Bölcs Leó

A Múltunk wikiből

VI. Leó

866. szeptember 19. – 912. május 12.

a Bizánci Birodalom császára (uralkodott társcsászárként 870. január 6-ától; egyeduralkodóként 886. augusztus 29-étől haláláig)

Wikipédia

Follis - Leo VI
886–912
VI. (Bölcs) Leó keletrómai császár uralkodása.
892
A keleti frank uralkodó, Arnulf magyar segédcsapatokkal indít hadjáratot Moráviába Szvatopluk ellen.
894
Szvatopluk halála, fiai egymás ellen fordulnak.
tavasz: Árpád és Kurszán magyar fejedelmek Bölcs Leó bizánci császárral szövetségben Levente herceget, a kabarok urát küldik Etelközből Bulgáriába kalandozni.
904–905
Bölcs Leó bizánci császár Taktika c. művét írja.

Bartha Antal

Az ősmagyarok Levediában és Etelközben

Nikétasz bizánci hajóparancsnok a 894. évi bizánci–bolgár viszály idején az Al-Dunánál tárgyalt a magyarok fejeivel, Árpáddal és Kurszánnal, és kötött velük bolgárellenes szövetséget. Ugyanennek az eseménynek a kapcsán Bölcs Leó császár Taktika című műve és Bíborbanszületett Konstantin is az Al-Duna vidékén emlegeti a bolgárok ellen hadba vonuló magyarokat, akiket a császári haderő szállított át a Dunán.

Az etelközi magyarok politikai berendezkedése

Bölcs Leó bizánci császár Taktika című hadtudományi feljegyzésében írja, hogy a türk harcosok, a kor általános szokásához híven, jó fizetségért elszegődtek idegen szolgálatba. Kazár, normann, besenyő és orosz vitézek is szívesen elszegődtek. Bölcs Leó műve a magyarokra vonatkozik, mert szemében ők voltak a türkök.

Az V–IX. századi műveltség a sztyeppen és az ősmagyarok

Bölcs Leó bizánci császár (886–912) hadtörténeti művében a pogányság–kereszténység ellentétpár szemszögéből mondja a keresztény bolgárokról: “egy hitnél fogva testvéreink, és készek arra, hogy megtegyék, amiket javasolunk”.[1] A császár a 895. évi magyar–bolgár háborúra céloz. Az arabok ellen elfoglalt bizánci kormányzat gazdag ajándékokkal és rábeszéléssel a magyarokat vette rá a bolgárok elleni háborúra, nehogy a keresztény bizánciak készakarva a keresztény bolgárok vérével szennyezzék be magukat. A sztyepp népei, köztük a magyarok, tudták, hogy Bizánc térítő papjai mögött szervezett egyház, fölötte pedig a császár, a koszmokrátor, a világmindenség ura, a hit védelmezője áll. A hit befogadását a birodalom érdekei alá rendelés követte. A pogányok nem a kereszténység, hanem a vele járó politikai fennhatóság irány voltak gyanakvók. A magyarok rendszerint bizalmatlanul fogadták Bizánc szövetségi ajánlatait.

A hadviselés módjában és a hadban tanúsított magatartásban műveltségi ismeretek és morális értékek összegeződnek. A magyarok a hadi élettel járó viszontagságokat jól tűrték; a csatavesztés nem csüggesztette el őket. Gyanakvóak voltak, szándékaikat leplezték. Erényükhöz tartozott az ellenség szándékának, hadmozdulatainak gondos kifürkészése és értékelése. Fegyverzetük szablya, kard, íj, kopja és bőrpáncél volt. Használták a buzogányt és a harci fokost is. Előkelőik lovainak szügyét nemez és vaspáncél fedte. Mesterien alkalmazták a lóhátról való íjazást. Csata előtt sűrűn elhelyezett előörsöket küldtek ki. Tartalék lovaikat és málháikat csatarendjük mögött, oldalvást helyezték el. Ütközet színhelyéül erősen tagolt terepet választottak, ahol elrejtve tartalékokat állítottak fel. Ezek feladata a csatarendjében felbomlott ellenség bekerítése volt. Az ellenség felbomlasztását úgy érték el, hogy mélyen tagolt, tömör oszlopokban rendezett ezredeik rohamozás közben nyílzáporral árasztották el az ellenséget, majd futamodást színlelve az ellenséget maguk után csalták. Az üldöző ellenséget a tartalékok és a visszafordult élezredek bekerítették és tönkreverték. Támadásban kérlelhetetlenek voltak, mindig alakulatban küzdöttek; az egyéni küzdelmet alkalmatlannak tartották. Csata közben, az ellenség teljes megsemmisítéséig, a zsákmánnyal nem törődtek.

