Batu kán

A Múltunk wikiből
1205 körül – 1255
mongol kán (1229-)
Wikipédia
Batu kán
1237
nyár: Julianus és három társa második keleti útjukra indulnak. Szuzdalban értesülnek a tatár előretörésről. Erre hazatérnek, és magukkal hozzák Batu kán IV. Bélának küldött levelét. Kálmán herceg hadjáratai Boszniában az eretnekek ellen. Ennek során elfoglalja Humot (Hulm).
1238
IX. Gergely pápa megbízásából Theodorik milkói püspök létrehozza a boszniai püspökséget.
IV. Béla megkezdi az egyházi birtokok visszaadását.
IV. Béla kiváltságokat ad a nagyszombati polgároknak.
IX. Gergely pápa engedélyével IV. Béla a bencésektől elhagyott ercsi kolostorba betelepíti az első hazai karthauzi szerzeteseket.
Batu kán döntő győzelmet arat Kötöny kunjai felett.
1239
március 27.: IV. Béla engedélyével Kötöny kunjai, miután megkeresztelkedtek, betelepülnek az országba.
szeptember 29.: IV. Béla vásártartást engedélyez az esztergomi érseki városnak. A király felhagy birtokvisszavételi politikájával.
1239–1240
A kői gyűlésen elhatározzák a kunok széttelepítését az országban.
1240
tavasz: IV. Béla király rendezi a királyi várnépek és az udvarnokok helyzetét.
július 14.: IV. Béla módosítja a pannonhalmi apátság népeinek kötelezettségeit.
szeptember 10.: IV. Béla kiváltságlevele Bars német és magyar hospeseinek.
december 6.: A tatárok elfoglalják Kijevet.
Zára csatlakozik Magyarországhoz.
1241
február: IV. Béla Óbudán tanácskozik előkelőivel a tatár veszélyről.
március 12.: Batu kán betör a Vereckei-hágón, legyőzi Dénes nádor seregét, majd a nádort üldözve benyomul az országba.
március 16–17.: A tatár csapatok Pest környékén portyáznak.
március 17.: A tatárok megsemmisítik Ugrin kalocsai érsek csapatát, és elfoglalják Vácot. II. Frigyes kisebb sikert arat egy tatár csapat fölött.
március 31.: A tatárok déli seregrésze betör Erdélybe, és hamarosan el is foglalja.
április 9.: Az északi tatár sereg Legnicánál megveri Henrik sziléziai lengyel herceg csapatait.
április 11.: A tatár fősereg Muhinál megveri IV. Béla seregét. A csatában a magyarok súlyos veszteségeket szenvednek.
április közepe: A tatár fősereg eléri a Duna vonalát, és elfoglalja Pestet.
április vége: Az északi tatár seregek az ország északnyugati részeit pusztítják. IV. Béla II. Frigyeshez menekül, aki azonban csak három megye átengedése fejében engedi szabadon.
május 18.: IV. Béla segélykérő levele IX. Gergely pápához, II. Frigyeshez, IX. Lajoshoz és IV. Konrádhoz.
nyár eleje: Kálmán herceg belehal Muhinál kapott sérüléseibe.
december 11.: Ögödej nagykán meghal.
1242
tél: Batu kán átkel a befagyott Dunán. Elfoglalja Óbudát, Székesfehérvár és Esztergom városát, de a várak ellenállnak.
február vége: A tatárok nem tudják bevenni Pannonhalmát.
március eleje: IV. Béla Trauig menekül Kadan üldöző serege elől.
március: Ögödej nagykán halálhírére a tatár csapatok kivonulnak az országból.

Györffy György

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

A köznép nomadizálásának irányával ellentétes volt a főemberek és a kíséret téli- és nyáriszállás-váltása, ezek ugyanis a folyókkal párhuzamosan végeztek ingamozgást állandó téli és nyári udvarhelyeik között. A folyó menti szállásváltás jellemezte általában a nomád népek uralkodóinak és főembereinek települését. Ennek a legszemléletesebb leírása a délorosz sztyeppre benyomult mongol főemberekről maradt fenn. Plano Carpini és Rubruk az Aranyhorda „honfoglalása” utáni években a helyszínen figyelte meg, hogy Batu kán és családtagjai (öccse, sógora, fia, veje, unokaöccsei), valamint a hadvezérek különböző nagy vizek partjain végeztek őszi és tavaszi ingamozgást egy alsó és egy felső végpont között. A két végpont egy-egy révhelynél volt, ahová orosz révészeket és mohamedán kereskedőket telepítettek. E révhelyeknél állandó udvarhely (orda) létesült. Így például Batu alsó végpontjánál egy régi iparosváros, Sumerkent (Asztrahany) közelében épült fel palotája, szerája, a felső végponton egy kőtorony, ükek biztosította a révhely forgalmát.

