Batthyány Lajos miniszterelnök

A Múltunk wikiből

Hasonló névvel lásd: Batthyány Lajos nádor

Batthyány Lajos Ferenc József

Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.
államférfi, Magyarország első alkotmányos miniszterelnöke
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
németújvári gróf Batthyány Lajos
1839.
Működni kezd Batthyány Lajos ikervári cukorüzeme.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1848. szeptember 26.
Jellačić elfoglalja Székesfehérvárt.
1848. szeptember 27.
Az országgyűlés Lamberg kinevezését érvénytelennek minősíti, s a dunántúli sereget a harc felvételére utasítja.
1848. szeptember 28.
Batthyány ismét Bécsbe utazik, hogy kísérletet tegyen az egyezkedésre.
Lamberg népítélet áldozata lesz Pesten.
1848. szeptember 29.
A pákozdi győzelem.
A szlovák légió elhagyja az országot.
1848. szeptember 30.
Fegyverszünet Jellačićcsal.
Görgei kivégezteti az ellenforradalmár Zichy Ödönt.
1848. október 1.
Jellačić visszavonulásba kezd.
1848. október 2.
Batthyány véglegesen lemond a miniszterelnökségről.
1849. október 6.
Batthyány Lajos gróf miniszterelnököt Pesten, a magyar honvédsereg 13 parancsnokát Aradon kivégzik.

Tartalomjegyzék

Mérei Gyula

A terméseredmények

Azok az árutermelő földesurak, akik a háromnyomásos gazdálkodás kereteit áttörték, birtokaikon a mecklenburgi, illetve a holsteini gazdálkodást vagy a forgós gazdálkodást meghonosították, az istállózást, állatállományukban a fajtaváltást megkezdték, eredményeiket már az új gazdasági technikának köszönhették, és elérték a nyolcszoros, kilencszeres maghozamot. Ezek közé a gazdaságok közé tartoztak Hunyady János gróf ürményi, József nádor alcsúti es kisjenői, Károly főherceg magyaróvári, Széchenyi István nagycenki, Károlyi Lajos gróf suránymegyeri, Batthyány Lajos gróf ikervári uradalmai.

A tőkés ipar

A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

Gergely András

Az országgyűlés küszöbén

Most már nemcsak a Károlyiak, a Széchényiek, az Andrássyak sorából került ki egy-egy liberális főrend, hanem a nem kevésbé vagyonos, sőt esetlegesen gazdagabb Zichyek, Eszterházyak, Wenckheimek közül is. Liberalizmusuk többnyire nem érte el az alsótábla követeinek szintjét, de vezetőjük, Batthyány Lajos gróf, aki „családja rangjával messze felülmúlja Széchenyi István grófot”,[1] nézeteivel miben sem maradt el a nemesi élgárda mögött.

Vörös Károly

Széchenyi és a kormány

A következő hetekben Széchenyi még egyre kilátástalanabb kísérleteket tett arra, hogy Deákot és Batthyányt Kossuthról leválassza, a nádornál is támaszt keresett, de ez józanul csupán hallgatott.

Az országgyűlés mérlege

S e főrendi ellenzék már 1839–1840-ben kialakult csoportja az országgyűlés folyamán nemcsak hogy egyre jobban, s nem csupán politikai (antiabszolutista), hanem társadalmi vonatkozásaiban is azonosult az alsótáblai ellenzék programjával, de szervezettségében is tovább erősödött – nem utolsósorban vezérének, gróf Batthyány Lajosnak rendkívüli energiája révén. Önmagában az a tény, hogy ez a magánérintkezésében és általában emberi magatartásában a született (az ország egyik legnagyobb családjának nevét viselő s emellett igen gazdag) nagyúr sokszor kíméletlen és sértő fölényét, gőgjét levetkezni teljesen soha nem képes arisztokrata magát határozottan a köznemesi indítású reformpolitika mellé állította, nagy hatással volt a főúri közvéleményre: Széchenyivel szemben a polgárosodás lehetséges nagybirtokosi útjának, az újkonzervatívokkal szemben az udvarral együttműködő politikának csábítását gyengítve.

Az udvar számára azonban a politikája országgyűlési bázisában így erősödő szakadáson túl az igazi veszélyt az jelentette, hogy az ellenzék érdekegyesítési politikájában – nem utolsósorban éppen Kossuth befolyása alatt – képes lett túllépni saját osztálykorlátain, gyanakvásán és előítéletein, s e főrendi oppozíciót nemcsak saját mozgalmába olvasztotta, hanem – s nem is csupán formálisan – annak vezetésében is egyre nagyobb szerepet juttatott neki. Kossuth már 1843-ban Batthyányt választatja az Iparegyesület elnökévé, s ez az együttműködés éppen az országgyűlés lezártakor fog újabb formákban még szorosabbra fűződni.

A Védegylet

Batthyány Lajos Széchenyinek már májusban beszél egy „véd- és ideben fogyasztási társaság”[2] létrehozásáról, egy hónap múlva már mások is beszélik, augusztus 24-én (már a vámügyben készült felirati javaslat főrendi tárgyalása alatt) pedig Pozsonyból levél megy Pestre, mely az országgyűlés szélső ellenzéki köreinek egy Országos Védegylet alakítását célzó törekvéséről, sőt az egylet közeli alakulásáról számol be.

Arató Endre

Széchenyi és a konzervatívok felfogása

Hasonló volt Batthyány Lajos gróf álláspontja is, aki helytelenítette, hogy a horvátokat megyéik belső közigazgatásában anyanyelvük helyett a latin nyelv használatára kényszerítik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy Széchenyi és a hozzá közel állók a nemzeti kérdésben látszólag progresszívabb nézeteket vallottak, mint Kossuth és az ellenzék. S ha aláhúzzuk, hogy Széchenyinek a nemzetiségek iránti toleranciája objektíve előbbre mutatott, mint az ellenzék politikája – és ezt a tényt a nemzetiségekkel való viszony megjavítása szempontjából semmiképpen sem becsülhetjük le –, látnunk kell azt is, hogy mindez nem abból következett, mintha Széchenyi általános felfogása az ellenzékénél előbbre mutatott volna, hanem éppen fordítva: Széchenyi elmaradt az ellenzéktől mind szociális, mind pedig nemzeti téren. Az ellenzék következetesebben akarta a feudalizmus felszámolását, a polgári fejlődés biztosítását, mint Széchenyi. Márpedig ismeretes, hogy a nemzeti mozgalmak erősödése, a nemzeti ellentétek éleződése szoros kapcsolatban áll a polgári fejlődéssel. illetve annak követelésével. Széchenyi a polgári fejlődés kívánságában nem jutott el addig, ameddig az ellenzék, s ez tükröződött nemzetiségi politikájában is. Türelmessége tehát nem fejlettebb, progresszívabb, hanem éppen a feudalizmus felszámolását illetően az ellenzékénél következetlenebb koncepciójának a következménye volt

S hadd utaljunk itt arra a már érintett kérdésre, hogy a Jelenkor Széchenyi álláspontjával egyezően a birtokképesség jogát türelmes nemzetiségi politikája ellenére – az ellenzéktől eltérően – éppen a nem magyar népekkel szemben kívánta korlátozni, ami a polgári átalakulás visszafogásával volt egyenlő, a földtulajdon megszerzését a magyar nemzethez való tartozás kötelezettségével kapcsolta össze. E kérdésben – s még több ilyen probléma volt – az eddigiektől eltérően tehát Széchenyi képviselte a türelmetlenebb nemzeti álláspontot. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, felfedezhetjük, hogy mindez összefüggésben állott általános politikai elveikkel: a magyar nemzetiség védelme mögött nemesi érdekek húzódtak meg. Széchenyitől eltérően az ellenzék, következetesebben harcolva a polgári átalakulásért, fordult szembe a magyar nemzeti érdekek hangoztatásával, és éppen haladóbb burzsoá céljai forrósították át optimista magyar nemzeti koncepcióját. Baloghy türelmessége is a nemesség uralmának fenntartásával, s az ebből fakadó jól megfontolt érdekekkel kapcsolódott össze.

Ami a liberális ellenzék toleráns nemzetiségi politikát valló tagjait illeti, ők is azok köréből kerültek ki, akik a polgári jogok követelésében Kossuthtól jobbra, az ellenzék jobbszárnyán álltak (mint például Deák Ferenc vagy Batthyány Lajos). A liberális nemesség e képviselői egyébként nemcsak a polgári átalakulás kérdésében maradtak el Kossuthtól, hanem ahhoz szorosan kapcsolódó magyar nemzeti programjuk sem ment el addig, ameddig Kossuthé vagy a radikálisoké.

Összegezésül tehát megállapíthatjuk: azok, akiknek – polgári követeléseikhez hasonlóan – mérsékeltebb magyar nemzeti céljaik voltak, türelmesebb nemzetiségi politikát követtek a nem magyar népek irányában. Ugyanez megfordítva is érvényes: akik a magyar függetlenségért következetesebb harcot folytattak – mint Kossuth vagy a radikálisok –, azoknak a nemzetiségi politikájuk is türelmetlenebb volt. Ez az ellentmondás a kor nacionalizmusának törvényszerű következménye volt. Tévednek tehát azok, akik a reformkorban a haladóbb Kossuthtól és a radikálisoktól progresszívabb nemzetiségi politikát várnak, mint a mérsékeltebb Széchenyitől, Deáktól, Batthyánytól, Baloghytól.

Vörös Károly

Az országgyűlés első szakasza

A főrendi tábla ugyanis egy heti elkeseredett vita után, melyben a főrendi ellenzék Batthyány vezérletével szívósan és okosan helytállt, végül mégis az adminisztrátori sérelemnek a felirati javaslatból történő kihagyása mellett szavazott.

Az országgyűlés második szakasza

Így az első közvetítő kísérlet kudarca után az ellenzéki középbirtokosok 3 jellegzetes képviselője – Szentkirályi, Pázmándy és Lónyay Gábor – tovább folytatta a tárgyalásokat immár Kossuth és Batthyány háta mögött: a törvényjavaslatok szentesítése és egy, az adminisztrátori rendszer visszavonását, s az ország önállóságának tiszteletben tartását megígérő királyi leirat fejében vállalva az adminisztrátori sérelem elejtését.

A forradalom kapujában

Kossuth már február 25-én azt tervezi, hogy a magyar országgyűlés Ausztria számára is kérjen polgári alkotmányt, s ha e tervet az ellenzék vezetői ekkor még elvetik is, Batthyány már kapcsolatokat keres az itáliai és a cseh elégedetlenek felé.

Spira György

A bécsi forradalom visszhangja

Az Ellenzéki Kör 14-i összejövetelén ugyanis hosszan tartó és elkeseredett vita alakult ki a jelenlevő liberálisok és a radikálisok egy része között, s hiába követelte Irinyin kívül Vasvári Pál is, Vidats János is, hogy a tizenkét pontot az általuk tervezett módon, a rendezendő pesti népgyűlésből bocsássák útjára, a többség, az ellenszónokokra – Klauzál Gáborra, a Csongrád megyei ellenzék Pesten épp aznap feltűnt fejére, Csány László, a Zala megyei ellenzék egyik alkalmilag ugyancsak Pesten időző vezetőjére és Nyáry Pál Pest megyei másodalispánra – hallgatva, olyan határozatot hozott, amely szerint a tizenkét pontot először Pozsonyba kell küldeni Batthyány Lajos grófhoz, hogy azután ő mint az Ellenzéki Párt elnöke az egész országban köröztethesse, s ennek megtörténtével az egész nemzet nevében terjeszthesse majd az országgyűlés elé.

Batthyány kormányfői kinevezése március 17-én

A teljes cikk.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

S tudván, hogy a jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatása rendkívül gyorsan ismeretessé lett az egész országban (nem utolsósorban Batthyány érdeméből, aki a 18-án elfogadott törvénycikkek szövegét, elejét veendő mind a jobbágyfelszabadítás utólagos megmásítására irányuló esetleges jobboldali próbálkozásoknak, mind a paraszti elégedetlenség lehetséges kirobbanásainak, azon melegében kinyomatta és szétküldötte a megyékbe), a feudális viszonyok felszámolásának ellenségei továbbra is óvakodtak ugyan vállalni a nyílt fellépés kockázatát, a kulisszák mögött viszont most már annál buzgóbb szervezkedésbe fogtak a jobbágyfelszabadító intézkedések elerőtlenítésére.

Így például a katolikus püspöki kar feje, Hám János szatmári püspök 21-én püspöktársainak a nevében is felterjesztést intézett az uralkodóhoz, s ebben tőle kért „védelmet a papi tized megszüntetése által jogaikba történt erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkentése ellen”.[3] Az ország legnagyobb latifundiumának a birtokosa, Esterházy Pál herceg pedig (aki március 16-án maga is az országgyűlés követeléseinek elfogadása mellett kardoskodott Bécsben, mert István főherceghez hasonlóan maga is attól tartott, hogy a Habsburgok különben teljesen elveszíthetik Magyarországot, s akit ezért Batthyány konzervatív létére is alakítandó kormányának tagjává szemelt ki) a Konzervatív Párt más vezetőivel, Szécsen Antal gróf pozsegai adminisztrátorral, az osztrák titkosrendőrség első számú magyarországi munkatársával és Dessewffy Emil gróffal, a legfőbb konzervatív szócső, a Budapesti Híradó „lapvezérével” egyetértésben arra készült, hogy Sopron megyével, amelynek örökös főispánja volt, pótutasítást fog küldetni Pozsonyba, s ebben olyan utólagos törvénymódosítás kieszközlésére fogja köteleztetni a megye országgyűlési követeit, amely szerint „az úrbéri tartozásokat megszüntető törvény a megváltási mód és idő meghatározásátúl feltételeztessen&edquo;.[4]

Ezeknek a kulisszák mögötti próbálkozásoknak egyelőre persze vajmi kevés esélyük volt a sikerre. Várható volt azonban, hogy a jobbágyfelszabadítás károsultjai kezdeti fejvesztettségük csillapultával előbb-utóbb magán az országgyűlésen is kísérleteket tesznek majd a már elfogadott törvénycikkek élének utólagos letompítására. Már csak ezért is kívánatosnak látszott tehát, hogy megvalósuljon a márciusi fiatalok terve, az országgyűlés mielőbbi Pestre költöztetése és a pesti forradalmi tömegekkel való szembesítése. Ebből a tervből azonban semmi sem lett. Mert az országgyűlés áttelepítésének az ötletét első hallásra Batthyány, sőt Széchenyi is helyeselte ugyan, Kossuth viszont a leghatározottabban ellenezte. Mi több: Kossuth nemcsak ellentmondást nem tűrően szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel, hanem 19-én, amikor a középponti választmány küldöttsége az alsótábla elé járult, a küldöttek szavaira válaszolva, kötelességének érezte kinyilatkoztatni: „…Én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Majd ezt a nagyobb nyomaték kedvéért még avval is megtoldotta, hogy „csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és… ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna”.[5]

Kossuth ugyanis a pesti forradalmi mozgalmat sokkal erősebbnek ítélte, mint Batthyány vagy Széchenyi, s ezért benne Batthyányval és Széchenyivel ellentétben nem az a hit élt, hogy az országgyűlés Pesten a maga járószalagjára tudná fűzni az ottani mozgalmat, hanem az az aggodalom, hogy Pesten éppen az országgyűlés kerülne az ottani mozgalom uszályába, s ennek folyományaként azután olyan messze vezető újításokat kényszerülne becikkelyezni, amilyen messze a nemesség zöme már semmi esetre sem volna hajlandó elmenni, amely újítások becikkelyezése tehát a nemesség zömét valósággal belekergetné az ellenforradalom karjaiba.

Amennyire fontosnak tartotta azonban Kossuth, hogy az országgyűlés túl ne menjen a nemesség zöme számára még éppen elfogadható újítások határain, annyira fontosnak tartotta azt is, hogy ezekig a határokig viszont okvetlenül elmenjen. Bármilyen gátlástalanul fenyegetőzött is hát március 19-én a pesti forradalmi mozgalom felszámolásával, a mozgalom tényleges felszámolására egyetlen pillanatig sem gondolt, ellenkezőleg: amint gondosan ügyelt arra, hogy az országgyűlés továbbra se kerüljön a pesti forradalmi mozgalom közvetlen nyomása alá, úgy gondosan ügyelt arra is, hogy magáról e mozgalom létezéséről az országgyűlés tagjai a véle való mindennapi érintkezés híján se feledkezhessenek meg, sőt – ha csak távoli fenyegetésként is – folyvást számoljanak a népharag lehetséges kitörésével, s ettől is ösztönöztetve, a lehető leggyorsabban és a lehető legkevesebb ingadozással alkossák meg azokat a törvényeket, amelyek becikkelyezése már semmiképpen sem engedhető el.

Azt tehát, hogy Pest nem parancsolhat az országnak, mert az ország sorsáról csak a nemzet egészét képviselő testület, azaz egyedül az országgyűlés dönthet, Kossuth odadörögte ugyan a diétát felkereső pestieknek, az országgyűlés tagjainak Viszont ugyanő azt vágta a szemükbe, hogy valójában ők sem beszélhetnek a nemzet egészének a nevében, mert amint a középponti választmány csupán egyetlen város lakóit képviseli, úgy ők is csupán „egy osztály képviselői”, s ezért elképzelhetetlen, hogy „a haza fölött még soká intézkedhessenek”.[6] És a pestieket Kossuth megfenyegette ugyan azzal, hogy ha mégis megkísérelnék magukhoz ragadni az irányítást, a nemzet letiporná őket, de ugyanő az országgyűlés tagjait sem késett figyelmeztetni, hogy ha közülük bárki is hátráltatni próbálná a polgári átalakulás keresztülvitelét, „az illyen embert e nemzet” szintén „el fogná tiporni”.[7] Ennek a Kossuth által egyszerre kétfelé vívott harcnak pedig meg is lett az eredménye: az országgyűlés padsoraiban helyet foglaló liberálisok közül még a feudális viszonyok felszámolása folytán leginkább károsulók is megértették, hogy nem szabad engedniök a készülő törvények élét letompítani vágyó konzervatívok törekvéseinek, mert ellenkező esetben újabb forradalmi népmegmozdulások kirobbanásának lehetnének előidézőivé. Így azután az országgyűlés liberális követi csoportja a továbbiakban is viszonylag egységesen és az első napokéhoz hasonló igyekezettel küzdött a polgári átalakulás elemi biztosítékainak törvénybe iktatásáért.

De ez csak azért történhetett így, mert a pesti forradalmi mozgalom március 19-e után sem omlott össze, s ebből következőleg március 19-e után sem csupán Kossuth szavaiban élt tovább, hanem tovább élt a valóságban is s éppen elégszer hallatott is magáról. A pesti forradalmárok ugyanis, tisztában lévén azzal, hogy ők a gyengébbek, március 19-e után sem törekedtek kenyértörésre vinni a dolgot az országgyűlés liberálisaival. De ha emiatt az országgyűlés átköltöztetéséről első szóra lemondottak is, arról már legkevésbé sem mondottak le, hogy – távolabbról ugyan, mint eredetileg tervezték – ezután is bele ne szóljanak az országgyűlés munkájába. S ebben nem gátolhatta meg őket Batthyány legújabb intézkedése sem.

Batthyány ugyanis – aki úgy vélte, hogy ha az országgyűlés Pestre települ, akkor az ottani forradalmi mozgalom rövidesen minden jelentőségét el fogja veszíteni –, miután az országgyűlés átköltöztetésének gondolatától Kossuth ellenkezése miatt kénytelen lett elállani, más módot Választott arra, hogy a forradalom szülővárosában is biztosítsa a liberálisok hegemóniáját: március 23-án István nádor felhatalmazásával Pestre küldte belügyminiszter-jelöltjét, Szemere Bertalant, s belőle, valamint a már úgyis Pesten tartózkodó Klauzál Gáborból, akire a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium vezetését kívánta bízni, meg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává kiszemelt Pulszky Ferencből megalakította az úgynevezett Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányt azzal a rendeltetéssel, hogy azután Pesten ez a testület ragadja magához az irányítást. A bizottmány pesti működése azonban a várttól nagymértékben eltérő eredménnyel járt: azt lehetővé tette, hogy az alakulóban levő kormány leendő tagjainak egy csoportja a helytartótanácstól már a kormány végérvényes hivatalba lépése előtt is átvegye egy sor fontos kormányzati feladat ellátását; azt viszont, amit Batthyány elképzelései szerint elsősorban kellett volna hogy eredményezzen: a pesti forradalmi mozgalom háttérbe szorulását, Szemeréék vitathatatlan igyekezete ellenére sem vonta maga után. Mert a pesti forradalmárok barátságosan fogadták ugyan a bizottmány tagjait, de hogy a középponti választmány keretei között élvezett hatalmukat önként rájuk ruházzák, arra a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatták, Szemeréék pedig erőszakhoz nem folyamodhattak, mivel a pesti tömegek továbbra is kitartottak a márciusi fiatalok mellett.

Az udvar első támadó próbálkozása

Választhatta továbbá azt a megoldást, hogy a jövőben is megmarad a tárgyalások ösvényén, legfeljebb az eddigieknél szívósabb alkudozásokba bocsátkozik Batthyányékkal, s ezek révén próbálja „menteni, ami még menthető”. Végül pedig választhatta a magyar törekvésekkel való nyílt szembeszegülést, az országgyűlés azonnali feloszlatását és a magyar forradalom fegyveres erőszakkal történő felszámolását.