Az alakulatban végzett hadmozdulatok fegyelme mögött erkölcsi tartás volt. A vezér személyes példamutatása, a személyéhez fűződő hűség, a rendíthetetlen elszántság formáltak hadat a mesterségüket értő harcosokból. Ezek a harcosok, akár a farkasok, szánalmat nem ismertek és nem kértek. A török népek hősi eposzai és mondái a pusztákon nyargaló farkasokként dicsőítették a harcosokat. Sajátos hangnemben őrizte meg a Cirill-legenda a magyar harcosok hasonló dicséretét. Azt mondja ugyanis, hogy a térítőt megpillantó magyarok farkasok módjára üvöltöttek. A legenda jámbor szerkesztője ezzel persze nem dicsérni akart, szándékolatlanul, ősi szokást őrzött meg számunkra. A török és a törökös műveltségű népek szent állatnak tartották a farkast: mondabéli ősatyáikat, a sebek borította fiútestvéreket, egy nőstény farkas nevelte fel a pusztaságban. A farkas üvöltésének utánzása a pogány harcosok fohásza és csatakiáltása volt. Kozmikus hatalom segítségét kérték zord életük súlyos pillanataiban. Bölcs Leó császár elvégezte a pogány harcosok hadierényének minősítését, amikor egybevetette a Krisztus nevével harcba szálló bizánci katonákéval. Akik az első adandó alkalommal, elhagyva a becsület mezejét, a prédára vetették magukat. A farkas ősanya hangját hallató pogány magyar harcosok a győzelemig vagy a bukásig a csatamezőn küzdöttek.

Györffy György

A Kárpát-medence IX. század végi állapota

Erre Arnulf gazdasági retorziókhoz folyamodott. 892 szeptemberében elküldte követeit Vlagyimir bolgár cárhoz a régi béke megújítására. A követek nem a legrövidebb pannoniai úton mentek Bulgáriába, mert tartottak a Pannoniában kalandozó morváktól, hanem a Száván hajóztak le. A Bulgáriából 893-ban visszatért követek kieszközölték, hogy a bolgárok szüntessék be a só eladását a morváknak, ami az erdélyi sókereskedelemből való kizárást jelentette. Ez a megállapodás nem csupán egy nélkülözhetetlen közélelmezési cikktől fosztotta meg a morvákat, hanem a morva kereskedők délkelet-európai tevékenységét is megbénította.

E szerződéssel a Duna-völgy térségében egy morvaellenes keleti frank–bolgár szövetség jött létre, és a politikai erők polarizálódásához rövidesen hozzájárult, hogy Bölcs Leó császár a bolgárok ellen egy bizánci–magyar szövetséget hozott létre.

