Balázsfalva

A Múltunk wikiből

románul Blaj, németül Blasendorf, szászul Blußendref

megyei jogú város Romániában, Fehér megyében
Wikipédia
Balázsfalva címere
1687. október 27.
Teleki Mihály, Apafi fejedelem biztosa és Lotharingiai Károly császári fővezér Balázsfalván szerződésben szabályozza a császári hadak erdélyi tartózkodásának feltételeit: a fővezér tiszteletben tartja a fejedelemség függetlenségét, Erdély átenged 12 várat téli szálláshelyül és vállalja 700 ezer forint fizetését.
1690 április 20.
Az erdélyi rendek feliratban kérik I. Lipótot, hogy az 1687. október 27-i balázsfalvi szerződés értelmében ismerje el fejedelmüknek II. Apafi Mihályt.
1738
Inochentie Micu-Klein román unitus püspök Fogarasról Balázsfalvára teszi át székhelyét és megkezdi a székesegyház építtetését. (Az építkezés 1765-ben fejeződik be.)
1744. július 6.
Inochentie Micu-Klein fogarasi görög katolikus püspök zsinatot hív össze Balázsfalvára, hogy tiltakozzék az 1743–1744. évi erdélyi országgyűlésnek a románokról alkotott törvényei ellen.
1744. augusztus 7.
Mária Terézia szentesíti az 1743–1744. évi erdélyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 1.: eltörli a Habsburg-ház örökös uralmának ellentmondó korábbi törvényeket; 2.: eltörli a fejedelemválasztás szabadságát; 3.: törvénybe iktatja az 1722-ben elfogadott Pragmatica Sanctiót ; 6.: kimondja, hogy az 1742. július 20-i királyi rendeletben biztosított kiváltság nem vonatkozik a román közrendűekre, eltörli a három nemzet 1437-ben kötött unióját, a négy bevett vallás szabadságának fenntartásával; 7.: eltörli a latin, illetve a görög szertartású katolikus vallásgyakorlatot akadályozó törvényeket.)
1744. november 16.
Rendkívüli udvari bizottság hallgatja ki az erdélyi országgyűlés törvényei ellen tiltakozást szervező Inochentie Micu-Klein román görög katolikus püspököt.
1744. december 9.
Inochentie Micu-Klein püspök Rómába menekül.
1755
Az erdélyi Balázsfalván román görög katolikus gimnázium és papnevelde kezdi meg működését.
1760
Áron Péter görög katolikus püspök Balázsfalván román nyomdát alapít.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1850. december 12.
Császári rendelet a román görög katolikus egyházmegye érseki rangra emeléséről. Az 1853-as pápai jóváhagyás után 1854-ben szerveződik meg a gyulafehérvár-fogarasi érsekség, Balázsfalva székhellyel.
1868. május 15.
Az erdélyi románok balázsfalvi gyűlése Erdély autonómiáját követeli.
1868. június 11.
1868:VII. tc. a magyar pénzverdékben veretendő pénzekről.
1868. június 14—16.
A gazdasági egyesületek országos tanácskozása Pesten.
1868. június 24.
1868:IX. tc. a görögkeleti vallásról.
1868. június 28.
1868:XI. tc. a sójövedékről.
1868. július 7.
1868:XIVXX. tc. a dohány- és lottójövedékről, a fogyasztási adókról és a nemesfémjelzésről.
1868. július 14.
Kereskedelmi szerződés Svájccal.
1868. július 28.
1868:XXIXXIV. tc. a közadók kivetéséről és behajtásáról, a házadóról, a személyes kereseti adóról, a bélyegekről, illetékekről és díjakról.
1868. augusztus 4.
1868:XXVXXVI. tc. a földadóról és a jövedelemadóról.
1868. augusztus 10.
A király megerősíti az 1864–65. évi szerb nemzeti egyházi kongresszus határozatait a görögkeleti szerb egyházi, iskolai és alapítványi ügyek szabályozásáról.
1868. augusztus 11.
Balázsfalván Ion Vanceat görög katolikus román érsekké választják.
1872. július 3.
A román vezetők balázsfalvi értekezletének emlékirata a kormányhoz a románok nemzeti kívánságairól.

Tartalomjegyzék

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

Nem tudjuk, hogy II. Rákóczi György 1655–1656-ban még virágzó balázsfalvi ménese a századközép más híres méneseivel együtt miként vészelte át a válságos évek, pusztításait, Apafi gondoskodásából azonban az 1680-as években már ismét híresek a balázsfalvi, katonai, kománai, radnóti és porumbáki fejedelmi ménesek.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Mindennek ellenére Apafi és kormányzóköre a szűkös lehetőségeket kihasználva több megállapodást kötött Lipót császárral és megbízottaival. A kercsesorai, bécsi és a balázsfalvi szerződések értelmében a fejedelemség mint a Szent Liga titkos tagja segíti a török elleni háborút. A hadsereg eltartására meghatározott összeget ad, és élelemmel s téli szálláshellyel szolgál, sőt a háború idejére Kolozsvár és Déva falai közé császári őrséget fogad be, s mivel Erdély a Szent Korona tagja, elismeri a magyar király fennhatóságát. Lipót császár viszont szavatolja a fejedelemválasztás szabadságát, az ország államkormányzati önállóságát, a szabad kereskedelmet és a protestánsok vallásszabadságát. A háborút lezáró békébe pedig a fejedelemség érdekeit is belefoglalják.

Erdély

Thoroczkay István aranyosszéki főkapitányt Kolozsvár mellett fogták el saját katonái, Pekry Lőrinc Fehér megyei főispánt – más főurakkal együtt – Balázsfalvánál Guti István ejtette fogságba, Mikes Mihály háromszéki főkapitányt székely felkelők fegyverezték le, és küldték ki Rákóczihoz.

Vörös Károly

Konfliktusok a vallás szférájában

Az uniálás ugyanis elsősorban, s az 1744. évi törvények után immár kizárólagosan, az uniált papság és egy vékony, a kispolgárosodás-értelmiséggé válás felé lépni képes szűk réteg számára nyújtott előnyöket (ám ez a Balázsfalva körül alakulni kezdő egyházi értelmiségi réteg az, mely 1748-ban még egyszer visszatér az egész románság bizonyos politikai-társadalmi jogainak kérelmezéséhez), az elmaradott széles tömegek számára azonban semmiféle emelkedéssel vagy könnyítéssel nem járt, viszont évszázados hagyományok, szokások megsértését vagy elhagyását követelte.

Kosáry Domokos

Görögkeletiek és unitusok

A szabad parasztcsaládból származó Ion Inochentie Clain (Klein János Ince, 1692–1768) volt az, aki a nagyszombati jezsuita szeminárium elvégzése után, mint unitus püspök, 1737-ben csere útján a balázsfalvi (Blaj) uradalmat megszerezte, és ott bazilita kolostor, templom, többféle iskola, köztük papnevelő és könyvtár alapjait vetette meg. Sőt már 1738-tól kezdve anyagi alapot teremtett arra is, hogy évente három tehetséges diák Rómába menjen. Az Itáliában jártak közül került ki a következő időszak román művelődésének több jelentős szereplője. Az unió hívei így a római egyházhoz, a latinitáshoz kapcsolódva egy új, nyugati elemekkel áthatott művelődési tendenciát hoztak létre. S az unitus egyház keretét és ideológiáját használták fel a románok egyenjogúsításáért vívott politikai küzdelemben is, amely az adott társadalmi és politikai feltételek között, a négy „bevett vallás” (a református, katolikus, evangélikus és unitárius), meg a három rendi „nemzet” (a magyar nemes, a székely és a szász) hazájában nyilvánvalóan rendi jelleget öltött magára, és az ötödik vallás és a negyedik nemzet, a román elismertetésére irányult.

Az unió előtt a román ortodoxia csak „megtűrt”, alárendelt pozícióban élt. Az unió egyik elősegítő motívuma annak idején éppen az volt, hogy a nyomorúságos helyzetű román klérus ettől várta felemelkedését, azt, hogy a református vagy katolikus lelkészek társadalmi színvonalára juthat. Az írni-olvasni alig tudó falusi pópák ugyanis maguk is parasztnak minősültek a falu népével együtt, amely az egyháznak járó szolgáltatásokkal nem nekik, hanem a földesúr vallása szerint a katolikus vagy protestáns lelkésznek tartozott. Ehhez járult néhány ezer román kisnemes család törekvése is, főleg Hátszeg és Fogaras vidékén, hogy hivatalokba jutva biztosítsa jövőjét és szabadságait, hiszen anyagi helyzete a tehetősebb jobbágyét nemigen haladta túl. A bécsi udvar I. Lipót diplomáiban (1692, 1699, 1701) a siker kedvéért többet ígért, mint amennyit végül meg tudott tartani. Kilátásba helyezte, hogy a papok mentességet kapnak a jobbágysors alól, sőt azt is, hogy az uniált románok, a világiak is, „hozzászámlálódnak”[1] a katolikus rendhez, és a hazának így nemcsak megtűrt, hanem a többi rendekhez hasonló szabadságokkal bíró fiai lesznek. Ezt azonban az erdélyi rendek megakadályozták. A fő ellenállást a magyar nemesség fejtette ki, saját kiváltságos pozícióját védve a románok ellen, akiknek növekvő számbeli súlyával pontos statisztikai adatok nélkül is tisztában volt. A [[Lipót király|Lipót-féle diplomák azonban mégis bizonyos alapot nyújtottak a román törekvések felújításához. Klein püspök, akiről fent már szó esett, 1730–1744 közt huszonkét petícióban fordult az udvarhoz és a rendekhez a lipóti diplomák ígéreteinek beváltása, illetve az ötödik vallás és negyedik nemzet elismertetése, a románság felemelése érdekében, amely szerinte csak az unitus egység alapján volt elképzelhető. A klérus politikai és gazdasági egyenjogúságát követelve előadta, hogy az unitus papok, kiváltság és egyházi föld nélkül, még mindig a parasztok közé számítanak. Az erdélyi rendi országgyűlés előbb (1733) elutasítóan fogadta, majd utóbb (1737, 1744) élesen támadta őt azzal, hogy a privilégiumokba ütköző, törvénytelen dolgokat követel. Klein előbb arra hivatkozott, hogy Erdélyben a román nép a legszámosabb. Majd arra a válaszra, hogy viszont bevándorolt és szolgarendű, 1735-ben a dáko-román kontinuitás humanista hagyományának felújításával felelt: a román nép a legrégebbi is, amely csak az ortodoxia miatt vesztette el kiváltságait, de most, az unióval és a diplomákkal újra jogot formálhat azokra. Az országgyűlés végül 1744-ben Mária Terézia határozott óhajára eltörölte az unitus egyház „megtűrt” jellegét, a pópák egyházi javait kiváltságokkal ruházta fel, de ennél tovább nem akart elmenni, és külön kikötötte, hogy a román nép „a nemzetek közt számot ne tegyen”.[2]

1744-ben egy Sarai Vissarion nevű szerb ortodox szerzetes, a karlócai egyház embere, Dél-Erdélyben az unió elhagyására szólította fel a román parasztokat. A kibontakozó tömegmozgalom során számos unitus papot elűztek. Az udvar úgy találta, hogy Klein nem lépett fel elég határozottan. Ezért Bécsbe rendelte a püspököt, aki azonban onnan a vallatás és a fenyegető per elől Rómába ment, vissza sem térhetett, s 1751-ben lemondott. Programja azonban tovább élt, eleinte főleg a Balázsfalván nevelt egyházi értelmiség körében, de utóbb messzebbmenő hatással is.

