Beöthy Ödön

A Múltunk wikiből
Nagyvárad, 1796. december 2. – Hamburg, 1854. december 7.
politikus és országgyűlési követ
Bihar vármegye főispánja
Wikipédia
Beöthy Ödön portré.jpg
1833. január 9.
Beöthy Ödön beszédével a kerületi ülés napirendjére kerül a vallásügy.
1848. október 25.
A honvédelmi bizottmány Beöthy Ödön kormánybiztost felhatalmazza a szerbekkel folytatandó béketárgyalásokra.

Gergely András

Az 1830. évi országgyűlés

Az üléseken azonban, ahol még az 1825–1827. évi országgyűlés követei és elvei voltak túlsúlyban, feltűntek már a következő, az 1832–1836. évi reformországgyűlés liberális gárdájának egyes tagjai is: Széchenyi István mellett meghívót kapott a főrendi táblára Wesselényi Miklós. Az alsótáblán Tolnából Bezerédj István, Biharból Beöthy Ödön – a következő országgyűlés vezető liberális politikusai – képviselték már az új eszméket.

A rendszeres bizottsági munkálatok a megyék előtt

A megyék javaslatai, a követválasztások és követi utasítások azonban a megyék többségében végül is a reformpártiak győzelméről vallottak. Ez a győzelem sokszor egy-egy vagyonilag független, messzebb látó és jó szervező képességekkel rendelkező vezető (mint például Temesben Dessewffy Antal és Vukovics Sebő, Szatmárban Károlyi György és István grófok, illetve Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc) körül szerveződő csoport kitartó munkájának – persze néha múlékony – eredménye volt. Ilyen vagy hasonló befolyása volt Széchenyinek Sopron, sőt birtokai és személyzete révén még Zala és Somogy megyében, Wesselényinek Szatmárban, Andrássy Györgynek Tornában, Beöthy Ödönnek Biharban, Somssich Miklósnak Somogyban, ifj. Balogh Jánosnak Barsban, Deák Ferencnek Zalában.

A magyar liberalizmus kialakulása

A birtokosok közötti politikai vízválasztó tehát nem a gazdálkodás hagyományos vagy modern eljárásai között húzódik, hanem azok között, akik a gazdálkodás konszolidációját a rendszeren belül hajtják végre (hagyományos módon vagy új utakat keresve), s ezért politikai értelemben konzervatívok; a másik oldalon pedig azokat találjuk, akik (esetleg időlegesen a válság további elmélyítését is vállalva) kényszerítő körülményeik vagy szubjektív felismeréseik révén a rendszeren kívül, akár új jövedelemforrások keresésével, politikai reformok útján próbálják létük biztonságát megteremteni. Hozzájuk, a polgárosodás irányába kiutat keresőkhöz intézte szavait Széchenyi; soraikból került ki Wesselényi, Bezerédj István, Lónyay Gábor, Somssich Miklós, Beöthy Ödön s a közvetlenül nem politizáló, de anyagi és erkölcsi befolyását a liberális mozgalom érdekében érvényesítő birtokosok egész sora.

Az úrbér ügye

Az örökváltság vitájára országos ülésen 1834. november 10-én került sor. Újat mondani már alig lehetett, de a szónokok, az ország legjobb elméi: Kölcsey, Deák, Klauzál, Balogh, Bezerédj, Beöthy a végső erőfeszítés hevességével mondták el újra érveiket.

Vörös Károly

Előkészületek az országgyűlésre

A kormány adminisztrátorok és kormányhű főispánok teljes támogatását élvező és – láttuk – évek óta előkészített energikus és kíméletlen választási kampánya így végül is csak mérsékelt sikerrel járt. Igaz, nem egy helyütt sikerült kibuktatnia az ellenzék olyan jelentős vezetőit, mint Csongrádban Klauzált, Tolnában Bezerédjt, Biharban Beöthyt (bár a bihari utasítás ennek ellenére is ellenzéki szellemben fogalmazódott), a Zalában ezúttal simán megválasztott Deák pedig nem fogadta el a mandátumot.

