműt találni. Akinek pénze van, azt vagy a hegyoldalba ássa el, vagy faodúba rejti. Ruhájuk kecskeszőrből készül vagy fekete birkagyapjúból, amit ők maguk készítenek ki. Fejükön két-három napos bárány prémjéből kucsmát hordanak; majdnem azonos ez a magyarok viseletével, csak utóbbiaké ügyesebb. Saru helyett lábukat bőrbe burkolják, nemcsak a férfiak, hímem a nők is. Élelmük a törökbúza, vagyis a kukorica, melyből nem kenyeret, hanem málét készítenek; ez édes, sárga színű, és aki még nem ismeri, annak szokatlan, A románoknál a törökbúza annyira kedvelt, hegy bő termés esetén mindent eladnak, hogy árából törökbúzát vehessenek! De készítenek belőle pépet és más ételt is. Hússal vallási okokból nem élnek: erre a görög vallás készteti őket. Halat nem mernek füstölni, csak az erre rendelt napokon, s ezt is csak olajban főzik, akinek pedig nincs olaja, az ecettel és sóval készíti. De bár ilyen keményen élnek, mégis pirosarcúak és testük, tagjaik jó arányúak. Nem tűrik a jogtalanságot és a dühükben azt kiáltják: Cine mente(!), akkor már életveszélyesek. Gyermekeiket hanyagul neveleik, ezek még tízéves korukra sem tudják, van-e Isten, és miért kell hozzá imádkozni. A papokra bízzák, hogy helyettük imádkozzanak. A felnőttek nemigen imádkoznak, még a halálraítéltek sem. Papjaik a nyers köznépből valók, és csak olvasni tudnak. A nép tiszta, de nyers, és rabló életet él. Állattenyésztéssel foglalkoznak, és ennek során marhalopással is. A takarmányt a fákra rakják, hogy ne károsodjék a nedvességtől, s ne egyék meg idő előtt az állatok. A románok szeretik az almát, és sok almafát ültetnek; a vendégnek is ezzel és szilvapálinkával kedveskednek.

A város

Lehetőségeihez képest azonban még az 1730-as években sem sokkal már a töröktől mindvégig megkímélt, bár a hódoltság határához közel eső, dunántúli Szombathely püspöki város képe. Bél Mátyás leírása szerint a várost egyszerű fal és nemigen mély árok veszi körül. A falakon belül három templom és egy kápolna tornya emelkedik ki; egy kanonoki ház és ferences, valamint domonkos rendház emeli a városképet. A lakóházak azonban, melyek régen sokkal gondozottabbak voltak, az utolsó háború és kivált a Rákóczi-szabadságharc viharaiban annyi viszontagságon mentek át, hogy csak szomorú, romladozó képet mutatnak; ebben részük van a gyakori tűzvészeknek is. Maga a vár, melyet Rákóczi alatt részben már le is romboltak, tovább düledezik.

A város és a mezőváros

Az 1730-as évekre Vác Bél Mátyás szerint már az ország csinosabb városai közé számítható, bár még gyakoriak a tűzvészek, melyek a náddal, szalmával fedett épületekben nagy károkat tesznek. De egyes házakon már megjelennek a cseréptetők és a tűzfalak.

Az Alföld déli részén nem kevésbé gyors a szabad királyi városi rangú Szeged magához térése, s ha ennek lendületét a Rákóczi-kori ostrom és a kuruc betörések, 1712-ben pedig a nagy árvíz vissza is vetették, szabad királyi városi jogállásának visszanyerése 1719-ben viszont erősítette; bár Bél szerint régi virágzásának képét még az 1730-as évek közepére sem nyerte vissza. Belvárosának, a Palánknak magvát ekkor a négyszögletű, erős vár alkotja, melynek helyőrsége teljesen független a városi hatóságtól. A vár hadijelvényekkel díszített kapuja felett kis óratorony; a kapu maga a város igen tágas, állatvásárul is szolgáló piacára nyílik. Itt emelkedik a városháza, egy kaszárnya, kissé távolabb kamarai épületek; még odább a tehetősebb polgárok házai láthatók. Az egész városrészt sűrűn levert cölöpökből álló, földhányással erősített sánc veszi körül. Itt három templom is található: az egykor hatalmas plébániatemplom, melyből csak szentélye maradt meg, a mögötte emelkedő toronyból azonban messze környékre nyílik kilátás; mellette egy kis kápolna, vele szemben a város által 1720-ban behívott piaristák épülete, távolabb az ortodoxok temploma. A Palánkon kívül terül el a Felső- és az Alsóváros, előbbiben a ferencesek, utóbbiban Szent György temploma. A város házai 1715–1720-ban a palánkon innen és túl egyaránt apró vályogépületek nádtetővel.

