Balkáni menekültek és hódítók

A Múltunk wikiből

Míg a Dunántúlon a tömeges délszláv betelepülés – a királyi területen a török elől menekülő horvátok, a török megszállta részeken a hódítókat kísérő szerb, vlach és bosnyák „rácok” révén – csak Mohács után vált jelentőssé, viszont a 16. század végére az őslakosság jelentős részét az erdőkbe és az árterekre szorítva, a magyar néptömböt át- meg átszőtte, addig ez a bevándorlás az Alföld déli részén száz évvel korábban kezdődött, s a magyar néptömböt már Mohács előtt felnyomta a BajaSzabadkaArad-vonalig, később azonban tartósan nem hatolt bele, és nem lazította fel. Ez a különbség még a 20. század eleji néprajzi térképen is tükröződött: a Dunántúl etnikai tarkasága a török kor öröksége, míg a VácBajaAradNagyváradSzatmárnémetiBeregszászSátoraljaújhelyKassaRozsnyóBalassagyarmatPozsonyVác pontok által határolt magyarlakta területnek, nagyjából a Nagy- és Kisalföldnek a peremvidékekre is kiterjedő (a 18. századi eredetű szlovák szigeteket leszámítva), majdnem teljes etnikai bontatlansága a török korban is megőrzött középkori állapot öröksége. Ez annál inkább elgondolkoztató, mivel a Dunától keletre a balkáni népelemek bevándorlását kikényszerítő vagy lehetővé tevő török hódításnak kevesebb természeti és politikai akadálya volt, mint a Dunántúlon.

E különösnek látszó jelenség sokféle oka közül kettő látszik döntőnek. Az egyik az, hogy a támadó és védekező török hadviselés súlya egyaránt mindinkább a Dunántúlra nehezedett, s elszorította a megbízhatatlan magyarokat, és helyet csinált a megbízható rácoknak. A másik az, hogy az alföldi magyarság már jóval Mohács előtt olyan gazdasági-társadalmi fejlődés útjára tért, mely a török hódítás viszonyai között a dunántúli magyarságénál ellenállóbbnak bizonyult. De harmadikként nem hanyagolhatjuk el azt a mozzanatot sem, hogy a dunántúli török megszállta terület rác bevándorlóinak sokáig teljesen más volt a viszonyulása a magyarsághoz, mint a délalföldieknek. Az utóbbiak ugyanis eleinte a török hódítók ellen harcoló népesség voltak, akárcsak a magyarok, sőt a 15. században saját földesuraikkal együtt lépték át a Dunát, hogy új hazát találjanak a Duna–Tisza–Maros szögében. Velük együtt érkeztek görögkeleti szerzeteseik is, akik már akkor féltucatnyi kolostort alapítottak, s talán egyidejűleg létesültek az első görögkeleti püspökségek is. Nándorfehérvár eleste után a Duna–Tisza közének déli megyéibe is tömegesen költöztek be katolikus bosnyákok és görögkeleti szerbek.

A megelőző, határ menti háborúkban megritkult, amúgy is inkább ártereken élő és a homokot kerülő magyar lakosság mellé, néha közéje települve, azzal együtt kerültek Temesvár, Szolnok, majd Gyula elestével török uralom alá a rácok is. A rác földesurak éppúgy északra menekültek, mint a magyarok, s beolvadtak a magyar arisztokráciába és nemességbe. A különböző nemzetiségű és vallású rájákkal csak papjaik maradtak, katolikusok a magyarokkal és a bosnyákokkal, protestánsok a magyarokkal, görögkeletiek a szerbekkel és a vlach pásztorokkal. Ez utóbbiak ekkor már nem eredeti román nyelvüket, hanem valamelyik balkáni szláv nyelvet beszélték. Meg lehet azonban különböztetni őket a szerbektől, részben kenézeikről, akik egy személyben töltötték be a bíró és a pap szerepét, de abból is, hogy a török források – iflálc néven – más görögkeleti rájáktól elválasztva emlegetik őket, főként azonban vándorpásztor foglalkozásukról. A régi magyar parasztság töredéke a földesuraival beköltözött régi rác parasztsággal s a török hódítók nyomában érkező újabb szerb, de főleg vlach népességgel élt együtt a BajaSzabadkaArad–vonaltól délre, attól északra viszont Kalocsa, Halas, Szeged, Hódmezővásárhely, Simánd lakossága és közvetlen környékük már teljesen magyar volt; ezek közül mindössze Kalocsán és Szegeden telepedett meg török helyőrség. Török katonaság szállta meg ezenkívül Pestet, Vácot, Gyulát, Jászberényt is, megtűrve a magyar külvárosi lakosságot, magyarok helyett viszont csak rácokat Szolnokon, Hatvanban és a tizenöt éves háború során elesett Egerben. A régi, török elől menekült rácokkal való békés együttélés nyomban, de fokozatosan rác–magyar ellentétté vált azáltal, hogy a török uralom alatt, annak védelmében bevándorolt újabb rác lakosság a magyarokhoz képest privilegizált helyzetben volt, belőle került ki a török végvárak katonaságának és az ezt ellátó iparos–kereskedő rétegnek a többsége. Az ő előnyeik vonzást gyakoroltak a régi rácok egy, mindenesetre kisebb részére, mely a nyelvi-vallási összetartozás révén felküzdötte magát a jövevények közé, s azonosult azok törökbarát és magyart megvető, azt elnyomó magatartásával.

