Belgrád

A Múltunk wikiből

régen Nándorfehérvár, latinul Singidunum, angolul Belgrade,bolgárul Belgrad, régiesen Lándorfejérvár, szerbül Београд

Szerbia fővárosa és egyben legnagyobb városa
Wikipédia
Coat of Arms Belgrade

Singidunum, szerbül Сингидунум, kelta *Singi-dūn- annak az ókori városnak a neve, amely Belgráddá fejlődött. angol Wikipédia – Singidunum


Zimony (szerbül Земун németül Semlin, latinul Taurunum) Belgrádhoz tartozó városrész és közigazgatási egység. Wikipédia
Zimony címere


Гроцка је градско насеље у Србији у општини Гроцка у Граду Београду. szerb Wikipédia
COA Grocka.png
582 után
Singidunum is avar kézre kerül, az Al-Duna menti határerődök elesnek, csak a nagyvárosok állnak ellen.
597 ősze
A perzsa frontról átirányított bizánci hadsereg Priszkosz vezetésével beveszi Singidunumot, és kiűzi a birodalom területéről az avarokat.
1070 körül
A nándorfehérvári görög várparancsnok besenyő határőrei betörnek a Szerémségbe.
1071
Salamon és a hercegek elfoglalják Nándorfehérvárt. Konfliktus tör ki Salamon és a hercegek között.
1096
május: Nincstelen Valter francia lovag vezetésével főként parasztokból álló keresztes had vonul át Magyarországon.
június: Péter remete Magyarországon átvonuló keresztes serege elfoglalja Zimonyt, és a környéken pusztít; Kálmán közeledtére átmenekülnek a Dráván.
1127
nyár: II. István betör a bizánci birodalomba, elfoglalja Nándorfehérvárt, Barancsot, megerősíti Zimonyt, majd egészen Philippopoliszig, (Plovdiv) tör előre.
1150 vége – 1151 eleje
I. Mánuel hosszú ostrom után elfoglalja Zimonyt, míg Borisz a Temes vidékét pusztítja.
1154
vége: II. Géza területek átengedése fejében Andronikoszt I. Mánuel unokaöccsét támogatja a császárral szemben. A Mánuel elleni merénylet azonban nem sikerül. II. Géza Borisz boszniai bán segítségével győzelmet arat egy bizánci sereg fölött. Nándorfehérvár elszakadási kísérlete Bizánctól eredménytelen marad.
1163
nyár vége: IV. István I. Mánuelhez menekül, és hűbéresküt tesz. Mánuel sereggel vonul fel, de Nándorfehérvárnál békét köt III. Istvánnal. A császár lemond IV. István támogatásáról. Mária nevű lányát eljegyzi III. István öccsével, Bélával, aki Bizáncba kerül, áttér a bizánci rítusra, és deszpotész méltóságot kap. Bizánc megkapja Horvátországot és Dalmáciát.
1165
tavasz: III. István betör a Szerémségbe, és a zimonyi várba húzódó IV. István ellen fordul. I. Mánuel felmentő sereget indít.
III. István elfoglalja Zimonyt.
június vége: Bizánci csapatok indulnak Magyarország ellen. I. Mánuel elfoglalja Zimonyt, Boszniát, Dalmáciát, Zárát pedig Velence szerzi meg.
1166
eleje: Béla–Alexiosz Lukács pátriárkával és I. Mánuel császárral együtt elnököl a konstantinápolyi zsinaton.
Dénes ispán vezetésével visszafoglalják a Szerémséget, Zimony kivételével.
1167
július 8. A bizánci sereg Zimonynál legyőzi Dénes ispán hadát. Ezt követően békét kötnek, mely szerint a Szerémség magyar, Dalmácia viszont bizánci fennhatóság alatt marad.
1182
ősz előtt: III. Béla visszafoglalja a Szerémséget (Baranccsal és Nándorfehérvárral együtt).
1185
II. (Angelosz) Izsák bizánci császár feleségül veszi III. Béla lányát, Margitot hozományaként Nándorfehérvár és Barancs Bizánchoz kerül.
1213–1214
Boril bolgár cár lányát eljegyzik II. Endre fiával, Bélával. Nándorfehérvár, Barancs és környéke magyar kézbe kerül.
1526
október 10. A szultáni sereg Nándorfehérvárnál elhagyja az országot; a Szerémség váraiban török őrség marad.
1566
június 29. János Zsigmond Zimonynál tiszteleg a szultán előtt.
1661
május 27. Ali pasa, az erdélyi hadjárat szerdárja Belgrádból támadásra indul a fejedelemség ellen.
1663
június 10. Köprülü nagyvezír Belgrádban fogadja I. Lipót követeit: visszautasítja a bécsi udvar békeajánlatát.
október 28. Köprülü nagyvezír hadával Érsekújvárról megindul Belgrádba, téli szállásra.
1664
május 8. Köprülü Ahmed nagyvezír újabb hadjáratra indul Belgrádból Magyarország ellen.
1683
május 13. IV. Mehmed szultán Belgrádban Kara Musztafa nagyvezírt nevezi ki az I. Lipót elleni hadjárat fővezérévé. A szultán Belgrádban marad.
október 14. IV. Mehmed szultán Belgrádból visszaindul Drinápolyba.
december 25. Kara Musztafa nagyvezírt Belgrádban IV. Mehmed megöleti. Utóda Kara Ibrahim pasa (1685-ig).
1685
október 15. Ahmed váradi pasa Váradon elfogatja Thököly Imrét. (Előbb Jenő várába, majd Belgrádba viszik.)
1688 február közepén
Thököly Imre maroknyi hívével Belgrádba menekül.
1688. szeptember 6.
A szövetséges hadak elfoglalják Belgrádot.
1689. augusztus 30.
Badeni Lajos Belgrádtól délre, Batočinánál legyőzi a Magyarország ellen felvonuló török sereget.
1690. október 8.
Aspremont Ferdinánd császári altábornagy feladja Belgrádot Köprülü Musztafa nagyvezírnek.
1691. augusztus 2.
Thököly Imre Belgrádnál csatlakozik a török fősereghez.
1693 augusztus 12.
Eugen Croy herceg tábornagy megkezdi Belgrád ostromát.
1693 szeptember 10.
A török felmentő sereg közeledése miatt abbamarad Belgrád ostroma.
1717. június 18.
A császári sereg megkezdi Belgrád ostromát.
1717. augusztus 16.
Savoyai Eugén herceg Belgrád alatt legyőzi Khalil pasa nagyvezír felmentő seregét.
1717. augusztus 17.
Musztafa pasa feladja Belgrád várát.
1717. augusztus 22.
A császári sereg bevonul Belgrádba.
1739. július 23.
Oliver Wallis gróf császári fővezér Belgrádtól délkeletre, Grockánál vereséget szenved Mehmed nagyvezírtől.
1739. július 29.
Mehmed nagyvezír megkezdi Belgrád ostromát.
1739. szeptember 1.
VI. (III.) Károly és I. Mahmud szultán megbízottai Belgrádban békét kötnek. A béke értelmében a törökök megkapják Belgrádot, Sabácot, Orsovát, valamint Szerbia és Havasalfölde 1718 óta császári kézen levő részét.
1789. október 9.
A császári-királyi sereg gróf Laudon Gedeon tábornagy parancsnoksága alatt beveszi Belgrádot.
1883. december 20.
A SzabadkaÚjvidékZimony vasútvonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Szerbiával és a Balkánnal.
1883.
Átadják a forgalomnak az eszéki Dráva-hidat és a zimonyi Száva-hidat.
1910. január 8–9.
A balkáni szocialisták első konferenciája Belgrádban.
1914. július 23.
A Monarchia ultimátumának belgrádi átnyújtása.
1914. július 25.
Pašić válasza az ultimátumra. Mozgósítás elrendelése a Monarchiában.
1914. december 2.
Belgrád eleste.

Tartalomjegyzék

Mócsy András

Politikai történet

Valamivel több fényt vetnek forrásaink az i. e. II. századra. A szkordiszkuszok a század első felében olyan hatalmi tényezővé váltak a Balkán félsziget közepén és északi felében, amellyel a római terjeszkedésnek és a római terjeszkedés ellen védekező makedón királyságnak egyaránt számolnia kellett. E kelta államalakulat központja valahol Belgrád környékén, a Duna szerbiai szakasza mentén feküdt, azon a területen, amely a kelet és nyugat közötti közlekedésben minden időben kulcsfontosságú volt.

A severusi virágkor

Az „illyricumiak” csoportosulásának súlypontja Pannonia volt, mégpedig egyre nyilvánvalóbban Sirmium környéke. A szerémségi Duna-szakasz volt az illyricumi limes középső szakasza, és ez volt az a pont is, ahol az Észak-Itáliát kelettel összekötő szárazföldi út a Dunát érintette. Itáliának a Száva völgyében volt az egyetlen vízi összeköttetése a Dunával, de a Balkánt átszelő, minden korban elsőrendű fontosságú Belgrád–Bizánc útvonal is innen indult ki. Ez magyarázza azt a véletlennek látszó jelenséget, hogy minden pannoniai származású császár szerémségi születésű volt. Sirmiumban székelt az a junta, amely a vezetést csakhamar magához ragadta.

A romanizáció és utóélete

Pannoniában a szerémségi egyházközségek a IV. század közepén Sirmium igazgatási és politikai szerepéből fakadóan a birodalmi politikában is számottevő tényezővé váltak; a nyugati arianizmus vezető alakjai közül Valens Mursa, Ursacius pedig a Szerémséggel szomszédos moesiai Singidunum (Belgrád) püspöke volt.

Bóna István

A hunok

Amikor 439 novemberében a vandálok elfoglalták Karthagót, majd megtámadták Szicíliát is, II. Theodosius kormányzata elhatározta, hogy szembeszáll a veszedelmes ellenséggel. Jelentős keletrómai erőket küldtek Szicíliába a nyugati római hadak támogatására. Alighogy erről a perzsák értesültek, megtámadták Armeniát. A maradék római erőket ellenük irányították. Ütött a hunok órája. Megrohanták és elfoglalták a Duna északi partján fekvő egyik római erődöt. A keletrómai kormány tiltakozására váddal válaszoltak: a Duna menti Margus város püspöke átkelt a folyón, s hun fejedelmi sírokat rabolt ki. A hun követek kérték a püspök kiadatását, ezt Konstantinápoly természetesen megtagadta. Az elit csapatok távollétében Bleda hunjai könnyűszerrel átkeltek a Dunán. Elsőnek az átkelőhelyül szolgáló szigettel szemben fekvő Viminacium (Kostolác) városát rohanták meg és rombolták le. A szomszédos Margust maga a püspök árulta el attól való félelmében, hogy a béke kedvéért esetleg mégis kiszolgáltatják. A Duna déli partján nyugat felé haladva a következő állomás Singidunum (Belgrád) volt – lakosait rabszolgának hurcolták el.

Nedao után

A 470. elején hazatért Theoderik nem váltotta be a császár reményeit. Annál inkább a gótokét. Kíséretével, vazallusaival és csapataikkal, mintegy 6000 fegyveressel tüstént megtámadta Singidunumot (Belgrádot), lemészárolta a röviddel korábban odamenekült Babait és szarmatáit, a várost pedig nem adta vissza a rómaiaknak.

Az interregnum

509-ben Theoderik kénytelen volt átengedni Anastasius császárnak (491–518) Bassiana városát és a körülötte fekvő Kelet-Pannoniát (Pannonia Bassiensis), vagyis Singidunum előterét, Sirmiumtól nyugatra azonban a gót uralom érintetlen maradt.

A gepidák

539-ben a gepida hadak az Al-Duna és a Száva mentében véres háborút indítottak a keletrómai birodalom ellen. Nagy csatában megverték és megölték a keletrómai dunai haderő parancsnokát, Calluc magister militumot. Győzelmük nyomán jelentékeny római területet szálltak meg a Duna déli partján, a Singidunumtól (Belgrád) az Olt torkolatával szemben fekvő egész Partmenti Daciát (Dacia ripensis). I. Justinianus kénytelen volt de facto elismerni a gepidák hódításait.

Az avar-bizánci háborúk

A háború II. Tiberius hatalomra jutása után (578–582) tört ki ismét. Baján összeszedette a Dunán a teher- és komphajókat (tehát a folyami hajózás a népvándorlás kor legsötétebb századaiban sem szünetelt), majd a Dunán és Száván át Sirmium alá vontatott tarka hajóállományból bizánci ácsokkal a város alatt hajóhidat veretett a Száván. Ezenközben Singidunum (Belgrád) bizánci parancsnokát azzal áltatta, hogy a szlávok ellen készül. Utána másik hidat építtetett a folyón Sirmium felett. A hidak nemcsak a bizánci flottát vágták el a várostól, de lehetővé tették a sziget teljes bekerítését is. A várost védő Salamont a hosszú ostrom és éhség megadásra kényszerítette, ő maga, katonái és a városi lakosság egy szál ruhában vonulhattak el (582).

A kapu megnyílt. Az avarok két évvel később elfoglalták Singidunumot, lakosait országuk belsejébe hurcolták (584). Közvetlenül ezután elárasztották a Balkánt. Az Al-Duna mentén fekvő határerődök egészen a mai Dobrudzsáig sorban elestek, a legtöbb véglegesen elpusztult. Baján seregeit csak néhány nagyváros verte vissza, kudarcba fulladt Thesszaloniké ostroma is (586. szeptember).

A Haemus (Balkán) hegység és az Al-Duna közötti vidék az avarok és szláv szövetségesei kezére került; az avarok kezdtek berendezkedni a meghódított területeken. A lakosokat nem hurcolták el többé; dolgozzatok, vessetek és arassatok, mi az eddigi adónak csak a felét szedjük tőletek – édesgették magukhoz a parasztokat. A birodalmi kormányzat évekig tehetetlen volt. Az új császár, Maurikiosz (582–602) 591-ben végre békét kötött a perzsákkal, a csapatokat visszavonták keletről.

A császári hadak élére a korai bizánci birodalom nagy hadvezére, Priszkosz került. Priszkosz először az avaroktól többé-kevésbé független szláv Ardagast ellen vonult, és súlyos vereséget mért rá (593–596), majd az avarok ellen indított támadást. Rövid ostrom után bevette Singidunumot, helyreállíttatta a város lerombolt falait, s ezzel az avarokat lényegében kiverte a Balkán félszigetről (597 ősze).

A korai avar társadalom

Singidunum városlakóit, Illyricum és Thracia hadifoglyainak ezreit az avarok a Dunántúl elhagyott római városaiba telepítették, elsősorban Sopianae (Pécs) és Castellum (Keszthely–Fenékpuszta) falai közé és környékére. E több ezer főnyi lakosságot szolgáltatásokra kényszerítették, egyébként békén hagyták.

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
JUGOSZLÁVIA
Zemun/Zimony X

Az Alföld és Erdély a IX. században: a bolgárok

Singidunum fehér kőfalakkal védett római–bizánci várát a hódító bolgárok szintén Belgrad-nak nevezték – az utolsó török nevű kán, Omurtag halála után (831) a szláv nyelv vált uralkodóvá a bolgár kánságban.

Györffy György

Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

A Balkánon növelte az elkeseredést, hogy 1037-ben az ochridai patriarkátus élére – bolgár-szláv jellegét megszüntetendő – görög főpapot neveztek ki. A mozgalom 1040-ben robbant ki felkelésben, amikor a mindaddig Magyarországon élt Delján Péter bolgár trónkövetelő, Péter király unokatestvére, a Dunán átkelve megszállta Nándorfehérvárt, és ott cárrá kiáltatta ki magát.