Ténylegesen azonban – s ezt István főherceg ugyancsak hangsúlyozta – az udvar mégsem választhatott e három papíron kínálkozó megoldás közül teljesen tetszése szerint. Az első megoldást nem választhatta, mert az esetleges parasztháború az uralkodóház leghívebb magyarországi alattvalóit is pusztulásba döntötte volna (s ráadásul átterjedhetett volna a birodalom más tartományaira is). De nem választhatta a harmadik megoldást sem, mert ehhez pillanatnyilag Magyarországon állomásozó császári csapatok létszámát – István főherceg számítása szerint – 40–50 ezer fővel kellett volna növelni, ez pedig kivihetetlen volt. Az észak-itáliai tartományokban lekötött közel 80 ezer főnyi haderő ugyanis egyetlen embert sem nélkülözhetett, s ezért csapatokat Magyarországra csupán az Osztrák Császárság egyéb tartományaiból lehetett volna átcsoportosítani. Ezekben viszont ekkor együttvéve alig több mint 130 ezer sorkatona állott rendelkezésre, s a helyzet a Habsburgokra nézve ezekben a tartományokban sem volt annyira megnyugtató, hogy a határaik között kéznél levő fegyveres erő méreteit aggodalom nélkül csökkenthették volna egyszerre 30–38%-kal.

Tökéletesen érthető hát, ha István főherceg a pillanatnyi adottságok mérlegeléséből 24-én végül is azt a tanulságot szűrte le, hogy az udvarnak Magyarország esetében egyelőre változatlanul ragaszkodnia kell a tárgyalásos politikához s ezt csupán „jobb idők jöttével”, azaz csak az itáliai és egyéb nehézségek leküzdése után lesz szabad felcserélnie a fegyveres erőszak politikájával.[8] És tökéletesen érthető, ha az adott körülmények között a 26-án Lajos főherceg elnökletével tartott udvari konferencia maga is elismerte István főherceg okfejtésének helyességét s szintén arra a következtetésre jutott, hogy a Magyarország elleni fegyveres fellépésre az észak-itáliai szabadságharc eltiprása előtt nem kerülhet sor.

Ámbár ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy az udvari körök most már minden további nélkül hozzájárultak a jobbágyfelszabadítás és a kormányzati önállóság tárgyában kidolgozott pozsonyi törvényjavaslatok becikkelyezéséhez. Ellenkezőleg: 28-án két királyi kéziratot küldettek Pozsonyba, s ezek mindkét törvényjavaslat nagymérvű átdolgozására szólították fel az országgyűlést. Így a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó kézirat négy lényegbevágó módosítást követelt.

  • Először: hogy a nádornak a király távolléte esetére biztosítandó teljhatalom csak a jelenlegi nádort illesse meg, a majdan utána következőket viszont (akik esetleg már nem az uralkodóház tagjai közül fognak kikerülni) ne.
  • Másodszor: hogy a magyar udvari kancellária (amely Apponyi György gróf március 13-án történt lemondása óta Szőgyény László alkancellár irányításával folytatta működését) a miniszteriális törvény életbelépése után se szűnjék meg létezni, hanem a jövőben is maradjon fenn mint a kormány fölött álló s parlamentáris felelősséggel nem tartozó, csupán a királytól függő szerv.
  • Harmadszor: hogy Magyarországnak azokat a jövedelmeit, amelyek eddig a birodalom közös költségeinek a fedezésére szolgáltak, ezután se a magyar pénzügyminisztérium kezelje, hanem ezeket továbbra is szolgáltassák be „a birodalom középponti pénztárába” (ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország a jövőben se csak az udvartartás, valamint a közös diplomácia és a közös hadsereg költségeihez legyen köteles hozzájárulni, hanem például az osztrák államadósság törlesztéséhez is).
  • Végül pedig a szóban forgó kézirat azt követelte, hogy a hadügyek irányítása továbbra is kizárólagos uralkodói felségjog maradjon, katonai tárgyú rendeleteket tehát a nádor a király távollétében se bocsáthasson ki, s a kibocsátandó katonai tárgyú királyi rendeleteket a magyar kormány tagjai közül ne is a hadügyminiszter jegyezze ellen, hanem az „a király személye körüli miniszter”, akinek a feladata egyébként az osztrák–magyar kapcsolatok ápolása és az Ausztriával közös érdekű ügyek intézése lesz.[9]

Vagyis a miniszteriális törvény tervezetével foglalkozó királyi kézirat olyan módosításokat kívánt, amelyek végrehajtása után a magyar kormány – a pénzügyminiszteri tárca várományosának, Kossuthnak a szavaival – „nemcsak független kormány nem, de sőt csak amolyan postahivatala volt volna a bécsi hatalomnak, mint a minő a helytartótanács vala”.[10] Úgy hogy e mellett a kézirat mellett valósággal eltörpült a másik, hiszen emez simán jóváhagyta a jobbágyok úrbéres szolgáltatásainak eltörlését, csupán azt követelte, hogy a jobbágyfelszabadítás életbe léptetése ne történjék meg addig, amíg az országgyűlés meg nem oldja a földesurak kármentesítésének a kérdését.

S hogy ezt a két kéziratot azonos időpontban indították útjára Bécsből, az nyilvánvalóan nem volt véletlen: a kármentesítés sürgetése és a jobbágyfelszabadítás életbe léptetésének elodázására irányuló kísérlet nemcsak az uralkodóház legodaadóbb magyarországi híveinek védelmét volt hivatva szolgálni, hanem az udvar bennfentesei előtt kiváló eszköznek látszhatott arra is, hogy véle a jobbágyfelszabadítás által az esetek többségében ugyancsak érzékenyen érintett liberális követek egy részét is lekenyerezzék s – következőleg – rábírják a megfelelő viszontszolgálatra, a miniszteriális törvényjavaslat egyidejűleg követelt módosításainak megszavazására. Ha azonban az udvari körök ilyesféle reményeket fűztek a 28-i királyi kéziratokhoz, reménykedésük alaptalan volt. Mert az lehetséges, hogy az országgyűlési követek közül – még a liberális követek közül is – sokan örültek volna, ha az uralkodó, magára vállalva a jobbágyfelszabadítás meghiúsításáért járó felelősséget, kereken megtagadja az úrbéres szolgáltatások eltörléséről rendelkező törvénycikk szentesítését. Annak kockáztatásától viszont, hogy a jobbágyfelszabadítás hátráltatójaként az országgyűlés lépjen színre, s emiatt azután a nemesség váljék a parasztság dühének célpontjává, a követek – még a konzervatívok is – visszaborzadtak. Ha pedig a jobbágyfelszabadítás késleltetésébe nem mehettek bele, akkor a jobbágyfelszabadítás késleltetésének fejében tőlük várt ellenszolgáltatásra, a magyar kormány hatáskörének követelt nagyfokú megnyirbálására sem volt miért ráállaniok. És ez szintén nem csak a liberálisok esetében volt így. Hiszen a jobbágyfelszabadítás azonnali életbelépése már a konzervatív pártállású földbirtokosokat is érdekeltekké tette abban, hogy a magyar kormány, ha a földesurak kármentesítését egyik napról a másikra teljes egészében nem biztosíthatja is, legalább minél gyorsabban és minél nagyobb részletekben törleszthesse majd a jobbágyfelszabadítás kárvallottjainak megítélendő összegeket, s ezért szabadon rendelkezhessék az ország minden néven nevezendő jövedelmeivel.

Az alsótábla tehát 29-én óriási felháborodással fogadta a két királyi kéziratot, s habozás nélkül tudtára adta az udvarnak két egyhangúlag elfogadott határozatban, hogy az érintett törvénycikkeknek semmiféle módosításába nem hajlandó belebocsátkozni. Az udvari körök pedig – továbbra sem kockáztathatván a tárgyalások fonalának elejtését – kénytelenek voltak jó képet vágni ehhez az általuk nem várt fordulathoz, s 31-ére már el is ejtették 28-i követeléseiknek valamennyi lényeges pontját.

Az azonban, hogy Bécs – alig két héttel március 1758 után – másodszor is engedni kényszerült, most sem egyedül Pozsonynak volt köszönhető, hanem – akár két héttel előbb – Pestnek is. Mert Pesten már 27-én rebesgették, hogy az udvar semmiképpen sem akar hozzájárulni a magyar had- és pénzügyigazgatás függetlenítéséhez, s ezért a középponti választmány már a 28-áról 29-ére virradó éjszakán kimondotta, hogy ha Bécsben csakugyan megtagadják a miniszteriális törvényjavaslat jóváhagyását, akkor a Batthyány-kormány kijelölt tagjait tüstént Pestre kell hívni, s itt azután a nép nevében kell majd felruházni őket a kormányhatalommal. Közben pedig a pesti utcákon rohamosan terjedt az a követelés, hogy István főherceget (akinek a megnyilatkozásai közül a közvélemény természetszerűleg csak a nyilvánosság előttieket ismerte) tegyék meg magyar királlyá, ami egyértelmű volt azzal, hogy Magyarország többé még perszonális unióban se maradjon Ausztriával. Sőt most már valóban felhangzott a köztársasági államforma bevezetésének a jelszava is, méghozzá olyan erővel, hogy a Habsburgok érdekeinek legfőbb helybeli képviselője, Zichy Ferenc gróf, a helytartótanács helyettes elnöke kötelességének érezte figyelmeztetni Bécset: ha az udvar nem nyugszik bele a miniszteriális törvénytervezet szentesítésébe, akkor a legrosszabbakra is felkészülhet. S ezt a figyelmeztetést Lederer is sietett megtoldani azzal, hogy a rendelkezésére álló fegyveres erővel képtelen volna meggátolni a magyar köztársaság kikiáltását.

Amikor pedig 30-án este Pesten is ismeretessé lett a 28-i királyi kéziratok tartalma, perceken belül viharos tömegtüntetés robbant ki a városháza előtti téren, majd másnap a középponti választmány felhívást intézett a hasonló vidéki testületekhez, ebben arra kérve őket, haladéktalanul küldjék el képviselőiket Pestre, hogy a küldötteikből és a középponti választmány tagjaiból alakítandó nemzeti konvent mielőbb átvehesse a teljhatalmat. Ezekről a fejleményekről az udvari körök már csak utólag értesülhettek ugyan, Zichy és Lederer tudósításait azonban még idejében kézhez kapták, az pedig, ami ezekben állott, egymagában is elegendő volt ahhoz, hogy Bécsnek perdöntő indítékot adjon a sürgős fegyverletételre.

Igaz, egy-két részletkérdésben az udvar továbbra is kitartott eredeti álláspontja mellett – így továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a királyi teljhatalom az uralkodó távolléte esetén csak a jelenlegi nádort illesse meg, és hogy ha többé nem lesz is minden katonai természetű intézkedés az uralkodó közvetlen döntésének a függvénye, legalább a katonatisztek kinevezése meg a magyar ezredeknek az ország határain kívüli alkalmazása maradjon távolléte esetén is az uralkodó kezében –, ezek a kikötések azonban a lényeget immár nem érintették. Ezeket a kívánságokat tehát már a liberális vezetők is teljesíthetőeknek ítélték, úgy hogy a sietve Pestre utazó Eötvös József báró, akit Batthyány vallás- és közoktatásügyi miniszterré szemelt volt ki, 31-én este már nemcsak az udvar újólagos meghátrálásáról tájékoztathatta a főváros lakóit, hanem egyben arról is, hogy a leendő kormány tagjai többé nem látnak okot az elmúlt napok pesti mozgalmainak netaláni továbbfolytatására.

Belharcok április első napjaiban

Az udvari körök ugyanis március 31-e után is azon voltak, hogy mentsék, ami menthető, s ennek érdekében némi zsarolástól sem riadtak vissza. Az uralkodóval tehát azokat a kéziratokat, amelyek a jobbágyfelszabadításról, valamint a külön magyar kormányról szóló törvénycikkek végleges szövegének jóváhagyását tartalmazták, s hasonlóképpen a Batthyány által miniszterekül kiszemelt személyek kinevező iratát is csak 7-én íratták alá, Pozsonyba pedig csupán 9-én és 10-én juttatták el ezeket az irományokat, hogy Batthyányékat addig is bizonytalanságban tartsák s ezzel, amennyire lehet, megpuhítsák. Közben pedig újabb meg újabb követelésekkel bombázták az alakulóban levő magyar kormányt: 5-én például azt követelték tőle, hogy mielőbb küldjön nagyszámú magyar újoncot Itáliába az ott harcban álló császári csapatok megsegítésére, 7-én meg azt, hogy az országgyűléssel szavaztasson meg évi 10 millió forintot az osztrák államadósság egy részének kamataira és törlesztésére.

A külön magyar kormány hivatalba lépése

Április második hetének első nagy jelentőségű fejleménye az volt, hogy 10-én végre Pozsonyba érkezett a Batthyány miniszterjelöltjeinek kinevezését tartalmazó királyi kézirat, s így Magyarország első önálló parlamentáris kormánya most már hivatalosan is munkához láthatott.

A kormány tagjainak zömét Batthyány a liberális nemesi mozgalom vezérkarához tartozó államférfiakból válogatta össze. A kilenc miniszter közül három – Deák, Klauzál és Szemere – a jómódú középbirtokos nemesség soraiból került ki s a liberális nemesi mozgalomnak a megyékben legnagyobb súllyal bíró mérsékeltebb köreit képviselte. Eötvös személyében bekerült azután a kormányba a volt nemesi ellenzék kicsiny, de ugyancsak nagy tekintéllyel rendelkező centralista csoportjának legfőbb hangadója is, aki egyben – akár maga Batthyány – az eddigi főrendi ellenzéket is hivatva volt képviselni a kormányon belül. S hogy a liberális nemesi mozgalom balszárnyának feje, Kossuth – bármennyire vörös posztó is az udvar híveinek szemében – nemkülönben tagja legyen a kormánynak (ha nem is a kulcsfontosságú s őt elsősorban megillető belügyminiszteri, csupán a pénzügyminiszteri tárca birtokosaként), ahhoz Batthyány úgyszintén ragaszkodott – már csak azért is, hogy a folyamatban levő országgyűlés ellenzéki vezérszónokának képességeit s azt a népszerűséget, amelyre ő kivált a parasztság soraiban tett szert a jobbágyfelszabadításért folytatott szívós küzdelmével, a továbbiakban ne a kormány baloldali ellenzéke kamatoztassa a kormány rovására, hanem éppen a kormány aknázhassa majd ki az esetleges jobboldali törekvések ellenében.

Batthyány azonban nemcsak azon volt, hogy a liberális nemesség valamennyi színárnyalatának hívei, sőt minél nagyobb paraszti tömegek is a kormány mögött sorakozzanak fel, hanem igyekezett a kormány javára hangolni a nemesi ellenzéktől eddig jobbra elhelyezkedő köröket is. Meghívta tehát kormányába Széchenyit, aki a 30-as évek elején, igaz, a polgári átalakulás szükségességének első nagy szószólójaként lépett fel Magyarországon s március 15-e óta is igen sokat tett az átalakulás útjában álló akadályok elhárításáért, közben viszont hosszú esztendőkön át késhegyig menő harcot vívott az ellenzékkel, s még az elmúlt év őszén is az ellenzéki törekvések visszaszorításának célzatával választatta meg magát országgyűlési követte. Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd. Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

A Batthyány-kormány berendezkedése

A teljes fejezet.

A munkához látó kormány

A teljes cikk.

A kormány és az ellenforradalmi erők

A teljes cikk.

A kormány és a baloldal

A teljes cikk.

A parasztmozgalmak és a birtokos osztály

Mindazonáltal az utolsó szó, amelyet a Batthyány-kormány a parasztsághoz intézett, mégsem ez volt. A kormány tagjai ugyanis idővel megértették, hogy a parasztkérdés elmérgesedése nemcsak a birtokos osztályt, hanem hovatovább a föld népét is eltántoríthatja a polgári átalakulás ügyétől, ha pedig ennek a veszélynek elejét akarják venni, akkor a parasztság számára márciusban tett engedmények körét valamelyest mégiscsak tovább kell szélesíteniök, módot adva legalább arra, hogy a parasztok pótlólag az 1848 előtt feudális jelleggel birtokukba került majorsági földterületekhez fűződő szolgálatkötelezettségeiktől is megszabadul[hassanak s földesuraikkal megosztozhassanak, a regalejogokon is. Attól azonban a kormány tartózkodni kívánt, hogy az újabb engedményeket is állami kármentesítés ígéretével léptesse életbe – egyrészt, mert nem akart újabb terheket zúdítani a már amúgy is túlterhelt államkincstárra, másrészt meg, mert nyilvánvaló volt, hogy ha a földesuraknak az újabb engedmények viszonzásául is csupán nagysokára fizetendő kártérítést ajánlana fel, akkor ez a birtokos osztály máris nem mindennapi elkeseredettségét egyszeriben a végletekig fokozná. Az igazságügyminisztérium ezért most olyan törvényjavaslatot dolgozott ki a jobbágyfelszabadítás továbbvitelének tárgyában, amely becikkelyezése esetén ajtót nyitott volna arra, hogy a parasztok szolgálatmentes tulajdonukká tehessék az általuk eddig feudális szolgáltatások teljesítése fejében használt majorsági földdarabokat, s maguk is a regalejogok élvezőivé lehessenek, de csak akkor, ha mindezekért, a kedvezményekért maguk fogják pénzbeli kártérítésben részesíteni földesuraikat. Ebből a tervezetből pedig a pénzben nem dúskáló parasztok tényleges megnyugvást akkor sem merítettek volna, ha megismerkednek véle, s egyelőre azért sem meríthettek belőle megnyugvást-, mert a törvényjavaslat szövege a nyár vége előtt nem is került nyilvánosságra.

A parasztmozgalmak áradata azonban a nyár derekán ennek ellenére is kezdett visszahúzódni; a paraszti tömegek lecsitításához ugyanis már a hatóságok által időközben latba! vetett erőszak is elégséges volt. De a paraszti indulatok kavargása – hiába csendesedett el most a felszín – a mélyben továbbra sem csillapult, sőt még fokozódott. Ezzel pedig valóban mind fenyegetőbb közelségbe került az a veszély is, hogy a parasztság apránkint teljesen ki fog ábrándulni a forradalomból, bármilyen sokat köszönhet is neki. És ez a veszély korántsem csak papíron fenyegetett: a nemzetőrség április második felében elrendelt újjászervezése során például falvak százaiban és százaiban fordult elő, hogy a parasztok a nemzetőrségben való részvételt vagy sérelmeik előzetes orvoslásának a feltételéhez kötötték, vagy éppen ilyesféle feltételek támasztása nélkül is kereken megtagadtak, s ezt sok helyütt avval indokoltak, hogy fegyverfogásra az urak érdekében és az uralkodó rovására akarják rávenni őket, holott nekik éppen az urakkal van elszámolnivalójuk, egyedüli jóakarójuk pedig éppen a király. A nemzetőrség intézményével való szembehelyezkedés méregfogát hirtelenében kihúzta ugyan egy miniszterelnöki rendelet, amely válaszul kimondotta, hogy a szolgálatkötelesek összeírását mindenütt fel kell függeszteni, ahol az összeíró munka ellenállásba ütközik; ez az intézkedés azonban persze megint csak tüneti kezelést nyújtott. Így pedig változatlanul nyitva maradt, sőt egyre nyíltabbá lett az a kérdés, hogy ha majd üt az óra, ha majd elkövetkezik az ellenforradalom általános támadása, akkor a parasztság kész lesz-e felsorakozni a forradalom védelmében.

