Giovan Giacomo Barbiano di Belgiojoso

A Múltunk wikiből
(Belgiojoso gróf szócikkből átirányítva)
Treccani.it
1604
január 6. Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány a kassai evangélikus templomot a katolikusoknak adja át.
szeptember eleje A császári zsoldosokat kivonják Erdélyből.
október 2. Bocskai István várát, Szentjobbot Concini váradi kapitány elfoglalja.
október 3. Bocskai várát, Kerekit a hajdúkatonák megvédik Concini támadásával szemben.
október 10. Lőcse evangélikus polgárai megvédik templomukat, fegyverrel űzik el a királyi biztosokat.
október 15. Álmosd és Diószeg között Bocskai Istvánnal szövetséges hajdúk vereséget mérnek Belgiojoso főkapitány csapataira.

Makkai László

Régi és új ellentétek: az Illésházy-per és a XXII. artikulus

Rudolf 1603 őszén vizsgálatot rendelt el a magyarországi szabad királyi városok anyagi helyzetének és igazgatásának, egyúttal vallásgyakorlatának ellenőrzésére, azon a jogcímen, hogy a városoknak a király a földesura, ugyanúgy megilleti tehát a kegyúri jog, mint bármelyik birtokost a saját falvaiban, mezővárosaiban. Ennek alapján 1603 novemberében Rudolf úgy döntött, hogy a kassai székesegyházat át kell adni az egri káptalannak, amely Eger török kézre jutása óta Kassán élt. Mivel a kassai városi tanács nem engedelmeskedett, Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja, az újonnan kinevezett felső-magyarországi főkapitány 1604 elején erőszakkal elvette a székesegyházat. Ezt követően a többi protestáns templomot is bezárták, és a prédikátorokat kiűzték a városból, annak ellenére, hogy a lakosság túlnyomó többsége lutheránus volt.


1604 márciusában Pozsonyban összeült az országgyűlés. A megyei követek magukévá tették a városok sérelmeit, és elhatározták, hogy addig nem kezdenek a királyi előterjesztés tárgyalásába, amíg nem kapnak biztosítékot vallásuk zavartalan gyakorlatára. Írásbeli előterjesztésükre Mátyás főherceg megígérte, hogy az ügyet a király elé viszi, de kérte, hogy a tárgyalások halasztásával ne késleltessék az az évi hadjárat megkezdését. Erre a rendek elővették a királyi előterjesztést, ugyanolyan összegű adót szavaztak meg, mint az előző évben, és a többi kérdésben is kialakították az országgyűlés végzését. Ezt a főherceg vita után elfogadta, majd berekesztette az országgyűlést, úgyhogy a protestánsok vallásgyakorlatuk kérdésében még csak megnyugtató ígéretet sem kaptak. A rendek Istvánffy Miklós nádori helytartó előtt bejelentették, hogy elfogadták az országgyűlési tárgyalásokat, holott vallásgyakorlatuk zavartalanságára sem előzetesen, sem utólag semmiféle biztosítékot nem kaptak. Leszögezték: ha a következő országgyűlésig a támadások bármilyen formában folytatódni fognak, ezek ellen előre is tiltakoznak; jogaikból viszont nem engednek, és a következményekért elhárítják maguktól a felelősséget.

Az udvarban azonban nem gondoltak visszakozásra, hanem annak is elejét akarták venni, hogy az ellenreformáció támadásai ellen a rendek az országgyűlésen védekezhessenek. Prágában Tiburcius Himmelreich kancelláriai titkár, miután a megszokott módon átjavította a végzéseket, egyesekhez erőtlenítő záradékot fűzött, majd Mátyás főherceg utasítására egy új törvénycikket fogalmazott, amelynek szövegét az országgyűlésen hozott végzések után utólag toldotta be a záróformula elé, külön címet adva az új törvénycikknek, és a XXII. számmal látva el. Eszerint a rendek az országgyűlésen előhozták vallási sérelmeiket, és emiatt a gyűlés tárgyalásait hátráltatták. Ősei példájára a király a római katolikus hitet vallja, kötelességének tartja tehát annak védelmét és felvirágoztatását. Ezért megerősíti Szent István királytól kezdve a magyar királyok által a római katolikus hitre vonatkozóan kiadott összes törvényeket, rendelkezéseket, amelyek szó szerinti átírás nélkül is teljes egészükben érvényesek. Megtiltja, hogy bárki a vallásügyet az országgyűlésen előhozza. E rendelkezés megsértőit a magyar királyok törvényeiben megállapított büntetéssel kell sújtani. Rudolf a többivel együtt ezt a hamisított törvénycikket is megerősítette, és a záradékban is utalt rá, hogy a szükség szerint csatolta a többihez.