„Aktív” külpolitika

A magyarokkal szövetséges Romanosz bukása váltotta ki 1071-ben a magyar támadást a görög hatalom fő dunai támaszpontja, Belgrád (Nándorfehérvár) ellen. A Magyar Krónika szerint a támadásra közvetlen ürügyet az szolgáltatott, hogy a nándorfehérvári görög parancsnok besenyő határőrei betörtek zsákmányolni a Szerémségbe. Salamon és a hercegek Szalánkeménben összejőve határozták el Nándorfehérvár elfoglalását. Igen sok hajó összpontosításával a Száván átszállították a sereget, annak ellenére, hogy az ellenfél hajóhada görögtűzzel védekezett. Miután a túlparton sikerült szétverni a görögök által segítségül hívott besenyő hadat, a magyarok a falakat ostromgépekkel kezdték vívni. Hosszú ostrom után, amikor már a falak itt-ott omladoztak, egy fogságba hurcolt magyar leány felgyújtotta a görög, bolgár és „szerecsen” (mohamedán arab) katonák által védett várost, így rohammal sikerült bevenni. A fellegvárat Nikétász várparancsnok szabad elvonulás feltétele mellett feladta, s amikor kivonult a várból, a görögbarát Géza védelmébe adta magát.

A Nándorfehérváron nyert rengeteg fogoly és zsákmány megosztása ellentétet váltott ki a király és a hercegek között. Géza herceg megrövidítve érezte magát a neki juttatott negyedrész miatt, ugyanakkor nem volt hajlandó a hozzá szegődött görögökön osztozni. Az ellentét még csak fokozódott, amikor megérkeztek az új császár, Dukász Mihály követei, akik természetszerűleg Gézával ültek le tárgyalni a görög foglyok kiszabadítása ügyében, és vele szerződtek. A nyílt viták lezajlása után színleg békében váltak el, de az őszinte együttműködésnek vége szakadt.

Fegyverszünet. Pénzügyi reform.

Egy 1090 körüli pannonhalmi összeírás mindamellett arról tanúskodik, hogy Salamon tett egyházi adományokat, s így okleveleket is adott ki. Egyik oklevelének ólombullája nemrég a belgrádi vár ásatásainál került elő.

Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

A Száva szigetén elterülő Szerémvár, az ókori Sirmium, egy ortodox bolgár püspökséggel 1018-ban jutott görög kézre. A görög uralom alatt új görög püspökséget létesítettek, és amikor 1071-ben Salamon, Géza és László elfoglalta Nándorfehérvárt, Szerémvár – átellenben a honfoglalás óta magyar kézen levő Szávaszentdemeterrel – magyar kézre került.

Belháború. Géza uralma.

A görögök vissza akarták kapni Nándorfehérvárt, Géza pedig el akarta magát ismertetni Magyarország királyának. Valószínű, hogy egy 1074-ben kötött békeszerződés során teljesült mindkét óhaj; ennek lehet tárgyi emléke a magyar korona alsó része.

A keresztes hadjárat

Míg Péter remete a Rajna-vidéken toborzott, és a zsidók megsarcolásával pénzt szerzett, Valter lovag a fele sereggel előreindult, és május derekán érkezett a magyar határra. Kálmán szabad átvonulást és piacot biztosított neki a zarándokúton: MosonGyőrSzékesfehérvárTolnaBaranyavárValkóvárZimony; ezen haladva három hét alatt rendben elértek Zimonyba. Csak a végén került kisebb összetűzésre sor, amikor a keresztesek zöme átkelt Belgrádba, de az utóvédből tizenhatan lemaradtak, és garázdálkodni kezdtek. A zimonyiak levetkőztetve átzsuppolták őket a határon, szerelésüket pedig a vár falára akasztották intő példának.

Péter remete vegyes francia–német seregnek átvonulása Zimonyig rendben zajlott le, de amikor meglátták a vár falra tűzött „trófeákat”, megostromolták és bevették Zimonyt, igen sok magyart megöltek, kifosztották a gazdag raktárakat és pusztították a környéket. Mikor egy frankavillai „latin” hírül adta nekik, hogy Kálmán király megtorló serege közeledik, fejvesztetten keltek át a Száván.


Gottfried 10 000 lovasból és 30 000 gyalogból álló serege szeptember 20-án ért el a Bécs előtt fekvő Tullnhoz; a herceg innen követséget küldött Kálmán királyhoz. Kálmán Sopronban személyes találkozáson megállapodott Gottfrieddal a békés átvonulás feltételeiben. Kálmán szabad utat s piacot engedett Magyarországon át, Gottfried öccse, Balduin, feleségével és kíséretével viszont túszul adta magát Kálmánnak, aki a magyar sereggel a Duna bal partján kísérte a keresztes hadat. A nagy sereg minden összetűzés nélkül ért el Zimonyba, ahol átkeltek a Száván, elindulva küzdelmes, de végül is Jeruzsálemig vezető útjukon.

Kristó Gyula

II. István

A magyar király 1127 nyarán átkelt a Dunán, és Belgrádot vette ostrom alá. A kezére került várost földig leromboltatta, s Belgrád köveiből Zimony városát erősítette meg.


János császár terve sikerült: bevonult a Szerémségbe, elfoglalta Zimonyt, nagy zsákmányt ejtett, majd visszatértében Barancsot erősítette meg.

II. Géza orosz és bizánci háborúi

Tekintettel arra, hogy 1149 végén a beállt tél nem tette lehetővé Mánuel számára a teljes leszámolást a szerb felkelőkkel, ezért a bizánci császár 1150 nyarának végén újból sereget vezetett Szerbiába. Nišben gyűjtötte össze seregét, s itt értesült róla, hogy a magyarok szövetséges csapatok küldésével siettek a szerbek segítségére, ezek egy részét besenyő lovasok és mohamedán vallású kálizok alkották. A bizánci sereg a Száva folyó érintésével, tehát egy eredendően észak felé vezető út megtétele után jutott el a Tara patak vidékére, Belgrádtól délre, ahol szemben találta magát az egyesült magyar–szerb sereggel. Kemény csata támadt, amelynek során maga Mánuel császár is párviadalra kényszerült a magyar csapatok egyik vezetőjével, Bágyon ispánnal. Az összecsapás végül is a bizánciak győzelmével végződött, II. Uroš nagyzsupán engedelmességéről biztosította a császárt, és ígéretet tett arra, hogy mind nyugati, mind keleti hadjárataiban megfelelő számú katonával, 2000, illetve 500 fővel segíteni fogja Bizáncot.


Ha pontosan nem is lehet meghatározni a bizánci sereg Magyarország elleni támadásának időpontját, bizonnyal 1150 végén, 1151 elején indult útnak a császár, hogy megbosszúlja a magyarok ellenséges hadi cselekedeteit. Bár hajói nem érkeztek meg időre, a császár és serege egy szál fatörzsből kivájt sajkákon átkelt a Dunán, s megkísérelte, hogy Zimonyt rohammal elfoglalja. Mivel az nem sikerült, a császár az ostromot rokonára, Theodórosz Vatatzészra bízta, aki a környező falvakat pusztította el, egyebek között egy szerémségi királyi udvarhelyet is feldúlt. A zimonyi védők a halicsi hadjáratban levő II. Géza megérkeztére vártak. Felmentést azonban nem kaptak, így feltétel nélkül meghódoltak Mánuelnek, aki a javakkal telizsúfolt zimonyi erődben szabad rablást engedett katonáinak. Már éppen vissza akartak térni a bizánciak a temérdek magyar hadifoglyukkal bosszúálló hadjáratukról, amikor arról értesültek, hogy nagy sereg élén ellenük vonul Géza, miután befejezte halicsi hadjáratát.


A magyar király támadása mögött az a megegyezés állott, amelyet Andronikosszal, Mánuel császár unokaöccsével kötött. Andronikosz apai ágon maga is Komnénosz volt, János császár öccsének, Izsáknak a fia, anyai ágon pedig a halicsi fejedelemmel, Vologyimerkóval tartott rokonságot. Miután a császár elégedetlen volt kilíkiai szereplésével, 1153-ban a Magyarországgal közvetlenül határos thema élére helyezte. Andronikosz mint Belgrád, Barancs és Niš városok bizánci elöljárója (dux) titokban tárgyalásokat kezdett Gézával, s egyezségre jutottak abban, hogy e városok magyar kézre juttatása fejében segítséget kap Gézától a császári korona elnyeréséért indítandó harcához. Barbarossa Frigyessel is kapcsolatot épített ki Andronikosz. Az összeesküvő merényletet kísérelt meg a bizánci császár ellen, ez azonban sikertelen maradt, s Andronikoszt börtönbe zárták. Mivel Géza még nem értesült Andronikosszal történtekről, sereget szervezett, amelyben csehek és szászok is harcoltak, s Borisz boszniai bán támogatását is élvezte, és betört a bizánci birodalom területére. Barancs ostromához kezdett, kirabolta, feldúlta a város környékét, majd Belgrád felé vonult. A császár Baszileiosz Tzintzilukészt küldte, hogy a visszavonuló Borisz bánnal megütközzék. A bizánci hadvezér azonban óvatlanul a magyar hadra támadt. A csatában II. Géza győzelmet aratott; sok bizánci esett el, sokan futásban kerestek menedéket. Harcolt a bizánciak kötelékében egy magyar sereg is, amelyet egy bizonyos István, alkalmasint az Árpád-ház tagja vezetett. Ezt a sereget szinte teljesen felmorzsolták II. Géza csapatai. A magyarok betörése a bizánci birodalomba kiváltotta Belgrád lakóinak Bizánctól való elszakadási mozgalmát. A császár Jóannész Kantakuzénosz személyében külön megbízottat küldött az elszakadás megakadályozására, amit oly módon sikerült a megbízottnak teljesíteni, hogy a szakadár belgrádiakat foglyokként magával vitte a császárhoz.

A Bizáncból támogatott ellenkirályok

Mánuel terveiben fontos szerepet jutott rokonának, Istvánnak. Úgy ítélte meg, ha István elnyeri Magyarország koronáját, hűbéri függésbe vonhatná az északi szomszédot, adójának nagy részére igényt tarthatna, s könnyűszerrel megkaparinthatná a Szerémséget és Zimonyt.


Mánuel nem nyugodott bele a diplomáciai kudarcba, tervét katonai erő felvonultatásával igyekezett megvalósítani. Szófiából a magyar–bizánci határra, Barancs és Belgrád vidékére vonult fel, egy csapatot pedig unokaöccse, Alexiosz Kontoszthepanosz vezetésével Istvánnal együtt Magyarországra küldött.


Ugyancsak Nišben fogadta a császár a hatalomba Magyarországon visszakerült III. István követeit, de mivel azok nem hoztak Mánuel számára elfogadható üzenetet, elbocsátotta őket, maga pedig továbbindult Magyarország felé, s Belgrádba érkezett.

A magyar határon ismerte fel a császár, hogy IV. Istvánt nem képes újból a magyar trónra ültetni, ezért Magyarország megszerzése érdekében más taktikához folyamodott. A császár testőrsége parancsnokát, Georgiosz Palaiologoszt küldte követként Magyarországra, hogy üsse nyélbe leányának, Máriának jegyességét III. István öccsével, Bélával, aki 1161 óta Dalmácia és Horvátország heregeként bizánci szempontból fontos területeket kormányzott. Mánuel úgy számított, hogy a dinasztikus kapcsolat barátivá teheti a magyar–bizánci viszonyt, illetve Béla megnyerésével bármikor beavatkozhat a magyar belügyekben. Georgiosz sikerrel teljesítette követi megbízatását, megkapta a magyaroktól Bélát és azt a területet, amelyet még II. Géza jelölt ki Béla számára. Bizonyosra vehető, hogy Béláért cserébe Mánuel lemondott IV. István ügyének támogatásáról, ami 1163 őszén mindennél fontosabb volt III. István számára.

III. István harcai Bizánccal

Az 1165. évi magyar–bizánci ellenségeskedést III. Istvánnak a Szerémség visszafoglalására 1165 tavaszán indított támadása vezette be. A magyar királynak sikerült a Duna–Száva köz nagy részét magyar fennhatóság alá vonnia, s már a terület központját, Zimonyt fenyegette. Mánuel levélben figyelmeztette III. Istvánt, hogy a Szerémség elfoglalásával a bizánciak támadását vonja magára. Mivel a magyar uralkodó nem rettent meg Mánuel fenyegetésétől, s folytatta szerémségi akcióját, a bizánci császár újabb magyar háborúra készült, s ismét elhatározta — jóllehet 1164-ben már letett róla —, hogy megkísérli Magyarországon uralomra juttatni IV. Istvánt. Európai méretű diplomáciai akcóba kezdett, hogy erős szövetségi rendszert kovácsoljon össze III. István ellen. Levélben kereste fel Jaroszlav halicsi fejedelmet, akinek leánya III. István jegyese volt, s a magyar király dehonesztáló jellemzésével a maga oldalára állította III. István leendő apósát. Rosztiszlav kijevi nagyfejedelem esküvel erősítette meg, hogy harcolni fog Mánuel oldalán. Megnyerte a bizánci császár a magyar király elleni harc ügyének Barbarossa Frigyest, továbbá Jasomirgott Henrik osztrák herceget, akinek felesége Mánuel unokahúga volt. Számított Mánuel a besenyők, a szerbek és az ikoniumi szeldzsuk-török szultán katonai támogatására is. Velence a tengeri harcokhoz ígért segítséget. A magyarok közben bezárták az ostromgyűrűt Zimony körül, ahol maga IV. István is tartózkodott. A bizánci császár erős segélyhadat küldött Zimony felmentésére, amelyet a magyarok szárazföldről és a Duna felől egyaránt ostromoltak. Miután nyílt csatában nem tudták bevenni az erősséget, más eszközhöz folyamodtak. Sikerült pénzzel megvesztegetniük néhány magyart IV. István hívei közül, s egyikük, Tamás nevű, aki esetleg azonos lehet IV. István 1163. évi nádorával, 1165. április 11-én megmérgezte urát. Ily módon sikerült a magyaroknak elfoglalniuk Zimonyt, s ezzel az egész Szerémség újra magyar uralom alá került. A vár védői szabad elvonulást nyertek. A halott IV. István tetemét a bevonuló magyarok meggyalázták, sokáig temetetlenül hagyták, majd utóbb mégis a magyar királyok szokásos temetkezőhelyére, Székesfehérvárra szállították, s ott helyezték örök nyugalomra.

Mánuel császár 1165. június végén indult el Szófiából újabb magyarországi hadjáratára, s ekkor derült ki, hogy a sok beigért segítség közül a katonai akcióban csak a velenceiek vesznek részt. A bizánci sereg háromszor kísérelte meg kemény ostrommal Zimony bevételét, míg végül a harmadik próbálkozás sikerrel járt. Elfoglalták az erősséget, s kezükbe került Gergely, a vár védelmét irányító szerémi ispán és a többi, ott harcoló megyésispán. Csak az ostromnál jelenlevő Béla-Alexiosz közbenjárásának volt köszönhető, hogy a magyar vezetőket Mánuel nem végeztette ki, s megelégedett fogságba vetésükkel. Zimonyt a bizánci csapatok fenekestül felforgatták.


