Beksics Gusztáv

A Múltunk wikiből
Gamás, 1847. február 9. – Budapest, 1906. május 7.
ügyvéd, hírlapíró, műfordító, országgyűlési képviselő
Wikipédia
Beksics Gusztáv 1906-20
1906.
Beksics Gusztáv: Mátyás király birodalma és Magyarország jövője.

Szabad György

Az új országgyűlés

A kortársak révén is jól tájékozott Beksics Gusztáv, a kiegyezés magasztalója így írt annak bizonyítására, hogy a konzervatívok korántsem saját csoportérdekeikért küzdöttek: „A választásokat Mailáth úgy intézte, hogy szinte minden esetben a Deák-párt jelöltjeit támogatta.”[1]

Szász Zoltán

A polgárság fejlődésének problémái

A kor neves publicistája, Beksics Gusztáv hangsúlyozta: „Csakis a polgárság segítségével teremthetjük meg a nagy nemzeti középosztályt, amely átölel minden társadalmi réteget, s magába olvasztja e rétegek színét-javát… Csak a polgárság segítségével vihetjük középosztályunkba a munka szeretetét és megbecsülését… amíg a szerzett vagyonnak nem leend becsülete az öröklött vagyon mellett.”[2]

Katus László

A magyar uralkodó osztályok és kormányok nemzetiségi politikája

Korszakunk végén, 1890-ben pedig így írt a kormánypárt egyik vezető ideológusa: „Egységes osztatlan állam, egységes osztatlan nemzet: ez a kiindulási pont, törekvéseink célja, tetteink szabályozója. Ez a kategorikus imperativus, melynek minden reformunk alá van vetve.”[3]

A polgári átalakulást irányító magyar liberális vezető réteg eszményképe már a reformkor óta a nyugat-európai típusú egységes nemzeti állam volt, s az új Magyarországot is ilyennek szerették volna látni. Magyarország azonban etnikai szempontból nem volt egységes, határai között sokféle nép élt, amelyek legtöbbjének nemzetté válási folyamata már többé-kevésbé előrehaladott szakaszban volt. A polgári átalakulás évtizedeiben a magyarországi nemzetiségek vezetői határozottan kifejezésre juttatták igényüket bizonyos fokú nemzeti önrendelkezésre, s a Habsburg-monarchia, illetve a történeti Magyarország határai között kollektív nemzeti jogokat, politikai intézményeket és területi autonómiát követeltek. A magyar uralkodó osztályok szemében azonban e kívánságok teljesítése nem volt összeegyeztethető az ország területi integritásának, állami egységének alapelvével.

Az állami egység igénye és az ország soknemzetiségű volta közötti ellentmondást a magyar liberális nacionalizmus egy sajátos nemzeti ideológia segítségével kívánta feloldani. A magyar nemzeti ideológia uralkodó formája – amely a történeti jogon alapult, s a kései feudalizmus rendi nemzetfogalmának egyenes leszármazottja, mintegy ”polgárosodott” változata volt – a nemzetet az állammal, az állampolgárok összességével azonosította. Ennek megfelelően Magyarország határai között csak egyetlen politikai nemzetet ismert el, „a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet”,[4] s az 1868. évi nemzetiségi törvény bevezetőjében alapelvként kimondotta, hogy ennek a magyar politikai nemzetnek „a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”.[5] Az ország nem magyar népei a nemzetiségi törvényben kodifikált magyar felfogás szerint nem alkottak politikai nemzeteket, tehát nem tarthattak igényt, politikai önrendelkezésre, területi önkormányzatra – erre csupán a külön politikai nemzetként elismert horvátoknak volt joguk –, de mint állampolgárok teljes egyéni szabadságot és egyenjogúságot élveztek, s az állam politikai egységének korlátain belül lehetőségük volt arra, hogy „szabadon fejleszthessék nemzetiségöket minden irányban”.[6] Hogy ezzel az utóbbi lehetőséggel a valóságban milyen mértékben élhettek, az a nemzetiségi törvény gyakorlati végrehajtásától, a polgári állam berendezésétől, közigazgatási szerkezetétől, a törvényhozás, a kormányok, valamint a közép- és alsó fokú végrehajtó szervek magatartásától, vagyis a nemzetiségi politikától függött. A soknemzetiségű állam belső felépítését, politikai és közigazgatási berendezését, az országban élő különböző népek egymáshoz és az államhoz való viszonyának szabályozását, a nemzetiségi politika irányelveit és módszereit illetően a kiegyezés körüli években elég jelentős nézetkülönbségek voltak a magyar politikai vezető rétegen belül, egyfelől annak liberális élgárdája, másfelől az állami és a megyei hatalmi pozíciókat birtokába vevő derékhada, a középbirtokos nemesség között.

