Böhm Vilmos

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. szeptember 18., 14:47-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

helytelenül Bőhm

Budapest, 1880. január 20. – Stockholm, 1949. október 28.
szociáldemokrata politikus,
hadügyi államtitkár (1918–1919),
hadügyminiszter és hadügyi népbiztos (1919)

Böhm Vilmos

Tartalomjegyzék

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Böhm Vilmos, a fiatal műszerész jó egyéni kvalitásai, intelligenciája, szervezőkészsége és nagy munkabírása következtében a párt ifjú reménységei közé tartozott.

Siklós András

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

Az új kormányban, mely hosszas huzavona és további alkudozások után január 18-án alakult meg, a Munkástanács döntésének megfelelően a szociáldemokraták nagyobb befolyáshoz jutottak. Böhm Vilmos személyében szociáldemokrata lett a hadügyminiszter.

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

Január 23-án a minisztertanács Böhm és Garami hozzájárulásával kimondta, hogy a belügyminiszter a kommunisták ellen preventív intézkedéseket is tehet, „ha ezek bűncselekményt követnek el, vagy annak elkövetését kilátásba helyezik”.[1] E határozat a kommunisták lakbéruzsora elleni akcióját kívánta ürügyül felhasználni a rendőrség által javasolt letartóztatásokhoz. (A párt ezen akciója a lakóházak köztulajdonba vételét követelte, és felhívta a lakókat; tagadják meg a február 1-én esedékes negyedévi lakbérfizetést.)

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

Amikor Böhm a februári 18-i minisztertanácson előterjesztette a hadsereg újjászervezésére vonatkozó elgondolását (a meglevő hadsereg feloszlatása; zsoldos hadsereg szervezése toborzás útján, elsősorban a 24–42 év közötti városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján), Károlyi hozzászólásában, elfogadva az előterjesztést, „felszabadító hadjárat” lehetőségéről beszélt: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[2]

Lényegében ezt ismételte meg március 2-án Szatmáron, a székely hadosztálynál tett látogatása során. „Ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végszükség esetében még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot… Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, mely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.”[3]

A belpolitikai feszültség fokozódása

A minisztertanács március 17-i ülésén Böhm a párt nevében szocializáló minisztérium azonnali felállítására terjesztett elő javaslatot.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

Károlyi alig hogy átfutotta a Vix által átnyújtott levelet, azonnal intézkedett: hívják Berinkey miniszterelnököt és Böhm hadügyminisztert a tárgyalás színhelyére. Megérkezésük után Károlyi kétségbeesett érvekkel próbálta magyarázni, hogy a békekonferencia határozata elfogadhatatlan: „Egy olyan kormány, mely ezt aláírja, egy napig sem tarthatja magát.” Vix úgy vélte, hogy a közhangulat könnyen szabályozható. Minden az újságokon múlik, fűzte hozzá, a budapesti újságok emlékezetes cikkeire célozva. Böhm megjegyzésére, hogy a jegyzék eredményeként a kommunista párt taglétszáma 24 óra leforgása alatt néhány ezerről 200 ezerre fog emelkedni, Vix, hogy ne legyen szükség tolmácsolásra, németül ismételte meg a szokványos választ: Das ist mir ganz egal (Nekem ez teljesen mindegy). Arra a kérdésre, mi történik a határozat elutasítása esetén – a jegyzékre másnap délután 6 óráig kellett választ adni – az alezredes a kapott utasításnak megfelelően kitért a felvilágosítás elől.

A délutáni minisztertanácson Károlyi a jegyzék elutasítása mellett foglalt állást. Előadta, hogy Vix többször is nyomatékosan hangsúlyozta, „a jegyzékben megszabott demarkációs vonalat kimondottan politikai határnak tekintik”, de nem említette, hogy az átadott jegyzék ilyen megállapítást vagy utalást nem tartalmaz. Politikája eddig (várva a békekonferenciára szóló meghívást, bízva egy elfogadható békeszerződés lehetőségében) a koalíció fenntartására és a nemzetgyűlési választások megtartására irányult, de nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem. A jegyzéket illetően a végső érv ezért úgy hangzott, hogy az azért sem teljesíthető, mert „lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni, miután közbeékelődnek a franciák”. Károlyi, tovább folytatva fejtegetéseit, kijelentette: a jegyzék egyben arról tanúskodik, hogy a békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket. Ezért „új orientációra van szükség a bel- és külpolitikában”. A kormány mondjon le, hisz a koalíció „a termelés rendjét sem tudja már biztosítani… Hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék”, alakuljon egy tiszta szociáldemokrata kormány. Ez megtagadhatja az antant követelését. Úgy vélte, az adott helyzetben, „ha az antant tényleg hadat üzenne”, egy szociáldemokrata kormány a polgári pártok és a kommunisták támogatására egyaránt számíthat. Ő megmarad köztársasági elnöknek. „A válasz átadása után, holnap kinevezi az új miniszterelnököt, aki majd előterjeszti a szociáldemokrata kormány névsorát.”[4]

A minisztertanács ülésén egyedül Kunfi szólalt fel Károlyi javaslata ellen. Kunfi ragaszkodott addigi nézeteihez, a koalíció fenntartásához, a berni memorandumban javasoltakhoz. Tudta, a koalíció és a választások ügyének elejtése, az addig képviselt politika feladása lehetetlen helyzetbe hozza. A hirtelen fordulat eredménye a szociáldemokrata szervezetekben nem lehet más, mint baloldali földcsuszamlás, az ellenzék felülkerekedése. „Vixnek azt kellene válaszolni – mondta –, ha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány és jön egy szocialista kormány … ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmushoz.” Javaslata szerint kérni kell az egész ügy felfüggesztését. „… amíg Párizsból válasz nem érkezik, a kormány maradjon a helyén, vezesse az ügyeket.”[5]

Kunfi javaslatával magára maradt; a március 20-i minisztertanács a kormány lemondása mellett foglalt állást.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A budapesti helyőrség azonban annál szilárdabban állt a forradalom oldalán; a hadügyminisztérium nacionalista érzelmű, a Vix-jegyzéken felháborodott vezető törzstisztjei (Stromfeld, Tombor) támogatásukról biztosították Böhmöt, a szociáldemokrata hadügyminisztert, ily módon a forradalom irányába orientálva éppen őt, aki az ingadozók kulcsfigurája volt.