Az első nemzetiségi jelszavak magyar visszhangja

Alig hangzottak fel ugyanis az első szlovák nemzeti követelések, a Batthyány-kormány mindjárt – már április 12-én, még Pozsonyban lezajlott legelső minisztertanácsi ülésén – napirendre tűzte a szlovák kérdést, de amilyen sietve napirendre tűzte, olyan gyorsan el is intézte azzal, hogy a szlovák igénybejelentések csupán a szlovák tömegek támogatását nem élvező, elszigetelt egyének megnyilatkozásai, s „egyedül a panslavisticai irány kifolyásainak” – más szóval: pusztán orosz nagyhatalmi törekvéseket szolgáló bújtogatás gyümölcseinek – tekintendőek. Megoldásul pedig a kormány, így értékelvén a helyzetet, bőségesen elegendőnek ítélte, ha a „bujtogatók” fékentartására egyrészt kormánybiztosokat küld Árva, Liptó, Turóc, Trencsén és Nyitra megyébe, valamint a bányavárosokba, másrészt az udvartól – mint már tudjuk „egy pár magyar ajkú ezerednek Gallíciábóli beszállítását” fogja kerni.[11]

Egy valamit mindazonáltal ezeken kívül is tett még a kormány: egyidejűleg elrendelte, hogy a Felvidéken, ahol a nép minden más országrész lakosságánál inkább megsínylette az előző, aszályos esztendőket, a szűkölködőket haladéktalanul részesítsék ingyenes vetőmagsegélyben. A kormány tagjai ugyanis – mint ismeretes – abban a meggyőződésben voltak, hogy ha az ország nem magyar lakói látni fogják, hogy a jobbágyfelszabadítás és a magyar forradalom többi alapvető vívmánya rájuk éppúgy kiterjed, akár a magyarokra, s tapasztalni fogják, hogy a kormány az ő életkörülményeik kedvező alakulásán éppoly féltő gonddal őrködik, akár a magyarokén, akkor ezeknek a nem magyaroknak a tömegeit semmiféle nemzeti féltékenység sem lesz képes szembe fordítani a magyarokkal és a magyar forradalommal, éspedig azért nem, mert a közös szabadság szorosabb szálakkal fűzi össze az embereket, mint amilyenekkel a közös nemzetiség, s ebből következőleg „a közös szabadság – ahogy Kossuth mondotta egyik március végi alsótáblai felszólalásában – a nemzeti különbségeket s ellenszenveket biztosan kiegyenlíti”.[12]

Amely várakozás sok tekintetben jogosult is volt, hiszen hogy az ország lakóinak sikerül-e a felemelkedés útjára lépniök, az elsődlegesen az ország nem magyar lakóinak az esetében sem azon múlott, részesülnek-e a magyarországi nemzetiségek külön nemzeti jogokban, hanem az ő esetükben is mindenekfölött az ország magyar és nem magyar lakóira egyaránt érvényes márciusi vívmányoknak s e vívmányok további sorsának volt a függvénye, és ezt az ország nem magyar lakói közül is számosan megértették, kivált olyanok, akik – mint például az úrbéres jobbágyok – saját helyzetük hirtelen megjavulásán keresztül is érzékelhették a márciusi fordulat perdöntő voltát. Mivel azonban a márciusi vívmányok áldásaiban ilyen közvetlenül korántsem részesedett mindenki, eleve számítani lehetett arra, hogy lesznek Magyarországon olyan nem magyarok is, akik a józanul gondolkodóktól eltérően mégis arra a következtetésre fognak jutni, hogy helyzetük gyökeres megjavulásának legfőbb feltétele a nemzetiségek egyenjogúsítása volna. És hogy lesznek ilyen nem magyarok, azt már a kezdet kezdetén kétségtelenné is tehette azoknak a nemzetiségi politikusoknak a fellépése, akik – mint Hurban vagy Bărnuț – a nemzeti jogokat csakugyan mindennél előbbre valóaknak nyilvánították.

De hiába: a magyar liberálisok, akik képesek voltak belátni, hogy Magyarország kormányzati önállóságát csak akkor vívhatják ki és az ország kormányrúdját csak akkor vehetik a maguk kezébe, ha – a mögöttük álló magyar földbirtokosok pillanatnyi érdekeit következetesen alárendelve ugyanezen földbirtokosok távolabbi érdekeinek – egyik napról a másikra keresztülviszik a jobbágyfelszabadítást, s ezzel lehetetlenné teszik, hogy a bécsi udvar a jobbágyságot kijátssza ellenük, azt már sehogy sem akarták belátni, hogy törekvéseik sikerét a nemzeti jogokat mindenek fölé helyező nem magyarok elégedetlensége szintén komolyan veszélyeztetheti, s nem akarták ezt belátni Bărnuț és Hurban fellépése után és ellenére sem.

És ez a kettősség nemcsak azokra a magyar liberálisokra volt jellemző, akik – mint a Batthyány-kormány tagjainak többsége is – április eleje óta abban a hitben éltek, hogy az udvar végérvényesen beletörődött a márciusi vívmányok megmásíthatatlanságába, hanem azokra is, akik Kossuthoz hasonlóan – mint még tapasztalni fogjuk – mentek maradtak efféle illúzióktól.

A parasztság és a nemzetiségi mozgalmak

Május 30-án például a Batthyány-kormány is jónak látta végre kimondani, hogy a három temesközi határőrezred meg a sajkás zászlóalj kötelékébe tartozó granicsárok a kincstár számára többé semmiféle robotmunkát nem lesznek kötelesek végezni, s ahol elegendő legeltetőhellyel nem rendelkeznek, ott állataik legeltetésére ezentúl a kincstári erdőket is igénybe vehetik (ha ez „az erdők kára nélkül megtörténhetik”), majd a kormány azt is kinyilatkoztatta, hogy a határőrök által sérelmezett terhes állami közmunkák és magas sóárak korlátozása tárgyában annak idején még további előrelépéseket is fog kérni a népképviseleti országgyűléstől.[13] Mire azonban megszülettek ezek a határozatok, addigra a szerb határőrök körében már rég közmeggyőződéssé lett, hogy helyzetük gyökeres megjavulását egyedül az autonóm szerb vajdaság létrehozásától várhatják; a határőrfalvak lakóit ugyanis időközben teljesen átitatta az a hit, hogy a vajdaság létrehozása után a végvidéken nemcsak a kincstári robot fog megszűnni, hanem többé egyáltalán „nem lesz földesúrként működő katonai kincstár”, s azzal együtt el fog enyészni minden regalejog, minden hídvám- és révpénzfizetési kötelezettség is, holmi erdei legeltetésre pedig a nép többé végképp nem fog rászorulni, hiszen „legelője annyi lesz, amennyit csak akar”.[14] És ha eszerint a kormány részéről megajánlott kedvezmények az érdekelteket most már nemigen hangolhatták a magyar forradalom javára, még kevésbé kelthetett bennük rokonszenvet a magyar hatóságoknak a megtorló és megfélemlítő intézkedések iránti vonzalma; példának okáért az, hogy Hont megye a pribeli parasztmozgalom miatti haragjában Rotaridest és Kráľt haladéktalanul elfogatta, s ezt az – igazolni mellesleg még bírói ítélettel sem próbált – eljárást azután a kormány is jóváhagyta.

A májusi nemzetiségi tanácskozások

Mire tehát ismeretessé lett Zágrábban, hogy a május elején Bécsben járt Batthyány követelésére az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat a magyar kormány iránti engedelmességre utasította, s ilyen értelmű utasítást küldött Jellačićnak is: a talaj már kellőképpen elő volt készítve ahhoz, hogy a horvát nemzeti mozgalomnak a báni értekezleten éppen együtt ülő vezetői – a liberálisok is – mind kötelességüknek érezzék azonnali óvást emelni ez ellen a lépés ellen.

A kenyértörés

Amire különösen jó példa a kormánynak a szlovák nemzeti mozgalommal szemben alkalmazott bánásmódja, az tudniillik, hegy bár a szlovák vezetők a magyar forradalommal kötendő megegyezés gondolatát Liptószentmiklóson sem ejtették el végképp, Batthyányék nékik még a kormányhoz címzett petíciójuk benyújtására sem engedtek időt, hanem a Liptószentmiklóson történtek hírének vétele után, mindenféle komolytalan vádat használva ürügyül, egyszerűen elfogató parancsokat adtak ki ellenük, s ezzel arra kényszerítették őket, hogy – most már csakugyan letévén a hamari megegyezés reményéről: más kiút híján Csehországba meneküljenek.

Az első honvédzászlóaljak létrehozása

A nemzetiségi kérdés elmérgesedése ilyeténképpen rendkívül súlyos helyzetbe sodorta a magyar forradalmat, ámbár pillanatnyilag hasznot is hajtott számára. A Batthyány-kormány ugyanis – mint láttuk – még május második hetében is húzódozott olyan határozottabb intézkedések foganatosításától, amilyeneket a Bécsben folyó ellenforradalmi szervezkedésre hivatkozva a radikálisok próbáltak kipréselni belőle, mivel a miniszterek többsége még ekkor is kételkedett abban, hogy az udvart csakugyan ellenforradalmi szándékok vezérlik. Aminek a megtételére azonban a radikálisok érvei emiatt még május második hetében sem vehették rá a kormányt, annak szükségességéről néhány napon belül Batthyányékat is egyszerre meggyőzte a nemzetiségi mozgalmak magyarellenes irányba fordulása.

Amikor tehát május 15-én Pesten is ismeretessé lett, hogy Karlócán, 13-án megnyílt a szerb nemzeti kongresszus, s a Délvidékről érkező jelentések arról is számot adtak, hogy a kongresszuson magyarországi szerbeken kívül szerbiai alattvalók is megjelentek, méghozzá fegyveresen, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisok önálló magyar hadsereg teremtésére irányuló követelését, most azon melegében kimondotta, hogy haladéktalanul létre kell hozni azt a 10 ezer főnyi reguláris sereget, amelynek esetleges felállítását már az egyik április végi minisztertanács határozatba foglalta (akkor azonban még nem e sereg tényleges megszervezésének, csupán a bécsi uralkodó körök megpuhításának szándékával). 19-én pedig, amikor Pesten olyan álhírek terjedtek el, hogy a Bécsből Innsbruckba menekült uralkodó onnan Prágába szándékozik áttelepülni, ugyanaz a Batthyány-kormány, amely 12-én még kereken elutasította a radikálisoknak a népképviseleti országgyűlés mielőbbi megalakítására irányuló követelését is, immár azt sem mulasztotta el kimondani, hogy nem később, mint július elején csakugyan meg kell nyitni az országgyűlést. És május 16-án már napvilágra is került az önkéntesek jelentkezését szorgalmazó miniszterelnöki felhívás, 20-án pedig megszülettek az országgyűlés egybehívásáról intézkedő nádori rendeletek is.

A kormány azonban, bármennyire elkerülhetetlennek ismerte el most már maga is, hogy megkezdje egy Önálló magyar reguláris haderő kiépítését, továbbra is minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy szándékai felől megnyugtassa az udvart. Nemcsak azt hangsúlyozta tehát, hogy a megszervezendő tíz gyalogoszászlóaljjal és egy lovasüteggel csupán a nemzetiségek szeparatisztikus mozgalmai elleni védekezés a célja, de azt is, hogy a kérdéses alakulatok nem a szó igazi értelmében vett katonai testületek, hanem csak a pusztán karhatalmi feladatok ellátására hivatott nemzetőrség kiegészítő részei lesznek. S ténylegesen megnyugtatni az udvart a Batthyány-kormány persze a legnagyobb óvatossággal sem tudta, de mivel a kenyértörést az udvari körök még mindig idő előttinek ítélték, a magyar fegyveres erők növelését ezek a körök végül mégis szó nélkül tudomásul vették, jóllehet a valóságban az új zászlóaljak kezdettől fogva teljes értékű katonai alakulatokként szerveződtek, s ez annyira nyílt titok volt, hogy az első napok elteltével már nemcsak magánbeszélgetésekben, de hivatalos iratokban sem „rendes nemzetőrsereg” néven, hanem – különállásukhoz illően – honvédzászlóaljakként emlegették őket.

Ha azonban a nemzetőri jelleg látszatának megóvásához való ragaszkodás a lényeget nem érintette is, egy ponton mégiscsak okozhatott volna nehézségeket, ez pedig az a magas vagyoni, illetve jövedelmi cenzus volt, amelyhez az 1848:XXII. törvénycikk a nemzetőrségben való részvétel jogát kötötte. A magas cenzus ugyanis, ha ez esetben sem tágítanak tőle, tömegével rekeszthette volna ki a honvédsereg soraiból a fegyverbíró és fegyverfogásra kész embereket. Ezen a ponton azonban a honvédzászlóaljak szervezését személyesen és nagy körültekintéssel irányító Batthyány habozás nélkül túltette magát a törvény szabta korlátokon, helyesebbe: eljárását arra alapozta, hogy kivételképpen maga a törvény is megengedte olyan, a cenzusnak egyébként meg nem felelő honpolgárok besorozását, akiket a hatóságok „az alkotmányos rend fentartásában érdekletteknek… ítélnek”. Batthyány tehát ebből a kivételes engedményből most hallgatólagosan általános érvényű szabályt formált, s ennek megfelelően május 16-i felhívásában egyszerűen mellőzte a cenzusra történő utalást. És ezt annál is inkább megtehette, mert a megyei és a városi hatóságok az igazi nemzetőrségtől erőnek erejével igyekeztek ugyan távol tartani a szegényebb sorú elemeket, ugyanezeknek a honvédzászlóaljakba való felvételét viszont – tudván, hogy e zászlóaljak a valóságban nem otthoni karhatalmi feladatokat fognak ellátni, hanem az ország veszélyeztetett széleinek fegyveres védelmére hivatottak – maguk sem rosszallották, sőt – abban a reményben, hogy éppenséggel a honvédsereg lesz az az eszköz, amely kapuit mindenki előtt válogatás nélkül tágra nyitván, megszabadítja őket a területükön található békétlen tömegektől vagy ezeknek legalább egy részétől – egyenesen örömmel fogadták.

Igaz, nehézségek ennek ellenére is adódtak még. Nehézségeket okozott például az, hogy a kormány, mivel eredeti terveiben nem szerepelt a honvédzászlóaljak tárgyában április végén hozott határozatának majdani tényleges foganatosítása is, a szervező munka érdemleges előkészítéséhez május 15-e előtt nem fogott hozzá, s emiatt a részletes toborzási utasítás csupán kéthetes késéssel látott napvilágot. De az ilyesféle nehézségek, ha zökkenőket okoztak is, a végső sikert semmiképpen sem veszélyeztethették. Így azután az alföldi körzetekben a toborzást a megszabott létszám betelte folytán már június első felében lezárhatták, s utóbb mégis újra kellett ugyan kezdeni (mert a dunántúli és a felvidéki körzetekben nem akadt elég jelentkező, a dunántúli és a felvidéki zászlóaljak létszámának kikerekítéséhez tehát további alföldi önkéntesekre volt szükség), június vége és szeptember eleje között azonban a közbejött fennakadás ellenére is valamennyi zászlóaljat sikerült útnak indítani rendeltetési helyére, a Délvidékre vagy a Dráva mellékére.

A kormány és az ellenforradalom horvátországi támaszpontja

Amikor pedig kiderült, hogy Jellačić nemcsak semmibe veszi Josipović kinevezését, hanem éppenséggel saját embereit állítja a horvátországi megyék élére s ráadásul olyan paranccsal, hogy a magyar kormánytól semmiféle utasítást nem fogadhatnak el, a május 1-i minisztertanács azt is kimondotta, hogy Batthyány azonnal utazzék Bécsbe, s eszközöljön ki egy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot, arra az esetre pedig, ha ez is foganatlan maradna, hatalmaztassa fel a nádort külön királyi biztos Horvátországba küldésére.

S Batthyány bécsi útja hozott is eredményeket, mivel az udvari körök a nyílt színvallás idejét ekkor – mint tudjuk – még nem látták elérkezettnek. A bécsi tárgyalások folyományaként tehát az uralkodó ez alkalommal nemcsak Jellačićot és a Magyarország területén működő többi főhadparancsnokot szólította fel a magyar kormány iránti engedelmességre, hanem a nádornak is megadta a királyi biztos esetleges kirendeléséhez szükséges felhatalmazást. István főherceg pedig ezek után egy sor (Kossuth által kidolgozott) rendeletben érvényteleneknek nyilvánította Jellačić önkényes intézkedéseit, majd a Horvátországba küldendő királyi biztost is kinevezte a magyar kormány iránt mind ez ideig lojálisnak mutatkozó szlavóniai főhadparancsnok, Hrabovszky János báró altábornagy személyében, őt egyszersmind arra is feljogosítva, hogy szükség esetén hűtlenségi perbe fogathassa Jellačićot. S Hrabovszky zágrábi kirándulása hatástalan maradt ugyan, a június elején Innsbruckba utazó Batthyánynak viszont sikerült elérnie, hogy az uralkodó június 8-án – öt nappal korábbi döntését megmásítva – a határőrvidéket mégiscsak a magyar hadügyminiszter parancsai alá helyezze, június 10-én pedig egy újabb (s ismét Kossuth által szövegezett) királyi kéziratot tegyen közzé, ebben Jellačićot formálisan immár fel is függesztve báni tisztségéből mindaddig, amíg be nem bizonyítja a kormány részéről ellene emelt vádak alaptalanságát.

Ámbár az is igaz, hogy tényleges változásokat a június 10-i kézirat kibocsátása sem eredményezett. Jellačić ugyanis titkos utasításainak megfelelően mit sem törődött a kéziratban foglaltakkal, hanem továbbra is helyén maradt, s továbbra is teljes erővel dolgozott az ellenforradalom horvátországi támaszpontjának kiépítésén, kivált arra törekedve, hogy a vezénylete alatt álló csapatokat minden tekintetben előkészítse egy kellő időben Magyarország ellen indítandó támadásra. Amikor pedig Kossuth emiatt úgy intézkedett, hogy a zágrábi hadipénztár többé semmiféle pénzellátmányt ne kapjon Magyarországról, Jellačić ennek a húzásnak a következményeit is hamar ki tudta heverni, mert az osztrák kormány nyomban átvállalta az ő pénzelését. S ez a lépés a magyar forradalomnak persze megint nemcsak ártalmára, de hasznára is volt, amennyiben Batthyányék előtt is világossá tette, hogy az osztrák kormány egy gyékényen árul Jellačićcsal. Az udvar iránti illúziókat azonban ez a lépés sem ölte ki Batthyányból és társaiból, ellenkezőleg: Batthyányéknak június 10-e után még szilárdabb meggyőződésükké lett, hogy – bármilyen összjáték folyik is Jellačić és az osztrák kormány között – maga az udvar változatlanul jóindulattal viseltetik Magyarország iránt. Ez pedig érthetően arra indította őket, hogy maguk is folytatólagos erőfeszítéseket fejtsenek ki e feltételezett jóindulat további növelésére. És így a Jellačićot felfüggesztő újabb papirosrendeletért az udvar néhány napon belül nagyon is érdemleges viszonzást kapott a magyar kormánytól, amennyiben a kormány, bár június elején arra készült, hogy az első tíz honvédzászlóalj megalakítását követően késedelem nélkül hozzá fog látni további honvédzászlóaljak szervezéséhez, ezt a tervét Batthyány Innsbruckból történt hazaérkezése után azonnal elejtette…

Erdély uniója

Az udvar ugyanis a magyar forradalommal egyelőre az unió miatt sem kívánta kenyértörésre vinni a dolgot, s ezért az 1848:I. erdélyi törvénycikk, amelyet a kolozsvári országgyűlés már további törvénycikkeinek megalkotása előtt, külön felküldött Innsbruckba, ott június 10-én Batthyány sürgetésére végül is csak elnyerte az uralkodói jóváhagyást.

A horvát szábor

A liberálisok ugyanis többek között a végvidék polgári közigazgatás alá helyezését is szükségesnek ítélték. A szábor tagjainak többsége viszont ez elől mereven elzárkózott, mert ilyesmivel éppúgy nem kívánta kihívni az udvar haragját, amint a Batthyány-kormány sem. Azt azonban, hogy a szábor olyan törvénnyel rukkoljon ki, amely más úton-módon mégiscsak képes legyen a granicsárokat minél jobb hangulatba ringatni, már a többséget alkotó udvarhű elemek is életbevágóan fontosnak tartották, s ezért a határőrök feudális kötelmeinek lehető teljes felszámolását ezek sem ellenezték. És így a szábor most végeredményben a katonai rendszer fenntartása ellenére is lényegesen több kedvezményt biztosított a horvátországi és a szlavóniai határőröknek, mint amennyit május végén a Batthyány-kormány ajánlott meg a temesközieknek: nemcsak a kincstári robotot törölte el, s nemcsak az erdei legeltetést engedélyezte, de eltörölt minden fuvarozási és előfogatadási kötelezettséget is, az erdőkben folytatandó ellenszolgáltatás nélküli faizást pedig úgyszintén megengedte, s egy füst alatt intézkedett az ingyenes közmunkák megszüntetéséről meg a magas sóárak mérsékléséről is (az utóbbiról külön törvénycikkben, a XXV.-ben), amint azt sem késett kimondani, hogy most az állam mint hűbéri felsőbbség tulajdonjogának felszámolásával „a végvidéki lakosok minden vagyona az ő valóságos tulajdonukba” megy át.[15]

A választások

Teljes reménytelenség azonban ennek ellenére ekkor sem lett úrrá a radikálisokon, mert – ha mástól nem is – a rövidesen összeülő országgyűléstől ez idő tájt is igen sokat vártak abban a feltevésben, hogy ez a törvényhozó testület lényegesen kedvezőbb összetételű és harcosabb szellemű lesz, mint amilyen az áprilisban berekesztett pozsonyi diéta volt, sőt lényegesen harcosabb szellemű lesz a Batthyány-kormánynál is, s így állandó ellenőrködésével képes lesz üdvös hatást gyakorolni a kormánypolitika további alakulására.

A kormány és a baloldal első parlamenti erőpróbái

Ezzel szemben két nap múlva, mikor ismeretessé lett, hogy Jellačić felröppentette egy magyar részről Horvátország ellen indítani tervezett fegyveres támadás álhírét, s erre hivatkozva az olasz hadszíntéren harcoló horvát határőrök hazarendelésével fenyegetőzik, Batthyány azzal a javaslattal fordult minisztertársaihoz, hogy – bár negyed éve még mereven elutasították az udvarnak az olasz földön tevékenykedő császári csapatok megerősítésére irányuló segélykérését – most önként kínálják fel az elsőül kiállítandó 40 ezer újonc Észak-Itáliába küldését. A kormány pedig ezt a javaslatot is elfogadta; még Kossuth is csak annyi megszorítással élt, hogy az olasz segély tényleges foganatosítását kössék Jellačić előzetes megfékezésének a feltételéhez.

