Babits Mihály

A Múltunk wikiből

teljes nevén Babits Mihály László Ákos

Szekszárd], 1883. november 26. – Budapest, Krisztinaváros, 1941. augusztus 4.
költő, író, irodalomtörténész, műfordító,
a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja,
a Nyugat első nemzedékének tagja
Wikipédia
Babits Mihaly - Radio 1935
1909.
Babits Mihály: Levelek Iris koszorújából című verseskötete.

Mucsi Ferenc

„Magyarország felfedezése” és az új Magyarország tervének kidolgozása

Két hónapon át tartó, nagy visszhangot keltő vita zajlott le Ignotus bevezető előadása nyomán az irodalom és a társadalom kapcsolatáról. A vitát – amelyben többek között részt vett Diner-Dénes József, Schöpflin Aladár, Jászi Oszkár, Babits Mihály, Osvát Ernő és Pogány JózsefSzende Pál zárta le, hitet téve – a résztvevők többségének álláspontjával összhangban – a magas művészi színvonalú és a társadalmi haladásnak elkötelezett irodalom mellett.

Pölöskei Ferenc és Erényi Tibor

1912. május 23. A vérvörös csütörtök.

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, | rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom”[1] – foglalta össze tömören a nap „krónikáját” Babits Mihály.

Javában folyt a küzdelem, amikor a pártvezetőség a délutáni órákban a sztrájk és tüntetés beszüntetését határozta el. Ez a döntés több tényezőre vezethető vissza. A pártvezetőség a délutáni órákban értesült arról, hogy a kormány a tüntetés folytatása esetén a szociáldemokrata vezetők letartóztatását rendeli el, és kihirdeti a statáriumot. Ez a valóban reális fenyegetés nyilvánvalóan hatott a pártvezetőség tagjaira. Az akció vezetése egyébként a tömegek spontán elkeseredése következtében mindinkább kicsúszott a pártvezetőség kezéből, és így az is lehetségesnek látszott, hogy későbbi időpontban a leszerelő felhívásnak már semmiféle hatása nem lesz. A pártvezetőség elhatározásában az is közrejátszott, hogy a Justh-párt – jóllehet a munkásság választójogi küzdelmével szolidáris volt – az utcai harcok irányába fejlődő akciótól távol tartotta magát.

A tüntetések – amelyeknek 6 halottja volt – a lefújó határozat ellenére május 23-án este és 24-én is folytatódtak. Az utóbbi napon az adott tápot a munkások elkeseredésének, hogy az angyalföldi vasgyárak tulajdonosai vonakodtak a munkába visszaengedni az előző nap sztrájkolókat. A fővárosi események hírére – jóllehet az akció nem országos jellegűnek indult – a nagyobb vidéki városokban is tüntetések, sztrájkok voltak.

A „vérvörös csütörtök” nagy hatással volt az egész közvéleményre. Magyarországon hasonló méretű munkásdemonstrációra eddig még nem került sor. Az általános választójog célul tűzése a polgári-paraszti közvélemény előtt is népszerű volt. Ugyanakkor a kormány mindinkább a magyar politikai élet hagyományos parlamenti törvényességének felrúgása, az obstrukció letörése felé haladt; hiszen a munkáspárt most az „igazi” függetlenségiek és a haladó polgárok szövetségese, amelynek az értelmiséghez való viszonya is más, mint amilyen néhány évvel korábban, 1905-ben volt. A szellemi élet legjobbjai rokonszenveztek a szociáldemokráciával, s a munkásságot a magyar progresszió derékhadának ismerték el. Jászi a május 23-i nagy tüntetést a „vérkeresztség napjának”, „a választójog forradalmának” nevezte, s a munkásokról mint a demokratikus Magyarországért harcoló hősökről emlékezett meg. Ady elátkozta a „bús lázadók” ellen „pribék-hadát” uszító Tisza Istvánt, és prófétaként hirdette a dőzsölő „úr-Hunnia” összeomlását. „De rengj csak Föld, mert elvégeztetett, | Ős, buta tornyok bábelian esnek…”[2] Garami Ernőhöz küldött híres versében (Rohanunk a forradalomba) elsők között hirdette: „ma a Duna-tájon | Legbujább a harag vetése”.[3] Babits is a forradalmat idézte meg: „Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság”.[4]

