Bartha Albert

A Múltunk wikiből
Kolozsvár, 1877. augusztus 12. – New York, 1960. december 2.
katonatiszt, politikus, honvédelmi miniszter 
Wikipédia
Bartha Albert.jpg

Siklós András

Szlovákia

November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[1]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[2]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

A Károlyi-kormány az esetleges megegyezés tervével több ízben is foglalkozott. A december 1-i minisztertanács, bár egyes miniszterek az engedményekkel szemben aggályaikat hangoztatták, végül is a megállapodás mellett foglalt állást. A kormány úgy vélte, hogy egy ilyen jellegű, nem a csehszlovák kormánnyal, hanem a Szlovák Nemzeti Tanáccsal kötött megegyezéssel éket lehet verni a csehek és a szlovákok közé. Nem ez volt azonban az egyedüli és a legfőbb szempont. Nyomósabb érvet jelentett, hogy ha a közös ügyek révén Szlovákiát végül is megtarthatják, e példát a többi nemzetiség is követni fogja, továbbá hogy az előzetes megegyezés előnyös lesz a béketárgyalás szempontjából. Azok, akik a tervezet elfogadását javasolták, végső argumentumként a következményekre is utaltak: „Ha létre nem jön valami egyezség, anarchia és nyomában bolsevikizmus következik.”[3]

A már-már befejezéshez közeledő tárgyalások az utolsó pillanatban megszakadtak. A csehszlovák kormány Hodžát november 30-án dezavuálta. Hivatalos közlemény adta tudtul: Hodža ilyen jellegű tárgyalásokra felhatalmazást nem kapott. A prágai állásfoglalás mögött nemcsak a cseh és a Prágában tartózkodó szlovák vezetők felháborodása húzódott meg, akik a Szlovák Nemzeti Tanács önálló eljárását árulásnak tekintették, hanem ennél súlyosabb fejlemények is, nevezetesen az, hogy Foch és a francia kormány november végén a cseh érvelést – mint erről a megelőző fejezetben már szó esett – teljes mértékben magáévá tette.

Vix december 3-án tudatta Franchet már ismertetett üzenetét: a magyar kormány haladéktalanul vonja vissza csapatait Szlovákiából.

A Károlyi kormány az antant állásfoglalásával nem mert és nem is akart szembehelyezkedni. A nyílt szembehelyezkedés szakítást jelentett volna az addigi antantbarát külpolitikával, és egy új háború kezdeményezését jelentette volna, amit a kormány az adott helyzetben – tekintettel a hadsereg siralmas állapotára – kilátástalan vállalkozásnak ítélt.

Arra a kérdésre: elképzelhető-e, hogy francia megszállás alatt az antanttal szövetségben levő csehszlovák állam ellen megszállott területről rendes háborút folytathassunk, a hadügyminiszter, a kormány jobbszárnyához tartozó Bartha Albert, már a november 29-i minisztertanácson úgy nyilatkozott, hogy ezt ő is lehetetlennek tartja.

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[4]

Vix levelét és a kormány válaszát a sajtó december 5-én közölte. Ezzel egyidejűleg Károlyi aláírásával proklamáció jelent meg. A Jászi által fogalmazott kiáltvány a kényszerűségre utalt, és újólag leszögezte: „demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy meg fogjuk találni… a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.”[5]

Miután a december 3-i levél a kiürítendő terület határát nem közölte, Hodža és Bartha december 6-án ideiglenes demarkációs vonalban állapodott meg. Az ideiglenes megállapodás újabb bonyodalmak forrásává vált, mert ezt a prágai kormány érvénytelennek minősítette, és a Versailles-ban ülésező Legfelsőbb Haditanács végül is december 22-én egy ennél délebbre húzódó vonal mellett döntött. (Az előző fejezetben már ismertetett döntés Szlovákia ideiglenes határát a Dunától és az Ipolytól északra, Rimaszombattól délre és az Ung folyótól nyugatra állapította meg.)

Harc a hadsereg leszerelése és újjászervezése körül

Linder utóda a hadügyminiszteri székben Bartha Albert alezredes lett, aki október végén a temesvári hadtestparancsnokság vezérkari főnöki tisztét töltötte be, és október 31-én részt vett a bánáti néptanács és az úgynevezett Bánáti Köztársaság létrehozásában.

Bartha kinevezése után – november 11-én – aláírta a hadsereg, a nemzetőrség és a polgárőrség létesítéséről szóló körrendeletet, mely Friedrich elgondolásának megfelelően leszögezte, hogy a hadsereg „az 5 legfiatalabb évfolyam visszatartása, illetve behívása útján alakul”.[6]

Bartha december 2-án, engedve a Katonatanács és a szociáldemokrata párt követelésének, hozzájárult a Katonatanács és a hadsereg új fegyelmét szabályozó rendeletek kiadásához.

