Béla ezer napja

A Múltunk wikiből
1060
december 6. I. Béla trónra lépése. (Uralkodik 1063-ig.)
1061
I. Béla Székesfehérvárra országgyűlést hív össze, minden faluból két szószólót is berendelve. A tömeg pogánykodó zendülésbe kezd, a király vitézei szétverik őket.
1063
nyár: A mainzi birodalmi gyűlés hadjáratot határoz el Salamon király visszahelyezése érdekében. I. Béla békeköveteket küld a német udvarba, de nem egyezkednek vele.
ősz: I. Béla királyra dömösi kúriájában rászakad a trónépítmény, a beteg királyt a Mosont ostromló német had felé viszik, útközben azonban meghal; három fia Lengyelországba menekül.

Béla röviddel győzelme után, 1060–1061 fordulója táján trónra lépett. Hogy I. Endre érsekei és püspökei ekkor vállalkoztak-e a koronázásra, az kétséges.[1]

A német udvar úgy tekintett Bélára, mint egykor a Péter trónját „bitorló” Abára és [Endrére,]] de most új védence érdekében nem indíthatott rögtön támadó hadjáratot. Béla igyekezett kedvező hangulatot teremteni az ellenfélben, és hazaengedte a foglyokat, előbb a püspököt, aztán a vezéreket, végül a katonákat. Weimari Vilmos őrgróf éppenséggel mint leányának jegyese tért haza, hirtelen halála azonban megakadályozta abban, hogy közvetítsen a német udvar és Béla között.

Béla 1000 napos uralmára külső fenyegetettség és belső ellentmondások nyomták rá bélyegüket. Bármennyire is háta mögött állt az uralkodó osztály jelentős része és a nép nagy többsége, [Endre]] özvegyét és a megkoronázott Salamont a királyi udvar felerészben követte Ausztriába. Magyar főurak és vitézek vették körül a koronás gyermekkirályt, akiknek családja otthon maradt, s akik urukkal győztesként akartak hazatérni.

Ugyanakkor a nép, amelynek támogatásával trónra lépett, nem a Szent István-i, hanem a pogány fejedelem kori restitúció híve volt, azé a mozgalomé, amely [Endre király|Endrét]] pajzsra emelte, majd csalódott benne. Hangadói már nem a félreállított nemzetségfők közül kerültek ki, hanem az elnyomott félszabadokból és szolgákból, akikben az ősi, pogány kori szabadság gondolata inkább már csak valami ködös ideológiát szolgáltatott a súlyos terhek lerázásához. Mint 1046-ban, a mozgalom éle most is az egyház ellen irányult, amely intézményesen a legnagyobb terheket rakta szolgáira, és amely a dézsmával minden termelőt megrövidített.

Mivel a mozgalomnak ezúttal nem voltak úri szervezői, nem helyi atrocitásokban jelentkezett, hanem az első legálisan engedélyezett tömegelésen, az 1061. évi fehérvári törvénynapon.[2] Itt akarták az elnyomottak Vazul legkisebb fiának, akiről az a hír járta, hogy a pogányság és a szegény nép barátja, panaszaikat kiönteni és követeléseiket megfogalmazni. Béla „jó király” volt, de nem abban az értelemben, ahogy a földházak füstös kemencéi mellett elképzelték, hanem úgy és addig a határig, ameddig a feudalizmus viszonyai megengedték.