A kormány külpolitikája

De ha az olasz segély eszerint puszta ígéret maradt is, az a körülmény, hogy az olasz szabadságharc elleni fegyveres fellépés ötlete egyáltalán megszülethetett a magyar forradalom liberális vezetőinek a körében, önmagában is megvilágíthatja, milyen kevéssé láttak át e liberális vezetők, hogy a magyar forradalomnak külpolitikai támaszt a maga számára, ha valahol, hát egyedül az európai forradalom táborában indokolt keresnie. És az olasz szabadságharccal való szembefordulás persze kirívó eset volt; annyi azonban bizonyos, hogy ha a Batthyány-kormány hasonlóan ellenséges magatartást más európai forradalmakkal szemben nem tanúsított is, legtöbbjükkel együttműködni sem igen törekedett. Batthyányék ugyanis, amint a Habsburgokat kezdettől fogva igyekeztek megnyugtatni afelől, hogy a közbirodalom érdekeit maguk is mindenek fölött valóaknak tekintik, úgy a külhatalmakat szintén iparkodtak meggyőzni arról, hogy mi sem áll tőlük távolabb, mint az európai hatalmi rendszer és hatalmi egyensúly felborításának a szándéka, mert azt remélték, hogy ilyen módon el fogják nyerni a vezető európai hatalmak (kivált Anglia) elismerését, s ezzel külpolitikai téren felülmúlhatatlan értékű biztosítékait fogják megteremteni a polgári Magyarország kiépítése érdekében folyó munkájuk zavartalanságának.

A Batthyány-kormány ebbeli reményei azonban hiú remények voltak; hiszen az európai fővárosokban mindenki tudta, hogy Magyarország önállósulása elkerülhetetlenül lazítani fogja a Habsburg-birodalmat, s ezzel mégiscsak és szükségképpen lazítani fogja az eddigi európai hatalmi rendszert is. Amikor tehát a kormány áprilisban egy állandó angol diplomáciai megbízott Pestre küldését kérte, London a leghatározottabban elzárkózott e kérés teljesítése elől. S hasztalan fordult azután a kormány azonos értelmű kezdeményezéssel Párizshoz is (jóllehet a hatalmat ehelyütt olyan kormány gyakorolta, amely szintén egy forradalmi mozgalomnak köszönhette létét). A francia kormány ugyanis külpolitikai érdekeire nézve – az angol kabinethez hasonlóan – maga is sérelmesnek ítélte a Habsburg-birodalom meggyengülésének az eshetőséget, s ráadásul kifelé – a magyar kormányhoz hasonlóan – maga is elsősorban az európai hatalmi rendszer iránti hűségének dokumentálására törekedett, hogy ezáltal biztosítsa a második francia köztársaság számára az európai hatalmi rendszer fenntartásában érdekelt államok jóindulatát.

Annál biztatóbban alakultak viszont az első hónapokban a magyar–német kapcsolatok, amelyek kiépítésén Batthyányék is kivételes buzgalommal munkálkodtak. A létrehozandó egységes Németország alkotmányának kidolgozása céljából május 18-ra Frankfurtba egybehívott össznémet parlament illetékességét ugyanis kezdetben a Habsburg-ház és az osztrák kormány is kénytelen volt elismerni, s ezek után a magyar kormány és Frankfurt kapcsolatfelvétele ellen kellő jogi alappal Bécs sem emelhetett kifogást. A frankfurti parlament elé terjesztett alkotmánytervezetben pedig az állott, hogy a jövőben az egységes Németországhoz csatlakozó fejedelmek – így a Habsburgok is – csak akkor tarthatják meg nem német országaik koronáját, ha a Németországba beleolvadó német tartományaik és e nem német országok közötti összeköttetést puszta perszonális unióra korlátozzák, s ez a kikötés igen nagy reményeket keltett Batthyányékban, hiszen életbelépése esetén a pragmatica sanctio mintegy magától érvényét vesztette volna.

A Batthyány-kormány ezért Szalay László és ifj. Pázmándy Dénes személyében már május derekán követeket küldött Frankfurtba.

Augusztus havának fejleményei

A képviselőház ugyanis augusztus 1-én készült megkezdeni a 200 ezer újonc megszervezésének mikéntjére vonatkozó – Mészáros Lázár által beterjesztett – törvényjavaslat vitáját. Néhány nappal előbb azonban híre érkezett egy frankfurti döntésnek, amely arra kötelezte valamennyi német állam hadseregét, hogy augusztus 6-án vegye fel az egységes Németország színeit, s ezzel jelképesen vesse alá magát Frankfurtnak. Batthyány pedig a katonaállítási törvényjavaslat letárgyalása előtt szerette volna tisztán látni; hogy ennek a döntésnek az osztrák fegyveres erők is engedelmeskedni fognak-e vagy sem. Mert a képviselőház illetékes választmánya a katonaállítási javaslat előzetes bizottmányi tárgyalása során annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kiállítandó újoncmennyiséget nem volna szabad – a javaslatot követve – teljes egészében a császári hadsereg erősítésére fordítani, hanem legfeljebb az itthon állomásozó magyar sorezredeket kellene kiegészíteni az újoncok egy részének igénybevételével, az újoncok nagyobbik hányadát pedig újabb honvédzászlóaljak alakítására kellene felhasználni, s ugyanerre az álláspontra helyezkedett ekkor Kossuth is. Batthyány ellenben kitartott amellett, hogy Magyarországnak továbbra sem szabad újabb honvédzászlóaljak szervezésével kísérleteznie – legalábbis addig, amíg a külső körülményekben valamilyen kedvező fordulat nem megy végbe. A szóban forgó frankfurti döntést viszont éppen ilyen kedvező fordulatnak ítélte. Hiszen az osztrák fegyveres erőknek az egységes német hadseregbe való beletagozódása egyszerre törvényes ürügyet teremtett volna a magyar hadseregnek a császári hadseregtől történő elkülönítésére.

Batthyány tehát augusztus 1-én a radikálisok és Kossuth tiltakozása ellenére is keresztülvitte, hogy a képviselőház a katonaállítási törvényjavaslat vitáját halassza el egy héttel, majd Mészáros Lázárt délvidéki szemleútra küldte, s ezzel még egy heti haladékot szerzett magának. Ez a két hét azonban teljesen hiábavalóan ment veszendőbe. Mert az osztrák ezredek zászlóira augusztus 6-án valóban feltűzték ugyan a német nemzeti színű szalagokat, másnap viszont a német egységnek ezeket a jelképeit Latour parancsára ismét eltávolították róluk, s így minden a régiben maradt. És – hogy az ebből következő gondok ne járjanak egyedül – e két hét eltelte előtt, augusztus 12-én az udvar is visszatelepült Innsbruckból Bécsbe, az uralkodó pedig ennek ürügyén két nap múlva már vissza is vonta a nádornak adott ideiglenes törvényszentesítési felhatalmazást, ezzel érthetően még csak felfokozva Batthyányéknak a katonaállítás kérdésével kapcsolatos aggályait.

A katonaállítási javaslat vitájának elhalasztása után a képviselőház Eötvösnek az elemi oktatás megreformálása érdekében kidolgozott törvénytervezetét tűzte napirendjére. A javaslatban az állott, hogy be kell vezetni az általános tankötelezettséget (fiúkra vonatkozólag 12, leányokra nézve 10 éves korig), s az elemi oktatást ingyenessé kell tenni, továbbá ki kell mondani hogy „a vallásos oktatást a növendékek ezentúl egyenesen és közvetlenül vallásuk lelkészeitől [azaz az állami iskolák keretein kívül] veendik”.[16] És a képviselőház az előterjesztést (kisebb – a klérus megnyugtatásara szolgáló – módosításokkal) el is fogadta.

A törvényjavaslatból azonban mégsem lett törvény. A felsőház ugyanis, mivel a tervezet életbe léptetése – az eszközölt módosítások ellenére is – számottevően korlátozta volna az egyháznak a népoktatás menetébe való beleszólását, a javaslatot augusztus 25-én egyszerűen levette napirendjéről, s ebbe végül a kormány is szó nélkül beletörődött, nehogy ürügyet teremtsen a vallásos tömegeknek a forradalom ellen uszítására.

Közben pedig hasonlóan sovány eredményekkel zajlott le Mészáros délvidéki szemleútja is, amelyre az adott okot, hogy a Bácskában és a Temesközben ekkor már csaknem két hónapja folyt magyarok és szerbek véres testvérháborúja, a győzelmet azonban, bármekkora pusztulást okoztak is a harcok a lakosság soraiban mindkét oldalon, ez ideig egyik félnek sem sikerült kivívnia.

A karlócai gyűlés után ugyanis vagy 20 ezer délvidéki szerb – nagyrészt határőr – fogott fegyvert a magyar forradalom ellen, s a felkelőkhöz azután Stevan Knićanin ezredes vezetésével 10–12 ezer szerbiai önkéntes is csatlakozott, úgy hogy a felkelőhad létszáma hamarosan ötszörösére nőtt a véle szemben álló sorkatonaságénak. A felkelők azonban erőfölényüket nem tudták kellőképpen kamatoztatni, mivel jó ideig beérték azzal, hogy kisebb csoportokban meglepetésszerű rohamokat intézzenek a környékbeli magyar (és német) lakosságú falvak és városok ellen. Másfelől viszont az ebből fakadó előnyöket magyar részről sem használták ki; a felkelőkkel titkon összejátszó temesközi főhadparancsnok, Anton Piret báró altábornagy ugyanis – ahelyett, hogy összpontosított támadásokat indított volna a felkelők egyes csoportjai ellen – csapatait a fenyegetett települések védelmezésének ürügyén maga is ezerfelé szórta szét.

És a helyzet akkor sem változott, amikor a magyar kormány megkezdte a délvidéki haderőnek részint honvédzászlóaljakkal, részint néhány hetes tábori szolgálatra kirendelt – egymást váltó – nemzetőri alakulatokkal való megerősítését, s a sereg élére önálló parancsnokot is állított Bechtold Fülöp báró altábornagy kassai hadosztályparancsnok személyében.

Bechtold odaadása ugyanis semmivel sem múlta felül Piret-ét. Ő tehát július 14-én támadást indított végre a felkelők legfőbb erőssége a körülsáncolt Szenttamás ellen, mielőtt azonban a támadás komolyabban kibontakozhatott volna, már el is rendelte a visszavonulást, s azután heteken keresztül tétlen szemlélője maradt a felkelés terjedésének.

Számottevő fordulatot pedig a hadügyminiszter szemleútja sem idézett elő. Mert Mészáros, igaz, utasításban adta a Szenttamás elleni támadás mielőbbi megismétlését, majd visszatérve a fővárosba újabb csapaterősítéseket is vezényelt a Délvidékre, s Bechtold augusztus 19-én valóban támadást intézett Szenttamás ellen másodszor is, csakhogy a támadás az ő árulással felérő hanyagsága miatt ezúttal is tökéletes kudarcba fulladt.

Közben – 16-án – végre megkezdődött a katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája. Mivel azonban Batthyány gondjai augusztus első felében sem enyhültek, sőt – amennyiben a törvények szentesítésének a joga ismét kikerült a nádor kezéből – még súlyosbodtak is, vitaalapul a kormány most is csak eredeti törvényjavaslatát terjesztette a ház elé. A baloldali képviselőcsoportnak tehát megint sorompóba kellett lépnie. S Teleki, Nyáry és Perczel meg a többi radikális felszólaló csakugyan meg is mozgatott minden követ, kivált arra figyelmeztetve, hogy a császári hadsereg tisztikara eddig vajmi kevés jóindulatot mutatott Magyarország polgári átalakulásának az ügye iránt, s hogy ezért megbocsáthatatlan könnyelműség volna az ország védelmére hivatott újoncokat ennek a tisztikarnak a kezére adni.

Mészáros azonban a vita során kereken elutasította a radikálisoknak azt az indítványát, hogy az újoncokat kizárólag újabb honvédzászlóaljak alakítására használják fel, s Mészáros álláspontját határozottan támogatta Batthyány is: Holott éppen Batthyány ekkor már nemcsak Jellačić és az osztrák kormány szerepének ellenforradalmi mivoltával volt tisztában, hanem minden jel szerint azt is kezdte felismerni, hogy Jellačićnak és az osztrák kormánynak magában az udvarban is van hátvédje, sőt, hogy Jellačić és az osztrák kormány valójában nem is több, mint eszköz ennek a mögötte megbúvó udvari kamarillának a kezében. Hiszen egy augusztus 3-án kelt hírlapi cikkében például – amelyet nézetei radikalizálódásának bizonyságaként nem a hivatalos Közlöny-ben vagy a kormány félhivatalosának számító Pesti Hírlapban, hanem Kossuth július elején megindított szócsövében, a Kossuth Hírlapjában tett közzé – maga is azt fejtegette, hogy Ausztriában távolról sem az osztrák kormány az úr, minthogy BécsbenMetternich politicájának nehány összeszedett reminiscentiája titkos kormányzást gyakorol, melly a felelős ministerium fölött áll”.[17] 15-én pedig egyik kiáltványában arra is felhívta a figyelmet, hogy a bécsi kulisszák mögött mindinkább felemeli a fejét „egy alávaló párt, melly Jellachichot vak eszközeül használja”.[18]

Egyszóval ekkor már Batthyány is látta, hogy a veszély nagyobb, mint amekkorának korábban képzelte, s ezért ekkor már ő is elengedhetetlennek ítélte a forradalom védelmére igénybe vehető fegyveres erők nagymérvű további gyarapítását. Amikor tehát éppen ez idő tájt nyilvánvalóvá lett, milyen keveset érnek az előzetes katonai kiképzés nélkül táborba vezényelt s harctéri szolgálatot amúgy is csupán néhány hétig teljesítő nemzetőri alakulatok, augusztus 13-án ismét a honvédekhez hasonlóan tartós szolgálatra vállalkozó önkéntesek toborzását írta elő az ország törvényhatóságainak. Az újabb önkéntesek kiállítását azonban – a honvédekétől eltérően – valóban mindenestül a törvényhatóságokra bízta, s arra is gondosan ügyelt, hogy a belőlük szerveződő alakulatokat már ne honvédzászlóaljaknak, hanem „önkéntes nemzetőri csapatok”-nak kereszteljék el. Mert ha azt most már tudta is, hogy Magyarország ellenségei magában az udvarban is megtalálhatóak, azt továbbra sem akarta elhinni, hogy az udvarban mindenki ellensége Magyarországnak. S mert akikről az udvari emberek közül még mindig jóindulatot tételezett fel, azoknak a jóindulatát továbbra is igyekezett megőrizni.

A veszély közelségének tudata azonban ekkor már a liberális képviselőkön is kezdett eluralkodni. A katonaállítás kérdésének megvitatásakor tehát a képviselők többsége, bár továbbra sem tette magáévá azt a baloldali álláspontot, amely szerint ezentúl kivétel nélkül minden újoncot honvédzászlóaljak alakítására kellene felhasználni, makacsul ragaszkodott a bizottmányi javaslathoz, amely megengedte ugyan, hogy az újoncok egy részét a Magyarországon állomásozó magyar sorezredek létszámának a gyarapítására vegyék igénybe, az újoncok nagyobbik hányadával kapcsolatos célt viszont maga is újabb honvédzászlóaljak létrehozásában jelölte meg. S mivel ettől az állásponttól, amelyet Kossuth is teljes ékesszólásával képviselt, a többség láthatóan nem volt eltántorítható, a kormány végül Batthyány igyekezete ellenére is elejteni kényszerült Mészáros előterjesztését.

A forradalmi erők végső próbálkozásai a támadás elhárítására

A teljes cikk.

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Az augusztus 31-i királyi leiratnak, meg az osztrák kormány hozzá mellékelt 27-i emlékiratának a kézhezvétele István főherceget szintén lázas tevékenységre ösztönözte. Ezekből az irományokból ugyanis ő is azt olvasta ki, hogy az udvar immár elszánta magát a magyar forradalommal való azonnali kenyértörésre. S mert bizonyosra vette, hogy a két irat megismerése Batthyányék előtt is egyszeriben világossá fogja tenni a békés kiegyenlítés lehetőségének feltételezésén alapuló eddigi politikájuk elhibázott voltát, arra következtetett, hogy a Batthyány-kormány most már napokon belül le fog mondani, s azután olyasféle parlamenti kormányzás fog kezdődni Magyarországon, amilyet a francia konvent folytatott 1793–94-ben – hacsak a hatalmat néki magának nem sikerül megragadnia egy gyors ellenforradalmi puccs segítségével már Jellačić csapatainak Pestre érkezése előtt.

Most tehát, miután augusztus utolsó hetében már lépéseket tett annak érdekében, hogy Komáromból, Pozsonyból és Bécsből megbízható csapatokat vezényeljenek Budára az itteni helyőrség megerősítése végett, első feladatául azt tűzte ki, hogy a magyar liberálisokat is megnyerje az erőösszpontosítás ügyének, s ezért sietve hangoztatni kezdte, hogy egy várható baloldali puccskísérlet esetén a budai helyőrség még saját személyes biztonságának a megóvására is elégtelen volna. De tervet dolgozott ki – az egykori magyar kamara utolsó másodalelnökének, a tavaszi hónapok óta Kossuth minisztériumában álladalmi altitkárként szolgáló Duschek Ferencnek a közreműködésével – a pesti Károly-laktanya falai között működő bankjegynyomda kellő pillanatban történendő lefoglalására, s gondolt arra is, hogy bizalmas embereivel idejekorán megszövegeztessen egy, az államcsíny alkalmával nevében az ország népéhez intézendő kiáltványt, amely az ő hatalomátvételét lett volna hivatva megindokolni olyatén magyarázattal, hogy a hatalmat máskülönben a radikálisok ragadnak magukhoz. Végezetül pedig ez a sokak által még ekkor is a magyar nép őszinte jóakarójanak hitt ember a szeptember 3-áról 4-ére virradó éjszakán magához kérette a kormány Pesten tartózkodó tagjait, hogy most már őket is tájékoztassa a 31-én Bécsből hozzá küldött iratokról, s ezzel kikényszerítse haladéktalan lemondásukat ami azután – úgy vélte – számára meglepetésszerű cselekvést tenne lehetővé, s egyszersmind törvényes ürügyet is szolgáltatna a hatalomátvételhez.

Az azonnali puccskísérlet lehetősége azonban egyelőre mégsem adatott meg István főhercegnek. Mert a Pesten tartózkodó Öt miniszter csakugyan azt a következtetést vonta le az általa közöltekből, hogy többé nincs mód elhárítani a császári hadsereg Magyarország elleni támadását, s ez a felismerés mindnyájukat mélységesen megrázta, egyiküket, Széchenyit pedig (aki a kesztyű – egyébként szerinte is elkerülhetetlen – felvételét eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélte) a nemzethalál most rajta eluralkodó sejtelme egyenesen az őrület szélére sodorta, úgy hogy őt társai sietve mentesítették is miniszteri teendőitől; a kormány egészének lemondásáról azonban a minisztertanács pillanatnyilag mindezek ellenére sem hozott döntést, mivel az ülésen részt vevő miniszterek tartózkodni kívántak bárminemű elhatározó lépés megtételétől addig, amíg Batthyány és Deák haza nem tér Bécsből. István főherceg tehát mar csak emiatt sem láthatott hozza máris hatalomátvételi elképzeléseinek megvalósításához. De terveinek elnapolására kényszerült a nádor egyéb okokból is: mert az általa kezdeményezett csapatösszevonás szintén jócskán elhúzódott, s mert Jellačić sem volt képes az ő céljainak megfelelő gyorsasággal kelni át a Dráván.

Az idő múlásával pedig az ellenforradalmi puccskísérlet sikerre vitelének az esélyeit tovább rontotta a közhangulat alakulása. Az augusztus 23-at közvetlenül követő napokban ugyanis maguk a pesti liberálisok is széltében-hosszában rebesgették, hogy a baloldal forradalmi diktatúra bevezetésére készül, s ezért valóságos célja a szeptember 8-ára tervezett tömegmegmozdulással nem a katonaállítási törvény utólagos módosításának kierőszakolása, hanem csak az országgyűlés és a kormány megdöntése lehet. Szeptember 3-án azonban az Egyenlőségi Társulat, megértve, hogy az efféle szóbeszéd a liberálisoknak a baloldallal való teljes szembefordulására vezethet, ez pedig leküzdhetetlen akadályokat gördíthet az ellenforradalmi támadásra történő felkészülés útjába, megint csak Vasvári indítványára, lefújta a 8-ára meghirdetett népgyűlést, s ez a lépés igen gyorsan eloszlatta a liberálisok aggodalmait.

S a képviselőház szeptember 4-i ülésén azután végre Kossuth is nyíltan szóba hozta, hogy Batthyányék bécsi tárgyalásainak sikeréhez vajmi kevés remény fűzhető, a várható kudarc pedig teljesen világossá teszi, hogy Magyarország helyzete nemcsak azért kétes, mert az ország ellenségekkel áll szemben, de azért is, mert az ország élén olyan kormány áll, amely a maga tevékenységét a törvények értelmében óhajtja kifejteni, azokhoz a törvényes eszközökhöz viszont, amelyek nélkül az országot nem lehet megvédelmezni, egyszerűen nem jut hozzá.