A nemzetiségi kérdésben vallott magyar liberális álláspontot az 1860-as években egy sor röpirat és újságcikk igyekezett megfogalmazni, legrészletesebben és legklasszikusabb formában azonban Eötvös József és Mocsáry Lajos írásai fejtették ki.

Eötvös József – 1865-ben kiadott A nemzetiségi kérdés című könyvében, valamint 1866-ban készült részletes naplójegyzeteiben – hangsúlyozza, hogy a Kárpát-medencében élő kis népek csak úgy őrizhetik meg szabadságukat és nemzeti létüket, ha egy nagy és szilárd államban egyesülnek, ezért a közös haza fennállása és egysége mindnyájuk érdeke. Magyarország azonban nem lehet nemzeti állammá, mert a nem magyar népek már öntudatra ébredtek, s nem olvaszthatók össze egyetlen nemzetté. Eötvös elutasítja az új Magyarország állami életének olyan berendezését, „melynél kizárólag a történelmi jogot tartva szemünk előtt, az egyes faj- s nyelvbeli nemzetiségek követeléseit nem elégítjük ki”. Meggyőződése, hogy „a nemzetiségi kérdés hazánkban véglegesen esek úgy tekintethetik megoldottnak, ha annak megoldása… a politikai és nyelvi nemzetiség nevében tett méltányos követeléseknek egyiránt eleget tesz”. Éppen ezért &bdqzo;nemzetiségi viszályaink békés megoldása csak azon ellentét kiegyenlítésétől függ, mely az ország egységének feltételei s az egyes nemzetiségek követelései között létezik”.[7] A magyar nemzetnek tehát nem érdeke a nem magyar népek elnyomása, „sőt érdekünkben fekszik, hogy ezen nemzetiségek saját körükben a lehetőségig kifejlődve mennél inkább egyéniségeknek érzetéhez jussanak”, mert „az, ami ezen államot öszvetartja, nem egy nemzetiségnek uralma, hanem csak a közös szabadság lehet”.[8]

Ami a sok nemzet együttélésének tényleges megvalósítását illeti, Eötvös a föderációt elvileg ideális megoldásnak tartja ugyan, de Magyarországon nem véli gyakorlatilag megvalósíthatónak „miután hazánkban… hat nemzetiség annyira vegyesen fordul elő, hogy az egyes nemzetiségeknek határait kijelölni lehetetlen”.[9] Ha a területi önkormányzatot – gyakorlati nehézségek miatt – nem is tartja megvalósíthatónak, azt elismeri, hogy a nem magyar népek joggal kívánják, hogy „saját nemzetiségök mindenki által tiszteltessék, s nemzeti erkölcseik és szokásaik követésében senki által ne zavartassanak; hogy saját nyelvök mívelésére, nemzetiségök kifejtésére minden az ország biztosságával megférő eszközöket felhasználhassanak. Egy szóval az országban létező minden nemzetiségek követelnek egyenlő szabadságot, s az országnak oly szervezését, mely mellett e szabadsággal élhessenek”.[10] Az új magyar államot tehát úgy kell berendezni, hogy annak fennállásában a nemzetiségek is nemzeti létük garanciáját lássák. Ennek pedig egyetlen módja az, hogy az állam valamennyi polgára, magyarok és nem magyarok számára egyaránt „a jólétnek és szabadságnak nagyobb fokát biztosítsuk, mint melyet a szomszéd államokban élveznének”.[11] Ezért a központosítást, az állam központi intézményeinek hatáskörét az elengedhetetlenül szükséges minimumra kell korlátozni, s az új Magyarország államberendezésének az önkormányzat elvén kell alapulnia. ”Országunk… a porosz vagy franczia értelmben vett centralisált állammá nem alakulhat,… mert az administratiónak ezen formája alatt a nemzetiségeknek legmérsékeltebb követelései sem elégíttethetnének ki.”[12]