Kristó Gyula

Magyarország a tatár támadás útjában

Amíg Julianus a római udvarban tartózkodott, hogy az útjáról készült Riccardus-féle írásos jelentést köve­tően sze­mé­lye­sen tájé­koztassa IX. Gergely pápát, addig újabb négy domonkos szerzetes indult útnak már 1237 első hónapjaiban Nagy-Magyar­or­szágba. A barátok a vlagyimir-szuzdali fejedelemség keleti határánál talál­koztak néhány pogány magyar­ral, akik a hadra kelt tatá­rok elől menekültek. A szerzetesek, híven a domon­kosok célkitűzéséhez, a pogány magyarok meg­térítéséhez akartak látni, de Jurij Vszevolodovics vla­gyi­mir-szuzdali nagyfejedelem megtiltotta számukra a római hit ter­jesztését, s kiűzette földjéről őket. A bará­tok Rjazany városához mentek. Két szerzetes itt maradt, ketten pedig 1237 júni­usának végén a mord­vi­nok felé vet­ték útjukat, de azok fejedelme már meghódolt a tatároknak, s a két szerzetesnek nyoma veszett. A Rjazany táján visszamaradt két barát kerestette társait, de eredményt nem értek el. Közben a Rómá­ból vissza­tért Julianus is útnak eredt három szer­ze­tes­sel Nagy-Magyarországba, de csak Szuzdalig jutot­tak. Itt közvetlenül tapasz­talták a tatárok dúlását, s Batu kánnak a magyar király­hoz intézett, de a szuz­dali fejedelem kezére került leveléből érte­sülhettek arról, hogy Batu a magyar király önkéntes behó­do­lá­sát várja. Szuzdalból Julianusék is Rjazany felé for­dul­tak, s ott találkoztak az előttük indult négytagú domon­kos misszió életben levő két tagjával.

Miután látták, hogy térítő tevékenységet nem tudnak kifejteni, vissza­tértek Magyarországra. Béla számára tehát már 1237-et megelőzően a hozzá küldött tatár követek, 1237 elején Julianus, 1237–1238 fordulóján pedig Julianus domonkos rendtársainak hír­a­dásai egyér­tel­műen bizonyossá tehették, hogy tatár támadás készül Magyar­or­szág ellen.


IV. Béla lépését az motiválhatta, hogy időközben Oroszországban megnőtt Danyilo hatalma, aki Kijevet befo­lyása alá vonta, és hadvezérére, Dmitrre bízta. Ekkor Danyilo IV. Bélához ment, távollétében azonban a tatá­rok megtámadták Kijevet, s 1240. december 6-án Batunak sikerült elfoglalnia az orosz városok anyját. Danyilo kijevi helytartója biztatta a tatá­rokat Magyarország elleni támadásra.

A tatárok útja Vereckéig

Az 1229. évi kurultaj Dzsingisz har­mad­szülött fiát, Ögödejt választotta nagykánná. A többi fiú, az apa akarata szerint, külön terü­leteket, uluszokat kapott kormányzásra. Európa keskeny, délkeleti sávja Dzso­csi fiának, Batunak az uralma alá került. A mon­golok egyelőre ázsiai had­já­ratra vállalkoztak. 1230 telén Csormagan vezetésével Nyugat-Perzsia és a Kau­ká­zus­tól délre elte­rülő vidék ellen indítottak hadat, majd 1231-ben újra a dzsürcsenek ellen fordultak, akiket egyszer már hódoltattak, s az 1234-ig folyó csatározások követ­keztében a Kin-birodalmat véglegesen felszámolták.

Miu­tán a hatalmas kiterjedésű mongol állam keleti ellenségeivel leszámolt, újra Európa felé fordult. Az 1235. évi kurultaj hatá­ro­zatának megfelelően 1236 tavaszán indult meg Batu kán vezetésével a nagyszabású európai hódító hadjárat. Amikor Juli­a­nus valamikor 1236 tavaszán vagy inkább nyarán a Volga melléki Nagy-Magyar­országban találkozott a tatárok követével, s meg­tudta tőle, hogy a tatár sereg Német­ország ellen kíván menni, voltaképpen az 1235. évi gyűlés határozatáról érte­sült. Az infor­máció tehát, amit a tatárok terveiről 1237 első napjaiban a magyar királlyal, 1237 első hónapjaiban pedig személyesen IX. Ger­gely pápával közölhetett, meg­bízható volt. Amikor 1237 nyarán az újabb domonkos misszió eljutott Szuzdalig, alaposan meg­változott a keleteurópai katonai helyzet. Batu már 1236-1237 telén a Volgai Bulgáriában volt, s ha a fővárost, Bulgarit csak 1237 végén foglalta is el, magát az országot elpusztította.