Szabó Miklós

A művészeti forradalom kibontakozása

Kosztolányi így jellemzi a Négyesy-szeminárium hallgatóközönségét: „Kürtőkalapos világfiak jönnek ide, elefántcsont-fogantyús sétabottal, széplelkek, merészen öltöző lányok társaságában, tolsztojánusok, akik Krisztus-szakállt, hátrafésült nagy hajat viselnek és bőrsarujukról meztelen sarkuk kandikál ki, piros nyakkendős szocialisták, akiknek a Marseillaise még forradalmi dal, szelíd növényevők és teozófusok, akik esténként Schmitt Jenőt hallgatták, komor és titokzatos materialisták, akik angol pipát szívnak. Herbert Spencer nevét úgy ejtik ki a kongó, homályos folyosókon, mint világfelfordító jelszót.”[5] Itt, ebben a szemináriumban kerül össze az irodalmi megújhodás gárdája: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Balázs Béla, Oláh Gábor, Gábor Andor, Kuncz Aladár, Csáth Géza, Mohácsi Jenő, Benedek Marcell, Pogány József. Fontos nevelő műhelye az új törekvéseknek az Eötvös Kollégium, amelynek első nagy nemzedékéhez Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Szabó Dezső tartozott.

A művészeti forradalom kezdetét a Nyugat megindulása jelenti 1908-ban és ugyanabban az évben a Holnap antológia megjelenése. Mindkét vállalkozás gárdája a Négyesy-szeminárium költőnemzedéke. Műveikben az európai művészet három nagy forradalmának hullámverése torlódik egybe. Az impresszionizmus és a naturalizmus ekkor jelenik meg – a kilencvenes évekbeli kezdetek után – költészetükben. Ez még Európa 19. század közepi művészeti forradalmának megkésett hulláma. Vele egyidejűleg érkezik és egyazon művekben jelentkezik impresszionista ihletésű jelenségekkel annak a két másik művészeti forradalomnak a hulláma is, amely éppen az impresszionizmus ellenhatását jelentette. Ha az impresszionizmus és a naturalizmus a jelenségmegragadás végletét jelentette, úgy a század első évtizedében jelentkező úgynevezett avantgarde irányzatok, a lényegmegragadás végletét képviselték, a „törvénykeresést”, ahogy a hazai irodalomtörténet-írás ezt a törekvést nevezni szokta.

A 19. század nyolcvanas éveinek impresszionista és naturalista törekvései és a 20. század elejének avantgarde kísérletei között azonban kavarog egy szerteágazóbb és homályosabb kontúrú művészeti forradalom is, különösen Közép-Európában. Ez a imperializmus hangulatművészetére a kötött formák felújításával reagál, az intimitásra a monumentalitás iránti vonzalommal, dekorativitással, a parnasszista intim szimbolikára, monumentális szimbolikával. A Nyugat és a Holnap lapjain jelentkező költők műveiben az impresszionista hangulatlíra ezeknek a nem impresszionista, hanem századvégi szemléletű törekvéseknek a külsődleges megjelenési formája. Ha a századvég művészeti forradalmának alapélményét egyetlen aforisztikus formulára akarjuk redukálni, azt mondhatjuk róla, hogy vezérelve a világ megmagyarázhatatlanságának, kifejezhetetlenségének élménye volt. A polgári világ kultúraegységének századvégi teljes széthullása, az értékek relativálódása és kollíziója – például a morális és művészmagatartás vélt összeegyeztethetetlensége –, a természettudományos világkép megingása: mind részei voltak a világ titokzatossá válása élményének. A művészi forma e szemlélet számára a megformálhatatlan formába öntése, a kifejezhetetlen kifejezése volt, lényege szerint paradox és abszurd tevékenység. A műalkotás nem képe volt a világnak, hanem szimbóluma. Szimbólum, mely éppen nem azáltal jelképezte a megfoghatatlan valóságot, hogy egylényegű volt vele, annak tükrözése vagy leképezése volt, hanem paradox módon esetleg éppen ellentétessége által. A paradox szimbólummá emelésének ezt a gyakorlatát nevezzük stilizációnak. A világ és ábrázolásának paradox volta mint alapélmény, táplálja a századelő művészetét. Belőle irónia fakad és szorongás. Közép-Európa viszonyai között inkább a szorongás vált alapélménnyé és főmotívummá.