Bél még 1730 körül is ilyennek látja a szegényebb magyarok és rácok házait; sövényfal módjára, megkötözött nádból, majd sárral betapasztva és így kimeszelve épültek, de van már néhány jobb épület is.

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

Időszakunk folyamán egy másik fontos pietista központ is kialakult, Pozsonyban. Ennek élén a tudós Bél Mátyás mint lelkész 1719-től sokat fáradozott munkatársaival együtt azon, hegy a híveket anyanyelvükön, magyar, német és szlovák nyelven lássa el bibliával és új típusú kegyes irodalommal.

A protestáns iskolák

Az öt nagy líceum (Pozsony, Sopron, Késmárk, Lőcse, Eperjes) közül a pozsonyit a hanyatlásból a tudós Bél Mátyás emelte ki, aki a század elején Halléban Francke tanítványa, nevelőintézetében munkatársa, sőt fiainak tanítója volt. Bél azon fél évtized alatt, amelyet (1714–1719) a pozsonyi líceum élén töltött, a pietista pedagógia elveit követve a korszerű reformok egész sorát vezette be. Ezek közé tartozott a pontos tanterv előírása, a végzett anyag jegyzőkönyvben rögzítése, az oktatómunka ellenőrzése, a megértés fontosságának kiemelése a formális szövegmagolás helyett, tartalmi bővülésként a hazai földrajz és történelem, valamint az élő nyelvek, különösen a francia oktatása és a latintanítás korszerűsítése, újságolvasással is. Bél és pietista utódai alatt a pozsonyi líceum az ország legkorszerűbb középiskolája lett, 1714-ben 40, utóbb, 1764-ben már 502 diákkal. A soproni líceum élén olyan, külföldön tanult, tudós rektorokat találunk, mint a botanikus Deccard János Kristóf, majd utóbb Ribini János, aki Bél fiainak nevelőjeként kezdte pályafutását, és az ifjakat a magyar nyelv művelésére buzdító beszédével (Oratio de cultura linguae Hungaricae. 1751), valamint azzal vált nevezetessé, hogy a helyi ortodoxiával összeütközve 1758-ban távoznia kellett helyéről.

A református egyház is elvesztett egy sor iskolát. De nagyobb tömböt képviselt, és – főleg az ország keleti részein – jobban meg tudta védeni ömnagát. A református oktatásügy szervezetét úgy tudjuk jól megérteni, ha fentről indulunk ki, a nagy centrumokból, a nagy kollégiumokból. Ilyen volt a két legfontosabb: Debrecen és Sárospatak, valamint három valamivel szerényebb méretű Erdélyben: Kolozsvár, Marosvásárhely és Nagyenyed. A nagy kollégiumok teljes gimnáziummal és azon túlmenően filozófiát és teológiát tanító felső tagozattal is rendelkeztek. Az ilyen főbb, akadémiai szintű központok körül helyezkedtek el a hatókörükbe tartozó első- és másodrendű partikulák, vagyis olyan hatosztályos gimnáziumok, amelyek az utolsó évben már a logika vagy éppen a teológia bizonyos elemeit is tanították. E két kategória együtt vagy 12 iskolát képviselt. Alattuk találjuk azután a különböző szerényebb, nem teljes gimnáziumokat. E partikulák mind valamelyik nagy központi kollégiumot tekintették mintaképnek, útmutatónak. Tanáraik maguk is e központokban tanultak, onnan kerültek – esetleg külföldi tanulmányút után – későbbi állomáshelyükre. Kitörülhetetlen ifjúkori emlékként ezek hagyományait és testületi szellemét hordozták magukban. Az egész egyházi iskolahálózat oktató-nevelő személyzetének utánpótlásáról éppúgy e kollégiumok gondoskodtak, mint a lelkészekéről is.