A pesti nép újabb megmozdulása és a képviselőház balrafordulása

A radikálisok azonban nem éltek ezzel a lehetőséggel. Átlátták ugyanis, hogy ha a hatalmat megkísérelnék kisajátítani, kísérletük pillanatnyilag eredményre vezethetne ugyan, a liberális nemesség zömét azonban minden bizonnyal egy csapásra szembefordítaná a forradalommal, s ez azután végzetesen megnövelné a forradalom amúgy is félelmetesen erős ellentáborának az esélyeit. Az Egyenlőségi Társulat tagjai tehát a felvonulóktól egyelőre csupán – türelmet kértek, maguk között pedig abban állapodtak meg, hogy most már harcba fognak szállni a Batthyány-kormány eltávolításáért, arra viszont ezután sem fognak törekedni, hogy valamiféle, az országgyűlés megdöntését feltételező, tisztán baloldali kormányhatalmat hozzanak létre, hanem céljukul egy radikálisokból és liberálisokból Kossuth főségével vegyesen alakítandó, s ennek megfelelően az eddiginél határozottabb vonalvezetésű, de változatlanul az országgyűlésre támaszkodó, s így a liberális nemesség zömének támogatását a maga számára szintén biztosítani képes kormány megteremtését tűzik ki. S azután, reggelre kelve, városszerte mindjárt agitálni is kezdtek a szóban forgó koalíció gondolata és Kossuth mellett.

Az eddigi kormánypolitika esetleges továbbvitelének azonban ekkor már maguk a kormány tagjai sem látták értelmét. Szemere személyében akadt ugyan egy miniszter, aki ennek ellenére sem helyeselte a kormány azonnali lemondását, de ő is csupán azért igyekezett maradásra bírni társait, mert bizonyosra vette, hogy többé semmiféle újonnan alakítandó kormánynak nem sikerülne elnyernie az uralkodói megerősítést, a liberális nemesség zöme viszont továbbra is csak uralkodói felhatalmazással bíró, törvényes kormányt lenne hajlandó támogatni. A kormány többi tagja azonban a 10-éről 11-ére virradólag tartott minisztertanácson határozottan szembehelyezkedett Szemerével. Kossuth azért, mert ekkor már ő is a radikálisokéihoz megszólalásig hasonló elképzelésekre jutott, s az ellenállás kibontakoztatására hivatott új kormány megszervezését az adott körülmények között halasztást nem tűrő teendőnek ítélte. Batthyány pedig azért, mert István főherceg (aki – tudjuk – már eddig is alig győzte kivárni a kormány feloszlását) hazatérését követően sietett elhitetni véle, hogy ha vállalkozik egy Kossuthot tagjai sorából immár kirekesztő új kormány alakítására, akkor lemondása után mindjárt újabb kormányalakítási megbízatást fog kapni, új kormányával pedig Bécs még az eddig történtek ellenére is kész lesz megint tárgyalásokba bocsátkozni. S a kormány mérsékeltebb szakminiszterei – mint általában – ezúttal is Batthyány mellé álltak, ha talán nem hallottak is azokról a hazug ígéretekről, amelyekkel őt István főhercegnek még mindig sikerült megtévesztenie, s ha a főherceg személye iránti bizalmuk talán nem volt is annyira határtalan, mint az övé.

Szemere tehát végül is teljesen elszigetelődött álláspontjával, s így (minthogy Esterházy már 9-én Bécsben benyújtotta lemondását), mire felvirradt szeptember 11. napja, a kormány tagjai közül csupán 6 meg a még folyvást a Délvidéken tartózkodó s ezért a Pesten és Bécsben legújabban történtekről egyelőre mit sem tudó Mészáros maradt meg tárcájának birtokában. István főherceg pedig ezek után teljesen érthetően arra a meggyőződésre jutott, hogy végre elérkezett az ő ideje, s ennek megfelelően sietve átiratot intézett a képviselőház elnökéhez, közölve véle, hogy a kormány feloszlott, majd ehhez azt is hozzáfűzve: „…A törvény értelmében gyakorlandó kormány gyeplőit kezembe vettem…”[19]

A főherceg azonban mégiscsak elszámította magát. Az országgyűlés két háza ugyanis 11-én délelőtt közös zárt ülést tartott, s a törvényhozók ezen nemcsak a kormány feloszlásáról értesültek, hanem meghallgathatták a Bécsben járt küldöttség beszámolóját, s maguk is tájékoztatást kaptak végre az augusztus 31-i királyi leiratról meg az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratáról. Ennek jóvoltából pedig, mire a Redoutban, amelyet ez alkalommal 20 ezer főnyi, Kossuthot éltető tömeg vett körül, délután hatkor megkezdődött a képviselőház soron következő nyilvános ülése, az egybegyűltek már éppen eléggé ingerültek voltak ahhoz, semhogy ellenállás nélkül áldásukat adják erre a leplezetlen ellenforradalmi államcsíny-kísérletre. A nádori átirat felolvasása után tehát nyomban szót kért a liberális képviselők egyik legtekintélyesebbje, Bezerédj István, s kifejtette, hogy az ország kormányzatát a nádor a törvény értelmében a kormány lelépése után és ellenére sem veheti a maga kezébe, hanem azt továbbra is a lemondott miniszterek kötelesek gyakorolni mindaddig, amíg új törvényes kormány nem alakul. És Bezerédj szavai széles körű tetszést arattak – jeléül annak, hogy a képviselők többsége el van szánva az ellenforradalmi próbálkozások elutasítására, de jeléül annak is, hogy a képviselők többsége lehetőleg még mindig törvényes eszközöket szeretne latba vetni az efféle próbálkozások visszaverésére. Ebből pedig Kossuthot is, a radikálisok is nyomban leszűrték a megfelelő tanulságot, úgy hogy Bezerédj álláspontjához most Madarász László sem késett csatlakozni, majd felállott Kossuth is, aki eddig a radikális képviselők padsoraiból hallgatta a vitát, s a teremben és a Redout falain kívül egybegyűltek dörgő éljenkiáltásaitól övezve, ünnepélyesen visszaült miniszteri székébe.

Batthyány azonban, aki továbbra is abban a hitben élt, hogy ha sikerül magát elhatárolnia Kossuthtól, akkor a fegyveres ellenforradalmi támadás veszélyét talán még mindig elháríthatja, nem volt hajlandó követni eddigi pénzügyminiszterének a példáját. Kossuth pedig erre, kapva az alkalmon, sietve megszavaztatott a képviselőikkel két perdöntő fontosságú határozatot, amelyek egyike jóváhagyta az ötforintos pénzjegyek kibocsátását, másika meg előírta az újoncozás megkezdését s kimondotta, hogy az újoncokat a továbbiakban már csakis honvédzászlóaljak alakítására szabad felhasználni.

S ezek után István főherceg is kénytelen volt belátni, hogy a hatalom megragadására még sincs lehetősége. Abba azonban, hogy a hatalom most helyette éppen Kossuthra szálljon át, semmiképpen sem óhajtott beletörődni. Jobb híján azt a megoldást választotta tehát, amellyel eddig csak hitegette Batthyányt: a lemondott miniszterelnököt némi töprengés után magához kérette, s újabb kormány alakítására szólította fel. Batthyány pedig vállalkozott is a kormányalakításra, de csupán két feltétellel: egyrészt azt kötve ki, hogy az uralkodó parancsolja vissza Jellačićot, másrészt meg azt, hogy az osztrák nemzeti bank adjon a magyar kormánynak egymillió forintnyi kölcsönt, s ezzel teremtsen módot a királyi jóváhagyás nélkül megkezdett papírpénzkibocsátás felfüggesztésére.

Mikor azután Batthyány másnap bejelentette a képviselőháznak, hogy megbízatást kapott új kormány alakítására, vállalkozását Kossuth is támogatásáról biztosította. Mert hogy a fegyveres ellenforradalmi támadás elhárítása érdekében Batthyány is minden követ meg fog mozgatni, abban Kossuth sem kételkedett. S mert nyilvánvaló volt, hogy ha az udvar Jellačićot nem rendeli vissza s ezzel lehetetlenné teszi, hogy a végrehajtó hatalom gyakorlását Magyarországon most olyan kormány vegye át, amely még a lemondottnál is jóval mérsékeltebbnek ígérkezik, akkor Batthyány kudarca újabb tényezőjévé lesz a törvényes eszközök alkalmazásához még mindig ragaszkodó liberálisok kijózanodásának. Márpedig, hogy az udvar Magyarországgal többé végképp nem hajlandó más nyelven beszélni, mint a fegyverekén, azt ekkor már kétségtelenné tette Csány László legújabb jelentése, amelyet a képviselőháznak ugyanezen a 12-i ülésén éppen Batthyány mutatott be, s amelyből kiviláglott, hogy Jellačić csapatai az előző napon már át is keltek a Dráván.

Jellačić betörése

A támadás megindulásának hírére Batthyány rögtön lázas tevékenységbe fogott: 13-án elrendelte, hogy az egy hónapja szerveződő önkéntes nemzetőri zászlóaljak zöme haladéktalanul vonuljon Veszprémbe, a dunántúli megyék legtöbbjének a lakóit pedig általános népfelkelésre hívta fel, majd másnap utasította a törvényhatóságokat az újoncozás azonnali megkezdését előíró képviselőházi határozat foganatosítására, s közben gondoskodott az ország legfontosabb erődítményének, az ellenforradalmár Friedrich Wilhelm Mertz altábornagy parancsnoksága alatt álló Komárom várának a biztosításáról is, amennyiben elébb nagyszámú megbízható nemzetőrrel egészítette ki a kétes szellemű várőrséget, utóbb pedig Mertz távozását is kikényszerítette.

A következő két hét fejleményei azonban mindezek ellenére is Jellačić derűlátó számításait látszottak igazolni. Kivált a dunántúli magyar haderők élén álló Teleki Ádám gróf tábornok jóvoltából. Ő ugyanis – mint a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek legtöbbje – nagyon jól tudta, hogy Jellačić nem saját elhatározásából és a horvát nemzeti követelések érvényesítése érdekében, hanem az udvar utasítására és a birodalmi egység védelmében robbantotta ki a háborút, vagyis ugyanazon uralkodó hű katonájaként jár el, mint akire egykor maga is felesküdött. Miért is Teleki egy pillanatig sem gondolt olyasmire, hogy nehezíteni merészelje Jellačić dolgát, ellenkezőleg: már szeptember 9-én közölte Csányval, hogy ha Jellačić átkel a Dráván, semmi esetre sem fog harcba bocsátkozni véle, majd másnap a határszélről már vissza is vonult Keszthelyre, a támadás megindulása után pedig onnan is tovább hátrált a Balaton északnyugati partján, s így teljesen szabaddá tette az utat a tó délkeleti oldalán előretörő ellenség előtt (amiben nem maga a visszavonulás ténye volt megbocsáthatatlan – hiszen a magyar sereg sokkalta gyengébb volt a támadónál –, hanem az, hogy Teleki az ellenség előnyomulását még lassítani sem próbálta).

Jellačić dunántúli útja azonban ennek ellenére sem lett akadálytalan sétává. S erről a támadás által közvetlenül érintett terület lakossága gondoskodott – még ott is, ahol a jobbágyfelszabadítás kereteit túlontúl szűkeknek érző paraszti tömegek korábban semmi jelét sem adták a forradalom fegyveres védelmére irányuló készségnek, s ahol a megyék nemesi vezetői Batthyány felhívása ellenére sem tettek semmit a népfelkelés megszervezése érdekében, mert attól tartottak, hogy a felkelők kaszáikat nem az ellenség, hanem tulajdon földesuraik ellen fogják fordítani. Az ellenállás szellemét pedig mindenekfölött az keltette fel, hogy csapatainak élelmezését Jellačić rekvirálás révén kívánta biztosítani, s a falvakra rászabadított ellenséges különítmények azután nemcsak mindenéből kiélték a lakosságot, hanem ezen túlmenően is gátlástalanul pusztítottak és erőszakoskodtak.

A Honvédelmi Bizottmány létrehozása

A teljes cikk.

István főherceg szökése s Lamberg küldetése

22-én tehát alattomban visszatért Budára, s másnap egy Batthyányhoz intézett levélben bejelentette, hogy lemond nádori méltóságáról, majd – azon a címen, hogy a Magyarországot fenyegető veszedelem elhárítására még egy kísérletet akar tenni az udvarnál – Bécsbe szökött. Ez pedig az udvar kezéből egyszeriben kitépte a legfontosabb eszközt, amellyel eddig olyan látszatot kelthetett, hogy becsületesen tartja magát a magyar törvényekhez.

Az udvari körök azonban ezt maguk is átlátták, s ezért most oda lyukadtak ki, hogy a továbbiakban már nem is igen érdemes törniük magukat ennek a látszatnak a megőrzéséért, hanem legegyszerűbb lesz, ha a nádori szék megürülése után Jellačićot nevezik ki Magyarország polgári és katonai kormányzójává, a magyar országgyűlést pedig azonnali hatállyal feloszlatják. Ám István főherceg Bécsbe érkezése után kevésbé kiábrándító intézkedések foganatosítása mellett szállt síkra: azt javasolta, hogy az ország királyi helytartójává a rangban a nádor után következő zászlósurat, Mailáth György országbírót, a Magyarország területén állomásozó csapatok főparancsnokává pedig Lamberg Ferenc gróf altábornagyot, a magyar politikai körökben ugyan udvarhűnek, de máskülönben becsületes embernek ismert pozsonyi hadosztályparancsnokot nevezzék ki, s – mivel az országgyűlés még nem fejezte be a költségvetési vitát, az évi költségvetés letárgyalása előtt pedig az 1848:IV. törvénycikk értelmében nem oszlatható fel – egyelőre az országgyűlést se oszlassák fel, csupán napolják el december 1-éig. S ezeknek a javaslatoknak az udvari körök végül helyt is adtak. Lamberget tehát Bécsbe rendelték, majd útnak indították Budára, s rábízták a Mailáth kinevezéséről meg az országgyűlés elnapolásáról intézkedő két királyi rendeletet is (hogy azután ezeket közzétételük előtt jegyeztesse ellen Batthyányval). Az ő kinevezéséről szóló rendeletet pedig 25-én miniszteri ellenjegyzés nélkül nyilvánosságra hozták, s egyidejűleg közhírré tették, hogy az uralkodó nem járul hozzá Batthyány tervezett második kormányának megalakításához, mert teljesíthetetlennek ítéli az ő Jellačić visszarendelésére vonatkozó követelését.

Batthyány, akit Lamberg megbízatásáról elsőül István főherceg tájékoztatott levél útján – s levelének olyan kicsengést adva, mintha az újdonsült főparancsnok először a dunántúli táborba szándékoznék menni fegyvernyugvás létrehozásának a céljából –, ez általa megbízhatónak vélt tájékoztató kézhezvétele után 27-én maga is a táborba sietett. Lamberg azonban (aki az István főherceg levelében foglaltakról és Batthyány elutazásáról mit sem tudott) ugyane nap estéjén nem a táborba, hanem titkon Budára érkezett. A következő ülését ugyancsak ezen az estén tartó képviselőház pedig, amelynek a falait ez alkalommal is óriási tüntető tömeg övezte, a Lamberg kinevezéséről szóló királyi rendeletet Madarász László és az ekkor Batthyány felhatalmazásával már harmadnapja alföldi toborzókörúton járó, de útját a legújabb hírek hallatára megszakító Kossuth kezdeményezésére mint miniszteri ellenjegyzés nélkül, azaz törvényellenesen kibocsátott iratot érvénytelennek nyilvánította, majd a dunántúli sereget felszólította a harc haladéktalan felvételére, s végül e legújabb határozatainak foganatosításával a honvédelmi bizottmányt bízta meg. Másnap pedig a pesti tömegek meg a Kossuth szavára a táborba indult, s éppen ekkor Pestre érkező alföldi népfelkelők már azt is megmutatták, hogy a honvédelmi bizottmány korántsem fog magára maradni, ha majd érvényt próbál szerezni a képviselőház akaratának: mikor kiderült, hogy Lamberg már itt is van, halálra keresték, s azután, kezükre kerítvén, könyörtelenül felkoncolták ezt az udvar által elnyomójukká kiszemelt, s ezzel haragjuknak kiszolgáltatott embert.

Ez a lépés pedig egyszerre szakadást idézett elő a liberális nemesség sorain belül: a harcot vállaló zömről egyszeriben teljes élességgel leválasztotta azt a jobboldali kisebbséget, amely a kesztyű felvételét eddig sem helyeselte. Akik tehát azon a nézeten voltak, hogy a békés kiegyenlítés lehetősége Lamberg halálával végképp füstbe ment, a fegyveres ellenállás viszont tökéletesen értelmetlen, az ellenforradalom oldalára átállani azonban ezután sem akartak, azok most siettek hátat fordítani a politikai életnek, s részint – mint például Klauzál – visszahúzódtak vidéki birtokaikra, részint meg – mint például Eötvös – egyenesen külföldre menekültek. Akik pedig az ellenállást szintén hiábavalónak ítélték ugyan, de még mindig bízták valamiféle tárgyalásos kibontakozás eshetőségében, s magukat ezért békepártiaknak nevezték, azok mostantól fogva mind határozottabban igyekeztek elkülönülni a harc tovább folytatásának a híveitől, ámbár ellenzéki álláspontjuk nyílt feltárásával egyelőre adósak maradtak.

Annál ösztönzőbben hatottak viszont a legújabb események a liberális nemesség zömére, s ez fejeződött ki abban is, hogy á képviselőház, Lamberg haláláról értesülvén, immár a végrehajtó hatalom egészét a honvédelmi bizottmányra ruházta (igaz, egyelőre csak ideiglenes érvénnyel: Batthyány távollétének a tartamára).

A pákozdi győzelem és következményei

Az a körülmény pedig, hogy az uralkodó még a Batthyány Lajos által szeptember 17-én felterjesztett miniszterlistától is megtagadta jóváhagyását, egyben azt is végképp nyilvánvalóvá tette, hogy az ország élére semmiféle törvényes kormány nem kerülhet többé. Amiből azután önként következett, hogy a végrehajtó hatalom, amelyet a képviselőház 28-án csak ideiglenes érvénnyel ruházott a honvédelmi bizottmányra, a továbbiakban immár tartósan ennek a testületnek a kezében fog maradni. Ez a felismerés pedig a liberális nemesi politikusok számára kellő indítékul szolgált ahhoz, hogy ha addig, amíg Jellačić látszólag feltartóztathatatlanul közeledett Buda felé, amíg tehát a veszély óriásinak s a honvédelmi bizottmány szerepe már ezért is csupán alkalminak látszott, maguk sem ellenezték a baloldalnak a bizottmányon belül élvezett többségi helyzetét, most már végét vessék ennek az állapotnak.

A képviselőház ezért október 1-én elnökének, a békepárti ifj. Pázmándy Dénesnek az indítványára pótlólag beválasztotta a bizottmányba az első Batthyány Lajos-kormány tárcájáról le nem mondott két tagját, Szemerét meg (a Délvidékről éppen ekkor visszaérkezett) Mészárost, majd két nap múlva a felsőház is delegálta a bizottmányba négy liberális tagját, Perényi Zsigmond bárót, Ugocsa vármegye és id. Pázmándy Dénest, Fejér megye főispánját, valamint Esterházy Mihály grófot és (Erdély képviseletében) Jósika Miklós bárót, az írót.

A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása

Az udvari körök ugyanis Jellačić kudarcából azt a tanulságot szűrték le, hogy a továbbiakban még keményebb eszközöket kell alkalmazniok a magyar forradalom ellenében. S ezen Batthyány sem változtathatott, jóllehet ő szeptember 28-án a táborból ismét Bécsbe utazott, hogy az udvarban még egy utolsó kísérletet tegyen a békülékenység szellemének felkeltésére. Batthyány tehát, igen gyorsan belátván, hogy célt sehogy sem érhet, már október 2-án végérvényesen lemondott miniszterelnöki megbízatásáról.

Az önvédelmi háború megszervezése

Hiszen nemcsak az államgépezet csúcsain működtek tovább a Batthyány-kormány lemondása után is az áprilisban létesült minisztériumok akkor kinevezett – s részben a korábbi központi kormányszékektől örökölt – hivatalnoki karukkal, hanem általában helyükön maradtak a törvényhatóságok vezető tisztviselői is, s – akárhány régi tiszt lépett ki most a honvédseregből – a hadügyi irányítás nagyrészt szintén a császári hadseregben felnőtt tisztek kezében összpontosult továbbra is.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Mert a Batthyány-kormány, szabadulni kívánva a nemzetiségi kérdés rendezetlenségének tehertételétől, augusztusban – tudjuk – végre elszánta magát egy számottevő előrelépésre: arra, hogy Horvátországnak nagyfokú autonómiát biztosítson, sőt, hogy szükség esetén akár a Magyarországtól való teljes különválást is felajánlja számára. Horvátország önállóságának elismerésénél pedig – ha Jellačićot ez sem elégíthette is ki – a horvát liberálisok többet igazán nem követelhettek már. A Batthyány-kormány augusztus 27-i elhatározásai azonban végül is nem kerültek nyilvánosságra, s egyébként is: mire a kormány tagjai belátták, hogy gyökeresen meg kell változtatniuk horvát politikájukat, addigra Horvátországban a liberálisok már teljességgel háttérbe szorultak, s réges-rég Jellačić kezébe került minden hatalom.