A protestáns iskolák

Más egyházak iskolái közül a kolozsvári unitárius kollégiumot és az 1754-ben Balázsfalván megnyílt első erdélyi román unitus középiskolát kell említenünk.

Más hazai népek és a felvilágosodás

Micu-Klein és két társa, Gheorghe Sincai és Petru Maior alkotta az unitus egyház balázsfalvai latin iskolájának triászát. Ezek a Nagyszombatban, Rómában, Bécsben tanult görög katolikus papok román nemzeti programban foglaltak össze az új nyelvi-irodalmi és ismeretterjesztő törekvésektől kezdve a latin rokonság és a dák-római folytonosság hagyományos motívumáig mindent, amivel elmaradt népük felemelkedését kívánták szolgálni. Filozófiailag Wolff és követői vonalán haladtak. Az ortodox világi értelmiség első jelentős képviselője, Ioan Molnar-Piuariu orvos Bécsben végezte tanulmányait, s ott tette közzé román nyelvtanát (1788). Most, időszakunk végén, a nemzeti öntudattal bíró egyházi és világi felvilágosult értelmiség, a bécsi, balázsfalvai, nagyváradi központ, néhány polgár és nemes, a határőrség tisztjei körében érlelődtek azok a politikai eszmék, amelyek utóbb, 1791-ben a Supplex Libellusban nyertek megfogalmazást.

Népiskolák

Az első norma szerinti román unitus mintaiskola 1782-ben alakult meg Balázsfalván. Igazgatója és egyben az erdélyi görög katolikus román népiskolák felügyelője Gheorghe Sincai lett, aki szintén Felbiger tanfolyamát végezte Bécsben, és az ő tankönyveit dolgozta át. Tizenkét évi szolgálata alatt, saját kijelentése szerint, majdnem 300 új iskolát sikerült létrehoznia.

Középiskolák

Ehhez járult Erdélyben két román görög katolikus gimnázium, az egyik Balázsfalván a papi szeminárium mellett, a másik, az újabb, Naszódon, a 2. román határőrezred égisze alatt.

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

Balázsfalván a román unitus nyomda időszakunkban is folytatta munkáját.

Arató Endre

A modern román nemzeti eszmevilág kialakulása

Ami a dákoromán eszmerendszert illeti, ez – politikai következtetések nélkül – először a fejedelemségi krónikairodalomban jelent meg. Ezt vették át az erdélyi unitusok, s emelték be a nemzeti ideológiába, illetve a politikai küzdelembe. Döntő szerepe volt ebben a balázsfalvi püspöknek, Inocențiu Micu-Clainnek, aki a románoknak Erdély negyedik nemzeteként való elismertetését is aprólékosan kidolgozta. A már megalapozott dákoromán koncepciót egyébként a 19. század elején erdélyi románok vitték át a Kárpátokon túlra. Tehát az eszme fejlődése és hatása maga is példázta azt, amit szolgált: a román egységet.

Az ortodoxoknál önálló nemzeti ideológia nem született, náluk maga a „román vallás” jelentette az összetartó erőt. Persze a 18. század folyamán, mindenekelőtt az unitusok hatására, kezdett körükben lassan kibontakozni a hozzájuk hasonló eszmevilág, s érdemes megjegyezni, hogy e fejlődés éppen akkor indult el, amikor rendkívül éles vallási küzdelmek robbantak ki. A dezintegráció közepette tette meg tehát első lépéseit az egységesítő nemzeti ideológia.

Az unitusok a dákoromán kontinuitással és általában a nemzeti ideológiával megteremtették a nemzeti integráció lehetőségeit, s ezt a század végén közvetlenül és nyíltan, nagy meggyőződéssel hirdették.

II. József uralkodása kedvező hatást fejtett ki a románság nemzeti fejlődésére. Ezt különösen elősegítették azok az intézkedések, amelyek eltörölték a három nemzet feudális privilégiumait. Ilyen volt az 1781. évi pátens, amely biztosította a szászföldi románoknak a polgárjogot, továbbá az 1784. évi rendelet, amely a három nemzet privilegizált helyzetét megszüntetve tizenegy megyére osztotta fel Erdélyt, s nemzeti és vallási hovatartozástól függetlenül lehetővé tette a hivatalviselést. Nagy jelentősége volt annak is, hogy II. József uralkodásának idején mintegy 300 iskolából álló román alsófokú iskolahálózat jött létre, s Balázsfalván, Temesvárott és Nagyváradon román tanítóképzők nyitották meg kapuikat.

A megértés és magyarosítás

A pozsonyi Magyar Hírmondó 1781-ben együttérzéssel számolt be a román nemzeti mozgalom későbbi központjának, de már ekkor is jelentős bázisának, Balázsfalvának kulturális életéről.

A nem magyar népek politikai mozgalmai Erdélyben

A teljes cikk.

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

Bár a román főpapok követeléseiben voltak polgári vonások, a polgári jellegű román nemzeti mozgalmat sokkal inkább Bariț 1838-ban indult politikai lapja, a Gazeta de Transilvania és a balázsfalvi iskola köré csoportosult polgári értelmiségiek, kereskedő polgárok képviselték.

Bariț kezdettől fogva ellenezte a román követeléseknek a Királyföldre való leszűkítését, mert tudta, hogy a románok helyzete a megyékben még siralmasabb. Bariț óva intett a magyar–szász küzdelmekbe való beavatkozástól is, és a legszigorúbb semlegesség politikáját javasolta honfitársainak. Ismerte a szász és a magyar lapok románokra szórt vádjait, melyeket nem hagyott megválaszolatlanul. Tapasztalatai tették őt óvatossá, ami azonban nem jelentette azt, hogy különböző és nemegyszer ellentmondásos meggondolások alapján ne közeledett volna az erdélyi nemzetek egyikéhez vagy másikához.

Ha a Gazeta fő harci területét és politikai irányvonalát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a negyvenes években is a román nemzeti eszme állott figyelme középpontjában. Bariț – s ez arra utalt, hogy nemzeti ideológiája szervesen épült az előzményekre – lapjában sokszor hivatkozott a Supplex Libellus Valachorumra, s azt, mikor engedélyezték (1842), ki is nyomatta, magyarázta, s gyakran visszatért annak eszméihez. Bariț, ha e kérvényhez s a papi beadványokhoz képest előbbre is lépett, mégsem mondhatott le a románság negyedik nemzetként való elismertetésének követeléséről. E hosszú tradícióra visszanyúló kívánság az ő politikájának is alapja maradt. Kerülte a dákoromanizmussal kapcsolatos kiélezett vitákat, de az egyenjogúságért folytatott harcában nem mondott le az autochtonitás koncepciójáról. A Gazeta irodalmi mellékletében, a Foaieban fejtette ki, hogy a románok legyenek méltóak a rómaiakhoz, azok erényeihez, akiknek nevét hordozzák, nyelvét beszélik és szokásait őrzik.

A Gazeta és a Foaie a román nemzeti gondolat tárgyalása során mélységesen elítélte azokat a románokat, akik elhagyták nemzetiségüket. E lapok sokat foglalkozta a nyelvműveléssel, az anyanyelv fontosságával.

A harmincas évek végén megindult nyelvharc 1842-ben az erdélyi országgyűlés tárgyalásai kapcsán ismét fellángolt. A Gazeta élénken reagált a magyar nyelv terjesztésével kapcsolatos valamennyi megnyilatkozásra. Amikor Kemény Dénes ismertetett javaslatát terjesztette be az országgyűlésen, elkeseredett hangú cikkek jelentek meg a román lapban. „Miért akartok minden faluba magyar iskolát – írta a Gazeta 1842-ben – mikor saját anyanyelvén is oly nehezen tanulja meg a román paraszt a szükséges ismereteket? Nem voltunk-e eddig is elég jó hazafiak, nem tudunk-e mindnyájan magyarul, akiknek szüksége van a magyar nyelvre? Miféle kárpótlást adtok legdrágább kincsünk elvesztéséért, a nemzetiségért, és mit adtatok eddig is?”[3] Az erdélyi lap felháborodottan írt arról a felfogásról, amely a román jobbágyságnak csak abban az esetben akart jogokat adni, ha magyarrá válik. Bariț a polémiában a román egység gondolatára is hivatkozott: az erdélyi románság része az összromán nemzetnek, szoros genetikus és szent, évszázadok erejénél fogva megpecsételt és megerősített kapcsolatban érintkezik a Kárpátokon túliakkal.

E vitának még egy ága volt. Az 1842 januárjában készült magyar nyelvi törvényjavaslat a balázsfalvi román értelmiségiek körében mélységes tiltakozást váltott ki. Lemény, a balázsfalvi román görög katolikus püspök, az egyetlen román képviselő az országgyűlésen, a törvényjavaslat kérdésében ugyanis határozatlan álláspontot foglalt el. Balázsfalván azonban összeült a konzisztórium, s ennek ülésén – az eddigi szokástól eltérően – részt vett az iskola világi tanári kara is, amely a román mozgalom éppen szárnyát bontogató liberális csoportjához tartozott. Az ülés egyhangú határozattal írásos tiltakozást szövegezett meg a magyar nyelvi törvényjavaslat ellen.

Lemény a balázsfalviak tiltakozását fel is küldte az uralkodóhoz. Ez a tiltakozás, bár nem járt gyakorlati eredménnyel, a román nemzeti mozgalom szempontjából nagy jelentőségű volt. A nyelvharc további kibontakozása során megszűnt a román főpapok tradicionális vezető szerepe, s a polgári jellegű harc élére a Gazeta, és a balázsfalvi ifjúság állt.