Mátyás főherceg és környezete szűklátókörűségét mutatja, hogy egy ilyen lépéstől a protestánsok elhallgattatását várták. Éppen az ellenkező hatást érték el. A felső-magyarországi vármegyék és városok a szeptember 8-án Gálszécsen tartott részgyűlésen kijelentették, hogy a XXII. artikulust nem ismerik el törvénynek, és ha vissza nem vonják, kénytelenek fegyverhez nyúlni. Ezt Belgiojoso tudomására hozták, és követelték a Felső-Magyarországon elkövetett vallási sérelmek orvoslását. A fenyegető szavakból már érezni lehetett a közeledő vihar előszelét.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Bocskait, mint annak idején említettük, az erdélyi rendek 1600 novemberében a lécfalvi országgyűlésen száműzték, ottani birtokait elkobozták. A másik oldalon is gyanúba került, s egy darabig Prágában tartották „tisztes fogságban”, majd 1602 telén elengedték. Özvegyen, gyermektelenül éldegélt Várad körüli birtokain. 1557-ben született Kolozsvárt, s akkori fogalmak szerint már öregedő fejjel „kezde gondolkodni maga és nemzete felől”[1] – mint történetírója, Szamosközy jellemezte ezeket az éveit. Talán a fejére idézett vérvád, hogy ő volt elindítója az Erdélyt ért sorozatos csapásoknak, talán a Habsburg-kormányzat részéről tapasztalt hálátlanság, de leginkább talán csak annak belátása, hogy a török semmiképpen sem fog Erdélyről lemondani, s ez újabb nyomorúságok forrása lesz – ezek a gondolatok járhattak a fejében. Belgiojoso kassai templomfoglalása után már azt is láthatta, hogy ha Habsburg győzelemre fordulna a szerencse, neki s a többi kálvinista főúrnak sem sok szerepe lesz a prágai program szerint újjárendezett ország életében.


Ezekben a napokban Bocskai birtokügyeinek intézése címén Erdélybe ment, s ott is tartózkodott szeptember végéig, talán mert odavárta – török segítséggel – a bujdosókat, s elő akarta készíteni a talajt számukra. De ha ezért ment oda, hiába várakozott, mert török csapatok Temesvár körüli gyülekezéséről értesülve, Belgiojoso attól félt, hogy Lippa megvételére készülnek, s odaküldte Dampierre ezredest – császári zsoldba vett magyar hajdúkkal. Ezek a lippai és jenői helyőrséggel egyesülve, szeptember 13-án rajtaütöttek az erdélyi bujdosók táborán, akiket csak a temesvári törökök kirohanása mentett meg a nagyobb bajtól. Jóllehet már másnap megírták Bocskainak, hogy az incidens terveikben komoly fennakadást nem okozott, s készülnek Erdélybe, valójában terveik módosultak, és most már Gyulára hívták Bocskait, hogy onnan együtt induljanak. Már ez a hír sem érinthette kellemesen Bocskait, még kevésbé az a másik, hogy a bujdosók szétugrasztásakor a törökkel folytatott levelezésének egy része a hajdúk s onnan alighanem Belgiojoso kezébe került. Már a kortársak is sokat és sokfélét beszéltek a levélről vagy levelekről, s azóta se bizonyosodott be, hogy tulajdonképpen mi történt. Az azonban tény, hogy Belgiojosónak ilyen levelet senki sem adott át, s a főkapitány ez időben nem is gyanította, hogy mire készül Bocskai. Egészen más dolgokkal volt elfoglalva.

A török ugyanis újabb hadjáratot kezdett a magyarországi hadszíntéren. Lalla Mehmed augusztusban Esztergom megvívására indult, s Basta nehéz helyzetbe került. A hadügyek intézésévei megbízott Mátyás főherceg egyik sürgető parancsot a másik után küldte Belgiojosónak, hogy küldjön Bastának segítséget, főként indítsa hozzá a felső-magyarországi vármegyék adójából toborzott csapatokat és a nemesek által megajánlott lovasságot. Belgiojoso szeptember 8-ra Rakamazra rendelte az utóbbiakat, de a megyei hadakról kiderült, hogy a Szepesi Kamara másra fordította zsoldjukat, s a fizetetlen katonák nem hajlandók elindulni. Ezért Belgiojoso ugyanaznapra Gálszécsre részgyűlést hirdetett a felső-magyarországi vármegyéknek és városoknak, hogy gondoskodjanak a katonai rendelkezések végrehajtásáról. Amint láttuk, ez elhibázott lépés volt, mert csak alkalmat adott a rendeknek, hogy a kedvezőtlen háborús hírek okozta kényes helyzetben tiltakozzanak a vallásüldözés, főként pedig az önkényes XXII. artikulus ellen, amely szerintük érvénytelenné tette a többi országgyűlési cikkelyt is; ezért nem adnak katonát, nem szedik be az adót, sem semmiféle hadi segítséget nem nyújtanak, a vallásügyben pedig „élni fognak a bűntelen önvédelem jogával”[2]. A fegyveres ellenállást ezzel tulajdonképpen ki is mondták.

Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta. Meg is jelent Rakamazon Rákóczi Zsigmond, Csáky István és Melith Pál, Báthori István pedig követet küldött. De csak Rákóczitól sikerült 3 ezer forint kölcsönt kipréselni, ami édeskevés volt; ezért Belgiojoso személyesen kereste fel ecsedi várában a dúsgazdag Báthorit, remélve, hogy az bőkezűbb lesz. Csalódott, és üres kézzel kellett távoznia. Akkor még nem tudta, hogy megelőzték a nemesség küldöttei, akik Báthorit akarták megnyerni mozgalmuk élére, de azok is visszautasítást kaptak. Miközben hazafelé tartott, Belgiojoso találkozott Concini váradi kapitány emberével, aki éppen őt kereste a hírrel, hogy Bocskai áruló, török segítséggel Erdélyt készül elfoglalni.

Támadás Bocskai várai ellen

Az egész cikk.

Szövetség a hajdúkkal

Az egész cikk.

A hajdúk reményei

A Dampierre-hajdúk, akiknek a csatlakozása nélkül Bocskai ügye egészen másként alakult volna, többet várhattak még a késedelmesen fizetett császári zsoldtól is, mint a létében fenyegetett Bocskaitól. Egyébként sem panaszkodhattak, hogy a császári hadseregben hátrányokat szenvedtek volna. Éppen ők voltak azok, akiket a temesvári rajtaütésben tanúsított helytállásuk alapján Dampierre gyalogosokból lovasokká emelt, s tűzfegyverrel látott el, közelítve helyzetüket és fegyverzetüket a császári elitlovásságéhoz. Ezért bízott bennük eleinte Belgiojoso is, és mert elsősorban rájuk támaszkodni a Bocskai elleni támadásban.

Az álmosdi csata

Az egész cikk.

Hajdúk és prédikátorok királya

Néhány nappal később, október 31-én, az önként meghódoló Kassára való bevonulásuk másnapján, Lippai, Németi Balázzsal együtt már „a nagyságos Bocskai István, a szent és igaz hit legfőbb oltalmazója katonáinak kapitányai” minőségben írnak a bányavárosoknak, „kérve és kényszerítve” azokat, hogy fogjanak fegyvert mellettük, akik azért keltek fel, mert „a német sereg tisztjei ... a császár parancsolatjára azon munkálkodtak, hogy Magyarországot elpusztítsák, s még a magyar nevet is eltöröljék. De mindez világi dolog és mulandó, s talán elviselhető lett volna, ha ... Barbiano ... meg nem kezdte volna az igaz és tiszta keresztyén vallás üldözését”, majd „az egész császári sereget ellenünk és tekintetes és nagyságos Bocskai István úr, a mi kegyelmes urunk ellen fordította, hogy aztán ... a többi főurakat és az ország nemeseit annál könnyebben elnyomhassa.”[3]

Osgyán és Edelény

  • Tüzérség híján a hajdúk jelentősebb várakat megvenni nem tudtak; Szepesvárát is hiába ostromolták, hogy kivegyék belőle Belgiojosót.
  • A mozdíthatatlan várőrségeket és az immár megbízhatatlan magyar vármegyei és nemesi hadakat nem számítva, miután 10 ezer emberét Belgiojoso elprédálta, császári zsoldban legfeljebb 30 ezernyi katonaság állhatott egész Magyarországon és Erdélyben, s ezek közül is mintegy 20 ezer Basta fővezér és a Dobó-örökségen gyarapodott, nemrég magyar honfiúságot nyert Kollonich Siegfried alsó-magyarországi főkapitány parancsnoksága alatt.