1237 első felében esett a tatár támadás áldo­za­tául a Volgai Magyar­ország, majd sorra semmisültek meg a Volga menti városok, mint a mohamedán Szakszin, illetve kerültek tatár fenn­ha­tóság alá a Volga-vidék más finnugor népei, a merik (merják) és a mordvinok. A Szuzdalban tartózkodó magyar­országi domon­kosok arról is értesültek 1237 nyarán, hogy a tatárok egész serege, Európa belseje felé vonulva, több részre oszlott. Az egyik rész a Volgánál Szuzdal felé közeledett, a másik már elérte Rjazany határait, a harmadik pedig a Don­nál állomásozott. A tatá­rok elől menekülő oroszok, magyarok és bolgárok mesél­ték: a tatárok csak arra várnak, hogy a tél folyamán, 1237-1238 telén befagy­ja­nak a vizek, és eláraszthassák Oroszországot.

Ugyanakkor a tatárok már 1237 köze­pén sem tévesztették szem elől távolabbi, Oroszországon túl mutató céljaikat. Állan­dóan tanácsot tartottak, hogy miként győzhetnék le a Kárpát-meden­cei Magyar­országot, s már a Róma elleni katonai akcióról szövögettek terveket. Gyak­ran küldtek Batuék leveleket és követeket Bélához, aki azonban nem válaszolt az üze­netekre. Egy ilyen, Batu által a magyar királyhoz írt, mongol nyelvű, arab betűs levél a szuzdali fejedelem birtokába jutott, aki átadta azt Julianusnak, hogy jut­tassa el Bélának.

Batu önkéntes megadásra szó­lította fel a magyar uralkodót: „Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kor­mány­zol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem. Meg­tudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magad­nál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal ván­do­rolva talán el tudnak mene­külni; de te, aki házakban lakol, váraid, városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?” [1]

Máso­dik útjáról készült jelentésében Julianus külön is kitért a tatár hadviselés jel­lemzésére. Leírta, hogy a tatárok kiváló nyi­la­sok, de a karddal és a lándzsával már nem bánnak olyan jól a harcban. Seregbeosztásukra a tízes rendszer jellemző. Had­sere­güket sokfelől összegyűlt nép alkotja, melyek különböző nyelvűek és vegyes nem­zetiségűek. Az elfoglalt országok királyát, főem­bereit megölik, a katonákat és az erős parasztokat a maguk oldalán történő hadakozásra kényszerítik. Erős várat nem ost­ro­molnak, hanem előbb a föld népét elpusztítják, a népet kifosztják, és fel­hasz­nálják őket saját váruk ostromára.

Julianus hírei úgyszólván mindenben megbízhatónak minősültek. A tatárok való­ban a vizek befagyására vártak, s 1237-1238 telén, a befagyott folyókon át meg­in­dították támadásukat az orosz fejedelemségek ellen. Elsőként a rjazanyi feje­de­lem­ség került a mongolok kezére, maga Rjazany pár napi ostrom után 1237. decem­ber végén elesett. A Moszkva környéki dúlások után a tatárok Vlagyimir ellen vonul­tak, s elkeseredett ostrom után mind Vlagyimirt, mind Szuzdalt elfoglalták. Jurij Vszevolodovics vlagyimir-szuzdali nagyfejedelem 1238. március elején a Szity folyó­nál csatát vesztett a mongolok ellenében, sere­gét a mongolok felmorzsolták, s elö­zönlötték a fejedelemséget. A tatár csapatok délen Perejaszlavlot vették be, és meg­köze­lí­tet­ték Kijevet. Mihail Vszevolodovics fia, Rosztiszlav után Magyarországra mene­kült. Az északon támadó tatárok egészen Novgorodig nyomultak előre, de az Ilmeny-tó partján levő várost már nem kísérelték meg elfoglalni. Visszavonultak a Vol­gától keletre, útközben több orosz fejedelemséget, a szmolenszkit és a cser­nyi­govit végigdúlták. A mongolok európai hódításaiban egyéves szünet következett.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi okozta a belső-ázsiai mongolok hódí­tásainak sikerét, a mongol társadalom fel­é­pí­tése és az útjukba került államok gyen­gesége, széttagoltsága mellett számos más körülményre hivatkozhatunk. Ezek az okok a hadszervezés, a hadistratégia és -taktika körébe vágnak. A tatár had lét­száma európai hadjáratok, így az 1236-ban indult nagy támadás idején bizonnyal elérte vagy meghaladta a 150 ezres számot. A tatár sereget nemcsak a Dzsingisz által állammá egye­sített mongol nyelvű törzsek harcosai alkották, hanem fontos össze­tevői voltak a vazallusi csapatok. A legyőzött népek marad­ványai vagy a kato­nai kudarcot meghódolással elkerülő törzsek, főleg török népelemek, betagozódtak a mon­gol had­se­regbe; vonzották őket a korlátlan zsákmányolási lehetőségek, s a törö­kök­nek a mongolokéval nagyjából azonos társadalmi viszo­nyai is megkönnyítették a beilleszkedést. Ilyen módon a hódító mongol seregekben egyre nőtt a török elem súlya.