Március 21-én reggel a nyomdászsztrájk miatt nem jelentek meg a fővárosi lapok, az emberek ellenőrizhetetlen hírekre voltak utalva, az izgalom és fejetlenség tetőfokára hágott. Az általános tanácstalanság, a polgári politikusok tehetetlensége megkönnyítette a kommunisták helyzetét, mivel egyedül ők rendelkeztek világos céllal és elképzelésekkel. A hozzájuk csatlakozó szociáldemokrata vezetőkkel együtt hozzáfogtak a hatalom átvételének közvetlen előkészítéséhez. 21-én reggel Csepelen értekezletet tartottak a fontosabb üzemek képviselőivel és a Katonatanács kiküldötteivel. Az értekezlet után megkezdődött a főbb stratégiai pontok megszállása; a szolgálatos rendőrök rosszat sejtve lassan eltűntek az utcákról.

Délelőtt ülést tartott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetősége, s Böhm Vilmos referátuma alapján határozatot hozott a Kommunisták Magyarországi Pártjával való megállapodásról, szocialista kormány alakításáról és a Vix-jegyzék elutasításáról. Még be sem fejeződött a vita, amikor a Gyűjtőfogházból visszaérkezett Landler Jenő, és bejelentette, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja vezetősége – meghallgatva a pártvezetőség álláspontjáról adott tájékoztatást – kész megállapodni a hatalom átvételéről. A határozatot – amely nemcsak a kommunistákkal való egyesüléssel volt egyértelmű, de programjuk elfogadásával is – a szociáldemokrata vezetőség túlnyomó többséggel mondta ki. Ez azt bizonyítja, hogy a kezdeményezés teljesen a baloldal kezébe került, amelyet a forradalom pillanatában az egész munkásosztály, a főváros lakosságának többsége támogatott, de mellé állt a centrum, a szakszervezeti tanács többsége, sőt a hagyományos jobboldali vezetés egyes tagjai is. A határozat ellen csak a kisebbség (Buchinger, Garami, Peidl, Propper) szavazott. Ez az elszigetelődött csoport kevés számú követőjével passzivitásba vonult. Garami – aki két évtizeden át állt a párt élén – emigrált.

A baloldal győzelmét mutatja, hogy a Gyűjtőfogházba kiküldött 5 tagú bizottságban kizárólag azok foglaltak helyet, akik egyetértettek a hatalom átvételével, s szabad kezet kaptak a megegyezés feltételeit illetően. Csak így volt lehetséges az azonnali megállapodás; amellett nyilvánvaló volt, hogy a feltételeket a győztes kommunista párt diktálja. A kommunisták feltételeit egyébként már megjelölte Kun Béla Bogár Ignácnak március 1-én átadott levelében. Mikor kora délután a Gyűjtőfogházban megjelent a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tárgyaló bizottsága, a fogház és környéke már tele volt a hírekre odagyűlt kommunistákkal és baloldali szociáldemokratákkal. Jelenlétük, hangulatuk hatása alatt született a megegyezés.

A tárgyaló bizottságok tagjai által aláírt megállapodás szerint a két munkáspárt „közös vezetőségi ülésében a két párt teljes egyesülését határozta el”.[6] Az egyesült párt a munkás-, katona- és paraszttanácsok segítségével haladéktalanul megvalósítja a proletárdiktatúrát, létrehozza annak hadseregét, és szövetségre lép Szovjet-Oroszországgal.

A tárgyaláson elvetették Kunfi javaslatát, hogy a két párt őrizze meg szervezeti önállóságát, és alakítson koalíciós kormányt. A centristák csupán azt tudták elérni, hogy az egyesült párt nevéből hiányzott a „kommunista” jelző; ideiglenesen a Magyarországi Szocialista Párt nevet vette fel.

Javában folyt már a tárgyalás a fogházban, mikor délután összeült a Magyarországi Szociáldemokrata Párt pártválasztmánya, melynek vitája így már alárendelt jelentőségű volt. Csak Rónai Zoltán államtitkár és a temesvári párttitkár szólalt fel az egyesülés ellen, de Böhm szerint „meghallgatni is alig akarták őket”;[7] mikor az ülés végére megérkeztek Kunfiék, és bejelentették az egységokmány aláírását, a választmány – egy ellenszavazattal – jóváhagyta az immár történelmi tényt.

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Délután 4 órakor került sor a minisztertanács utolsó ülésére, melyen maga Károlyi elnökölt. A jobboldali szociáldemokrata miniszterek – Garami és Peidl – a délelőtti vezetőségi ülés után már nem vettek részt a párt tevékenységében; Böhm hadügyminiszter, aki már órákkal előbb parancsban szólította fel a hadsereget az új, szocialista kormány támogatására, hallgatott.

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

Böhm Vilmos, Károlyi Mihály, Diner-Dénes József bécsi missziója azonban éppúgy nem változtatta meg Rennerék álláspontját, mint a félig titokban küldött pesti kommunista szervezők az osztrák munkásmozgalom erőviszonyait.

