Bíborbanszületett Konstantin

A Múltunk wikiből

VII. Konstantin vagy Kónsztantinosz Porphürogennétosz vagy Constantinus Porphyrogenitus

904 – 959. november 9.
uralkodott társcsászárként 908. május 15-étől; egyeduralkodóként gyakorlatilag 945. január 17-étől haláláig
Wikipédia
Porphyrogenetus
948
Bulcsú harka és Tormás herceg Bizáncba vonul; Bíborbanszületett Konstantin császár megkereszteli őket; ötéves békét kötnek.
950 körül
Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzása c. művét írja.
953
Zombor gyula, a magyarok második méltósága Bizáncba vonul, megkeresztelkedik, és Hierotheosz görög püspököt Magyarországra hozza téríteni.
957
Bíborbanszületett Konstantin császár az I. Ottó német királlyal való követváltás után beszünteti az adófizetést a magyaroknak.
958
Magyar sereg Apor vezér vezetésével Bizánc kapuja előtt megjelenik az adót követelve. Botond párviadala. A sereg Trákián át pusztítva hazajön. A bizánci–magyar szövetséget felváltja a bolgár–magyar jó viszony.

Bóna István

A morvák

A Kónsztantinosz Porphürogennétosz bizánci császár által használt Megasz Moraviász megjelölés földrajzi fogalom, ugyanolyan, mit a Bretagne–Grand Bretagne, Graecia–Magna Graecia, Hungaria–Magna Hungaria, és nem történelmi értékjelző vagy éppen a birodalmi nagyság jelzője.

Bartha Antal

A finnugorság a Volga–Káma vidékén

Hitvalló Theofán (Theophanész Homologetész) és Bíborbanszületett Konstantin (Kónsztantinosz Porphürogennétosz), bizánci írók, úgy tudták, hogy a bolgár-törökök másik neve onogur volt.

Az ugor magyarok elvándorlásának kérdései

Hitvalló Theofán és Bíborbanszületett Konstantin is emlegeti az onogurokat bolgár néven.

A Kazár Kaganátus és a keleti szlávok szomszédságában

Bíborbanszületett Konstantin császár (913–959) írja a magyarokról: "Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak a kazárokkal."[1]

A ősmagyarok Levediában és Etelközben

A 948–952-es években a konstantinápolyi császári udvarban megfordult magyar követek és vezérek tájékoztatásából is merítő Biborbanszületett Konstantin a magyarokat leggyakrabban türköknek nevezi, mivel környezetük hatására küllemük török volt. Egyébiránt a népnevek használatában a bizánci irodalmi hagyományokhoz tartotta magát. A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek, amely vajdát tulajdonnevén Levedinek hívták. Ezen a helyen, az imént említett Levediában folyik a Chidmasz folyó, melyet Chingilüsznak is neveznek. De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalúnek nevezték.[2] Majd így folytatja: Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalúnek hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik.[3]

A X. század derekán lejegyzett történelmi hagyomány IX. századi, esetleg korábbi események időrendi és okozati kapcsolatokban nem őrizhetett meg. Később, a magyar ősgesta keletkezésének idejére, a X. század közepe táján még említésre méltó dolgok mentek feledésbe. Bíborbanszületett Konstantin valóságmag köré szerkesztett történelmi mondát, esetleg több forrásból megismert mondákat szerkesztett egybe, s nemcsak a magyaroktól szerezte a rájuk vonatkozó értesüléseit. A mondaképzés lényegéhez tartozik a célzatos, kiszínezett beállítás, az időrendiség, okozatiság szabályainak a változó körülményekhez, eseményekhez igazítása. A történelmi mítosz a valóságos múltnak ideologikus általánosítása. Egy nép hagyománya történeti tudatának kifejezése, létezésének bizonyítéka. A X. század dereka táján a magyarok múltat és jelent egybefogó hagyománnyal rendelkeztek, tehát múlttal, történelemmel rendelkező nép voltak A magyar főemberek Árpád nemzetségének jelentőségét hangsúlyozták, minthogy tekintélyesebb volt, s egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért és vitézségéért.[4] Ez a X. század dereka táján a hagyomány fiatal rétegéhez tartozott, valóságértékű megállapítás. Konstantin értesüléseinek sokrétűsége avatja tudósítását a honfoglalás előtti és utáni magyar történelem fontos forrásává.

Konstantin tudósítása zömmel 899 utáni eseményeket ismertet, a korábbiakra nézve nehezen érthető utalásokat tartalmaz. Kik voltak a kangarok, mikor háborúztak a magyarokkal, honnan ered a szávartü ászfalú név, hol volt Levedia? Mindezek a magyar őstörténet megoldatlan problémái. A legtöbb, amit tisztázásuk érdekében tehetünk – kísérlet.