Elvá­laszt­hatatlanul hozzátartoztak a tatár hadrendhez a foglyok. A leg­meg­e­ről­tetőbb, legveszélyesebb feladatokat bízták óriási, oly­kor még a reguláris tatár sere­get is jóval felülmúló számú tömegeikre: várárkokat temettettek be velük, vár­ost­romokba vetették be őket, s mivel a fogolyutánpótlás állandóan biztosítva volt, nem törődtek foglyaik sorsával, szükség esetén maguk végeztek velük. Egy-egy terü­let ellen nem intéztek mindjárt első alkalommal megsemmisítő célzatú háborút, hanem azt megelőzően fel­de­rítő-előkészítő hadműveleteket folytattak, amelyek komoly pusztítással jártak. Egyaránt ezt mutatják a Hszi-Hszia állam, a Kin-biro­da­lom vagy az orosz fejedelemségek elleni mongol támadások, amelyek első ízben fel­de­rítő-előkészítő jellegűek voltak, még ha a tatároknak komoly zsákmányt, a meg­tá­ma­dott országoknak pedig súlyos veszteséget jelentettek is, s csak később, oly­kor évti­zedek múlva követte ezt a meggyengített országok elleni frontális, teljes behó­dol­ta­tásukra irányuló katonai akció.

Had­vezetésük központi célkitűzése a meg­tá­ma­dott ország uralkodójának kézre kerítése volt. Hódító háborúik mérhetetlen pusz­tu­lás­sal, a termelőerők barbár megsemmisítésévei, az emberéletek szinte válogatás nél­küli kioltásával jártak. A nomád jel­leg abban is megnyilvánult, hogy kezdetben a lovat tekintették a legfontosabb zsákmánynak, s a meghódított területet azért pusz­tí­tották el, hogy – mint 1218-1219-ben az Amu-Darja mentén történt – ott legel­tet­hes­senek. Csak fokozatosan nyerte el fon­tosságát a zsákmányban a drága ruházat és az arany, ezüst. Megkülönböztetett figyelemben részesítették a tatárok a keres­ke­dő­ket és a kézműveseket. A kereskedőktől kincseiket igyekeztek kicsikarni, s a keres­kedők nemritkán megbékéltek a tatár ura­lommal. Az iparos elemeket a mon­go­lok fogságba hurcolták, Belső-Ázsiába vitték, és ott a maguk hasznára dolgoztatták.

Az egyéves szünetet Batu kán arra használta fel, hogy kiegészítse seregét. Az új had­járat, amely voltaképpen szerves folytatása az 1236-ban indult nagy európai offen­zívának, 1239 őszén vette kezdetét. A Krím félsziget elfoglalása után Batu hoz­zá­látott az orosz fejedelmi központok megvívásához. Előbb Csernyigov esett el, majd 1240. december 6-án, kemény ostrom után Kijev is. Ezzel megnyílt a tatárok útja a Kár­pátok hegyei felé.

Kijev után Volhínia székvárosát, Vlagyimirt vették be. A tatár sereg északi szár­nya a Dzsingisz-unokák, Orda, Batu testvére, valamint Bajdar, Csa­gataj fia vezetésével Vlagyimirból Lengyelország felé vette útját, s ott gyors kato­nai sikereket aratott. A derékhad és a déli szárny Vlagyimirból Halics ellen vonult, s elfog­lalta a várost. Halicsból Batu a déli szárnyat Dzsingisz kán másik két uno­ká­já­nak, Ögödej fia Kadannak, illetve Toluj fia Büdzseknek a vezetése alatt Moldván keresz­tül Erdély ellen küldte. Ezzel biztosítani kívánta Magyarország kétirányú, északi és keleti beke­rí­tését. Maga Batu kán pedig a derékhaddal, amelynek másik test­vére, Siban, valamint a mongol hódításokban magát sok­szo­ro­san kitüntetett Szü­beetej is tagja volt, az orosz kapu (a Vereckei-hágó) felé, Magyarország ellen indult. 1241. március 12-én az orosz kapuban megütközött a hágót védő Dénes nádor seregével, s a csatában aratott győzelme megnyitotta számára az utat Magyar­or­szág belseje felé.

