Batthyány Kázmér

A Múltunk wikiből

Batthyány Kázmér Antal Ferenc

Pozsony, 1807. június 3. – Párizs, 1854. július 13.
reformkori liberális ellenzéki vezető,
az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt főispán, kormánybiztos és a
Szemere-kormány tagjaként Magyarország első külügyminisztere volt
Wikipédia
Batthyány Kázmér Barabás Miklós.jpg
1849. június 10.
Batthyány Kázmér külügyminiszter körlevele a nemzetiségi kérdésről elutasítja a területi önkormányzatot.

Vörös Károly

A Védegylet

Az egylet elnökévé gróf Batthyány Kázmért, alelnökévé gróf Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuthot választották; választmányába bekerült a távollevő Deák és Wesselényi, s mellettük ott szerepel a reformellenzék minden nevesebb politikusa. De Vörösmarty is benn ül a választmányban és a statisztikus Fényes Elek is.

Táncsics Mihály

Egy ideig Batthyány Kázmér egy horvátországi kastélyában rejtőzködik, de nyomára akadnak, 1847 márciusában elfogják, és az alkotmány felforgatásának és a kommunizmus előkészítésének szándéka miatt pert indítanak ellene, a rendszer szempontjából nem is indokolatlanul: ekkor még kéziratban levő munkái (melyek csak 1848-ra fognak napvilágot látni), a Józan ész és a Nép szava Isten szava, már egy, a liberális megoldáson messze túlmenő átalakulás körvonalait rajzolják fel.

Spira György

A Szemere-kormány bemutatkozása

Hiszen külügyminiszter (és ideiglenes földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter) az 1848 előtti főrendi ellenzék egyik kiemelkedő vezetője, a forradalmat elébb baranyai főispánként, majd február óta bácskai kormánybiztosként egyaránt becsülettel szolgáló Batthyány Kázmér gróf; igazságügyminiszter a már a szerb felkelés kirobbanásakor temesközi országos biztossá megtett s az ellenállást ettől fogva minden rá bízott feladatkörben ernyedetlenül szervező Vukovics Sebő; közmunka- és közlekedésügyi miniszter az elébb dunántúli, majd január vége óta erdélyi teljhatalmú biztosként ugyancsak fáradhatatlanul helytálló Csány László; vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig a nagynevű történetíró, az előző nyáron csanádi püspökké kinevezett s a forradalom mellett a püspöki kar más tagjaival ellentétben azóta is híven kitartó Horváth Mihály lett.

A magyar–román megegyezés

Ezek a felismerések indították tehát Bălcescut arra, hogy 1849 tavaszán maga is újabb kísérletet tegyen az erdélyi románoknak a magyarokkal való megbékítésére, sőt a magyarok oldalán történő felsorakoztatásukra is. S tudván, hogy ehhez elengedhetetlen az erdélyi románok nemzeti követeléseinek legalább részleges kielégítése, első lépésként a magyar forradalom vezetőit szándékozott a korábbiaknál nagyobb engedmények tételére bírni. Mivel azonban a magyar vezetőket elriasztani semmiképpen sem akarta, arra eleve nem is gondolt, hogy az erdélyi románok összes követelésének azonnali kielégítésére szólítsa fel őket. Hiába vallotta tehát egyébként maga is Magyarország föderatív köztársasággá alakításának a szükségét: mikor május végén Debrecenbe érkezett s megkezdte tárgyalásait Kossuthtal és Batthyány Kázmérral, a föderáció gondolatát eleve fel sem vetette, s még csak azzal a követeléssel sem hozakodott elő, hogy a magyarok mondjanak le a magyar országgyűlés tanácskozásainak egynyelvűségéről. Annál inkább igyekezett viszont megértetni tárgyalófeleivel, mennyi hasznuk származnék a magyar–román megegyezésből a magyaroknak is s mennyi káruk a megegyezés elmaradásából. Erősen hangsúlyozta ezért, hogy Magyarország csupán kétféle jövő között választhat: „Vagy arisztokratikus-monarchikus lesz, Ausztriával összekötve, vagy demokratikus, egyesülve a románokkal”[1]; s nyomatékosan kiemelte, hogy a nemzetiségeket magyar részről „minden áldozat árán ki kell békíteni …, mert különben azzá lesznek Magyarország számára, ami Lengyelország és Írország Oroszország és Anglia számára”.[2] Amikor pedig Kossuth megjegyezte, hogy ha az erdélyi románok „függetlenségük és Havaselvével való egyesülésük” kiharcolásáért fogtak volna fegyvert, azt még csak megértené (bár helyeselni persze azt sem tudná), azt azonban, hogy céljuk látnivalóan csupán a birodalmi egység megszilárdítása, már megérteni sem képes: Bălcescu nemcsak megerősítette, hogy az erdélyi románok valóban nem törekednek Havaselvével való egyesülésre, de azt is leszögezte, hogy Erdélyt a magafajta havaselveiek sem szándékoznak elszakítani Magyarországtól, ellenkezőleg: „inkább egyesíteni” akarják véle, „sőt még ennél is többet”, egy Magyarországra és a dunai fejedelemségekre kiterjedő konföderációt is szívesen nyélbeütnének.[3]

Lábjegyzetek

  1. Erről: Bălcescu Ghicához. Pest, 1849. június 25. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 191.
  2. Bălcescu Ghicához, Pest, 1849. június 6. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 187.
  3. Erről: Bălcescu Ghicához, Debrecen, 1849. május 29. Bălcescu Miklós Válogatott Írásai 181.

Irodalom

az ő Batthyány Kázmért belgrádi tárgyalásairól tájékoztató június 11-i levelét pedig közli Thim III.