1165 végén a bizánciak megerősítették a Magyarországgal szomszédos bizánci védvonalat. Zimonyt helyreállították, a ledőlt tornyokat rendbe hozták. Nagy figyelmet fordítottak a Belgrád területén lévő kis településekre, Barancsot pedig benépesítették.


1166 tavaszán III. István Dénest a Szerémség elfoglalására küldte nagy sereggel. A magyar hadvezér ügyesen kihasználta a bizánci seregben tapasztalható széthúzást és vezéri rivalizálást, megfutamította a bizánci hadrendet, s Zimony kivételével az egyész Szerémség magyar kézre került.

III. Béla hódító külpolitikája

1182-ben Mária, II. Elek császár anyja kérte Béla segítségét. A magyar király azonban csak ürügynek tekintette a felkérést arra, hogy bizánci területeket ragadjon el. Legkésőbb ekkor visszafoglalta Bizánctól a Szerémséget, majd meghódította a bizánciak két fontos határmenti erősségét, Barancsot és Belgrádot.


Igaz, a bizánciak 1184-ben csaknem a Duna vonaláig, Barancs és Belgrád vidékére szorították vissza Bélát, de a magyar király 1185. évi újabb hadjárata ismét Nišig és Szófiáig vitte előre a magyar hódítás vonalát.

Az új berendezkedés időszakának külpolitikája

1213 végén vagy 1214 elején magyar követek jelentek meg Boril székhelyén, Tirnovóban, hogy Boril leányát eljegyezzék II. Endre fiával, Bélával. Boril leányának további sorsáról nincsenek adataink. Minden bizonnyal e leány hozománya volt az Al-Dunától közvetlenül délre elterülő vidék, Belgrád és Barancs körzete, amely 1203–1213/1214 között Bulgáriához tartozott, de amely a későbbi években — így Barancs 1217-ben — már magyar fennhatóság alatti területként tűnt fel.

Hegyi Klára

Hadsereg, szpáhik, janicsárok

Szulejmán Belgrádnál rést ütött Magyarország déli védelmi vonalán, átlépte a bűvös dunai határt és bekebelezte az ország középső részét.

A hódítás határai

A több tízezres ember-, állat- és szekérkígyó felvonulása kényszerűen a gyalogság sebességéhez igazodott, a fősereg a fővárosoktól (előbb Brusszából a kis­ázsiai, majd Edirnéből és Isztambulból az európai oldalon) egyaránt két – két és fél hónap alatt jutott el Belgrádig és Kisázsia keleti határáig, s a tényleges harcra két-négy hónapja maradt.

Sinkovics István

Szapolyai János megkoronázása

Kormányzati tapasztalatokat Szapolyai már húszéves korától kezdve szerezhetett, hiszen erdélyi vajdaként ő kezdte el szervezni és a sajátos körülményekhez igazítani az erdélyi kancellária szervezetét. Nem marad­tak el kormányzati-birtokigazgatási ismeretei mellett katonai-hadi tapasz­talatai sem. Nyolc hadjáratban vett részt a török ellen, különösen kitűnt a Nándorfehérvár elvesztését hozó 1521-es esztendőben, midőn egyedül ő ért el hadi sikereket, Szörény várát is keményen megostromolva.

Az európai segély megnyeréséért

János követei a török elleni háború eshetőségeire vonatkozólag is vittek magukkal utasítást. Ha olyan hadsereget küld a Német Birodalom Magyarországra, amely nyilvánvaló fölényben lesz a törökkel szemben, akkor nemcsak megverik a szultán seregét, de a Balkán oszmán rabságban élő népeinek segítségével felbomlaszthatják európai hatalmát. Ez persze túlzott várakozás volt; de János király azt is számba vette, hogy kisebb seregekkel milyen reális hadicélt lehetne kitűzni. 40-50 ezer gyalogossal, 8 ezer nehézlovassal és a magyar katonaság csatlakozásával vissza lehet foglalni Belgrádot és Sabácot is.

Bécs ostroma

Ferdinánd ismételten kérte a birodalmi fejedelmeket és rendeket, hogy a megsza­vazott gyorssegélyen kívül még 50 ágyúval és megfelelő mennyiségű élelmiszerrel segítsék. Azt is kérte, hogy a gyorssegélyként kiállított csapatokat azonnal küldjék Magyarországra a török támadás feltartóztatására, vagy ha a támadás el­maradna, az Al-Duna menti várak, elsősorban Nándorfehérvár visszafoglalására. Ferdinánd tehát az ország déli védelmi rendszerének helyreállítását remélte a birodalmi hadsereg segítségével.

Kísérletek a török feltartóztatására

Az új bánok különösen fontosnak tartották Jasenóc visszafoglalását és megerősítését, mely az Una és Száva találkozásában, igen előnyös helyen feküdt; katonai jelentőségét Nándorfehérvár egykori stratégiai fontosságához hasonlították.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

A hadjárat vezetésére Szulejmán a perzsa háborúkban gazdag tapasztalatokat szerzett Kara Ahmed pasát nevezte ki szerdárrá, akihez Drinápolyban április 22-én csatlakozott Haszán anatóliai beglerbég is. A sereg a balkáni csapattesteket összegyűjtve, Belgrádnál kiegészült, majd Titelnél átkelve a Tiszán, Temesvár ellen fordult.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

A másik sereggel maga Szulejmán szultán érkezett Zimonyba, ahol június 29-én „atyailag” fogadta János Zsigmondot, és ha régi ígérete szerint nem is Magyarországot, de a Tiszántúlt neki „engedte” át. Ugyanakkor a fejedelem rendelkezésére adta a krími tatár hadakat, hogy velük Schwendivel szemben Eger irányába törjön.

Zimányi Vera

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig.

Péter Katalin

A reformáció történelemszemlélete

1456-ban, Hunyadi János nándorfehérvári táborában a kor legnagyobb szónoka, Kapisztrán János, az 1514. évi keresztes hadjárat meghirdetése idején pedig más ferencesek lelkesítették velük az ellenség ellen készülődő paraszti katonaságot.

Az első hazai reformátorok

A reformáció első szakaszának ma számon tartott magyarországi főszereplői kiválóan képzett egyházi férfiak. Többnyire a közép-európai humanizmus központjaiban, Bécsben és Krakkóban, esetleg Padovában tanultak. Wittenbergbe tőlünk 1522-ben mennek az első tanulók, de már a befogadói időszakban sokan fordulnak meg ott.

Ehhez a társasághoz tartozik a budai Kresling János és a morva származású Conrad Cordatus, az első hazai reformátorok közül a legismertebbek. Mindketten 1521 őszén kezdenek lutheri szellemben működni. Valószínűleg Mária főhercegnő ideköltözésével lehet kapcsolatban fellépésük, aki már otthon az új tanítások támogatójának hírében állt. Kreslingék az ő segítő jóindulatára számíthatnak. Budán azonban, különösen Nándorfehérvár eleste után, annyira kiélezett a hangulat, hogy Mária saját, lutherizmussal vádolt papját sem tudja maga mellett tartani.

Könyvek, olvasók, értelmiség

Nagybáncsai Mátyás nagyszombati polgár 1560-ban énekbe foglalja Hunyadi János nándorfehérvári győzelmének történetét.

Sinkovics István

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

Az 1595. év tehát a török elleni háborúban jelentős eredményeket hozott. Esztergom és Visegrád visszafoglalásával a császári és a magyar seregek behatoltak Buda közvetlen védelmi övezetébe. Az arcvonal keleti szárnyán a Maros menti várak felszabadításával a Tiszántúl déli fele az erdélyi csapatok ellenőrzése alá került. A török a nagyobb várak közül csak Temesvárt tartotta a kezében, Havasalföldről pedig csaknem teljesen kiszorult. Budáról az asszonyokat, gyermekeket és a drágább értékeket hajókra rakták, Nándorfehérvárra, Szendrőbe vagy még távolabbi, védett helyekre szállították.

Katonai erőviszonyok

1603 szeptemberében Russworm újból Buda térségébe vezette seregét, táborát Vác és Buda között verette fel, és hidat építtetett a Dunán. A Buda segítségére küldött török csapatok egy éjszaka észrevétlenül a császáriak hídja ellen támadtak. A két sereg egymásnak rontott, és virradatig öldöklő harcot vívott. A török nagy veszteséget szenvedett, de megerősített táborába vonulhatott vissza. Miután a korán beköszöntő tél miatt a török hadsereg visszatért Belgrádba, Russworm novemberben visszafoglalta Hatvant.

Makkai László

Bocskai „gondolkodni kezd”

Az első kapcsolatok Bocskainak egy török rabja által létesültek, aki sarcának összekoldulása címén feltűnés nélkül közlekedhetett Bocskai akkori lakhelye, Sólyomkő és az emigránsok főhadiszállása, Temesvár között. 1604. április 1-re már annyira érettnek látszott az ügy, hogy a magyarországi fővezérlettel megbízott nándorfehérvári pasa, Lalla Mehmed ezen a napon levelet írt Bocskainak. Elhitte – írja az erdélyi bujdosóknak –, hogy Bocskai mindig [!] jóakarója volt a török császárnak, ám mutassa meg ezt most is, s közölje szándékait. A török rab konkrét feltételeket hozott, ezeket Bethlenék írásba foglalták, s a pasa a szultánhoz juttatta, aki felhatalmazta az időközben nagyvezírré kinevezett Lalla Mehmedet a szövetség megkötésére. Augusztus első napjaiban az új nagyvezír értesítette Bocskait, hogy mivel az erdélyi bujdosók őt „egy akaratból fejekké és fejedelmükké akarják választani”,[1] kívánságára török csapatokat ad segítségül, akik beviszik Erdélybe.

Az erdélyi hatalmi központosítás

Bethlen gazdaságpolitikáját merkantilistának szokták nevezni, s ha lehetőségeiben elmaradt is a nyugati abszolutizmusok mögött, elveiben valóban korszerű volt ipar- és kereskedelempártolásával. Akár fejedelmi merkantilistának, akár – mint a bécsi pápai nuncius – kereskedő-zsarnoknak nevezzük, tény az, hogy tudatosan törekedett a fejedelmi hatalom anyagi alapjait a feudális földbirtok mellett ipari-kereskedelmi bevételekre helyezni. Az Európa-szerte gyakorolt monopóliumrendszert nem udvaroncai javadalmazására használta, mint Angliában a Sturtok, hanem állami kézbe vett külkereskedelemre, élő marhával, marhabőrrel, viasszal, mézzel, higannyal, sóval, vassal, amit biztosokkal vásároltatott fel, és megbízott hivatásos kereskedőkkel, erdélyiekkel, de nándorfehérvári raguzaiakkal vagy gdanski skótokkal is adatott el Velencében és máshol.

R. Várkonyi Ágnes

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

  • Ezzel szemben 1663. április elején, amikor a szultán átadta a nagyvezírnek a Próféta zászlaját, Reniger és Goes követek Köprülü nagyvezírhez Belgrádba a császár békeajánlatát vitték, majd pedig eszéki táborába már a Haditanács elnökének, Lobkowitz hercegnek a béke érdekében minden áldozatra való készségét ajánló levelét nyújtották át.
  • Köprülü Ahmed éppen erre a puszta életet, övéit mindenáron megóvni akaró közhangulatra építette fel politikai tervét. Szapolyai egykori királyságának mintájára egész Magyarországot, a rendi állam méltóságaival, apparátusával együtt, a szultán hatalma alá akarta szervezni. Elhatározta: Pozsonyban országgyűlést tart, s a királyi Magyarországot Erdély státusába helyezi. Már Belgrádnál kész ez az elgondolás, Apafi parancsot kap, hogy hadsereggel menjen Budára, és szervezzen pártot a urak és nemesek között.

A téli hadjárat

A nemzetközi szervezkedés 1664 tavaszán már felöleli Erdélyt, Lengyelországot és Havasalföldet. A Belgrád környéki lakosság készülődéséről és általában a török balkáni hadmozdulatairól Zrínyit egy magát meg nem nevező tájékoztatja, csak annyit árul el önmagáról, hogy a „Societas” szervezetébe tartozik; a. további kutatásoknak kell majd rekonstruálnia Zrínyi segítőinek táborát.

A vasvári béke

Az udvari arisztokrácia pedig semmi áron nem szalasztotta volna el az alkalmat, hogy végre kezébe ragadhassa a török kereskedelmet. Régen készült rá; a francia–török kereskedelmi szerződés felbontása, annak ellenére, hogy a franciák továbbra is elsőrangú kedvezményeket élveztek, a trieszti kikötő kiépítése s a Belgrádba telepítgetett bécsi factorok – mind hozzájárult, hogy nagy reményekkel tekintsen a jövő elé.

Benczédi László

A felkelés bukása

Thököly Imre és az első kuruc felkelés sorsa 1685 októberében pecsételődött meg, amikor a Váradra látogató kuruc fejedelmet az ottani pasa elfogatta, és rabláncon szállíttatta Nándorfehérvárra. A háborús vereségei nyomán egyre szorultabb helyzetbe kerülő Porta Thökölyt tette meg sorozatos kudarcai bűnbakjává, s kiszolgáltatásával kívánt a Habsburgok kedvébe járni. Hiába látták be később tévedésüket, s kapta meg a selyemzsinórját Thököly elfogatásának értelmi szerzője, baklövésüket többé nem tudták jóvátenni: a kuruc seregek szétoszlottak, többségük immár Habsburg-zsoldban folytatva szolgálatát a török elleni harctereken.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

Buda a Török Birodalmon belül is elmaradt a pénzverdéjével, ipari bázisával, kereskedői raktáraival nagy népességnek munkát adó Belgrád mögött.

A három állam

A török területen élő katolikusok lelki gondozását a ferencesek látták el a Rómából kinevezett belgrádi püspök és boszniai apostoli vikárius irányítása alatt.

Adó- és kereskedelempolitika

A magyarországi török területek gazdasági központja Belgrád.

Makkai László

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A háború elmúltával kevesebb szó esett róluk, de nem kevésbé illetékes nyilatkozat maradt ránk a Pécsett élő és 1641–1651 közt török krónikát író Pecsevitől: „A ráják közt amennyi erőteljes fiatal rája csak volt, az mind hajdúvá lett s innen van, hogy egyik palánkból nem lehet a másikba menni, hacsak öt-hatszáz ember nincs együtt … Budától egész Belgrádig a városokat ostrom alá vették, s egyik helyről a másikra már senki sem mehetett. Magam is Pécsett, szegény házunkban, mihelyt beesteledett, felkötöttem a kardot, a puskát ölembe vettem és úgy feküdtem le.”[2]

Balkáni menekültek és hódítók

Nándorfehérvár eleste után a Duna–Tisza közének déli megyéibe is tömegesen költöztek be katolikus bosnyákok és görögkeleti szerbek.

R. Várkonyi Ágnes

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

A szövetséges vezérkar, látva a törökök átkelését, gyorsan döntött, a legalkalmasabb pillanatban indította meg a támadást. Badeni Lajos elfoglalta Párkány erődjét, a tüzérség szétlőtte a harcosokkal zsúfolt hajóhidat. Mintegy 8 ezer török a csatatéren maradt, vagy a Duna hullámaiba veszett. A győzelem lendületében a szövetséges csapatok ostrom alá vették Esztergomot, s a vár parancsnoka, Ibrahim pasa, rövid alku után feladta a várat. Kara Musztafa Budáról Belgrádig futott.