Szír tudósítás tesz említést arról, hogy 541-ben Grúzia egyik tartományába, Lazikébe egy hangar vagy kangar nevű nép tört be. A szír szóalak nem a Bíborbanszületett Konstantin tudósításában szereplő kangarokat, hanem feltehetően az onogurokat jelöli. Más bizánci értesülések szerint 541-ben hun, onogur nevű nép sikertelen hadjáratot intézett Grúzia ellen. Meglehet, hogy a Konstantinnál szereplő kangar szó helyes olvasata Kängär (kenger). A VII. század első felében kängäräs (kengeresz) nevű népet Kül tegin belső-ázsiai türk rovásírásos felirata említ. Lakóhelyéről nem világosít fel, valószínűleg valahol nyugaton élt. Elképzelhető, hogy ott, ahol később besenyők éltek, az Urál (régi nevén Jaik) folyó és Sogdiáné között. A X. században besenyő maradványok az Urál és az Emba folyók közén laktak. A X. század derekán a besenyők körében a nemes származás és vitézség értelemben használták a kängär nevet. A besenyők három határvédő tartományának nemzetségeit nevezték kängärnek. A legnagyobb veszéllyel járó határvédelem az alárendelt segédnépek osztályrésze volt. A kängärek a besenyőtől eredetileg független nép részei lehettek, akiket a besenyők még az Urál folyótól keletre magukhoz csatoltak.

Bíborbanszületett Konstantin tudósításából nem derül ki, hogy a még független kängär néppel vagy a már besenyő alárendeltségen élő kängär nemzetségekkel bonyolódtak-e a magyarok viszályba. Csupán sejthető, hogy a független kängär néppel vívott háborúra történt célzás. E vélemény mellett szól Konstantinnak az az állítása, hogy a magyarokat, ahogyan ő nevezi, a türköket, a kängärekkel vívott háborújuk idején szavartü aszfalúnek nevezték. A szavar szó a szabirból származik, a szóvégi -tü tisztázatlan. Az aszfalú szó vulgáris görög lehet, és akkor rendíthetetlent jelent. A kazárok neve volt szabir, a IX. és X. század folyamán azonban csak mellékesen említették őket ezen a néven. A szabir név a kazároktól származott át a magyarokra, ahogyan a türk név is környezetüktől eredt. A magyarok Kazáriához közel szereztek maguknak lakóhelyet, éspedig akkor, amikor a szabir név még nem ment feledésbe, egykor talán a kazárok szabir uralom alatt álltak. Vagyis a magyarok szabir neve kazár kapcsolataik korai szakaszára utal. A magyarok és a kängärek viszálya, valamint a magyar–kazár viszony alakulása, a tudósítás szerint, kapcsolatban álltak egymással. Elképzelhető, hogy a magyar–kängär háború a VII. század első felében, esetleg valamivel korábban történhetett.

A Perzsia vidékére távozott magyar csoportok emlékét a Kur folyó mentén fekvő Savartisvili, azaz helyesen Sabartisvilo helynévben vélték tévesen felismerni. A grúz helynévnek nincs köze a szavár magyarokhoz. A X. század közepén a magyarok élénk kapcsolatot tartottak a kängärekkel vívott háborújuk következtében elszakadt részeikkel. Nem bizonyos, hogy Bíborbanszületett Konstantin a magyar hagyományhoz hűen említi Perzsiát. A bizánci földrajzi szemlélet általában a keletet jelölte, pontosította Perzsia fogalmával, a keletre távozott szabir nevű magyar néprész lakóhelyét illetően viszont a kútfő közlése homályos. A Kaukázus esetleg számításba jöhet.

A hagyomány Levedit, Álmost és Árpádot kortársaknak tünteti fel, ami a magyar–kängär háború és a Levediából való távozás lehetséges időpontjával ütközik. A IX. századi magyar történelem időrendi problémáit úgy kísérelték meg áthidalni, hogy az eseményeket a IX. század utolsó negyedébe helyezték, és a Levediában, majd Etelközben való tartózkodás között csupán néhány évet tételeztek fel. Helytállónak tűnik azonban, hogy az egymástól távoli eseményeket a magyar hagyomány mosta egybe; vagy Konstantin császár átvette a magyarok dolgait felületesen ismerő hagyományt is.


Nikétasz bizánci hajóparancsnok a 894. évi bizánci–bolgár viszály idején az Al-Dunánál tárgyalt a magyarok fejeivel, Árpáddal és Kurszánnal, és kötött velük bolgárellenes szövetséget. Ugyanennek az eseménynek a kapcsán Bölcs Leó császár Taktika című műve és Bíborbanszületett Konstantin is az Al-Duna vidékén emlegeti a bolgárok ellen hadba vonuló magyarokat, akiket a császári haderő szállított át a Dunán.

Konstantin császár több ízben foglalkozik Etelközzel, fekvéséről ellentmondó értesülései vannak. Közli, hogy a magyarok egykor ott laktak, ahol a X. század derekán a besenyők országa terült el. A Duna folyó alsó folyásától kezdve a Drisztrával átellenben terül el Besenyőország, s szállásuk kiterjed egészen Sarkelig, a kazárok erődjéig.[5] Drisztra a mai Szilisztrával azonos, Sarkel a Don bal partján épült. Etelköznek e helyütt közölt fekvése megfelel az iszlám kútfőkből ismert magyar területnek, csakhogy az arab és a perzsa tudósítások az Etelköz nevet nem ismerik. Egyebütt a bizánci császár azt állítja, hogy a besenyők lakhelyeit, ahol annak előtte a magyarok éltek, az ott levő folyók neve szerint hívták. Ezek a folyók a Varuch (a Dnyeper besenyő neve), Bug, Trullosz (talán a Dnyeszter), Prut és Szeret. Nincs értesülés arra nézve, hogy a Dnyepert valaha is Atil, Etil névvel illették volna. A török nyelvű besenyők Varuch nevet adtak a Dnyepernek. A Volgának és a vízrendszeréhez tartozó folyóknak, valamint a Volga–Don szűkületben a Volgához közeli Donnak adtak a török nyelvű népek Atil, Etil nevet. Valószínűtlen ezért, hogy a Dnyepertől nyugatra feküdt volna Etelköz, és nevét a Dnyepertől kapta. Konstantin a Don és az Al-Duna közti Etelköz egy részét minősítette a területszűkítéssel.

