Balásházy János

A Múltunk wikiből
Sátoraljaújhely, 1797. március 6. – Debrecen, 1857. november 19.
ügyvéd, szolgabíró
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Emléktáblája Budapest, Kossuth Lajos tér 11.
1829.
Megjelenik Balásházy János Tanátsolatok a magyarországi mezei gazdák számára című műve.
1832.
Megjelenik Balásházy János Az 1831. esztendői zendülésnek történeti leírása című műve.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Nézeteikben, intézkedéseikben a piac fejletlensége, a tőkehiány miatt az új vonások mellett találunk maradiakat is, de ennek ellenére hozzájárultak az átalakuláshoz. Nemcsak Nagyváthy János, Pethe Ferenc és Balásházy János, Demjén Sámuel, vagy Erdélyben Kelemen Benjámin végezték e munkát – főként a gazdasági racionalizmus korszerű mezőgazdálkodási üzemvitelének alapelveit és módszereit kifejtő német szakember, Albrecht Thaer nyomdokaiba lépve –, hanem sok mezőgazdasági szakember is, aki a Magyar Gazdasági Egyesület, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egylete gyűlésein, az 1844-ben Kolozsvárott alakult Erdélyi Gazdasági Egyesületben, vagy az 1845-ben létrehozott Szász Gazdasági Egyesület szószéken az új mezőgazdaságról beszéltek, vitatkoztak, vagy tollat ragadtak és a Magyar Gazda hasábjain s más nyomtatványokban a gazdaság kérdéseiről cikkeztek.

Vörös Károly

A bizottsági munkálatok

A három évtized alatt jobbító szándékokkal akár gazdasági kérdések kerültek tárgyalásra (ennek kapcsán akár csak a legközvetlenebbül agrotechnikai újításokról lett légyen is szó), akár a művelődés bármely ágában született meg valamely, bár csak szerény értékű vagy jelentőségű alkotás – a gazdaságpolitikáról nem is beszélve –, mindegyik előbb-utóbb szükségképpen érintette a fennálló társadalmi, illetve politikai struktúra korlátait. Így azután az agrárszakemberek (Nagyváthy, Pethe, Tessedik, Balásházy), a statisztikusok (Schwartner, Magda), a pedagógusok, a közgazdászok (Berzeviczy), a jogászok (például az úrbéri jog összefoglalói), a történészek (Horvát István), s főleg a valóságot, annak ellentmondásait, illetve lehetőségeit ábrázolni a legszélesebb hatással képes szépírók még társadalmilag-politikailag maradi tartalom mellett is legalább a hajdani nemzeti önállóságot sokszor (ha csupán környezetként is) idéző munkái valamely fokon már objektíve fenntartották, sőt idővel erősítették a változás szükséges voltának azt a tudatát, mely 1790-ben kezdett el nyíltan szóhoz jutni.

Gergely András

Széchenyi István

Széchenyivel csaknem egy időben, de a Hitel megjelenését mégis néhány hónappal megelőzve egy kisnemes gazdasági szakíró, Balásházy János volt az első, aki a nyilvánosság előtt rámutatott arra, hogy országos rendezés, jó törvények szükségesek ahhoz, hogy valaki birtokán biztos haszonnal gazdálkodhassék. Balásházy János Tanátsolatok mezei gazdák számára… című műve (1829) javaslataiban csaknem teljesen megegyezik Széchenyi Hitelével, a két könyv hatásának különbözőségére a megformáltság mellett elsősorban a szerzők személyének súlyában, ismertségében kereshetjük a magyarázatot.

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

Részletesen ismerjük Zemplén megyében a fiatal földbirtokos Lónyay Gábor köré tömörült lelkes csoport működését. Közéjük tartozott Balásházy János, Szirmay Antal, Barkassy Imre, Rhédey Dénes és a fiatal Kossuth Lajos is.