Ha a rác–magyar viszony változott is, a 16–17. század fordulójának viharos évei sem változtatták meg a már kialakult etnikai határvonalat, bár a háborús pusztítás Borsodig, Szabolcsig falvak egész sorát néptelenítette el. Török hivatalnokok és tímár-birtokosok tettek ugyan kísérleteket arra, hogy a pusztán marad]t magyar falvakba a Marostól északra is rácokat telepítsenek, így például Ali csanádi alajbég Csanádban 24, Aradban 12, de már Békésben csak 6, Zarándban és Csongrádban meg mindössze 3 helységet népesített be.[1] De sem ez, sem más vállalkozás nem járt sikerrel, mert a jövevények hamarosan elszéledtek, nem utolsósorban a pusztákra igényt tartó magyar lakosság ellenállása miatt. Az említett alajbég maga panaszolta, hogy magyarok híján kellett rácokat hoznia, s a hódmezővásárhelyiek mégis azzal fenyegetik telepeseit, hogy megnyúzzák és megsütögetik őket. Az ilyen fenyegetéseknek a magyar végváriak adtak nyomatékot, akik rácsaptak a rác falvakra, adóztatták, ellenállás esetén pedig szétkergették őket. Így érthető, hogy például Békés vármegyében állandóan emlegetnek rácokat, de a hitelesen felderíthető falvak lakossága az egész 17. század folyamán református magyarokból állt. Így azután a rác elem csak a Marostól délre szaporodott tartósan új bevándorlókkal, egy bosnyák püspöki jelentés szerint például 1650 körül 2 ezer családdal. E jövevények nemcsak a kipusztuló magyarok, hanem a török uralomba éppoly nehezen belenyugvó, sőt 1594-ben fegyveres felkelést megkísérlő, ennek bukása után pedig tömegesen észak felé továbbmenekülő régi rác lakosság helyét is elfoglalták. Az utóbbiakból 560-an nemes hajdúként települtek meg erdélyi fennhatóság alatt álló Bihar és Arad vármegyei falvakban 1607-ben, de korábban is találkozunk ilyenekkel Szabolcsban, ahol 1572-ben 5 falu, köztük Dorog lakosságának mintegy felét tették ki.[2] Gáván és Kótajon, sőt Böszörményben is laktak már a 16. század végén rácok, ez utóbbi helyről azonban a magyar hajdúk 1632-ben átkergették őket Újfehértóra. Mind a királyság, mind a fejedelemség területén elszórtan százával kaptak nemességet Rác, Horvát, Oláh és Bosnyák néven magyar családot alapító dél-alföldi menekültek.