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Konstantin császár úgy tudta, hogy Árpád előtt a magyaroknak nem volt fejedelmük. Valamilyen okból Álmos fejedelemségét nem, csak fiáét, Árpádét tartotta nyilván. Holott későbben, a XI. század második felétől, a dinasztikus magyar hagyomány Álmost fejedelemnek, Árpád jogelődjének tudta. Az Árpád-nemzetség ősi elemeket tartalmazó eredetmondája Álmos születéséhez fűződik. Nehezen hihető, hogy Álmos fejedelemsége kései kitalálás. A Levediában élő magyarok fölött nem volt fejedelem – mondja Konstantin császár –, vajdáik voltak, akik közt az első Levedi volt, nyilván kazár rokonsága révén is.


Bíborbanszületett Konstantin úgy tudta, hogy Árpádot kazár követek jelenlétében, kazár szokás és törvény szerint emelték pajzsra, tették fejedelemmé; a kündü vagy kündä fejedelmi címről és a két fejedelemről viszont nem tudósít. Egyelőre áthidalhatatlan ellentmondás rejlik abban is, hogy a bizánci értesülés szerint a magyar–kazár viszony a fejedelemválasztáskor jó volt, a keleti kútfők pedig a kettős fejedelemség idején ennek ellenkezőjét állítják.


A Dzs.la méltóságot Konstantin császár jila (gilasz) szóval jelöli, amely a gyulának felel meg. A besenyőknél a jula (gila) törzsnév volt. A magyarban méltóság- és személynévként fordult elő.


Bíborbanszületett Konstantin közli a gyulánál kisebb karcha méltóságot, szerinte mindkettő bírói tisztség volt. A karcha, hirka jelentésének megfejtése nem járt sikerrel. Mivel a X. század közepén ezt a méltóságot Bulcsú viselte, az ő neve pedig esetleg a török bocsát, bocsánik igével vethető egybe, így lehetséges, hogy a méltóságnév és viselőjének neve között kapcsolat van.


A két fejedelem nem bizonyíték arra nézve, hogy a magyar politikai szervezet a kazárnak tükörképe volt. A kendéhez fűződő szakrális vonatkozások sem bizonyítják, hogy a kazár kagánhoz hasonlóan szakrális főfejedelem volt. Ebben a korban szinte minden méltósághoz társultak természetfeletti képzetek. Az uralkodó és a hadvezér fejedelmek funkcióinak szétválása igen elterjedt volt, a két fejedelem tehát nem feltétlen bizonyítéka a kazár típusú kettős fejedelemségnek. Az etelközi magyaroknak több fejedelmük is volt, 885-ben Árpád és Kuszán nevű fejedelmüket említik a bizánciak. A fejedelem beiktatásakor alkalmazott pajzsraemelés szertartását Konstantin császár kazár törvénynek és szokásnak mondja, holott inkább bizánci vagy éppen iráni szertartáskénti jellemzése lett volna találóbb. A kazár kezdetleges állam, miként általában a törökös berendezkedés, befolyásolta a magyarok még ugor kori szervezetének fejlődését. Konstantin császár Megyer törzsnévről tud, az egész népet a X. század közepén is türknek nevezi, de csak azért, mert bizánci irodalmi szemléletet követ. Előadja értesüléseit a kazároktól már külön vált fejedelmi hatalmuk és politikai berendezkedésük létesítéséről.

Etelköz elhagyása

Bíborbanszülett Konstantin úgy értesült, hogy a besenyők, mielőtt Etelközbe költöztek volna, a Volga és a Jaik (Urál) folyó mentén laktak.


A magyar–besenyő háború idejére nézve Konstantin 948–950-hez viszonyítva először 50, majd 55 évvel ezelőttinek mondja az eseményt. Lehetséges, hogy az öt év különbség a besenyő emlékezet és a császár számítása közötti eltérésből származik. Konstantin műve 948–950 között keletkezett. Akármelyik évszámból levont 50 vagy 55 esztendő nagyjából 895 körüli időponthoz, a IX. század 90-es éveihez vezet. Az 50–55 év az emlékezet számára reális távolság. A magyar–besenyő háború színhelye az Etelköz, időpontja 895 körül.

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

Sarkel kitűnő minőségű téglákból épült. Az erőd 193*178m; a hosszanti falakat 4–4, a rövidebb falakat 2–2 bástya tagolta. A falak vastagsága 3,7 m, a bástyáknál 4,5–4,7 m. A falakat alapozás nélkül rakták. Az erőd külső várra és belső citadellára tagolódott. A falakhoz belülről téglaépületek csatlakoztak, a falakon vakolás nyomaival. Minden fontos épülethez téglával kirakott utak vezettek. Az erődöt hatalmas külső védmű vette körül; a falaktól 100 méterre árok, ettől 200 méterre még egy árok- és sáncrendszer húzódott. Az erőd alatt terület el a népes, nagy település. Az erőd belső területén kovács-, ötvös-, és fazekasműhely mőködött. Sarkel neve oroszul Bjelaja Vezsa, jelentése Fehér Ház, pontosabban Fehérszállás.