A magyar liberalizmus kialakulása

A liberális táborban viszont közvetlenül a jómódú középbirtokosokból és néhány nagybirtokos arisztokratából álló legnagyobb súlyú csoport mellett ott találjuk kisebb birtokával azon iskolázott, messzebb tekintő középnemesi réteget, amelynek birtoka a megélhetést lehetővé teszi ugyan, de sokszor még egy külföldi utazás lehetőségét sem biztosítja. Ennek a rétegnek már nem a hitelszerzés, hanem a birtok kínzó gondjaitól való megszabadulás és valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzése a fő gondja, pozícióját már csak a minél előbbi kibontakozás révén tartja menthetőnek. Legjobbjai között ott van Kölcsey Ferenc, Balogh János, Balásházy János vagy a fiatal Kemény Zsigmond.

A reformellenzék formálódása

A következő, még ugyancsak társadalmi s nem politikai szerveződési forma a kaszinó. Ezek Pest (1827) példáját követve sorra alakultak vidéki városainkban: Kaposvárott (1828), Sátoraljaújhelyen (1831), ahol Balásházy János volt az alapító, jegyzője pedig a fiatal Kossuth, Kecskeméten, Egerben, Marosvásárhelyt (1832); s ezután sorra minden nagyobb városban.

Kossuth Lajos

Az éhség mentő intézetekről 1828-ban írott, a felszíni jelenségeket még túlértékelő értekezésében Széchenyit és Balásházyt is sokban megelőzve ismerte fel a gazdasági kérdések politikai. jelentőségét, rámutatva, hogy a földművelés fejlesztése „egyes személyek gazdagodásával nemzeti phisicus erőnket, ez pedig a politicai mérő serpenyőben hazánknak nyomósságát nevelhetné”.[1] A rendi sérelmek hangoztatásában kimerülő ellenzéki politikával már ekkor elégedetlenül „önhatalmunkban álló javításoknak béhozásán, gazdaságbeli sérelmeinknek önmagunktól függő orvoslásán” is munkálkodva akart érdemi változást elérni.[2] Franciaország fejlődését, Közép- és Dél-Itália hátramaradottságát említette a jobbágyrendszer felszámolásának, illetve érintetlenül maradásának modelljeként.

A felvilágosodás racionalista szellemiségét eperjesi tanára, Greguss Mihály ismertette meg vele. Olvasta Rousseau-t és Voltaire-t, aki „úgy előzte meg a revolutiot, mint villám a dörgést”[3] Még egészen fiatalon jórészt konzervatív szellemű munkákból kivonatot készített a nagy francia forradalom történetéből, de forgatta Volney, Gibbon, Hume történeti munkáit. További eszmei fejlődését az a Lónyay Gábor körül Zemplénben klalakuló baráti kör tette lehetővé, amelynek tagjai a liberalizmus irodalmát tanulmányozták, rendszeres önképzést folytattak.

Az 1830-as évek első felében az Országgyűlést Tudósításokat] szerkesztő Kossuth, sokat tanulva az ellenzék vezető politikusaitól, nemcsak a liberalis reformok megvalósításának konkrét részkérdéseit illetően mélyítette el ismereteit, hanem jutott ideje a radikális Lamennais ekkor megjelent híres könyvének – kormánykörökben sok izgalmat kiváltó – fordítására is. Börtönévei alatt (1837 – 1840) ismerkedett meg behatóan az európai romantikával, olvasmányai jegyzékén Schiller, Goethe, Byron, Victor Hugo, Dumas művei szerepelnek. Figyelme homlokterébe került, „feltűnt a politica oeconomia új , gyönyörű tudománya”,[4] tanulmányozta Bentham, Smith, List, Balásházy könyveit.

Vörös Károly

A tudományok

E szempontból az 1840-es években Balásházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a [[Bécs|bécsitől]] függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet. Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Đhttp://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozepkori_magyar_okmanytarak_codexdiplomaticus/ Codex diplomaticusának] 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres összeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban.