Az 1842. évi erdélyi magyar nyelvi törvényjavaslat körüli vita az év elején nagyjában-egészében elcsendesült, hogy 1843-ban ismét új erőre kapjon. Az újabb küzdelmet a magyar országgyűlés lefolyása, majd a magyar nyelv diplomatikai polcra emelése miatt támadt román aggodalom növelte. A polémiák nyomán a nemzeti ellentétek annyira kiéleződtek, hogy a magyar és vele együtt a szász uralkodó osztály a Gazeta beszüntetését óhajtotta. 1845-ben nagy veszélyben volt Bariț lapja, ezért a szerkesztő sietve Bécsbe utazott, hogy megmentse a románok politikai orgánumát. Az 1847-es esztendő vitái a magyar nyelvű kisdedóvókkal kapcsolatosan bontakoztak ki. A magyar–román ellentéttel párhuzamosan a román főpapok ismertetett beadványa óta éles volt a román–szász ellentét is. Söllner szász hadbíró egy beszédében 1847-ben kifejtette, hogy eljön az idő, amikor a románoknak emigrálniuk kell a Királyföldről.

A nemzeti szellemű s polgári jellegű román mozgalom két központja – ezt az elmondottak jól mutatják – a brassói Gazeta és a balázsfalvi iskola, közel azonos román nemzeti programot képviselt. Mindenekelőtt a román nyelv művelése és terjesztése estek egybe. Mégsem tekinthető a két centrumban tevékenykedő csoport egységes iránynak. A balázsfalvi líceum tanárai, élükön Simion Bărnuțiu-cal türelmetlenebb nemzeti koncepciót vallottak, mint az óvatos Bariț, aki lapjával tudatosan távol maradt a különböző csoportoktól. Azt a célt tűzte ugyanis ki, hogy ezzel a „semlegességgel” közvetíthet a különböző vallású (ortodox és unitus) és nézetű (magyarbarát és román nemzeti célokat követő) románok között. E pártatlansággal vélte elősegíteni a nemzet belső integrációját. Az egyre éleződő nemzetiségi ellentétek, valamint Bariț külpolitikai iránya magyarázza az erdélyi román lap osztrák orientációját, amely nemegyszer az alattvalói lojalitás messzemenő példáit mutatja. A román polgári értelmiség, ha lehet mondani, a szlováknál is inkább Bécs segítségére alapozta a román nemzeti célok megvalósítását. Erről a Gazeta és a Foaie több cikke tanúskodik.

Ugyanekkor láttuk azt is, hogy Bariț tulajdonképpen befogadta a román népet a nemzetbe. Most azonban ennél tovább kell mennünk, meg kell vizsgálnunk a konkrét nézeteket, tehát a Gazeta agrárprogramját kell felvázolnunk.

A Gazeta 1844–1845. évi számaiban többször olvashattuk, hogy a román nemzeti mozgalom számít a széles rétegek kulturális emelkedésére, s azokéra, akiknek nem telt alkalmuk művelődni. Bariț lapja tehát nem tagadta meg az alapproblémát, és erőteljesen kötődött egy korábbi kor, a felvilágosodás eszmevilágához, amely döntőnek a művelődést tekintette, de a jobbágysággal való őszinte azonosulásában, és azzal, hogy a lap a parasztságot a nemzet oszlopának tartotta, előbbre mutatott a felvilágosodásnál.

Ugyanakkor a román polgári értelmiséget – és ezt egy pillanatig sem feledhetjük el – a magyar nemesség és az erdélyi hatóságok megkülönböztetett érdeklődéssel figyelték: nem szervezik-e a parasztságot, sajtójuk e kérdésben milyen nézeteket képvisel. Ez a nagyarányú aggodalom a Horea-felkelés emlékéből táplálkozott, hatása mélyen élt ebben a korszakban. S bár a parasztmozgalomnak nem volt román nemzeti vonatkozása, miután abban nagy többségben román jobbágyok vettek részt, a magyar kormány már a 18. század végén dákoromán célokat tulajdonított annak, s ez a félelme a 19. század folyamán a román nemzeti mozgalom erősödésével egyre nőtt. Ily módon a Gazeta óvatos, rendkívül megfontolt s csupán liberális elemeket tartalmazó agrárprogramja konzervatív magyar és szász oldalról állandó vádaskodásoknak volt kitéve. Aligha tévedünk tehát, ha azt állítjuk, hogy ugyanaz a javaslat vagy elképzelés, amely magyar lapokban a parasztkérdésben napvilágot látott, a Gazeta hasábjain már szinte főbenjáró bűnnek számított, miután az urak általában magyarok, a jobbágyok pedig románok voltak. Éppen ezért a magyar nemesség tudatában a jobbágymegmozdulásokhoz egyre erőteljesebb nemzeti mozzanatok kötődtek, annak ellenére, hogy a román értelmiség elítélte a parasztfelkeléseket, s a román jobbágyságot 1848-ig alapjában érintetlenül hagyta a nemzeti gondolat. A lap írói, szerkesztői féltek tehát attól, hogy a kibontakozó paraszti megmozdulásokat a magyar nemesség és a hatóságok rajtuk kérik számon.

A román polgári intelligencia nagy dilemma előtt állott. Tisztában volt a parasztság jelentőségével a nemzeti mozgalom szempontjából, őszintén vonzódott is feléje, s ekkor már a jobbágyságot bázisként is fel akarta használni a nemzeti ügy érdekében, de ugyanakkor tudta azt is: kockáztatja az egész mozgalmat, ha nyíltan kiáll a liberális program mellett. Mindehhez járult a román sajtó megkülönböztetetten szigorú cenzúrája.

Ezek a koordináták határozták meg a polgári értelmiség ellentmondásos politikáját. Bariț a negyvenes években általában elítélően nyilatkozott a forradalmakról, s a francia forradalom kapcsán megállapította, hogy ebből a revolúcióból a franciák még mindig nem „józanodtak ki”.[4] Megrótta Horia mozgalmát is. Jutott kritika a magyaroknak is, akiknek a Martinovics-szervezkedést vetette a szemére. Az érchegységi bányászjobbágyok Varga Katalin vezette mozgalmát is alapjában elítélte, s helyeselte az ellenük fellépő román főpap, Andrei Șaguna magatartását. Ebből következett Bariț további megállapítása: „a paraszt csecsemő, akinek tanácsra és vezetésre van szüksége”, s sorsát úgy javíthatja meg, ha szorgalmasan dolgozik. E felfogás másik oldala: az arisztokrácia „az emberi természetből veszi eredetét, a népek nem létezhettek arisztokrácia, nemesség nélkül, éppen azért létesült és szilárdult meg az arisztokrácia…”[5]

Amikor 1841-ben a magyar liberális sajtó nagy figyelmet szentelt az örökváltság kérdésének, Bariț minden állásfoglalás nélkül rövid beszámolókat közölt, s nem lépett túl ezen akkor sem, amikor az erdélyi országgyűlés az urbáriumról tárgyalt.

1844-ben pedig a Gazeta hangsúlyosan fejtette ki, hogy a népet lassan kell a fejlődésre előkészíteni.

A liberális gondolat nézeteiben többször hangsúlyosabban is jelentkezett, olyannyira, hogy a megnyilatkozások között bizonyos diszharmóniát fedezhetünk fel. Bariț csodálója volt az angol alkotmánynak, dicsérte a svájci demokráciát, s nem utolsósorban nemzeti szempontból is nagy figyelmet fordított a helyi önkormányzat különböző megoldásaira. 1838–1840-ben rokonszenvvel tájékoztatott a magyarországi reformokról. Elismeréssel szólt a zsidók emancipációjáért folytatott magyarországi küzdelemről, üdvözölte a jobbágyság helyzetén könnyítő, valamint a kereskedelem és ipar fejlesztését célzó törvényjavaslatokat, mert ha ezek megvalósulnak, nemcsak Magyarországra gyakorolnak jó hatást, hanem a szomszédos országokra és főleg Erdélyre. Bariț többször átvette a magyar és szász újságokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Cikkezett a sajtószabadságról is.

1841-ben az erdélyi országgyűlés megnyitása előtt nagy bizalommal fordult annak munkája felé, érdeklődésének centrumában éppen az agrárkérdés állt. 1842-ben pedig a Foaieban fejtette ki, hogy a diétán a románoknak egyetlen képviselőjük sincs, mert az országgyűlésen részt vevő (balázsfalvi) püspök nem a nemzet küldötte, hanem az uralkodó hívta meg mint regalistát és földbirtokost.

A román nemzeti mozgalom differenciálódása és az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

A Gazeta és a balázsfalvi román líceum világi tanáraiból alakult csoportok tevékenysége, bár a korábbi papi vezetés alatt álló mozgalommal néhány rokon vonást mutatott, s Lemény unitus püspökkel eredményesen együtt is működött, mégis sok tekintetben különbözött attól. A korábbi eltérés tovább mélyült, majd egy 1843-ban történt egyházi színezetű viszály kapcsán a balázsfalvi balszárny kialakulásához, annak a főpapsággal való ellentétéhez és évekig tartó elkeseredett harchoz vezetett.

A vita az unitus egyházon belül bontakozott ki, s az ellentétet főképpen két tényező élezte: a magyar uralkodó osztályhoz való eltérő viszony és a nemzeti mozgalom vezetésének két módja, amiben a két csoport különböző nézetet vallott. A balázsfalvi unitus püspök, bár ellenezte a magyarosítást, mégis tett vagy hajlandó volt tenni bizonyos engedményeket a magyar uralkodó osztálynak. A tanárok az egyházat az ifjúsággal együtt nemzeti intézménynek tartották, amelyet – mivel politikai kiváltságokkal nem rendelkeztek – a nemzeti mozgalom harci erődjévé akartak kiépíteni. E nemzeti érdekeket is szem előtt tartó egyház vezetésére nem látták alkalmasnak Leményt. Ugyanakkor az egyház demokratikusabb irányítását is fontosnak tartották. E demokratikusabb vezetés követelésével összefüggött az is, hogy a balázsfalvi tanárok és az ifjúság a nemzeti mozgalom számára szélesebb bázist akartak teremteni. Mindamellett – tervük szerint – az egyház nemcsak a mozgalom politikai bástyájává vált volna, hanem a balázsfalvi uradalmak jövedelmével céljaihoz gazdasági alapot is biztosíthatott.