Bíborbanszületett Konstantin tudósít arról, hogy a téglagyártást és az építkezést Theophilosz császár kardhordozó díszőre, Petronász szervezte meg.

Györffy György

IX. század végi népvándorlás

Nem tekintve azt, hogy Konstantin császár 950 körül bizonytalan magyar szájhagyomány alapján jegyezte fel mindazt, amit a régi Levediáról és Etelközről, a szavárdokról és az első kangar–besenyő támadásról hallott, a IX. század végi népvándorlás elindulására vonatkozó adatok azt bizonyítják, hogy a besenyők nem 889-ben, hanem csak három-négy év múlva keltek át a Volgán.


Konstantin császár a besenyők megjelenésekor készített jelentés alapján arról számol be, hogy a feljegyzés ideje (948–950) előtt 55 évvel, tehát 894 táján az úzok a kazárokkal összefogva kiűzték a besenyőket az Urál folyó vidékén levő hazájukból.

A honfoglalást bevezető harcok

Árpádnak és seregének 895. évi hadra kelését bizonyítja Konstantin császár feljegyzése, mely szerint a 895. évi besenyő–bolgár támadáskor a magyar had nem tartózkodott otthon.

Besenyő–bolgár támadás és menekülés az új hazába

A besenyők Donon való első átkelése azonban Konstantin császár említett évadata alapján nem helyezhető 893 elé; szerinte az első besenyő támadást kevés idő múlva követte Levéd főfejedelem (kende) útja a kazár kagánhoz, valamint Álmos második fejedelem (gyula) felváltása a tetterős Árpáddal, de ezt is csak egy-két év választotta el a második besenyő támadástól.


895 nyarán következett be a második besenyő támadás, amit Konstantin császár Simeon bolgár cár diplomáciai húzásának tulajdonít.


Csak 55 év múlva, hagyomány és szóbeszéd alapján festette Konstantin császár azt a zord képet, amely többeket arra indított, hogy a honfoglalókat asszonyok nélküli érkezett férfihadnak képzeljék. "Amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat (familia) teljesen elpusztították és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul elűzték."[6]

Nem tekintve azt, hogy a görög familia szón szolgacsaládot, illetve cselédet is értettek, a magyar őskrónikában, az úgynevezett XI. század végi gestában feljegyzett magyar hagyomány kifejezetten szól az asszonynép beköltözéséről, és csak az állatok elvesztését panaszolja, amikor elmondja, hogy a magyarok előző lakhelyükön "nem maradhattak, mivel a sasok" (régi magyar nyelven besék!) "úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították … Erdélyben … hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk őrzésére.[7]"


A Kárpátokon belüli magyar várak sorának a Kárpátokon túl a besenyők Dnyeszter parti erődsora felel meg, amiről Konstantin császár számol be.


Konstantin császár bedolgozott művébe egy olyan földrajzi leírást, mely szerint "egész Turkia" a Tisza és felsorolt mellékvizei körül terül el. Ezt általában Gábriel követ információjára vezetik vissza, aki arra buzdította a magyarokat, hogy támadják meg a besenyőket és foglalják vissza régi hazájukat.

Pannonia és Morvaország elfoglalása

Amikor Konstantin császár 50 év múlva azt írta, hogy a magyarok által elfoglalt Morvaország "népének maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, bolgárokhoz, magyarokhoz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek"[8], akkor valójában nem a morva nép, hanem a morva fejedelmi kíséret és udvari nép szétszéledéséről volt szó, amely ezentúl más fejedelmi udvarokban talált életlehetőséget.

Milyen módon történt a föld elosztása?

Konstantin császár 950 körül írt, A birodalom kormányzása című műve a magyarok törzsszervezetére vonatkozó legfontosabb forrás. A császárnak a magyar viszonyokat jellemző híradásai két forrásból táplálkoznak. Kisebb részben attól a Gábriel klerikustól erednek, akit a honfoglalás után a császár követségbe küldött a magyar vezérekhez, nagyobb részben a 948-ban Bizáncban járt Árpád-házi Tormás herceg és Bulcsú hadvezér előadására támaszkodik.

Gábrieltől származik Magyarország első földrajzi leírása, amely a Duna mellett fekvő antik emlékek ismertetésével kezdődik, az Alföld folyóinak felsorolásával folytatódik, és megjelöli a magyarokkal határos népeket: Bizánc felől keletről nyugatra haladva a besenyők, bolgárok, horvátok és frankok. E követjelentés azon megjegyzése, hogy „Turkia egész szállásterülete” a Temes, Tutész (Béga), Maros, Körös és Tisza folyók mellett van, a kutatók egy részét arra a következtetésre vezette, hogy a magyarok a X. század első felében csupán az említett folyók vidékét lakták. Ténylegesen csak 895–900 között állt fenn olyan földrajzi helyzet, amikor a magyarok szállásterülete a Dunától keletre terült el a Kárpátokig, s így e megjegyzés joggal eredeztethető Gábriel klerikustól. Viszont a horvát és frank szomszédság már a 900 utáni elhelyezkedésre mutat, amikor a magyarok már Pannoniát is birtokolták, sőt a fő méltóságviselő családok osztoztak a Dunántúlon.

