Szák nembeli Miklós

A Múltunk wikiből
(Barc fia Miklós szócikkből átirányítva)

Szák nembeli Barc fia Miklós

nádor (1213–1214, 1222)
Wikipédia – Szák nemzetség # Gyaláni ág
1241
március 17. után: A pesti nép a kunok ellen lázong, erre német és magyar katonák megölik Kötönyt. A kunok ennek nyomán dél felé, rabolva, fosztogatva elhagyják az országot. Útközben legyőzik Barc fia Miklós, majd a szerémiek ellenük felvonuló seregét.

Kristó Gyula

II. Endre új berendezkedése

A század második feléből származó adatok szerint azonban Locsmánd megyét már II. Endre király eladományozta hihetőleg az 1210-es évek egyik nagy hatalmú főurának, Barc fia Miklós nádornak és soproni ispánnak.

Az új berendezkedés hívei

  • Számos esetben nem készült vagy nem maradt ránk oklevél a II. Endre-féle birtokadományozásokról. Így például csak közel fél évszázados késéssel, 1263-ban értesülünk arról, hogy II. Endre egész Locsmánd megyét, azaz Locsmándnak királyi rendelkezésű földjeit Barc fia Miklósnak adta, aki a Szák-nemzetség tagja volt. Az adomány révén Miklós is számos birtoktest ura lett, jóllehet nemzetségének — korábbi birtoklás révén — szintén nem csekély birtokai lehettek. Egy kétes hitelű 1183. évi oklevél szerint a Szák-nem egyik XII. századi tagja, Nagylábú Pál már II. Gézától adományul kapta a Baranya megyei Töttös földet. Miklós birtokviszonyaira enged következtetni az az 1220-as évekből származó adat, amely szerint nemzetsége más tagjaival együtt Veszprém megyei földet adott el egy rokonának.
  • Barc fia Miklós 1213–1214-ben nádor volt, majd az 1210-es évek végén újból elnyerte e tisztséget, a pályája az Aranybulla kibocsátása után sem tört meg, több megye ispánsága mellett királynéi udvarbíróvá lett. Ezek a nagy hatalmú előkelők elsősorban a királyi birtok rovására gazdagodtak meg, így érthető, hogy erőnövekedésük egyszerre jelentette a királyi birtokszervezet meggyengülését, a királyi birtok és a világi magánbirtok XII. századi arányának felborulását, a világiak javára történő módosulását.

Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

Bár II. Endre 1218. évi okleveleiből hiányzik a méltóságnévsor, 1219. évi diplomái alapján tudjuk, hogy vezető tisztségviselői, élükön Barc fia Miklós nádorral, rendre az új berendezkedés korszakának tisztikarából valók voltak. Nekik aligha lehetett ínyükre a zsíros adományok szüneteltetése.

Az 1222. évi Aranybulla

Megint csak részben az agnus regni keltezés – a 19. uralkodási évnek három 1222. évi oklevélben való használata – segít a politikai eseménymenet felvázolásában. Ennek alapján elmondható, hogy az Aranybulla kieszközlői, az Imre-párti előkelők még 1222-ben, kevéssel az Aranybulla kibocsátását követően megbuktak. Helyükre az 1221. évi tisztikar, az 1222 elején a hatalomból palotaforradalom útján kiszorított előkelők, II. Endre leghívebb párthívei léptek; Barc fia Miklós nádor, Bánk udavarispán, Dénes tárnokmester, Atyusz pedig bán lett. A nevükkel jelzett három 1222. évi oklevél egyikében II. Endre hű szolgálataikért Osl nembelieknek soproni várföldet adományozott, folytatódott tehát az Aranybullát közvetlenül követően a várbirtokok elörökítése. A másik oklevél is kapcsolatban lehet az Aranybullával, ugyanis az egyháziak kiváltságait foglalta írásba: biztosította, hogy az egyháziak egyházi bíróság elé álljanak (ám ha klerikus laikussal világi ügyben perelt, világi bíróság elé kellett állnia), mentesítette őket a királyi adók – a szabad dénárok és a pondus – fizetésétől. Megtiltotta szolga állapotúak (udvarnokok, várnépek) egyházi rendbe való felvételét. Végezetül tilalmazta az egyháziak minden olyan illetéktelen (turpis) cselekedetét, amelyet nyereségvágyuk motivált. A Miklós nádor vezette előkelők nevével jelzett harmadik 1222. évi oklevél adta bizonyságát, hogy az Aranybulla rendelkezése nem ment át a gyakorlatba. Hiába fogalmazta meg egyik cikkelye, hogy a négy jobbágyon, a nádoron, a bánon és a két udvarispánon kívül két méltóságot senki ne viseljen, Dénes tárnokmester mindhárom diploma szerint bácsi ispáni tisztet is betöltött.