A hanyatló török ereje

Magyarországi területein az oszmán hatalom különösen nagy erőt összpontosított. Minden jelentős vár a kezében, a várakban összesen – bizonytalan becslések szerint – mintegy 50–70 ezer főnyi őrség, Budán 300 ágyú, s mindenütt jelentős, évente ellenőrzött hadifelszerelés. A jó gabonatermő síkvidék, a virágzó kertgazdaságok, az Alföld és a Balkán szinte kimeríthetetlen élelmiszer-tartalékait gyakorlottan működő szállítási szervezet juttatta el a hadsereghez. Belgrádban hatalmas élelmiszerraktár-rendszer épült ki.

Erdély és a nemzetközi szövetség

Erdély rövid időre kulcshelyzetbe került. A díván most különösen számolni kényszerült a fejedelemség jelentőségével: a magyarországi török hadjáratokban Belgrádon kívül Erdély volt a legfontosabb élelmezési bázis. Emellett összekötő láncszem a két román fejedelemség és a magyarországi török területek között, s így földrajzi-stratégiai jelentősége is kiemelkedő. Az orosz támadás szempontjából is fontos volt, hogy Erdélyben biztos támasza legyen a Portának. A meggondolatlanul fogságba vetett Thököly szabadságát a szultán 1685 végén nagy hírverés kíséretében visszaadta, csapatokkal látta el a „kuruc királyt”, hogy az erdélyi fejedelmi méltóságba segítse. [[Thököly Imre|Thököly]g 1685 decemberében előre küldte Belgrádból udvarmesterét, Ubrisi Pált, aki 1686 elején urának nevében kiadott kiáltványokkal próbálta összegyűjteni a felkelők széthullott táborát.

Wellmann Imre

Külföldiek betelepítése

Claudius Florimond Mercy gróf, kormányzó irányításával 1722-től 1726-ig érkezett a Bánságba a német telepesek első nagy hulláma, tovább 1737-ig már csak kisebb utánpótlásokkal. Sváb és frank földről hajón vagy tutajon mintegy hat hét alatt jutottak le Belgrádig. Az első időben sok volt köztük a földhözragadt szegény, ki sem állandóan megtelepedni, sem önálló gazdaságot kezdeni és folytatni nem volt képes, hanem ide-oda járt koldulni mások terhére. Ezért 1724-től fogva csak azt engedték be, kit a toborzó biztosok elfogadtak; 1736–1737-ben már vagyonosabbak is jöttek.

R. Várkonyi Ágnes

A balkáni hadjárat

  • A Szent Liga csapatai a Buda visszafoglalására induló nagyvezír seregét megsemmisítő nagyharsányi győzelem után egyetlen lendülettel elérték Magyarország déli határát. Miksa Emánuel bajor választófejedelem főparancsnoki vezényletével 1688. szeptember 6-án véres rohamban bevették Belgrádot.
  • Köprülü Musztafa két irányban támadt: miközben Thökölyt engedte, hogy Erdélybe menjen, ő maga a fősereggel megvette Ništ, Vidint, Orsovát, Galambócot, Szendrőt, 1690. október 8-án pedig Belgrádot.
  • A 100 ezer főnyi haderejével, francia hadmérnökeivel és tüzérségével 1691 augusztusában már Zimonyig előrenyomuló nagyvezír ellen Lipót császár csak mintegy 45 ezer főnyi, császári gyalogosokból, magyar, horvát és rác lovasezredekből összeszedett sereget tudott küldeni.

Erdély: Diploma Leopoldinum

Badeni Lajos Belgrádot sorsára hagyva, hadseregével Erdélybe, Bethlen Miklós pedig – II. Apafi Mihály körül összegyűlt politikusok megbízásából megfogalmazott alkotmánytervezettel – Kolozsvárról Bécsbe indult.

Művelődés és országegység

A Pesten és Budán gyökeret eresztő polgárság pedig NürnbergMünchenBelgrád körzetéből szinte valamennyi város, nemzetiség és vallás műveltség-értékrendszerét magával hozta.

Ember Győző

III. Károly első török háborúja

1717 júniusában az új fővezér, Khalil pasa újból nagy sereggel indult Magyarország ellen. De jelentős erőket vont Össze Savoyai Eugén is, és körülkerítette Belgrádot. A vár felmentésére érkezett nagyvezír seregét augusztusban véres ütközetben megverte, mire az őrség megadta magát. Belgrád, a régi Nándorfehérvár, újra keresztény kézre került. Egész Európa ünnepelte a savoyai herceget.

A belgrádi eseményekkel körülbelül egy időben Moldván keresztül, a moldvai vajdával együtt, vegyes lovassereg – tatárok, törökök, moldvaiak stb. – tört be Erdélybe, végigdúlta a Szamos és a Maros mellékét, majd magyarországi területekre is átcsapott, Belgrád elfoglalásának hírére azonban sietve kivonult. Ez a betörés, amelyben külföldre menekült kurucok is részt vettek, a föld népe körében is sokat ártott a Rákóczi-emigráció ügyének.

III. Károly nem használta ki a törökkel szemben a nagy győzelmek révén adódott lehetőséget, nem folytatta az előnyomulást a Balkán belseje felé. Szerepe volt ebben annak is, hogy Spanyolország – éppen a török háborút véve számításba – volt itáliai birtokai visszaszerzését kísérelte meg. Ezt a próbálkozást azonban az angol flotta meghiúsította.

Anglia és vele együtt Hollandia azt ajánlotta III. Károlynak, hogy kössön békét a törökkel. 1718 júliusában Pozsarevácon meg is kötötték a békét. Ennek értelmében a Temesi bánság teljesen felszabadult. Ausztria megkapta Havasalföldének az Olt folyótól nyugatra eső részét, hozzávetőleg az egykori Szörényi bánságot, Szerbia és Bosznia északi részét Belgráddal, körülbelül az egykori Macsói bánságot, Horvátország egy része azonban továbbra is a török birtokában maradt. A békeszerződést követően a két fél kereskedelmi megállapodást is kötött, amelyben egymás alattvalóinak kölcsönösen előnyöket biztosítottak.

III. Károly második török háborúja

Az osztrák kudarcok sorozatának az 1739 szeptemberében Belgrádban kötött béke vetett véget. A török a Temesi bánság kivételével mindent visszakapott, amit huszonegy évvel korábban elveszített.

A Bánság kormányzata

A Bánság katonai parancsnoksága kormányozta Szerbiának azt a területét is, amelyet az 1718. évi pozsareváci békében a Habsburg Birodalomhoz csatoltak, nem hosszú időre, csupán III. Károly második török háborújának a végéig, az 1739-ben megkötött belgrádi békéig.

Harmincadjövedelem

Az áruforgalom másik nagy kapuja Zimony volt, a dél felé irányuló forgalomban olyan szerepet játszott, mint Pozsony a nyugat felé irányulóban.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

Abból pedig, ami Magyarországon még ezután következik, már csak az 1716–1718. évi török háború, Temesvár és főleg Belgrád elfoglalása tereli a figyelmet Magyarországra, de most már kizárólag csak mint hadszíntérre, amelynek a külföldi olvasó számára magyar szereplői és vonatkozásai szinte nincsenek is, még annyira sem, mint azelőtt.

Heckenast Gusztáv

Egyéb iparágak

Az eddig tárgyaltakon kívül további iparágakban is folyt a céhes kézművesség vagy kontárság szintjét meghaladó tevékenység. Említésre méltó közülük a három fiumei hajókötélgyártó manufaktúra, 1783-ban 18, 7, illetve 50 munkással, a tutaj- és folyamihajó-építés a Vág melletti Hrádeken és Rózsahegyen, a Tisza mellett Máramarosban, Szegeden, az Al-Dunán Zimonyban.

H. Balázs Éva

A militarizmus csődje

1789. október első napjaiban Belgrád elestét ünnepelheti a sajtó, regisztrálhatják mindazok, akik az orosz szövetséges elégtelen segítségén töprengve, az osztrák hadviselés csődjétől tartottak.

II. József

József külpolitikai terveit öccse még pontosabban rögzítette. Minden akció hátterében az orosz szövetség áll; ennek gyümölcseit most majd le lehet szakasztani: lehetővé tették Oroszország számára a Krím meghódítását. Időszerű, hogy az orosz viszonozza a passzív segítséget, és tartsa sakkban a porosz uralkodót, hogy az ne fondorkodjék Ausztria ellen.

A francia szövetség egyelőre fenntartandó, de éreztetni kell a franciákkal, hogy Ausztriának fontos az angolokkal való együttműködés. Keményebb hangon kell a francia–osztrák tárgyalásokat folytatni, és mihelyt a belga csere megtörtént, ezt a szövetséget fel is lehet számolni.

Nem szabad éreztetni a Német Birodalomban, hogy a császári és királyi cím fontos; a szász és a többi fejedelem keresse az osztrák uralkodó jóindulatát és fogadja el Ausztria igényeit. .

Az utolsó háborúban tanúsított tartózkodó magatartás ellenértékeként a török adjon kereskedelmi kedvezményeket.

De ha Oroszország elhatározza a végleges leszámolást, váratlanul le kell csapni a törökre, hogy Belgrád s az egész terület az Unáig és Cattaróig visszakerüljön, de arról is gondoskodni kell, hogy az albánok, Havasalfölde (Wallachei), Moldva és Epirusz függetlenek maradjanak.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A SzegedTemesvárZimony, a SzegedEszékÚjvidékZimony útvonalak megjavítása révén erősödhetett a bácskai, a bánáti, a szlavóniai határőrvidék szerb kereskedőinek távolsági áruforgalma, tőkefelhalmozásának lehetősége.

A SzegedTemesvár—Erdély közötti út karbantartása az erdélyi és a magyarországi kereskedelmi és interetnikus kapcsolatok erősítésének egyik forrása volt. A Kassát, Eperjest, Lőcsét, Kézsmárkot, Murányt és Szepes megyét összekötő utak javítása az ország középső, keleti és északi, főleg szlováklakta területeinek belső forgalmát könnyítette.

Erdélyben a 19. század elejéig csupán az örökös tartományokból a Havasalföldre irányított szállítmányok útjául szolgáló verestoronyi hágó Károly útja, az Erdély északi részét átszelő és a borgói hágón át Bukovinába vezető, továbbá a Magyarországba vivő zarándi állami út volt kövezett és jól karbantartott. As 1540-es évekre Erdélynek már 250,5 mérföld hosszúságú útja volt, ebből 200 mérföldnyi kövezett. A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is. A Székelyföld belső forgalmát szolgálta a Székelyföldet Brassóval és Kolozsvárral összekötő, a belső forgalom szempontjából nélkülözhetetlen két útvonal, amelyek közül az utóbbinak már csak egyes részei voltak kövezettek. Magyarországra a zarándi úton kívül még két út vezetett. Az egyik végig kiépített, kövezett, Kolozsvárt Debrecennel kötötte össze Somlyón át. A másik, a SomlyóNagykároly útvonal már csak részben volt kövezett.

A nagybirtokosok is törődtek azzal, hogy árugabonájukat és gyapjújukat és más, eladásra szánt termékeiket az árugyűjtő-elosztó központokig, majd a piaci gócokig vagy a folyami révekig épített úton tudják eljuttatni. Ezeket jobbágyi roboterővel építtették és tartatták karban.

A tengelyen szállítást nem kizárólag a magas fuvardíj drágította, hanem az is, hogy a Ludovika úton az építtető tőkés Vállalkozás útvámot szedett. A nagybirtokos földesúr pedig a birtokán átmenő utak, patakokat és folyókat átívelő hidak, birtokain levő révek használatáért, Erdélyben még a folyókon, patakokon áthajtott állatok után is, feudális tulajdonjogából folyóan az országban mindenütt vámot szedett az áthaladó fuvarostól. Megannyi, az áruszállítást, a bel- és külkereskedelem fejlődését hátráltató feudális gát, amelyek sorából nem maradhat ki a jobbágyerővel végeztetett, a gazdaságon kívüli kényszer eszközeivel kicsikart, és már csupán emiatt is rossz minőségű, hozzáértés nélkül végzett útkarbantartás említése sem.

A fuvarozás önálló foglalkozássá lett. A földművelő jobbágyok közül is sokan vállaltak – kiegészítő keresetként – bérfuvarozást, különösen a főbb piaci gócokat (Pest, Debrecen) összekötő utak közelében fekvő községekből, az ország nyugati határmenti községeiben és a bortermő vidékeken. Nem csekély szerepet játszott azonban az uradalmak áru-, főként árugabona szállításában a jobbágy hosszúfuvarja, és 1848 felé haladva egyre növekvő mértékben a nagybirtokos által konvenciós kocsisként felfogadott jobbágy teljesítette fuvarozás is.

A fuvarozásnál sokkal olcsóbban és jelentősen nagyobb tömegű gabonát, de más terméket is lehetett szállítani a lóvontatású hajón. Elsőként Komárom vált a gabonakereskedelem és a vontatóhajón történő szállítás gócává. Vezető szerepét ebben az üzletágban egészen a gőzhajózás kezdetéig megőrizte. Szorosan Komárom nyomában járt Győr. Pest szerepe a gabonaszállításban ekkor még kisebb jelentőségű volt emezekénél. Baja, Apatin, Futak, Dunaföldvár, Paks révjei voltak a környékbeli uradalmak árugabonájának gyűjtő és egyben továbbító gócai a Dunán fölfelé. 1802-ben megnyílt a Ferenc-csatorna. Ettől kezdve a Tisza mellett fekvő Törökbecse a délvidéki uradalmak gabonagyűjtő, forgalmazó és a Duna felé szállító központjává lett. Most már nem csupán a Dunántúlnak a Dunával határos vagy közel fekvő megyéi (Bács, Baranya, Tolna, Pest, Komárom, Gryőr, Pozsony és Nyitra), hanem a Duna–Tisza közén, a Délvidéken, főleg a Torontál és Temes megyében levő uradalmak is részesedhettek a gabonának a Dunán fölfelé és délre, a Török Birodalomba történő szállításában. A Tisza szabályozását követően, a Maros, a Béga-csatorna, a Tisza–Maros szögének megyéi (Arad, Csanád, Csongrád), a Dráva, a Száva és a Kulpa szabályozása révén pedig Krassó, Pozsega, Szerém, Verőce megyék uradalmai is bekapcsolódtak az árugabona vízi szállításába. Fiumére a kormány sokat költött, hogy virágzóvá tegye. II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült. Ez nagy hasznot hajtott, ezért számos kereskedő telepedett le a városban. Fiume amiatt is fontos volt, mert a másik három adriai kikötő, Zengg, Porto Ré és Buccari közül az utóbbi kettő nehezen megközelíthetősége miatt nem jöhetett számításba, Zengg pedig csak az 1830—as évek vége felé tett szert jelentőségre.

A gabona Zimonyból a Száván jutott el Károlyvárosig, majd onnan az ismert módon Fiuméig, ám a tengerparti kikötőnek szánt gabonát egy évnél rövidebb idő alatt nem lehetett odaszállítani. Nem csupán a vásárlási és fuvarozási szerződésekhez szükséges időmennyiség miatt, hanem elsősorban azért, mert a Száván és a Kulpán nagyobb hajók csak tavasszal és ősszel járhattak. Csupán a Bánságban már kora tavasszal feladott búza jutott el még ugyanabban az évben a tengerpartra, a később feladottaknak Károlyvárosban kellett megvárniuk a tavaszt.

