Basta visszavonulása

A Múltunk wikiből
1604
november 20. Bethlen Gábor meghozza Kassára a Portától Bocskai Istvánnak küldött uralkodói jelvényeket.
december 3. Basta Kassát ostromolja. (Három nap múlva az ostrom megszakad.)
december 12. Bocskai István csatlakozásra szólítja Erdély rendjeit.
1605
január 5. I. Rudolf e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba. (A rendek többségének távolmaradása miatt a gyűlést nem tartják meg.)
február 16. Bocskai kiáltványban megígéri a székely szabadság visszaállítását.
február 21. Bocskai Istvánt az erdélyi országgyűlés Marosszeredán fejedelemmé választja.
február Bocskai megkezdi a reguláris hajdúkatonaság szervezését.

Basta tisztában volt a helyzet nehézségével, de abban reménykedett, hogy a várak és városok visszafoglalásával, főleg pedig a tapasztalatai szerint mindenre hajlandó hajdúk megvesztegetésével felszámolhatja a felkelést. Kassa felé mentében visszafoglalta és őrséggel rakta meg Szendrőt, biztosítva a császári kézen levő Fülek és Tokaj közt a kapcsolatot, a török elleni végvárvonal folytonosságát, s december 3-án Kassa alá érkezett, melyet 1200 katonával Sennyey Miklós és Nagy Albert védelmezett. A megadásra való felszólításra heves ágyútűz, majd az ostromlóknak komoly veszteségeket okozó kirohanás volt a válasz. Mivel ostromhoz elegendő tüzérsége nem volt, s a közeledő télben hosszas körülzárásra nem gondolhatott, Basta két nap múlva elvonult, és a városi önkormányzat meg a vallásszabadság tiszteletben tartását ígérő védlevele ellenében az eperjesiek beengedték falaik közé. Innen sürgetett pénzt és segédcsapatokat. Útnak is indítottak 80 ezer forintot zsoldfizetésre, ezt azonban hajdúk és felkelő parasztok Fülek és Szendrő közt kézre kerítették. Elküldtek néhány, spanyol és pápai segélyből újonnan felállított zászlóaljat, de alighogy elhelyezték őket a környező falvakban, Lippai rájuk csapott, s nagy részüket levágta.

A gyors győzelembe vetett hit szertefoszlott, s Basta engedélyt kapott „jóságos tárgyalások” kezdeményezésére. Bocskai már kialakította magában a követeléseknek azt a minimumát, amitől később sem állt el: erdélyi fejedelemségének, a magyarországi rendi önkormányzatnak és a protestáns vallásszabadságnak az elismertetését. Minderről azonban Prágában és Bécsben akkor még hallani sem akartak, amit viszont Bocskai sérelmezett. Látva viszont a hajdúktól rettegő urak és nemesek békevágyát, Bocskai igyekezett a mozgalom vezetését úgy átszervezni, hogy érdekeltebbé tegye őket benne. Lippait leváltotta a főkapitányságból, és helyébe három főkapitányt nevezett ki: Sennyeyt a Felső-Magyarországon Basta ellen harcoló csapatok élére, Rhédeyt a december közepén Alsó-Magyarország hódoltatására induló sereg fölé, Gyulaffy Lászlót pedig a januárban Szatmár bevételével sikeresen kezdődő erdélyi hadjárat vezetésére. Országos főkapitánynak az „ország botjával” (azaz a fővezéri jelvénnyel) Homonnai Bálintot tette, aki közvetlenül rendelkezett a vármegyei csapatokkal, a nemesi felkeléssel és az urak katonaságával. A fejedelmi testőrség parancsnoki tisztségét is nagyúr, a fiatal Széchy György kapta.

A Sennyey alvezérévé lefokozott, magát méltatlanul mellőzöttnek érző Lippai tiltakozott, s azt kívánta, hogy a vezérkar kinevezésébe a hajdúkapitányoknak is legyen beleszólása. A „vitézlő rend” politikai hatalmának azonban már nem volt jövője. 1605. január 6-án Káthay kassai szállásán a lázongó Lippait a fejedelem beleegyezésével Sennyey és Nagy Albert lekaszabolta. Németi, Ibrányi ekkor már nem élt, a Rhédey alá beosztott Dengelegi engedelmeskedett, s később Lippa várának kapitánya lett; Szénásit pedig, miután Gyulaffy parancsnoksága alatt önhatalmúlag próbált fellépni, és levágatta a magát hitre megadó Szatmári német őrséget, a fejedelem vasra verette. A Bocskaival kezdetben szövetkező hajdúkapitányok közül egyébként ő volt az egyetlen, akinek neve majd a híres letelepítő oklevélben is szerepel. A három hajdúkapitány szétosztása három különböző seregbe, ráadásul alárendelt szerepben, a Bocskaival annak idején önként társult s ebből maguknak politikai jogcímet kovácsoló hajdúk egységének és önállósági öntudatának megtörésére szolgált. A később csatlakozottakat már lehetett egyszerű zsoldosokként kezelni – legalábbis így akarta és hitte a felkelés nemesi vezetése; ez azonban nem teljesült. A hajdúk külön érdekei és törekvései még sok gondot okoztak a magyar uralkodó osztálynak. Súlyos csalódást okozott Bocskai a kálvinista prédikátoroknak is, mikor a felkelés nemzeti jellegének kiterjesztése érdekében szabad vallásgyakorlatot ígért a katolikusoknak is. Ennek ugyan sok hasznát nem látta, mert egyetlen katolikus nagyúr vagy főpap sem állott melléje, mindenesetre azonban meggondolkoztatta az 1605 januárjában Pozsonyban kis számban összegyűlt Habsburg-párti rendeket. Azt javasolták, hogy ha nem lehet hamarosan fegyverrel megoldani a kérdést, jobb megegyezni.