A debreceni kollégium minden nehézség ellenére a 18. században nőtt erőssé. Az alapítványi szőlőktől az angol, holland, svájci segélyig különböző forrásból származó jövedelmei oly tőkévé halmozódtak, amelynek kölcsönként való kihelyezése révén a kollégium a Tiszántúl fő hitelintézménye lett. A diákok létszáma is emelkedett. Időszakunk végén a szokott felépítésű, hatosztályos teljes gimnáziumban, amely elé legelsőnek egy elemit pótló „abecedárius” osztály került, összesen több mint 1400 tanulót találunk. A felsőoktatás szintjén egy előkészítő év után három év filozófia, majd újabb három év teológia következett. E további hét évfolyamot összesen mintegy 360 hallgató látogatta. Vagyis a kollégium teljes tizennégy évfolyamában együtt ekkor több mint 1760 diák tanult. Ezzel szemben a kollégiumnak mindössze négy professzora, tanára volt. Ezek közül egy a filozófia, három pedig a teológia, a héber nyelv, illetve a görög nyelv és az egyetemes – főleg ókori – történelem köréből tartott előadásokat. Mindez úgy volt megvalósítható, hogy maguk a tanárok csak a filozófia és teológia hallgatóival foglalkoztak, és az ifjúság zömét, a másfél ezer gimnazistát a nagyobb diákok közül kiválasztott praeceptorokra bízták. Hasonló jelenséggel találkozunk a többi kollégiumban is. A nagy iskolai apparátus üzemben tartását tehát alsóbb szinteken – felső irányítás alatt – maga az ifjúság végezte mindegyik kollégiumban, tanulmányi, fegyelmi, ellátási szinten egyaránt. E kollégiumi diáktársadalmak, bár a felső egyházi és világi vezetésnek alárendelten, mindenütt valami külön „saját világot” alkottak. A köznemesi, mezővárosi, falusi kisértelmiségi vagy olykor paraszti származású diákok életében a nemesi tájékozódású késő barokk művelődés vulgáris, népszerű elemei sajátos hagyománnyá fonódtak.

Maga a latinközpontú oktatás itt sem különbözött lényegesen a katolikus iskolákétól. Bessenyei, aki Sárospatakon végezte gimnáziumi éveit, utóbb a jó fegyelmet elismerően emlegette, egyébként azonban éppúgy a lélektelen szajkózás miatt panaszkodott, mint azok, akik a jezsuitáknál tettek szert hasonló tapasztalatra. A tanmenetnek csak általános, bizonytalan körvonalai voltak megadva. Annál jelentősebb volt a svájci és hollandiai tanulmányok után Debrecenbe hazatérő fiatal Maróthi György (1715–1744) kezdeményezése a tanterv és az oktatási módszerek korszerűsítésére, Bél Mátyás és a pietista pedagógia mintája nyomán, Leibniz, Wolff és az új kísérleti fizika szellemében, bár az ortodoxia nagy ellenállása közben.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

Az első valóban rendszeres és időszakos hazai hetilap Nova Posoniensia] címen, latin nyelven, 1721 tavaszától 1722 őszéig jelent meg Pozsonyban, Bél Mátyás és az evangélikus líceum tanárai kezdeményezéséből, az oktatás segédeszközeként.

Tudományok, polihisztorok

E tudósok hazai orgánum híján a külföldi, főleg német szakfolyóiratokban közölték természettudományi, orvosi észleleteiket. S hazai tudományos szervezeti központ híján a külföldi, főleg német akadémiák tagjai lettek. De Bél Mátyás már 1718-ban felvetette egy hazai tudós társaság gondolatát, majd 1735-ben a pozsonyi helytartóság útján részletesebb tervet is megpróbált elfogadtatni.

Társadalomtudományok

Elbeszélő forrásaink közzétételét viszont, a másik oldalon, az evangélikus Bél Mátyás kezdte meg, az első jelentős hazai forráskiadvánnyal (Adparatus. 1735–1746). Ezután pedig osztrák tanítványa, Johann Georg Schwandtner adta ki, Bél előszavával, három mindmáig fontos kötetben több elbeszélő forrásunk, köztük Anonymus szövegét (Scriptores. 1746–1748).