Végül, de nem utolsósorban a határőrvidék parti taxái is drágították a gabonaszállítási költségeket. Időnként pedig a tengerpart felé tartó gabonás hajók feltartóztatása – különösen háborús időkben, vagy éppen amikor ínséges év járta a határőrvidéket – nehezítette a tenger felé irányuló gabonaforgalmat. Fiume 1804 után kezdett veszíteni jelentőségéből. Ekkor jelent meg ugyanis az európai piacon a versenytárs, az olcsó, úgynevezett odesszai gabona.

A közlekedésben a minőségi változás kezdetét az 1817., illetve az 1823. évi kezdetek után az 1830. szeptember 17-e óta – az Első Dunai Gőzhajózási Társaság (Erste Donau Dampfschiffahrtsgesellschaft = DDSG) 1829. március 13-i megalakulását követően – rendszeressé váló gőzhajón szállítás jelentette. Nagyobb mennyiséget sokkal rövidebb idő alatt lehetett eljuttatni rendeltetési helyére, mint a lóvontatású hajóval, nem is szólva a szekérfuvarozásról. Míg a lóvontatású hajó útja az Al—Dunától bécsig 3 hónapot igényelt, gőzhajóval 8 napig tartott. A Pest és Bécs közötti út megtételéhez a lóvontatású hajónak 4–5 hétre volt szüksége, a. gőzhajó 2–3 nap alatt célhoz ért. A tömegméretű gabonaszállítás azonban teljes lendülettel csak az 1840-es évek elején bontakozott ki, amikor gőzhajók vontatta, nagy befogadóképességű uszályokat használtak erre a célra is. Más jellegű hajókat építettek élőállat-szállításra. Az uszályok alkalmazása révén a szállítási költségek a gabonánál és az élő állatnál az előző évtizedekbelieknek a felére csökkentek. Az állatszállítás ideje a felhajtáséhoz képest egynegyedére zsugorodott össze.

A gőzhajón lebonyolított áruforgalom gyarapodásáról ad ízelítőt a DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalmi adatait tartalmazó táblázat:

A DDSG Bécs felé irányuló áru- és személyforgalma (1835–1847)
Év Hajó (db) Uszály (db) Utas (fő) Az áru súlya (bécsi mázsa)
1835 5 17 727 38 529
1837 10 47 436 97 991
1840 19 125 293 368 683
1844 29 19 555 864 1 083 354
1847 41 101 825 517 3 184 778
Forrás: Nagy LajosBónis György, Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. (Budapest története 8.) Budapest, 1975. 823.

Az 1840-es évek végén Pesten északi és déli irányban évente 1000 gőzhajó haladt át. Jelentős részük ki is kötött. Az ország áruforgalmának egyre nagyobb része ekkor már Pesten bonyolódott le. A gabonakereskedelemnek azonban a gőzhajózás megindulásától a vasúti szállítás elterjedéséig, ami majd csak a kiegyezés idejére következik be, Győr marad a központja. Gabonaforgalma olykor négyszerese volt a pestinek. 1846-ban a győri Duna-ágon összesen 4 millió 987 ezer pozsonyi mérő (p. m.)[3] gabonaféle érkezett a városba. Ennek kétharmadát tovább szállították a mosoni Duna-ág felé, a többit győri raktárakban helyezték el. Az 1830-as években láttak neki a város Duna felőli bástyafalainak fokozatos lebontásához és helyükre 2–3 alacsony emeletsoros, apró ablakos gabonaraktárak építéséhez. 1848 előtt már 147 raktárépület sorakozott egymás mellett a győri Duna-parton. Egy-egy gőzhajórakománnyal átlagosan 8–10 ezer p. m. gabona érkezett a városba, de akadt 10 ezer p. m.-őt meghaladó szállítmány is.

A gőzhajózás élénkülést hozott a Dunán dél felé tartó áru- és személyforgalomban is, bár ez csupán egynegyedét tette ki az észak felé tartónak. Dél felé Galacon át főleg bort és hamuzsírt szállítottak.

A Szávai Gőzhajózási Társaság megalakulását követően Zimony és Sziszek között a Száván is megindult a gőzhajóforgalom.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

A horvát–szlavón határőrvidéken Zimony kikötője volt nemcsak e határőrvidék területén, hanem a Magyarország déli megyéiben termelt és Károlyváros felé irányított gabona továbbító központja is.

Benda Kálmán

A népesség száma

1796 elején délről betört a pestis – először Hunyadban, aztán Belgrádnál –, de sikerült lokalizálni.

Gergely András

Európa, 1830

A tömegmozgalmek nyomására új alkotmányt kapott a korábban laza konföderációt alkotó Svájc, a nemrég önállósodott belgrádi pasalik (a későbbi szerb fejedelemség), továbbá a német államok közül Szászország és Hessen.

Arató Endre

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

Székács e munkája és nevelősködése során közelebb került a szerb néphez, amelyet megszeretett. Nem véletlen, hogy a kötethez írt utószavában meleg rokonszenv hangján írt a szerb dalokról; ebben a szerb nép iránti barátság érzésének is része volt. Kötetének előkészítése során fontosnak tartotta, hogy Karadžić-csal érintkezésbe lépjen. Meg is látogatta őt Belgrádban, s a nagy tudóshoz, szerb kapcsolatai révén, ajánlólevelet vitt.

Kapcsolatok a színművészetben

A kiindulópont Balog István már említett, 1812-ben előadott drámája volt: Czerni Gyuró vagy Belgrád megvétele a törököktől. Külön figyelemre méltó az előadás időpontja: Balog drámáját a szerb felkelés idején írta, e szabadságharc vezetőjéről, Karadjordjéról. Gyakori volt ebben az időben, hogy színjátékot nem történeti források alapján, hanem egykorú újsághírek, harcokról szóló tudósítások felhasználásával készítettek. Ilyen volt Balog drámája is, amely egyben kifejezésre juttatta a magyar szerző rokonszenvét a szerb nép szabadságharca iránt.

A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

Sokkal radikálisabb nemzeti álláspontot képviselt a Horvát Nemzeti Párt illír szárnyának Belgrádban illegálisan kiadott röpirata, a Branislav (a szlávok védelmezője, 1844–1845). A Branislav azokat a tartomány- és megyegyűléseken elhangzott beszédeket közölte, amelyeket a zágrábi cenzúra nem engedett át, s nemcsak szélesen tájékoztatta a horvát közvéleményt e gyűlések eseményeiről, hanem bátor, határozott polgári, nemzeti céljai jelentős hatással is voltak e gyűlésekre, erősítették azokon az illírizmus befolyását. A Branislav élesen bírálta a magyar liberális ellenzék ellentmondásos magatartását: hogy Magyarország polgári átalakulásának követelésében liberális, de a magyarországi nemzetiségek irányában liberálisnak egyáltalán nem nevezhető politikát folytat. A Branislav azonban e helyes felismerést túlhajtva, nemegyszer kétségbe vonta a magyar ellenzék haladó céljait is.

A magyar–szerb viszony lassú éleződése

A legszámottevőbb és a leginkább politikai típusú egységmozgalom a szerb volt. Nem csodálkozhatunk ezen, ha figyelembe vesszük, hogy e törekvések bázisa az 1830-ban a függetlenség útjára lépő „szerb Piemont,” a belgrádi pasalik helyén – ugyan szűk területen – kialakuló szerb fejedelemség volt.

A szerb egység első jelentős politikai koncepciója az úgynevezett alkotmányvédők politikájához kapcsolódott. Az ő támogatásukkal került a szerb fejedelmi székbe az Obrenovićok trónfosztása után az első felkelés vezérének fia, Karadjordjević Sándor (1842). Az alkotmányvédő párt a fejedelemmel együtt hátat fordított az Obrenovićok idején Szerbiában oly nagy befolyással rendelkező cári Oroszországnak, s belpolitikájában egyre erőteljesebben polgári rendszert akart kiépíteni.

Az alkotmányvédők szoros kapcsolatban állottak a lengyel emigrációval, többször kérték ki Európa két zsandárja, Ausztria és a cári Oroszország ellen harcoló Czartoryski tanácsát Szerbia bel- és külpolitikai problémáihoz. Mindez természetesen Szerbiának a cári Oroszországtól való további eltávolodásához vezetett. Ennek az irányzatnak volt a képviselője a szerb belügyminiszter, Ilija Garašanin is, aki állásfoglalását 1844-ben egy emlékiratban fejtette ki. Ez az emlékirat, amelynek Tervezet (Načertanije) volt a címe, a cári Oroszország befolyásának és a Szerbiával szomszédos másik nagyhatalom, Ausztria kelet-európai szerepének ellensúlyozására a délszlávok, s elsősorban a szerbek egyesítésének szükségességét emelte ki. A délszlávok egyesítésével Garašanin a Török Birodalom romjain, szerb vezetéssel, egy délszláv birodalom létrehozását tűzte ki célul. E délszláv birodalomnak a szerb belügyminiszter a délkelet-európai egyensúly biztosítását szánta, a két nagyhatalom, az osztrák és az orosz birodalom között. Az emlékirat pontosan számba vette a délszlávlakta területek egyesítésének módozatait, s Garasanin tervezetének megfelelően emisszáriusokat is küldött a délszláv, de főképpen a szerblakta területekre, s e küldötteknek az volt a feladatuk, hogy e szerb vezetés alatt álló délszláv állam létrehozásának útját egyengessék.

Garasanin koncepciója kétségtelenül jelentős és előremutató volt abban a vonatkozásban, hogy Tervezete Európa két zsandárjának befolyását igyekezett ellensúlyozni. Pozitív volt a szerb egység megteremtésére irányuló célkitűzése is: szükség volt a még török uralom alatt sínylődő szerb területek felszabadítására, s hogy szerb testvéreik a török igát lerázzák, ehhez akart a terv segítséget nyújtani. A szerb egységtörekvések azonban nem álltak meg a szerblakta területek határánál, Garašanin terve nem volt mentes más népeknek a létrehozandó szerb birodalomhoz való csatolásától. Ezzel kapcsolatban elsősorban a memorandumnak azt az elgondolását emeljük ki, amely a bolgárlakta területeket akarta a szerb vezetés alatt álló délszláv államhoz csatolni. Ebben a törekvésben a fejlődő szerb burzsoázia hódító étvágyának első megjelenési formáját figyelhetjük meg.

A szerb nyelvművelés és kulturális mozgalom

Ugyanakkor – s ebben is kifejezésre jutott a szerb egység gondolata – fejedelemségi szerbek nem egy munkáját adták ki Magyarországon, 5 megfordítva, magyarországiakét Belgrádban.

Spira György

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

S a harc azzal kezdődött, hogy Jellačić Stratimirović ellensúlyozása és a felkelősereg szoros fekete-sárga irányítás alá helyezése végett a belgrádi osztrák konzult, Ferdinand Mayerhofer ezredest a hónap legelején a sereg „táborkari főnökévé” nevezte ki, szeptember 18-án pedig Rajačićnak a főodborban helyet foglaló hívei szavazattöbbségük birtokában már Stratimirovićnak a fővezérlettől való formális elmozdítását is keresztülvitték.

Az udvar és a nemzetiségi mozgalmak szövetségének meglazulása

A nagyjából Stratimirović elképzeléseit osztó Napredak például az alkotmányoktrojból azt a tanulságot szűrte le, hogy amint eddig „Ausztriában nem volt szabadság”, úgy „nem is lesz soha”, mert Ausztria és a szabadság „egymásnak örökös ellensége”,[4] az ekkor Belgrádban dolgozó Jakov Ignjatović pedig a Szerb Fejedelemség félhivatalosának számító Srbske Noviné-ban azt írta, hogy mivel Bécsnek – mint most kétségtelenül bebizonyosodott – nem vajdaság, hanem centralizáció kell, „a szerbek ebben a komédiában siralmas véget fognak érni”.[5]

A magyar–román megegyezés

Amikor például Andrássy Gyula gróf Zemplén megyei főispán, akit a Szemere-kormány május végén isztambuli követévé nevezett ki, állomáshelyére igyekezvén, Belgrádba érkezett és megtudta, hogy éppen ott tartózkodik Kušljan is, nyomban érintkezésbe lépett véle s nem is eredménytelenül; Kušljan ugyanis vállalta, hogy lapjában ezután a korábbinál is kiterjedtebb propagandát fog folytatni a Habsburgok ellen, az ellenforradalmat támogatni többé nem hajlandó horvátokból pedig magyarbarát klubot fog szervezni, s ennek fejében csupán azt kötötte ki, hogy a magyar kormány általánosságban ismerje el a nemzetiségek jogait és jelentse be a magyar országgyűlés egynyelvűségének felszámolását.

A képviselőház nemzetiségi határozata

A magyar vezetőket pedig annak tudata, hogy a magyar–román megbékélés végre elérhető közelségbe került, július 14-e után arra ösztönözte, hogy most újabb erőfeszítéseket tegyenek a többi nemzetiség kiengesztelése érdekében is, mégpedig – a, többiek képviselőivel jelenleg nem állván közvetlen érintkezésben – valami olyasféle egyoldalú nyilatkozat kibocsátása révén, amilyennek az ötletét Kušljan vetette fel Andrássyval folytatott belgrádi megbeszélése alkalmával.

Szabad György

A kiegyezési törekvések megerősödése

Miloš Popović előbb lapja, a belgrádi Vidov Dan hasábjain, majd önálló röpiratként szerbül és magyarul is kiadott tanulmányában (A nemzetiségi kérdés Magyarországon szerb szempontból, 1865) sokban közelített a történeti visszatekintésében nagyon is bírált Kossuth alkotmányjavaslatához.

Katus László

A szállítás forradalma

A magánvállalkozók mellett ekkor már egyre nagyobb szerepet vállalt az állam is a vasútépítésben. Egyrészt maga épített ki oly fontos vonalakat, mint a BudapestSzabadkaZimonyBelgrád (SzabadkaBaja szárnyvonallal), amely létrehozza a vasúti összeköttetést a Balkánnal (Szófia, Szaloniki, Konstantinápoly), vagy a BudapestKomárom vonal és a határőrvidéki kelet-nyugati irányú vonal; másrészt kedvezményekkel és szubvencióval támogatta az egyes vidékek helyi forgalmi igényeinek kielégítésére hivatott, gyengébb felépítményű, kisebb teljesítményű, s ennek következtében a fővasutaknál lényegesen olcsóbb úgynevezett helyiérdekű vasutak építését.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

Csakhamar bekövetkezett az, amivel a reichstadti megállapodás csak mint kevésbé valószínű lehetőséggel számolt: Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett. A török csapatok szeptemberben már Belgrád felé közeledtek. A Monarchia kész volt tudomásul venni a kialakult helyzetet, Oroszország azonban idegeskedni kezdett.

Szász Zoltán

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

A Boszniába vezető vonalak kiépítésénél is féltékenyen őrködött a kormány azon, nehogy a közös költségvetésből a Balkán és Ausztria között a magyar fővonalak megkerülésével épüljenek vasutak. Még azt is ellenezte, hogy a BudapestBelgrád vonalnak akár csak a szerbiai szakaszát osztrák társaság építse.