Bizonyára 1222 közepén, Barc fia Miklós nádorsága alatt történtek azok az események Magyarországon, amelyeket csak III. Honorius pápának 1222. december 15-i, az egri püspökhöz, az egresi és a szentgotthárdi cisztercita apátokhoz intézett leveléből ismerünk. Már a levél bevezető sorai sem a szokványos elmélkedések: „Minél számosabb sokaság gyűlik össze, annál kevésbé lehet érvekkel féken tartani; egyesek saját indulatukat követve meggondolatlanul arra törekszenek, ami nem szabad, viszont kedvükre van, és könnyen lázadásban törnek ki, ha bármennyire is ésszerűtlen kívánságuknak nem tesznek eleget.” Az 1222. évi magyarországi helyzetre ekképpen reagált a pápa: „Magyarországon újonnan (noviter) elhatározták, hogy az egész nép egy évben kétszer összejöjjön, amikor Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország felséges királya személyesen tartozik jelen lenni, és az ilyen roppant sokaságú tömeg, az ésszerű mérsékletet félretéve, e királytól súlyos és igazságtalan dolgokat szokott követelni, azt tudniillik, hogy az ország mágnásai és nemesei, akiket a túlkapásokban bűnösnek találtatnak, méltóságuktól és tisztségüktől megfosztva űzessenek ki az országból, és javaikat osszák fel a nép között.”[1]

A pápa akként vázolta II. Endre király dilemmáját, hogy ha az uralkodó e követeléseket teljesíti, vét az igazság ellen, megsérti a békét, és gyengíti a királyi hatalmat, ha viszont megtagadja azokat, a maga és szolgái személyét teszi ki veszedelemnek. A pápa végül is azt a tanácsot adta a címzetteknek, hogy érjék el: a tömeg maradjon az igazság határain belül, ne tegyen semmit a király, a korona, a főemberek személye és javai ellen. Kevéssel a levél kelteként szereplő december 15-e előtt nagyszabású tömegmozgalom támadt Magyarországon. Hogy ezt nem vehetjük azonosnak az Aranybullát kieszközölő előkelők palotaforradalmával, legfőképpen az bizonyítja, miszerint az új mozgalom évi két gyűlést követelt a király jelenlétében, míg az Aranybulla csak egy törvénynapot állapított meg évente. 1222 őszén azok a főemberek állhattak az újabb tömegmozgalom élére, akik az Aranybullát kicsikarták a királytól, s akiknek az Aranybulla 31. cikkelye alapján törvényes jogalapjuk volt az Aranybulla pontjait nem teljesítő királlyal való szembefordulásra. Követeléseik nyomatékosítására a királyi szervienseket és a várelemeket, illetve azok előkelőbb rétegeit vonultathatták fel, akik — mint a pápa írja — „súlyos és igazságtalan dolgokat” követeltek Endrétől. Az Aranybullát kieszközölő Imre-párti főemberekre vall a tömegmozgalom ama követelése, hogy a túlkapásokban bűnös nemesek veszítsék el méltóságukat, tisztségüket és javaikat, s űzessenek ki az országból. II. Endre kényszerhelyzetbe került, kompromisszumos megoldáson fáradozott, ami az adatok tanúsága szerint sikerrel járt. Nem helyezte vissza a hatalomba az Imre-párti előkelőknek Csanád nembeli Wetich fia Theodor és a Bár-Kalán nembeli Nána fia Pósa nevével fémjelezhető, az Aranybullát kieszközölő táborát, de letette a méltóságokból a Barc fia Miklós nádor vezette tisztikart is. Miklós nádort Kán nembeli Gyula, Atyusz bánt Salamon, Bánk udvarispánt Batiz váltotta fel, a vezető udvari méltóságok közül egyedül Dénes tudta a tárnokmesterséget megőrizni. A kompromisszum az új berendezkedés támogatói, II. Endre régi hívei számára volt előnyös. A vezető tisztségeket olyanok foglalták el, akik a korábbi években maguk is tevékeny formálói voltak az új berendezkedés politikájának. Kán nembeli Gyula éppen 1215–1217 között töltötte be a nádori tisztet, Salamon 1214-ben, a magyar történelem során első ízben, a tárnokmesteri hivatal élén állott, Batiz pedig 1219–1221 között mosoni ispán volt. Batiz felesége, a francia származású Ahalyz (Aliz) asszony II. Endre hitvesének, Jolántának volt az udvarhölgye. Az új összetételű királyi tanácsba Barc fia Miklós, a volt nádor is bekerült, a királyné udvarispánja és soproni ispán lett.

A tatárok Magyarországon

A dél felé vonuló kunok szem­betalálkoztak Bulcsú csanádi püspökkel és Barc fia Miklóssal, II. Endre egy­kori nádorával, akik sok nemes társaságában családtagjaikat az északi országrészbe kísér­ték, hogy azu­tán a királyhoz csatlakozzanak. Szabályos ütközet alakult ki a két csapat között, amelyben a kunok csak­nem valamennyi ellenfelüket leölték. Barc fia Miklós is ottveszett, a betegen kocsijában fekvő csa­nádi püspököt azonban sike­rült kísérőinek megmenteniük.

Lábjegyzetek

  1. Theiner I. 36.