Az ellenzék élén Bărnuț állt, aki társaival együtt kisebb súlyt helyezett a vallási életre, a liturgiára, s azt hangsúlyozta, hogy a diákok nem azért jöttek Balázsfalvára, hogy imádkozzanak, hanem hogy tanuljanak. A püspök jogkörét úgy kívánták szűkíteni, hogy egy világiakat is magába foglaló szinódus létrehozására törekedtek. Mindez összefüggött az éleződő nemzeti ellentétekkel: a szinódust a kibontakozó nyelvharc szolgálatába kívánták állítani. Lemény azonban visszautasította e kívánságokat és egy szigorú rektort bízott meg a balázsfalvi líceum irányításával. A harc egyik következménye volt, hogy több tanárt, közöttük az ellenzék vezérét, Bărnuțot és több teológust kizártak az iskolából. Leményék féltek attól is, hogy a világi elemek, közöttük az ifjak fokozottabb bekapcsolódásával nőhet a román nép befolyása is a nemzeti mozgalomra. Ezért a zsinat összehívását – amit a haladó szárny követelt – az osztrák hatóságokkal együtt megakadályozták. Pedig az a félelem, hogy Bărnuțék megszervezik a parasztságot, ekkor még alaptalan volt. Osztálybázisuk nem különbözött egymástól, mindkét csoportban a papi és a kisnemesi értelmiség játszotta a vezető szerepet. De a jobbszárny politikájában mégis erősebb volt a feudális vonás, aminek nem utolsósorban a püspök kezén levő jelentős balázsfalvi uradalom birtoklása volt az oka.

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

De arról sem szabad elfeledkezni, hogy az unitus Nagyvárad román művelődési központtá fejlődött, amelynek szoros volt a kapcsolata Balázsfalvával.

A román nyelv és kultúra előrehaladása

A teljes cikk.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

Timotei Cipariu, a balázsfalvi görög katolikus papnövelde liberális nézeteket valló tanára például lapjában, az Organului Luminarei-ben lelkesen fejtegette, hogy Magyarországon már megvalósult „a jogokban és kötelességekben való egyenlőség”,[6] az ugyancsak közismerten liberális George Bariț, a Gazeta de Transilvania szerkesztője pedig kinyilvánította, hogy az erdélyi románok is a pesti tizenkét pont kidolgozóival fognak tartani, mert „e pontok által minden barbár, zsarnoki és elnyomó kiváltság megsemmisült”.[7] S Bariț fenntartásokkal fogadta ugyan e pontok utolsóját, az Erdély uniójáról szólót, egy Budán napvilágot látott (Fratilor Romani! kezdetű) névtelen román röpirat viszont éppen arra mutatott rá, hogy Erdélynek Magyarországgal való egyesülése az erdélyi románoknak is javukra válnék, mert Magyarországon már „feljött az igazság és a szabadság napja”, itt már „nincsenek sem jobbágyok, sem nemesek, nincsenek sem urak, sem szolgák”, s az unió megvalósulása esetén így lesz ez – de csak ebben az esetben lesz így – Erdélyben is.[8] És még az általában elzárkózó erdélyi szászok soraiban is akadtak olyanok, akik – mint Friedrich Hann, a [[Nagyszeben|nagyszebeni]] jogakadémia tanara vagy Karl Gooß szászdályai evangélikus lelkész – a polgárosodás páratlan emeltyűit látták a pozsonyi törvényekben, s hogy e törvények jótékonyságából saját népük is részesedjék, áprilisban szintén Magyarország és Erdély egyesülése mellett foglaltak állást.

Hiába keltett azonban elégedettséget a márciusi vívmányok megszületése a nemzetiségek körében is: azt a tényt, hogy a nemzetiségi kérdést a márciusi forradalom érintetlenül hagyta, az egyéb korkérdések megoldása csak nem feledtethette. S éppen ezért már a kezdet kezdetén találkozni lehetett olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek kétségtelenné tették, hogy az ország nem magyar lakóinak körében elevenen él a nemzetiségi kérdés rendezésének, a maguk nemzeti egyenjogúsíttatásának az igénye is.

Így például a pest-budai szerbek a József-napi országos vásár alkalmából Pesten időző vidéki szerbek részvételével már a forradalom kitörésének a hetében gyűlést tartottak, s a gyűlésen kidolgoztak egy az uralkodó és a diéta elé terjesztendő petíciót, hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem kívánják lazítani „azon legszentebb kapcsolatot”, amely a magyarországi szerbeket „a közös magyar hazához fiúi szeretettel… köti”,[9] s azt sem nehezményezik, ha a magyar nyelv továbbra is Magyarország egyedüli hivatalos nyelve marad, igényt tartanak viszont többek között arra, hogy magyar részről ismerjék el a szerb nemzetnek mint önálló nemzetnek a létét, hogy a magyarországi szerbek belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, s hogy egyházi és világi képviselőik évente nyilvános nemzeti kongresszusra ülhessenek össze. S ezeket a követeléseket azután nagyjából magáévá tette és ugyancsak petícióba foglalta a délvidéki szerbek március 27-én Újvidéken lezajlott gyűlése is. Az újvidéki határozatok mindazonáltal két ponton eltértek a pestiektől. Egyrészt annyiban, amennyiben a pesti petíció csak egészen általános formában emlékezett meg a határőrvidék újjászervezésének a szükségéről, az újvidéki viszont világosan kimondotta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni és a jobbágyokhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes jogú tulajdonosaivá kell tenni. De eltért a pesti petíciótól az újvidéki annyiban is, amennyiben az előbbi még annak a kívánságnak adott hangot. hogy az évenkint rendezendő szerb nemzeti kongresszusok kérelmeiket – az országgyűlés és az országgyűlésnek felelős kormány mellőzésével – közvetlenül az uralkodó elé terjeszthessék, az újvidéki petícióból viszont készítői ezt a pontot – mint amely csak a polgári átalakulás magyar híveinek nyugtalanítására lehet alkalmas – elhagyták.

S a forradalom kitörését közvetlenül követő hetekben hasonló mértéktartás és a magyar nemzeti mozgalommal való együttműködés hasonló készsége jellemezte a szlovák nemzeti mozgalmat is. A mozgalom most elsőkül színre lépő Liptó megyei hívei, akiknek az élén Michal Miloslav Hodža verbicei evangélikus lelkész állott, a március 28-i megyegyűlésen (amelyre a falvak képviselőit is meghívták) tömegestül jelentek meg, s azt a kérésüket adták elő, hogy a megyei igazgatás nyelve ehelyütt ezentúl a szlovák nyelv legyen, a népiskolai oktatás pedig a jövőben szintén a tanulók anyanyelvén folyjék. S ezeket a kívánságokat azután valamennyi szlovák lakosságú megyére kiterjedő érvénnyel (és azzal a kiegészítéssel, hogy a pesti egyetemen létesítsenek szlovák tanszéket) megismételte egy Jozef Miloslav Hurban hlubokai evangélikus lelkésznek, a mozgalom legfőbb Nyitra megyei szervezőjének a tollából származó és Štúr által április elején Bécsben kinyomatott (Bratia Slováci! kezdetű) névtelen kiáltvány, majd a szlovák nemzeti mozgalom hívei rendre előhozakodtak vélük Árvában, Turócban és Gömörben is, magyarellenes vagy forradalomellenes jelleget azonban ezek a megnyilatkozások sehol sem öltöttek. S igaz ugyan, hogy Hurban, a következő hetekben valamelyest még tovább menvén, a liptói pontokat egy április 28-án Brezován rendezett népgyűlésen azzal a követeléssel is megtoldotta, hogy magyar részről ismerjék el a szlovák nemzet létét és az ország többi nemzetével való egyenjogúságát, olyan követeléseket azonban, amelyeket a magyar nemzet vagy a magyar forradalom érdekeire nézve sérelmeseknek lehetett volna minősíteni, ő sem támasztott, s követeléseinek felkarolását – az újvidéki szerbekhez hasonlóan – ő sem az ellenforradalom szítóitól, hanem a magyar kormánytól kérte.

Ámbár éppen Hurbannál már ebben ez időben is tapasztalható volt, hogy ő a nemzeti szempontokat hajlamos mértéktelenül előtérbe állítani, s a nemzeti egyenjogúság kivívását kész még a jobbágyviszonyok felszámolásánál is többre értékelni. Ti – mondta például az április 20-án Miaván vásározó szlovák parasztokhoz intézett beszédében – „több évszázadon át csak az erdőkkel, mezőkkel, a trágyával. a jószággal törődtetek”, holott „a fődolog mégis a nemzetiség, vagyis az a jog, hogy az országban annyit érjünk, mint bármely más nemzet”.[10] S hasonló arányvétés jelei már a kezdet kezdetén megmutatkoztak az erdélyi román nemzeti mozgalom táborán belül is.

Igaz, korántsem mindenkinél. Bariț például elengedhetetlennek nyilvánította, hogy a helyi közigazgatás mindenütt a helybeli lakosság anyanyelvén folyjék, s ennek a feltételnek a megvalósulásától tette függővé, hogy támogassa-e Magyarország és Erdély egyesülésének az ügyét, legfontosabbnak azonban a jobbágyviszonyok felszámolását tartotta, s tisztában volt azzal, hogy a feudális rend lerombolása a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttműködését követeli meg. De ilyesféleképpen gondolkodtak az első időkben az erdélyi román nemzeti mozgalom balszárnyán elhelyezkedő értelmiségi fiatalok is, akik legnevesebbjei – így Avram Iancu és Alexandru Papiu-Ilarian is – ekkor a marosvásárhelyi királyi tábla mellett tevékenykedtek joggyakornokokként.

Amikor tehát a vásárhelyi jurátusok március harmadik hetében sorozatos megbeszélésekre ültek össze s ezeken a többségben levő magyarok egy olyan valamennyiük nevében az uralkodóhoz intézendő felirat elfogadására tettek javaslatot, amely többek között a sajtószabadság bevezetését és az unió kimondására hivatott erdélyi országgyűlés mielőbbi megtartását követelte, a nemzetiségi kérdést viszont említetlenül hagyta, s a parasztkérdést illetően is pusztán arra a kérésre szorítkozott, hogy könnyítsenek a nép terhein: a megbeszéléseken részt vevő román fiatalok csatlakoztak ugyan a felirathoz, de hangsúlyozták, hogy a benne foglaltakon kívül okvetlenül szükséges „minden Erdélyben és Magyarországon lakozó különböző ajkúak nemzeti létének és nyelvének tisztelete és biztosítása” is, s még inkább hangsúlyozták, hogy „késedelem nélkül, azonnal” életbe léptetendő az „örökváltság minden kárpótlás nélkül”.[11] És a kérdések hasonló megközelítése jellemezte azokat a követeléseket is, amelyeket március 28-án egy fiatal abrudbányai ügyvéd, Ion Buteanu vezetésével a Kolozsvárt élő radikális román értelmiségiek foglaltak írásba; Butenauék ugyanis azt követelték, hogy – ha az országos hatóságok ügyintézésének nyelve a magyar marad is – a román lakosságú megyékben a román nyelvet tegyék hivatalossá, ezzel együtt követelték azonban a törvény előtti egyenlőség és a közteherviselés bevezetését, valamint a jobbágyi viszonyok állami kármentesítéssel történő eltörlését, s kifejezésre juttatták, hogy követeléseik teljesítését az erdélyi országgyűléstől várják.