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái

Április közepéig úgy tűnt, hogy a centristák, élükön Garbaival, Kunfival és Böhmmel szintén egyértelműen támogatják a proletárdiktatúrát.

A kormányzótanács újjáalakulása

Amikor például a kormány április elsejei ülésén Bokányi egy tollvonással akart szocializálni minden jótékonysági intézményt, Kun és Böhm együtt ajánlottak „lassúbb tempót”, viszont amikor Weltner ugyanott szóvá tette a tömeges házkutatásokat, amelyek során sok elrejtett élelmiszert, textíliát stb. találtak, de szép számmal történtek visszaélések is, Böhm vette védelmébe a rekvirálókat: „nem olyan veszedelmes … meg kell szidni őket, de el kell ismerni, hogy óriási értékű anyagot fedeztek fel”.[8]

Az első politikai ellentétek a főváros vezetése körül támadtak: míg a választás nélkül, forradalmi úton létrejött kerületi munkástanácsok nagy része radikális, kommunista befolyás alatt állt, a Budapest élére állított 3 tagú ideiglenes direktórium két jobboldali beállítottságú tagja április elején elhagyta hivatalát, követte őket a Vörös őrség egyik szervezője, Bíró Dezső. Így az 1917-ben választott Szakszervezeti Tanács 11 tagja közül csak Böhm vállalt továbbra is politikai funkciót.

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab. Mint az egyesülés egyik előmozdítója, kezdettől fogva a belső ellenzék szellemében szerkesztette a Népszavát, de nem értett egyet azokkal, akik a diktatúra gyors bukására spekuláltak, miután nem hitt abban, hogy vissza lehet térni oda, ahol március 21-én abbahagyták.

„Ha már rálépünk erre az útra – írta lapjában –, akkor csak vagy proletárdiktatúra, vagy kapitalista diktatúra lehet, más út nincs. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megmaradjon az a formája a harcnak, hogy a tanácsok alapján a munkások gyakorolják a hatalmat. Minden más forma azt jelenti, hogy újra a régi rabság, újra a régi szolgaság és nyomorúság lesz a magyar munkások osztályrésze.”[9] Weltner azonban egyúttal az óvatosság, a polgársággal és a forradalom más ellenségeivel szemben tanúsított „emberséges és tisztességes eljárás” szószólója is volt. Fenti szavai az egyesülés utáni első nyílt konfliktussal kapcsolatosak, amikor a kormányzótanács április 1-i ülésén Pogány hadügyi népbiztos követelte, hogy a helyi tanácsoknak tiltsák meg a beavatkozást katonai ügyekbe, s egyben javasolta a katonatanácsok feloszlatását. A többi baloldali szociáldemokratával ellentétben, Pogány nehéz helyzetbe került az egyesüléssel. Pogányt, aki egészen március közepéig a kommunisták nélkül, azokra rálicitálva akarta radikális irányba terelni pártja politikáját, elődje, Böhm, éppúgy nem szívelte, mint kommunista helyettesei, Szamuely Tibor és Szántó Béla. Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Pogány és Szamuely nyílt összecsapása következtében végül is mindkettőjüknek távozniuk kellett a hadügyből. Kun Béla azonban, nem először és nem utoljára, a válságot a kibontakozás meggyorsítására tudta felhasználni. Az aktuális személycserék lebonyolításával az egész kormányzótanácsot átalakították, a népbiztoshelyettesek is népbiztosok lettek, és így a legtöbb népbiztosság élére 2–3 tagú kollégium került. Mivel a népbiztoshelyettesek többsége kommunista volt, ezzel az arányok az ő javukra változtak meg, megszűnt tehát az eltérés a forradalom erőviszonyai és a kormány összetétele között.

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya.

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

A hadsereg főparancsnoka Böhm lett, akinek kezében így a kormányzótanácséval vetekedő hatalom összpontosult, amit nem egyéni ambíciói tettek veszedelmessé, hanem ingadozó, centrista politikája. Ezt a hátrányt kiváló szervezői kvalitásai sem ellensúlyozták, a tisztikarral való jó viszonyának ára a politikai biztosok háttérbe szorítása volt. Érdeme azonban, hogy századunk talán legkiválóbb magyar hadvezérét, Stromfeld Aurélt megnyerte vezérkari főnökéül.

Stromfeld először átvette a Hadügyi Népbiztosság, Tombor elképzelését, és a hadosztályokat aktív védelemre, további ellenséges támadás esetén azonnali, átkaroló ellentámadásra utasította. Mindenesetre feladta a frontális védekezés lehetőségét. Parancsait azonban így sem tudták végrehajtani; a front középső szakaszán visszavették Hajdúszoboszlót és Hajdúszovátot – a Hajdúszoboszlón termett Böhm és Szamuely kivégeztették a volt polgármestert és a takarékpénztár igazgatóját, akik, sok más község ellenforradalmáraihoz hasonlóan, kitűzték a fehér zászlót, és elűzték a direktóriumot –, de másnap, amikor Szamuely már a budapesti tanács ülésén ismertette a front helyzetét, az ellenség visszavette Hajdúszoboszlót, és Püspökladány felé nyomult.

Április 25-én a hadsereg-parancsnokság elhatározta három erős hídfő kiépítését a Tisza keleti partján, Szolnoknál, Rakamaznál és Tiszafürednél. Stromfeld a tarthatatlan helyzetben sem tudta még elszánni magát a Tiszántúl feladására. Voltak nagy hadvezérek, akik védekezéssel morzsolták fel ellenfelüket, Stromfeld életeleme azonban a támadás volt, e felé vitte akaratereje, ellentmondást nem tűrő céltudatossága, de türelmetlensége is; megvetése a kis célok, óvatos taktikázás iránt. Egyénisége jól illett a forradalom hadseregéhez, amely végső soron szintén alkalmasabb volt az elszánt rohamra, mint a kitartó védekezésre.