A X. század elején élt vezérek szálláshelyét meglehetősen pontosan ismerjük a nevüket őrző helynevekből, s ebből kiderül, hogy a fejedelmek, Árpád és Kurszán, s olyan fővezérek, mint Tétény és Kál harka szállásokkal rendelkeztek a Dunántúlon.

Úgy látszik, hogy nem Gábriel követjelentésére, hanem a magyar főemberek közlésére támaszkodik a magyar törzsszervezet ismertetése. Eszerint a magyarok hét törzsből álltak: a törzsek nevei mai olvasat szerint: Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. E törzsnevek mindegyike fellelhető 20–30 falunévben, a középkori Magyarország különböző vidékein szétszórtan, jellegzetes csoportokat alkotva. A hét törzsön kívül a magyar törzsszövetségnek része volt a kabarok három törzse; nevüket Konstantin császár nem jegyezte fel. A 20–30 helyen található, törzsnévi szétszórtságban fekvő falvaink neve közül leginkább a Berény, Örs és az alánt jelölő Varsány, illetve Oszlár sorolható a kabar törzsnevek közé, de feltehető, hogy a Kazár Birodalomból kivált népcsoportok után nevezték Kazár, Kalász vagy Káloz és Bercel falvainkat is, ezek ugyanis Kazárországban lakott népelemek voltak.

Amennyiben a székelyek a kazároknak adózó eszkil-bolgároktól erednek, ők is melléjük sorolhatók. Minthogy magyar és kabar törzsnévvel nevezett falvak már Szent István okleveiben is előfordulnak, bizonyos, hogy a X. században létesült településekről van szó. E települések törzsi nevüket kimutathatóan nem a bennük élt köznépről, hanem az ott lakó vitézekről kapták, ami arra mutat, hogy a törzsi tudat fenntartója főként a törzsfők katonai kísérete volt. A köznép számára egy törzsfő, vezér uralma tartós alávetettséget jelentett, és mivel a törzs nem volt változatlan uralmi keret, hanem a benne foglalt népek, nemzetségek számára az erőviszonyok szerint változott, kérdéses, hogy a törzsi tudat mennyire hatotta át a köznépet, és felváltotta-e a „magyar”, illetve „hétmagyar” etnikai elnevezést. Ugyanakkor biztosra vehető, hogy a vezéri nemzetség és az uralmát biztosító katonai kíséret még akkor is ragaszkodott a törzsnévhez, amikor a törzsi keret realitása már megszűnt, s inkább csak a „dicső múlt” emléke volt. E kérdésben figyelmet érdemel, hogy Konstantin császár 950 körül nem úgy beszélt a magyar törzsekről, mint az adott időpontban meglevőkről, hanem a magyarok etelközi tartózkodásáról szólván, múlt időben említi őket. Egy másik feltűnő mondata szerint a türkök felsorolt nyolc törzse az adott időben nem engedelmeskedik saját vezéreinek, amiből annyit legalábbis következtethetünk, hogy változás következett be egy korábbi állapothoz képest, amikor a törzsek engedelmeskedtek saját vezéreiknek.


Egy 1979-ben közzétett arab forrás, Ibn Hajján Rabatban fellelt krónikája a 942-ben a spanyol határvidéken elfogott magyar vitézek elmondása alapján ismerteti a magyarok (turkok) hét vezérét. Mivel a megadott névsorban a „leghatalmasabb” vezér mellett a gyula és Bulcsú harka is szerepel, ez inkább vonatkoztatható a hét törzsfőre, semmint hét kalandozó csapatvezérre. Az egykorú feljegyzésen alapuló másolat nehézsége, hogy számos arab betű többféleképpen olvasható, s így csak néhány név egyeztethető az ismertekkel, sőt egyes esetekben az is vitatható, hogy a betűcsoport arab szót vagy magyar nevet takar. A főfejedelem megjelölésénél a forráskiadásban Sana áll, ami lehet az arab 'méltóság' szó, de lehet az arab másoló által szónak felfogott személynév is, Sana ugyanis egy pont változtatásával Sabának is olvasható. Ez esetben a név a nyugati forrásokból ismert Schaba kalandozás kori magyar vezérnek és krónikáink Chaba királyfijának nevével egyeztethető. A második vagy arab kiolvasás szerint a méltóságára leghatalmasabb vezér gyila volt. A következő vezér, Vulsudi nevében Konstantin császár feljegyzése szerint is a harmadik, karhász méltóságot viselő Bulcsúra ismerünk.

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

44 évvel Kurszán halála után Árpád dédunokája, Tormás herceg és Bulcsú harka Bizáncban informálta Konstantin császárt arról, hogy az Árpádok hogyan jutottak a törzsszövetség élére. Egy szót sem ejtettek Kurszánról, valamint arról, hogy a honfoglalás korában a magyarok kettős fejedelemség alatt éltek. Elismerték ugyan, hogy a honfoglalás előtt a magyarok rangban első vezére a fényes nemzetségből eredő Levéd volt, és mellette Álmos volt a következő vezér, de a fejedelemválasztást egy célzatos történettel adták elő. Eszerint a kazár kagán nemes kazár feleséget adott Levédnek, de nem született gyermekük. A kagán Levédet a magyarok fejedelmévé akarta tenni, aki egyben neki engedelmeskedjék, de Levéd így szólt: „Nagyra veszem az irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom néked, de minthogy nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, nem fogadhatok szót neked, azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább a fejedelem.”[9] Megtetszett a beszéd a kagánnak, követeket küldött a magyarokhoz, akik a rátermettsége miatt alkalmasabb Árpádot választották fejedelemmé, és a kazárok szokása szerint pajzsra emelték.