Az álláspontok azonban még mindig nagyon messze estek egymástól, fegyverrel kellett közelíteni őket. Rhédey alsó-magyarországi sikerei megfordították a szabadságharc már-már ingadozó hadiszerencséjét. Április közepéig hódoltatta a bányavárosokat, megadásra bírt egy sor kisebb-nagyobb várat, köztük a fontos Szendrőt és Füleket, miközben az induláskor még csak 3 ezer hajdúból álló serege a később csatlakozó hajdúkkal és parasztokkal kétszeresére, majd török segélyhadakkal 10 ezerre nőtt. Legalább ilyen arányban fogyott számban, de főleg minőségben a Habsburg-haderő. „Mi mellettünk csak az alja vagyon az népnek, azok is inkább hajlanak a pártosokhoz”[1] – panaszolta február elején egy Habsburg-párti nemes. Nem segített a helyzeten Basta diverziós kísérlete sem. Februárban Eperjesről Tokajig hatolt, s megerősítve az őrséget, a Sárospatak felé kitérő Bocskai nyomába szegődött, de végül is nem tudva őt csatára kényszeríteni, visszahúzódott Eperjesre. Márciusban a Haditanács visszahívta a fővezért, hogy Kollonichcsal egyesülve próbálja feltartóztatni a nyugati határvármegyéket fenyegető Rhédeyt. Basta a Vág völgyén vonult vissza – miközben felbomló csapatai dúlták, égették a falvakat, de pusztultak is Sennyey üldöző hajdúitól, akiket nyugatabbra Rhédey hajdúi váltottak fel az ellenség fogyasztásában. A nyugati magyar urak és nemesek már nem tudták, mitől féljenek jobban: a hajdúktól, saját jobbágyaiktól vagy a császári zsoldosoktól. Thurzó Miklós azt tanácsolta, hogy „ki-ki oltalmazza magát, amint tudja”.[2] Ő maga úgy tette ezt, hogy csatlakozott Bocskaihoz, s példáját Thurzó Szaniszló és Kristóf is követték. A családból csak György maradt hű a Habsburgokhoz, egyébként egyedül az alsó-magyarországi lutheránus nagyurak közül, mert Thököly Sebestyén, Dersffy Miklós, majd a Lengyelországból hazatérő Illésházy István is átállt. Illésházy akkorra már belátta, hogy a jogtalanság passzív tűrését előíró lutheránus felfogás, amelyet korábban ő is képviselt, nem oldhatta meg a Habsburgok és a magyar rendiség összeütközésével felmerült problémáikat. El kellett ismernie, hogy erre csak a korábban elutasított kálvinista radikalizmus volt képes: „Most kezdem megösmerni, miért hozott volt az Úristen engem idején ki [Magyarországról], mint Lótot Sodoma veszedelméből, mert ha el nem hozott volna, netalán akadék löttem volna hazámnak.”[3] Vele együtt az utolsó ingadozó felső-magyarországi urak, Rákóczi, Csáky s halála küszöbén a vén Báthori is színt vallottak Bocskai mellett. Az eddig megoldatlan erdélyi kérdés is rendeződni kezdett: 1605 februárjában a székelyek, szabadságuk megerősítésének feltételével, hűséget esküdtek Bocskainak, mire az erdélyi nemesség marosszeredai fejedelemválasztó gyűlése törvényesítette a bujdosók és a török akaratát.

Lábjegyzetek

  1. Pogrányi Benedek levelét idézi Nagy László, A Bocskai-szabadságharc katonai története. Budapest, 1961. 201.
  2. Pogrányi Benedek levele. Ugyanott, 225.
  3. Idézi: Makkai László, A Habsburgok és a magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén. TSz 1974. 181.


Két ország fejedelme
Osgyán és Edelény Tartalomjegyzék A szerencsi országgyűlés