Ha pedig a kormány a horvátokat ilyeténképpen a legnagyobb jószándékkal sem békíthette meg már, még kevésbé békíthette meg a többi magyarországi nemzetiséget. Arra ugyanis, hogy a többi nemzetiségnek is lényeges engedményeket tegyen, ekkor sem gondolt – s nem gondolt erre még az erdélyi románok vonatkozásában sem. Holott az erdélyi rendszerváltozással, Erdély kormányzatának az unió életbelépése után történt átvételével korlátlan lehetőséget nyert arra, hogy a Királyhágón túl – ha úgy akarja – akár teljesen új, a főkormányszék által addig érvényesítettől gyökeresen eltérő nemzetiségi politikát vezessen be. De hiába: a főkormányszék a kormánytól és az általa júniusban Erdélybe küldött teljhatalmú országos biztostól, a különben is meglehetősen szerencsétlenül kiválasztott – konzervatív pártállású – Vay Miklós bárótól semminemű felszólítást nem kapott nemzetiségi politikájának megmásítására, sőt éppen ennek a politikának a továbbvitelére kapott ismételt biztatásokat. Mint például, amikor augusztus elején ismeretessé lett Pesten, hogy a főkormányszék már két hónapja elrendelte a Román Nemzeti Bizottmány feloszlatását, foganatot azonban azóta sem tudott szerezni rendelkezésének, s ennek hallatára Szemere a főkormányszéket még erélyesebb eljárásra utasította. Mire azután az most még Bărnuțék elfogatására is kísérletet tett. Amely kísérlet, sikerrel nem járván, a bizottmány tagjai által folytatott magyarellenes szervezkedésnek persze egyáltalán nem vethette végét, a magyarellenes szenvedélyeket viszont rendkívül alkalmas volt még magasabbra szítani.

Mindazonáltal, ha a kormány korábbi nemzetiségi politikáját alapjaiban a nyári hónapok folyamán sem változtatta meg, egyes pontokon ekkor már törekedett javítani rajta. Üdvös eredményekre azonban ezek a próbálkozásai sem vezettek, mert – ha más nem – az országgyűlés ellenállása bizonyosan meghiúsította még a legszerényebb előrelépéseket is.

Így történt ez például augusztus elején is, amikor a képviselőház Eötvös oktatásügyi törvényjavaslatával foglalkozott. Ez a javaslat ugyanis azt irányozta elő, hogy ezentúl az elemi iskolák tanítási nyelve mindenütt a helybeli lakosság többségének az anyanyelve legyen, s elfogadása esetén eszerint eleget tett volna a magyarországi nemzetiségi mozgalmak egyik legfőbb egybehangzó követelésének. Csakhogy a képviselők többsége (bár a javaslat azt is előirányozta, hogy ahol a tanítási nyelv a törvény értelmében nem a magyar lesz, ott a magyar nyelvet is rendes tárgyként tanítsák majd) az előterjesztést a magyar nemzeti érdekekre nézve mélységesen sérelmesnek találta, s ezért úgy határozott, hogy az anyanyelven való tanulás lehetőségét a javaslatban foglaltaktól eltérően csakis olyan nem magyarok számára kell biztosítani, „kik a magyar nyelvet nem értik”.[20] S ez a határozat törvényerőre nem emelkedett ugyan (mivel a felsőház a törvényjavaslatot végül – mint tudjuk – levette a napirendről), a történteket azonban jóvá már ez sem tette, hiszen a képviselőház többségi állásfoglalása önmagában is képes volt ékesen bizonyítani, hogy az ország nem magyar lakói az országgyűléstől még annyi méltányosságot sem várhatnak, amennyit a kormánytól, s így önmagában is képes volt súlyos csapást mérni a valóságos magyar nemzeti érdekek legfőbbjére (s egyben persze a Magyarországon élő nem magyarok nemzeti érdekeinek legfőbbikére is): a forradalom hadállásainak megerősítéséhez fűződő országos érdekre.

És nemzetiségi politikájukat a magyar honatyák a szeptemberi válság kirobbanása után sem tudták a körülmények színvonalára emelni. A képviselőház szeptember 2-i zárt ülése például meghallgatta Kossuth tájékoztatóját a kormánynak a horvát kérdés rendezését célzó augusztus 27-i elhatározásairól s a horvát autonómia tárgyában Deák által kidolgozott és a minisztertanácson elfogadott törvényjavaslatról, amely a horvátoknak immár egy-egy álladalmi altitkári állást szánt a magyar had-, pénz- és kereskedelemügyi minisztériumban, valamint a király személye körüli miniszter mellett, a többi tárca hatáskörébe vágó ügyek horvátországi vitelét pedig egy külön horvát miniszter feladatává tette volna, s a horvát miniszterre tartozó ügyek törvényes szabályozásának a jogát is a horvát száborra tervezte ruházni, a horvát határőröket meg (a fuvarozási, előfogatadási és közmunkakötelezettség eltörlésén kívül) maga is nagyjából ugyanolyan kedvezményekben részesítette volna, amilyeneket július elején a szábor szavazott meg számukra. A képviselőház azonban a Deák-féle javaslatot a jelek szerint ekkor már túlhaladottnak ítélte, s ezért két nap múlva egy választmányt messzebb menő javaslatok kidolgozásával bízott meg. A választmány pedig ki is dolgozta határozati javaslatát, s ebben – a horvát népet következetesen „horvát-szlavón nemzet”-ként emlegetve – a sorok között elismerte, hogy Szlavóniát Horvátországhoz kell csatolni. Horvátország esetleges teljes különválásának a lehetőségéről azonban a választmány előterjesztése már hallgatott, sőt ehelyett éppen azt szögezte le, hogy a magyar országgyűlés kész ugyan a horvátok ”jogainak és szabadságainak teljes biztosítására”, de csak annyiban, amennyiben ez nem sérti Magyarhon épségét.[21] Vagyis ez a szerkezet kevesebbet tartalmazott, mint a kormány augusztus 27-i döntése. A képviselőház plénuma pedig végül ezt a határozati javaslatot sem tűzte napirendjére.

S hasonló sorsra jutottak annak a bizottmánynak az előterjesztései is, amelyet még az erdélyi országgyűlés küldött ki olyan utasítással, hogy a népképviseleti országgyűlésnek tegyen majd javaslatokat az unió keresztülvitelével kapcsolatban még tisztázást igénylő kérdések törvényes szabályozására. Mert a bizottmány augusztus végéig már tető alá hozott ugyan húsz törvényjavaslatot, s közülök nyolcat szeptember folyamán az országgyűlés is elfogadott, a másik tizenkettőnek a tárgyalását azonban a képviselőház későbbre halasztotta, s ezzel örökre eltemette. Holott az utóbbiak között volt az a javaslat is, amely az erdélyi szászokat tervezte biztosítani afelől, hogy a Szász Egyetem továbbra is fenn fog maradni, s a közigazgatás nyelve a Királyföldön ezután is a német lesz. Az erdélyi románok megnyugtatására hivatott javaslat pedig egyelőre sem a törvényerőre emelt, sem a napirendről levett tervezetek között nem szerepelt; a románokkal foglalkozó javaslatot ugyanis az unióbizottmány csak pótlólag, szeptember utolsó hetében dolgozta ki. S a késedelemért éppenséggel kárpótlást nyújthatott, hogy ez a tervezet (amelynek a világrahozatalában a harminc főből álló bizottmány három román tagján kívül a kormány által meghívott további öt román politikus – köztük Cipariu – is közreműködött) szép számban tartalmazott olyan pontokat, amelyek elfogadásuk esetén csakugyan utat nyithattak az erdélyi románok megnyugtatása felé, hiszen az előterjesztés kimondani javasolta, hogy „a románok nemzetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatik”, leszögeztetni kívánta továbbá, hogy anyanyelvüket a románok teljes szabadsággal használhatják majd iskoláikban és egyházi ügyeik intézése során, s – bár olyan indítványt nem tett, hogy a nagyobbrészt román lakosságú törvényhatóságok hivatalos nyelve ezentúl a román legyen – annyit mindenesetre megengedni javasolt, hogy a kérdéses törvényhatóságok gyűlésein a résztvevők tetszésük szerint románul is felszólalhassanak.[22] Csakhogy az országgyűlés ennek a szerkezetnek a megvitatására úgyszintén képtelen volt magának időt szakítani.

Magyar részről tehát a magyarországi nem magyarok az ellenforradalom nyílt fellépését közvetlenül megelőző és követő időszakban sem sok biztatást kaptak nemzeti követeléseik méltánylását illetőleg. Annál inkább megsokasodtak viszont ekkor az ellenforradalmi körök oldaláról fülükbe jutó szirénhangok. S mi sem természetesebb, mint hogy a szerb meg a horvát példa ilyen körülmények között most már viharos gyorsasággal megtalálta a maga szlovák és román követőit is.

Štúr és Hurban például augusztus végén (abban a – jogos – reményben, hogy az osztrák uralkodó körök a magyarok ellen immár a júniusi prágai felkelés volt résztvevőivel is készek lesznek összefogni) Zágrábból sietve Bécsbe utazott, s Hodžával együtt haladéktalanul megkezdte egy szlovák légió toborzását, hogy azután Jellačić hadműveleteinek megindulásakor ez a csapat tömegméretű szlovák fegyveres felkelést robbantson majd ki a Felvidéken. Szeptember közepén pedig Hurban elnökletével már a felkelés irányítására hivatott Szlovák Nemzeti Tanács is megalakult.

Más kérdés, hogy a szlovák felkelés megszervezése Hurbanék igyekezete dacára sem ment simán. Mindenekelőtt a légió iránti érdeklődés elégtelenségéből kifolyólag; emiatt ugyanis a csapatnak Bécsből csak szeptember 17-én sikerült felkerekednie, s szlovák nemzetiségű a nagy üggyel-bajjal összeverbuvált háromszáznyi legionárius között még ekkor is legfeljebb ha ötven akadt, úgy hogy a csapat végül ténylegesen nem is annyira szlovák, mint inkább cseh légióvá lett. Hurbannak, Štúrnak és Hodžának pedig ebből következőleg (meg kellő hadvezetési tapasztalatokkal bíró szlovákok nemlétében) a hattagú nemzeti tanácsba maga mellett három katonaviselt cseh férfiút is be kellett fogadnia. S mivel a három cseh tanácstag közül egyedül Bernard Janeček tartozott a radikálisok táborához, a másik kettő – Bedřich Bloudek és František Aleksander Zach – viszont az osztrák hadvezetőség és Jellačić bizalmi embere volt, Hurbanék a szlovák népet most egy olyan kiáltványban kényszerültek fegyverbe szólítani, amely a felkelés rendeltetését nem jelölhette meg pusztán a nemzeti egyenjogúság kivívásában, hanem a magyarok által megbontott birodalmi egység helyreállítását szintén a szlovák mozgalom céljává kellett hogy nyilvánítsa, s amely így önmagában is és eleve kérdésessé tette, hogy a légió kedvező fogadtatásra lelhet-e majd a szlovák tömegek körében.

S a légió magyarországi fogadtatása azután valóban nem is igazolta a nemzeti tanács tagjainak a várakozásait; hiába lépték át Hurbanék az országhatárt szeptember 19-én épp Miavánál: annyit elértek ugyan, hogy a következő napokban a környező területek irtásföldjein élő kielégítetlen parasztok nagy számban csatlakozzanak hozzájuk, a szlovák lakosság zöme azonban még ezen, a Hurban által korábban kiváltképp megdolgozott vidéken sem támogatta őket. (Amiben persze már nemcsak az játszott közre, hogy különösebb lelkesedést a magyar fennhatóság osztrák fennhatósággal történő felcserélésének az eshetősége vajmi kevés szlovákban keltett, de – s talán még inkább – közrejátszott ebben az, hogy a szlovákok tekintélyes hányada itt is a magyar forradalom jobbágyfelszabadító vívmányainak a haszonélvezője volt, sőt hozzájárult ehhez még az is, hogy a szlovákok vallási tekintetben megoszlottak az evangélikus meg a katolikus egyház között, a hadjárat vezetői viszont mind evangélikusok voltak, s emiatt a szlovák lakosság katolikus része eredendő gyanakvással szemlélte vállalkozásukat.) A hadjárat megindulása után tehát a Felvidék szlovák lakói közül sokkal többen fogtak fegyvert a „szlovák” légió ellen, mint ahányan mellette, s ennek is része lett abban, hogy Hurbanék szeptember 29-én már kénytelenek voltak kitakarodni az országból, a csalódott Hodža és Janeček pedig hamarosan meghasonlott társaival és kivált a Szlovák Nemzeti Tanácsból.

Amivel a magyar forradalom mindjárt a szlovák kérdés méregfogának kihúzására is újabb kedvező alkalmat nyert. Hodža és Janeček ugyanis az elszenvedett kudarcból első megrendülésében azt a tanulságot szűrte le, hogy a magyarokat lehetőleg mégsem fegyverrel, hanem tárgyalások révén kellene rábírni a szlovák nemzeti követelések kielégítésére. A Hodžáékkal való esetleges kapcsolatteremtésre azonban Pesten továbbra sem gondolt senki, amint változatlanul nem gondolt senki azoknak a forradalom oldalán állhatatosan kitartó szlovákoknak a meghallgatására sem, akik akár korábban Breznóbányán, úgy most Turócban, Árvában, Liptóban és Gömörben is rendre kinyilvánították, hogy a jövőben is hívek lesznek a forradalomhoz, csupán azt kérik, hogy a szlováklakta területek megyegyűlésein ezentúl szlovákul is szabad legyen felszólalni. Mintha a magyar forradalom vezérkara a maga eddigi szűkmarkú nemzetiségi politikáját tökéletesen igazolva látta volna azáltal, hogy szeptemberben a Hurbanék megrohanta országrész szlovák lakóinak a többsége efféle engedmények tétele nélkül is a magyar forradalom mellett foglalt állást…

Nem csoda hát, ha néhány hét múlva Hodža és Janeček mégis ugyanúgy újrakezdte a fegyveres szervezkedést, akár Hurban meg Štúr, s ha emezekhez hasonlóan most ők is arra a következtetésre jutottak, hogy legközelebb nem szabad teljesen önálló vállalkozásba fogniuk, hanem következő hadjáratukat már a császári hadsereg keretei között kell majd megindítaniok. És valóban: december elején Hodža és Janeček mintegy 100 főnyi különítményt alkotó legionáriusai immár Simunich csapatainak a kötelékében (s magukat immár fekete-sárga kokárdákkal felékesítve) léptek ismét Magyarország területére, mint ahogy a megcsonkult nemzeti tanács 170 főnyi légiója egyidejűleg Götz előhadának a részeként, Karl Frischeisen császári alezredes parancsnoksága alatt tört be az országba. Minek folytán a behatolók ezúttal jóval biztonságosabban közlekedhettek is a Felvidéken, mint szeptemberben, de ez alkalommal már akkora szlovák tömegek rokonszenvét sem nyerhették el, amekkorákét három hónappal korábban, úgy hogy a nemzeti tanács légiójának végül is mindössze 1700, Janečekének meg alig 800 főnyire sikerült növelnie létszámát, miközben a magyar honvédseregbe ennél sokszorta, de sokszorta többen állottak be önként jelentkező szlovákok.

Annál tömegesebbé lett viszont ez idő tájt a Királyhágón túl októberben fellángolt román népfelkelés. Már csak azért is, mert a fegyveres harc szervezését a román vezetők nem idegenben kényszerültek megkezdeni, hanem magán a tett helyén végezhették, s mert szerb és horvát fegyvertársaikhoz hasonlóan ők sem voltak kénytelenek pusztán kiképzetlen felkelőkre hagyatkozni, hanem – igaz, lényegesen kisebb mérvben – kész, begyakorolt fegyveres erőre, a két erdélyi román határőr-gyalogezredre is támaszkodhattak. Kivált, miután e két határőrezred legénysége szeptember első felében – nem utolsósorban császári tisztjeinek a biztatására – kinyilatkoztatta, hogy szembehelyezkedik a magyar kormánnyal s mindenben a májusi balázsfalvi gyűlés határozataihoz és a Román Nemzeti Bizottmány utasításaihoz kívánja tartani magát.

De a román mozgalom vezetőinek a dolgát megkönnyítette az is, hogy az erdélyi román parasztok zömét: a szlovákokétól eltérően – az időközben végbement jobbágyfelszabadításnak sem sikerült a forradalom mellé állítania. Hiszen a jobbágyfelszabadítás Erdélyben jóval később valósult meg, mint Magyarországon, s mire végül megvalósult, addigra a parasztság tömegeiben már gyökeret vert a késedelem keltette gyanakvás. És az erdélyi parasztok már ebből a késlekedésből is, de ezer egyéb jelből is kiolvashatták, hogy földesuraik többsége még júniusban sem áldozatkészségből, hanem kizárólag a kényszerítő körülmények hatására egyezett bele az úrbéri viszonyok felszámolásába. A júniusra azután nagy nehezen mégiscsak megszületett jobbágyfelszabadító törvények pedig távolról sem tartalmaztak annyi engedményt, mint amennyinek a becikkelyezésére a parasztok előzőleg – különösen a sokkal többet követelő májusi balázsfalvi gyűlés lezajlása óta – igényt emeltek. Holott arra, hogy az úrbéres szolgáltatások puszta eltörlésénél messzebb menő engedményeket követeljenek, az erdélyi parasztoknak kiváltképpen nyomós okaik voltak, hiszen Erdélyben az úrbéres népességnek nem hat-, hanem közel héttizede élt zsellérsorban, s itt az átlagos telkesjobbágy is jóval kisebb szántó- és rétterülettel rendelkezett, mint amekkorával Magyarországon.

S amennyire alkalmatlan volt eszerint az erdélyi román parasztok tömegeit a magyar forradalom oldalára vonni még a jobbágyfelszabadítás is, annyira alkalmas volt viszont ezeket a tömegeket a forradalom ellen hangolni az, hogy a hatóságok szeptember elején Erdélyben is megkezdték az újoncozást, mégpedig annak a magyar országgyűlés által augusztusban elfogadott katonaállítási törvényjavaslatnak az alapján, amelyről a Román Nemzeti Bizottmánynak a falvakat járó küldötteitől közben mindenfelé csak azt lehetett hallani, hogy teljességgel érvénytelen, hiszen nélkülözi az uralkodói szentesítést. Amikor pedig a katonáskodni vonakodó, s az újoncozásnak ezért tömegével ellene szegülő parasztok megtörésére a hatóságok most is karhatalmat kezdtek vezényelni a falvakba – s egy helyütt, a Torda megyei Aranyoslónán a katonák szeptember 12-én megint bele is lőttek a fogadtatásukra összeverődött sokaságba (ez alkalommal tizenhárom embernek okozva halálát) –, akkor a hangulat egyik napról a másikra végképp elmérgesedett, és az erdélyi román parasztoknak egyszeriben közmeggyőződésükké lett, hogy már csak egyetlen választási lehetőségük marad: hogy a fegyveres erőszakra most már nékik is fegyveres erőszakkal kell válaszolniuk.

A román nemzeti mozgalom vezetői pedig természetszerűleg kapva kaptak a dolgok ilyetén alakulására. Szeptember 16-ára tehát újabb nemzeti gyűlést hirdettek Balázsfalvára, s ezen a 28-áig ülésező tanácskozáson, amelyen ismét tízezrével jelentek meg parasztok is (részben már felfegyverkezetten), kimondották, hogy az uniót és a magyar kormány fennhatóságát továbbra sem ismerik el, ezzel szemben követelik egy olyan erdélyi országgyűlés egybehívását és olyan különálló erdélyi kormány alakítását, amelyben a románok népességszámuk arányában képviseltethessék magukat, majd az ilyen nemzeti jellegű követeléseket megint sietve megtoldották a föld népét közvetlenül érintő követelésekkel is, így azzal, hogy ne csak az úrbéres robot, hanem „a robot minden neme és fajtája szűnjék meg”, valamint azzal, hogy a parasztok és a földesurak között támadt viták rendezését tegyék egy Erdély valamennyi nemzetének és néposztályának képviselőiből arányosan szervezendő döntőbizottság feladatává. S hogy e határozatok Bécsben az előző nemzeti gyűlés határozatainál is nagyobb tetszést arassanak, most folytatólag azt is kinyilatkoztatták, hogy az Ausztria számára április 25-én kibocsátott császári alkotmányirat érvényét Erdélyre is kiterjesztetni kérik, s Erdélyt mindenben az osztrák kormánynak kívánják alárendeltetni, addig pedig, amíg ez meg nem történik, felsőbbségüknek egyedül az erdélyi főhadparancsnokságot hajlandóak elfogadni,[23] majd ehhez még hozzáfűzték hogy az összes 17 és 50 éves kor közötti erdélyi román férfi mozgósításával létre fogják hozni a maguk külön nemzetőrségét, s e sereg felfegyverzését a főhadparancsnokságtól igénylik. Végezetül pedig határozataikat egy, az uralkodónak szóló petícióba foglalták, s a petíció továbbítására ugyancsak a főhadparancsnokságot kérték fel.