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz. Bár a nagyhatalmak nyilvánosan nem vállaltak felelősséget az általuk sugalmazott intervencióért, Párizzsal való közvetlen tárgyalásról szó sem lehetett már. Olasz diplomaták továbbra is tevékenykedtek Budapesten, de Párizsban nem volt túl nagy szavuk, az angolok és főleg a franciák elzárkóztak a diplomáciai kapcsolatoktól, sokkal jobban érdekelte őket a csehszlovák—román kordon létrehozása és a Ruténföld megszállása, a magyar és az orosz szovjetköztársaság potenciális érintkezési csatornájának elvágása. Ezért Kun a győztesek legkevésbé agresszív irányzatát képviselő Brown amerikai professzorral bocsátkozott tárgyalásokba, aki – mint a bécsi Coolidge-misszió megbízottja – komolyan vette a wilsoni eszmék érvényességét Közép-Európára.

Kettős diplomáciai játék kezdődött: Kun a kormány átalakításának, a „szélsőséges kommunisták” kihagyásának ígéretével próbálta elérni a Tanácsköztársaság meghívását Párizsba, ami, ha valódi kompromisszumot nem is hozhatott, a forradalom nemzetközi elismerését jelenthette volna és lélegzetvételnyi szünetet az intervenciós háborúban, a Vörös Hadsereg talpra állításáig. Brown viszont szerette volna Kunt külföldre, esetleg Svájcba csalni, hogy távollétében szociáldemokrata kormány alakulhasson, amely Renner Ausztriájának példájára illeszkedett volna be a békeszerződések rendszerének új Európájába.

A kormányzótanács április 26-án megvitatta Kun tájékoztatását azokról a javaslatokról, melyeket Brown útján Párizsnak tett. A blokád megszüntetését kérte és a román hadsereg visszarendelését az annak idején elutasított Smuts-féle vonalra. Ennek fejében felajánlotta, hogy Szamuely, Pogány és Vágó távozik a kormányból – mivel ők, Kun megjegyzése szerint, úgyis a fronton vannak –, helyettük a Brownnak szimpatikus Bolgár Elek bécsi követet, továbbá a szociáldemokrata Weltner Jakabot és Cservenka Miklóst nevezik ki; hogy a túszok szedését és a terrort megszüntetik. Kun egyben kérte, hogy Svájcban találkozhasson a nagyhatalmak megbízottaival.

Brown fenti feltételei teljesíthetők lettek volna, ha ezen az áron az antant belenyugszik a tanácsrendszer fenntartásába; de világos volt, hogy a következő lépés Kun, majd a kommunisták leváltása, a proletárdiktatúra feladása lesz. Kun tehát a javaslatok realizálását csak arra az esetre tartogatta, ha a katonai kapituláció amúgy is elkerülhetetlenné válik. Brown üzenetét azonban bécsi főnöke, Coolidge visszatartotta, és csak május 1-én juttatta el Párizsba, szkeptikus kommentárok kíséretében és abban a reményben, hogy a román hadsereg előnyomulása feleslegessé teszi a bolsevistáknak adandó engedményeket.

Az április 26-i ülés különösebb vita nélkül jóváhagyta Kun lépéseit; annál nagyobb vita kerekedett, mikor Dovcsák, a kormány elnökhelyettese, a jobboldali szakszervezeti vezetők szócsöveként elítélte a proletárdiktatúrát, azt állította, hogy a munkásszázadok csak parádézni hajlandók, de harcolni nem, és megpendítette a hatalomról való lemondás gondolatát. Nemcsak a kommunisták és a baloldali szociáldemokraták, hanem a centrista népbiztosok, Böhm, Kunfi, sőt Erdélyi Mór is Dovcsák ellen szólaltak fel.

Május elseje: ünnep és krízis

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta – Landler emlékezése szerint –, hogy „parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust».[10]

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[11]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél – logikusan – továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”.[12] Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye mintegy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

Forradalmi erőgyűjtés a májusi válság után

Míg március 21-e után, sőt Böhm hadügyminisztersége alatt már az előző hetekben is szigorú politikai rostálás kezdődött a tisztek között, április végén a kormányzótanács kénytelen volt elrendelni a hivatásos tisztek kötelező bevonulását.

A hadseregszervezés lendületét a Vörös őrség új fegyverbegyűjtési kampányra használta fel, helyenként igen jelentős eredménnyel. A munkásság emelkedett hangulata még egyszer magával tudta ragadni a forradalommal szimpatizáló kispolgárságot, polgári értelmiséget – ha nem is a frontra, de legalább a honvédő háború elismerésére és támogatására.

A jobboldali polgárság egy része azonban – míg többségük egyelőre passzív maradt – elszánt ellenforradalmi akciókra ragadtatta magát, főképp a forradalom szívétől távolabb fekvő vidékeken. Így május első napjaiban a szerveződő és háborúra még gyönge Vörös Hadsereg (a veszteségek és dezertálások következtében az eredményes sorozás ellenére is csak május 7-e körül érte el 1-i létszámát) legfőbb feladata az ellenforradalmi lázadások letörése és elterjedésük megakadályozása volt.