„A legkegyesebb király – írja unokáinak krónikása – Magyarországon mindenhová hírnököket küldött, hogy minden faluból hívjanak össze a királyhoz tanácskozásra két értelmes beszédű faluvénét. Ennek hallatára nemcsak azok jöttek, akiket hívtak, hanem mind a parasztok és szolgák Magyarország egész pór népével Fehérvárra jött a királyhoz. A király, a püspökök meg minden főurak látván a rengeteg sokaságot megfélemedének, nehogy az rájuk támadjon. Bevonultak hát a várba és onnan figyelték a tömeget. A köznép meg elöljárókat választott magának, fából emelvényt ácsolt nekik, hogy az emberek láthassák és hallhassák őket. Az elöljárók pedig küldötteket menesztettek a királyhoz és a főurakhoz, mondván: »Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokásai szerint pogányságban éljünk; hadd kövezzük meg a püspököket, tapossuk ki az esperesek belét, fojtsuk meg a papokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!«

Hallván ezt a király elkomorodott és három napi haladékot kért, hogy mérlegelje a dolgot. Közben pedig a nép által kiválasztottak a magas emelvényen tanyázva hitellenes gyalázatos énekeket adtak elő. A tömeg pedig ujjongva helyeselt: »Éljen, éljen!« Mikor aztán a harmadik napon a választ várták, a király parancsára fegyveres vitézek rohantak rájuk és némelyeket közülük lekaszaboltak, elöljáróikat a magasból ledobva összetörték, a többieket pedig megkötözve kemény csapásokkal korbácsolták, a vitézek így is alig tudták a lázadást gyilokkal, bilinccsel és ostorral megfékezni.”[jegyzet 1]

A második pogány megmozdulásnak ez a szemléletes leírása szemtanú előadása nyomán készült, sőt talán az író maga is ott leselkedett papnövendék korában Fehérvár falán. Az előadás szavahihető, kivéve a nép választottai által a király elő terjesztett követeléseket, amelyek előadása klerikális elfogultságot tükröz. Bizonyos, hogy a pogányság visszaállítása volt a legfőbb követelés; a hasonló történelmi helyzetben született követelések azonban nem nélkülözik a konkrét panaszok és kívánalmak többé-kevésbé reális felsorolását. Éppen a mozgalom rendezett, törvénysértés nélküli elindulása valószínűsíti, hogy itt is születtek pontok, éppúgy, mint az úri törvényhozásban, meg a felkelő paraszti követelések megfogalmazásában.

A legális keretek között támadt megmozdulást az uralkodó csírájában fojtotta el. A régi pogány szokások azonban ezzel egy csapásra még nem szűntek meg. Tovább éltek a hajdani törzs- és nemzetségfők családjaiban, ahol a pogány rítusok, hősénekek felidézték a régi szép időket, amikor az elődök hont foglaltak, dicső harcokat vívtak hetedhét országon túl, és összemérték erejüket az Árpádokkal meg keresztény csatlósaikkal. Ilyen volt Béla király korában Vata fia János is, aki sok varázslót, bűbájost és táltost gyűjtött udvarába.[3] Vata fia János pogánykodásának elítélése a békési esperes feladata lett volna, ehhez azonban az egyháznak nem volt elég hatalma. Az egyház mint a vallásellenes és házassági vétségek bírája mindössze annyi retorziót hozhatott, hogy a keresztényeket eltiltotta a Vata neméből való nősüléstől, a pogány dáridók megszüntetéséhez azonban már a király segítsége volt szükséges; Béla el is fogatta János pogány papnőjét, Rásdit, és tömlöcben éhhalálra itélte.

A köznép a félreeső vidékeken titokban tovább gyakorolta pogány szertartásait. A második pogány megmozdulás után harmincegy évvel még a szabolcsi zsinaton is törvénybe kellett iktatni, hogy „akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökröt fizessenek”.[jegyzet 2][4] A pogány rítusok temetkezési szokásokban éltek legtovább. A túlvilági „útravalóval” ellátott temetkezés – olykor lóáldozatról tanúskodó csontokkal – 1100 körül szűnt meg, és csak a XII. század elejétől adta át a helyét mindenütt a templom körül „cinterembe” (cimiterium) való melléklet nélküli temetkezésnek.[5]