Spira György

Az ellenállás szellemének erősödése szeptember első harmadában

Következésképpen – jelentette ki Kossuth –, ha Bécs nem változtat a maga politikáján, akkor Magyarország számára nem marad más választás, mint „ideiglenesen olly végrehajtó hatalomról gondoskodni, melly végrehajtó hatalom ne legyen kénytelen a maga eljárásának eszközeit a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríteni”.[1] S ezek után ugyanő mindjárt azzal az indítvánnyal is előállott, hogy Bihar megye főispánját, Beöthy Ödönt, ezt a nagynevű liberális politikust, akit a kormány egy héttel korábban veszélyeztetett Délvidék teljhatalmú királyi biztosává neveztetett ki a nádorral, a képviselőház most maga is erősítse meg biztosi tisztségében.

S a képviselők tökéletesen megértették, hogy ennek a csupán jelképes jelentőségű lépésnek a megtételét azért kéri tőlük Kossuth, mert a végrehajtó hatalom feladatkörébe történő ilyetén beavatkozással megmutatnák, hogy szükség esetén csakugyan készek túlmenni a törvény szabta kereteken maguk is. Amikor azonban határozathozatalra került sor, ennek ellenére alig néhány honatya akadt, aki nemtetszésének jeléül ülve maradt, a nagy többség viszont felpattant helyéről, s ezzel kifejezésre juttatta, hogy a magyar forradalom liberális nemesi vezető rétege, bármennyit tétovázott is addig, amíg hitt a kölcsönös engedményeken alapuló békés kiegyenlítés lehetőségében, ha kénytelen lesz kiábrándulni ebből a hitéből, akkor – más európai forradalmak vezető rétegeitől eltérően – nem az ellenforradalommal való elvtelen megalkuvás, hanem az ellenforradalommal való határozott szembeszállás útját fogja választani.

Ám a magyar liberálisoknak most más irányba kellett is fordulniuk, mint amelybe például francia vagy osztrák elvrokonaik fordultak a nyáron, hiszen az ő aggodalmaik forrásai is egészen más természetűek voltak, mint a tavasszal még szintén forradalmi úton járó francia vagy osztrák liberálisokéi. A francia meg az osztrák liberálisok ugyanis a nyár folyamán – láttuk – több vagy kevesebb joggal már arra a meggyőződésre jutottak, hogy az ancien régime hívei egyszer s mindenkorra meghajoltak az ő törekvéseik előtt, s ezért az általuk tavasszal kiküzdött forradalmi vívmányokat többé nem fenyegeti az a veszély, hogy holmi ellenforradalmi támadás martalékaivá lesznek. A magyar liberálisok ellenben, ha a kezdet kezdetén hasonlóképpen ítélték is meg a helyzetet, éppen mostanra nagymértékben elveszíthették ilyetén illúzióikat. Mert azt esetleg még ekkor is feltételezhették, hogy a jobbágyfelszabadítás művét többé a Habsburgok sem próbálnák lerombolni. Azt viszont, hogy a Habsburgok végérvényesen beletörődtek Magyarország kormányzati önállóságába, éppen ez idő tájt hihették legkevésbé. Márpedig a magyar liberális nemességet a jobbágyfelszabadítás kormányzati önállóság nélkül vajmi kevéssé elégíthette ki.

