Böszörményi László

A Múltunk wikiből
Kopocsapáti, 1823. május 15. – Pest, 1869. március 24.
országgyűlési képviselő
Wikipédia
Böszörményi László sírja Budapesten. Kerepesi temető: 26/1-1/a-25.
1867. augusztus 29.
A kormány elkobozza a Magyar Ujság-nak Kossuthnak a váci választókhoz intézett levelét tartalmazó számát és sajtópert indít Böszörményi László szerkesztő ellen.
1868. február 24.
Böszörményi Lászlót egyévi fogházra ítélik.

Szabad György

Az országgyűlés feloszlatása

ló országgyűlési többség jelentős részének eltökéltsége a mind kedvezőtlenebbnek ítélt kül- és belpolitikai fejlemények közepette ingatagnak bizonyult. Ezért is tudta elérni a TiszaPodmaniczky-csoport, elhallgatva Kossuth és visszaverve a „szélsőbaloldali” Böszörményi László tiltakozását, hogy a határozatiak zöme is hajlandó legyen a bécsi elutasítás nyomán a Várady-féle radikalizáló módosítvány elejtésére, a felirat Deák által fogalmazott szövegének helyreállítására. Ez a visszalépés – amit Kossuth méltán minősített a felirat eredeti megszavazásánál sokkal súlyosabb hibának – az olaszok szemében immár kétségessé tette, lehet-e adott esetben számítani közös Habsburg-ellenes fellépésükre. Ez tehát a Cavour halálát követő kritikus hetekben gyengítette az osztrákellenes olasz kezdeményezés híveinek táborát, és egyben kölcsönössé tette a potenciálisan szövetséges magyar és olasz erőknek a cserbenhagyatástól való félelmét.

Egyidejűleg megnövekedett Schmerlingék önbizalma. A magyar konzervativok, utalással kiegyezési kísérletük teljes kudarcára, megkapták felmentésüket, az országgyűlés pedig Deák feliratának határozott hangú elutasítását. Mindez közelebb hozta egymáshoz a képviselőház két pártjának többségét, szoros összefüggésben a határozatiak táborában bekövetkezett szakadással. A képviselőház túlnyomó része magáévá tette Deák 1861. augusztus 8-án előterjesztett második felirati javaslatát, amely az alkotmányjogi követeléseket az elsőnél határozottabb hangon fogalmazta meg, de kivívásukra csak a helytállás és kivárás eszközeit ajánlotta a nemzetnek: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseinktől öröklött… mert, a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges.”[1] A Határozati Párt vezetősége visszavonta a maga ellenjavaslatát, hogy a második felirat egyhangú döntésként jusson Bécsbe. A tőle különvált csoportnak még csak a szavazástól való tartózkodásra futotta az erejéből. A Szilágyi Virgil és Böszörményi László vezetésével szervezkedő csoport, leküzdve az emigrációval való összeköttetést monopolizálók manővereit, az országgyűlés végnapjaiban tudott először kapcsolatot teremteni Kosshuthtal, anélkül azonban, hogy tényleges együttműködésükre a válság adott szakaszában még sor kerülhetett volna.

Törekvések az együtt élő népek összefogásának előmozdítására

A Kövér Lajos által szerkesztett Jövő feladatát nem utolsósorban éppen ebben jelölte meg „támogatóinak” az a húsz tagú csoportja, amelyben ott voltak a határozatiak balszárnyának vezetői (Szilágyi Virgil, Böszörményi László, Madarász József), a függetlenségi mozgalom titkos szervezetének olyan fontos alakja, mint Vidats János gépgyáros, további Kubinyi Ferenc akadémikus, Batthyáni István gróf és mások mellett a nemzetiségi megbékélés elismert sürgetője, a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazójával, Daxnerrel baráti viszonyba került Kállay Ödön és a sokoldalú szerbiai kapcsolatokkal bíró Csernovics Péter.