De közben – a marosvásárhelyi petícióval egyidejűleg, március 24-én – megszületett a balázsfalvi papnövelde volt filozófiatanárának, az ekkortájt Nagyszebenben vén fejjel jogot hallgató Simion Bărnuțnak az erdélyi románokhoz intézett felhívása is.

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

Tapasztalhatták ezt kivált az erdélyi román parasztok, hiszen sem a marosvásárhelyi román jurátusok, sem a Buteanu körül csoportosuló kolozsvári román értelmiségiek nem érték be azzal, hogy pusztán a maguk nevében követeljék az erdélyi jobbágyok haladéktalan felszabadítását, hanem – a balázsfalvi papnövelde radikális hallgatóival egyetértésben – már március végén tervbe vették, hogy követeléseik nagyobb nyomatékául április 30-án, Tamás vasárnapján minél több paraszt mozgósításával tömeggyűlést is fognak tartani Balázsfalván, ennek előkészítése céljából pedig április elején már egy sor kisebb gyűlést is szerveztek – elsősorban Iancu szülőföldjén, az Erdélyi Érchegység falvaiban –, s ezeken a törvényes jobbágyfelszabadító intézkedések türelmes bevárására intették ugyan hallgatóikat, azt azonban így is Világosan kifejezésre juttatták, hogy a jobbágyfelszabadítást mindennél fontosabb és mindennél sürgetőbb tennivalónak tekintik.

De a radikális nemzetiségi politikusok jóindulatáról megbizonyosodhattak az alsópribeli szlovák parasztok is – akik a Hont megyei hatóságok megdöbbenésére már március második felében legelő- és erdőfoglalásokat követtek el, s ezzel egyidejűleg a majorsági jobbágyok felszabadítását, valamint a szőlődézsma eltörlését is követelni kezdték –, hiszen vezetésüket habozás nélkül magára vállalta a megyeházán már 1848 előtt is parasztlázítóként nyilvántartott helybeli néptanító, Ján Rotarides, s megmozdulásukról értesülvén, támogatásuk céljából azonnal a helyszínre sietett a kiváló fiatal szlovák költő, Janko Kráľ is. Amint a határőrsorban élő sok-sok horvát és szerb paraszt szintén könnyen meggyőződhetett a nemzetiségi politikusok jóakaratáról, hiszen az udvar a márciusi vívmányok kodifikálásakor már abba is csak elkeseredett viták után egyezett bele, hogy az eljövendő népképviseleti országgyűlésre a határőr-ezredek is elküldhessék majd egy-egy képviselőjüket, s ezért a magyar kormány jó ideig semmi jelét nem adta annak, hogy bolygatni szándékozik a határőrvidék belső rendjét, a horvát nemzeti mozgalom hangadói viszont – tudjuk – már március 25-i zágrábi összejövetelükön követelték, hogy a határőrök feudális kötelmeit is mielőbb számolják fel, két nappal később pedig – ez sem újság már számunkra – ugyanezzel a követeléssel léptek fel a szerb nemzeti mozgalom Újvidéken egybegyűlt hívei is.

A nem magyar parasztok soraiban tehát fokról fokra mindinkább gyökeret verhetett az a nézet, hogy végre az ország legelesettebbjei is találhatnak pártfogókat, de kizárólag a nemzetiségi politikusok között. S e nézet meggyökeresedésének rövidesen látható jelei is adódtak – mindenekfölött a Tamás-vasárnapi balázsfalvi gyűlésen, amelyen az erdélyi főkormányszék tilalma és a Balázsfalván székelő fogarasi görög katolikus püspök, a mindenben a főkormányszékhez igazodó Ioan Lemény tiltakozása ellenére legalább kétezer paraszt sereglett egybe. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások pedig immár azokat a nemzetiségi politikusokat is gondolkodóba ejtették, akik eredetileg teljesen szükségtelennek ítélték, hogy külön is szót emeljenek a parasztság követelései mellett, mert a nemzeti jogegyenlőségben olyan egyedülálló csodaszert láttak, amely – ha egyszer sikerül birtokába jutni – mintegy magától meg fog oldani minden más problémát is.

Hurban például, aki április 26-án a nem túlságosan népes miavai gyűlésen még megfeddte a szlovák parasztokat amiatt, hogy a jobbágyfelszabadítást többre tartják a nemzeti egyenjogúság kivívásánál, két nap múlva, mikor Brezován nemcsak jóval nagyobb – több mint 3 ezer főnyi – hallgatósághoz szólhatott, de azt is tapasztalhatta, mennyire nehezményezik a megjelent parasztok, hogy a helybeli uraság, az Erdődy grófi család elvette tőlük a korábban általuk használt erdő- és legelőrészeket, a panaszkodókat már jónak látta arra biztatni, hogy a szóban forgó földdarabokat akár erőszakkal is foglalják vissza. S ettől kezdve azután ő immár minden más lehetséges alkalommal is szóba hozta, hogy az úrbéres földekhez hasonlóan feudális terhektől mentes területekké kellene átalakítani az egyéb parasztbirtokokat is, kivált az általa legközelebbről ismert vidéken, Nyitra megye északnyugati szélein különösen sok paraszt sorsát meghatározó irtásföldeket.

De ugyanilyen fordulat ment végbe ekkortájt az április 30-i balázsfalvi gyűlés hatására Bărnuțban is. A gyűlésre eljött parasztok ugyanis semmi egyebet nem követeltek, mint a jobbágyviszonyok késedelem nélküli felszámolását, s a tanácskozás három fő szónokát, Papiu-Ilariant, Iancut és Buteanut nagy lelkesedéssel fogadták ugyan, de láthatóan csak azért, mert noha ők most megint sürgették a román nép nemzetként való elismerését, a jobbágyfelszabadításról ez alkalommal is mint elsőrendű s amazzal legalábbis egyenrangú teendőről emlékeztek meg. Mire tehát a gyűlés vége felé szóhoz jutott, Bărnuț is megérthette s meg is értette, hogy eredeti programja bővítést igényel, s ennek megfelelően felszólalásában ekkor már ő sem csak a nemzeti egyenjogúság szükségét hangoztatta, hanem azt is, hogy „elérkezett a jobbágyság eltörlésének az ideje”.[12] Amivel mellesleg nemcsak azt érte el, hogy a jelenlevő parasztok őt is megajándékozzák bizalmukkal, hanem egy csapásra meghódította magának a gyűlés megrendezését annak idején nélküle kezdeményező radikális fiatalokat is, ez pedig egyben azt is lehetővé tette számára, hogy – érvényesítve az életkorából fakadó helyzeti előnyöket – mindjárt az erdélyi román nemzeti mozgalom legfőbb és egyedül hivatott irányadójának a szerepét is egyszer s mindenkorra kisajátítsa.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

A nemzetiségi kérdés elmérgesedéséről tanúskodó tények sorjázása azonban ezeknek a határozatoknak a megszületésével még egyáltalán nem fejeződött be, hiszen hátra volt még az erdélyi románok nemzeti gyűlése is, amely épp a karlócai tanácskozás záróülésének a napján, május 15-én nyílt meg Balázsfalván, éspedig a Karlócáról eloszlónál is ötszörte nagyobb, 30–40 ezres tömeg részvételével. Ámbár ez a gyűlés – elsősorban éppen e hatalmas tömeg jelenléte miatt – némileg másként zajlott le, mint a karlócai. Az erdélyi román parasztok ugyanis jövőjüket ekkor még közel sem látták annyira megnyugtatóan eldőltnek, mint a vajdaság létrehozásától minden nehézségük végérvényes kiküszöbölését remélő szerb sorstársaik, s Balázsfalván ezért elsősorban a jobbágyfelszabadításról akartak hallani. Ez pedig már eleve lehetetlenné tette, hogy Șaguna a nemzeti mozgalomnak ehelyütt ugyanolyan kizárólagos irányítójává emelje magát, amilyenné Rajačić lett Karlócán.

Igaz viszont, hogy a román–magyar megegyezés esélyeire nézve különösebb haszonnal a nemzeti mozgalom konzervatív szárnya által játszott szerep korlátozódása sem járt. Mert a balázsfalvi gyűlés magyarbarát résztvevői szintén teljességgel háttérbe szorultak, a román nemzeti mozgalomnak a magyar forradalomhoz való közeledését pedig különben sem segítették volna elő; a szóban forgó magyarbarátok, Lemény püspök és követői ugyanis nemcsak a román nemzeti mozgalomnak a magyar vezető körökkel való esetleges kenyértörését ellenezték, hanem a polgári átalakulást is. S a román nemzeti mozgalom táborán belül vélük szemben kialakult ugyan egy elszánt és erős radikális csoport is, ezek a Iancu és Papiu-Ilarian körül tömörülő fiatalok azonban – bármennyire rokonak voltak is törekvéseik a magyar forradalom törekvéseivel – a magyar–román közeledést ekkor már ugyancsak nem mozdíthatták elő, hiszen a Tamás-vasárnapi gyűlés alkalmával teljesen Bărnuț uszályába kerültek. Amint – látván, hogy immár Bărnuț mögött áll a gyűlés jobbágyrendű résztvevőinek legtöbbje is – végül a román liberálisok is mind fejet hajtottak Bărnuț előtt, mégpedig már a gyűlés voltaképpeni megnyitását megelőző napon, május 14-én, mikor is a Balázsfalvára érkezett román értelmiségiek a további teendők megvitatása céljából előtanácskozásra ültek össze a helybeli székesegyházban. Holott Bărnuț, aki a szót ezen az összejövetelen mindjárt magához ragadta, ez alkalommal mindennemű köntörfalazás nélkül feltárta nézeteit, az általa előadottak pedig teljesen nyilvánvalóvá tehették, hogy álláspontja sok vonatkozásban nagyon is eltér a megbeszélés más résztvevőinek az álláspontjától.