A magyar liberálisok – Eötvös, Kemény, Mocsáry és társaik a teljes személyi egyenjogúság és a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósulása mellett elsősorban a megyei, városi és községi Önkormányzatok keretei között vélték kielégíthetőnek a nem magyar népek nemzeti igényeit. A törvényhatóságok hivatalos nyelvévé a lakosság többségének a nyelvét kívánták tenni, a kisebbségi nyelvek szabad használatának biztosításával. Ez az álláspont jutott kifejezésre – mint az I. fejezetben láttuk – a nemzetiségi törvényjavaslat első változatában. Eötvös még a nemzetiségi képviselők egyik fő kívánságát, a megyék nyelvhatárok szerinti kikerekítését is elfogadhatónak tartotta ott, ahol ez kivihető, mert – mint naplójában írta – „egyes megyéknek a nemzetiségek szerinti felosztása… józanul nem ellenezhető”.[13]

Eötvös tisztában volt vele, „hogy a magyar nemzetiségnek az államban igen kevés előnyöket adhatunk”,[14] s még a magyar államnyelvhez is csak akkor tanácsolja ragaszkodni, ha ez a többi nemzetiségeknél ellenzésre nem talál. Határozottan szembefordult a kiegyezésnek azzal a koncepciójával, amely az új rendszer legfőbb előnyét abban látta, hogy a németek és a magyarok egymással kezet fogva „a birodalom többi nemzetiségeinek igényei ellen együtt lépnek fel”, s ezáltal lehetőség nyílik oly törvények alkotására „melyek határaink között a magyar elem felsőbbségét biztosítják… Meg vagyok győződve arról, hogy saját nemzetiségünknek ily suprematiaja a legnagyobb csapás, mely azt érheti… A magyar nemzetiségnek, hogy megelégedjék, szabadságra van szüksége mindenek előtt, s ez lehetetlen, ha az ország különböző nemzetiségeinek igényeit elutasítva, oly állapotokat idézünk elő, melyek csak a kormánynak repressiv hatalma által tartathatnának fel”.[15] Le kell tehát mondani a csak erőszakos hatalmi eszközökkel fenntartható kizárólagos magyar politikai szupremáciáról: „A birodalmat, melyet alkotunk, a szabadságra alapítsuk, s ne más nemzetek feletti uralmon, hanem csak az után törekedjünk, hogy közczélokért több érdemet szerezve magunknak, az egyenlők között az elnök legyünk.”[16]

Lényegében hasonló álláspontot képviselt Mocsáry Lajos is – bár korábban vitatta Eötvös nemzetelméleti fejtegetéseit. „A magyar többé nem lehet egyedüli úr, a többi pedig meghódított másodrangú nép a magyar hazában… Kizárólagos uralkodásunk tarthatlanná vált… a hazánkbeli nemzetiségeknek teljes emancipatiója elkerülhetetlen” – írta már 1860-ban,[17] a kiegyezés után pedig így foglalta össze nemzetiségi politikájának alapelveit: „Reánk nézve életkérdés a nemzetiségi kérdés. S az általa előidézett nehéz helyzeten csak úgy uralkodhatunk, ha:

  • őszintén bevalljuk, hogy hazánk nyelvi és nemzetiségi tekintetben nem kompakt, hanem polyglott ország, melyben nem a faj és nyelvbeli közösség, hanem a közös hazához való természetes és történelmi előzményekből kifolyó ragaszkodás s a szabadság és jólét közössége képezi az összetartó ragaszt;
  • ha minden hátulsó gondolat és rejtett czélzatok nélkül becsületesen engedünk szabad fejlődést minden nyelvnek és nemzetiségnek;
  • ha képesek vagyunk szabadságot és jólétet biztosítani e hon minden polgárainak ”[18]