A honismereti irodalmat az is időszerűvé tette, hogy az „új” Magyarországot nemrég visszakerült nagy központi és déli területeivel tudományosan szinte újonnan fel kellett fedezni. Ennek szerzői közt is találunk jezsuitákat. De a kor legjelentősebb tudományos vállalkozása az evangélikus Hungarus-értelmiségiek körében a Conring-féle német államismereti iskola módszereinek felhasználásával indult. Bél Mátyás (1684–1749), több munkatársa segítségével, a múlt és jelen, a föld- és néprajz, a politika és gazdaság adatait mindenfelől egybegyűjtve, Magyarország sokoldalú államismeretét foglalta össze egy hatalmas műben, amelynek első öt kötete – tíz megye anyagával – nyomtatásban is napvilágot látott (Notitia Hungariae. 1735–1742).

Természettudományok

Volt, aki előzőleg egy-egy olyan híresebb hazai orvos oldalán próbált előkészítő gyakorlatot szerezni, mint amilyen Moller Károly Ottó, Besztercebánya főorvosa, Bél Mátyás munkatársa, egy, a pestis elleni védekezésről írt munka szerzője volt. E szakképzett orvosokra támaszkodott a kormányzat is, midőn Magyarországon a közegészségügyet korszerűsíteni igyekezett. Ez a törekvés részint a délkelet felől érkező pestis és más járványok ellen vesztegzárak felállításában, részint pedig azokban a rendelkezésekben jelentkezett, amelyek a megyéknek és a városoknak szakképzett tisztiorvosok alkalmazását írták elő. Orvosaink mindezt oly módon is támogatták, hogy a latin szakmai disszertációkon kívül egyre több magyar nyelvű, népszerű, felvilágosító munkát tettek közzé. Perliczy János Dániel nógrádi főorvos ezen túlmenően már egy hazai orvosi főiskola felállítására is javaslatot tett. Torkos Justus János pozsonyi főorvos a Helytartótanács megbízásából állította össze az első hazai orvosi-gyógyszerészeti szabályzatot (1745).

A viszonylag kevés orvos mellett az egyszerűbb teendőket chirurgusok, sebészek, „borbélyok” látták el, akik a céhekbe tömörült mesterek oldalán sajátították el a sebkötés, érvágás, kenőcskészítés tudnivalóit. A nagyobb városokban már korszerűen felszerelt gyógyszertárak is működtek, főleg jezsuita kezelésben. A társadalom nagy többsége azonban, főleg a parasztság, de eleinte a nemesség egy része is, még abban a hagyományos szemléletmódban élt, amelyet a babonával kevert empíria jellemzett. Tehát az, hogy a természet s vele a gyógyítás kérdéseit alapvetően nem racionálisan, hanem természetfeletti motívumokból magyarázta, és a herbáriumok, kéziratos receptkönyvek által ajánlott növényi, ásványi szereket nem fizikális hatásuk indokával, hanem mágikus eljárások velejáróiként alkalmazta.

Nem volt még éles a határvonal a Magyarországon ekkoriban meghonosodó jatrokémia, vagyis orvosi kémia és annak fejlődéstörténeti előzménye, a sok tapasztalatot felhalmozó, de azt továbbra is mágiával keverő alkémia közt sem. Sok, egyébként képzett természetkutató is buzgón próbált aranyat csinálni. A hazai orvos-kémikusok egyébként főleg a gyógyszerek, ásványvizek, néha egyes ásványok elemzésével végeztek hasznos munkát.

A fizikai fejlődés elsősorban azon mérhető, hogy milyen ütemben szorították ki a spekulatív természetfilozófiát Newton és a kísérleti fizika eredményei. Először az erősen dogmatikussá vált kartezianizmuson belül bukkantak fel új, kísérleti momentumok. Így Marosvásárhelyi Tőke István nagyenyedi tanár „dogmatikus-kísérleti” munkájában (Institutiones philosophiae naturalis dogmatico-experimentalis. 1736), amely az első hazai kísérleti fizikai tankönyvnek tekinthető. Az 1750-es években a fizika szakirodalma Nagyszombatban vált gazdagabbá, ahol Kéri Borgia Ferenc, Ádány András és más jezsuita tanárok könyvei képviselték a kompromisszumot Descartes és Newton között. Ugyanakkor a külföldön tanuló fiatalok, piaristák Rómában, protestánsok Göttingában már Franklin felfedezéséről, a légköri elektromosságról is értekeztek.