Bărnuț ugyanis először egyértelmű elismeréssel, sőt elragadtatással emlékezett meg az uralkodó nevében április 25-én Ausztria számára kibocsátott alkotmányiratról. Elismerte továbbá azt is, hogy a magyar forradalom alapvető fontosságú szabadságjogokat léptetett életbe, s hogy ezeknek a szabadságjogoknak az élvezetét a magyarok felkínálták az ország nem magyar lakóinak, így – az unió megvalósulásának a függvényeként – az erdélyi nem magyaroknak is. Az unió azonban – fűzte hozzá ehhez – a román nemzetet valójában mégsem szabadsághoz juttatná, hanem az eddiginél is nyomasztóbb szolgaságba süllyesztené. Mert a nem magyarok a valóságban éppen nem élvezhetnek egyenlő szabadságot addig, amíg a magyarok ragaszkodnak az államgépezet szigorú központosításához, s az államegység nélkülözhetetlen biztosítékának vallják a magyar államnyelv kizárólagosságát, amíg tehát a nem magyarok nem szervezhetnek nemzeti gyűléseket, a tisztviselőket pedig az általuk lakott területeken nem választhatják meg a maguk soraiból, s véleményüket a parlamenti vagy megyegyűlési vitákban nem fejthetik ki anyanyelvükön – úgy, amint azt például Belgiumban vagy Svájcban bárki megteheti.

S az persze igaz – jegyezte meg Bărnuț –, hogy a magyarok a jobbágyrendszert is felszámolták és a jobbágyfelszabadítás Erdélyre való kiterjesztését szintén felajánlották az unió keresztülvitelének az esetére. Csakhogy – folytatta – a feudális viszonyokat most már a különállását megőrző Erdélyben is okvetlenül ki fogja küszöbölni „egy irtózatos és láthatatlan erő, amely mindenütt a zsarnokság ellen dolgozik”. Következésképpen – sommázta álláspontját – a magyar forradalommal való összefogásból és az unióból a románoknak hasznuk nem, csupán káruk származnék, s ezért, aki a román nép javát akarja, csak azt kiálthatja: „ne járuljunk a magyar szabadság asztalához, mert azon minden falat mérgezett.”[13]

Ezek a fejtegetések pedig osztatlan egyetértést igazán nem kelthettek Bărnuț valamennyi hallgatójában. Hiszen a tanácskozáson részt vett többek között Bariț is, aki tisztában volt azzal, hogy a feudális viszonyok kötelékéből Erdély népét nem valami „láthatatlan erő”, hanem egyedül a polgári átalakulás román és magyar híveinek együttes harca szabadíthatja ki. És az összejövetelen jelen volt az évek óta Havaselvén, az ottani liberálisok legnagyobbika, Nicolae Bălcescu mellett tevékenykedő August Treboniu Laurian is, aki most Bălcescuval egyetértésben éppen azért sietett vissza szülőföldjére, hogy az erdélyi románokat rábírja, „foglaljanak állást a románok jogai mellett”, szakítani azonban „ne szakítsanak a magyarokkal”, hanem igyekezzenek megértetni vélük, hogy nékik maguknak is elemi érdekük fűződik a románok kielégítéséhez.[14] De hiába: Balázsfalván ekkor már olyan légkör uralkodott, amelyben Bărnuț eszmefuttatásának a lényegéről másként, mint pártolólag, ők sem nyilatkozhattak többé.

Így azután másnap, a nemzeti gyűlés hivatalos – s immár a teljes egybegyűlt sokaság részvételével, szabad téren lezajlott – megnyitását követően az első szó megint csak Bărnuțé volt. Bármit pedig most nemcsak azt indítványozta, hogy a gyűlés nyilvánítsa ki a román nép nemzeti különállását, s fogadjon örök hűséget az uralkodónak, hanem hallgatóit mindjárt fel is eskette az uralkodó és a román nemzeti érdekek iránti hűségre, az eskü szövegébe mindazonáltal – az itt megjelentek többségének kilétére való tekintettel – már beleillesztve egy olyan mondatot is, amely szerint az eskütevők kötelezettséget vállalnak arra, hogy „a lehetőségekhez mérten” „a jobbágyság megszüntetésén” is munkálkodni fognak.[15] És a nacionalista szempontok meg az antifeudális törekvések ilyetén összeegyeztetésére irányuló szándék jellemezte a gyűlés 16-ára megszületett határozatát is.

Ez a szöveg ugyanis mindenekelőtt a legfontosabb nemzeti jellegű követeléseket sorolta fel – így azt, hogy a román nemzetet ismerjék el külön nemzetnek, hogy a románok jussanak arányos országgyűlési képviselethez, hogy minden évben nemzeti gyűlést tarthassanak, hogy saját soraikból választhassanak maguknak tisztviselőket, hogy az állami életben is korlátlanul használhassák anyanyelvüket, gyermekeiket pedig ugyancsak anyanyelvükön iskoláztathassák, létesüljön számukra román tanítási nyelvű egyetem is –, ezek után azonban a határozat kitért a belső polgári átalakulás legfontosabb követelményeire is, s nem egy ponton lényegesen radikálisabb szellemben, mint aminő a pozsonyi törvényeket jellemezte. Így például nemcsak az úrbéres szolgáltatások és a papi tized (parasztrészről adandó kártérítés nélküli) megszüntetését sürgette, hanem a parasztok rovására korábban elkövetett földfoglalások jóvátételét, valamint a céhek eltörlését és a teljes iparszabadság bevezetését is, s állást foglalt az esküdtbíráskodás általánossá tétele meg a semminemű óvadékfizetéshez nem kötött sajtószabadság mellett is.

Igaz viszont, hogy ezeknek a megnyilatkozásoknak az értékét nagymértékben lerontotta a határozat utolsó pontja, amely azt a követelést tartalmazta, hogy az erdélyi országgyűlés mindaddig ne döntsön a Magyarországgal való egyesülésről, amíg az unió kérdésének a megvitatásában részt nem vehetnek a román nemzet képviselői is. És a pont ugyanis nem amellett tört lándzsát, hogy az unióról Erdélyben ne egy újabb rendi országgyűlés, hanem már egy népképviseleti alapon létrejövő (s ezért várhatólag román többségű) törvényhozó testület határozzon, csupán azt az igényt támasztotta, hogy a román népet Erdélyben most ismerjék el ugyanolyan feudális értelemben vett „törvényes nemzetnek”, amilyennek itt eddig kizárólag a magyar, a székely és a szász „nemzet” minősült, s ennek megfelelően a nagyfejedelemség következő rendi országgyűlésén már a román recepta natio követei is megjelenhessenek. Mintha csak a szóban forgó pont kiagyalói már eleve törésre akarták volna vinni a dolgot a magyar forradalomnak még azokkal a híveivel is, akik a polgári átalakulás érdekeire nézve nem sérelmes román nemzeti követelések – vagy ezeknek legalább egy része – iránt talán megértést tanúsítottak volna, azt a kezdeményezést viszont, hogy most a román nemzeti igények kielégítésének a címén a feudális kiváltságok rendszerének felszámolása helyett éppen az ilyen kiváltságok körének kiszélesítésére tétessenek lépések, magától értetődően csak a legteljesebb elutasítással fogadhatták.

Amit egyébként megerősíteni látszanak a balázsfalvi gyűlés végakkordjai, meg a gyűlés berekesztése után történtek is. A tanácskozás május 17-i záróülésén ugyanis az egybegyűltek az előző napi határozatot petícióba foglalták, s úgy döntöttek ugyan, hogy a petíciót képviselőik ne csak az uralkodóhoz, hanem az összeülő erdélyi országgyűléshez is juttassák el, a diétára utazó küldötteket azonban szigorúan eltiltották attól, hogy a petíció tartalmáról esetleg alkudozásokba is belebocsátkozzanak. Majd a gyűlés hangadói a nemzeti mozgalom jövőbeli egységes irányítására alakítottak egy Román Nemzeti Bizottmánynak elkeresztelt állandó testületet, s ennek elnöki székébe Șagunát ültették, alelnökévé és tényleges mozgatójává pedig Bărnuțot tették meg. És a bizottmányban az ekkor már teljesen Bărnuț hatása alatt álló radikális fiatalok közül többeknek – így Iancunak, Papiu-Ilariannak és Buteanunak – is helyet biztosítottak, gondosan ügyeltek viszont arra, hogy a Barițhoz, Cipariuhoz vagy Laurianhoz hasonló liberálisok közül senki se kerüljön bele ebbe a testületbe. A bizottmány székhelyéül pedig Nagyszeben városát jelölték ki – nyilván nemcsak azért, mert itt székelt az erdélyi ortodox püspökség is, hanem mert a Szász Egyetemnek és az erdélyi főhadparancsnokságnak szintén ez a város volt a székhelye. Majd a tanácskozást legvégül egy Bărnuț tollából származó kiáltvány kibocsátásával koronázták meg, s ebben a gyűlésen rögzített nemzeti követelések ismertetését azzal a felhívással egészítették ki: „…Románok… fegyverkezzetek…”[16]

Spira György

Erdély uniója

Mert az unióról szóló törvénycikkbe belefoglalták ugyan, hogy a jogegyenlőség „e hazának minden lakosaira nézve nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatatlan elvül elismertetik”,[17] külön nemzeti jogokat viszont ők sem biztosítottak a nemzetiségeknek. Mi több: a nemzeti jogok kérdését komolyan még megtárgyalni sem voltak hajlandóak. A balázsfalvi gyűlésen kidolgozott petíciót tehát, amelyet az ebből a célból választott küldöttség már a kezdet kezdetén az országgyűlés elé terjesztett. a rendek ahelyett, hogy rögtön napirendre tűzték volna, elébb időnyerés végett a kérelmi választmány elé utalták. Amikor pedig az egyik román követ, Alexandru Bohătel (aki mint magyar nemes lett az országgyűlés résztvevője) erre élőszóban és a maga nevében tárta elébük a petíció legfőbb követelését, azt, hogy a román nemzetet is ismerjék el Erdély egyik recepta natiójának, s az unió kérdéséről ne döntsenek addig, amíg e negyedik „nemzet” követei is meg nem jelennek a diétán: indítványát azzal utasították el, hogy a forradalom jóvoltából létrejött új rend a honpolgárok egyenlőségén alapul, ez új renddel tehát nem fér össze a feudális „nemzetek” rendszerének további fenntartása. (Ami természetesen jogos ellenvetés volt – csak éppen nem olyan emberek szájából, akik maguk sem a nép képviselőiként, hanem még mindig csupán mint az eddigi három „törvényes nemzet,; követei ültek együtt ekkor, s ezt maguk is jól tudták.) S amikor azután a kérelmi választmány jó három héttel az országgyűlés megnyitása és az unióra vonatkozó döntés meghozatala után végre a plénum elé terjesztette a balázsfalvi petíciót, a benne foglaltak érdemleges megvitatása helyett a rendek megint csak hasonló rabulisztikához folyamodtak, az egész ügyet azzal ütve el, hogy a petícióban olvasható kívánságok egy részét máris tárgytalanná tették a diétán időközben megszületett törvénycikkek, a most még nem teljesült kívánságokkal pedig majd a Pesten összeülő népképviseleti országgyűlés lesz hivatott foglalkozni. Holott ezzel az eljárással az erdélyi rendek nemcsak a magyar–román ellentétek jóvátehetetlen elmérgesedését kockáztatták, hanem kiváló ütőkártyát adtak az ellenforradalom szervezőinek a kezébe is.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Kivált, miután e két határőrezred legénysége szeptember első felében – nem utolsósorban császári tisztjeinek a biztatására – kinyilatkoztatta, hogy szembehelyezkedik a magyar kormánnyal s mindenben a májusi balázsfalvi gyűlés határozataihoz és a Román Nemzeti Bizottmány utasításaihoz kívánja tartani magát.