Már önmagában az az előadás, hogy egy fényes dinasztia sarja saját alkalmatlanságát beismerve, nemzetsége mellőzésével, önként átengedi az egyeduralmat a soron következő törzsfő családjának, a legnagyobb mértékben gyanút kelt. A gyanú azonban bizonyossággá fokozódik, amikor a császár informátorai, köztük az Árpád-házi Tormás, a dinasztiaalapító uralomra jutásáról ismételten hangsúlyozzák: Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.”[10] A magyar kettős fejedelemség ismeretében bizonyos, hogy itt nem tévedésről van szó, hanem a magyarok között jól ismert tények célzatos letagadásáról.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

Konstantin császár adata nyomán eléggé világos, hogy 950 körül a három kabar törzs élén egy „vezér” állt, s ezt visszavetíti 895-re is, midőn e méltóság viselőjét Árpád fiában, Leventében jelöli meg.


A véglegesnek ígérkező 900. évi új szállásrendben 904-et követően bizonyára nagy személyi változások következhettek be, amelyek révén egy második generációbeli új „vezérkar” alakulhatott ki. Több második generációba tartozó vezér az ország nyugati szélén, egy-egy folyóvíz mellett nyert új szállást, amelyet olykor családtagjai is örököltek. Így Kál és Bulcsú említett udvarhelye mellett, a Gyöngyös mentén Bogát és Tevel, a Répce mellett Huba és Szemere, a Nikics–Sió partján Szabolcs, az Ikva mellett Harka, Gyula, s nem messze, a Fertő tónál Tétény, sőt az egymással szomszédos csallóközi Ete és Bár is e sor folytatásának tekinthető. Mindez nem új megszállást jelent, hanem egy nyugati támadásra való felkészülésre mutat, és Konstantin császár azon szavaival magyarázható, hogy a magyarok vezéreinek megegyezésük van, hogy ahol háború üt ki, a folyóknál találkoznak.

Szláv–magyar együttélés

Ha ehhez hozzávesszük azokat a fehér horvát – magyar kapcsolatokat, amelyek a Szepességben való közvetlen érintkezésen túl a X. század első felében Konstantin császár szerint összeházasodásokban nyilvánultak meg, továbbá számolunk különféle szláv vidékekről behozott foglyokkal, az átvételeknek e korban is igen tág skálája adódhat.

Gazdasági és társadalmi indítékok

Különleges fontosságú megállapodásokra, mint amilyen a hosszú lejáratú békeszerződések kötése vagy megújítása volt, valamelyik főméltóság – egy Árpád-házi dux társaságában – személyesen látogatott el, és az uralkodóval közvetlenül szerződött. Ilyen volt például Árpád fia Tarhos és Bogát harka (?) szerződése Berengárral vagy Tevel fia Tormás és Bulcsú harka szerződésmegújítása Bíborbanszületett Konstantinnal, aki a Bizáncba jött szerződő feleket barátaivá fogadta, és a megkeresztelkedett Bulcsút római patríciusi ranggal tüntette ki.

Görög adó, olasz zsold, német elhárítás

Valószínű, hogy Szabolcs vezér volt az, aki a nyugati pénzforrás elapadása miatt a kalandozások irányát 180°-kal elfordította.

Hogy az új irányváltozás Szabolcs nevéhez fűzhető, azt egy Szabolcs nevű falu valószínűsíti a Balkánra vezető út kapujánál, a Fruska-Gora délnyugati oldalán, ahonnan nemcsak a kereskedőket lehetett „dézsmálni”, hanem a hadizsákmány részesedés is biztosítható volt. Ugyanezzel hozható kapcsolatba az a sajátos helynévsorozat, amely arra mutat, hogy a nyugati gyepűk előterében a második generációbeli hét vezér mindegyike kapott egy-egy folyóvölgyet – Konstantin császár közlésével magyarázva – abból a célból, hogy ha erről az oldalról támadás érné az országot, a folyóknál felvonuljanak.


Zaragozából öt elfogott „turk” vitézt küldtek a kalifa udvarába; e vitézek áttértek a mohamedán hitre, és besorolták őket a kalifa testőrségébe. Az öt vitéz számolt be a magyarok belső viszonyairól; beszámolójuk sokban egyezik más források, így Konstantin császár híradásaival, a hét vezér felsorolásával azonban módosítja eddigi ismereteinket.

=== [[Uralomváltás és a székelyek</h5> Ibn Hajján 942. évi vezérnévsorát csak részben sikerült megfejteni, s nem egy olvasata vitatott, éppen ezért nehéz lenne a magyar történetbe beépíteni. Annyi azonban a biztosan kiolvasható nevekből is kitűnik, hogy a fő méltóságviselők nem ugyanazok, mint akiket Bíborbanszületett Konstantin császár feltüntetett; ebből pedig arra lehet következtetni, hogy 942 és 948 között az uralomban változás következett be.