Katus László

A szerbek

A balkáni háborús válság idején, 1876 nyarán Miletićet – képviselői mentelmi joga megsértésével – letartóztatták. Azzal vádolták, hogy Belgrádban ígéretet tett magyarországi szerb önkéntesek toborzására, háború esetére kilátásba helyezte a magyarországi szerbek felkelését és Szerbiával való egyesülését.

Diószegi István

A Monarchia és Oroszország balkáni együttműködése

1903 nyarán megmutatkozott, hogy a szavak mögött a szándék is valóságos. Júniusban nacionalista összeesküvők Belgrádban meggyilkolták Sándor szerb királyt és feleségét, augusztusban pedig Macedóniában kirobbant a régóta esedékes törökellenes felkelés. Az osztrák–orosz kapcsolatok történetében hasonló esetek korábban súlyos krízisekre vezettek. Most azonban egyik nagyhatalom sem törekedett arra, hogy a másik rovására hasznot húzzon a balkáni fejleményekből. Jóllehet az új szerb király, Karagyorgyevics Péter, a cár védencének tekintette magát, Pétervárott semmi hajlandóságot sem mutattak a királygyilkos összeesküvők támogatására. Oroszország üres lapot adott a Monarchiának a szerb ügyekben. Jellemző a helyzetre, hogy a nagyhatalmak közül elsőnek Ausztria–Magyarország ismerte el a belgrádi fordulatot.

Katus László

A trialista törekvések erősödése és kudarca

1908 nyarán felségárulás és Monarchia-ellenes nagyszerb szervezkedés vádjával letartóztatták a horvátországi Szerb Nemzeti Önálló Párt 53 tagját. Az 1909-ben lezajlott zágrábi felségárulási perben bebizonyosodott, hogy az alapjául szolgáló dokumentumok egy része hamisítvány. Ugyanez derült ki azokról a belgrádi követség által gyűjtött adatokról is, amelyek alapján Heinrich Friedjung osztrák történész 1909 tavaszán a Neue Freie Presse hasábjain megjelent cikksorozatában azzal vádolta a horvát–szerb koalíció vezetőit, elsősorban Supilot, hogy kapcsolatokat tartottak fenn a szerbiai hadügyminisztériummal.

A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

Tisza István miniszterelnök – amint a XI. fejezetben már ismertettük – tárgyalásokat kezdett a horvát–szerb koalícióval s 1913 júliusában báró Skerlecz Ivánt neveztette ki királyi biztossá azzal a feladattal, hogy készítse elő az alkotmányos állapotok helyreállítását. A koalíció hajlott a kompromisszumra, és Belgrádból is erre biztatták. A koalíció eleinte a vasúti pragmatika hatályon kívül helyezését és a kiegyezés revízióját kívánta, de végül is elfogadta a kiegyezés adott formáját, lemondott eredeti gazdasági követeléseiről, s megígérte, hogy a száborban nem fog felvetni semmiféle vitás, kényes kérdést a horvát–magyar viszonnyal kapcsolatban. Cserében Tisza hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatikának a horvátokra nézve sérelmes nyelvi rendelkezéseit.

Miután a megegyezés létrejött, Skerleczet 1913 novemberében bánná nevezték ki. A decemberi választásokon a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott. Felirati javaslatában említést sem tett korábbi nemzeti követeléseiről, majd törvénybe iktatta a horvát–magyar pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s a korábbi magyarón kormányokhoz hasonlóan, „erős kézzel” törte le a jogpárti és a parasztpárti ellenzék akcióit. A kormány és a koalíció közötti megegyezést Tisza zágrábi látogatása pecsételte meg 1914 januárjában. Bár a koalíció volt a szábor többségi pártja, nem sikerült kormányra kerülnie. A magyar felfogás szerint ugyanis a horvát autonóm kormány nem volt parlamentáris kormány, ezért sem a bán, sem az autonóm kormányt alkotó bel-, igazság- és oktatásügyi osztályfőnökök, sem a főispánok nem a koalíció tagjai közül kerültek ki. A koalíció felvetett ugyan ilyen követelést, és Skerlecz hajlandónak mutatkozott ezt teljesíteni, de az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat megszakította a világháború kitörése.

A délszláv népek nemzeti egységének koncepcióját 1914 előtt az ifjúsági mozgalom radikális csoportjai képviselték. A horvátországi ifjúsági mozgalom 1907-től egyrészt a jogpártok, másrészt a haladó párt keretei között bontakozott ki. Tagjai túlnyomórészt egyetemi hallgatók és középiskolások voltak. Eleinte csak a három délszláv nemzet kulturális egységét vallották – s a gyakorlatban is sokat tettek a kulturális együttműködés megvalósítása érdekében –, a politikai egyesülés gondolata nem merült fel írásaikban és egyéb megnyilatkozásaikban. Az ifjúsági mozgalom 1910–1911-ben fokozatosan elvált a kompromisszumos irányba forduló polgári pártoktól, s önállóan szerveződött. A nacionalista ifjúsági mozgalom 1913–1914-ben erőteljesebben kibontakozott, túlnyomórészt már a jugoszláv nemzeti eszme és egység jegyében, bár a konkrét megvalósítás formáját, útját és módszereit illetően nem alakult ki egységes állásfoglalás a különböző ifjúsági csoportok körében. A jugoszláv eszme legkülönfélébb változataival találkozunk náluk a délszláv nemzetek kulturális kölcsönösségétől, a három nemzet állami-politikai egyesülésének programján keresztül egészen addig a felfogásig, hogy a három délszláv nép egyetlen jugoszláv nemzetet alkot, illetve egy kialakulóban levő jugoszláv nemzet alkotóelemeit képezi. A jugoszláv nemzet gondolata is többféle változatban bukkan fel: hol a három nép által teljesen egyenjogúan alkotandó jugoszláv nemzetről és államról van szó, hol pedig arról, hogy a másik kettő csatlakozik és beolvad a legerősebbe, a szerb nemzetbe és annak államába. Ezt a nagyszerb eszmét természetesen a szerb diákok hirdették. A horvát nacionalista ifjúság körében a három nép szabad és egyenjogú egyesülése egy nemzetté és egy nemzeti állam keretei között, volt a legáltalánosabb elképzelés, s ezt „forradalmi” úton, azaz különféle egyéni terrorakciókkal – igy a Cuvaj és Skerlecz elleni merénylettel – kívánták megvalósítani.

Egységet hirdettek, de internacionalista alapon, a délszláv szocialisták is. Ők egyenjogú nemzetek szövetségeként akarták megvalósítani a balkáni szláv népek egységét, bár ennek konkrét módozatait illetően közöttük sem alakult ki egységes álláspont. A Monarchia délszláv szociáldemokrata pártjainak küldöttei 1909 novemberében konferenciát tartottak Ljubljanában, s ott kinyilvánították, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia délszlávjainak nemzeti célja: a délszlávok egységes nemzetté egyesülése egy demokratikus, föderatív Ausztria-Magyarország keretei között. Az 1910 januárjában Belgrádban megtartott első balkáni szocialista konferencia, majd ezt követően az 1911. és 1912. évi konferenciák is állást foglaltak a polgári – távolabbi perspektívában szocialista – köztársaságokká átalakuló balkáni országok föderációja mellett. E konferenciákon azonban élesen jelentkeztek a délszláv egységet a demokratikus, föderatív Ausztria-Magyarország keretei közt megvalósítani kívánó horvát és szlovén, valamint a szabad balkáni köztársaságok föderációja mellett lándzsát törő szerb és bolgár szocialisták közötti nézeteltérések. Ez megnehezítette a délszláv szocialista mozgalmak szélesebb körű együttműködését a nemzeti problémák demokratikus rendezése érdekében.

Galántai József

Tisza István és a háború

Berchtold megelégedéssel jelenthette az uralkodónak: „a Szerbiával szemben támasztandó követelések tekintetében teljes megegyezés jött létre… A Belgrádhoz intézendő jegyzék ma megállapított szövege olyan, hogy egy háborús döntés valószínűségével számolni kell.”[6]

Az osztrák és a német diplomáciai akták azt mutatják, hogy ezekben a napokban a német vezetés végül is hozzájárult a bulgarofil politikához, ugyanakkor Romániával annyira tisztázódott a helyzet, hogy semlegességével azonnali rekompenzációk nélkül is számolni lehetett. Mivel gyors sikerre számítottak, elégnek tartották Románia biztos kezdeti távolmaradását. A továbbiakat azután megoldotta volna Bulgária bevonása a szövetségbe. Mindez alapvető volt Tisza eredeti elgondolásának megváltoztatásában. A véleményét megváltoztató másik lényeges mozzanat a német sürgetés hátterének megismerése volt. Erre a körülményre ő maga is utalt néhány hónappal később: „A német kormány határozott buzdítására és arra a kijelentésre, hogy a mostani helyzetet a mind fenyegetőbben alakuló leszámolásra kedvezőnek tartja, hajtottuk végre a belgrádi demarsot.”[7]

Háború a Monarchia és Szerbia között

Wladimir Giesl báró, a Monarchia belgrádi követe július 23-án délután 6 órakor adta át a szerb kormánynak az ultimátumot. Közölte, hogy a választ 48 órán belül meg kell kapnia, s ha nincs válasz vagy az nem kielégítő, a követség személyzetével együtt azonnal elhagyja Belgrádot. A jegyzék – miután azzal vádolta a szerb kormányt, hogy megtűrte és táplálta a nagyszerb mozgalmat, amelynek következménye volt a június 28-i merénylet is – azt kívánta, hogy a szerb kormány hivatalos nyilatkozatban ítélje el ezt a mozgalmat, és a benne résztvevőket nyilvánítsa vétkesnek. A jegyzék ezen kívül tíz követelést terjesztett elő, köztük olyanokat is, amelyeket szuverén állam nem fogadhatott el. Az 5. és 6. pont azt igényelte, hogy a Monarchia közegei Szerbia területén elnyomhassák a nagyszerb mozgalmat, és a merénylettel kapcsolatos nyomozást Szerbia területén folytathassák. Berchtold egyszersmind utasította a követet, hogy csak „fenntartás nélkül hozzájáruló” választ fogadhat el. Nyilvánvaló, hogy a jegyzék „fenntartás nélküli” értelmében eleve elfogadhatatlan volt.

A szerb kormány akkor szerette volna elkerülni a háborút. Hadseregét kimerítette a két Balkán-háború és az újonnan nyert területek megszervezése is folyamatban volt még; emellett a Bulgáriával kialakult rossz viszony a kétfrontos háború veszélyével járhatott. Ilyen körülmények között a szerb válasz engedékeny volt. A követelések nagy részét elfogadta, és az el nem fogadottakkal kapcsolatban is engedékenységet tanúsított.

Július 25-én délután 6 óra előtt néhány perccel maga Pašić miniszterelnök vitte el a választ. Giesl elolvasván a válaszjegyzéket, megállapította, hogy ez nem ”fenntartás nélküli”. Azonnali jegyzékben közölte Pašićcsal: „A Szerbia és Ausztria-Magyarország közötti diplomáciai viszony megszakítása ténnyé vált.”[8] A követség tagjai elhagyták Belgrádot. Aznap este Bécsben kiadták a Szerbia elleni – tehát részleges – mozgósítási parancsot, azzal, hogy az első mozgósítási nap: július 28. Ekkor még arra számítottak, hogy e három nap alatt eldől, beavatkozik-e Oroszország vagy sem, s ha igen, akkor általános mozgósításra kerül sor. Ez a számítás azonban nem vált be. Oroszország magatartása nem tisztázódott, de Bécs nem akart tovább várni. Július 28-án Berchtold táviratilag közölte a szerb kormánnyal: ”Ausztria-Magyarország e pillanattól fogva hadiállapotban levőnek tekinti magát Szerbiával.”[9] A dunai flotta és a zimonyi tüzérség még aznap éjjel bombázta Belgrádot.

Siklós András

A központi hatalmak hadseregeinek veresége

A központi hatalmak hadseregének maradványai október elején gyors ütemben vonultak vissza: Albániában Cattaro, Szerbiában Niš, majd Belgrád irányába.

A fegyverszünet bonyodalmai

A teljes cikk.

A belgrádi katonai egyezmény

A teljes cikk.

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

Az angol közbelépés eredményeként a magára maradt francia kormány visszakozott, és így megszálló hadsereg helyett november 26-án csupán egy katonai misszió érkezett Budapestre. A misszió vezetője Fernand Vix alezredes, a Francia Keleti Hadsereg vezérkari tisztje, sok egyéb feladat mellett (gazdasági és katonai adatok gyűjtése, a külföldiek tevékenységének figyelemmel kísérése, ügynöki hálózat kiépítése stb.) feletteseitől azt az alapvető utasítást kapta, hogy ellenőrizze a belgrádi katonai egyezmény végrehajtását.

Ez utóbbi megbízásnak eleget tenni – őrködni a belgrádi egyezmény megtartása felett – nem bizonyult éppen könnyű és egyszerű feladatnak, mert hamarosan kiderült, hogy a Franchet által kötött szerződéssel a szerbek kivételével senki, még a francia kormány sem ért egyet.

A belgrádi megállapodás ellen csehszlovák részről azonnal tiltakoztak. Beneš, a csehszlovák kormány Párizsban tartózkodó külügyminisztere arra hivatkozott, hogy a szövetségesek a csehszlovák államot már elismerték, és Szlovákia azonnali kiürítését követelte; ez ügyben újra és újra eljárt a francia politika irányítóinál. November végén az olaszok is felléptek Franchet ellen. Az olasz miniszterelnök, Sonnino, a belgrádi egyezményt egy el nem ismert, tehát jogilag nem létező állammal kötött szerződésnek minősítette, és tekintettel a padovai fegyverszünetre, egyben feleslegesnek is deklarálta azt.

A francia külügyminisztérium az olasz és csehszlovák kormány óvását magáévá tette, és csak gyakorlati megfontolásokból, a további bonyodalmak elkerülése végett tekintett el attól, hogy a belgrádi megállapodást semmisnek nyilvánítsa. A francia külügyminiszter erről december 1-én sürgős táviratban tájékoztatta a külügyminisztériumot, és Franchet tudomására hozta: helytelenül járt el, mert nem volt joga ahhoz, hogy az új magyar államot és annak kormányát, mely egyelőre csak helyi hatóságnak tekinthető, elismerje. Pichon táviratában leszögezte: Csehszlovákiának jogában áll a szlovák területeket megszállni, mivel Csehszlovákiát az antant szövetséges államnak ismerte el.

Franchet az elkövetett hiba kijavítása céljából december 3-án Vix útján jegyzéket juttatott el Károlyihoz. Ebben a Párizsból kapott utasításra hivatkozva és felsorolva a már említett érveket, Szlovákia azonnali kiürítését követelte. A december 3-i jegyzékre 23-án újabb átirat érkezett, mely a kiürítendő terület határát is megjelölte. (A magyar csapatokat a december 23-i jegyzék értelmében a Dunától, az Ipolytól, továbbá a Rimaszombat—Ung—Uzsok vonaltól délre kellett visszavonni.)

A román kormány sem tartotta magára nézve kötelezőnek a nélküle megkötött belgrádi egyezményt, és a december 3-i jegyzék átadása után Erdélyre vonatkozóan hasonló eljárást követelt. Amikor a román csapatok december közepén elérték a Marost, Presan tábornok, hadseregfőparancsnok bejelentette: az előnyomulást egészen a NagykárolyNagyváradBékéscsaba vonalig kívánja folytatni. A románok elhatározását Berthelot tábornok, a bukaresti francia misszió vezetője magáévá tette, és messzemenően támogatta.