Mint ahogy a Marostól északra szórványszerűen sokfelé laktak balkáni származású délszlávok és vlachok, lassanként elmagyarosodva, néha azonban megtartva a többi görögkeleti püspökséget magába olvasztó vagy maga alá rendelő temesvári metropolitához fűződő vallási kapcsolatukat, ugyanúgy maradtak fenn a Marostól délre is magyar szigetek. 1649-ben Benlich belgrádi katolikus püspök Bács-Bodrog vármegye területén Martonoson, Bajmokon, Jánoshalmán, Mélykúton, Hercegszántón, Zomboron, Bácson, Bökényben 2975 katolikust bérmált, ugyanakkor Gyöngyös, Jászberény, Szeged és Kecskemét környékén 2515-öt, tehát magyar (bár nagyrészt református) északi Duna–Tisza közén sem több katolikus, mint a délin. Az sem hihető, hogy a déliek mind bosnyákok lettek volna, fel kell tehát tételezni, hogy legalább Zombor és Zenta vonaláig, még a 17. század közepén is éltek itt-ott magyarok. Sőt, az anyanyelvhez való ragaszkodásnak még olyan vidékeken is tanújelét adták, ahol egyes vélemények szerint már nem is létezhettek volna. 1669-ben írta Benlich püspök] egy látogatásáról, hogy „a temesvári egyházi körzetben … egy Todua nevű faluban tartanak egy magyar világi licenciátust, aki énekel, prédikál, esket és keresztel köztük – Egy másik faluban is bevettek egy világi licenciátust, aki keresztel, esket, prédikál és énekel, mivel ez a magyar nép eléggé hajlamos arra, hogy kedvelje az énekeket. Noha írtam nekik, hogy ne nyúljanak azokhoz a szentségekhez, mert licenciátusok, de hiába, nem engedelmeskednek, s egyebet nem tehettem, mert azok a falusiak a törökhöz fordultak volna. Bár mindig megy Temesvárról az ottani papok közül felváltva egy-egy, de ezek énekeket követelnek tőlük … pedig ez a nép nagyon is jól tudja a szláv nyelvet, s azok az atyák jól szolgálnák azokat, akik engedelmeskednének.„[jegyzet 1] Négy év múlva sikerült csak a püspöknek elűzni a magyar licenciátusokat és bosnyák papokat küldeni helyükbe. A szóban forgó falvak egyike a megnevezett Tolvajd (ma Tolvadia), Temesvártól jócskán délre, a másik is valahol itt keresendő. Temesváron egyébként 1625–1650 közt jezsuita misszió is működött. A fenti eset egyrészt arra mutat, hogy a szláv bevándorlás tengerében, mélyen délen is marad]tak magyar szigetek, amelyek majd csak a 17. század végi felszabadító háborúban tűnnek el, másrészt arra, hogy a bosnyák ferenceseknek szegedi, bajai, pesti, kalocsai, bácsi rendházaikból folytatott tevékenysége legfeljebb az ortodox szerbekbe való beolvadástól, de nem anyanyelvük feladásától óvta meg a török megszállás alatti magyarokat, sőt néha egyenesen elszlávosodásukat munkálta.[3]

Lábjegyzet

  1. Vanyó Tihamér, Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól 1649–1673. Levéltári Közlemények 1973. 333.

Irodalom

Balkániaknak az Alföldre való bevándorlásáról: Szalay László, A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz (Pest, 1861); Böhm Lénárt, Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön története. I (Pest, 1867); E. Picot, Les Serbes de Hongrie, leur histoire, leurs privileges, leur église, leur état politique et social (Prague, 1873); Dudás Gyula, A bácskai és bánsági szerbek története a XVI–XVII. században (Zombor, 1896); Szentkláray Jenő, A szerb monostoregyházak történeti emlékei Dél-Magyarországon (Budapest, 1908); Bodor Antal, Dél-magyarországi települések története és hatása a mai közállapotokra (Budapest, 1914); Csetri Károly, Bácska lakossága a legrégibb időktől a XIX. század végéig (Budapest, 1936); Hadrovics László, A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei (Budapest, 1942); A. Ivić, Istorija srba u Vojvodini I (Novi Sad, 1929); D. J. Popović, Srbi u Vojvodini I (Novi Sad, 1957); Németh Gyula, Die türkische Sprache in Ungarn im siebzehnten Jahrhundert (Budapest, 1970); legújabban: K. Nehring, Comitatus Bachiensis et Bodrogiensis (München, 1974); Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén (Budapest, 1976).

  1. Borovszky Samu, Egy alajbég telepítései. Adatok az Alföld XVII. századi történetéhez (Budapest, 1901).
  2. A rác hajdúkról: Rácz István, A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1969).
  3. Az egyházi viszonyokról: Vanyó Tihamér, A hazai hódoltság vatikáni források tükrében (Vigilia, 1973. 2); ugyanő, Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól, 1649–1673. (Levéltári Közlemények 197 (3).


Az Alföld
Tartalomjegyzék Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje