Baja

A Múltunk wikiből

németül Frankenstadt

város Magyarország déli részén, a Duna bal partján
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Baja címere

Bóna István

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Baja X

Györffy György

Központosító harcok

A Duna bal partján, amelyet Géza a hercegeknek engedett át, három Csanád helynév őrizheti szállása emlékét: Érsekcsanád Baja mellett, Csanád-puszta Dunavecse mellett és Csomád, hajdan Csanád Vác mellett. Ha az utóbbi névadója egy később élt Csanád is lehetett, a Baja és Vecse közti partvonal is hercegi szállásváltó útra mutat.

R. Várkonyi Ágnes

Kézművesek és kereskedőpolgárok

A Balkánról jött kereskedők gócai olyan városokban alakultak ki, mint Temesvár, Baja, Székesfehérvár, Buda, Komárom, Győr. S noha a Habsburg-államhatalom a jó pénzért kiadott engedélyek ellenére valóságos akadályverseny elé állította a magyarországi városok balkáni származású kereskedőit is, ezek áruikkal 1668-tól Lengyelországba is rendszeresen eljutottak.

Makkai László

Balkáni menekültek és hódítók

  • Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége.
  • A régi magyar parasztság töredéke a földesuraival beköltözött régi rác parasztsággal s a török hódítók nyomában érkező újabb szerb, de főleg vlach népességgel élt együtt a BajaSzabadkaArad–vonaltól délre, attól északra viszont Kalocsa, Halas, Szeged, Hódmezővásárhely, Simánd lakossága és közvetlen környékük már teljesen magyar volt; ezek közül mindössze Kalocsán és Szegeden telepedett meg török helyőrség.
  • A fenti eset egyrészt arra mutat, hogy a szláv bevándorlás tengerében, mélyen délen is marad]tak magyar szigetek, amelyek majd csak a 17. század végi felszabadító háborúban tűnnek el, másrészt arra, hogy a bosnyák ferenceseknek szegedi, bajai, pesti, kalocsai, bácsi rendházaikból folytatott tevékenysége legfeljebb az ortodox szerbekbe való beolvadástól, de nem anyanyelvük feladásától óvta meg a török megszállás alatti magyarokat, sőt néha egyenesen elszlávosodásukat munkálta.

A magyarság önvédelme

  • Az ősi átéri gazdálkodás alapművelete, a „fokok” nyitása-zárása pedig olyannyira nem ment feledésbe, hogy Baján 1697-ben a helyi harmincados a felszabadító háború viszontagságai után feleleveníteni kívánja azt: „a mocsarak tavait és egyéb halászó vizeit kamarai jobbágyok munkájával a Duna vizével időnként fel kellene frissíteni”.[1]
  • Az egri pasa 1636-ban azt panaszolta a bajai kádinak a hódoltsági városok veszélyeztetettségéről, hogy "az eminek vagy azok embereinek, a szubasiknak oda gyakran járni istenkísértés lenne”.[2]

R. Várkonyi Ágnes

Magyarország és az európai háborúk

A dunántúli hadjáratra készülő Rákóczi így hadseregével délre fordult, mivel a császári hadvezetés támadásra indította a Duna–Tisza közi rác helyőrségeket. A fejedelem vállalkozása sikeresen indult. A magyar sereg Titel alatt, Feketevíznél győzelmet aratott, s július 20-án bevette Szegedet, és megkezdte a vár ostromát. A várparancsnok, Globitz báró azonban sikeresen ellenállt. A közben súlyosan megbetegedett Rákóczi, értesülvén róla, hogy ha megvenné a várat, át kellene adnia a töröknek, három hét után visszafordult, de hatalmi támaszpontokat létesített. A Szeged városával egy vonalban, a Duna partján emelkedő véghelyet, Baját fegyverviselőkkel erősítette meg.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A központok és vonzáskörzeteik földrajzi meghatározása és térképre vetítése alapján a vonzásterület nagysága, illetve a tiszta és tág körzetben élő népesség arányának alakulása alapján a piackörzetek következő négy típusa különböztethető meg 1828-ban:

  1. Nagy területű tiszta, és más központok körzetével csak a határterületeken érintkező, jelentéktelenebb kiterjedésű tág körzet kombinációja. Ez leginkább a Dunántúl és a Duna–Tisza köze déli részén, valamint a Felvidék északkeleti részén fordul elő. Ilyen körzete volt például Pestnek, Bajának, Zombornak, Zentának, Kanizsának, Pécsnek és Miskolcnak.