A Tisza és az Ipoly között, az ellenséges hadsereg bevonulását váró területen már-már fehérövezet képződött, csak a vörös Salgótarján tartott ki. Abonyt és Szolnokot a Szamuely vezetésével alakított brigád, a Jászságot egy tengerészkülönítmény, Hatvant és Egert a kispesti munkásőrség tisztította meg, mielőtt még az ellenforradalmárok hívására érkező román és csehszlovák csapatok elfoglalhatták volna. Az erélyes fellépés megszilárdította a diktatúra megrendült tekintélyét, s ehhez hozzájárult számos rendelet, amelyet május első felében adtak ki a különböző néprétegek anyagi helyzetének javítására. A béremelésről, a munkanélküli-segély fenntartásáról, a parasztság adómentességéről stb. szóló rendelkezések azonban lényegében a korábban kialakult keretek között mozogtak, tehát a válság nem bírta rá a tanácskormányt gazdaságpolitikájának módosítására, ami elsősorban a földosztás elrendelését jelenthette volna. A munkásság politikai fellendülését ezért sem követte a falusi szegénység hasonló megmozdulása.

A májusi lélegzetvételnyi szünetet a forradalom vezetői nem tudták tömegbázisuk szélesítésére kihasználni. Csupán a kispolgári, alkalmazotti rétegek semlegesítéséről lehetett szó, s még ez is jelentős eredmény volt, hiszen a forradalom mind nehezebb helyzete elkerülhetetlenné tett újabb, számukra már nem rokonszenves intézkedéseket is.

A Tanácsköztársaság területének jelentős összeszűkülése, a Tiszántúl elvesztése is csökkentette a szegényparasztság valóban osztálytudatos és nem csak ösztönösen forradalmi részének arányát. 1919 nyarán az úri ellenforradalom nem nagyszámú, öntudatos közép- és kispolgári bázissal csak csekély mértékben rendelkező, épp ezért külföldi szövetségesekre utalt, hivatásszerűen politizáló csoportjával szemben a szocialista szakmunkások és értelmiség aktív, de viszonylag kisszámú tábora állt, melyet a haladó külföldi mozgalmakhoz fűződő kapcsolatai és a tömegek valóban széles körű megnyerésének nehézségei bizonyos elvontságra, avantgardizmusra, doktrinérségre tettek hajlamossá.

Így a forradalom tábora, miután aránylag könnyen megragadta a hatalmat, elég könnyen el is veszíthette azt, mert az imperializmus külső nyomását nem ellensúlyozta eléggé az öntudatos tömeg aktív fellépése. A munkásság legjobbjainak májusi sorakozója egyelőre megmentette a forradalmat, de magában hordta azt a veszélyt, hogy ez a mobilizált elit elvérzik, kimerül a harcokban.

Május 5-én Kun Béla Komáromban találkozott Szlovákia teljhatalmú miniszterével, Šrobárral; tárgyalásuk azonban eredménytelen maradt. A csehszlovák kormány – noha a sajtóban először tagadta hadműveleteit, majd az állítólagos magyar támadás rovására írta azokat – nem mondott le az intervencióban való részvételről. Erőfeszítéseit egyelőre Salgótarján megszerzésére koncentrálta, ami ismét kritikus helyzetbe hozta volna a Tanácsköztársaságot. A 80. dandár bizonytalanul és lanyhán védekezett, az ellenség megközelítette, sőt részben körülzárta Salgótarjánt. Május 7-én az intervenciós csapatok megszállták a környéket uraló karancsi magaslatot, és megkísérelték a helység elfoglalását.

Böhm a tiszántúli tapasztalatokra hivatkozva javasolta a salgótarjáni medence feladását. A kommunisták elvetették a létfontosságú bányavidék feladásának gondolatát, azzal a jogos indoklással, hogy az egy ponton folyó harc nagyobb erőkoncentrálást tesz lehetővé.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat.

Az ellentámadás előkészítése

A katonai sikerek és az ezek nyomán megszilárdult belső rend, az ellenforradalmi megmozdulások mérséklődése kedvező feltételeket biztosítottak az északi hadjárathoz. Miután a támadás céljai egyelőre korlátozottak voltak, a centristák is helyeselték azokat, abban a reményben, hogy a Tanácsköztársaság pozíciójának javítása megjavítja a győztes hatalmakkal köthető kompromisszum lehetőségét is. Ennek érdekében Böhm és Weltner, az előforduló önkényeskedésekre hivatkozva, felléptek a külön karhatalmi alakulatok megszüntetéséért. Elérték, hogy a Cserny-csoportot feloszlatták, tagjai egy részét kiküldték a frontra. Böhmék nem érték be az önkényeskedő Cserny József megrendszabályozásával, továbbra is határozottan ellenezték az erélyes fellépést az ellenforradalmárokkal szemben, mint ami ronthatja a kompromisszum esélyeit.

Májusban a centristák és az őket követő szociáldemokrata munkások – bár mind sűrűbben hangoztatták kételyeiket – aktívan kivették részüket a honvédelem és a szocialista átalakulás szervezéséből; a kompromisszumot a nyugattal a munkáshatalom talaján szerették volna elérni. A szakszervezeti bürokrácia viszont a frakciózás útjára lépett, belülről veszélyeztette a proletárdiktatúra létét. Míg a kommunistákat Kun az egység érdekében minden külön csoportosulástól eltiltotta, és csak a Vörös Újságot őrizték meg, mint az egyértelmű kommunista álláspont szócsövét, a szakszervezeti jobboldal május közepétől rendszeresen tartott értekezleteket a református konvent Abonyi utcai épületében. Ezekre a tanácskozásokra kezdetben a népbiztosokat is meghívták, konstruktív eszmecserék folytak a szakszervezetek részvételéről a termelés javításában. A tanácskozások azonban hamarosan félig-meddig titkossá váltak, középpontjukba az antanttal való kapcsolat felvétele került, lényegében polgári demokratikus program, a szocialista vívmányok feladása alapján. A Vörös Hadsereg harcának nem tulajdonítottak jelentőséget, mert mint Peyer mondta a pécsi bányászok küldötteinek: „nincs semmi értelme csak azért harcolni, hogy két nappal későbben jöjjenek be a románok.”[13]

Az ellentéteket, melyeket a Népszava cikkei – a kommunisták ellen és a PeidlPeyer-féle szakszervezeti vezetők védelmében – is éleztek, különösen veszélyessé tették a közellátási nehézségek, főleg a hús- és liszthiány.