Deák Ferenc nem írt átfogó igényű, elvi megalapozású könyveket és cikkeket a nemzetiségi kérdésről, mint Eötvös és Mocsáry, de több megnyilatkozásából kiviláglik, hogy sok tekintetben hasonló elveket vallott. „Ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velök a magyar viszonyokat megkedveltessük” – mondotta a képviselőházban, midőn egy szerb oktatasi nyelvű állami gimnázium felállítását javasolta.[19] Ismételten hangsúlyozta, hogy az államnak a nem magyar népek kulturális intézményeit is támogatnia és fejlesztenie kell. Midőn az országgyűlés és a kormány csak a magyar nemzeti színház részére akart állami segélyt adni, a szerb nemzeti színház részére pedig nem, Deák leszögezte, hogy „sehogysem tudom megegyeztetní az igazsággal azt, hogy az állam… egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem”.[20]

Ha a részleteket illetően voltak is eltérések közöttük, az 1860-as évek magyar liberális elitje egyetértett abban, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen lehetséges útja a polgári szabadságjogok minél teljesebb megvalósítása, az önkormányzat elvén alapuló közigazgatási rendszer, valamint az egyének és népek minél szabadabb versenye a soknemzetiségű liberális állam keretei között. Az állam az ő szemükben nem nemzeti állam, amely a magyar nemzet kizárólagos céljait van hivatva szolgálni, hanem bizonyos mértékig nemzetek felett álló, semleges intézmény, amelynek feladata, hogy az országban élő valamennyi nép nemzeti fejlődését biztosítsa és előmozdítsa.

Ez a liberális koncepció a gyakorlatban alig érvényesülhetett a nemzetiségi politikában. A kérdés végleges megoldására már csak azért sem volt alkalmas, mert a nemzetiségek politikai vezetőit az egyéni szabadság és az állampolgári egyenjogúság ekkor már nem elégítette ki. A magyar liberálisokkal való együttműködés lehetőségét kereső „új szlovák iskola” lapja is azt írta, hogy „aki nekünk személyi egyenjogúságot ígér, mintha semmit sem ígérne”.[21] A területi önkormányzat elvét viszont a magyar liberálisok nem látták megvalósíthatónak. A nemzetiségi képviselők törvényjavaslatáról még Mocsáry is úgy vélekedett hogy az „nem más, mint Magyarország feldarabolása”.[22]

A következetesen liberális nemzetiségi politika hívei már a kiegyezés idején is kisebbségben voltak a magyar politikai vezető rétegen belül, az 1870-es években pedig szinte teljesen elnémultak a liberális hangok. Mocsáry teljesen elszigetelődve, egyedüli „fehér hollóként” emelt szót – a nacionalista közvélemény növekvő felháborodásától kísérve – azok mellett az elvek mellett, amelyeket a 60-as években még a magyar liberalizmus nemzetközi viszonylatban is kimagasló élgárdája – köztük Deák, Eötvös, Kemény, Szalay – hirdetett.

Eötvös ismertetett elvei végül még a nemzetiségi törvényben sem érvényesülhettek maradéktalanul. A magyar uralkodó osztályok többsége a „közös hazát” magyar nemzeti állammá kívánta átalakítani, s nem csak az államhatalmat, de a megyét is a magyar nemzeti célok, vagyis a saját nemzeti és osztályuralma fenntartásának szolgálatába akarta állítani. „Oly törvény, amely e nagy politikai testületeket magyar nemzeti jellegükből kivetkőztetné, egy oly polyglott államot teremtene, mely lehetne ugyan egy ideig szabad, talán virágzó is, de magyar semmiesetre sem – későbben pedig polyglott természeténél fogva szükségképpen felbomlanék” – írta Zemplén megye közgyűlése,[23] s a megyék többsége részéről érvényesülő nyomás hatására a nemzetiségi törvény végleges formája a magyart tette a megyék hivatalos nyelvévé. Mocsárynak viszont azért volt kifogása a nemzetiségi törvény ellen, „mert szűken méri az egyenjogúságot a közigazgatás és törvénykezés terén”, s túlságosan kiterjeszti az állam hivatalos nyelvének körét.33 „Én kész volnék »többet adnia«” – írta.[24] De még ez a magyar liberálisok eredeti elképzeléseinél kevesebbet adó – alapjában véve azonban liberális szellemű – törvény sem igen került gyakorlati végrehajtásra.