Orosz István

Földművelési rendszerek

Már A. Thaer, és magyar követői közül Pethe Ferenc, Balásházy János szükségesnek tartották a hagyományos nyomásos gazdálkodás kötöttségeinek felszámolását, mivel a termelés racionalitása, a helyes vetésforgók kialakítása nem volt összeegyeztethető a szokásszerű gazdálkodás elveivel. A század 40-es éveiben J. Liebig a talajerő-visszapótlás tanának tudományos megalapozásával nemcsak a hagyományos nyomásos rendszerek szükségességét kérdőjelezte meg, hanem minden más – a Thaer-féle humuszteória alapján kialakított – „tudományos” vetésforgók rendszerét is. Liebig azzal a véleményével, hogy a mezőgazdasági termelés alapelve: a talajba vissza kell juttatni azt a tápanyagot, amit a termeléssel kivontunk belőle, a szabad gazdálkodás elméleti megalapozójává vált.

Az elmélet és a gyakorlat között azonban még a 19. század második felében is igen nagy volt a távolság. Az elmélet már a váltógazdaságokat is idejétmúltnak tekintette, a valóságban viszont még Európa-szerte virágoztak a váltógazdaságok apostolai által is elítélt nyomásos rendszerek. A nyomásos gazdálkodás felszámolásában a döntő lépést egyes fejlettebb nyugati országok is a 60-as–70-es években tették meg. Angliában, Hollandiában és Belgiumban ugyan már a 18–19. század fordulóján megszűnt a nyomáses gazdálkodás uralma, Franciaországhan és Németországban azonban eszk a század harmadik harmadában. Kelet-Európában viszont a 70-es évekig még nem sok nyoma van a nyomásos rendszerek visszaszorulásának.

A nyomásos rendszer szükségszerű kelléke volt a szántóföld egy részének pihentetése, az ugartartás. Kétnyomásos rendszer esetében a szántóföld fele, háromnyomásosnál harmada volt vetetlen. Nyilvánvaló, hogy a nyomásos rendszerek visszaszorulásáról országos méretekben csak ott beszélhetünk, ahol az ugar aránya már nem érte el az összes szántóföld egyharmadát. Franciaország 1862-ben az ugar 19,4%-os arányával minden bizonnyal félúton járt a nyomásos gazdálkodás felszámolásában. Előbbre tartott Németország, ahol 1878-ban az ugar a szántóföldnek csak 15,5%-a volt. Oroszországban viszont, ahol még a század végén is a szántók 36,3%—át pihentették ugaron, a 19. század folyamán még aligha beszélhetünk a nyomásos gazdálkodás válságáról.

Magyarországon az ugar részesedése a szántóterületben 1870 és 1890 között egyenletes tempóban csökkent 23,69%-ról 16,38%-ra. A visszaszorulás üteme a korábbi évtizedekhez képest nem gyorsult, de nem is lassúbbodott, s az agrárválságnak sem volt lényeges hatása az ugar változásaira.

Az ugar nagyságának vizsgálatából arra kell következtetnünk, hogy a nyomásos rendszerek felszámolása már 1870-re is előrehaladt. Feltételezhető az összefüggés az ugar aránya és a nyomásos rendszert megszüntetett helységek száma között, s a nyomásos és szabad gazdálkodás későbbi arányaiból vissza lehet következtetni az 1870 körüli helyzetre is. 1902-ben 10,2%—os ugararány mellett az ország 12 572 helységéből 3583-ban (28,9%) volt nyomásos és 8929-ben szabad gazdálkodás. Feltételezve a szoros korrelációt 1870-ben 23,69%-os ugar mellett a helységek 68,5%-ában lehetett még nyomásos rendszer s ez az arány 1890-ig 46,5%-ra csökkent.

A szoros összefüggés feltételezését azonban megkérdőjelezi az a tény, hogy ugar a nem nyomásos rendszer rotációjában is előfordult, s a faluhatár tagosított birtokait ott is kivehették a nyomásos rendszerből, ahol a közösség még ragaszkodott a hagyományos gazdálkodáshoz.

