Batthyány Tivadar

A Múltunk wikiből
Zalaszentgrót, 1859. február 23. – Budapest, 1931. február 2.
politikus, országgyűlési képviselő
király személye körüli miniszter az Esterházy- és később, néhány napig a harmadik Wekerle-kormányban
Wikipédia
Strelisky Sándor felvétele 1911-ben

Dolmányos István

Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.

A probléma az volt: miképp lehet összeegyeztetni a függetlenségi párt egy részének németellenes hangulatát a németek által is óhajtott balkáni aktivitás támogatásával. Batthyány Tivadar gróf és mások számára 1907 nem utolsósorban e nézetek bizonyos egyeztetésének esztendejeként múlt el.

Erényi Tibor

A baloldal a munkapárti kormányzat kezdetén

November 9-én alakult meg a demokratikus erők új szervezete, az Országos Reform Klub, amely az általános választójog programját hirdető és vállaló parlamenti és parlamenten kívüli politikusokat, közéleti személyiségeket tömörítette. A reformklubban egymás mellett foglalt helyet Bánffy Dezső és Batthyány Tivadar, a munkapárti Sándor Pál, a radikális Jászi Oszkár, a függetlenségi Justh Gyula és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond; ez a tarka összetétel eleve lehetetlenné tette eredményes munkálkodását.

Galántai József

A Károlyi-párt megalakulása

A háborúban és a tömeghangulatban bekövetkezett fordulat erősen hatott a függetlenségi párt baloldalára is. Károlyi Mihály és közvetlen környezete – Batthyány Tivadar, Holló Lajos, Lovászy Márton, Justh Gyula, Hock János – úgy látták, írja emlékirataiban Károlyi, hogy „elérkezett a perc, amikor németellenes politikánkkal demonstrálnunk kell, és meg kell mutatnunk a külföldnek, hogy van Magyarországon egy párt, amely kész a németekkel szakítani, különbékét kötni és az antant felé tájékozódni”.[1]

A Tisza-kormány bukása és a Választójogi Blokk

Június 8-án reggel, a városházi gyűlést megelőzően Esterházy Móric grófot bízta meg kormányalakítással. Esterházy nem volt tapasztalt politikus, mindaddig sem a politikai életben, sem a közigazgatásban nem töltött be jelentős szerepet.

Az új kormányba főleg Andrássy hívei kerültek. A mérsékelt ellenzék másik két pártja egy-egy tárcát, a baloldali ellenzék ugyancsak két tárcát kapott: Batthyány Tivadar a király személye körüli miniszter, Vázsonyi Vilmos igazságügyminiszter lett.

A kormánypolitika fordulata

Január 23-án Wekerle a kormányt támogató pártok kívánatos tömörítése érdekében lemondott. Az ismét átalakított kormányból kimaradt Batthyány Tivadar, de tárcát kapott Szterényi József és Windischgraetz Lajos: mindketten Andrássy köréhez tartozó, közismert németbarát politikusok voltak.

Siklós András

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

A Magyar Nemzeti Tanács néhány nappal megalakulása után szakosztályokat hozott létre, és Károlyi elnökletével 20 tagú Intéző Bizottságot alakított, melynek névsorát az újságok október 30-án tették közzé. Az Intéző Bizottságban a Károlyi-pártot Károlyi Mihály, Ábrahám Dezső, Batthyány Tivadar, Hock János, Jánosi Zoltán, Lovászy Márton, a szociáldemokrata pártot Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Kunfi Zsigmond, Weltner Jakab, a polgári radikálisokat Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Purjesz Lajos, Szende Pál képviselték.

A forradalom győzelme

A Függetlenségi és 48-as Pártot az új kabinetben Károlyi Mihály mellett Batthyány Tivadar, Lovászy Márton és Buza Barna, a szociáldemokratákat Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a polgári radikálisokat Jászi Oszkár és államtitkárként a pénzügyminisztériumot vezető Szende Pál képviseli.

Kísérlet a tanácsok visszaszorítására, a népi szervek tevékenységének korlátozására

A Katonatanácsot illetően a hadügyminiszter annak feloszlatását; a belügyminiszter pedig vezetői egy részének letartóztatását javasolta.

Szlovákia

December 3-án, Vix levelének ismertetésekor Batthyány Tivadar, a Függetlenségi és 48-as Párthoz tartozó belügyminiszter véleménye az volt: „opponálni nem lehet, ezt végre kell hajtani.”[2]

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

A kormányon belüli jobbszárny képviselői Bartha Albert hadügyminiszter, Batthyány Tivadar belügyminiszter és Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter voltak; ugyanakkor Károlyi mindinkább a polgári radikálisokhoz és a szociáldemokratákhoz közeledett.