A magyar uralkodó osztályok többsége 1867-ben a kiegyezésnek Eötvös által elítélt koncepcióját tette magáévá, s a kezébe került hatalmat elsősorban arra igyekezett felhasználni, hogy osztályuralmát, gazdasági, társadalmi és politikai hegemóniáját az ország egész területe és valamennyi népe felett – a korábbinál korszerűbb formákban és módszerekkel – továbbra is fenntartsa. Ez pedig csak a liberalizmus feladásával, „a kormány repressiv hatalmával” volt megvalósítható.

A magyar liberális nacionalizmus belső ellentmondásai és korlátai éppen a nemzetiségi kérdés vonatkozásában már a reformkorban és 1848–49-ben is megmutatkoztak. A kiegyezés után – mikor a liberális nacionalizmust hordozó és képviselő osztályok és rétegek gazdasági és társadalmi hanyatlása meggyorsult – még inkább kiéleződtek a nacionalizmus és a liberalizmus, nemzet és haladás érdekeinek és követelményeinek ellentmondásai, s ebben a konfliktusban egyre több esetben – különösen a nemzetiségi kérdés vonatkozásában – az utóbbiak szenvedtek vereséget. Liberalizmus és nacionalizmus e konfliktusát a kortársak is egyre inkább érezték és tudatosították. „Magyarországban két politikai irány között volna észszerűleg választás. Vagy a magyar nemzet történeti suprematiája megőrzését tartani szem előtt: akkor mellőzni kell a szabad intézményekkel, s autonomiával, a liberalismussal és demokrát szóvirágokkal való tetszelgést és a nemzetnek magának lemondani bizonyos politikai jogkör élvezetéről, melyet a nemzetiségek ellene használnak: vagyis rendszerezett dictatura, erős összpontosítás, magyar nyelven. Vagy ellenkezőleg, azon meggyőződésből indulni ki, hogy a magyar nemzet nyelvi suprematiája tarthatlan, a nemzetiségek merő institutiók által féken nem tarthatók: és ekkor a polyglott állam eszméjét a szabad intézményekkel kapcsolatban a következményekig kivinni. A Deák-párt eszmezavarral, a kettő között hánykódik jobbra-balra. Az ellenzék sem okosabb”, mert „elvei ellentétben vannak benső hajlamaikkal. Szabadságot, nemzetiségi s községi autonómiát vall, de a magyar suprematiát föntartani törekednék”.[25]

A két alternatíva közül Eötvös, Mocsáry és a liberális elit többi tagja a másodikat választotta; a Deák-párt többsége, majd a balközép, s végül a függetlenségi ellenzék is az első mellett döntött, s benső hajlamait követve a nemzetiségi kérdésben szegre akasztotta liberális elveit. Zemplén megye idézett 1867. évi felirata még csak a sorok között mondja ki, hogy fontosabbnak tartja azt, hogy az állam magyar legyen, mint szabad és virágzó. A későbbi Szabadelvű Párt fő ideológusa, a különféle agrárius és konzervatív irányzatokkal szemben a liberalizmust oly hevesen védelmező Beksics Gusztáv már nyíltan megvallotta: „Ha a liberalizmus és a magyar érdek ellentétben volna egymással, akkor minden fontolódás nélkül föláldoznám az előbbit az utóbbinak oltárán.”[26] A magyar érdeken ő már egyértelműen „az egységes és nemzeti államot” érti, hallani sem akar a nemzetek szabad versenyéről, s – a nacionalista közvéleménnyel együtt – a liberális nemzetiségi törvény figyelmen kívül hagyását, sőt revízióját követeli, mert az túl szélesen szabja meg a nemzetiségek nyelvi jogait, s ezáltal nehezíti a magyar nemzeti állam kiépítését.