A két hazai pogánymegmozdulásnak más országokétól eltérő sajátossága, hogy a mozgalom az uralkodótól való engedélykéréssel indult: 1046-ban csak az engedélyezés után csapott át atrocitásokba, 1061-ban pedig, amikor engedélyezés helyett szétverték, kialudt. Ez annak a jele, hogy a magyar társadalom nemzetségi szervezete régen felbomlott, és átadta helyét az osztálytársadalomnak. A köznép túlnyomó része nem vérségi nagycsaládokra és nemzetségekre tagolódott, ahol a nemzetségtag szót érthetett a nemzetségfővel, és az utóbbi született vezetőként állhatott a mozgalom élére. Ilyen társadalmi feltételek csak a „fekete magyarok” és a Dráván túli, nyesttel adózó szlávok között álltak fenn. 1061-ben a plebsnek nem voltak született vezetői, ezért nem lángolhatott fel országszerte a lázadás, ezért került sor arra, hogy összesereglésük után szószólókat válasszanak maguknak, és közvetlenül a „jó királlyal” próbáljanak szót érteni, akitől egyébként az uralkodó osztály, illetve vitézeinek falanxa választotta el őket.

Bélát a Magyar Krónika a nép javán fáradozó királynak írja le, sőt mondhatni, hogy nincs uralkodó, akinek gazdasági ténykedéseit ilyen hosszan és részletezve beszélte volna el: „Békésen uralkodott, ellenség zaklatása nélkül és népe javát kereste. Tapasztaltságának egyebek között azzal adta tanújelét, hogy a legtisztább ezüstből nagy pénzérméket veretett és az eladó portékák árát szabott mérték szerint a rendkívüli megfontolás igaz mérsékletével állapította meg. Nem tűrte ugyanis, hogy a kereskedők és pénzváltók a fösvénység átkos veszedelme révén túlzott hasznot gyűjtsenek az egyszerű köznéptől, mert főképpen ez okozza, hogy a nép szegénységbe és a nyomor veszedelmébe jut, a szabott árral pedig mindenki károsodás és rászedés nélkül adott-vett. Ő ugyanis minden adásvételt a szombatnapi vásárokra rendelt. Bizánci aranyat is forgalmazott országa területén, ugyanis – mint fentebb mondtuk – ezüstdénárokat veretett, s ezekből negyven ért egy bizánci aranyat. Ezért mondják mai napig a negyven dénárra, hogy arany, nem mintha aranyból volna, de az időben úgy látták, hogy annyi dénár ér egy aranyat. Egész élete alatt Magyarországon nem újították a pénzt."[jegyzet 3] A Képes Krónika ezt még megtoldja egyéb dicséretekre méltó tettekkel is, a Salamonnal emigráltak javainak megőrzésével és az adóterhek csökkentésével.

Annak láttán, hogy a krónikás a tizennégy éven át uralkodó Endre király emlékezetes belső intézkedéseiről szót sem ejt, viszont Béla pogánylázadással és külső fenyegetettséggel terhelt rövid uralmát mint „dicsőség és gazdagság” soha nem látott korszakát ünnepli, méltán sejthetünk elfogultságot a sorok mögött. A háttérben az rejlik, hogy Vazul fiától, Bélától ered az Árpádok aranyágacskája, és az utódok Bélában ünnepelték a dicső ősapát.

Ha a fent felsorolt gazdasági intézkedéseket egyéb forrásokból ellenőrizzük, a következő eredményre jutunk: I. Béla herceg korában tényleg elkezdte a nagyobb és nehezebb súlyú obulusok, féldénárok verését, de koronázása után 25 %-kal könnyebb obulusokra tért át, amivel minden elődjének alatta maradt, s ezen nem segített sokat, hogy pénzeinek ezüstfinomsága 1–2 %-kal emelkedett. Salamon volt az első, aki nyugati mintára bevezette a kétévenkénti pénzújítást, és fokozatosan silányabb pénzt veretett. I. Géza – mint herceg – apja jó obulusainak verését folytatta, királyként pedig apjáénál 18 %-kal nehezebb pénzt veretett. Ami a nagy dénárokat és az 1 bizánci arany = 40 dénár értékarányt illeti, nehéz súlyú dénárt először Szent László veretett, éspedig a krónikában említett 1 pensa = 40 dénár arányban. A krónikás tehát az 1063–1095 közötti korszak pénzügyi újításait mind I. Béla javára írta. A szombatnapi vásárok bevezetése nem I. Béla, hanem I. Géza műve volt, s a kötött árszabás intézménye mint a vásári rendtartás velejárója valószínűleg ezzel volt kapcsolatos. Ha ilyenformán a történeti kritika nem is igazolja mindenben a krónikás szavait, és I. Béla rövid uralkodása nem is volt alkalmas mélyenszántó reformok megvalósítására, önmagában az a tény, hogy elindította a hercegi pénzverést, és pénzei a legfinomabb ezüstből voltak verve, tanúskodik előremutató gazdasági tevékenységéről.[6]