Sopron megyében 1895-ben a szántóföld 5,9%-a volt ugar, ha feltételezzük, hogy ez háromnyomásos rendszerben maradt meg, az egész megye határának 17,7%-án lett volna nyomásos gazdálkodás. A megyében 1895-ben csak 6 faluban döntöttek a nyomásos forma mellett, ezek határa a megye szántóterületének csak 3,4%-a volt. Ebben az esetben, éppen azért, mert helyenként a szabad gazdálkodásra áttért falvak és uradalmak is tartottak még ugart, a nyomásos rendszer sokkal kisebb arányú volt, mint az ugar nagyságából következtetni lehetne.

Ha teljes megfelelésről az ugar aránya és a művelési rendszerek között nem is beszélhetünk, nem lehet kétséges, hogy tágabb határok között az összefüggés fennállt.

Érdemes tehát tájegységenként is vizsgálni az ugar arányának alakulását. 1870-ben egyformán magas: 30% fölötti az ugar részesedése a szántóföldből az ország keleti megyéiben. Erdély évszázadokon keresztül a kétnyomásos gazdálkodás hazája volt. A 19. század 40-es éveiben még háromnyomásos határt is ritkán láthatott az utazó. A 70-es évekig nem a nyomásos gazdálkodás felszámolása, hanem a kétnyomásos rendszer háromnyomásossá alakítása az előrehaladás útja. Az ugar csökkentése megoldható volt a nyomásos rendszer kereteinek áttörése nélkül is. Ezt mutatják az egyes megyék adatai is. A háromnyomásos gazdálkodás ugar arányánál, 33%-nál kevesebb ugart csak két megyében találunk: Brassóban (11%) és Hunyadban (28%). A Brassó megyei gazdálkodást a század közepétől a zöldugaros javított háromnyomásos rendszer jellemezte, ez magyarázza a fekete ugar visszaszorulását. Másutt azonban az ugar vetése nem nagyon terjedt el, s változatlanul élt a hagyományos rendszer. A kétnyomásos gazdálkodást kell uralkodónak tartanunk azokban a megyében, ahol az ugar aránya meghaladta a 40%-ot (Torda 43; Doboka 44, Naszód 45, Belső-Szolnok 47, Csík 53).

Erdélyhez hasonlóan alakult az észak-kelet-magyarországi megyék helyzete is. Ugocsát, Máramarost, a volt partiumi Közép-Szolnokot és Kővár-vidéket ugyanúgy a kétnyomásos gazdálkodás jellemezte, mint az említett erdélyi megyéket.

Az ellenkező végletet a dél-alföldi és nyugat-dunántúli megyék jelentik. A fekete ugar aránya e területeken 10% alatt, vagy csekéllyel fölötte volt már 1870-ben is, jelezve a hagyományos gazdálkodással való szakítást.

1891-ig a körzetek határai nem tolódtak el, csak jobban kirajzolódtak. Feltétlenül a nyomásos rendszer maradt uralkodó az Ung, Szabolcs, Szatmár, Szolnok-Doboka, Kolozs, Hunyad megyékkel határolható területtől keletre. A másik összefüggő nyomásos körzet bizonyos megszorításokkal az Északi-Felvidéken lehetett, a CSerhát, Mátra, Bükk vonalától a Kárpátokig. A Kisalföldön, az Északi-Felvidék nyugati megyéiben, az Alföldön Heves, Hajdú és Bihar megyék vonalától délnyugatra, s a Dunántúlon bizonyára már a szabad gazdálkodás vált általánossá.