A tatárok Magyarországon

Siban, az előőrsök parancsnoka úgy tájékoztatta az ország belseje felé sokkal lassabban hömpölygő fősereg vezérét, Batut, hogy a magyar had erősebb a tatárnál. Tekintettel arra, hogy az európai hadjáratra indult tatár haderő lét­szá­mát hozzá­ve­tő­le­ge­sen 150 ezer főnyire tehetjük, s ebből 1241 márciusának végén csak a Batu vezette fősereg volt Magyar­or­szá­gon, a jobb­szárny Lengyelországban, a bal­szárny pedig még a Kárpátok hegykoszorújától keletre, Moldvában tar­tóz­ko­dott, ezt az ország belső területei felé tartó tatár fősereget legfeljebb 60 ezer fős lélek­szá­mú­nak gondolhatjuk. Ezek alapj­án nagyjából hasonló vagy valamelyest ezt meg­ha­ladó nagyságrendűnek képzelhetnénk a IV. Béla vezette magyar sere­get is, lét­szá­mát tehát 60-70 ezer főre tehetnénk. A magyar sereg ily módon kikövetkeztetett lét­száma legalábbis két­sze­rese annak, amit a magyar király a XII. század közepén, a kirá­lyi vármegyeszervezet fénykorában ki tudott állítani. Ha figyelembe vesszük ezt, vala­mint a tatár­já­rás előtti társadalmi és politikai viszonyokat, az uralkodó és az elő­kelők ellen­téteit, a 60-70 ezres sereglétszám túlságosan magasnak tűnik. Könnyen lehet, hogy Siban tévedett, s a magyar had­erő számra nézve mégsem múlta felül a Batu vezette tatár fősereg létszámát, ám az is megeshet, hogy a tatár főse­reg lét­száma alatta volt a feltett 60 ezernek. A két haderő a Sajó-tor­kolat köze­lé­ben találkozott össze, a Sajó két partját foglalva el. A Sajó mögé húzódott vissza a tatá­rok Siban vezette portyázó csapata is.

IV. Béla nem a legkedvezőbb előjelek közepette készült a tatárokkal megvívandó csa­tára. A Sajóig történő zavartalan elő­re­nyo­mu­lás elbizakodottságot szült a magyar seregben. A hadba szállt magyarok emlékezetükbe idézték a kun betö­ré­se­ket, amikor a kunok az ország egy részét még a magyarok összegyülekezése előtt fel­dúl­ták, s nem várva be a magyar vissza­csapást, gyorsan kisi­ettek az országból. És maguk a magyarok is véghezvittek hasonló betöréseket Kunországba. A király serege most is hasonló jel­legű betörésnek ítélte a Pestig hatoló tatár portyázást, s aligha volt pontos ismerete arról, hogy a Sajó túlpartján nem a por­tyá­zók várják őket, hanem a tatár fősereg. Éppen az elbizakodottság adja magyarázatát annak, hogy amikor IV. Béla vitéz harcra buzdította katonáit, és saját kezével zászlókat osz­to­gatott az előkelőknek, ezt a magya­rok nevetséges dolognak ítélték. Poli­tikai szem­pon­tok is megbújtak az előkelők tartózkodása, harctól való húzó­do­zása mögött. Szá­mosan a király vereségét óhaj­tották, ilyen módon remélték elérni, hogy a vere­sé­get követően nagyobb meg­becsülésben lesz részük. Taktikai mulasz­tá­sok is ron­tot­ták a magyarok esélyeit. A magyarok sík terepet foglaltak el, míg a tatárok a folyó túlsó partján egy kisebbfajta magas­lattal is rendelkeztek, ahonnan szemügyre vehet­ték a magyar tábort, az ártéri erdők viszont a magyarok elől elfedték a tatár sere­get, így a magyaroknak nem volt megbízható adatuk a szem­ben álló ellenség ere­jéről. Ráadásul IV. Béla, óvakodva, nehogy túlzottan szétszóródva verjenek tábort a magyar sereg egyes egységei, maga idézte elő a magyar tábor zsúfoltságát. A magyar sereget szekerek és pajzsok fogták közre, a tábo­ron belül pedig oly közel áll­tak egymáshoz a sátrak, hogy azok kötelei elzár­ták a tábor belső útjait, s így lehe­tet­len volt rendesen közlekedni. Amikor a csata előtt táborának egy magaslatáról Batu meg­szemlélte a magyar sereget, annak nagy száma ellenére is optimista volt, mert észrevette: rossz pozíciót foglaltak el, s "nyáj, mód­jára szűk akolba zárták magu­kat".[2] — Kedvezőtlen taktikai mozzanat volt a magyarok számára továbbá az is, hogy a Sajó hídját, amelyen a Siban vezette előőrsök visszatértek a fősereghez, a tatá­rok tartották kézben, s Batu gondosan őriztette.