A fejedelemség erősítése és a bizánci misszió

Az öt év leteltével, 948-ban ment Bizáncba az a nevezetes követség, amelyről Bíborbanszületett Konstantin császár, valamint Szkülitzész krónikája beszámol. A követséget Bulcsú harka vezette, és vele volt Tormás herceg. Olyanféle türk követküldési mód volt ez, mint amit Menandrosz 569-ben leír, amikor a türk kagán Tagma tarkánt küldte követségbe Bizáncba egy ifjú méltóságviselővel, Maniach fiával. Valószínű, hogy a magyaroknak egy görögül tudó szláv tolmácsuk is volt; ő adta vissza például a magyar törzsfő úr nevét a vojavoda szóval. Konstantin szövegének több morva vonatkozásából éppenséggel arra következtethetünk, hogy egy morva misszión nevelkedett bolgár pap volt a tolmács. Tőle eredhet a nagymorva fejedelemség széthullásának mondája, a morvák szerepének túlhangsúlyozása a honfoglalás leírásában, de az a közlés is, hogy a legyőzött morvák, nyilván a főemberek és a kíséret, a bolgárokhoz, magyarokhoz, fehér horvátokhoz és más népekhez menekültek.

Az időközben atyai trónját elfoglalt Konstantin császár nem csupán intellektuális érdeklődéssel fordult a magyarok felé – meggyőződve a szerződéseket betartó magyar fejedelemség stabilitásáról – be akarta vonni a magyarságot a görög rítusú keresztény népek családjába. Egy bizánci keresztény hitre tért magyar nép ugyanis olyan függő szövetségesévé válhatott volna a birodalomnak, amellyel a Bizánc számára mindenkor veszélyt jelentő gócokat, Bulgáriát és „Szkítiát” sakkban tarthatta volna.

Egy ilyenféle tervnek tudható be, hogy Konstantin császár Bulcsú harkának patríciusi címet adományozott, és Tormás herceget barát címmel tüntette ki, ami az idegen fejedelmeket megillető bizánci címek között a harmadik fokozatot képviselte. Még jelentősebb, hogy a császár megkeresztelte Bulcsút. Egy Szkülitzész-kézirat miniatúrája szerint egyháziak és világiak ünnepélyes csoportja előtt kiemelte a ruhátlan hadvezért egy bazilika keresztelőmedencéjéből. Valószínű, hogy Bulcsú példáját az ifjú Tormás is követte. Konstantin császár művét 952-ben fejezte be, s mivel nem tesz említést újabb magyar követségről, azt kell hinnünk, hogy erre 953-ban került sor, amikor az ötéves szerződés ideje lejárt.

Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata

951 táján Ottó követeket váltott Bíborbanszületett Konstantinnal, és egy dinasztikus házasságot vettek tervbe: Konstantin kisfia, II. Romanosz számára kiszemelték Henrik bajor herceg kislányát, Hadvigot, és 952-ben görög eunuchok érkeztek Augsburgba, hogy a leányt görögül tanítsák. Bár a házassági terv 955-ben füstbe ment, a szövődő görög–magyar kapcsolatok idején aligha maradt rejtve a magyar udvar előtt, és így ez is hozzájárulhatott a magyar vezérek döntéséhez: a görög-keresztény misszió elindításához.

Az erőviszonyok átrendeződése

Minthogy Koppány Géza özvegyét követelte magának, Zerind Taksony ifjabb kortársa kellett hogy legyen, és mivel Konstantin császár nem sorolja fel Árpád unokái között, dédunokája lehetett valamelyik idősebb ágból, mint Tevel fia Tormás.

A külpolitika átfordulása

955–956 telén Konstantin császár követséget menesztett Ottóhoz, akinek egyoldalú információja Bulcsú istentelenségéről, vereségéről és felakasztásáról Szkülitzész híradásában is tükröződik. Az Ottóval való követváltásnak lehetett a következménye, hogy Konstantin császár 957-ben, az öt évre kötött szerződés utolsó évében beszüntette a magyar fejedelemnek fizetendő évi adót, s tette ezt annál inkább, mert ez évben egy másik kelet-európai ország fejedelemnője érkezett Bizáncba, aki a keresztség felvétele mellett ajándékokra is igényt tartott. 957-ben a császár Szvjatoszlav orosz fejedelem anyját, Olgát ugyanúgy kiemelte a keresztelőmedencéből, mint egy évtizede Bulcsút, majd Zombor gyulát, s ezzel kezdetét vette Oroszország és a keleti egyház szoros kapcsolata. Megjegyzendő, hogy maga Szvjatoszlav ekkor még ugyanúgy pogány maradt, mint 953 előtt Fajsz fejedelem.

Konstantin császár döntése az évi adó beszüntetéséről ellenséges hangulatot váltott ki az új magyar fejedelemből. Taksony és hadvezére, Apor meg akarta mutatni, hogy tévesek azok a híresztelések, amelyek a magyar katonai erő megtöréséről elterjedtek, ezért 958 húsvétján Apor vezér hatalmas sereggel jelent meg Konstantinápoly falai alatt. Ez az a kalandozás, amelynek emlékét a görög kútfők mellett a magyar ősgestában feljegyzett Botond-monda is fenntartotta.