Az ugarföld arányára alapozott feltételezéseinket megerősítik az egyes vidékekre rendelkezésünkre álló adatok is, amelyek az 1894. évi törvény előkészítése és végrehajtása során keletkeztek. Az 1894:XII. törvénycikk alapján a helységek birtokosságának kétharmados többséggel kellett dönteni, fenntartják-e vagy megszüntetik a hagyományos rendszert. Az eddig ismert és feltárt határozatok megerősítik az ugar részarányának vizsgálata alapján született becsléseinket. Sopron megyében a helységek 2,5, Vasban 3,0%-a tartott ki a nyomásos rendszer mellett, igazolván az alacsony ugar arányból adódó következtetést. Heves megye ugar szempontjából átmeneti helyzete is igazolódik: a helységek 39,9%-a tartotta fenn a nyomásos rendszert. Szabolcs már a nyomásos övezetbe tartozott: a falvak 73,9%—a döntött a nyomásos gazdálkodás mellett. Hasonló volt a helyzet Borsodban is. A hegyvidéki járások közül az ózdiban egy, a szendrőiben egy község sem választotta a szabad gazdálkodást.

A gazdálkodás rendszere és az ugar aránya közötti összefüggést a helyi adatok igazolják ugyan, mégsem lenne helyes, ha figyelmen kívül hagynánk, hogy az ugar felszámolása után is megmaradhattak a nyomásos gazdálkodás egyes elemei, a hagyományos vetésforgó, a szabad tarló legeltetés stb.

A hagyományok kényszerítő ereje a gazdálkodás rendszerében is nagy volt; s az ugar megszüntetése nem feltétlenül jelentett teljes szakítást a régi formákkal. Magyarországon a hivatalos iratokban szereplő „szabad gazdálkodás” értelme sem biztosan ugyanaz, amit a gazdasági szakírók megfogalmaztak. Nem feltétlenül jelenti a változó igényű piachoz való alkalmazkodást. A piac ösztönző hatása a nyomásos formák felszámolásában sok helyen tagadhatatlan. Sopron megyében például könnyen ki lehet mutatni a cukorgyárak hatását a gazdálkodási rendszer és termelési struktúra átalakulásában. A legtöbb esetben azonban nem a piac igényeihez való alkalmazkodásról volt szó, hanem a nyomásos formák szigorú kötöttségeit felváltó „rendszer nélküli” gazdálkodásról. A szabad gazdálkodás címkéjével így a legkülönbözőbb gazdálkodási formákat foglalta össze a hivatali szóhasználat. A földművelés rendszerei egy átalakuló korszakban jóval sokrétűbbek voltak annál, semhogy két kategóriába (nyomásos és szabad) beszoríthatók lettek volna.

Európa nyugati felén a répafélék és szálastakarmányok szántóföldi termelése bomlasztotta fel a nyomásos gazdálkodást. Nálunk egyik sem terjedt el a 70-es évekig olyan arányban, hogy miatta fel kellett volna hagyni a hagyományos gazdálkodással. Különösen az Alföldön még a 70-es évek után is előfordult, hogy a lucernát a nyomásokból kiszakított határrészben termelték, úgy mint hajdan a lent és kendert. A kukorica és burgonya viszont, amelyek egykor szintén nyomáson kívüli növények voltak, széles elterjedésükkor először a tavaszi forgóba kerültek, s csak később, ennek kereteit szétfeszítve hódítottak el egyre nagyobb darabot az ugarból. Az őszi gabonák közben semmit sem veszítettek vetésterületükből, sőt a konjunkturális hatások miatt még túl is haladták a szántóterület egyharmadát. Az ugar tehát – elméletileg legalábbis – nemcsak az új szántóföldi növények miatt csökkent, hanem a háromnyomásos rendszerben a szántó egyharmadát, a kétnyomásosban egynegyedét túl nem lépő őszi gabonák vetésterületének tágulása miatt is. E kétoldalú növekedés végeredménye az az Alföldön igen elterjedt kétéves vetésforgó, amelyben ugar nélkül búza és kukorica váltja egymást. Hasonló vetésforgó jellemezte az USA mezőgazdaságát is a 19. század második felében.

Ez a búza-kukorioa forgó tulajdonképpen ugyanaz az ugar nélküli kétnyomásos rendszer, amelynek létéről már a század első feléből is tudósított Balásházy János.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 176-
  2. Ugyanott 178.
  3. Ugyanott 184.
  4. Régi Okiratok és Levelek Tára 1906. 7–8. 107.

Művei

Irodalom