A newtoni „égi mechanika” győzelmével megindult Magyarországon a megfigyelő csillagászat önálló művelése is. Hell Miksa jezsuita tanár előbb Nagyszombaton, majd Kolozsvárott kezdett csillagvizsgálót felállítani, 1755-ben pedig a bécsi csillagvizsgáló igazgatója lett.

A matematika kibontakozó ágai, amelyek a fejlettebb országokban már gyakorlati alkalmazás szempontjából is szükségesnek minősültek, főleg a differenciá1-, a variáció- és a valószínűségszámítás terén, Magyarországon inkább csak kevesek érdeklődésében, semmint az adott gazdasági-társadalmi viszonyok követelményei közt szerepeltek. Az egykorú szakirodalom, vagyis nagyobbrészt tankönyvek tanúsága szerint azonban mégis beszélhetünk fejlődésről. A jezsuita tankönyvek közül megemlíthető az első magyarországi algebra, a kassai Lipsicz Mihály tollából (1736). A korszak legjobb matematika-tankönyvét azonban, amely ugyan az elemi aritmetikák anyagát adta elő, de azt a legjobb európai színvonalon és ma is érthető magyar nyelven, Maróthi György adta ki Debrecenben (1743). Hozzátehetjük, hogy Hatvani István pedig valamivel utóbb (1757), alighanem elsőnek ismertette hazai közönség előtt a valószínűségszámítás elemeit, a halálozás és átlagos életkor terén.

A bányászat, gépi berendezéseivel együtt, régi hagyományokkal bíró, nemzetközi szinten művelt területe volt a hazai technikának. Mint másutt, az elmaradt viszonyok Magyarországon is ezt akadályozták a legkevésbé. Az erdélyi és még inkább a Garam vidéki nemesfém kiaknázásában érdekelt bécsi udvar pedig tőle telhetően támogatta. Külön ki kell emelnünk a bányagépészet, főleg a vízemelő berendezések korszerű felújítása terén Selmecbányán Hell Máté Kornél (1650–1743) és fia, Hell József Károly (1713–1789) gépmesterek, valamint a mérnök-polihisztor Mikoviny Sámuel (1700–1750) szerepét, aki a bányatisztképző iskolában a hidraulika és mechanika tanára volt. Mikoviny úttörő szerepet vitt a hazai mérnöki tudományok több más ágában, így a korszerű kartográfia megalapozása, az árvízvédelem és a vízmérnöki gárda nevelése terén. Bél munkájához ő készítette el a megyék térképeit.

Wellmann Imre

Hagyományos termelés — az újkori mezőgazdasági forradalom felé

Hazánkban már Bél Mátyás fölismerte a „jobbított mezőgazdaság” jelentőségét, s reményének adott kifejezést, hogy elkövetkezik az idő, midőn már nem egyszerűen élünk vele, amit a természet önként pazarol ránk, hanem őt gondoskodással és igyekezettel tesszük jobban és jobban adakozóvá, s a gazdálkodás fejlettebb szakismeretekkel szilárdan megalapozottá válik.

Kosáry Domokos

Társadalomtudományok

Részint a jozefin évtized új légköre, részint Pray szakmai érdeklődése segítette elő, hogy a vezetése alatt álló Egyetemi Könyvtár körül, az ország szívében, olyan szakmai kör kezdett kialakulni, amelyben volt jezsuiták mellett már protestáns is helyet találhatott. Idetartozott Wagner Károly, a Szepesség oklevéltárának kiadója, Schönwisner István, a Dunántúl római kori régészetének kutatója, valamint a Bél-iskola hagyományain nevelődött és Göttingában is megfordult Cornides Dániel.

Vörös Károly

A tudományok

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával.