Berthelot, aki a szovjetellenes elgondolások jegyében létrehozott úgynevezett Dunai Hadsereg parancsnoka volt, s így Franchet-val szemben önállóságot élvezett, december 18-án Kolozsvár kiürítését követelte. December 23-án újabb jegyzék érkezett. Berthelot elhatározta: felhatalmazza a román hadsereg-főparancsnokságot a demarkációs vonal átlépésére és több stratégiai pont (9 város) megszállására.

A belgrádi egyezmény és az utána következő események – az újságok a történtekről szépítgetés nélkül, részletesen beszámoltak – izgalmat és megdöbbenést váltottak ki. A közvélemény most kezdett ráébredni arra, hogy a háborút Magyarország is elvesztette, és e vereségnek súlyos következményei lesznek.

A területi integritáshoz ragaszkodó kormány kilátástalanná váló helyzetét, a kedvezőtlenre forduló hangulatot (a köztársaság kikiáltásakor megnyilvánuló lelkesedés ennek csak egy időre adott ellenkező irányt) a reakciós erők azonnal a maguk javára próbálták kiaknázni. A fegyverletétel, ami ellen annak idején egyetlen újság sem emelt szót, december elején a Budapesti Hírlap hasábjain már „szokatlan módszernek”[10] minősült. A belgrádi egyezményt nyíltan még nem támadták, de a Padovából hazatérő Nyékhegyi Ferenc vezérkari alezredes (Nyékhegyit még a Wekerle-kormány idején nevezték ki a fegyverszüneti bizottság tagjává) beadványt készített ez ügyben. Terjedelmes beadványában azt bizonygatta, hogy mennyire előnyös volt az ő szerződésük, mely állítólag biztosította Magyarország határait, és mennyire indokolatlan volt a belgrádi egyezmény, mely egy ennél rosszabb demarkációs vonal megvonásához vezetett. Ezzel az ellenforradalom által később unos-untalan hangoztatott vádaskodással a minisztertanács november végén—december elején két ízben is foglalkozott, és végül azzal tért az ügy fölött napirendre, hogy az adott körülmények között értelmetlen arról vitázni, kedvezőtlenebb volt-e a belgrádi egyezmény, hiszen nyilvánvaló, hogy az antant e „kedvezőtlenebb” szerződést sem kívánja betartani.

Míg a jobboldal a vezetőkre hárította a felelősséget, bennük próbálta keresni a hiba forrását, a kormány és a kormányt támogató sajtó hajlott arra, hogy az antant barátságtalan magatartását részben vagy egészben egyes személyek, Franchet vagy Vix rosszindulatának tulajdonítsa. Az igazság azonban az, hogy sértő fellépése ellenére Franchet Belgrádban engedékenynek bizonyult, amit a későbbi bírálat, mint láttuk, szemére is vetett.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A magyar küldöttség a belgrádi tárgyalások során is hangsúlyozta, hogy „mai határai”, amelyekhez a béke megkötéséig ragaszkodni kíván, Horvát-Szlavónország nélkül értendők.

Ilyen körülmények között november elején a szóban forgó területen már nem az volt a kérdés, hogy fennmarad-e a közjogi kapcsolat valamilyen formában Magyarországgal, hanem az, hogy hogyan alakul Horvát-Szlavónország további sorsa, hogyan megy végbe a délszláv népek egyesülése egy új jugoszláv állam keretében.

A Károlyi-kormány a Drávától délre zajló eseményeket tudomásul vette ugyan és egyetértett Horvát-Szlavónország elszakadásával, de ez nem jelentette, hogy egyetértett volna a Vajdaság elszakadásával is, ami alatt a Bácskát, a Bánátot és Baranya megye egy részét értették.

A november elején fellángoló tömegmozgalmak hajtóerejét, a szegényparasztság megmozdulásainak legfőbb tartalmát e területen is gazdasági-szociális követelések alkották. Az elnyomók elleni harag csak helyenként és annyiban nyert nemzeti színezetet, amennyiben a közigazgatás – a magyar közigazgatás – ellen fordult. A nagyon is vegyes nemzetiségi összetétel ellenére – a Vajdaságban szinte egyenlő arányban éltek magyarok, németek, románok, szerbek és más szláv népcsoportok – az első napok zűrzavarában a burzsoázia különböző nemzetiségű, nacionalista beállítottságú elemeinek egymás közötti ellentétei háttérbe szorultak. Amennyiben a forradalmi mozgalmak elleni fellépésről volt szó, a magyar, a szerb, a német nemzeti tanácsok együttműködtek, és minden eszközt igénybe vettek „az élet- és vagyonbiztonság” helyreállítása érdekében. A régi karhatalom maradványai, a leszerelő hadsereg megbízható tisztjei, a jól fizetett – akár magyar, akár szerb – nemzetőrök e célra egyaránt alkalmasak voltak. A legválságosabb napokban Újvidéken szerb hadifoglyok tartották fenn a rendet. Nagybecskereken német katonák teljesítettek őrszolgálatot.

A szerb hadsereg bevonulása után (november 7–19.) a „rendcsinálás” feladata az újonnan érkezett katonaságra hárult. A szerb hadsereget ezért megjelenésekor a nem szerb nemzetiségű burzsoázia is várakozással fogadta, és a hivatalnoki kar is üdvözölte. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a „fehér sas” katonái nemcsak a fegyverek összegyűjtése és a rend helyreállítása céljából érkeztek, hogy a magyar közigazgatás azonnali leváltását is megkezdik, ez új ellentéteket szült, annál is inkább, mert a szerb hadsereg minden erővel a szerb burzsoáziát támogatta, amely a megváltozott helyzetben hegemóniára tört, és a terület egyedüli gazdájaként próbált fellépni.

A Károlyi-kormány arra hivatkozva, hogy a magyar közigazgatás leváltása és a közlekedés megszakítása Magyarországgal ellentétben áll a belgrádi egyezménnyel, november 21-én Franchet d'Esperey-hez fordult és tiltakozni próbált.

Szlovákia

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy cseh részről nemcsak rendcsinálásról van szó, hanem egyben a magyar hatóságok leváltásáról is, végleges berendezkedésről még a békekonferencia döntése előtt, a kormány a belgrádi egyezményre hivatkozva tiltakozott. November 11-én Károlyi és a Linder helyére lépő új hadügyminiszter, Bartha Albert aláírásával kiáltvány jelent meg, mely bejelentette, hogy a kormány „az ország határait minden, a nemzetközi jogba ütköző támadás ellen fegyveres erővel megvédi”.[11]

A proklamáció megjelenése után a hadügyminisztérium Budapestről, Nagykanizsáról, Zólyomból, Kassáról több gyalogos és géppuskás századot, karhatalmi különítményt, továbbá tüzérséget és páncélvonatot irányított a megszállt területekre. A Heltai Viktor parancsnoksága alatt álló, 400 főt számláló tengerész nemzetőrséget is Pozsonyba rendelték. Ez utóbbi alakulatot azzal a be nem vallott céllal, hogy a túlontúl forradalminak és ezért megbízhatatlannak ítélt tengerészeket Budapestről eltávolítsák.

A szlovák területre érkező csekély harcértékű, de számbeli fölényben levő katonaság a megszállt városok és községek jó részét néhány nap alatt visszafoglalta. A cseh alakulatok, melyek létszáma november elején alig haladta meg az ezret, és november végén sem volt több négy és félezernél, a határmenti községekbe, északon Morvaországba húzódtak vissza.

Az újabb fejlemények ellen most már cseh részről tiltakoztak. Kramář november 19-én jegyzékben szögezte le, hogy a csehszlovák államot az antant elismerte, a szlovákok által lakott terület ebből következően a csehszlovák állam részét alkotja. Kijelentette: alávetik magukat a békekonferencia döntésének, de a konferencia csak a határ pontos megvonásáról dönthet, mert Szlovákia hovatartozásáról az antant már jogerősen határozott. A belgrádi egyezmény őket nem kötelezi, mert a magyar kormány nem köthetett fegyverszünetet egy olyan terület nevében, mely az antant döntése folytán már a csehszlovák állam részét alkotja, és nem köthetett fegyverszünetet a szlovákok nevében sem, hisz az új rendet Magyarországon a szlovákok képviselete nélkül proklamálták. Kramář újólag utalt a csehszlovák csapatok rendfenntartó szerepére, és hozzáfűzte: „rendcsináló őrségeink a magyar kisebbséget is védelmezték”. Befejezésül Wilson november 5-i üzenetét idézte: „a rendet fenn kell tartani és nem szabad vért ontani”.[12]

November végén a csehszlovák kormány új követeként Budapestre érkezett Milan Hodža, majd Budapestre jött a Szlovák Nemzeti Tanács több képviselője is. Hodža megbízása úgy szólt, hogy tárgyaljon a szlovákiai magyar közigazgatás felszámolásáról és a magyar katonaság visszarendeléséről. Hamarosan kiderült, hogy Hodža másról is hajlandó véleménycserét folytatni: provizóriumról, átmeneti megegyezésről, amivel a békekötésig rendezni, konszolidálni lehetne a szlováklakta területek helyzetét. A Jászival folytatott megbeszélések során kirajzolódó elgondolás lényege az volt, hogy e területek messzemenő autonómiát kapnának: a fő hatalom a Szlovák Nemzeti Tanács kezében lenne, mely irányítaná a közigazgatást, és a neki alárendelt nemzetőrséggel gondoskodna a rend fenntartásáról. Az autonóm terület saját nemzetgyűlést választana, a közös ügyekről a szlovák és a magyar nemzetgyűlés deputációk útján tárgyalna.

A szlovák vezetők tárgyalókészsége – bár Hodža ezt később csupán taktikai húzásnak próbálta feltüntetni – a pillanatnyi bizonytalan helyzetből fakadt. A szlovák vezetők számoltak a belső forrongással és a prágai kormány katonai gyengeségével, kételkedtek az antant közeli segítségében is, hiszen Vix november 28-án a nála megjelenő Hodža előtt úgy nyilatkozott, hogy a cseh katonaság megjelenése Szlovákiában a belgrádi egyezmény megsértését jelenti.

Erdély és a magyarországi románok

Nyilvánvaló volt, hogy az adott körülmények között csak idő kérdése a román királyi hadsereg Erdélybe való bevonulása, amire egyébként a belgrádi egyezmény is lehetőséget adott.

Az első jelentések a román hadsereg megjelenéséről november 13-án érkeztek Budapestre és ezzel egyidejűleg, vagy már ezt megelőzően Aradra. A Keleti-Kárpátok hágóinál feltűnt román katonák annak a két hadosztálynak az előőrsei voltak, amelyeket a román hadvezetőség a mozgósítás alatt álló hadsereg alakulataiból Erdély megszállására rendelt ki. A román királyi csapatok december 2-án, vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

A kelet felől előnyomuló két hadosztályhoz később egy harmadik is csatlakozott, amely – Mackensen visszavonuló hadseregét követve – déli irányból nyomult előre. Legfontosabb és legsürgősebb teendője a Zsil-völgyi bányavidék megszállása volt a rend helyreállítása, „az anarchista agitáció megfékezése” céljából.

A román hadsereg december közepére érte el a belgrádi egyezményben megállapított demarkációs vonalat.

A román parancsnokok a megszállt területeken az antant megbízására hivatkoztak, és a bevonulást a román lakosságnak nyújtandó segítséggel, valamint a „bolsevista szellem által veszélyeztetett rend” helyreállításával indokolták. Ferdinánd román királynak a november 10-i fordulatkor kiadott, a román katonákhoz és polgárokhoz intézett proklamációjában, amit a bevonuló hadsereg röpcédulákon terjesztett, az állt, hogy Románia „beteljesedve látja évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban”.[13] A vezérkari főnök Presan tábornok felhívása, mely ugyancsak közkézen forgott, a Dunáig és Tiszáig terjedő román területről beszélt, és e terület valamennyi polgárát biztosította arról, hogy a román hadsereg a lakosság vagyon- és személybiztonságát, nemzeti és valláskülönbség nélkül megőrzi.[14] A hivatalos proklamációk nem hagytak kétséget afelől, hogy a román hadsereg messzebb menő célokat követ; aligha fogja a Belgrádban nélküle megállapított demarkációs vonalat tiszteletben tartani.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott december 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése. „A képviselők (küldöttek) nagy nemzetgyűlésének” összehívását a Román Nemzeti Tanács lapja, az Aradon megjelenő Romanul november 21-én jelentette be azzal, hogy egyidejűleg nagy népgyűlés tartására is sor kerül. Míg egy november 15-én kiadott körlevélben csak választásokról volt szó, a 21-i hivatalos bejelentés a választott képviselők mellett „jogszerinti” (delegált) képviselők meghívását is előírta. A nemzetgyűlés 1228 tagja közül 628 jutott ez utóbbi módon mandátumhoz. Delegálási joggal bírtak az egyházak, a kultúregyesületek, a különböző egyletek, az iskolák, a kisiparosok. A szervezett munkások nevében a román szociáldemokrata párt 18 képviselőt küldhetett.

A nemzetgyűlés elé terjesztendő határozat kérdésében a vezetők közt nézeteltérés állt fenn. Az egyházi körök által is támogatott jobboldal (Teodor Mihali, Alexandru Vaida és a velük ebben egyetértő Maniu Iuliu) a feltétel nélküli egyesülés mellett volt, összhangban a román kormány nézetével. Egyes vezetők– így például Stefan Pop – félve a romániai burzsoázia konkurenciájától, autonómiát javasoltak. A szociáldemokraták feltételekhez, demokratikus reformokhoz, Románia demokratikus átalakulásához kívánták kötni az egyesülést. Az autonómia és a reformok érdekében a demokratikus irány képviselői is szót emeltek (Vasile Goldiș, Ivan Suciu, Emil Isac).

A Román Nemzeti Tanács és a román szociáldemokrata párt értekezletén, mely egy nappal a nemzetgyűlés megnyitása előtt, november 30-án ült össze, a szociáldemokrata vezetők (Ion Flueraș, Josif Jumanca) feladták eredeti álláspontjukat. A gyulafehérvári Hungária Szállodában tartott tanácskozás késő éjszakai órákba nyúló vita eredményeként a feltétel nélküli egyesülés mellett foglalt állást.

A nemzetgyűlés elé terjesztett határozat végleges szövege ezt az álláspontot képviselte, de a határozat „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is írásba foglalt: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek; egyenlő, közvetlen, titkos szavazati jog, teljes sajtószabadság, szervezkedési, gyülekezési szabadság, az emberi gondolatok szabad terjesztése, radikális agrárreform, mindazon jogok és előnyök az ipari munkásságnak, melyeket a legfejlettebb ipari államok biztosítanak. A demokratikus követelések hangsúlyozásában a közhangulat és a baloldal jelenléte tükröződött.

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze. Az ülés berekesztése után az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság előtt (néhány ezer munkás vörös zászlók alatt vonult fel) kijelölt szónokok ismertették a történteket.

