Belharcok április első napjaiban

A Múltunk wikiből

A legújabb fejlemények valóban kelthettek olyan látszatot, mintha a magyar forradalom máris minden célját elérte volna. Az előző napok feszültsége tehát most nem csupán Pozsonyban, de Pesten is egyszerre feloldódott, s a Pest megyei forradalmi választmány április 1-i ülésén nemcsak Nyáry és a többi liberális felszólaló nyilatkozott úgy, hogy Pestnek szintén minden további nélkül tudomásul kell vennie a legújabban Bécsben történteket (mert azok miatt a mellékes engedmények miatt, amelyek megtételéhez az udvar továbbra is ragaszkodik, nem érdemes vállalni az esetleges fegyveres erőpróba kockázatát), hanem hasonlóképpen nyilatkozott a márciusi fiatalok egy részének nevében beszélő Irinyi is.

A megbékélés szelleme azonban még ekkor sem lett úrrá mindenkin: a márciusi fiataloknak egy másik része – így Irányi és Petőfi is – abban a meggyőződésben élt, hogy Bécs végérvényesen semmi esetre sem nyugodhatott bele a Magyarország által március 15-e óta kicsikart változásokba, hogy tehát a fegyveres erőpróbára előbb-utóbb mindenképpen sor fog kerülni, s hogy ezért magyar részről még a szóban forgó mellékes engedmények megtételére sem volna szabad ráállani. Nézeteik helyességét azonban Petőfiék képtelenek voltak megértetni a választmány többségével, mert – bármennyire igaz volt is, hogy az udvar egyáltalán nem tekinti véglegesnek a forradalom eddigi vívmányait s hogy ezért, ha pillanatnyilag még nem léphet is fel fegyveresen (s nem léphetne fel a követelt mellékes engedmények megtagadása esetén sem), mihelyt módja lesz rá, okvetlenül szakítani fog a tárgyalásos politikával – erről a választmány liberális többségét, sőt még az Irinyi módjára gondolkodó márciusi fiatalokat is csak a jövő tényei győzhették meg. S így azután a vita befejező szakaszában Petőfiék is kénytelenek voltak felhagyni az ellenállással, hogy legalább a veszett fejsze nyelét mentsék: hogy ha már a többséget úgysem nyerhetik meg a maguk álláspontjának, legalább a márciusi fiatalok táborán belül most megmutatkozott ellentétek jóvátehetetlen elmérgesedésének vegyék elejét.

Annak azonban, hogy a polgári átalakulás magyar híveinek egyes csoportjai között a tennivalók megítélését illetően korántsem áll fenn teljes nézetazonosság, a következő napokban megint csak kiütköztek a jelei – mégpedig ezúttal immár Pozsonyban, magán az alakulóban levő kormányon belül. Az országgyűlés ugyanis ekkor kezdte tárgyalni a megyék újjászervezésével foglalkozó törvényjavaslatot, amelyet Kossuth dolgozott ki s amelynek legfontosabb paragrafusa úgy szólt, hogy a megyei közgyűlések szerepét a törvény életbelépése után egy népképviseleti úton választandó testületnek kell átvennie. Ez a tervezet pedig heves ellenzést váltott ki a leendő kormánynak egy másik tagjából, a közmunka- és közlekedésügyi miniszterré jelölt Széchenyiből, aki attól tartott, hogy Kossuth elképzeléseinek megvalósulása esetén a megyék irányítása ki fog csúszni a nemesség kezéből s ezzel azokon a helyeken, ahol a lakosság többsége nem magyar, a nemességé viszont igen, egyben a magyarság kezéből is. S Kossuth hiába juttatta kifejezésre, hogy a megyéket ő sem kívánja nem nemesek vagy nem magyarok kezére játszani s maga sem volna a megyei igazgatás népképviseletre alapozása mellett, ha nem arra számítana, hogy ebből elsősorban éppen a nemességnek lenne haszna, hiszen máskülönben tovább fokozódnék az a gyűlölség, amellyel a nem nemesek tömegei a megyék nemesi vezetői iránt viseltetnek, a népképviselet bevezetése esetén viszont a szavazóközönség minden bizonnyal megint csak ezeket a vezetőket állítaná a megyék élére; hiába lett hát nyilvánvalóvá, hogy Széchenyi és Kossuth céljai között ez esetben sincs lényegi különbség: a céljaik irányába vivő út megválasztása tekintetében olyan nagy különbség mutatkozott kettejük között, hogy emiatt a kormány, jóllehet formálisan még hivatalba sem lépett, máris kormányválság kezdte környékezni. A leendő igazságügy-miniszternek, Deák Ferencnek végül is mindkét szemben álló féllel sikerült elfogadtatnia egy közvetítő megoldást, amely szerint a megyerendszert végérvényesen csak a következő országgyűlés szabályozza majd, addig pedig a megyei közgyűlések feladatait mindenütt egy ideiglenes bizottmány lássa el, s ennek tagjait a továbbra is fejenkint szavazó nemesek, valamint a nem nemesek községenkint korlátozott számban kijelölendő küldöttei válasszák meg.[1]