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be. Tetemes volt azonban finomabb iparitermék-behozatala Bécsből.

A csak piackörzeti központok sorából Eperjes és Bártfa kézműves-, részben manufaktúratermékeik; Zombor, Újvidék, Keszthely inkább gabonafélék; Kecskemét élő állat, főleg szarvasmarha, Huszt és Máramarossziget részben parasztipari faeszközök, részben Galíciából és Bukovinából vásárolt gabona és szarvasmarha forgalomba hozásával kapcsolódott a belső piac forgalmába.

Az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő városok közül a bor-, gabona- és élőállatvásárairól híres Gyöngyös, az Orczy bárók uradalmi központja érdemel figyelmet, ahova a török fennhatóság alatt levő balkáni területekről is érkeztek állatkereskedők.

Más szempontból érdekes Gyula, amelynek már a 18. század elején is jelentős vonzáskörzete a 19. század első felében tekintélyes mértékben kiszélesedett. Országos vásárai Erdély és a Tiszántúl árucseréjének központjai. Kereskedelmének legjelentősebb részét élőállat-forgalma tette, és vele csaknem egyenértékűek voltak a Bihar, gyakran Szabolcs és Szatmár megyébe, sőt Erdély egyes részeibe is eljutó gabonaszállítmányai. E két fő forgalmi cikk mellett Erdélyből származó, román termelők által odaszállított, részben általuk helyben készített faáru-, faszerszám-forgalma volt még szintén tetemes. Csupán a bor- és gyümölcsforgalom volt helyi jellegű. Régóta itt cseréltek gazdát az Erdőhát faárui és az Alföld mezőgazdasági árui. Gyula vásárairól vitték a faárut Békés, Csanád, Csongrád, Arad megyébe az onnan jött és termékeiket szintén a gyulai vásárokon értékesítő parasztgazdák, s részben a vásárokon el nem adott termékeikkel a megyék községeit felkereső román parasztiparosok. Gyula vásárain adták el tűzálló edényeiket a hegyekből jött román fazekasok, erős versenytársaként Békés és Csongrád megye fazekasainak, akik megfelelő agyag hiányában csak nem tűzálló edényekkel jelenhettek meg a vásárokon. Ezek az áruforgalmi alkalmak szintén hozzájárultak a népek közötti kapcsolatok elmélyítéséhez, az anyagi kultúra termékeinek a cseréje révén.

Komárom az ország – határon túlra szánt – gabonakereskedelmének régóta egyik legfontosabb kikötőhelye volt. Fejlődése a 18–19. század fordulóján, leginkább a francia háborúk évtizedeiben volt gyors. Elsősorban hajón, kisebb részben szekéren érkezett a gabona az alföldi és a Duna mellett fekvő dunántúli megyékből a városba, amely piaci körzetének gyűjtő és továbbító funkcióját látta el. Gabonakereskedelmének méretei a város kereskedőinek Baján tartott külön rakodóhelye is érzékeltetheti. Ehhez az áruforgalomhoz nem fogható, de mégis figyelemre méltó mennyiségű állat-, gyapjú- és – a Vágon érkezett – faforgalmat is bonyolítottak le a város kereskedői, akik vagyonuknak tetemes részét az áruszállító hajókba fektették. Nem véletlen, hogy az ország első biztosító társaságaként Komáromban alapították meg 1807-ben a Komáromi Szabadalmas Hajóbiztosító Társaságot. Komárom ipara jelentéktelen volt, és jórészt máshol vásárolt ipari termékekkel látta el a környező városokat, például Esztergomot is.

A horvát határőrvidéken Eszék az 1840-es évekre nőtt fel a mezőgazdasági termékeket a szomszédos, török uralom alatt levő déli területekre szállító nagykereskedelmi központtá, ahol tág körzetből származó termékeket hoztak forgalomba horvát és szerb kereskedők.