Lábjegyzetek

  1. Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján. Sajtó alá rendezte Wellmann Imre. Budapest, 1984. 298–299.
  2. „rei familiáris egregie sunt curiosi”, M. Bel, Notitia Hungariae novae historico geographica… I– IV. Viannae 1735– 1742. III. 26.
  3. „hospitalitatem metiuntur utilitate”. Ugyanott, III. 26.
  4. „ova item et exiles cibi alii sufficiunt”. Ugyanottt, III. 29.
  5. „Judacorum in Consectando lucro iniquitatem ipsi abominentur”. Ugyanott, III. 29.
  6. Országos Széchényi Könytár Kézirattára, Fol. Lat. 3379. fol 17, F. V.

Művei

E már említettekhez a korszakban a mezőgazdaság fejlődését megvilágító további fontos kútfők csatlakoznak. Mindenekelőtt a 18. század harmadik évtizedének döntően paraszti gazdálkodásáról Bél Mátyás tervei szerint, tudományos műhelyében és irányításával készült rendszeres ábrázolás, a legnagyobbrészt Matolai János megfogalmazásában ránk maradt De re rustica Hungarorum című kézirat, mely ugyanott készült további, a hegyaljai és a kőszegi szőlőművelést ismertető, az ország gabonakereskedelmének megalapozását célzó tervet tartalmazó, s a magyarok öltözködéséről és szokásairól írt szövegekkel kiegészítve jelent meg magyarul: Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján. Válogatta, sajtó alá rendezte és bevezette Wellmann Imre (Budapest, 1984). A viseletről és az erkölcsökről szóló kézirat külön is megjelent: Bél Mátyás kézirata a magyarok öltözködéséről és erkölcseiről. Fordította Vida Tivadar (Orvostörténeti Közlemények, 1977). Sok lényegbevágó forrásadattal teljes Bél Mátyásnak Mikovinyi Sámuel térképeivel gazdagított nagy országismertető műve is: M. Bél, Notitia Hungariae novae historico geographica (Viennae, 1735–1742 és év nélkül); nyomtatásban napvilágot látott négy és csonka ötödik kötete Pozsony, Nyitra, Turóc, Bars, Hont, Zólyom, Liptó, Nógrád, Pest-Pilis-Solt és befejezetlenül Moson vármegyének egyedülálló jelentőségű leírását nyújtja; kéziratban maradt s részben közzétett részeiből az utóbbi időben több megye én vidék leírása jelent meg többé-kevésbé jó magyar fordításban: Bodor Antal, Csepelsziget és Budafok kétszáz év előtt: Bél Mátyás Notitia Hungariae novae historico geographica című 1736-ban megjelent műve nyomán (Budapest, 1936); Lukács Károly, A Balatonvidék földrajza kétszáz év előtt. Bél Mátyás Notitia comitatuum Veszprimiensis, Simighiensis et Szaladiensis című kéziratának fordítása és ismertetése (Tihany, 1943); Bél Mátyás Esztergom vármegyéről írt kiadatlan művének szemelvényes magyar fordítása. Fordította Prokopp Gyula. Bevezette Zolnay László (Tatabánya, 1968); Bél Mátyás, Heves megye ismertetése, 1730–1735. Fordította Soós Imre (Eger, 1968); Bél Mátyás, A kunok és jászok avagy filiszteusok kerületei. Fordította Illyés Bálint és Szőts Rudolf (Bács-Kiskun megye múltjából, I. Kecskemét, 1975); Bél Mátyás, Descriptio Comitatus Castri Ferrei. Vas vármegye leírása. Fordította Tihanyiné Szálka Irma. Bevezette Bendefy László (Vasi Szemle, 1976); Bél Mátyás, Fejér vármegye leírása (Fejér Megyei Levéltár Történeti Évkönyv 1977); Pest megyéről. Fordította Szabó Béla, kiegészítette Pintér Emilné (Szentendre, 1977); Bél Mátyás a Bodrogközről. Fordította és bevezette Püspöki Nagy Péter (Bratislava, 1977); Bél Mátyás Notitia Hungariae novae historico geographica című művéből Tolna vármegye leírása. Fordította Kun Lajos (Tanulmányok Tolna megye történetéből. IX. Szekszárd, 1979); Bél MátyásSchemberger Ferenc, Szabolcs megye a XVIII. században. Fordította Balogh István (Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás. I–II. Nyíregyháza, 1979); Bihar megye leírása (Bél Mátyás Notitiájának anyaga alapján). Fordította P. Szalai Emőke. Bevezette Csorba Csaba (A Bihari Múzeum Évkönyve, 1980); Bél Mátyás, Csongrád és Csanád megye leírása. Sajtó alá rendezte Zombori István (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1981/82); Bél Mátyás, Pest-Pilis-Solt vármegye, Bács-Bodrog vármegye, A Kővári kerület története. Fordította Szőts Rudolf (Bács-Kiskun megye múltjából, VI. Kecskemét, 1982); Bél Mátyás élete és munkássága. Írta Deák András. De piscatione hungarica. A magyarországi halászatról (Budapest, 1984).