Béla pozitív kezdeményezéseit nem követhette virágzás. A német beavatkozás veszélye mindvégig fenyegette uralmát, és ezt bölcs mérsékletről tanúskodó diplomáciájával sem tudta leszerelni, hogy kellő energiával vegye fel a harcot.

1063 nyarán határozta el Nordheimi Otto bajor herceg sürgetésére a német birodalmi gyűlés, melyben a tizenhárom éves IV. Henrik nevelőinek, Anno kölni és Adalbert brémai érseknek volt igen nagy szava, hogy birodalmi sereggel visszaszerzik Salamon és német menyasszonya számára a magyar trónt. Béla – értesülve a mozgósításról – követeket küldött a német udvarba, és a háború elkerülése érdekében felajánlotta, hogy átadja trónját Salamonnak, amennyiben a dukátust megtarthatja, és túszul felajánlotta idősebb fiát, Gézát.[7] A német kormányzat azonban nem volt hajlandó egyezkedni és a hadikészületeket leállítani. Válaszként Béla elrendelte a nyugati határ elzárását és a várak megerősítését. Mielőtt azonban a harctérre vonult volna, dömösi kúriájában rászakadt a trónépítmény. Életveszélyesen sérült állapotban vitték a nyugati határra, ahol a német előnyomulás kezdetén meghalt. A német sereg nem tudva keresztülhatolni a gyepűkön Salamon magyar híveinek egy csapatát egy rejtett lápi úton előreküldte, s ezek segítségével kézre kerítette Moson várát. Mivel Béla meghalt, vele levő fia, Géza feladta a harcot, és két öccsével együtt Lengyelországba menekült, átadva a terepet a koronás királynak.[8]

Lábjegyzet

  1. SRH I. 359 – 360.
  2. Závodszky: SzILK 161.
  3. SRH I. 358.

Irodalom

  1. Béla trónra lépésére és koronázására lásd SRH I. 358;
  2. Az 1061. évi törvénynap és zendülés leírása: SRH I. 359–360.
  3. Vata fia Jánost ugyan a forrásokhoz ragaszkodó Pauler Gyula nem kapcsolta össze a második „pogánylázadással” (Pauler A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 94, 109-110), de a legtöbb kutató vezérét látta benne. Ezt a tévhitet helyesen cáfolta Kristó Gyula, Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica 18. 1965. 49. kk.
  4. Pogány áldozásra lásd a szabolcsi zsinat végzését (22. §): Závodszky, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai 161.
  5. A pogány hagyományú soros temetkezés 1100 tájáig való elhúzódására lásd a 10–11. századi köznépi temetők régészeti feldolgozását az I. fejezet 3. pontjánál.
  6. Béla gazdasági intézkedéseire lásd SRH I. 358; Béla és utódai pénzverésére lásd Hóman, Magyar pénztörténet 193. kk.
  7. békeszándékára lásd Annales Altahenses: Gombos I. 102–103.
  8. Az 1063. évi támadásra és Béla halálára lásd SRH I. 360; Gombos I. 103.


Endre és Béla
A korona és kard viszálya Tartalomjegyzék