A többi, különböző módon csoportosítható piacközpont között az 1840-es évek közepén már előkelő helyet foglalt el a Habsburg-ház uralma alatt levő területek legnagyobb gabonapiaca, a bánáti gabonakereskedelem központja, Törökbecse, ahonnan az 1840-es évek első felében évi átlagban egy millió pozsonyi mérő gabonát szállítottak a Dunán fölfelé, kisebb mennyiséget Sziszeken és Károlyvároson át Fiuméba, még ennél is kevesebbet Laibachba. A dohánykereskedelemben szintén jelentős forgalmi központ volt. Baján, akárcsak Törökbecsén, szintén több száz hajót raktak meg gabonafélével.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Olyan oppidumok, mint a 22 ezer lakost számláló Kecskemét, a 16 ezres Hajdúszoboszló, a 15 ezres Hajdúböszörmény vagy a 14 500 lakosú Miskolc és Baja, hogy csak néhányat említsünk közülük, lakosságuk társadalmi összetételét, életmódját, a település centrumának külső képét illetően legalább annyira városok, mint Szabadka vagy Zombor.

Vörös Károly

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A színészet Kolozsvárott így csak 1821-re szerveződött újjá, miután önálló, bár szerény színházépülethez jutott: az elsőhöz magyar vidéken, a Farkas utca bájos palotái között. Ez újból megélénkítette a sokáig tartózkodó erdélyi arisztokrácia segítőkészségét, érdeklődését. 1823-ban Déryné meghívásával már operai tagozatot is szerveztek, mely 1827-ben Arad, Szabadka, Baja, Pécs, Székesfehérvár színpadán vendégszerepelve őszre Pesten, a német színházban lépett fel, magas színvonalával óriási meglepetést okozva a közönségnek.

A magyar színjátszás kiteljesedése

Csak néhány példa ezekből az úti programokból: 1820-ban a Révkomáromi Nemzeti Színjátszó Társaság Komáromból kiindulva a Győr, Szombathely, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Szombathely, Pozsony, Sopron, Kismarton, Szombathely, Zalaegerszeg, Komárom, Győr, Komárom állomások által meghatározott kacskaringós útvonalat járta végig. 5 év múlva a fehérvári társulat vándorútján Veszprém, Zombor, Szabadka, Baja, majd Fehérvár, innen kirándulva Balatonfüred és (előbb még Fehérvárra visszatérve) Pozsony színpadjain lép fel.

Spira György

Gerillaharcok a téli hónapokban

De kitettek magukért a bácskai népfelkelők is, akik meg egy ízben az ellenséges kézen levő Bajára törtek be, hogy azután tetemes zsákmánnyal távozzanak onnan.

Katus László

A szállítás forradalma

A magánvállalkozók mellett ekkor már egyre nagyobb szerepet vállalt az állam is a vasútépítésben. Egyrészt maga épített ki oly fontos vonalakat, mint a BudapestSzabadkaZimonyBelgrád (SzabadkaBaja szárnyvonallal), amely létrehozza a vasúti összeköttetést a Balkánnal (Szófia, Szaloniki, Konstantinápoly), vagy a BudapestKomárom vonal és a határőrvidéki kelet-nyugati irányú vonal; másrészt kedvezményekkel és szubvencióval támogatta az egyes vidékek helyi forgalmi igényeinek kielégítésére hivatott, gyengébb felépítményű, kisebb teljesítményű, s ennek következtében a fővasutaknál lényegesen olcsóbb úgynevezett helyiérdekű vasutak építését.

Belkereskedelem

Az 1870-es és 80-as években azonban a főváros – a vasút segítségével és nagykereskedőinek tőkeerejére támaszkodva – átvette a vezetést, és sorra a budapesti terménykereskedő burzsoázia irányítása alá kerültek Dél-Magyarország korábban önálló gabonapiacai – Szeged, Temesvár, Baja – is. A fővárosi kereskedők nemcsak felvásárolták, összegyűjtötték, raktározták és külföldre expediálták az Alföld gabonáját, hanem iparilag is feldolgozták.

Az urbanizáció meggyorsulása

A városok jogi helyzetének újjárendezésére az 1870-es években került sor. A 81 – illetve Buda és Pest egyesítése után 80 – szabad királyi város közül mindössze 23 nyert törvényhatósági státust, 50-et rendezett tanácsú várossá minősítettek, 7 pedig elvesztette városi jogállását.