A nemzetgyűlés Vaida-Voevod előterjesztése alapján az addigi Központi Nemzeti Tanács helyett Román Nemzeti Tanácsot választott. A parlament szerepét betöltő, mintegy 200 főt számláló új központi szerv első ülésén, december 2-án kormányzótanácsot alakított. A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak. Az egyesülésről a hivatalos lapban, a Monitorul Oficialban december 26-án dekrétum jelent meg; egyidejűleg napvilágot láttak az egyesülést szabályozó első intézkedések is. A király a szóban forgó területek közigazgatásának vezetésével – az egyesült Románia végleges megszervezéséig – a nagyszebeni kormányzótanácsot bízta meg, de a külügy, a hadügy, a vasút, a posta, bizonyos gazdasági ügyek és az állambiztonsági hivatal továbbra is a központi kormány hatáskörében maradt, mely december közepén az antantbarát nagytőke exponensének, Ionel Brătianunak a vezetésével újjáalakult. Az új központi kormányban tárca nélküli miniszterként a Román Nemzeti Párt 3 képviselője (Vaida-Voevod, V. Goldiș, S. C. Pop) is helyet foglalt.

A hatalomátvételt és az egyesülést a román lakosság többsége örömmel fogadta, nem alaptalanul úgy vélte, hogy az helyzetének javulását, az évszázados elnyomás megszűnését jelenti. E várakozást illetően a munkásság és a demokratikus irány képviselői részéről a fenntartás is jogos volt, mert az egyesülés – ahogyan megvalósult – a romániai tőkének és az erdélyi román burzsoáziának kedvezett; a Román Nemzeti Párt hatalomra jutása elsősorban a kialakuló és feltörekvő román polgárság, a román alkalmazotti értelmiségi rétegek számára jelentett változást, nem remélt lehetőségeket.

A Romániával való egyesülést némi ingadozás után az erdélyi szászok is kimondták. A szász központi választmány, a helyi választmányok és a szász nemzeti tanács képviselőiből alakult szász nemzetgyűlés január 8-án Meggyesen foglalt állást ilyen értelemben. A meggyesi gyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely a gyulafehérvári határozatokból. a nemzeti szabadságra és a felekezeti jogegyenlőségre vonatkozó megállapításokat emelte ki.

A magyar kormány a gyulafehérvári döntéssel szemben elutasító álláspontra helyezkedett. Amikor Erdélyi János, a nagyszebeni kormány budapesti megbízottja átadta a határozat hiteles szövegét, Jászi a minisztertanács december 8-i ülésén tiltakozást javasolt. A hadügyminisztérium álláspontjával összhangban arra hivatkozott, hogy a románok eljárása ellentétes a fegyverszüneti megállapodásokkal, a béketárgyalásra kell bízni a kérdés eldöntését. Ugyanezen a napon a kormány „a keletmagyarországi magyarság védelmére” Kolozsvár székhellyel főkormánybiztosságot állított fel. A szóban forgó 26 vármegye élére főkormánybiztossá Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárt nevezte ki, annak ellenére, hogy személye régebbi soviniszta kijelentései és magatartása miatt a Román Nemzeti Párt szemében vörös posztónak számított.

Erdélyben közben megkezdődött a hadsereg szervezése. A kolozsvári nemzeti tanács november végén toborzótiszteket küldött a székely vármegyékbe, és a visszatartott 5 korosztály bevonulását is megpróbálta keresztülvinni.

A toborzás csekély eredménnyel járt. Kratochvil Károly erdélyi katonai parancsnok szerint december 1-én a Kolozsvárott levő fegyveres alakulatok (katonaság, nemzetőrség, csendőrség) létszáma 545 fő. Ugyanő a Kolozsvárott gyülekező székelyek létszámát – más forrásokkal egybevágóan – 1700-ra becsüli, hozzáfűzve, hogy közülük csupán 600-nak jutott puska. Az ezt követő hetekben a helyzet alig változott. Apáthy visszaemlékezése szerint az Erdély meg nem szállt részén található fegyveres erő december végén 3–4000 főre tehető; Az Erdélyben állomásozó román hadsereg létszáma ugyanekkor – szintén Apáthy szerint – 15 ezer lehetett; az újabban közzétett dokumentumok a létszámot ennél többre tartják, 39 ezer főben jelölik meg.

A kolozsvári magyar és székely nemzeti tanács – Gyulafehérvár ellensúlyozására – december 22-én nagygyűlést hívott egybe. A kolozsvári gyűlésen – szemben a korábbi, hasonló jellegű marosvásárhelyi megmozdulással, amelyen csak 2000-en vettek részt– több tízezren jelentek meg. Ott voltak a bánáti svábok és a román szociáldemokraták képviselői is. Ez utóbbiak, pontosabban a Fluerașsal és Jumancával egyet nem értő román szociáldemokraták nevében Sava Damian-Strengar szólalt fel, aki később a Tanácsköztársaság idején zászlóaljparancsnokként harcolt a Vörös Hadsereg soraiban, mint kijelentette: „a román szocialisták nem azonosítják magukat a gyulafehérvári határozattal, nem akarnak a román imperialista elnyomás alá kerülni”.[15] George Avramescu a romániai szociáldemokraták nevében arról beszélt, hogy nemcsak Magyarországon és Erdélyben, hanem Romániában is nagy volt az elnyomás: 1907-ben, amikor a parasztság kenyeret kért, golyót kapott. 15 ezer román pusztult el a király parancsára. Avramescu a jelenlegi helyzet megoldására azt javasolta, hogy Erdély legyen köztársaság a svájci kantonok mintájára. A gyűlés nem ment ilyen messzire. Bár az önálló köztársaságról előzetesen szó esett, az előterjesztett határozati javaslat– tekintetbe véve Budapest jogi aggályait – az egységes és demokratikus Magyarország keretein belül követelt minden nemzet számára teljes egyenjogúságot, szabadságot és önkormányzatot.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a román hadsereg a demarkációs vonal átlépésére készül, és megérkezett a hivatalos értesítés arról, hogy Berthelot felhatalmazást adott Kolozsvár és 9 más erdélyi város megszállására– amit a belgrádi egyezmény lehetővé tett –, a magyar kormány ismételt tanácskozás után kilátástalannak ítélte a helyzetet, és a vérontás, a fegyveres harc ellen foglalt állást

December 24-én, miután az ott levő magyar fegyveres alakulatokat kivonták, a Gherescu ezredes parancsnoksága alatt álló román csapatok bevonultak Kolozsvárra.

A főkormánybiztosság, ugyanakkor jelképesen a kerületi katonai parancsnokság is a helyén maradt, miután a belgrádi egyezmény stratégiai pontok megszállása esetén a katonai kiürítést nem írta elő.

December 31-én Kolozsvárra érkezett Berthelot tábornok, az antant úgynevezett Dunai Hadseregének parancsnoka. Berthelot az elmérgesedett helyzetben közvetíteni próbált. Azt javasolta, hogy DésKolozsvárNagybánya vonaltól keletre 15 km szélességben létesítsenek semleges övezetet. A vele tárgyaló Apáthy leírása szerint Berthelot „mindnyájunk közös céljára, a bolsevizmus elleni küzdelemre”[16] hivatkozott.

A semleges övezetről szóló megállapodást Budapesten nem hagyták jóvá, és a román főparancsnokság sem tartotta magára nézve kötelezőnek. A magyar kormány a megegyezést azért nem ismerte el hivatalosan, mert az ellentétben állt a belgrádi konvencióval.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A február 26-i döntés – bár azt „a négy nagy” távollétében hozták – nem szorult további jóváhagyásra. A Legfelsőbb Haditanács határozatát ezért március 1-én Franchet-hez továbbították. Franchet március 5-én, a Magyarországi Hadsereg parancsnokára, a Belgrádban székelő de Lobit tábornokra bízta a Párizsból érkezett döntés végrehajtásának előkészítését. Március 1-én a Magyarországi Hadseregnek nevezett Francia Keleti Hadsereg összesen 3 gyalogos hadosztályból és az azt kiegészítő lovasságból állt. Vezérkari főnöke, de Lobit március 15-ére részletes tervet dolgozott ki, melyben magyar ellenállás esetére francia hadsereg bevetését javasolta. Franchet e tervet nem hagyta jóvá. Utasítása az volt, hogy amennyiben a magyar kormány nem egyezne bele a semleges övezet létrehozásába, de Lobit forduljon Párizshoz, és a határozat végrehajtására kérje francia–szerb–román szövetséges haderő felállítását francia vezetés alatt. A belgrádi katonai parancsnokság ennek értelmében módosította a tervet, és a jegyzéket ezek után sietve, már március 19-én délelőtt Budapestre továbbította.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

A délszláv munkásság rokonszenvezett a magyar forradalommal, s rögtön megmutatkozott, hogy a világháborúban jelentős vérveszteséget szenvedett délszláv állam nem is vehet részt nagyobb erővel a magyar forradalom leverésében. Részint a munkásmozgalom ellenállása miatt, részint mert az állam tekintélye még gyenge volt, és az új országrészekben nagyon sokan megtagadták a katonai szolgálatot. De a jugoszláv kormány külpolitikai számításai sem voltak egyértelműek: erőiket az esetleges olasz vagy román (és albán) konfliktusra tartogatták. Területi igényeiket Magyarországon már 1918 novemberében maximálisan kielégítették, s még előnyösnek is tekintették, hogy a magyar Vörös Hadsereg, amely nem támadja meg Jugoszláviát, sakkban tartja a Bánát jugoszláv részét is igénylő Romániát. Ezek az okok magyarázzák, hogy amikor a francia vezérkar március végén kidolgozta a Tanácsköztársaság elleni intervenció első tervét és Jugoszláviától 3 gyalogoshadosztályt kért, a belgrádi kormány 1 hadosztályt is csak szabódva és feltételesen ígért.

A Tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra

De Lobit tábornok, az úgynevezett Vix-jegyzék aláírója, miután értesült ultimátuma elutasításáról, 21-én reggel felkérte Troubridge angol admirálist a Vix-misszió megmentésére. Troubridge Belgrádból két monitort irányított Budapestre, amelyek másnap érkeztek meg. A vörös tengerészek tüstént letartóztatták az angol parancsnokot, a legénységhez pedig Elvtársak és szimpatizánsok! megszólítással felhívást intéztek, csatlakozásra szólítva fel őket. A magyar külpolitika irányítói Vix kapkodását a forradalom napján (15 ezer katonát kért Belgrádból Budapest megszállására) nem vették komolyan, sőt maradásra kérték, hogy rajta keresztül kapcsolatban lehessenek de Lobit belgrádi parancsnokságával, a balkáni antanthaderővel. Miután Vix jobbnak látta távozni, Belgrádba küldték Roth Ottó temesvári párttitkárt. Az aggodalom erősebbnek bizonyult a magyar kormánnyal való diplomáciai érintkezés tilalmánál; de Lobit március 25-én táviratilag jegyzéket intézett Kun Bélához, melyben a november 13-i fegyverszünet megsértésével vádolta, és személyesen tette felelőssé a Vix-misszió biztonságáért. Március 27-én pedig a belgrádi francia követ társaságában fogadta de Lobit Rothot, aki – miközben Troubridge dunai flottillája már Bajánál állt készenlétben – megnyugtatta őket a budapesti tanácskormány békés szándékairól. Kun jegyzékben is sietett válaszolni de Lobit-nak: elutasította a fegyverszünet megsértésének vádját, garantálta a Vix-misszió biztonságát, és kifejezte feltételek nélküli tárgyalási készségét.

A jegyzékváltás és tárgyalás de Lobit-val diplomáciai siker volt; mégis elsősorban Párizs és Budapest viszonyát kellett tisztázni, ezért Kun március 24-én hivatalos jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz: A jegyzéket a röviddel 21-e előtt Budapestre érkezett olasz diplomáciai ügyvivőnek, Borghese hercegnek adták át, akit előzőleg Ágoston és Kunfi szociáldemokrata népbiztosok meggyőztek arról, hogy ha a győztesek megértően viselkednek, a Tanácsköztársaság „mérsékelt” szocialista útra tér, ellenkező esetben a szovjet útra kényszerül. Boghese a jegyzéket eljuttatta Orlando olasz miniszterelnökhöz, aki március 29-án tette le Kun Béla üzenetét a békekonferencia asztalára.

A jegyzékben a kormányzótanács leszögezi, hogy a szocializmus alapján áll, és Szovjet-Oroszország szövetségesének tekinti magát; összeköti őket a rendszerük „azonos szerkezetén alapuló természetes barátság, amely a magyar kormány felfogása szerint semmiképpen nem hozható kapcsolatba agresszív egyesüléssel. Éppen ellenkezőleg, az új magyar köztársaságnak szilárd óhaja, hogy békében éljen minden más nemzettel.” Elismeri a Károlyi-kormány által aláírt belgrádi egyezmény érvényességét, de elutasítja a Vix-jegyzék tudomásulvételét, s ehelyett meghívja az antant delegációját Budapestre. A misszióval „késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”.[17]

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Franchet másnap már Belgrádban tárgyalt a délszláv vezetőkkel, akiknek véleménye megoszlott, s bár nem tagadták meg egyértelműen a részvételt az intervencióban, túl nagy árat kértek érte. Miután kitűnt, hogy Franchet Párizs jóváhagyásával, de saját felelősségére szervezi az intervenciót, a jugoszláv politikusok távol maradtak tőle, annál inkább, mert attól is féltek, hogy a monarchista érzelmű Franchet esetleg hajlandó lenne Habsburg József főherceget állítani a megalakítandó budapesti ellenforradalmi kormány élére.

A Clemenceau-jegyzék. Az északi hadjárat mérlege.

A kormányzótanács halogató választ adott Clemenceau-nak: a Károlyi-kormány ismert és önkényes álláspontjából indult ki, mely szerint Szlovákia cseh „megszállása” a belgrádi fegyverszünet megsértése volt, és ezért csak akkor vállalkozik a harc beszüntetésére, ha az érdekelt államok Bécsben összeülnek a fegyverszünet kérdéseinek megvitatására. Egyben elfogadta a meghívást, mert „a Magyarországi Tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szándékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátságban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján”.[18]

Lábjegyzetek

  1. Thury József, Bocskai István felkelése. Századok 1899. 40.
  2. Karácson Imre, Török történetírók. III. Budapest, 1916. 113–114.
  3. 1 pozsonyi mérő = 62,5 l.
  4. Idézi: Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története. 1. Budapest, 1940. 345.
  5. Idézve: ugyanott I. 346.
  6. Ugyanott, 447–448.
  7. Gróf Tisza István összes munkái 4. sorozat. Levelek (továbbiakban: Tisza Levelek). II. Budapest, 1924. 267.
  8. A világháború okiratai. VI. A szerb kékkönyv. Budapest, év nélkül 47.
  9. Ugyanott, 50.
  10. Pártviszály. Budapesti Hírlap, 1918. december 11 .
  11. Fegyverrel a csehek ellen. Pesti Hírlap, 1918. november 12.
  12. Kramerz jegyzéke: „A tót területek a cseh-szlovák állam részei”. Népszava, 1918. november 21.
  13. Országos Levéltár K 40 1918-IX—367.
  14. Országos Levéltár K 40 1918-IX-538.
  15. A kolozsvári tiltakozó gyűlés. Népszava, 1918. december 24.
  16. Apáthy István, Erdély az összeomlás után. Új Magyar Szemle, 1920. 174.
  17. L. Nagy Zsuzsa, A párizsi békekonferencia és Magyarország. 1918–1919. Budapest, 1965. 103.
  18. Ugyanott

Irodalom

az ő Batthyány Kázmért belgrádi tárgyalásairól tájékoztató június 11-i levelét pedig közli Thim III.

Kiadványok