A tatárok taktikájában ennek a hídnak nagy fontossága volt. Batu tervei szerint részint ezen a hídon, részint pedig egy távo­labbi gázlón kelnének át a Sajón, hogy két­irányú hadmozdulattal bekerítsék a magyar tábort. Április 10-ről 11-re vir­radó éjjel a tatárok egyik orosz foglya értesítette a magyarokat, hogy az éjszaka folyamán a tatárok támadása várható. A hír igaznak bizo­nyult, Siban előőrsei a hídon át meg­kezd­ték az átkelést a Sajó jobb partjára. Az akció nem érte várat­la­nul a magyarokat, IV. Béla testvérének, Kálmán szlavón hercegnek és Ugrin kalocsai érseknek a veze­té­sé­vel meg­a­ka­dá­lyoz­ták a hídon való átke­lé­sü­ket, részint visszaszorították, részint pedig a vízbe nyomták a jobb parton hídfő állást kié­pí­teni akaró tatárokat. Csakis a magya­rok elbizakodottságának, saját erejük túlértékelésének, ellenfelük lebe­csü­lé­sé­nek, hiá­nyos tájékozottságuknak volt köszön­hető, hogy nagy többségük úgy ítélte meg: döntő csatát nyertek a tatárok ellen, s éjszakai nyugovóra tértek. Csak Kál­mán herceg és Ugrin érsek virrasztottak csapataikkal. Éberségük nagyon is indo­kolt volt.

Röviddel az előőrsök átkelési kísérlete után, Batu eredeti terveinek megfelelően, két oldalról, a hídon és a Sajó gázlóin meg­in­dult a tatár fősereg átkelési akciója a folyó jobb partjára. Amikor a folyó őrei riasztották az alvó magyar tábort, a várat­lan táma­dás miatt pánik tört ki, ami megakadályozta, hogy rögvest felvegyék a harcot a Sajón át több irányból özönlő tatárokkal. Egye­dül Kálmán herceg és Ugrin érsek vetette magát késedelem nélkül az ellenségre, de seregeik kis lét­száma nem tette lehe­tővé, hogy a tatárok átkelését megakadályozzák. Visszaszorultak a magyar táborba. Az érsek fen­nen kárhoztatta a királyt gon­dat­lan­ságáért; – az előkelőket pedig gyáva elpuhulásukért. A herceghez és az érsekhez a temp­lomos rend vitézei csat­lakoztak, együt­tesen támadtak a tatárokra. Újabb kísérletük sem vezetett ered­ményre, nem tudt­ák megállítani a tatárok átözönlését a folyó jobb partjára. A temp­lo­mosokat mesterükkel egyetemben az utolsó embe­rig elveszejtették a tatárok, maga Kálmán és Ugrin is sebesülten tért meg a magyar táborba. Miután Szübeetejnek sike­rült alkalmilag összetákolt hídon a magyar tábortól viszony­lag távol átkelnie, a magyar sereg sorsa megpecsételődött. A csak a Batu által tartott híd környékét őrző magya­rok nem gon­doltak arra, hogy a Sajó több más pontján, a gázlókon és a mély vízben sebtében összeácsolt hídon is átkelhetnek a tatá­rok. A kora reggeli órákra Batu és Szübeetej gyűrűje bezá­rult a magyar tábor körül. Megkezdték a tatárok a magyar tábor nyi­la­zását, s a sátrak közelébe kerülve tüzet dobtak azokra. A magyar sereg­ben a pánik a tetőpontjára hágott. Igazi ütközetről, való­ságos csatáról szó sem lehe­tett, a szekér­várba zárt, a sátrak és a sátortartó kötelek sűrű szövevényei közt ver­gődő magya­rok a menekülést tekintették egyetlen lehet­séges kiútnak, de a sátrak soka­sága, a kötelek sűrűsége, a belső utak hiánya ugyan­azt végezte el, amit a tatár nyilak. A menekülők egymásra torlódtak, egymást tiporták a földre, sokan e mél­tat­lan módon vál­tak a tatár támadás áldo­zataivá. Számos egység megpróbálta a kitö­rést a tatár gyűrűből. A tatárok folyosót nyitottak a mene­külőknek, de kísér­ték a gyűrű­ből távozókat, s kopjával leszúrták, karddal lenyakazták, mocsárba szo­rí­tot­ták a lan­ka­dó­kat. Arra számí­tottak, hogy a gyűrűben rekedt IV. Béla is az általuk nyitott folyosón távozik majd, s így kezükbe kerül az ország ural­kodója.