A kommunisták sem maradtak adósak a válasszal, s rámutattak, hogy a polgárság védelmének egyik következménye a polgári elemek beözönlése a munkásállam hivatalaiba, sőt a tanácsokba. Számos helyen tisztogatást hajtottak végre, sok esetben leváltották a gazdagokhoz húzó házbizalmit. (A fővárosban minden házban bizalmit választottak, akinek fontos szerepet szántak a vásárlási engedélyek kiadásánál, a rekvirálásoknál, az ellenforradalmárok leleplezésében.) Május 15-én beszüntették a megmaradt polgári lapokat is.

A kommunisták határozott fellépésének oka nemcsak a taktikai ellentétekben rejlik. Miskolc visszafoglalásán túlmenően olyan katonai támadást akartak, amely megrendíti a kapitalizmus rendszerét Közép-Európában. A centristáknál jobban látták a támadás kiszélesítésének lehetőségeit, viszont részben nem ismerték, részben nem akarták tudomásul venni az európai kapitalizmus lassú konszolidálódásának tényeit. A május 7-én átnyújtott német békefeltételek megtiltották az Anschlusst, vagyis Ausztria csatlakozását Németországhoz, és ezzel Ausztriában tulajdonképpen megbukott a Tanácsköztársasággal viszonylag rokonszenvező, centrista Otto Bauer külpolitikája. Ausztriában és Németországban megszilárdult a tőkés rendszer, a munkásmozgalomban pedig a reformisták jutottak túlsúlyra; a német uralkodó osztályokban érlelődött az a gondolat, hogy a békeszerződés formális elfogadása elkerülhetetlen. Pedig Kun Béla nagyrészt a német békefeltételek elfogadhatatlanságához fűzte reményeit.

A német béke kérdése háttérbe szorította Párizsban a magyar és osztrák békeszerződésről folyó tárgyalásokat. Ez annyiban volt hátrányos a magyar kormányra, hogy meghívása végleg lekerült a napirendről. Május folyamán egyoldalúan megállapították a magyar határokat, de a német kérdésben való döntés előtt nem hozták azokat nyilvánosságra. A határok nagyjából megegyeztek a titkos szerződések alapján a győztesek között kialakult előzetes megállapodásokkal. Ha például egy pillantást vetünk az 1918. decemberi csehszlovák titkos memorandumhoz mellékelt térképre, azt látjuk, hogy az 1919 májusában megállapított és a trianoni békébe foglalt határ mellőzi Beneš igényét a VácSalgótarjánMiskolc vonal birtoklására, továbbá a Szikszó—Bodrog vonaltól északra eső területre, viszont Csehszlovákiának adja a Ruténföld déli és keleti felét is, amiről korábban nem volt szó. A májusi határozatok szerint az osztrák–magyar határ a régi maradt volna.

Május 15-én Böhm aláírta a parancsot Miskolc visszafoglalására.

Küzdelem az ellenforradalmi propaganda ellen

A Budapesti Munkástanács május 24-i ülésén Böhm számolt be a miskolci győzelemről.

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

Mikor június 7-én a Budapesti Munkástanács ünnepi ülésre jött össze, a Vörös Hadsereg már elfoglalta Selmecbányát és Zólyomot is. Míg a Dunántúlon alábbhagytak a Vörös Hadsereg hátországát nyugtalanító ellenforradalmi lázadások, Szlovákiában a rendkívüli állapot kihirdetése ellenére egyre nagyobb méreteket öltöttek a csehszlovák hadsereg mögöttes területein támadt munkásfelkelések. Mittelhauser sürgős segítséget kérő üzenetet küldött Párizsba; a prágai angol követ június 7-én felhívta London figyelmét arra, hogy a Bécs közelében fekvő Pozsony eleste nagyon komoly konzekvenciákat vonna maga után; néhány nappal később a francia parancsnoksággal egyetértésben rendkívül súlyosnak nevezte a csehszlovák hadsereg helyzetét; a francia misszió francia katonaságot kért.

A munkástanács ülésén Böhm méltatta Kassa elfoglalását. Úgy tűnt, hogy a Tanácsköztársaság helyzete jobb, mint bármikor.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Weltner cikke nagy jelentőségű volt, mivel ő volt a kapocs a jobboldal és a centristák között. Peyerék átmenetileg lemondtak az eredménytelennek bizonyult konspirációról, Böhm és Kunfi Zsigmond viszont a megromlott külpolitikai helyzetben az antanttal való kiegyezés útját keresték; a két irányzat ismét közeledett egymáshoz. Nem csoda, hogy Weltner és Kunfi Zsigmond is találva érezték magukat az Üdvözlet ismert soraitól: „Legyetek szilárdak. Ha ingadozást tapasztaltok a szocialisták között, akik tegnap hozzátok, a proletárdiktatúrához csatlakoztak, vagy a kispolgárság között, nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozásokat. Agyonlövetés – ez a gyáva jogos sorsa a háborúban.”[14]

Lenin Kun kifejezett kérésére írta Üdvözletét, és nem véletlenül emelte ki a proletárdiktatúrának ezt a funkcióját. Ugyanakkor kifejtette: „nem egyedül az erőszak a proletárdiktatúra lényege és nem elsősorban az erőszak”. Hangsúlyozta a magyar proletárforradalom békés győzelmének jelentőségét s általában azt, hogy figyelembe kell venni az egyes forradalmak sajátos, konkrét körülményeit. Elméleti jelentőségű az a rész, ahol megmagyarázza, hogy a szocializmus megvalósításához még meglehetősen hosszú útra van szükség.