Az új országgyűlés

Podmaniczky feljegyzései szerint az 1865. december 14-én megnyitott országgyűlés képviselőházának 21 tagját számították a „szélsőjobboldalt” képező konzervatív csoporthoz, 180-at a Deák-pártnak is nevezett „jobbközéphez”, 94-et a Tisza Kálmán mögött gyülekező „balközéphez” és 20-at a Böszörményi László körül csoportosuló „szélsőbalhoz”, míg néhányan „sehová sem” csatlakoztak. Az erdélyi képviselők megérkeztével a Deák-párt többsége valamelyest tovább nőtt. A társadalmi összetétel tekintetében 1861-hez mérten nagyarányú változás nem következett be, de tovább növekedett az arisztokraták aránya. 1848-ban a képviselőknek csak 6%-a, 1861-ben 13,3%-a, 1865-ben pedig 16,5%-a volt arisztokrata. Míg az első népképviseleti országgyűlésen tehát csak minden 17-ik, a kiegyezés útjára lépőben már minden 6-ik képviselő arisztokrata volt. A különböző kategóriájú birtokos nemesek aránya az előző országgyűléshez mérten némileg csökkent, de még mindig 62,4%-ot tett ki, míg a polgári és értelmiségi képviselőké együttesen csak valamivel haladta meg az összes képviselők egyötödét.

Az összlakosság nemzetiségi megoszlásához mérten az új képviselőházban is igen alacsony volt a nem magyar nemzetiségű képviselők aránya. Jelentős változást ebben az erdélyi képviselők megjelenése sem hozott. A konzervatívok javaslatainak megfelelően az uralkodó nemcsak Schmerling választási szabályzatát, hanem az 1848-ban törvénybe iktatottat is mellőzte, és az utóbbi által már hatálytalanított 1791. évi erdélyi 11. törvénycikk alapján hívta össze a kolozsvári országgyűlést, ez alkalommal túlnyomó részben magyar regalistákkal egészítve ki a választottakat. A román politikusok egy része Bariț vezetésével passzivitásba húzódott, éles polémiába bocsátkozva az 1864-ben érsekké emelt és a Habsburg-hatalom iránt továbbra is lojalitást hirdető Șagunával. Miután a kolozsvári országgyűlés magyar többsége az unió megújítása mellett foglalt állást, az uralkodó „elnapolta” az erdélyi országgyűlést, és az 1848-as törvény alapján elrendelte az új választást immár a pesti országgyűlésre.

Az új horvát országgyűlés többsége fenntartotta azt az 1861-ben elődje által ünnepélyesen törvénybe iktatott határozatot, hogy „a kölcsönös előny és szükségesség tekintetbe vételével Magyarországgal… szorosb közjogi összeköttetésbe lépni hajlandó, mihelyt Magyarország részéről… függetlensége és önkormányzata, valamint… tényleges és reménybeli területe is törvényesen elismertetni fog”.[2] Ez utóbbi kitétel a Dalmáciára és a horvát határőrvidékre formálton kívül a Fiume és a Muraköz iránti horvát területi igényeket is jelezte. Mindkét országgyűlés küldöttséget bízott meg a nézetkülönbségeket áthidaló tárgyalások lefolytatására, ezek azonban nem tudtak megállapodni. A magyar tárgyalófelek nemcsak a Fiuméra és a Muraközre formált horvát igényeket hárították el, hanem ahhoz is ragaszkodtak, hogy a zágrábi országgyűlés képviseltesse magát a pesti országgyűlésen, elismerve annak illetékességét a horvát belső önkormányzat körén kívül eső törvényhozási ügyekben, s a horvátok fogadják el a végrehajtó hatalom kormányszintű gyakorlásának közösségét is.

A képviselőházban az erdélyiek megérkezése után is erős kisebbségben maradt, az összlétszám alig 10 százalékát tevő nemzetiségi képviselők mindenekelőtt „a nemzetiségi bizottság” újjászervezését és 1861-ben megszakadt tevékenységének folytatását kívánták. Kísérletet tettek azonban annak az elvi elismertetésére is, hogy Magyarországot „több nemzet” lakja, s így minden államjogi aktus csak nevükben is és tényleges közreműködésükkel jöhet létre. Magyar részről valamennyi felszólaló képviselő elhárította a nemzetiségieknek azt az igényét, hogy a képviselőház „az ország nemzetei” nevében nyilatkozzék, de nagyon is nevezetes különbséggel. Deák Ferenc kijelentette, hogy „Magyarországon politikai nemzetiség csak egy van”,[3] s a dolog érdemi részét a kérdéskör későbbi átfogó rendezési tárgyalására utalta, amelyre azonban ténylegesen csak a kiegyezés megkötését követően teremtettek alkalmat. Böszörményi László, a „szélsőbal” vezetője viszont azt is leszögezte, hogy nem kívánnak „olyan magyar nemzetiségi alkut csinálni, amely egy hajszálnyira is megfeledkeznék a Magyarországban lakó más nemzetiségek testvéri jogairól”, sőt „tiltakozunk is minden oly törekvés ellen, melynek az volna czélja, hogy a többi nemzetiség rovására történjék bármi intézkedés. Mi éppen demokrata szabadságot akarunk, és nem akarunk oly szövetkezést senkivel, hol az aristokrata fogalmak jussanak érvényre”.[4]