S ezeknek a határozatoknak a megszületése a józanabbul gondolkodó románok körében persze mélységes megdöbbenést keltett. A török csapatok által éppen ezekben a napokban levert havaselvei forradalom vezetői közül például többen is elítélték a császáriaknak való felkínálkozást, s oda nyilatkoztak, hogy ennek eredményeképpen most „Örök válaszfal emelkedett a havaselvei és az erdélyi románok közé”[24] ”akik a nemzetiség kedvéért hajlandóak… megalkudni a zsarnoksággal”[25] De magának a szeptemberi balázsfalvi gyűlésnek a résztvevői között is akadt egy kisebbség, amely képtelen volt helyeselni a többség álláspontját. E kisebbségi csoport – magukat meg nem nevező – képviselői ezért már a gyűlés megnyitásának a napján beadványt intéztek Batthyányhoz, s ebben szigorúan elítélték az erdélyi románokkal szemben magyar részről alkalmazott elnyomó intézkedéseket és követelték a románok nemzetiségének és egyenjogúságának a biztosítását, de egyben azt is hangsúlyozták, hogy ha a magyarok változtatnak végre nemzetiségi politikájukon, akkor Erdélyben „a belbéke biztosítva” s „a kölcsönös szeretet megalapítva” lesz, egy hónapon belül pedig kényszerítetlenül is legalább húszezer román fog felcsapni honvédnek.[26]

Az erdélyi román nemzeti mozgalom ellenforradalmi mozgalommá fajulását azonban ezek a megnyilatkozások már nem tartóztathatták fel. A havaselvei románok intései ugyanis egyelőre semmiféle hatást nem gyakorolhattak azokra az erdélyi románokra, akik a Habsburgokat mind ez ideig jóval megértőbbeknek látták, mint a magyarokat; az újabb balázsfalvi gyűlés résztvevőinek a magyarokkal még mindig tárgyalni próbáló kisebbségére pedig valósággal megsemmisítő csapást mért az a fogadtatás, amelyre kezdeményezése Pesten talált. Mert a szóban forgó csoport beadványát Batthyány haladéktalanul az országgyűlés elé terjesztette ugyan, a képviselőház pedig szeptember 26-án napirendjére is tűzte, a honatyák azonban ekkor úgy határoztak, hogy a beadványban foglalt követelések érdemi vitájába csupán később, annak az erdélyi románokról szóló törvényjavaslatnak a tárgyalásakor fognak belebocsátkozni, amelyet az unióbizottmánytól várnak – s ilyeténképpen ezt az ügyet is örökre eltemették.

A főváros feladása

Márpedig január 1-én (miközben a békeküldöttség öt tagja – a volt miniszterek közül Batthyány és Deák, továbbá Majláth György országbíró, Mailáth Antal gróf, királyi főasztalnok és Lonovics József egri érsek – elkocsizott Windisch-Grätz bicskei főhadiszállására) az országgyűlés tagjainak mérvadó része az előző esti döntésnek megfelelően a honvédelmi bizottmánnyal együtt valóban útnak eredt Debrecen felé, s ezzel a társasággal tartott még a békepártiak zöme is (habár e békepártiakat persze továbbra sem valamiféle harci elszántság vezérelte, hanem részint a lehetséges megtorlástól való félelem, részint meg az a törekvés, hogy alkalomadtán ismét hallathassak majd szavukat, mihelyt ismeretesekké lesznek a Windisch-Grätzhez menesztett küldöttség tárgyalásainak eredményei).

Az országgyűlés békeküldöttsége Windisch-Grätznél

A teljes cikk.

Az ellenség önkényuralma az ország megszállott vidékein

Amint rendre behódoltak, s ezért tovább működhettek a magyarországi bíróságok is – élükön változatlanul az eddigi országbíróval, Mailáth Györggyel (aki mikor Windisch-Grätz az országgyűlés békeküldöttségének tagjait január 8-án – Batthyány kivételével – végre szélnek eresztette, haladéktalanul elkötelezte magát Ferenc Józsefnek). Ámbár a legfontosabb bírói feladatok ellátását Windisch-Grätz szintén csak katonákra volt hajlandó bízni, s ennek megfelelően most a kerületi katonai parancsnokok által szervezett rögtönítélő törvényszékek kizárólagos feladatává lett eljárni „mindazok ellen, akik 1. a népséget fegyverfogásra vagy annak használására a cs. k. csapatok ellen felszólítják vagy kényszeríteni akarják avagy maguk fegyvert ragadnak, 2. a népet ő felségének tekintélye ellen bármi módon is felingerlik, 3. a népességet a személy- vagy vagyonbiztonság megsértésére ingerlik avagy maguk tesznek ilyet, 4. a népet a fegyverek kiszolgáltatásától akarják visszatartani, 5. az ő felsége által feloszlatott országgyűlés avagy az ez által felállított védelmi bizottmány vagy más közegek határozatait szándékoznak keresztülvinni avagy végrehajtani”.[27]

Egy ágazata mindazonáltal maradt az államigazgatásnak, amely átmenetileg sem került katonai ellenőrzés alá, és ez a pénzügyigazgatás volt. Az osztrák kormány ugyanis a magyar pénzügyigazgatás önállóságának felszámolását mindennél előbbrevalónak tartotta, s ezért még az ország teljes beolvasztására vonatkozó tervek véglegesítéséig sem óhajtotta függőben hagyni. A magyarországi pénzügyi szervek irányítására tehát Windisch-Grätz – a magyar kamara volt első alelnökének, Almásy Móric grófnak a vezetésével – létrehozott egy úgynevezett kincstári igazgatóságot, ezt azonban nem önmagának. hanem közvetlenül, az osztrák pénzügyminisztériumnak rendelte alá.

De ha eszerint mutatkoztak is eltérések a hatalmi gépezet egyes alkotóelemeinek kezelési módjában, semmiben sem tértek el egymástól a gépezet egyes elemei elé állított fő feladatok, amelyek értelme nem egyéb volt, mint a meghódított területek lakosságának fékentartása és az ország majdani teljes beolvasztásának előkészítése. Ezeknek a feladatoknak a megoldása érdekében pedig a hatalmi gépezet valamennyi ágának képviselői kivétel nélkül minden tőlük telhetőt elkövettek – a magánosok birtokában levő fegyverek elkobzásától kezdve a hírlapok és a társadalmi egyesületek betiltásán át a forradalom számtalan résztvevőjének kivégzéséig vagy bebörtönzéséig, a fiatalok ezreinek a császári hadseregbe való besorozásától kezdve a hadsereg élelmiszerszükségleteinek rekvirálás formájában történő. kielégítésén át az emberek tömegeinek közmunkára kényszerítéséig és a magyar hatóságok pénzkészleteinek lefoglalásától kezdve a törvényhatóságok egész sorának megsarcolásán át a lakosság szigorú megadóztatásáig.

Ezekkel az intézkedésekkel párhuzamosan folyamodtak azonban a császáriak áttételesebb politikai húzásokhoz is. Így például azokon a lépéseken túl, amelyek a magyarok és a magyarországi nem magyarok viszonyának megromlásából fakadó lehetőségeik kiaknázását szolgálták, lépéseket tettek annak érdekében is, hogy a forradalom táboráról a magyar parasztságnak szintén minél nagyobb részét leválasszák. Látván tehát, hogy a magyar parasztok tömegei 1848 szeptemberében nem utolsósorban azért keltek a forradalom védelmére, mert féltek, hogy az ellenforradalom felülkerekedése esetén veszendőbe mennének a márciusi jobbágyfelszabadító vívmányok: ugyanazok a Habsburgok, akik 1848 tavaszán még mindent megtettek a jobbágyfelszabadítás késleltetésére, 1848 utolsó negyedében már három ünnepélyes kiáltványban is kinyilatkoztatták, hogy a jobbágyviszonyok felszámolását maguk is megmásíthatatlannak és örökre szólónak tekintik. S hogy ezek nem üres szavak, arról a megszállott területek lakossága a következő hónapok folyamán már a gyakorlatban is meggyőződhetett.

Arra azonban a császáriak persze nagyon vigyáztak, hogy ne csak a parasztokat nyugtassák meg, hanem a földbirtokosokat is, s ezért azt sem mulasztották el mindenfelé közhírré tenni, hogy a jobbágyfelszabadító intézkedések közül viszont érvényeseknek kizárólag az 1848 áprilisában szentesítetteket ismerik el, de már például a szőlődézsma eltörlése tárgyában született későbbi országgyűlési végzést érvénytelennek tekintik. S ha azután a parasztok valahol mégis megtagadták a szőlődézsma lerovását vagy megtagadták bármely más, márciusban el nem törölt feudális kötelezettségük teljesítését, akkor a megszállók arról is siettek gondoskodni – ha másként nem ment, katonai karhatalom kirendelésével vagy a főkolomposok bebörtönzésével –, hogy az ilyen nyakaskodók kellő leckében részesüljenek. Habár az a védelem, amelyet a birtokos osztálynak mint osztálynak nyújtottak, korántsem terjedt ki az uralkodó osztály valamennyi tagjára, ellenkezőleg: az uralkodó osztálynak azokkal a kezükbe került képviselőivel, akik előzőleg bárminemű szolgálatot tettek a forradalomnak – még ha egészen csekélyet is &nndash;, éppúgy siettek éreztetni haragjukat, akár a parasztmozgalmak résztvevőivel. Amiképpen tehát Batthyányt bebörtönözték, majd hadbíróság elé is állították, azonképpen várfogságra ítélték például a császári csapatokat Pesten beváró Móga Jánost is pusztán azért, mert egészen november 16-ig merészelte megtartani azt a hadtestparancsnoki tisztséget, amelyet még István főherceg ruházott volt rá.

Az ellenség magyar segítőtársai

Dessewffy Emil gróf, a konzervatív Budapesti Híradó egykori „lapvezére” például már 1848 novemberében eljuttatta Schwarzenberghez azoknak a magyaroknak a névjegyzékét, akiket szerinte kézrekerítésük után minden teketória nélkül fel kellene kötni (mert – úgymond – „a halottak nem térnek vissza, nem részesülhetnek közkegyelemben és nem emigrálnak idegen országokba”), s jegyzékéből Batthyány nevét éppúgy nem felejtette ki, akár Kossuthét vagy Madarász Lászlóét, Teleki Lászlóét és Táncsics Mihályét sem.[28]

Ám a konzervatív vezérférfiak korántsem csupán tanácsokkal igyekeztek lendíteni az ellenforradalom szekerem, hanem szorgos mindennapi munkával is: amint Szőgyény László, Mailáth György és Almásy Móric Windisch-Grätz oldalán serénykedett, úgy vállalta például Pozsony megye császári biztosságát a helytartótanács egykori elnökhelyettese, Zichy Ferenc gróf, Pest megyéét meg az utolsó rendi országgyűlés konzervatív követi csoportjának egyik vezérszónoka, Babarczy Antal s a többi megyéét is csupa ismert konzervatív politikus. Amikor pedig a Schwarzenberg-kormány február elején elérkezettnek látta az időt arra, hogy Magyarország beolvasztására irányuló terveihez kikérje a magyar konzervatívok hozzászólását, a konzervatívok véleményének kidolgozására hivatott bizottmányba szóló meghívást a bizottmány elnökéül kiszemelt volt magyarországi kancellár, Apponyi György gróf és egykori erdélyi hivataltársa, Jósika Samu báró éppúgy készségesen elfogadta, akár Dessewffy Emil vagy Schwarzenbergék többi választottja.

S igaz, munkája során azután ez a bizottmány egy lényeges ponton már szembefordult a Schwarzenberg-kormány elképzeléseivel, amennyiben maga is elismerte ugyan, hogy a magyarországi nemzetiségek az ellenforradalomnak tett szolgálataikért viszonzást érdemelnek, de arra az álláspontra helyezkedett, hogy viszonzás gyanánt elegendő lesz nyelvhasználati egyenjogúságban részesíteni őket, s kiváltképpen ellenezte azt a tervet, hogy Magyarországot is rendeljék alá egy összbirodalmi törvényhozó testületnek. Apponyiék tehát amellett törtek lándzsát, hogy mind Ausztria, mind Magyarország rendelkezzék a jövőben is önálló parlamenttel, a birodalom mindkét részét egyaránt érintő ügyekkel pedig egy, a két fél képviselőiből vegyesen alakítandó szenátus foglalkozzék. Ennél tovább viszont már Apponyiék „liberalizmusa” sem terjedt, s kivált nem terjedt ki Magyarország jövőbeli beligazgatási rendszerét érintő javaslataikra, mi több: javaslataiknak ez a csoportja annyira óvott mindennemű szabadelvűségtől, hogy még az osztrák kormánykörökben is megütközést keltett.

Akadtak azonban a császáriaknak Magyarországon olyan magas állású segítőtársaik is, akik vitába még részletkérdésekben sem szálltak soha vélük, s ezek a magyar egyházfejedelmek köréből kerültek ki. Mert a magyar püspökök közül ” jóllehet tisztségüknél fogva mind a felsőház tagjai voltak – 1849 januárjában mindössze ketten érezték kötelességüknek, hogy az országgyűlést Debrecenbe is elkísérjék, a többiek ellenben bevárták az ellenséget, s azután mindent meg is tettek, amit a császáriak csak kívánhattak tőlük; így a nékik alárendelt lelkészeket többek között arra kötelezték, hogy a császári kiáltványokat a szószékről olvassak fel híveiknek, magukat a híveket pedig pásztorleveleikben arra intették, hogy „ne késsenek I. Ferenc József törvényes királyunk s urunk őfelsége iránt szóval és tettel hűséget s engedelmességet tanúsítani”, minthogy „Üdvözítőnk nyíltan parancsolja megadni a császárnak, mi a császáré; az apostolok fejedelme pedig II. levelében arra inti a keresztényeket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek, akár magának a fejedelemnek, mint legfellebb valónak, akár a helytartóknak, kik tőle küldetnek”, s eszerint a császáriaknak szolgálni magának „az Istennek akaratja”.[29]

És ez az előzmények ismeretében meglepetést persze nem okozhatott. Most azonban már olyan emberek is csatlakoztak az ellenforradalom szekértolóihoz, akik eddig a polgári átalakulás ügyének a hívei közé voltak szamíthatóak, ha a forradalom táborának a jobbszélén helyezkedtek is el. Mert – ha a békepártiak többsége nem is (hiszen a többség céljait még mindig a forradalom táborán belül igyekezett érvényre juttatni) – a békepártiaknak egy része most már – feladván a békés megegyezés eshetőségéhez fűzött korábbi reményeit, a harc végigharcolását pedig eleve is teljes kudarcra kárhoztatott vállalkozásnak ítélvén – bizony hátat fordított a forradalom táborának, sőt hódolatát is nyilvánította az ellenforradalom előtt. S ezek között az eltántorodók között a forradalom ellenségeinek nagyobb örömére még a honvédelmi bizottmány tagjainak egyike, id. Pázmándy Dénes is ott volt !

Nem beszélve arról, hogy a forradalom ügyét ekkortájt cserben hagyók soraiban olyanok is akadtak, akik nem csupán behódoltak az ellenségnek, hanem –talán azért, hogy az utolsó gongütés mindenképpen a győzők oldalán találja majd őket – magához az ellenforradalom táborához csatlakozni sem átallottak. Így például sietett most behódolni Ghyczy Kálmán, akit Batthyány szeptemberben még alakítandó második kormányának tagjává szemelt ki, meg ifj. Pázmándy Dénes is, aki szilveszter estéjén még ott ült a Redout elnöki emelvényén; s azután ez a két férfiú egy közös munkával kidolgozott emlékiratban mindjárt tanácsokkal – mégpedig az Apponyiékéihoz fölöttébb hasonlító tanácsokkal – is szolgált arra nézve, miként szabályozzák a Habsburgok Magyarország jövőbeni helyzetét.

Külföldi támogatók keresése

Holott a honvédelmi bizottmány az ország külkapcsolatainak megszilárdítása érdekében szintén igen nagy erőfeszítéseket fejtett ki, mindenekelőtt azokat a kísérleteket újítva meg, amelyeket annak idején a Batthyány-kormány tett az Angliával és Franciaországgal való együttműködés kibontakoztatására. Mert a magyar forradalmi vezetői ekkor már sem a francia, sem az angol kormánypolitika iránt nem tápláltak illúziókat. Számításba vették azonban, hogy mind a francia, mind az angol kormánykörök sérelmezik a Habsburgok itáliai politikáját (mivel Itáliát a maguk járszalagjára szeretnék kötni); számításba vették továbbá, hogy a török birodalom épségének megőrzéséhez ragaszkodó angol kormánykörök rossz szemmel nézik azt az együttműködést is, amely Ausztria és a Balkánon terjeszkedni igyekvő Oroszország között alakult ki; ezek a számítások pedig abba a reménybe ringatták őket, hogy az angol és a francia kormányköröket idővel talán mégis lesz mód meggyőzni törekvéseiknek a magyar forradalom törekvéseivel való találkozásáról.

Magyarország párizsi képviseletére és egész nyugati diplomáciájának irányítására Teleki László kapott megbízatást, akit 1848 augusztusában még a Batthyány-kormány küldött ki Párizsba s akire elsőként az a feladat hárult, hogy vegye rá a francia kormányt a magyar kormány elismerésére és a követküldés viszonzására.

Föderációs javaslatok a magyar radikálisok részéről

Mert Teleki 1848 nyarára megértette, hogy a forradalmat a nemzetiségi mozgalmak részéről fenyegető veszélyek elhárításához nem elegendő a fegyveres erőszak, hanem a nemzetiségek kielégítése is megkívántatik, e ezért július második felében – azaz a Batthyány-kormányt kereken egy hónappal megelőzve – már leszögezte, hogy ha például Horvátországot a horvát nép függetleníteni akarja Magyarországtól, akkor ezt minden további nélkül lehetővé kell tenni számára.

Szabad György

A magyarországi megtorlás

Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján, október 6-án, a nagy bécsi forradalmi megmozdulás évfordulóján foganatosították a halálos ítéletek egész sorának – a várvédők megtévesztésére – szeptember derekán felfüggesztett végrehajtását. E napon végezték ki Pesten az első magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos grófot, Aradon pedig a magyar honvédsereg 13 parancsnokát: Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Knezić Károlyt, Lázár Vilmost, Láhner Györgyöt, Leiningen-Westerburg Károly grófot, Nagy-Sándor Józsefet, Poeltenberg Ernőt, Schweidel Józsefet, Török Ignácot és Vécsey Károly grófot.

A Habsburg-hatalom konzervatív tartaléka

Szécsen Antal gróf még arra is vállalkozott, hogy Batthyány kivégzését követően személyesen utazzék Londonba, és a levert magyar forradalmat befeketítő, a cári intervenciót és a magyarországi megtorlást indokló érvekkel lássa el a Habsburg-hatalomnak a felháborodott angol közvélemény által keményen bírált mentegetőit. A magyar konzervatívok miután keserűen tapasztalták, hogy Schwarzenberg minden buzgalmuk ellenére is mellőzi koncepciójukat és részvételüket a birodalom újjászervezésében, ismételt kísérletet tettek a kormányzat terveinek keresztezésére. 1850 tavaszán az uralkodóhoz intézett emlékiratot hoztak nyilvánosságra. Szövegezésében Dessewffy Emil gróf, a csoport teoretikusa játszotta a főszerepet. Az uralkodó által elvetett, s így célját tévesztő emlékirat élesen elítélte a Magyarország önkormányzatát biztosító 1848-as törvényeket, az államberendezkedés akkor uralkodói szentesítést nyert átalakítását, de befejezett ténynek minősítette a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és – némi fenntartással – a nemesség politikai monopolhelyzetének felszámolását. Szembehelyezkedett az ország területi széttagolásával, a benyújtásakor még elvileg érvényben levő olmützi alkotmánnyal és a centralizációs kormányzással. Magyarország politikai berendezését és a Habsburg-hatalomhoz fűződő viszonyát a szerinte egyedül törvényes forradalom előtti alapra kívánta visszaállítani. A memorandumban kifejtett koncepcióval sokban egybecsendülő nézeteket vallottak Zsedényi Ede és Somssich Pál ez idő tájt kiadott röpiratai. Szécsen Antal gróf 1851-ben megjelent röpiratában náluk is tovább ment, s a polgári parlamentarizmus, az általános jobbágyfelszabadítás, az esküdtszéki rendszer és a sajtószabadság elítélését a központosító abszolutizmus kritikájával társítva hangoztatta, hogy a magyarság „történetpolitikai” egyéniséggel bíró nemzet, amelyet csak a rendi alkotmányos rendszer megújítása esetén lehet sikeresen kormányozni. 1852 elején Apponyi György grófot még felkérték arra, hogy vegyen részt egy, a kormányzati alapelvek érvényesítésével foglalkozó bizottság munkájában. Ez alkalmat teremtett számára arra, hogy újabb emlékiratban összegezze a Schwarzenberg által „ókonzervatívnak” csúfolt csoport álláspontját. Néhány fontos kérdésről a korábbinál egyértelműbben szólt. Így a feudális rendszer egyes elemeinek továbbéltetését célozta az 1848-ban eltörölt ősiség visszaállításának indítványozása, a demokratikus önkormányzati törekvések lehetetlenné tételét a tisztségviselők választásának mellőzése a helyreállítani kívánt törvényhatóságokban. Noha az emlékirat semmibe vette az 1848-as alkotmányjogi vívmányokat, s az uralkodó iránti lojalitása kétségtelen volt, a kiépülő centralizációs rendszer bírálata miatt elutasításban részesült. Albrecht főherceg egyenesen Batthyányhoz vagy Kossuthhoz illőnek ítélte tartalmát.