Ugyanakkor a jelentősebb mezővárosok közül kettőt: Baját és Hódmezővásárhelyt – törvényhatósági jogú, 56-ot rendezett tanácsú várossá alakítottak, a többi pedig nagyközséggé lett.

Siklós András

A fegyverszünet bonyodalmai

Az első és a második szerb hadsereg alakulatai november 5-én arra kaptak utasítást, hogy kezdjék meg a Szerémség, Szlavónia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia megszállását. A Bánátban a románokat megelőzve érjék el a Temesvár, Versec, Fehértemplom vonalat. Északi irányban nyomuljanak előre a Marosig. Vegyék birtokukba a Bácskát, a Bajától és Szabadkától délre eső területeket.

A belgrádi katonai egyezmény

Az első pont a Beszterce, Maros, Szabadka, Baja, Pécs, Dráva vonalat jelölte meg demarkációs vonalként, ami Erdély déli részének, a Bánátnak, Bácskának és Baranya megye egy részének kiürítését jelentette. A demarkációs vonal ilyen módon való megvonásával Franchet eleget tett a szerb kormány és a szerb hadsereg-főparancsnokság követelésének, és részben kielégítette az antanttal újra szövetségre lépő román királyság igényeit is.

Hajdu Tibor

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

Az aggodalom erősebbnek bizonyult a magyar kormánnyal való diplomáciai érintkezés tilalmánál; de Lobit március 25-én táviratilag jegyzéket intézett Kun Bélához, melyben a november 13-i fegyverszünet megsértésével vádolta, és személyesen tette felelőssé a Vix-misszió biztonságáért. Március 27-én pedig a belgrádi francia követ társaságában fogadta de Lobit Rothot, aki – miközben Troubridge dunai flottillája már Bajánál állt készenlétben – megnyugtatta őket a budapesti tanácskormány békés szándékairól.

Május elseje: ünnep és krízis

Május 1-ére a Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetbe került: területe a Dunántúlra és a Duna–Tisza közére korlátozódott, de ebből is kiesett a jugoszlávok által megszállt baranyai–bajai sáv, a csehszlovák hadsereg Salgótarjánon át a forradalom fővárosát fenyegette; a román hadsereg bármikor átkelhetett a csaknem védtelen Tiszán, hogy Budapest alatt találkozzon szövetségeseivel.

A forradalom helyzete soha ilyen ellentmondásos nem volt. A városok és a falvak lelkesen, a világforradalomba vetett hittel ünnepelték az első szabad május elsejét, a magyar proletárdiktatúra sorsa pedig egy hajszálon függött. Budapest munkássága évtizedekre emlékezetes, példátlanul impozáns felvonulásával tett hitet a szocializmus mellett: az egész város vörösbe öltözött. Szónokok buzdították kitartásra, ígérték, hogy a múlt nem térhet vissza. Münchenben azonban ezen a napon verték le a Tanácsköztársaság egyetlen nyugati szövetségesét, a Bajor Tanácsköztársaságot.

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan – téves – hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”,[3] mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”[4]

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta – Landler emlékezése szerint –, hogy „parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust».[5]

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Az ellenforradalmi lázadások új hulláma

A szekszárdi ellenforradalmat egy különítménnyel és a helyi ifjúmunkások segítségével Krammer Sándor politikai megbízott verte le, a BudapestBaja vasútvonalon pedig megindult Szamuely páncélvonata, tűzharcban törve utat magának: Kecelen 19, Dunapatajon 48 ellenforradalmár esett el fegyverrel a kezében.

Lábjegyzetek

  1. Jelentés a kamarai bizottsághoz. Országos Levéltár E 285. Varia und Reponenda.
  2. Schwár Mária, Az igazságszolgáltatás fejlődése a török hódoltság idején az alföldi városokban. Budapest, 1939. 20.
  3. Párttörténeti Intézet Archívum 605 f. 2/28.
  4. Liptai Ervin, A magyar Vörös Hadsereg harcai 1919. Budapest, 1960. 195–196.
  5. Landler Jenő, A Vörös Hadsereg diadalmas útja és bomlása. Új Március, 1926. március–április.