A függetlenségi párt egyet nem értése november végén—december elején már nyíltan jelentkezett. A jobbszárny kifogásolta, hogy a párt a főispáni, kormánybiztosi állások és más tisztségek betöltésénél háttérbe szorul. Bírálta a külügyminisztérium tevékenységét, azt állította, hogy az konzervatív vezetés mellett több eredményt tudna felmutatni. Állást foglalt a vagyonadó terve ellen, és szembefordult a földreformmal, elfogadhatatlannak tartva a radikális javaslatokat, különösképpen az 500 holdas kisajátítási határt.

E támadáshoz nemcsak Bartha Albert már tárgyalt hadseregszervezési kísérlete kapcsolódott, hanem Batthyány terve is, hogy a baloldal letörésére rendőri módszereket alkalmazzon.

Miután Bartha eltávolításakor Batthyány is beadta lemondását, a december 12-én tartott minisztertanácson Károlyi arra szólította fel a kormány megmaradt tagjait, hogy nyilatkozzanak: együtt kívánnak-e maradni még néhány hétig, a választások megtartásáig. A vita során felvetődött egy teljesen szociáldemokratákból vagy polgári politikusokból álló kormány létesítésének gondolata éppúgy, mint a koalíció további fenntartásának és balratolódásának lehetősége.

A három variáns közül december végén a polgári kormány terve került előtérbe. A miniszterelnöki tiszt várományosa Lovászy Márton lett, miután december 23-án – Barthát és Batthyányt követve – ő is lemondott miniszteri tárcájáról.

A függetlenségi párt Lovászyt támogató többsége azzal érvelt, hogy egy polgári kormány nagyobb sikerrel képviselhetné Magyarország érdekeit, mert „a kormány szélsőséges politikája” az oka, hogy „olyan kedvezőtlen a helyzet az antanttal szemben”.[3]

A Népszava viszont rámutatott arra, hogy a Magyarországgal szembeni ridegség oka az, hogy Magyarországot (ugyanúgy, mint Németországot és Német-Ausztriát) az antant legyőzött országnak tekinti. Az antant államok közvéleménye, s ezt a Magyarországra érkező újságok is bizonyítják, „sohasem azt vetette a magyar kormányzat szemére, hogy túlságosan radikális és túlságosan kevéssé soviniszta, hanem ellenkezőleg, mindig és minduntalan azzal vádolták, hogy még mindig telítve van magyar imperializmussal, még mindig a területi integritás alapján áll, még mindig nem akar lemondani a románokról, szerbekről és szlovákokról”.[4] A radikálisnak nevezett reformok, amelyeket a kormány életbe kíván léptetni, nyugaton egyébként jól ismertek: olyanok, amelyek ott már régen megvalósultak.

Kunfi a Népszavának adott december 28-i nyilatkozatában Batthyányt, Lovászyt és a „mögöttük meghúzódó nagybirtokos és nagytőkés érdekeltséget” azzal vádolta, hogy mozgalmuk „némely politikai reformmal megfejelve, a régi magyar osztályuralom feltámasztására irányul! … Furcsa – mondotta –, hogy egyesek, akik éveken keresztül a német militarizmus ellenségének vallották magukat, most hason csúsznak az antant militarizmusa előtt. A szociáldemokrata párt nem hajlandó a maga szociális és politikai követeléseit az antant nagy vezérkarainak nem is ismert politikai álláspontjától függővé tenni.”

Hajdu Tibor

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

A Károlyi-kormány egykori jobbszárnya – Batthyány, Garami – kész volt együttműködni a győztesekkel, de nehezen egyezett meg a hagyományos, parlamentáris pártok politikusaival.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

Az antantmissziók Batthyány Tivadar vezetésével szerettek volna emigráns kormányt felállítani, Batthyány és Garami azonban inkább a politikai passzivitást választották, semhogy szövetkezzenek az említett szélsőséges reakciós csoportokkal.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXX. Budapest, 1917. 129.
  2. Ugyanott, 1918. november 29., 1918. december 3.
  3. Lovászy lemondásának okai. Pesti Hírlap, 1918. december 25.
  4. A külpolitikai pletyka. Népszava, 1918. december 27.

Művei