De a román mozgalom vezetőinek a dolgát megkönnyítette az is, hogy az erdélyi román parasztok zömét: a szlovákokétól eltérően – az időközben végbement jobbágyfelszabadításnak sem sikerült a forradalom mellé állítania. Hiszen a jobbágyfelszabadítás Erdélyben jóval később valósult meg, mint Magyarországon, s mire végül megvalósult, addigra a parasztság tömegeiben már gyökeret vert a késedelem keltette gyanakvás. És az erdélyi parasztok már ebből a késlekedésből is, de ezer egyéb jelből is kiolvashatták, hogy földesuraik többsége még júniusban sem áldozatkészségből, hanem kizárólag a kényszerítő körülmények hatására egyezett bele az úrbéri viszonyok felszámolásába. A júniusra azután nagy nehezen mégiscsak megszületett jobbágyfelszabadító törvények pedig távolról sem tartalmaztak annyi engedményt, mint amennyinek a becikkelyezésére a parasztok előzőleg – különösen a sokkal többet követelő májusi balázsfalvi gyűlés lezajlása óta – igényt emeltek. Holott arra, hogy az úrbéres szolgáltatások puszta eltörlésénél messzebb menő engedményeket követeljenek, az erdélyi parasztoknak kiváltképpen nyomós okaik voltak, hiszen Erdélyben az úrbéres népességnek nem hat-, hanem közel héttizede élt zsellérsorban, s itt az átlagos telkesjobbágy is jóval kisebb szántó- és rétterülettel rendelkezett, mint amekkorával Magyarországon.

S amennyire alkalmatlan volt eszerint az erdélyi román parasztok tömegeit a magyar forradalom oldalára vonni még a jobbágyfelszabadítás is, annyira alkalmas volt viszont ezeket a tömegeket a forradalom ellen hangolni az, hogy a hatóságok szeptember elején Erdélyben is megkezdték az újoncozást, mégpedig annak a magyar országgyűlés által augusztusban elfogadott katonaállítási törvényjavaslatnak az alapján, amelyről a Román Nemzeti Bizottmánynak a falvakat járó küldötteitől közben mindenfelé csak azt lehetett hallani, hogy teljességgel érvénytelen, hiszen nélkülözi az uralkodói szentesítést. Amikor pedig a katonáskodni vonakodó, s az újoncozásnak ezért tömegével ellene szegülő parasztok megtörésére a hatóságok most is karhatalmat kezdtek vezényelni a falvakba – s egy helyütt, a Torda megyei Aranyoslónán a katonák szeptember 12-én megint bele is lőttek a fogadtatásukra összeverődött sokaságba (ez alkalommal tizenhárom embernek okozva halálát) –, akkor a hangulat egyik napról a másikra végképp elmérgesedett, és az erdélyi román parasztoknak egyszeriben közmeggyőződésükké lett, hogy már csak egyetlen választási lehetőségük marad: hogy a fegyveres erőszakra most már nékik is fegyveres erőszakkal kell válaszolniuk.

A román nemzeti mozgalom vezetői pedig természetszerűleg kapva kaptak a dolgok ilyetén alakulására. Szeptember 16-ára tehát újabb nemzeti gyűlést hirdettek Balázsfalvára, s ezen a 28-áig ülésező tanácskozáson, amelyen ismét tízezrével jelentek meg parasztok is (részben már felfegyverkezetten), kimondották, hogy az uniót és a magyar kormány fennhatóságát továbbra sem ismerik el, ezzel szemben követelik egy olyan erdélyi országgyűlés egybehívását és olyan különálló erdélyi kormány alakítását, amelyben a románok népességszámuk arányában képviseltethessék magukat, majd az ilyen nemzeti jellegű követeléseket megint sietve megtoldották a föld népét közvetlenül érintő követelésekkel is, így azzal, hogy ne csak az úrbéres robot, hanem „a robot minden neme és fajtája szűnjék meg”, valamint azzal, hogy a parasztok és a földesurak között támadt viták rendezését tegyék egy Erdély valamennyi nemzetének és néposztályának képviselőiből arányosan szervezendő döntőbizottság feladatává. S hogy e határozatok Bécsben az előző nemzeti gyűlés határozatainál is nagyobb tetszést arassanak, most folytatólag azt is kinyilatkoztatták, hogy az Ausztria számára április 25-én kibocsátott császári alkotmányirat érvényét Erdélyre is kiterjesztetni kérik, s Erdélyt mindenben az osztrák kormánynak kívánják alárendeltetni, addig pedig, amíg ez meg nem történik, felsőbbségüknek egyedül az erdélyi főhadparancsnokságot hajlandóak elfogadni,[18] majd ehhez még hozzáfűzték hogy az összes 17 és 50 éves kor közötti erdélyi román férfi mozgósításával létre fogják hozni a maguk külön nemzetőrségét, s e sereg felfegyverzését a főhadparancsnokságtól igénylik. Végezetül pedig határozataikat egy, az uralkodónak szóló petícióba foglalták, s a petíció továbbítására ugyancsak a főhadparancsnokságot kérték fel.

S ezeknek a határozatoknak a megszületése a józanabbul gondolkodó románok körében persze mélységes megdöbbenést keltett. A török csapatok által éppen ezekben a napokban levert havaselvei forradalom vezetői közül például többen is elítélték a császáriaknak való felkínálkozást, s oda nyilatkoztak, hogy ennek eredményeképpen most „Örök válaszfal emelkedett a havaselvei és az erdélyi románok közé”[19] ”akik a nemzetiség kedvéért hajlandóak… megalkudni a zsarnoksággal”[20] De magának a szeptemberi balázsfalvi gyűlésnek a résztvevői között is akadt egy kisebbség, amely képtelen volt helyeselni a többség álláspontját. E kisebbségi csoport – magukat meg nem nevező – képviselői ezért már a gyűlés megnyitásának a napján beadványt intéztek Batthyányhoz, s ebben szigorúan elítélték az erdélyi románokkal szemben magyar részről alkalmazott elnyomó intézkedéseket és követelték a románok nemzetiségének és egyenjogúságának a biztosítását, de egyben azt is hangsúlyozták, hogy ha a magyarok változtatnak végre nemzetiségi politikájukon, akkor Erdélyben „a belbéke biztosítva” s „a kölcsönös szeretet megalapítva” lesz, egy hónapon belül pedig kényszerítetlenül is legalább húszezer román fog felcsapni honvédnek.[21]

Az erdélyi román nemzeti mozgalom ellenforradalmi mozgalommá fajulását azonban ezek a megnyilatkozások már nem tartóztathatták fel. A havaselvei románok intései ugyanis egyelőre semmiféle hatást nem gyakorolhattak azokra az erdélyi románokra, akik a Habsburgokat mind ez ideig jóval megértőbbeknek látták, mint a magyarokat; az újabb balázsfalvi gyűlés résztvevőinek a magyarokkal még mindig tárgyalni próbáló kisebbségére pedig valósággal megsemmisítő csapást mért az a fogadtatás, amelyre kezdeményezése Pesten talált. Mert a szóban forgó csoport beadványát Batthyány haladéktalanul az országgyűlés elé terjesztette ugyan, a képviselőház pedig szeptember 26-án napirendjére is tűzte, a honatyák azonban ekkor úgy határoztak, hogy a beadványban foglalt követelések érdemi vitájába csupán később, annak az erdélyi románokról szóló törvényjavaslatnak a tárgyalásakor fognak belebocsátkozni, amelyet az unióbizottmánytól várnak – s ilyeténképpen ezt az ügyet is örökre eltemették. Ezek után pedig a beadvány szerzőinek is arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a magyarokkal – bármint igyekeztek is – mégsem lehet tárgyalni. S ennek a tanulságnak a leszűrése a jelek szerint azután közülök még a Habsburgok iránt legbizalmatlanabbakat is arra indította, hogy most már teljességgel leszámoljanak eddigi fenntartásaikkal és társaik többségéhez hasonlóan most már maguk is beálljanak a Bărnuț vezette sorba.

Legalábbis erre enged következtetni az, hogy a román mozgalom hangadói Balázsfalváról távoztuk előtt újjáalakították (majd néhány nap múlva még ki is bővítették) a Román Nemzeti Bizottmányt, mégpedig úgy, hogy egyfelől most már formálisan is Bărnuțot tették meg elnökévé, másfelől viszont a korábban mellőzött román vezetők közül most már bevették a bizottmányba Lauriant is, Barițot is, sőt azt a Cipariut is, aki a jelenlegi nemzeti gyűlés megnyitásakor az unióbizottmány meghívottjaként még azon fáradozott Pesten, hogy segítsen tető alá hozni a román kérdés rendezése végett a magyar országgyűléssel elfogadtatandó törvényjavaslatot. Márpedig ezeket a Habsburg-ellenes politikusokat nyilván ekkor sem ítélték volna meg kedvezőbben, ha szeptember végén nem tapasztalnak náluk gyökeres fordulatot.

Ennek a fordulatnak a jelentőségét pedig az erdélyi román nemzeti mozgalom megnyergelésére törekvő császáriak is nyomban felismerték. Október 10-én tehát már napvilágot látott az erdélyi főhadparancsnokság körrendelete, amely – ürügyképpen azt állítva, hogy a magyarok a románok és a szászok kiirtására készülnek – meghagyta az erdélyi magyar nemzetőri alakulatok haladéktalan lefegyverzését. Egy héttel később pedig a főhadparancsnokság közzétett egy Erdély román lakóihoz intézett felhívást is, s ebben a címzetteket a legújabb balázsfalvi döntésekkel egybevágóan arra szólította fel, hogy ők viszont most tömegesen fogjanak fegyvert, és a császári csapatokkal együttműködve szálljanak szembe a megsemmisítésükre törekvőkkel.