A honfoglalást bevezető harcok

A görög–bolgár ellentét egy Bulgáriát sértő kereskedelmi korlátozás miatt robbant ki. Simeon trónra lépését követően két görög kereskedőnek, aki a bizánci udvarban túlzott befolyást élvezett, sikerült elérnie, hogy Leó császár kitiltotta a bolgár kereskedőket Bizáncból, Szalonikire korlátozta működésük színterét, és magas vámmal sújtotta őket. Simeon cár az eredménytelen tiltakozás után hadat indított a császár ellen, és Macedóniában megverte az ellene vonuló bizánci sereget. A császár erre magyar segítséget kért a bolgárok ellen. Elküldte Nikétász Szklérosz patríciust]] az Al-Dunához, hogy tárgyaljon a magyar fejedelmekkel. Az ajándékokkal megrakott főrangú követ találkozott Árpáddal és Kurszánnal, és rávette őket, hogy küldjenek sereget Simeon ellen. Miután a gyula címet viselő hadúr és a kendének titulált kisebb hatalmú főkirály hozzájárult, a császár hajóhadat küldött [[Eusztathiosz tengernagy vezetésével, hogy szállítsa át a magyar sereget a Dunán. A sereg vezetését Árpád fiára, Leventére, a kabarok vezérére bízták, ami azt mutatja, hogy ebben a kalandozásszerű akcióban csupán a katonai segédnépek vettek részt. Miközben Niképhorosz Phokász görög hadvezér délről támadta Bolgárországot, Levente serege sikeresen partra szállt északon, több ütközetben megverte a bolgárokat, úgy, hogy maga Simeon cár is alig tudott Drisztra (Szilisztra) várában menedéket találni. A kalandozó sereg Preszláv és Madara körül sok foglyot zsákmányolva indult haza. Az Al-Dunánál várakozó görög hajók útján olyan üzenetet küldtek Leó császárnak, hogy váltsa ki a bolgár foglyokat. A császár erre a fővárosból megbízottakat küldött Etelközbe, és teljesítette kérésüket.

Ezt a hadjáratot, amelyet bizánci források a 891. évi napfogyatkozás és István pátriárka halála (893) után beszélnek el, 894-re kell tennünk, mert utána, de még a 895. évi besenyő támadást megelőzően, Leó császár és Simeon cár olyan intézkedéseket tettek, amelyek hosszabb tengeri utakat igényeltek.

Besenyő–bolgár támadás és menekülés az új hazába

Az Európában alig ismert magyar lovasság gyors sikerei 894 őszén arra késztették az egymással küzdő Duna-völgyi hatalmakat, hogy abbahagyják a harcot. Nemcsak a morvák és frankok kötöttek sietve békét, hanem Simeon bolgár cár is tárgyalásokba bocsátkozott Leó görög császár megbízottaival. Az Al-Dunánál állomásozó Eusztathiosz tengernagy útján békét kért a császártól, mire a császár visszarendelte hajóhadát és Niképhorosz Phokász szárazföldi seregét, s követet küldött Simeonhoz a béke megtárgyalására. Simeon azonban nem tárgyalt a követtel, hanem tömlöcbe vetette, mert csak azt akarta elérni, hogy a görgögök elvonuljanak, maga pedig bosszuló hadjáratot intézhessen a magyarok ellen.


Rejtély, hogy mi lett a sorsa Levédnek, de tény az, hogy 894 augusztusa táján, amikor Bölcs Leó császár követeket küldött a magyarokhoz, hogy támadják meg a bolgárokat, a magyarok élén már két fejedelem állt: Árpád, a legfőbb hadúr, és fejedelemtársa, Kurszán, a „Kündü fia”.


A Fuldai Évkönyvek a bolgár győzelmet jelző 895. évi rövid bejegyzés után, 896-ban, részletesebben tudósítanak Leó császár Regensburgba küldött követének, Lázár püspöknek a beszámolója alapján.


Konstantin császár bedolgozott művébe egy olyan földrajzi leírást, mely szerint “egész Turkia” a Tisza és felsorolt mellékvizei körül terül el. Ezt általában Gábriel követ információjára vezetik vissza, aki arra buzdította a magyarokat, hogy támadják meg a besenyőket és foglalják vissza régi hazájukat. Noha ezt a követséget többnyire 927 utánra helyezik, sokkal valószínűbb az a mértékadó vélemény, amely Bölcs Leó korára teszi.

Gábriel olyan képet fest a magyar vezérekről, mint akik a császárnak engedelmességgel tartoznak, amennyiben ő lehetetlent nem követel tőlük, tudniillik Etelköz visszafoglalását és a besenyők elűzését. Ez a látszólag Bizánctól függő viszony igazolhatóan csak Bölcs Leó alatt, 900 körül állt fenn, s pontosan megfelel annak, amit Leó császár Taktika című művében ír: a “türkök … arra törekednek, hogy a rómaiak alattvalóinak mutatkozzanak”.[2] Való, hogy a magyar fejedelmek a besenyőktől és a bolgároktól elszenvedett vereség után erősebben próbáltak Bizáncra támaszkodni, s fő ellenségeik féken tartása fejében hajlandóak voltak Leó császárnak jelképes alávetettséget fogadni. Ennek a látszatnak a fennartása azonban a nyugaton elért hadisikerek nyomán már a X. század első évtizedében szükségtelenné vált.