„A magyar királyság panaszai”

Ekkorra már elkészült a kancellárián, minden jel szerint Bocatius János tollából, egy latin nyelvű kiáltvány, mely „A magyar királyság, elsőrenden Felső-Magyarország panaszai, mentségei és tiltakozásai Isten és az egész keresztény világ előtt” címet viselte.[4] A bevezetés Magyarországnak mint a kereszténység védőbástyájának a törökök elleni hősi harcait idézi, majd hatásos fordulattal rátér, hogy ezt a bástyát nem külső erő, hanem maga a választott és az ország törvényeire esküt tett magyar király, Rudolf döntötte meg, aki „a keresztények hit védelmezőinek, hű magyarjainak” áldozatvállalását úgy viszonozta, hogy „tervbe vette teljes megsemmisítésüket”, mégpedig azért, hogy a magyarok vagyonát s ráadásul a külföldi keresztények által a török elleni háborúra adott pénzt a maga önző céljaira fordítsa. Felsorolva az ismert sérelmeket, a külföldi katonaság garázdálkodásait, a nemesek vagyonának megszerzésére indított kamarai pöröket, a törvények meghamisítását, az idegen tisztviselők általi kormányzást és a vallásszabadság eltiprását, mindezt törvénytelenségként bélyegzi meg, márpedig „ha nem lehet a törvények szerint élni, keresztények, akkor ez annyi, mintha egyáltalában nem lehetne élni”. „És – folytatja az előadás scopusa felé tartva – noha Magyarország törvényei megengedik az olyan királlyal szemben, aki az ország törvényeit megsérti, az ellentmondás szabadságát és a felkelést, és az ilyen törvényszegés feloldja az ország lakosságát a kötelező hűség és hódolat alól, mégis mindent türelmesen tűrtek, míg a király el nem rendelte, hogy szándékát fegyverrel is megvalósítsák.” Itt következik Belgiojoso tetteinek – mint a császár által kiadott népirtási parancs végrehajtásának felsorolása, s Bocskai felkelésének mint önvédelemnek indokolása.

Hajdúvilág Erdélyben

A tanácsban az első ember, a fejedelem bizalmasa Imrefi János volt, előbb Belgiojoso, majd Bocskai fizetőmestere, akiről a rossz nyelvek azt suttogták, hogy karrierjét a hajdúk zsoldjából elspórolt pénz mellett felesége Báthori által méltányolt szépségének köszönheti.

Az 1644. évi hadjárat

Június 3-án Götz éhes, tépett sereget vezetett Kassa alá, ott meg a védők támadtak ki rájuk. Valósággal két tűz közé szorulva, elsáncolták magukat; rendszeres ostromra nem is vállalkoztak. Esterházy kétségbeesetten látta, hogy a parasztok fogják felmorzsolni a sereget, s megpróbálta a vármegyei nemességet rábírni, hogy lépjen fel saját jobbágyai ellen. A paraszt „nemcsak hogy magát oltalmazza – vádol – de az úton járókra rá ütnek, s ölik, fosztják, kergetik”.[5] Nincs is császári katona Szepesben, Sárosban, Tornában, Gömörben, s lám, ott is fegyverkeznek a parasztok. Ha ennek nem lesz vége, fenyegetőzik, „muskétásokat is reájuk küldünk, falujokat porrá tétetjük, magukat felvadásztatjuk az erdőkben és hegyekben, vagy nyársra vonatjuk, vagy más érdemlett halállal öletjük meg, ha meg nem szűnnek gonosz elkezdett cselekedetektül. Példát statuálunk belőlük, másoknak is ki hogy legyen.”[6] Meg is kezdte az elrettentést, a felmentő sereggel közeledő Kemény emlékirataiban emlegeti a felégetett falvakat, a császáriak által elkövetett „sok éktelen fertelmeskedéseket”,[7] amelyeket még a Habsburg-párti magyar urak is helytelenítettek. De ez sem segített. Június 14-én már a kassai védősereg vette ostrom alá az ostromlók sáncát, s mikor Kemény János előörsei megjelentek, június 16-nak éjszakáján az egész császári tábor elmenekült. Mint annak idején Belgiojoso, úgy vonultak végig Felső-Magyarországon, hogy sem Eperjes, sem Lőcse nem engedte be őket, s az üldöző erdélyiektől és az állandóan rájuk csapó parasztoktól fogyasztva, fele számra csökkenve érkeztek július 29-én Bajmócra, ahol tábort ütöttek.

Lábjegyzetek

  1. MHHS XXX. 245.
  2. MOE X. 591.
  3. Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. Okmánytár. 69–70.
  4. Latinul: MOE XI. 168–184. Magyar fordítása: Magyar történeti szöveggyűjtemény. 11/1–2. 1526–1790. Szerkesztette Sinkovics István. Budapest, 1968. 286–300.
  5. Cseh-Szombathy László, I. Rákóczi György 1644-es hadjárata. HK 1956. 73.
  6. Ugyanott, 73.
  7. Kemény János önéletírása. Kiadta Szalay László, Pest, 1856. 346.