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

1850-ben a magyar forradalom támogatása címén elítélt Lemény görög katolikus püspök helyébe Sterca-Șuluțiu került. A már korábban Fogarasról Balázsfalvára helyezett püspökséget 1853-ban érsekség rangjára emelték, és a magyar államtest széttagolására irányuló koncepciónak megfelelően felszámolták függését az esztergomi érsektől. Hozzácsatolták viszont a „magyar koronaországhoz” tartozó nagyváradi görög katolikus egyházmegyét is, és lehetővé tették számára, hogy a görög katolikus pozíciókat két új püspökség, a szamosújvári és a lugosi szervezésével erősítse meg.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

A konzervatívoknak az emigráció egy része által keményen bírált antidemokratizmusa is hozzájárult ahhoz, hogy az ortodox egyház, élén az udvartól báróságot is kiérdemlő Șaguna püspökkel, megerősítette vezető szerepét az erdélyi román politikában, az 1861. májusi új balázsfalvi gyűlésen pedig sovinizmustól sem mentes határozatok születtek.

A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre

Nemzeti kongresszus összehívására törekedtek a románok is. A május 15-én Balázsfalván megtartott gyűlés erre irányuló kívánsága azonban hamis hangokkal, adófizetésre való felszólítással s a magyar törekvések „felségárulásnak” való minősítésével keveredett.

Kolossa Tibor

A nemzetiségi kérdés rendezése

Az erdélyi románok vezetői 1868 május elején Balázsfalván gyűlést tartottak, és egy kiáltványt fogadtak el, amelyben állást foglaltak Erdély önállósága és az 1863. évi nagyszebeni országgyűlés határozatai mellett, valamint tagadták a pesti országgyűlés jogosultságát arra, hogy Erdély számára érvényes törvényeket hozzon. A kiáltvány leközlése miatt a kormány Alexandru Roman, Bihar megyei képviselőt, a Federatiunea című pesti román lap szerkesztőjét perbe fogta, a pesti esküdtszék egy évre ítélte, és büntetését le is töltötte annak ellenére, hogy a kiáltvány aláírói uralkodói kegyelemben részesültek.

A pártok programja és működése

A 48-as párt több ízben kelt a nemzetiségi képviselők és a nemzetiségi jogok védelmére. Ellene szavazott például A. Roman kiadatásának, amikor perbe fogták a balázsfalvi kiáltvány közlése miatt.

Katus László

A románok

Az erdélyi román értelmiség képviselői 1866 végén az uralkodóhoz intézett emlékiratukban, majd az 1868. május 15-én tartott balázsfalvi gyűlésükön megszövegezett nyilatkozatukban állást foglaltak Erdély önkormányzatának, valamint a románok nemzeti, nyelvi és vallási egyenjogúságát kimondó 1863–64. évi erdélyi törvénycikkek érvényének fenntartása mellett, s követelték az erdélyi országgyűlés egybehívását, népképviseleti alapon. 1869-ben az erdélyi románok körében felülkerekedett a George Barițt és Ioan Rațiu által propagált passzivista taktika, s távolmaradtak az országgyűlési választásoktól.

Egészen eltérő volt az erdélyieket számban megközelítő bánáti és keletmagyarországi románok politikai vezetőinek magatartása. Ők kedvezőbb helyzetben voltak, mert Magyarországon jóval több román rendelkezett választójoggal mint Erdélyben, s Krassó, Temes, Arad, Zaránd, Bihar, Közép-Szolnok és Máramaros megyék, valamint a Kővár-vidék számos választókerületében a román választók voltak többségben. Ezért a magyarországi románok – akiknek politikai vezetői a gazdag bánáti makedoromán nagybirtokos család tagjai, a Mocsonyiak voltak – a kiegyezést követő évtizedben aktívan részt vettek a politikai életben. 1865-ben 24, 1869-ben 25, 1872-ben pedig 22 képviselőjük volt az országgyűlésen, bár ezek egy része a Deák-pártot támogatta. A magyarországi román politikusok – az országgyűlésen a szerbekkel együttműködve, valamint Pesten kiadott lapjaikban, az Alexandru Roman által szerkesztett Federatiunea-ban és a Vincențiu Babeș szerkesztésében megjelenő Albina-ban – heves harcot vívtak a kiegyezési rendszer ellen, a nemzetiségi képviselők már ismertetett törvényjavaslatában megfogalmazott nemzeti jogok megvalósulásáért és a polgári demokratikus szabadságjogok érvényesítéséért. 1869 februárjában a temesvári nemzeti gyűlésen megalakították a magyarországi Román Nemzeti Pártot, amelynek elnökévé Alexandru Mocsonyit választották.

Egy hónappal később, 1869. március elején az erdélyi román értelmiség Szerdahelyen egybegyűlt képviselői is kimondották az erdélyi Román Nemzeti Párt megalakulását, ők azonban – a magyarországi románoktól eltérően – a passzivitás taktikája mellett foglaltak állást. A párt 25 tagú állandó bizottságának működését azonban a belügyminiszter betiltotta. A passzivista taktika gyakorlati eredménye az lett, hogy az erdélyi román választókerületek a kormánypárti mandátumok legbiztosabb szállítóivá váltak. Ezért az aktivitás tábora – amelynek élén Șaguna érsek és hívei állottak – átmenetileg megerősödött, különösen midőn Lónyay miniszterelnök is felkérte az érseket, hogy vegye rá a román vezetőket a választásokon való részvételre. 1872 májusában a magyarországi románok aradi gyűlése és az erdélyiek nagyszebeni konferenciája egyaránt az aktivitás mellett foglalt állást. A júniusi gyulafehérvári konferencia többsége viszont – nagy vita után – a passzivitás mellett szavazott. Alig egy hét múlva azonban a passzivista vezetők is részt vettek azon a balázsfalvi gyűlésen, amely – Lónyay kezdeményezésére válaszolva – kompromisszumos szellemű emlékiratot intézett a kormányhoz. A memorandumban kifejtették, hogy elfogadják a kiegyezést és a dualista rendszert és készek „a román nemzeti individualitást, mihelyt biztosítva lesz, azon rendszerhez mérten átalakítani”. Hangsúlyoztak, hogy elvben nem utasítják el Erdély és Magyarország egyesülését, csupán „az erőszakolt és feltétlen uniót” ellenzik, amely nincs tekintettel a sajátos erdélyi érdekekre és tradíciókra, s a két országot mindenben teljesen egybeolvasztja.[22] Az unió elfogadását bizonyos feltételekhez kötötték. E feltételek a románok legfontosabb nemzeti kívánságait tartalmazták: a román nyelv hivatalos használatát, Erdély új közigazgatási beosztását a három nemzetiség alapján, új választási törvényt a feudális eredetű előjogok megszüntetésével, románok alkalmazását az állami hivatalokban, román közép- és szakiskolák felállítását és román nyelvű előadásokat a kolozsvári egyetemen.

A románok

A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Dél-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva).

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

Az együttműködés reális alapja abban rejlett, hogy a forradalmi mozgalom tisztán román községekre is kiterjedt, a román földbirtokosokat, gazdákat, tisztviselőket, kereskedőket is fenyegette. A román parasztok megtámadták a Román Nemzeti Párt nagybirtokos vezetőinek birtokait, és a parasztság haragjának nemcsak a római katolikus egyház gyulafehérvári uradalma, hanem a balázsfalvi görög katolikus érseki és a nagyváradi görög katolikus püspöki birtokok is áldozatul estek.

Lábjegyzetek

  1. J. Fiedler, Die Union de Walachen in Siebenbürgen unter Kaiser Leopold I. Sitzungberichte de Kaiselichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historische Klasse. 27. Wien, 1858. 376–380.
  2. Kiadta Kolosvári SándorÓvári Kelemen, Magyar Törvénytár, 1540–1848. évi erdélyi törvények. Budapest, 1900. 386–387.
  3. Ugyanott 171.
  4. I. Tóth Zoltán, Az erdélyi és a magyarországi román nemzeti mozgalom 1790–1848. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 12.) Budapest, 1958. (továbbiakban: I. Tóth, Az erdélyi… Budapest, 1958.) 48.
  5. Ugyanott 48–49.
  6. Organului Luminarei, 1848. március 31. [április 12.] 66. szám 371.
  7. (George) B(ariț), Mit kívánnak az erdélyi románok (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). Hely és év nélkül (Budapest, 1948). 27.
  8. Fratilor Romani! Országos Levéltár Erdélyi levéltárak, Gubernium Transylvanieum, Praesidialia 1848:993.
  9. A budapesti szerbek vezetőinek nyilatkozata (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről). 14–15.
  10. Idézi: Steier Lajos, A tót nemzetiségi kérdés 1848–49-ben (továbbiakban: Steier). I. Budapest, 1937. 34.
  11. 22 Erről Papiu-Ilarian tudósítása. Marosvásárhely, 1848. március 25. Közli: Revolutia de la 1848–1849 din Transilvania. Red. Ştefan Pascu si Victor Cherestesiu. I. Bucuresti, 1977. 104–106.
  12. A(lexandru) Papiu Ilarianu, Istori'a romaniloru din Daci'a Superiore. II. Viena, 1852. 145.
  13. Simion Bărnuțiu, Romanii si ungurii. Discurs rostit in catedrala Blajului 2 (14) maiu 1848. Red. si introd. George Bogdan-Duică. Cluj, 1924. 9–47.
  14. Bălceseu erre vonatkozó jegyzeteit idézi: Cherestesiu 435.
  15. Az eskü szövegét lásd: ugyanott 468–469.
  16. A kiáltvány idézve: ugyanott 510
  17. Ezt és a többi kolozsvári törvénycikket közli: Kővári 25–53.
  18. 26 Lásd: a második balázsfalvi nemzeti gyűlés petícióját, s. d. Közli: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 592–593.
  19. Így Petre Teulescu. Idézi: I. Tóth Zoltán, Bălcescu Miklós élete 1819–1852. Budapest, 1958. 114.
  20. Így Ion Eliade-Rădulescu. Idézve: ugyanott 117.
  21. „Az erdélyi románok” Batthyányhoz, Balázsfalva, 1848. szeptember 16. Országos Levéltár AR Lad. XX22. Fasc. 2A. No. 485.
  22. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 301–302.

Irodalom

Rajačić május 13-i karlócai beszédét közli Thim II. Bărnuț május 14-i balázsfalvi beszédét ismerteti Gelu Neamtu is, de – néhány szövegösszefüggéséből önkényesen kiszakított s értelméből teljességgel kiforgatott mondata alapján – olyan látszatot keltve, mintha benne egyáltalán nem a magyar forradalmi mozgalomtól való elhatárolódás, hanem egyenesen a véle való együttműködés szándéka jutott volna kifejezésre. A balázsfalvi gyűlés határozatát lásd a gyűlés jegyzőkönyvében; közli az Okmánytár az 1848–9-ki erdélyi eseményekhez. Szerkesztette Kővári László (továbbiakban: Kővári, Okmánytár) (Kolozsvár, 1861).

Kiadványok