A monda szerint a városhoz vonult magyarok elé a kapuból kilépett egy óriás görög, aki az állította, hogy ha két magyar legyőzi őt, a császár megfizeti az adót. A hetvenkedő görög elé lépett egy kis magyar, aki így szólt: „Én vagyok Botond, igaz magyar, a legkisebb a magyarok között! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik felfogja kilehelt lelkedet, a másik meg eltemessen, mert én bizony népem adófizetőjévé teszem a görög császárt!”[11] Erre Apor vezér utasította, hogy bárdjával vágja be a város érckapuját; Botond ütése nyomán gyermek által járható rés keletkezett. Az óráig tartó küzdelem nyomán Botond megölte a görögöt. A császár, aki feleségével a falról figyelte a küzdelmet, szégyenkezve elvonult, de az adófizetést továbbra is megtagadta. Erre a magyarok bosszúból pusztítani kezdték Görögországot, és sok zsákmányt ejtettek.


Theophanész művének folytatója arról tudósít, hogy Konstantin császár a város alól elvonuló és Trákiát pusztító magyar sereg után küldte Pothosz Argürosz testőrparancsnokot bizánci és trákiai csapatokkal, aki éjjel rátámadt a magyar táborra, úgyhogy a magyarok nagy veszteséggel, a foglyok és a zsákmány hátrahagyásával voltak kénytelenek hazavonulni.

Konstantin császár halála után, 961-ben a Bulgária területén szabad átvonulást élvező magyarok egyik serege újra betört Trákiába, de ezúttal Marianosz Argürasz, Macedónia katonai parancsnoka verte vissza a támadást.

István trónjának biztosítása

Konstantin szerint Árpádot Álmos életében emelték a vezérek pajzsra.

István király egyénisége

István olyan apa és anya gyermeke volt, akiket akaratuk végrehajtásában, indulatuk kiélésében gátlások nem korlátoztak. Hiányozott belőlük az az intellektuális gátlás, amit a keresztény hit adhatott, és hiányzott az a természettől való adottság, amely a hívő lelkiállapotra alkalmassá tett. István e tekintetben nem szüleire ütött, hanem anyai nagybátyjára, a Konstantin császár által Sztephanosznak keresztelt gyulára, akiről feljegyezték, hogy igaz keresztény hittel telt el, és sok Istennek tetsző cselekedetet művelt.[12]

István lengyel, besenyő és bolgár háborúja

Mint Konstantin császár 950 körüli részletes földrajzi leírásából kiderül, Horvátország 11 zsupája a Tengermelléken és a Karsztokban feküdt, míg Dalmácia a dalmát szigetekre és néhány latin városra – Spalato (Split), Trau (Trogir), Zára (Zadar) – terjedt ki. A horvát uralkodók többnyire a bizánci császárnak hódoltak, míg Dalmácia közvetlenül a Zárában székelő görög kormányzó fennhatósága alatt állt. A horvát uralkodóknak állandó törekvése volt, hogy a gazdag dalmát városokat uralmuk alá vessék vagy legalábbis adóztassák, Velence viszont magának vindikálta a tengeri útvonalán fekvő „latin” kikötőket, sőt olykor a hátországnak tekintett horvát földet is.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

Konstantin császár 952-ben Horvátország és „Turkia” határát a Karsztok, illetve a Kapella hegyláncban jelöli meg. Ez a Gozdnak nevezett határhegy maradt Horvát- és Magyarország, valamint a horvát (spalatói) és magyar (esztergom–kalocsai) egyháztartomány határa az egész középkoron át.

Külpolitika. Horvátország megszállása.

Horvátország, amelynek kiterjedését Konstantin császár pontosan körülírta – az Adria, Isztria, a mögötte kezdődő hegylánc és a Narenta folyó között terült el – és felsorolta itt elterülő 14 zsupáját és 9 városát, az avarok bukása után felváltva frank, bizánci és bolgár függőségben élt, de már a X. században volt olyan időszak, amikor csupán Róma spirituális függőségét ismerte el, tehát függetlennek számított.

Lábjegyzetek

  1. Birod. Korm. Ford. Moravcsik 171.
  2. Birod. Korm. Ford. Moravcsik 171.]]
  3. Birod. Korm. Ford. Moravcsik 171, 173.
  4. Birod. Korm. Ford. Moravcsik 173.
  5. Birod. Korm. Ford. Moravcsik 173.
  6. DAI I. 176–177.
  7. SRH I. 286.
  8. DAI I. 180–181.
  9. MEH. 119.
  10. MEH. 119.
  11. SRH I. 3X.
  12. SzIEml. I. 400

Műve

Constantinus Porphyrogenitus, De administrando imperio, (A birodalom kormányzásáról Ford. Moravcsik).

Bíborbanszületett Konstantin császár De administrando imperio, című művének új kiadása és magyar fordítása: A birodalom kormányzásáról Fordította Moravcsik

Irodalom

Konstantin magyar vonatkozású értesülései részben Gábriel követtől szerezte, akinek magyarországi útját többen 927 utánra teszik, de J. B. Bury véleménye szerint (The Treatise De administrando imperio. Byzantinische Zeitschrift. 1906. 563, 568) Bölcs Leó (+912) korára teendő (vesd össze De administrando imperio II. 16).