Baracs

A Múltunk wikiből
község a közép-dunántúli régióban, Fejér megye déli szegletében a dunaújvárosi kistérségben
Wikipédia
HUN Baracs COA

Bóna István

A korai bronzkor

Népi és művelődési szempontból a déli beáramlás a legjelentősebb. Elsőnek a kelet-thraciai, dél-macedoniai korai bronzkori telepek népe hatolt északra. Kénytelenek voltak menekülni, telepeiket Kisázsia és talán a Kelet-Balkán felől érkező támadók pusztították el (i. e. XIX. század). Csoportjaik települnek meg a Drina folyó mentén, Szlavóniában (a vučedoli tellek egy részét tovább használó vinkovci kultúra) és a Dunántúlon (somogyvári csoport), kivéve a mai Fejér megyét és Tolna megye északi területét. E déli bevándorlók nem érezték biztonságban magukat új hazájukban, telepeik – talán az egykori tellek emlékére – magaslatokon –, dombok ormain fekszenek. Idegen voltukra utalnak hátukra fektetett és zsugorított csontvázas temetkezéseik. Anyagi kultúrájuk meglepő a Közép-Duna medencében, szinte készen ültették át az égei korai bronzkort északra. Uralmuk, hatásuk a Dunántúlon nem bizonyult tartósnak, csakhamar nyomtalanul beleolvadnak a különböző új, kora bronzkori csoportokba. Hasonló sorsra jutott e népesség Erdély délkeleti csücskében megtelepült ága is (schneckenbergi csoport).

Ugyanezzel a déli mozgalommal egy időben alakult ki a Kárpát-medence szívében az első nagy bronzkori egység, a nagyrévi kultúra. Kialakítói közeli rokonai voltak a somogyvárschneckenbergi népcsoportnak, amiről nemcsak anyagi kultúrájuk megegyező elemei, hanem mindenekelőtt sajátos égei–balkáni életmódjuk tanúskodik. A Duna mellett (Tolna, Fejér, Pest megye) és a Tisza középső folyása mentén a nagyrévi lakosság alapítja a magyarországi bronzkor híres, nagyméretű tell-telepeit (Gerjen, Bölcske, Baracs, Dunaújváros, Tószeg, Nagyrév, Tiszaug stb.), ezek körül jelenik meg újra, a neolitikumnál sokkal fejlettebb gazdagságban a déli, balkáni típusú talajváltó földművelés. Az 1–3 méter vastag rétegekben – 3–9 ízben megújított lakószinteken – jól épített, cölöpvázas, döngölt és meszelt falú házak találhatók. Fazekasaik valósággal ontották a tetszetős alakú, korábban ismeretlen technikai színvonalú, fényezett felületű edényeket. A nagyobb telepeken a bronzöntő műhelyek már háromrészes öntőmintákkal dolgoztak. Fejlett állattartásukban nagy szerepet játszott a ló is.

A középső bronzkor

A legerősebb halotthamvasztásos népesség a következetesen urnákban temetkező vatyai kultúra volt. Nagyrévi alapokból továbbfejlődő Duna menti telepein virágzott az élet, egyes telepeken nagyszámú lakosság élt együtt. Pásztorcsoportjaik a történelem során első ízben népesítették be a Duna–Tisza köze homokbuckás vidékét, urnatemetőik sokfelé megtalálhatók. A mozgékony vatyai csoportok sikeresen terjeszkedtek az egész középső bronzkor idején. A hatvani kultúra katasztrófája idején megszállták a Tápió menti erődített hatvani telepeket, ezáltal szilárd határt alkottak a füzesabonyi kultúra felé. Dél felé szabad volt az útjuk. Hatalmukat rákényszerítik a Duna menti gerjeni csoportra, majd a Duna–Tisza közén egészen a Bácskáig (nagyjából a mai jugoszláv határig) nyomulnak előre, előőrseik közvetlenül a szőregi csoportig hatolnak.

A sikeres keleti és déli terjeszkedés ára dunántúli területveszteség, majd a védekezés volt. Már a középső bronzkor első harmadában a Velencei-tó–Sió–Sárvíz vonalra szorítja vissza őket a dunántúli mészbetétes edények népe. E korántsem barátságos „rokonok” elleni védekezés során építik ki a vatyai erődrendszert, a magyarországi bronzkor „Maginot-vonalát”. A budai hegyektől a Sió torkolatáig, 15–20 kilométerenként követik egymást a több részre tagolt (külső és belső vár, akropolisz) tagolt, sáncokkal, árkokkal kitűnően megerősített – erődtelepek (Pákozd-vár, Lovasberény, Sárbogárd–Bolondvár stb.) A külső erődláncolaton belül földsáncokkal veszik körül a Duna jobb partján fekvő központi vatyai telepeket, a politikai hatalom, a földművelés, a kereskedelem és a bronzművesség központjait (Dunaújváros–Koszider-padlás, Adony, Bölcske, Baracs stb.).

A halomsíros nép támadása

A rendkívüli átalakulásból az egykori középső bronzkor eleji hamvasztásos tömb népe került ki győztesen. Ők szervezik meg a megmaradt területek védelmét, még ott is, ahol korábban alávetett helyzetben éltek. Ők olvasztják lassan, de biztosan magukba a hódítókat. Az új törzsi és kulturális mozaik alól azonban csakhamar újból előbukkannak a régi hagyományok: a megmaradt telltelepeken ismét virágzásnak indul az élet (Dunaújváros–Koszider, Baracs, Tószeg, Jászdózsa), sőt egyes késő vatyai telepek virágkora éppen erre az időszakra esik (Alpár, Mende, Lovasberény), művelődésük külső máza is „balkánivá” válik.

Wellmann Imre

Költözők és költöztetettek

Károlyi Sándor báró még Debrecen lakosait is kihajtotta erőszakkal, kik soha sem tatár, sem török, sem német, sem más ellenség elől el nem futottak. Ezúttal a kecskemétiek is kénytelenek voltak a Mátra felé elbujdosva, a Tisza mentén negyven napon át mezőn, berken lappangani. Sőt 1707 elején kemény télben ismét földönfutóvá lettek, Baracs pusztán „egy hétig hideg déren és fergetegen szekérháton nyomorogván”;[1] más részük a Tisza mentén egy szál ruhában maradt, s úgy kellett gondoskodni hazaszállitásukról, mert portyázó ellenség rajtuk ütött, prédát hányt ingóságaikban, s járómarháikat elragadta szekereik elől.

Lábjegyzet

  1. Hornyik János, Kecskemét város története oklevéltárral, IV. Kecskemét, 1866. 180.