Milyen módon történt a föld elosztása?

Bölcs Leó császár 900 körül írt Taktikájában ugyan emlegeti a magyarok „törzseit”, a görög phyle szóval, leírása azonban bizonyosan nem az új hazában éppen berendezkedett magyarok viszonyait jellemzi. Erről még tudomása sem lehetett.

Társadalmi fejlődés

Ebben a kérdésben a tisztánlátást sokáig akadályozta néhány egykorú külföldi szerző, aki – a honfoglaló magyarságot azonosnak véve a szeme előtt megjelenő kalandozókkal – az egész népet lovas nomád harcosok közösségének tekintette. Ez vezette már Reginót arra, hogy a magyarok portréját az antik szkíták ismeretében rajzolja meg, de ez bátorította Bölcs Leó császárt is arra, hogy 900 körül írt Taktikájában a „türkök”, azaz magyarok ábrázolására szó szerint kimásolja a Pseudo-Maurikios féle Taktikából azt, amit ott a 600 körüli ázsiai türkökről olvasott.

Lábjegyzetek

  1. MEH 108.
  2. MEH 114.

Irodalom

A bizánci diplomáciára lásd D. Obolensky és Moravcsik Gyula előadásait: Actes du XIIe Congres International des Études Byzantines (Beograd, 1964). A Bulgária elleni magyar–bizánci szövetségről és harcokról lásd MHK 33, 104–108, 135–136; Constantine Porphyrogenitus De Administrando Imperio I. 176–177, 250–253; Moravcsik Gyula, Antik Tanulmányok 4. 1957. 275–288; MEH 69–70, 73, 82. A hadjárat történetére és arra, hogy Levente a kabarok vezére volt lásd Marquart, Osteuropaische und oastasiatische Streifzüge 52–53, 62, 71–72, 519–529. Marquart (Osteuropaische und oastasiatische Streifzüge 519) közli Tabari adatát a bizánci hadseregben levő mohamedán harcosokról, ami Theophanes Continuatus adatával egyezik, mely szerint a bizánci seregben kazár segédcsapatok voltak (Gombos III. 2116). A harcok 894. évi kezdetére: Ostrogorsky, History of the Byzantine State 180, irodalommal; túl korai F. Dölger (Regesten 63) datálása, aki a harcokat és a követségeket körülbelül 893-ra teszi, 894-re pedig az ezt követő kibékülést Simeon és Bölcs Leó között. A 893. évi regesta, mely szerint Leó 20000 magyar foglyot váltott ki Simeon császártól, nem található sem Nykolaos Mystikos, sem Leon Chiorosphaktes idézett levelében.

A magyar törzsszervezetre nem használhatók Bölcs Leó adatai, csak a fülé szót illetően (MHK 35; Moravcsik Gyula, Századok 1952. 341; Györffy György, Századok 1958. 17).

Konstantin magyar vonatkozású értesülései részben Gábriel követtől szerezte, akinek magyarországi útját többen 927 utánra teszik, de J. B. Bury véleménye szerint (The Treatise De administrando imperio. Byzantinische Zeitschrift. 1906. 563, 568) Bölcs Leó (+912) korára teendő (vesd össze De administrando imperio II. 16).

A magyar fejedelemség eredetének kérdésében viszonylag problémamentes elképzelést tesz lehetővé az Árpádok ősiségét, illetve Attilától való származását valló magyar krónikairodalom (SRH I. 38, 165, 284–287), Bölcs Leó közlése arról, hogy a magyarok egy fő alatt állanak (MHK 33), valamint Konstantin császárnak az a megjegyzése, hogy Árpád pajzsra emelése előtt a magyaroknak nem volt fejedelmük (De administrando imperio I. 172–173).

Bölcs Leó leírása szó szerinti átvétele a 6. század végi türköket ismertető Taktikából (Moravcsik Gyula, Századok 85. 1951. 334–362.