A pártkongresszus elfogadta a Kun Béla által előterjesztett marxista–leninista pártprogramot, de az éles ellentétek már a programvitában megmutatkoztak. Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében – mely a Kominternre bízta a döntést – vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi Zsigmond és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi Zsigmond beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és – tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására – olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek. A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.[15] Kunfi Zsigmond, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi Zsigmond, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Clemenceau második jegyzéke és Kun Béla válasza

Böhm emlékirataiban hangsúlyozza, hogy ez „csak elvi határozat volt, a végrehajtás kérdésében a pártvezetőség olyan formában határozott, hogy felhatalmazza ugyan a hadsereg-főparancsnokságot a harcnak alkalmas pillanatban való beszüntetésére, de időnyerés céljából és avégből, hogy további engedmények biztosíthatók legyenek, a visszavonulást még nem rendeljük el”.[16]

Foch ultimátuma. Fegyverszünet és visszavonulás.

Böhm válaszjegyzékében elfogadta a fegyverszüneti ajánlatot. A visszavonulás határidejére nem reagált, csupán azt kérte a Clemenceau-jegyzékre hivatkozva, hogy küldjenek ki megbízottakat a határvonal pontos megállapítására. Ezzel tehát elvben elfogadta a visszavonulást az új országhatárra. Böhm egyben kérdést intézett a békekonferenciához, „minő garanciákat nyújt arra nézve, hogy a román királyi csapatok a Clemenceau-jegyzékében közölt területet ki fogják üríteni”,[17] miután román alakulatok 21-ére virradóra felrobbantották a Tisza használható hídjait.

A fegyverszünet elfogadása mellett nyomós okok szóltak. A Vörös Hadseregnek láthatóan pihenésre volt szüksége, a belső helyzet is megkívánta a fegyverszünetet. Párizsban, a német kérdés megoldása után Wilson csomagolt, s a békekonferencia irányítása ezzel teljesen Clemenceau kezébe került, aki határozottan ellenzett mindenféle közvetlen tárgyalást a Tanácsköztársasággal. Más kérdés, hogy a pozitív válasz után miért nem próbálták meg – már csak a Szlovák Tanácsköztársaság miatt is – halogatni a visszavonulás végrehajtását, legalább addig, amíg Clemenceau erélyesebben nem követeli azt.

Bizonyos, hogy a gyors elhatározásban része volt a június 24-i ellenforradalomnak, a kormány és a tisztikar, illetve a forradalmi harc hívei és a jobboldal közti állandósult ellentétnek. A jobboldal – látva a munkásság kedvetlenségét – mind bátrabban lépett fel. A munkások túlnyomó többsége ragaszkodott azonban a tanácsrendszerhez, elképzelhetetlennek tartotta bukását; ennek tulajdonítható, hogy nem vette elég komolyan a kommunisták figyelmeztetéseit az ellenforradalom veszélyére.

Június 24-én létrejött a fegyverszünet. Kun egyidejűleg ismételten biztosítékot kért Clemenceau-tól arra, hogy a román hadsereg kiüríti a Tiszántúlt. A Pozsonyban tárgyaló Ágoston PéterClemenceau válaszát várva – kérte a visszavonulás határidejének meghosszabbítását. Pellé tábornok, a csehszlovák hadsereg francia főparancsnoka, csak 30-ig volt hajlandó ezt meghosszabbítani, s visszautasította a Tiszántúl kérdésének megvitatását. A román kormány egyelőre még nemleges választ sem adott a hozzá intézett kérdésre, de sejteni lehetett, hogy ha engedik, a román hadsereg legalább az új termes betakarításáig a Tiszántúlon marad. (Június 23-án, míg Szamuely a dunapataji gazdákkal ütközött meg, a megszállott Apátfalván a parasztok fellázadtak a rekvirálás miatt, és 3 román katonát megöltek. A román parancsnokság példát statuált: több tucat férfit agyonlőttek, mintegy 80-at elhurcoltak.)

Június 29-én a kormányzótanács elfogadta a pártvezetőség – Kun által előterjesztett – előző napi határozatát: a csehszlovák területet a demarkációs vonalig ki kell üríteni azzal az indokolással, hogy a háborút a hadseregtől beérkezett jelentések szerint tovább folytatni nem lehet.