Fentiek alapján kell értenünk a Holnap és Nyugat költői impresszionista, Nietzsche ihlette énistenítő, életfelfokozó megnyilvánulásait. A régebbről jövő ösztönzések már a századforduló problematikáját fejezik ki, hiszen a paradox szimbolikára minden anyag alkalmas, minden stilizálható. Példaként Babitsot említjük. Az 1909-ben megjelent „Levelek Irisz koszorújából” kötet verseinek sokszor említett tobzódása a kötött formák dekorativitásában, vonzalma az alliterációhoz a paradox szimbolika megnyilvánulása volt. Az első látásra régivágású haláldekadencia – az 1911-es „Herceg, hátha megjön a tél is!” kötet címadó szimbolikája – a bevezető versben feltűnik ahol a három évszakot leíró verset a halált jelenítő tél várakozó felidézése zárja. A halál itt ugyanúgy stilizáció, mint a kötött forma. Mint az élet lezárója, strukturálja az életet; formát, kifejezést ad a formátlan vitalitásnak. Babitsra és költőtársaira erősen hatott az a Nyugatról szétterjedő szellemi körérzet, amely a természettudományos determinizmus megingását felszabadulásként, új szabadság lehetőségeként élte át, nem bizonytalanság, metafizikus szorongás forrásaként. „Bolyai” című versében így fogalmazza ezt meg:

”Isten elménket bezárta a térbe
Szegény elménk e térben rab maradt
…
Én, boldogolván azt a madarat 
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot, 
mint pókhálóból sző kötélt a rab. 
…
kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó, 
vén Euklides, rab törvényhozó.” 

Az élménnyel Babits nem egyedül áll: megtalálhatjuk ezt KarinthyKék hajó” című novellájában is. A paradoxon játékosság vitális és nem szorongó vonásának felülkerekedése a századelő költészetében abban rejlik elsősorban, hogy a művészeti forradalom, ha indirekt módon is, harc, s ezt résztvevői mindig is annak érzik. A stilizáció minden mozzanata politikai tetté válik a magyar viszonyok között. A századelő szemléleti értékrelativizmusa a politikai konformitás prése alatt politikai liberalizmusként jelentkezik, az eszmék szabadságának princípiumaként, hiszen így támadják.

Babitshoz hasonlóan a századvégi világérzés paradoxiája vibrál Juhász Gyula nietzscheiánus énversein, Tóth Árpád impresszionizmusában. Kosztolányi versciklusára, az 1910-ben írt „Szegény kisgyermek panaszai”-ra, amely az impresszionisztikus hangulatlíra álöltözékében a századvégi szorongás halálérzetét jeleníti meg, pedig bízvást ráillik Halász Gábor 1935-ben Babitsról adott jellemzése: A „fin de siècle” költészetéből csinált szecessziót.

A prófétamagatartás két lehetősége: magyar Zarathustra vagy magyar messiás

Ady ettől az önmegsemmisítéstől ösztönösen irtózott. Babits és Kosztolányi általa felrótt életidegenségében, kultúrélményből és nem a vérbő életből táplálkozó mesterkéltségében éppen a stilizációtól idegenkedett.

Hajdu Tibor

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését – az új professzorok között volt Babits Mihály, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő – Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését – tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra – felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutattak be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modern irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon – novembertől júliusig – csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet – „fehérpénzért” – megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35–40 játékfilmet készítettek – ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje – Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály – kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan – Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József – a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt – Bródy Sándor, Szép Ernő – jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellért Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.[6]

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is.

Lábjegyzetek

  1. Babits Mihály összes versei. Budapest, év nélkül, 154.
  2. Ady Endre, Rengj csak, Föld. (In: Ady Endre összes versei. II.) Budapest, 1955. 60–61.
  3. Ady Endre, Rohanunk a forradalomba. Ugyanott, 60–64.
  4. Babits Mihály összes versei. Budapest, év nélkül, 155.
  5. Kosztolányi Dezső, Négyesy László. (In: Írók, festők, tudósok. II.) Budapest, 1958. 310.
  6. Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.

Művei

Irodalom

J. Soltész Katalin, Babits Mihály költői nyelve (Budapest, 1965);