Bélát azonban hű bárói ellenkező irányba, észak felé menekítették. Így sem tudta az uralkodó elkerülni, hogy lovas­csa­tába ne bocsát­kozzék, de hívei felfogták a neki szánt csapásokat, s váltott lovakon sikerült egérutat nyernie az őt üldöző tatá­rok elől. Béla Észak-Magyarországon át az ország nyugati határszélére, Pozsonyba ment. Déli irányban sikerült kitör­nie a tatár gyűrű­ből a sebesült Kálmán her­ceg­nek, s Pesten át a somogyi Segesdre érkezett. A magyar sereg sze­mé­lyi veszteségei igen nagyok vol­tak. Életét vesztette Mátyás esztergomi és Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri püspök, vala­mint sok más egyházi és világi elő­kelő. Bertalan pécsi püspök csak úgy menekült meg, hogy a tatárok elől futtában össze­találkozott László comes seregével, amely akkor tartott a király megsegítésére, s mit sem tudott a magyar királyi had­erő sorsáról. A pécsi főpapot üldöző tatárok nem mertek szem­be­szállni László comes népes csapatával. A Sajó tor­ko­lat­vidékén a tatárok bor­zal­mas vérfürdőt rendeztek. Két­napi járóföldre terjedt a pusztulás és romlás, az egész föld vértől piros­lott, és – Rogerius hasonlatával élve – úgy hevertek a föl­dön a holt­tes­tek, mint ahogy a nyájak a pusztákon lege­lész­nek, vagy ahogy a kőbányákban a fara­gott kövek állnak. Egyet­len XIV. századi forrásunk, a Pozsonyi Krónika említi meg, hogy e vereség a magyarokat Muhi falu mellett érte.

A muhi esemény (csatáról csak erős megszorítással beszélhetünk) a magyar állam har­madfél százados történetének leg­sú­lyo­sabb katonai vereségét jelentette. A vere­ség nem egyetlen okra vezethető vissza. Meghatározó jelentőségű, hogy a tatár táma­dás kato­nai értelemben vett vákuum időszakában érte Magyarországot. A fel­bomló királyi várszervezet elemei már nem, a kialakuló magán­hadseregek pedig még nem tudták, s ez utóbbiak teljes elszánással nem is akarták átse­gí­teni a királyt és az országot a kato­nai krízisen. Hozzájárultak a vereséghez a hadvezetési és tak­ti­kai hibák, mulasztások. A muhi kudarcban Magyarország poli­tikai válsághelyzete is tük­röződött, az az ellentét, amely a királyi birtokok vissza­vé­te­lét szorgalmazó király és a királyi bir­to­kok megszerzésére törekvő arisztokrácia között fennállott. S bár a Pozsonyi Kró­nika és más magyarországi krónikák nem cse­kély túlzással azt írják, hogy a Sajó mentén Magyarország csaknem egész kato­nasága elveszett, a tényleges kato­nai vereségnél és a személyi veszteségeknél súlyosabb következmény volt, hogy Magyar­ország mint állam fennállása óta első ízben volt kény­te­len megadni a lehe­tő­sé­get egy idegen hadseregnek arra, hogy az az ország jelentős részét elfoglalja.

A muhi győzelem után a tatárok főserege Pestre támadt. Hiába figyelmeztette pár nap­pal korábban az erre menekülő Kál­mán her­ceg a pestieket, hogy biztonságot adó helyre vonuljanak, a városlakók nem fogadták meg a tanácsot. A Pesten tar­tóz­kodó, ott lakó és a környező vidékekről oda menekült emberek nekiláttak a helység meg­erősítéséhez, árkot ástak, sáncot, palánkot készí­tettek, de mielőtt még mun­ká­ju­kat bevégezték volna, megjelent a tatár sereg, s kétnapi nyíl­zá­por után a har­ma­dik napon elfog­lalták Pestet, lakóit kegyetlenül lemészárolták, a domonkosok kőből épült kolos­to­rába menekülteket pedig tűzhalállal elve­szejtették. A tatár fősereg 1241 ápri­lisának közepe táján eljutott a Duna vona­láig. Az ország keleti részét a tatár vezé­rek felosz­tották egymás között.

Mivel a tatárok kezébe került a király pecsétje, élet­ben maradt papokkal a király nevében hamis leve­leket írattak, amelyekben hely­ben maradásra szólították fel a tatár meg­szállás alá jutott területek lakosságát, s azzal áltat­ták a magyarokat, hogy IV. Béla hamarosan megújítja a tatárok elleni harcot, s rövid idő múltával mindent visszafoglal elle­ne­itől.