S miközben az az aggodalom, amellyel a francia vagy az osztrák burzsoá körök az ellenforradalmi törekvésekre tekintettek, apránkint egyre inkább elült, azonközben – tudjuk – egyre inkább fokozódott az az aggodalom, amellyel ezek a körök a kezdet kezdetén még az övéikkel rokon célokért harcba indult más forradalmi csoportok törekvéseit szemlélték; így a francia burzsoá körök esetében kivált az az aggodalom, amellyel ezek a proletariátus antikapitalista, az osztrák burzsoá körök esetében pedig az az aggodalom, amellyel” ezek az olasz meg a magyar forradalmi mozgalom szeparatisztikus törekvései iránt viseltettek. A magyar liberális nemesi körök ilyen jellegű aggodalmai viszont eleve is kisebbek voltak, a későbbiekben pedig még kisebbek lettek. Hiszen a magyarországi munkásság, társadalmi és politikai fejlettségét tekintve, nemcsak a franciaországival, de még az ausztriaival sem vetekedhetett S elégedetlenség ettől függetlenül élt a munkásságban Magyarországon is, és elégedetlensége ehelyütt is a polgárság ellen irányult, de itt a munkásság haragjának legfőbb tárgya éppen ezért nem a forradalom vezető rétege volt. Nem beszélve arról, hogy a nyár folyamán Magyarországon még a munkástömegeknek a polgárság ellenében kirobbant megmozdulásai is elcsendesedtek. A magyar birtokos osztály és a magyarországi parasztság ellentétei pedig élesek voltak ugyan, de szintén jóval alattuk maradtak például a francia burzsoázia és a francia proletariátus ellentéteinek. Végtére is a parasztság, mint sehol másutt, úgy Magyarországon sem valamiféle, a tőkés renden túlmutató társadalmi berendezkedésért harcolt, csupán a polgári átalakulás folyamatának – azaz egy önmagában a magyar birtokos osztály jobbik része által is igenlett folyamatnak – a kiszélesítéséért. És a nyári hónapokban ez a harc is kezdett alábbhagyni.

S igaz, a magyar liberálisoknak a munkás- és parasztmozgalmakon kívül számolniuk kellett a nemzetiségi mozgalmakkal is. A nyár folyamán azonban egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy ezek a mozgalmak céljaikat a követeléseik meghallgatása elől elzárkózó magyar liberális vezető körök ellenében nem a szóban forgó vezető körök baloldali ellenzékét képező, de a nemzetiségi mozgalmakra ugyancsak görbe szemmel néző magyar radikálisok, hanem a nemzetiségi törekvések iránt egyelőre megértést mutató Habsburgok oldalán próbálják meg kiharcolni, s ezért a nemzetiségi mozgalmak keltette gondok, bármennyire foglalkoztatták is a magyar liberálisokat, a Habsburg-ellenforradalomhoz való közeledésre éppen nem ösztönözhették őket. Ami meg magukat a magyar radikálisokat illeti: köztük már akadtak olyanok, akiknek – mint például Petőfinek vagy Vasvárinak – a távolabbi elképzelései – tudjuk – a magántulajdon minden formáját tagadó „szociális köztársaság”-ban csúcsosodtak ki; a radikálisok nagy többsége azonban még ilyen távolabbi elképzelés gyanánt sem melengette magában egy, a polgári berendezkedésen túlmenő rend képét, s csupán a polgári átalakulás ügyének sikerre vitele érdekében alkalmazandó eszközök kitűzése, a forradalmi módszerek igenlése tekintetében tért el a forradalom liberális vezető rétegétől, amely a polgári átalakulás ügyét mind ez ideig szigorúan a törvény szabta keretek között maradva igyekezett sikerre vinni. Arra pedig, hogy a „szociális köztársaság”-ért már most harcot indítsanak, Petőfiék sem gondoltak, jól tudván, hogy annak a feltételei még teljességgel hiányoznak. S a baloldal szervezkedése mindezek ellenére is nyugtalanította a magyar liberálisokat, a baloldal ereje azonban távolról sem látszott elegendőnek ahhoz, hogy az ő hatalmi helyzetüket ténylegesen is megingathassa. Akkora félelmet tehát, amekkora a magyar forradalom liberális vezető rétegét az ellenforradalom karjaiba kergethette volna, ennek a rétegnek a soraiban a baloldali szervezkedés szintén nem kelthetett – s kivált nem kelthetett most, az Egyenlőségi Társulat szeptember 13-i visszakozása után.