Az 1860-as évek liberális politikusai úgy akarták berendezni az államot, hogy az megfeleljen az ország soknemzetiségű jellegének, s valamennyi nép nemzeti fejlődését szolgálja. A 80-as években már a közülük való Trefort is úgy nyilatkozott, hogy „a polyglott státus iránti aspiratiók politikai otrombaságok”.[27] Ekkor már a magyar politikai vezető réteg valamennyi irányzata és csoportja „a magyar állameszmét” vallotta, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy Magyarországot – bár etnikailag és nyelvileg nem egységes, s nem is igen tehető azzá – magyar nemzeti államnak tekintették, s az államot úgy kívánták berendezni, hogy az elsősorban – sőt sokak szemében kizárólag – a magyar nemzeti érdekeket szolgálja, a magyar nemzeti fejlődést mozdítsa elő, s biztosítsa a magyar uralkodó osztályok politikai szupremáciáját az ország valamennyi népe felett.

A polgári államberendezés kialakításában lényegében rögtön a kiegyezés utáni évektől kezdve ezek az elvek érvényesültek. A magyar politikai vezető réteg hegemóniáját nemcsak a törvényhozásban és az állam központi szerveiben kívánták érvényesíteni, hanem a közigazgatás középső, sőt alsó szintjein is. Ezért került sor ismételten a törvényhatóságok és községek önkormányzatának szűkítésére, ezért terjesztették ki fokozatosan a kormány által kinevezett főispán, majd a közigazgatási bizottságok hatáskörét, ezért igyekeztek minél jobban erősíteni a központi hatalmat. „Azt mondják: … a nemzetiségek ellen erős központra, erős kormányra van szükségünk, mely kezében tartván a közigazgatás és igazságszolgáltatás gyeplőit, megfékezhessen minden centrifugál törekvést.”[28] A nemzetiségi kérdésre és a magyar nemzeti hegemónia érdekeire hivatkozva fosztották meg a magyar nép tömegeit is a polgári szabadságjogok élvezetének teljességétől, s politikai jogainak gyakorlásától, midőn a törvényhatósági és a községi képviselőtestületek összeállításánál bevezették a virilizmus elvét, s az országgyűlési választójog bővítésétől is elzárkóztak.

Az 1874. évi választójogi vitában nemcsak a kormánypárt, hanem a balközép is nemzeti szempontból vetette el a választójog kiterjesztését. A nemzetiségi kérdésben egyébként békülékeny és liberális szellemű Jókai Mór azt írta, hogy elvben ugyan helyes az általános választójog, de nálunk a gyakorlatban úgy vetődik fel a kérdés: „Legyen-e egyáltalán egy magyar állam Európában, felelet rá: kilenc millió nem magyar hat millió magyar ellen, általános választójoggal.” Ez „elveti annak még a lehetőségét is, hogy Magyarország, mint egységes állam alkotmányos képviselet alapján létezzék valaha … Elveti államalkotásunk alapját … s utat nyit a szétbomlasztó szenvedélynek.”[29]

A magyar politikai vezető réteg többsége a nemzetiségi kérdést egyes – főleg kívülről felbujtott és irányított – izgatók által szított mesterséges mozgalomnak tekintette, s úgy vélte, hogy a kérdés választási erőszakkal, közigazgatási és rendőri intézkedésekkel megoldható. A kiegyezés utáni években – a pánszláv veszélytől és az esetleges orosz beavatkozástól tartva – elsősorban a szerb és a szlovák nemzeti mozgalmakat igyekeztek erős kézzel visszaszorítani: a vezető politikusokat (Miletićet és Hurbant) nemzetiségi izgatásért elítélték, a szerb Omladinát és a szlovák Maticát feloszlatták, a szlovák gimnáziumokat bezárták, Újvidékre és a szerb nemzeti egyház felülvizsgálatára királyi biztosokat küldtek ki, a nemzeti mozgalmakban részt vevő állami hivatalnokokat és bírákat felfüggesztették, nyugdíjazták. Előbb csak az országos politikai élet fórumairól igyekeztek a nemzetiségi politikusokat kiszorítani, majd pedig módot kerestek arra, hogy a nemzetiségi egyházakat, iskolákat és kulturális intézményeket is a kormány fokozottabb ellenőrzése alá vonják.