Deák és a passzivitás politikája

Batthyány áldozatul esett a terrornak, Wesselényi &ndah; még hitet téve földre tiport nemzete igaza mellett &ndah; sírba szállt, Széchenyit a döblingi gyógyintézet zárta falai közé, Kossuth száműzetésbe kényszerült.

Az ellenállás aktivizálásának kísérlete és az emigráció

Kossuth, aki már 1848 szeptemberében kész volt távol maradni az újjáalakítandó Batthyány-kormányból, ha a forradalmi vívmányokat s a nemzeti önrendelkezést ténylegesen biztosító kompromisszumnak ez lenne a feltétele, 1849 augusztusában nem akarta útját állni egy, a menthető mentésére irányuló kísérletnek.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

Ténylegesen a Batthyány-kormány úrbérinek, tehát felszabadultnak tekintette a maradványföldet, s az úrbéri kárpótlás előkészítése céljából el is rendelte felbecsülését. Az aggályok elhárítására a kormány 1848. szeptemberi, Deák igazságügyminiszter által előterjesztett javaslata a parasztkézen levő maradványföldeket hivatalosan is állami kármentesítéssel ítélte felszabadultnak. E javaslattal sokban egybehangzóan Kossuth 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendelete joghatályosan befejezett ténnyé tette azt, hogy a parasztkézen levő maradványföldeket úrbéresnek s így állami megváltással felszabadultnak kell tekinteni. Ezzel szöges ellentétben a császári pátens megváltásuk terhét a parasztságra hárította. Kimondta, hogy 1848 óta számítandó kamatokkal pénzben vagy annak megfelelő mennyiségű földben olyan kárpótlást kell adnia volt földesurának, amely hasonló területű úrbériség állami kárpótlásának felel meg. A parasztkézen levő mintegy 345 ezer kat. holdnyi irtásföld nagyobb hányadát minősítette a volt jobbágyoktól irtásbér megfizetése ellenében a földesúr által visszavonhatónak, mint akár Deák szabályozási tervezete 1848-ban, akár az 1849-es kormányzóelnöki rendelet. Amit pedig a parasztok által mégis megtarthatónak ítélt, annak megváltási terhét (Deák 1848-as elvi állásfoglalásával jórészt, a kormányzóelnöki rendelettel pedig szöges ellentétben) ugyancsak a volt jobbágyokra hárította. A majorsági zsellérek sok tízezer főre rúgó tömegét és mintegy 75 ezer kat. holdnyi földjét az 1848-as kormányjavaslat legalább az önmegváltás lehetőségében kívánta részesíteni. A képviselőház azonban továbblépett, és 1848. szeptember 22-én állást foglalt az állami kártalanítással történő felszabadításuk mellett. Az 1849. áprilisi kormányzóelnöki rendelet pedig jelentősen tágítva az úrbériség fogalmát, joghatályosan kiterjesztette az állami kártalanítással történő felszabadítást a majorsági zsellérség túlnyomó részére. A császári pátens ezzel szemben a majorsági zsellér kategóriába sorolandó parasztság szinte egész tömegének a sorsát gyakorlatilag a földesúr kenyere-kedvére bízta, még a paraszti önmegváltás lehetőségét sem biztosítva. 1848-ban az áprilisi törvények a jobbágyok szőlőinek csak töredékét, az úrbéres földbe ültetettet szabadították fel. Mintegy 300 ezer kat. hold szőlő dézsmakötelezettségét csak 1848 szeptemberében számolta fel az országgyűlés. Csak ekkor vette jogszabály jellegű határozatba, hogy a negyedtelkes vagy kisebb birtokú parasztok helyett az állam kártalanítsa a volt földesurat. A császári pátens ezzel szemben a nem úrbéres szőlők dézsmaadási kötelezettségét fenntartotta, esetleges megváltásuk lehetőségét és feltételeit a földesúrtól tette függővé, s terhét teljes egészében a parasztra hárította.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a császári pátens az 1848-as alaptörvényben nem, vagy nem egyértelműen tárgyalt részletkérdések kapcsán olyan intézkedéseket hozott, amelyek a jobbágyparasztság által a felszabaduláskor birtokolt földek legalább 23–24%-a tekintetében hátrányosabb volt a magyar forradalmi kormányok országgyűlési határozatokra, illetve kormányzóelnöki rendeletre is alapozott és a gyakorlatban érvényesített állásfoglalásánál. Ez azt jelentette, hogy a parasztság, csak e különbség révén a jobbágyfelszabadításkor birtokolt földjének – óvatos becsléssel – mintegy 3–4%-át elvesztette és legalább 20%-ának, azaz minden ötödik hold földjének önmegváltására kényszerült. Tekintettel arra, hogy a Lajtántúlon – a korábbi jogviszonyoktól függően – a földesúri kárpótlás kisebb-nagyobb hányadát eleve a parasztokra hárították, az úrbéri pátensnek ez az eljárása a magyar jobbágyfelszabadítást az összbirodalmihoz közelítette.

Az 1848 által érvényben tartott jogszabályokkal, illetve a Batthyány-kormány állásfoglalásával sokkal inkább összhangban voltak a pátensnek a legelő- és erdőelkülönítésre vonatkozó rendelkezései. Hozzájuk hasonlóan megbolygathatatlanoknak nyilvánította az 1836. évi engedőleges törvény alapján már végrehajtott elkülönítéseket, és azt az alapelvet fogadta el, hogy a parasztoknak annyi legelőt kell juttatni, amennyi a korábban is legeltetett jószágállomány eltartására szükséges. Ennek megfelelően az úrbéres telkenként kihasítandó legelőilletményt 4–22 kishold, azaz 3–16,5 kat. hold közötti mennyiségben szabta meg, az úrbéres házas zsellérek legelőilletményét pedig az 1/8-ad telkesével azonos mértékűnek. A Batthyány-kormány 1848. szeptemberi tervezete a faizási joggal bíró úrbéreseknek juttatandó erdőilletményt olyan területben határozta meg, amely hajdani járandóságuknak megfelelő fa-, illetve rőzsemennyiség megnevelésére képes. A pátens ezt úrbéri telkenként 2–8 kishold – 1,5–6 kat. hold – közötti mennyiségben szabta meg, az úrbéres házas zsellérek járandóságát pedig ismét az 1/8-ad telkesekével tette egyenlővé.

A pátens a parasztok szempontjából annyiban rontotta a legelőkérdésben a korábbi magyar jogszabályok által kialakított helyzetett, hogy a parasztok maradványföldjei után nem biztosított legelőilletményt. Ez a volt telkesek igényjogosultságát 14–15%-kal csökkentette, sőt kismértékben a zsellérekét is. Az erdő illetményből pedig lehasítandónak és a földesúrnak visszahagyandónak ítélt egy olyan darabot, amelynek becsértéke egyenlő volt az úrbéresek évi erdei robotkötelezettségének tőkésített becsárával. Még korántsem általánosítható kutatási eredmények szerint ez a paraszti erdőilletmény 15–20%-ának visszafogását eredményezte. Ellentétben állt ez az 1848-es törvényeknek az úrbéres szolgáltatások állami kártalanítását kimondó alapelvével és a Batthyány-kormány tervezetével, amely az erdei szolgálatok „közállományú kárpótlását” kívánta biztosítani.

A negyvennyolcas alap helyreállításának követelése

Eötvös még a konzervatívok bécsi sikere előtt németül, majd 1861-ben magyar fordításban is kiadott újabb névtelen röpiratában – Magyarország különállása Németország egységének szempontjából – a Battthyány-kormány hajdani koncepciójának megfelelően immár azt fejtegette, hogy a magyar királyság és az osztrák császárság kapcsolatának perszonális unióra korlátozása a feltétele annak, hogy Habsburg vezetéssel valósulhasson meg a német egység.

Szabó Miklós

A történettudomány

Károlyi Árpád terjesztette ki a tudományos kutatást a 19. század történetének feltárására. 1919 után kiadta Széchenyi döblingi iratait és Batthyány Lajos perének dokumentumanyagát.

Lábjegyzetek

  1. Takáts Sándor, Kémvilág Magyarországon. I. Budapest, év nélkül, 67.
  2. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. VI. (1844–1848) (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 15.) [továbbiakban: SzN VI.] Budapest, 1939. 61.
  3. Idézi: Andics Erzsébet, Az egyházi reakció 1848–49-ben (In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849). Budapest, 1948. 327.
  4. Lásd: Esterházynak Sopron vármegye következő közgyűlésére készített beszédfogalmazványát. Országos Levéltár, Családi levéltárak, az Esterházy hercegi család levéltára G-III-c-2.
  5. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 19-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 675.
  6. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 18-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 667.
  7. Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 23-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos Összes Művei XI. 689.
  8. István főherceg az uralkodóhoz, Bécs, 1848. március 24. Lásd: Idősb Szőgyény-Marich Lászlóemlékiratai. I. Szerkesztette Thallóczy Lajos. Budapest, 1903. 219–220.
  9. Az uralkodó az országgyűléshez, Bécs, 1848. március 28. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849. I. Pest, 1868. 35–37.
  10. Kossuth Lajos, Kossuth és Széchenyi. Kossuth Lajos iratai. X. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1904. 373.
  11. Az 1848. április 12-i minisztertanács jegyzőkönyve. Kossuth Lajos Összes Munkái XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Budapest, 1957. 22–24.
  12. 34 Kossuth felszólalása az országgyűlés alsótáblájának 1848. március 28-i kerületi ülésén. Kossuth Lajos iratai. XI. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1905. 153.
  13. Az 1848. május 30-i minisztertanács jegyzőkönyve. [Kossuth Lajos Összes Munkái] XII. 206–207.
  14. Jakov Ignjatović, Szerb rapszódia. Budapest, 1973. 109.
  15. Ezt és a többi zágrábi törvénycikket lásd: a szábor jegyzőkönyvében, ugyanott.
  16. Törvényjavaslat az elemi oktatásról. Közölve: ugyanott 613–615.
  17. B—Y L., Pest, augusztus 3. 1848. Kossuth Hirlapja, 1848. augusztus 5. 31. szám 137. (Hogy e cikk szerzője csakugyan Batthyány, azt a cikket jegyző névbetűk természetesen nem teszik kétségtelenné, bizonyítja viszont a cikk gondolatmenete, mivel ez teljesen egybevág a következő jegyzetben idézendő – vitathatatlan hitelű – kiáltványéval. )
  18. Batthyány Lajos a dunántúli törvényhatóságokhoz, Pest, 1848. augusztus 15. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Kisnyomtatványtár. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 345. sz.
  19. A nádor a képviselőház elnökéhez, Budapest, 1848. szeptember 11. Közlöny, 1848. szeptember 13. 96. szám 488.
  20. Lásd: a törvényjavaslatnak a képviselőház által módosított formában elfogadott szövegét. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevező tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 619.
  21. Határozati javaslat „a horvát ügy iránt”. Közölve: ugyanott 684.
  22. Törvényjavaslat „a román nemzet polgári jogainak egyenlőség alapjáni biztosításáról”. Közölve: ugyanott 583.
  23. 26 Lásd: a második balázsfalvi nemzeti gyűlés petícióját, s. d. Közli: Jancsó Benedek, A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II. Budapest, 1899. 592–593.
  24. Így Petre Teulescu. Idézi: I. Tóth Zoltán, Bălcescu Miklós élete 1819–1852. Budapest, 1958. 114.
  25. Így Ion Eliade-Rădulescu. Idézve: ugyanott 117.
  26. „Az erdélyi románok” Batthyányhoz, Balázsfalva, 1848. szeptember 16. Országos Levéltár AR Lad. XX22. Fasc. 2A. No. 485.
  27. Windisch-Grätz utasítása hadtestparancsnokai számára. Közölve (keltének említése nélkül): Idősb Szőgyény-Marich Lászlóemlékiratai. II. Szerkesztette Thallóczy Lajos és Jungerth Mihály. Budapest, 1917. 169.
  28. Dessewffy Schwarzenberghez, s. d. (Bécs, 1848. november). Közli: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. Szerkesztette Andics Erzsébet. II. Budapest, 1952. 207.
  29. Így a püspöki kar Pesten, 1849. január 20-án kibocsátott pásztorlevele. Közölve: ugyanott II. 376–378.

Művei

  • B—Y L., Pest, augusztus 3. 1848. Kossuth Hirlapja, 1848. augusztus 5. 31. szám 137. (Hogy e cikk szerzője csakugyan Batthyány, azt a cikket jegyző névbetűk természetesen nem teszik kétségtelenné, bizonyítja viszont a cikk gondolatmenete, mivel ez teljesen egybevág a következő jegyzetben idézendő – vitathatatlan hitelű – kiáltványéval.)
  • Batthyány Lajos a dunántúli törvényhatóságokhoz, Pest, 1848. augusztus 15. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Kisnyomtatványtár. Reprodukcióban közli: RózsaSpira 345. sz.

Irodalom

A Batthyány-kormánynak (s személy szerint Batthyány Lajosnak) szentelt kiadványok közül ma is első helyen említendő Károlyi Árpád, Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. I–II. (Budapest, 1932), jóllehet e mű az udvar ellenforradalmi törekvéseit lekicsinyítve, Batthyány lojalitását pedig felnagyítva ábrázolja. Batthyány szerepét röviden méltatja Urbán Aladár, A magyar Egmont (Kortárs, 1969). Batthyány hadszervezői munkásságát részletesen tárgyalja Urbán, A nemzetőrség. A Batthyány-kormány történetét vagy Batthyány kormányfői működését a maga egészében bemutató monográfiával azonban egyelőre nem rendelkezünk, s ma még meglehetősen foghíjas az egyes szakminiszterek és -minisztériumok munkásságáról szóló irodalom is.

A május 10-i macskazenéről és május első felének belharcairól részletesen ír Urbán Aladár, Zehn kritische Tage aus der Geschichte der Batthyány-Regierung (10–20. Mai 1848) (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Historica. 11. Budapest, 1960); Urbán Aladár, Az 1848. május 10-i katonai vérengzés a budai várban (Hadtörténelmi Közlemények, 1968); Urbán Aladár, Agitáció és kormányválság 1848 májusában (Történelmi Szemle, 1970) és Urbán Aladár, Petőfi népgyűlése körül. A költő 1848 májusi közéleti szerepéről (Kritika, 1969); ezek a tanulmányok azonban a Batthyány-kormány Bécs iránti illúzióit igazolni s a baloldal kormányellenes megnyilatkozásait kellő indok nélkülieknek feltüntetni iparkodnak. Kritikájukat adja s az érintett kérdésekről kötetünkben olvashatókat bővebben kifejti Spira György, A pesti forradalom baloldalának harca a kormánnyal meg a polgársággal 1848 májusában (Történelmi Szemle, 1971).

A Batthyány-kormánynak a nemzetiségek iránti szűkkeblűségére adatokat szolgáltat Both Ödön, Szemere Bertalan belügyminiszter nemzetiségi politikája 1848 nyarán (Szeged, 1958); Waclaw Felczak, Słowianie wegierscy wobec sprawy rewolucji i kontrrewolucji w 1848 roku (Przeglad Historyczny, 1963) és Victor Cherestesiu, Bestrebungen zur revolutionären Einheit der Völker Siebenbürgens während der Jahre 1848–49 (Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 1970).

A Batthyány-kormány május 15-i és 19-i döntéseiről tájékoztat a honvédtoborzást meghirdető május 16-i felhívás, amelyet reprodukcióban közöl RózsaSpira, illetve az országgyűlés egybehívásáról intézkedő május 20-i nádori rendeletek sora, amelyből mutatványt ad BeérCsizmadia.

A július 2-i és 4-i minisztertanács lefolyását ismerteti Spira, 1848 Széchenyije. Ugyanez a munka bizonyítja, hogy a magyar csapaterősítések Észak-Itáliába küldésére irányuló április eleji kérését az udvar – a korábban elterjedt hiedelmekkel ellentétben – ez idő tájt már nem újította meg s eszerint az olasz segély megajánlásának a terve ekkor merőben Batthyány kezdeményezésére merült fel. E megállapítás helyességét nyilvánosságra kerülése óta senki sem vitatta, legújabban azonban Várady – forrásainak megjelölése nélkül – megint úgy tárgyalja az ügyet, mintha a segély küldését júliusban is az udvar kérte volna.

A Batthyány-kormány külpolitikáját megvilágító legfontosabb forráskiadványok: A szabadságharc magyar diplomáciai levelei 1848–1849. Szerkesztette Horváth Jenő (ugyanott 1928–1931); Correspondence Relative to the Affairs of Hungary 1847–1849 (London, 1850); Az angol külpolitika a magyar szabadságharc ellen. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Haraszti Éva (Budapest, 1951); Diplomatische Actenstücke zur Beleuchtung der ungarischen Gesandschaft in Deutschland. Hrsg. von Ladislaus Szalay (Zürich, 1849) és Die Beziehungen Ungarns zur deutschen Nationalversammlung im Jahre 1848. Hrsg. von Karl Nehring (Südost-Forschungen, 1977). A kormány külpolitikai törekvéseinek legjobb összefoglaló feldolgozását Hajnal nyújtja idézett munkájában. Összefoglaló áttekintéssel szolgál még Wilhelm Alter, Die auswärtige Politik der ungarischen Revolution 1848/1849 (Berlin, 1912) és Kenyeres Júlia, A szabadságharc és a nemzetközi politika (In: Forradalom és szabadságharc 1848–1849).

Batthyánynak a magyar had- és pénzügyminisztérium feláldozására vonatkozó terveit híven ismerteti Horváth Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története I. Az augusztus 29-én egyfelől Batthyány és Deák, másfelől Latour között lezajlott megbeszélésről annak a beszámolónak az alapján alkothatunk képet, amelyet három nap múlva maga Latour adott róla minisztertársainak; vesd össze Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Österreichische Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv, Österreicihische Ministerrats-Protokoll 1848. szeptember 1/Vorträge (MRA) 1848: 2064.

Batthyánynak az új kormány megalakításával kapcsolatos feltételeit ismerteti István főhercegnek az uralkodóhoz intézett szeptember 12-i felterjesztése; közli Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos II.

A Jellačićcsal való megütközést neki megtiltó szeptember 18-i királyi kéziratot, valamint az ő szeptember 23-án Batthyányhoz intézett lemondólevelét lásd ugyanott II.

Batthyánynak az önkéntes nemzetőrség kiindítására vonatkozó intézkedéseit ismerteti Urbán, A nemzetőrség. A dunántúli népfelkelés megszervezése és az újoncozás folytatása tárgyában kibocsátott miniszterelnöki rendeleteket lásd: Közlöny, 1848. szeptember 15.

Okmánytár II. István főherceg ugyanaznap Batthyányhoz intézett két levelét, amelyek hírül adják az ő kormányalakítási feltételeinek elutasítását, illetve Lamberg kinevezését (s ez utóbbit olyan látszat keltésével, mintha Lamberg először a táborba készülne), közli Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos II.

A Jellačićcsal való megütközést neki megtiltó szeptember 18-i királyi kéziratot, valamint az ő szeptember 23-án Batthyányhoz intézett lemondólevelét lásd ugyanott II. Az udvari körök Jellačićcsal kapcsolatos terveiről szeptember 25-én Pulszky szerzett értesülést magától Ferenc Károly főhercegtől, s ezekről az értesülésekről még ugyanaznap két levél tájékoztatta Kossuthot: egy aláíratlan (közli V. Waldapfel, A forradalom és szabadságharc levelestára II.) meg egy Wargha Istvánnak, a király személye körüli minisztérium fogalmazójának kézjegyével ellátott (közli Deák Imre). Batthyány szeptember végi és október eleji bécsi tárgyalásairól képet ad egy általa október második hetében Bezerédjhez intézett keltezetlen levél, lemondásáról pedig úgyszintén maga tájékoztatta a képviselőházat október 2-án; mindkét iratot közli Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos II.

A honvédelmi bizottmány ránk maradt iratai (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, Országos Honvédelmi Bizottmány) egy levéltári egységet alkotnak a Batthyány-kormány miniszterelnöki irataival.

A Windisch-Grätzhez menesztett békeküldöttség eljárásáról és sorsáról a 311. 1. 33. jegyzetében idézett jelentésén kívül tudósít Deák egyik visszaemlékezése, Deák Ferencz beszédei II., s részletes leírást nyújt Károlyi, Németújvári gróf Batthyány Lajos I.; Batthyány ekkori terveit pedig ismerteti Horvát Mihály, Magyarország függetlenségi harczának története II.

A Szemere-kormány ránk maradt iratai ugyanabban a levéltártestben (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár) helyezkednek el, amelyben a Batthyány-kormányéi, azzal az eltéréssel azonban, hogy Szemere miniszterelnöki iratai nagyrészt az ő belügyminiszteri irataival együtt a belügyminisztérium irattárában találhatóak, a Batthyány-kormány idejéből származó miniszterelnöki és a honvédelmi bizottmány működése során keletkezett bizottmányi iratok egybefüggő sorozatába pedig a trónfosztás után Kossuth kormányzó-elnöki iratai (Országos Levéltár, 1848-as minisztériumi levéltár, kormányzó-elnökségi levéltár) épültek be folytatásként.