De ha azok az aggodalmak, amelyekkel a magyar liberálisok a forradalom táborán belüli ellenlábasaikra tekintettek, eszerint nem nőhettek is fölébe annak az aggodalomnak, amelyet az ellenforradalmi támadás veszélye keltett bennük, magától értetődő volt, hogy e liberálisok, akik eddig elképzelhetetlennek tartottak, hogy a forradalmi átalakulást ne törvényes átalakulás formájában vigyék keresztül, a törvényes uralkodó ellenében még a legújabban történtek után is csupán akkor lesznek hajlandóak a végső eszközökhöz nyúlni, ha előzőleg végérvényesen megbizonyosodnak arról, hogy egyéb eszközökkel csakugyan semmire se mennének. És ezzel Kossuth is tökéletesen tisztában volt. Éppen ezért ő a képviselőház szeptember 4-i ülésén sem egyedül Beöthy kinevezésének megerősítésére tett javaslatot, hanem többek között arra is, hogy a kormányhoz hasonlóan most az országgyűlés szintén menesszen egy küldöttséget Bécsbe, s ez szögezze neki a kérdést az uralkodónak: „akarja-e ő felsége megtenni azt, mi a nemzetnek megtartására szükséges?”[2]

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

És a kényszeredettség azokról a békefeltételekről is lerítt, amelyek előterjesztésére a délvidéki kormánybiztost, Beöthyt a honvédelmi bizottmány most felhatalmazta.

A honvédelmi bizottmány ugyanis most már kész volt elismerni a szerb nemzet létét, kész volt továbbá megengedni, hogy a szerb települések lakói a községi közigazgatás nyelvévé anyanyelvüket tegyék, s abba is kész volt beleegyezni, hogy a magyarországi szerb egyház feje ezentúl pátriárkai címet viseljen, a határőrvidék katonai jellegű belszerkezetét pedig most már úgyszintén kész volt maradéktalanul felszámolni, vagyis végre majdnem mindent hajlandó volt megadni abból, amit a szerbek a forradalom első hónapjaiban követeltek. Arról viszont, ami azóta történt – s így kivált azokról a további követelésekről, amelyeket a májusi karlócai gyűlés vetett fel –, a bizottmány még mindig nem volt hajlandó tudomást venni. Mi több: nemcsak az autonóm vajdaságról nem akart hallani továbbra sem, de még arról sem, hogy a magyarországi szerbek évente tartandó kongresszusaikon egyházi és iskolai ügyeken kívül politikai kérdésekről is tanácskozhassanak.

A honvédelmi bizottmány részéről felkínált engedmények eszerint – bármekkora előrelépésről tanúskodtak is önmagukban véve s bármennyire alkalmasak voltak is volna a szerbek kielégítésére áprilisban – most már Stratimirovićot sem elégíthették ki. Beöthy pedig békeajánlatával nem is Stratimirovićhoz, hanem Rajačićhoz fordult. S Rajačićnak természetesen eszébe sem jutott, hogy ezt az ajánlatot komolyabb figyelemre méltassa. A válasz tehát, amelyet Beöthy kapott, teljesen elutasító volt.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái (továbbiakban Kossuth Lajos összes munkái). XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István. Budapest, 1957. 882.
  2. Kossuth felszólalása a képviselőház 1848. szeptember 4-i ülésén. Kossuth Lajos összes munkái XII. 885.

Irodalom

Beöthyt jellemzi Csengery Antal, Beöthy Ödön (In: Csengery, Történeti tanulmányok II.), az ő biztosi felhatalmazásáról pedig bővebben ír Szőcs, A kormánybiztosi intézmény.

A Beöthy-féle délvidéki békekísérlet dokumentumait közli Thim III. és Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.