A katonatanácsról szóló rendelet jelentősége abban állt, hogy legálissá tette a katonatanácsok működését, írásban rögzítette szervezetüket, hatáskörüket. A rendelet alosztályonként (századonként) 5 bizalmi férfi (1 tiszt és 4 legénységi bizalmi) választását írta elő. A titkos szavazással megválasztott bizalmiakból tevődött össze a magasabb egységek bizalmi testülete. Budapest katonatanácsát a budapesti helyőrség valamennyi bizalmi férfia alkotta; hasonlóan jöttek létre a vidéki helyőrségek katonatanácsai is. A katonatanács célját és feladatát a rendelet a következőképpen határozta meg: „A katonatanács ellenőrző szerv, mely tiszteket és katonákat egyenlően a népköztársaság minden polgárát megillető szociális védelemben részesít … A katonatanács célja a forradalom vívmányainak biztosítása.”[7] A hadsereg új fegyelmével foglalkozó körrendelet új, demokratikus fegyelmet kívánt teremteni, és a fegyelmi fenyítő hatalom gyakorlását a bizalmi férfiak által választott esküdtszékekre bízta.

A kormány kedvében járó intézkedést jelentett a hadügyminiszter részéről, vagy legalábbis ilyennek tűnt, a tábornoki kar december 1-én nyilvánosságra hozott nyugdíjazása, ami a fiatalabb tisztek törekvéseivel is egybevágott.

Az új hadügyminiszter tevékenységét azonban távolról sem az előbbiekben felsorolt vagy ehhez hasonló intézkedések jellemezték. Bartha szíve szerint az aktív tisztekkel értett egyet. „Veletek élek, veletek állok és veletek bukom!”[8] – jelentette ki november 10-én a tisztek és továbbszolgáló altisztek nagygyűlésén, és ezt komolyan is gondolta. Tevékenysége tiszti és egyetemi zászlóaljak, székely és alföldi huszárezredek és más ehhez hasonló alakulatok felállítására irányult; a csapatállomány 25 %-át továbbszolgáló altisztekkel kívánta betölteni. E törekvést tükrözte, hogy a hadügyminisztériumban – a katonatanácsokról szóló körrendelet kiadásával egyidejűleg – bizalmas utasítás készült úgynevezett riadócsapatok szervezéséről.

A forradalom idején Bartha nem ismerte el, hogy hadseregszervező tevékenysége ellenforradalmi célzatú lenne. Később visszaemlékezéseiben e körülményt annál inkább aláhúzta: „Riadó alakulatok és tiszti ezredek felállítását határoztam el. Ugyanazt a szervezetet akartam létrehozni, amelyet később Németországban Noske hívott életre, és amellyel a Spartakus-mozgalmat vérbe fojtotta. Elhatároztuk, hogy színleg tárgyalni fogunk a katonatanáccsal, de a tárgyalásokat mindaddig elhúzzuk, míg a riadóalakulatok és a tiszti ezredek készen állnak, hogy a katonatanácsokat velük szétkergessük.”[9]

A hadügyminisztériumból kiszivárgó értesülések nyugtalanságot váltottak ki a forradalmi érzésű katonák körében, annál is inkább, mert a tiszti szervezkedésről érkező hírek egybeestek más aggodalomra okot adó jelenségekkel.

A rendőrség november végén eljárást indított az októberi felkelés egyes vezetői ellen, és megkísérelte a Szlovákiából visszatérő tengerész nemzetőrség lefegyverzését.

December elején a Függetlenségi és 48-as Párt jobbszárnya támadásba lendült, élesen bírálta a kormány tevékenységét, radikális intézkedéseit.

A Népszava december 8-i vezércikkében megírta, hogy egyesek tiszti ezredek alakítását követelik, mások pedig arra próbálják a kormányt rávenni: kövessen konzervatívabb politikát, paktáljon a reakciós elemekkel. Két nap múlva a Népszava megismételte: „az aktív tisztek egy része a leggyanúsabb módon sürög-forog, titkos értekezleteket tart és királypárti szólamokkal dobálódzik.”[10]

Megbízható hírek arról számoltak be, hogy a hadügyminisztériumban a statárium kihirdetéséről tárgyalnak.

Más hírek szerint – és a katonák körében ez hatott a legnyugtalanítóbban – a hadügyminisztériumban titkos rendeletet adtak ki, mely szerint a budapesti helyőrség létszámát a jelenlegi egyharmadára kell csökkenteni.

A kaszárnyákban 11-én és 12-én izgatott hangulatú gyűlésekre került sor, a bizalmiak tiltakozó felvonulást javasoltak. A 12-én reggel tartott gyűlések után a helyőrség az 1-es honvéd gyalogezred, a 32-es közös gyalogezred, 2 ágyús üteg, majd a tengerész nemzetőrség, együttvéve közel 8000 ember kivonult az utcára. A zárt rendben vörös és piros-fehér-zöld zászlókkal, vörös kokárdákkal felvonuló tüntetők a Várba igyekeztek, Károlyi Mihályt éltették, és Bartha eltávolítását követelték (akinek lemondatását a miniszterek az előző éjszakán egyébként már elhatározták).