Amikor átkeltek a Dunán, elsőként Óbu­dára zúdult a Batu vezette tatárság. Batu meg is szállt itt, majd mikor tovább­vo­nult Esztergom irányába, Óbudát felégették a tatárok. A dunántúli káptalanok, szer­zetesrendek, továbbá különböző rendű és rangú világiak, ispánok, katonák, vár­népek, polgárok, a várakban tartózkodó közösségek újólag követet küld­tek a Szent­székhez Salamon székesfehérvári prépost-kanonok személyében azzal a kérés­sel, hogy a pápa mihamarabb adjon segítséget, mert a késedelem veszélyes lehet rájuk nézve. A segítség ezúttal is elmaradt, a magyaroknak maguknak kel­lett szem­be­nézniük az immár a Dunántúlon is valósággá lett tatár veszedelemmel.

Batu serege Óbuda felperzselése után Esztergom ellen fordult. Esztergomban a magya­rok nagy sokasága vonta meg magát, gazdag polgárok, katonák, nemesek és úrnők, akik bizonyosak voltak abban, hogy sikerrel állnak ellen nemcsak a tatá­rok­nak, de akár az egész világnak is. Az esztergomiak elbizakodottsága megbosszulta magát. A tatárok bekerítették a várost, foglyaikkal a várfalakat meghaladó magas­ságú rőzsehegyet építettek, s harminc ostromgépük éjjel-nappal okádta a követ. A város­ban zavar támadt, a magyarok, a franciák és az olaszok, vagy talán vallonok (Lom­bardi), fel­gyúj­tot­ták a külvárosok faházait, s visszavonultak a palotákig, ame­lye­ket szintén megvívtak a tatárok. Esztergomban egyedül a várhegyen épült vár állott ellen nekik, amelyet az aragóniai származású Simon vezetésével szám­szer­í­já­szok védtek sikerrel. Esztergom után a tatárok Székesfehérvár ellen fordultak, a kül­város házait felégették, de a várost nem sikerült elfog­lalniuk, mivel a hirtelen jött olva­dás megtörte a jégpáncél erejét, s a mocsaraktól körülvett Fehérvár nem volt meg­köze­líthető számukra. Sikertelenül végződött Pannonhalma ostroma is, apátja dere­kasan védte a várat. Batu seregének dunán­túli portyázása nem hasonlítható a Duná­tól keletre fekvő területek elleni akcióhoz. Míg a Dunától keletre a tatá­rok sát­ra­kat vertek – legalább egyszeri telelésre berendezkedtek, s emberéletben nagy pusz­tí­tást tettek, anyagi javakból pedig nagy zsákmányt gyűjtöttek, addig a dunántúli had­művelet rajtaütésszerű volt, sokkal kevésbé viselte magán a pusz­tításban és rab­lás­ban megnyilvánuló tervszerűséget.

Nem lehetetlen, hogy Kadan nem Batuval tartott, hanem a szegedi táborból Macsón át vonult Szlavóniába, kifejezetten azzal a céllal, hogy kézre kerítse Béla királyt.


Béla és az ország megmenekült a tatároktól, a tatár sereg kivonult Magyarországról. Tervszerű, összehangolt kivonulásról volt szó. Az erdélyi tatár hadak az Olt völ­gyén át, Batu főserege pedig a Duna két part­ján vonulva távozott Magyarországról. Kadan tengerparton levő csapata Bosznián és Szerbián keresztül indult vissza kelet felé, s az egymástól elszakadt seregrészek Bulgária területén egyesültek. A gyors kivo­nulásnak aligha lehetett a döntő oka, hogy 1241. december 11-én meghalt Belső-Ázsiában Ögödej nagykán, s a magyarországi tatár sereget vezető Dzsin­gisz-uno­kákat a trónbetöltés kérdése mozdította volna meg. Ellene mond ennek, hogy az új nagykánt választó kurul­taj csak évek múlva, 1246-ban ült össze, s azon a magyar­országi seregek főparancsnoka, Batu különben sem vett részt. Sokkal inkább azzal hozható kapcsolatba a tatárok meglepetésszerű visszavonulása, hogy elsőd­leges céljukat tel­je­sí­tették. Ha IV. Bélát nem is tudták kézre keríteni, a meg­hó­dí­tásra kiszemelt országot megsanyargatták, felderítették, és elő­készítették a terepet egy majdani második, immár véglegesnek tekinthető hódítás számára.

Lábjegyzet

  1. L. Bendefy, Fontes authentici itinera (1235-1238) fr. Iuliani illustrantes. Archivum Europae Centro-Orientalis, 1937. 1-4. 38, 43. – Magyar fordítása.: Györffy, Napkelet 50.
  2. Schwandtner LU. 603-604.