Az 1860-as évek liberális politikusai a nemzeti öntudatra ébredt nem magyar népek elmagyarosítását, nyelvi beolvasztását lehetetlennek tartották, s az ilyen irányú törekvéseket elítélték. Ezen a téren a magyar nemzetiségi politika a kiegyezés után átmenetileg szakított a magyar liberális nacionalizmus reformkori hagyományaival. A nemzetiségi törvény a korábbi nyelvtörvényekhez képest korlátozta a magyar államnyelv hatáskörét és kiterjesztette a nemzetiségi nyelvek hivatalos használatát. Az 1880-as évekig az iskolákban sem írták elő a magyar államnyelv oktatását. Még a 80-as évek „magyar állameszméje” sem jelentett erőszakos magyarosítást, nyelvi és etnikai asszimilációt. A közigazgatás középső és alsó szintjein, valamint a bíróságokon erősen kiterjedt ugyan a magyar nyelv hivatalos használata, a nemzetiségi iskolákban is bevezették a magyar államnyelv kötelező oktatását, ezek az intézkedések azonban még nem jelentettek a nem magyar népek tömegeinek erőszakos elmagyarosítására irányuló kísérletet. Maga Tisza Kálmán ismételten hangsúlyozta, hogy „nem voltam és nem leszek az erőszakos magyarosításnak híve soha, mert meggyőződésem, hogy a nemzetiséget vagy nyelvet terjeszteni erővel nem lehet”.[30]

A nem magyar népesség egy részénél végbemenő spontán magyarosodási folyamat láttán, s azt túlértékelve akadtak ugyan publicisták, akik közelinek hirdették az ország lakosságának teljes elmagyarosodását, s a 20–30 millió magyar illúziójával szédítették a nemzeti ábrándokra amúgy is hajlamos magyar közvéleményt. Azonban még a legsovinisztább felelős politikusok előtt is nyilvánvaló volt, hogy „a nem magyar lakosság tömegének megmagyarosítása lehetetlen, … de ez nem akadálya a nemzet-culturai egység megalkotásának”.[31] A spontán magyarosodási folyamatot, ahol erre lehetőség nyílt, igyekeztek elősegíteni, meggyorsítani, s mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a nem magyar értelmiség és középosztály tagjai tanuljanak meg magyarul, alakuljon ki bennük az összetartozás tudata és a hazafias szellem, s kapcsolódjanak be a magyar állami élet, a kultúra és az irodalom közösségébe, mert a nemzeti egység elsősorban ezekben nyilvánul meg. Beksics Gusztáv ezt úgy fogalmazta meg, hogy „grammatikai asszimiláció” helyett „politikai asszimilációt” kíván a nemzetiségektől, elsősorban azok értelmiségétől és középosztályától, vagyis: ”érezzék magukat magyaroknak, osszák a magyar nemzet érzelmeit, czéljait és törekvéseit, s vágyaikban ne tekintsenek az ország határain túlra.”[32]

Szabó Miklós

A „magyar birodalom” és a „nemzeti jellem” politikai mítosza

Az ily módon több irányú uralkodó osztályi törekvést összefogó ideológiagyártás az Árpád-, az Anjou- és még inkább a Hunyadi-kor egykori magyar államhatalmát stilizálta politikai mítosszá. A gondolati kiindulást a Monarchiának, illetve általában egy Duna-medencei, kelet-közép-európai nagyhatalomnak az ”európai egyensúly” fenntartásában feltételezett külpolitikai szerepe jelentette. A gondolati továbbfejlesztést pedig annak kifejezése, hogy ilyen egyensúlyozó békebiztosító, germán és szláv világhegemónia-törekvéseket semlegesítő szerepet a Monarchia csak magyar vezetés alatt tölthet be, mivel a szláv és a germán népek széthúzó tendenciáival szemben csupán a magyar történeti osztály államalkotó képessége, széthúzó tendenciák fölött álló „közjogias természete” adhat olyan politikai kohéziót a széttagolt birodalomnak, amely alkalmassá teszi a nagyhatalmi pozíció méltó betöltésére. A. gondolatmenet végkonklúziója viszont oda jut el, hogy a Habsburg birodalom jelen állapotában ekkora feladatra még magyar vezetés alatt sem maradéktalanul alkalmas, ezért expanzív külpolitikával meg kell növelni súlyát olyan mértékben, hogy képes legyen a földrajzi helyzetéből reá háramló nemzetközi egyensúlyozó szerepre. Ezt a koncepciót – amint már a II. fejezetben kifejtettük – a nacionalista publicisztika hangadói: Beksics Gusztáv, Hoitsy Pál és Rákosi Jenő népszerűsítették.