A helyőrség követeléseit a bizalmi férfiak testülete nevében 28 tagú küldöttség élén Moór Pál főhadnagy (később városparancsnok) nyújtotta át Károlyinak, aki ígéretet tett, hogy a katonák kérését teljesíteni fogja. A 7 pontba foglalt követelések a következőket tartalmazták: Bartha lemondása, helyébe civil miniszter kinevezése; a hadügyminisztérium reorganizálása, a vezérkar félreállítása; a katonatanácsokról szóló rendelet végrehajtása; a tiszti csapatok azonnali feloszlatása; a legénység maga választhassa parancsnokait a tisztikarból; legénységi állományúak is lehessenek tisztek, ha kellő tehetséggel és tudással rendelkeznek; a laktanyákat tegyék lakhatóvá, a legénység számára biztosítsanak kifogástalan ellátást.

A küldöttség távozása után Károlyi és Nagy Vince a kormány nevében szólt a Szent György téren felsorakozott katonákhoz, majd a Katonatanács székházának ablakából Pogány József beszélt: „Ezekkel a követelésekkel állunk vagy bukunk”[11] – jelentette ki szűnni nem akaró éljenzés közepette.

A budapesti helyőrség felvonulása azt mutatta, hogy a demokratikus erők megmozdulása gátat tud emelni az ellenforradalmi tervek útjába. Ugyanakkor a tiszti szervezkedés méretei, kifinomult módszerei és az, hogy Pogányt a tüntetés szervezéséért még saját pártjában is támadták, az ellenforradalom egyesek által indokolatlanul lebecsült erejéről tanúskodott.

A forradalmi erők december 12-én sikert arattak, de a harc ezzel nem dőlt el. Az ellentétes erők összecsapása a hadsereg kérdésében – mint annyi más területen – végső soron nem döntéshez, hanem holtponthoz vezetett. A kormány elítélte az ellenforradalmi szervezkedést, de elítélte a felvonulást is. Bartha távozása után a hadügyi tárca betöltetlenül maradt, a minisztérium vezetését ideiglenesen maga Károlyi látta el.

Az osztályharc éleződése

Festetics ott próbálta folytatni az ellenforradalmi szervezkedést, ahol elődje, Bartha Albert abbahagyta. De amíg Bartha ellen a katonák fellépését inkább a Katonatanácsot támogató szociáldemokraták vezették, a Festetics és a körülötte csoportosuló katonatisztek elleni harcban a kommunisták jártak az élen, ők voltak a kezdeményezők.

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

A kormányon belüli jobbszárny képviselői Bartha Albert hadügyminiszter, Batthyány Tivadar belügyminiszter és Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter voltak; ugyanakkor Károlyi mindinkább a polgári radikálisokhoz és a szociáldemokratákhoz közeledett.

A függetlenségi párt egyet nem értése november végén—december elején már nyíltan jelentkezett. A jobbszárny kifogásolta, hogy a párt a főispáni, kormánybiztosi állások és más tisztségek betöltésénél háttérbe szorul. Bírálta a külügyminisztérium tevékenységét, azt állította, hogy az konzervatív vezetés mellett több eredményt tudna felmutatni. Állást foglalt a vagyonadó terve ellen, és szembefordult a földreformmal, elfogadhatatlannak tartva a radikális javaslatokat, különösképpen az 500 holdas kisajátítási határt.

E támadáshoz nemcsak Bartha Albert már tárgyalt hadseregszervezési kísérlete kapcsolódott, hanem Batthyány terve is, hogy a baloldal letörésére rendőri módszereket alkalmazzon.

Miután Bartha eltávolításakor Batthyány is beadta lemondását, a december 12-én tartott minisztertanácson Károlyi arra szólította fel a kormány megmaradt tagjait, hogy nyilatkozzanak: együtt kívánnak-e maradni még néhány hétig, a választások megtartásáig. A vita során felvetődött egy teljesen szociáldemokratákból vagy polgári politikusokból álló kormány létesítésének gondolata éppúgy, mint a koalíció további fenntartásának és balratolódásának lehetősége.

A három variáns közül december végén a polgári kormány terve került előtérbe. A miniszterelnöki tiszt várományosa Lovászy Márton lett, miután december 23-án – Barthát és Batthyányt követve – ő is lemondott miniszteri tárcájáról.

Lábjegyzetek

  1. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  2. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  3. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1918. december 1.
  4. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  5. A kormány kiáltványa a néphez. Népszava, 1918. december 5.
  6. A magyar minisztérium 1918. évi 5220. ME számú rendelete. Magyarország demokratikus függetlensége, belső rendje, lakosságának személyes- és vagyonbiztonsága, valamint általában a törvényes rend fenntartásának biztosítására létesítendő szervezetekről. Magyarországi rendeletek tára. 1918. Budapest, 1918. 2231–2234].
  7. 32.204/1918 HM „A katonai tanács és a katonai bizalmi férfi rendszer szabályozásáról.” 32.203/1918 HM „A hadsereg új fegyelmének szabályozásáról.” Rendeleti Közlöny, 1918. december 11.
  8. Katonák szervezkedő gyűlése. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  9. Albert v. Bartha,Wie ich gestürzt wurde. Neues Wiener Journal, 1928. július 1.
  10. Fehér gárda. Népszava, 1918. december 10.
  11. A budapesti helyőrség tüntetése. Népszava, 1918. december 13.

Művei