E korszak már Bél Mátyás munkásságán kívül is gazdagabb mezőgazdasági vonatkozású irodalmat mutathat fel;

A paraszti üzemet illető külön források: Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján (Budapest, 1984); M. Belius, Hvngariae antiqvae et novae prodromvs (Norimbergae 1723, Szepes megye leírásával); M. Bel, Notitia Hungariae novae historico geographica (Viennae, 1735–1742 és év nélkül, tartalmazza Pozsony, Turóc, Zólyom, Liptó, Pest-Pilis-Solt, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont és befejezetlenül Moson vármegye leírását). Bél kéziratairól: Szelestei László, Bél Mátyás kéziratos hagyatékának katalógusa (Budapest, 1984); a kéziratban maradt megyeleírásokból készült magyar fordításokat fentebb említettük; vesd össze Mészáros Balázs, Bél Mátyás hagyatéka (Somogyi Múzeumok Közleményei, 1981). A Bél Mátyásról szóló irodalomból újabban jelent meg: Wellmann Imre, Bél Mátyás (Történelmi szemle 1979); Bél Mátyás, Hungáriából Magyarország felé. Válogatta, gondozta, bevezette Tarnai Andor (Budapest, 1984, bevezetés).

Bél Mátyás nagy államismereti munkájának teljes szövege még nem látott napvilágot, de különböző helyi részletek után újabban, születésének 300. évfordulója alkalmából magyar fordításban egy bővebb válogatás jelent meg Wellmann Imre szerkesztésében: Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján (Budapest, 1984); egy másik válogatás, Tarnai Andor bevezetőjével, más, így irodalomtörténeti szövegeire is kiterjedt: Bél Mátyás, Hungáriából Magyarország felé (Budapest, 1984).

Irodalom

Az egyik első országleírást készítő mű szerzőjéről, Parschitius Kristófról, kapcsolatairól Mikovinyvel, Bél Mátyással és Rákóczi kormányzókörének evangélikus tagjaival: Zombori István, A felvidéki evangélikus értelmiség (A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. Szerkesztette Zombori István. Szeged, 1984)

Mindenekelőtt a 18. század harmadik évtizedének döntően paraszti gazdálkodásáról Bél Mátyás tervei szerint, tudományos műhelyében és irányításával készült rendszeres ábrázolás, a legnagyobbrészt Matolai János megfogalmazásában ránk maradt De re rustica Hungarorum című kézirat, mely ugyanott készült további, a hegyaljai és a kőszegi szőlőművelést ismertető, az ország gabonakereskedelmének megalapozását célzó tervet tartalmazó, s a magyarok öltözködéséről és szokásairól írt szövegekkel kiegészítve jelent meg magyarul: Bél Mátyás, Magyarország népének élete 1730 táján. Válogatta, sajtó alá rendezte és bevezette Wellmann Imre (Budapest, 1984).

Tessedik munkássága, mint az övét elismerő Mitterpacheré is, már a mezőgazdaságnak részben a felvilágosodáshoz kapcsolódó megújulásához törte az utat, amit már közel fél századdal előbb Bél Mátyás is előre látott, vesd össze I. Wellmann, Sur la question de la préparation des Lumieres en Hongrie (Les Lumieres en Hongrie, en Europe Centrale et en Europe Orientale. Actes du Cinqieme Colloque de Mátrafüred 20–25 octobre 1984. Budapest, 1986).