Mikor 30-án összeült a Szövetséges Központi Intéző Bizottság, hogy a határozatot jóváhagyja, a visszavonulás már megkezdődött. Ágoston és Mittelhauser 4 kilométer szélességű semleges zónát jelölt ki. A megállapodásnak katonai jellege volt csupán, de elismerte a csehszlovák közigazgatást a kiürített területen. Kun 30-i referátumának érdekessége, hogy a külpolitikai helyzetről festett irreálisan optimista kép mellett hangsúlyozta: „…engem arra, hogy ehhez az állásponthoz csatlakozzam, nem a nemzetközi forradalom állása késztetett, hanem belső dezorganizáltságunk.”[18] Hasonlóképpen a belpolitikai indokokat tekintette elsődlegesnek a vita két kommunista szónoka: Szamuely és Pór. Kun reálisan vonta le az ellenforradalmak tanulságait, amikor megállapította: akik a kapituláció útját egyengetik, csalódni fognak a kispolgársággal együtt, mert az adott helyzetben „a legutóbbi napok eseményei megmutatták, hogy itt Magyarországon csak kettő között lehet választani: a legszilárdabb, a legszigorúbb reakció, monarchizmus és proletárdiktatúra között”.[19]

A június 30-i határozat meghozatalánál már ismeretes volt a visszavonulás szándékának hatása a Vörös Hadseregre. Néhány alakulat tiltakozott, mások kimerültségük következtében örültek a fegyvernyugvásnak, ha harcaik eredményének elvesztését fájlalták is. A Tiszántúlról toborzott csapatok a hazatérés lehetőségében reménykedtek. Böhm szerint Landler még egyszer felvetette az ultimátum elutasításának lehetőségét, mire Böhm rögtön felajánlotta, hogy átadja a főparancsnokságot Landlernek. A többség azonban a visszavonulás mellett volt.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Stromfeld távozása után Böhm, aki már nem a katonai ügyekkel foglalkozott, hanem az elképzelt politikai kibontakozással, és később le is mondott a főparancsnokságról, Juliert nevezte ki a vezérkar főnökévé.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

A „kibontakozás” – valójában a kapituláció – útját keresve a centrista Böhm július 5-re Gödöllőre hívta a bal- és jobboldali szociáldemokrata irányzat képviselőit: Pogányt, Landlert, illetve Weltnert és Haubrichot. Előzőleg a budapesti olasz misszió vezetője, Romanelli alezredes útján az antant támogatását kérte tervéhez, aminek lényege az volt, hogy a kommunistákat katonai puccsal félreállítják, és szociáldemokrata kormányt alakítanak. Az értekezleten azonban kitűnt, hogy a volt baloldali szociáldemokraták, akiket Pogány és Landler képviselt, az egyesült párt felbomlása esetén is kitartanak a kommunisták mellett. A jobboldal pedig nem volt egységes: míg Haubrich – aki tartott a kommunistáktól – Böhmmel együtt abban bízott, hogy az antant örömmel fogadja a Tanácsköztársaságot felváltó szociáldemokrata kormányt, Weltner előre látta, hogy a munkáshatalommal együtt bukik a szociáldemokrácia is, és a fehérterror kerekedik fölül.

Az értekezlet kudarca után mondott le Böhm a főparancsnokságról. Kérésére bécsi követnek nevezték ki.

Haubrich tovább szorgalmazta a katonai puccs tervét, tárgyalt Julierrel, sőt személyesen kereste fel Bécsben az angol katonai missziót, és terve érdekében antant megszállást kért; Böhm szintén az angolokkal és Bauer osztrák külügyi államtitkárral tárgyalt. E tárgyalások a katonai intervenció híveinek kedveztek Párizsban, akik igazolva látták, hogy a szociáldemokraták nem képesek – mint ahogy az ellenforradalom sem, a szegedi kormány 3000 főnyi „nemzeti hadseregével” – belülről megdönteni a Tanácsköztársaságot. Az antantot tulajdonképpen csak az érdekelte, hogy ne legyen Magyarországon bolsevizmus, és ne térjenek vissza a Habsburgok semmilyen formában; a magántulajdon elvét elismerő, nekik engedelmeskedő magyar kormány személyi összetétele már meglehetősen közömbös volt számukra. Ha Böhm vagy Haubrich magához ragadja a hatalmat, végeredményben éppúgy elismerhetik, mint a szegedi kormányt, ha az elfoglalja Budapestez. Erre azonban nem volt remény, ezért elutasították az olaszok javaslatait, akik most már nem Budapest, hanem Szeged felé nézve folytattak a magyarbarát politikát, annál is inkább, mert szövetségeseik igen határozottan közölték, hogy nem tűrik a Vörös Hadsereg részére történő fegyverszállításaikat.

A győztes hatalmak Magyarországon a békekonferenciának engedelmeskedő, a bolsevizmussal szemben kíméletlen rendszert akartak, s bár le kellett győzniük Horthy, Bethlen és Teleki iránti ellenszenvüket, végül is elfogadták őket. 1919 júliusában Böhmöt az angolok nagy nehezen rávették, hogy szóba álljon Bethlennel; fél év múlva Bethlent egyáltalán nem lehetett rávenni, hogy szóba álljon Böhmmel.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

A teljes cikk.

A katonai helyzet reménytelenné válása

Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. január 23.
  2. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. február 19.
  3. Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.
  4. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. március 20.
  5. Ugyanott.
  6. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai (továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). 5. kötet, 1917. november 7.—1919. március 21. Budapest, 1956. 688.
  7. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 197.
  8. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 601/1. f.
  9. Népszava, 1919. április 4.
  10. Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március–április.
  11. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  12. Ugyanott, 388.
  13. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 703.
  14. Lenin Összes Művei. 38. kötet, Budapest, 1973. 2. kiadás, 377.
  15. Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. Párttörténeti Intézet, Archívum, Szántó-gyűjtemény.)
  16. Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében. Budapest, 1946. 324.
  17. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 2. rész. Budapest, 1960. 307.
  18. Ugyanott, 370.
  19. Ugyanott, 372.

Művei

Böhm Vilmos, Két forradalom tüzében (München, 1923 és Budapest, 1946) és A nagy tragédia (WienLeipzig, 1933);

Irodalom

Tüntetés Szatmáron a wilsoni elvek mellett. Az elnök és a hadügyminiszter a székely katonák között. Népszava, 1919. március 4.