A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

Kossuth érvei felbukkantak ugyan Böszörményi László, Csanády Sándor, Kállay Ödön, Halász Boldizsár, Vidats János és más „szélsőbaloldali” képviselők megnyilatkozásaiban, néhány – elsősorban Vajda János által írt – újságcikkben, a befejezett tények után, 1867 tavaszán végre sajtóhoz jutó „szélsőbal” lapjának, a Magyar Újság-nak a hasábjain, de a parlamenti többségnek s az általuk képviselt politikai vezető réteg zömének megegyezési szándékát meg nem ingathatták.

A kiegyezés megkötése és elfogadtatása

A parlamentarizmus alapelveire szabatosan hivatkozó Deák azonban hallgatással siklott el nemcsak az 1865. évi választások alkotmányos fogyatékosságai felett, hanem azt is mellőzte, hogy a pártjának többséget biztosító választások előtt a kiegyezés feltételei nem váltak ismertté. Ezért is volt összhangban a polgári parlamentarizmus alapelveivel Böszörményi Lászlónak az Andrássy-kormány hivatalba lépését követő javaslata az országgyűlés feloszlatására és új választások kiírására. A „rendkívüli kérdések felett, a nép jövőbeli megnyugvása, a keletkezendő határozatok állandósága végett is egy másik országgyűlés határozzon… melynek alapját, törvényhozási képességét a helyreállított teljes alkotmányos élet adja meg, melynek egybehívása előtt nyerjen alkalmat a nép, hogy 18 évi elnyomás után a köztörvényhatósági élet és szabad sajtó jótékonysága alatt magát némileg tájékozhassa a legdrágább érdekeit fenyegető rendkívüli átalakulás iránt, melyről a múlt választások alkalmával sejtelme sem lehetett”.[5] A képviselőházi többség, amely semmiképpen sem kívánt befejezett tények megteremtése előtt újra a választók elé állni, Deák javaslatára vita nélkül vetette el a „szélsőbal” indítványát.

Kolossa Tibor

A kiegyezés fogadtatása és ellenzéke

Kossuth levelei a szélsőbal lapjában, a Magyar Újság-ban jelentek meg, és erős visszhangot váltottak ki a közvéleményben. 1867 augusztus végén a kormány erélyes lépésre határozta el magát. A Magyar Újságnak a váci levelet tartalmazó példányát lefoglaltatta, majd sajtópert indított az újság szerkesztője, Böszörményi László ellen, aki a szélsőbal legradikálisabb, közmegbecsülést élvező képviselője volt. A képviselőház kormánypárti többsége felfüggesztette Böszörményi mentelmi jogát, az esküdtbíróság pedig törvényes alap nélkül egy évi fogházra ítélte. Böszörményi súlyos betegen került fogházba, és miután elutasította a felajánlott kegyelmet, 1869 márciusában ott halt meg.

A pártviszonyok alakulása a kiegyezés után

A szélsőbal társadalmi jellege erősebben eltért a két nagy pártétól. Képviselői között akadt nemesi nagybirtokos is, de vezetői többségükben kis- és középbirtokos nemesek (Madarász József, Kállay Ödön), birtoktalan nemesi és polgári értelmiségek (Böszörményi László, Csiky Sándor, László Imre, később Irányi Dániel, Simonyi Ernő, Helfy Ignác) voltak.

A pártok programja és működése

Böszörményi László elítélése és halála súlyos csapást mért a pártra.

A polgári jogrendszer alapjainak lerakása

A 48-as párt rámutatott arra, hogy Böszörményi László törvénytelen elítélését a sajtótörvény rendeleti módosításával létesített kinevezési rendszer tette lehetővé.

Lábjegyzet

  1. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 272.
  2. Közli: Országgyűlési Emlékkönyv … Szerkesztette Farkas Albert. Pest, 1867. 59–60.
  3. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 572.
  4. Az 1865-ik évi deczember 10-re hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Szerkesztette Greguss Ágost. I. Pest, 1866. 305.
  5. Az 1865. évi deczember 10-re hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. II. Pest, 1867. 58–59.