Lábjegyzet

  1. Beksics Gusztáv, I. Ferencz József és kora (In: A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. X.) Budapest, 1898. 636.
  2. (Beksics Gusztáv) Censor, Társadalmunk és nemzeti hivatásunk. Budapest, 1884. 70.
  3. Beksics Gusztáv, Közigazgatásunk reformja és nemzeti politikánk. Budapest, 1890. 156.
  4. Jelentése a nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottmánynak. Az 1861. év április 2-án Pesten egybegyűlt országgyűlés képviselőházának irományai. Pest, 1861. 345.
  5. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. 490.
  6. Jelentése a nemzetiségi kérdés tárgyában kiküldött bizottságnak. Az 1865-dik évi deczember 10-dikére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. VI. Pest, 1868. 129.
  7. Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés (In: Báró Eötvös József összes munkái. XVI.) Budapest, 1903. 29., 25., 45.
  8. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. Szerkesztette Bényei Miklós (In: Eötvös József művei) Budapest, 1977. 669., 706.
  9. Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 68.
  10. Ugyanott, 57.
  11. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 670.
  12. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 51.
  13. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 672.
  14. Ugyanott, 671.
  15. Eötvös József, A nemzetiségi kérdés. 30–31.
  16. Eötvös József, Vallomások és gondolatok. 707.
  17. Mocsáry Lajos, Programm a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában. Pest, 1860. 106., 109.
  18. Mocsáry Lajos, A vármegye ostroma. III. Ellenőr, 1869. június 10. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. A bevezető tanulmányt írta, válogatta és jegyzetekkel ellátta Kemény G. Gábor. Budapest, 1958. 371–372.
  19. Deák Ferenc 1872. január 23-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 293.
  20. Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. VI. Budapest, 1898. 94.
  21. Slovenské Noviny, 1868. 27. sz. Idézi: Vigh Károly, A tizenkilencedik század szlovák hírlaptörténete. Budapest, 1945. 43.
  22. Mocsáry Lajos, A nemzetiségi kérdés. A Hon, 1868. november 11. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  23. Zemplén megye 1867. szeptember 5-i felirata. Országos Levéltár Miniszterelnökség Levéltára, 1867–Ib–156/1830.
  24. Mocsáry Lajos válogatott írásai. 367.
  25. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 262–263., 214.
  26. (Beksics Gusztáv) Timoleon, A legújabb politikai divat. Budapest, 1884. 11.
  27. Trefort Ágoston, Kisebb dolgozatok az irodalom, közgazdaság és politika köréből. Budapest, 1882. 322.
  28. Mocsáry Lajos, A vármegye ostroma. III. Ellenőr, 1869. június 10. Idézi: Mocsáry Lajos válogatott írásai. 371.
  29. Idézi: M. Kondor Viktória, Az 1875-ös pártfúzió. Budapest, 1959. 130–131.
  30. Tisza Kálmán beszéde a képviselőházban 1883. március 16-án. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 679.
  31. Grünwald Béla 1883. március 9-i beszéde a képviselőházban. Idézi: Kemény G. Gábor, Iratok. I. 670–671.
  32. Beksics Gusztáv, A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidációnk. Budapest, 1896. 17.

Művei

Irodalom

Nagy Zsuzsa, A „nemzeti állam” eszméje Beksics Gusztávnál (Századok, 1963. 6.).