Április első napjaiban tehát már Magyarországon is megmutatkoztak az első jelei annak a minden forradalomban megfigyelhető jelenségnek, hogy a forradalom zászlaja alatt egymással kezet fogó, de maguk elé nem teljesen azonos célokat kitűző elemek azonnal távolodni kezdnek egymástól, mihelyt elérik közös céljaikat vagy legalábbis úgy látják, hogy elérték őket. Magyarországon azonban az ellentéteket egyelőre mindig sikerült elsimítani – végső soron azért, mert magyar földön ekkor még azok sem lehettek teljesen bizonyosak a dolgukban, akiket az udvari körök részéről március 31-én tett engedmények maradéktalanul kielégítették. És ez elsősorban éppen az udvari köröknek volt köszönhető.

Az udvari körök ugyanis március 31-e után is azon voltak, hogy mentsék, ami menthető, s ennek érdekében némi zsarolástól sem riadtak vissza. Az uralkodóval tehát azokat a kéziratokat, amelyek a jobbágyfelszabadításról, valamint a külön magyar kormányról szóló törvénycikkek végleges szövegének jóváhagyását tartalmazták, s hasonlóképpen a Batthyány által miniszterekül kiszemelt személyek kinevező iratát is csak 7-én íratták alá, Pozsonyba pedig csupán 9-én és 10-én juttatták el ezeket az irományokat, hogy Batthyányékat addig is bizonytalanságban tartsák s ezzel, amennyire lehet, megpuhítsák. Közben pedig újabb meg újabb követelésekkel bombázták az alakulóban levő magyar kormányt: 5-én például azt követelték tőle, hogy mielőbb küldjön nagyszámú magyar újoncot Itáliába az ott harcban álló császári csapatok megsegítésére, 7-én meg azt, hogy az országgyűléssel szavaztasson meg évi 10 millió forintot az osztrák államadósság egy részének kamataira és törlesztésére.

Ezek a próbálkozások azonban éppen ellenkező eredményekkel jártak, mint amilyeneket az udvar várt tőlük: nem az engedékenység szellemét erősítették a magyar forradalom táborában, hanem éppen az elszántságét, s mivel újabb meg újabb bizonyságát adták annak, hogy a március 15-én kezdett játszma még mindig nincs egészen lejátszva, újabb meg újabb akadályául szolgáltak a forradalom táborán belül ekkor már csírázni kezdő ellentétek kibontakozásának. Hiába támadt tehát ellentét például Széchenyi és Kossuth között a megyekérdésben: amikor az olasz segély vagy az államadósság kérdése került terítékre, ők is – akár a többi miniszterjelölt – teljesen egyek voltak ismét, s teljes egyetértésben zárkóztak el az udvar követeléseinek kielégítése elől. És hasonló volt a helyzet Pesten is; hiába lett a forradalom szülővárosa április 1-én a liberálisok és a márciusi fiatalok egy része közötti összetűzés színterévé: amikor például 4-én lábra kapott az a hír, hogy a helyőrségnek a magyar forradalommal rokonszenvező magyar és olasz katonáit Itáliába készülnek vezényelni s helyüket más – a fekete-sárga színek mellett hűségesen kitartó – csapatokkal szándékoznak betölteni, liberálisok és radikálisok teljesen egyek lettek ismét, s teljes egyetértésben tiltakoztak e terv foganatosítása ellen.[2]

Abból a körülményből tehát, hogy Magyarországon a polgári átalakulás keresztülviteléért 1848 márciusában olyan páratlanul széles tábor szállt síkra, amely Petőfitől egészen Széchenyiig terjedt s amelynek a soraiban liberális földbirtokosoktól és polgároktól kezdve úrgyűlölő parasztokig és polgárgyűlölő munkásokig a társadalom legkülönbözőbb elemei egyaránt megtalálhatóak voltak, végeredményben nem az ancien régime, hanem a polgári átalakulás ügye húzott hasznot. Mert bármennyi belső ellentét szabdalta is át ezt a tábort éppen kereteinek kivételes tágassága és összetételének rendkívüli tarkasága folytán, s bármennyire igyekeztek is kiaknázni az ebből fakadó lehetőségeket az ancien régime védelmezői, erőfeszítéseik nemhogy nem siettették, hanem éppenséggel késleltették a polgári átalakulás magyarországi híveit egybefűző kötelékek meglazulását, hiszen csak annak a – máskülönben nyilván hovatovább elhamvadó – meggyőződésnek voltak alkalmasak újabb meg újabb tápot adni, hogy a forradalom táborában egyesült csoportok közül egyiknek az érdekeit sem ugyanezen tábor más csoportjai veszélyeztetik elsősorban, hanem valamennyiük közös ellenfelei. És így a forradalom tábora az udvar március végi meghátrálását is viszonylag épen vészelte át, április második hetében pedig ennek jóvoltából immár a március közepi frontáttörés utolsó eredményeit is betakaríthatta.

Irodalom

Április első dekádjának fejleményeibe a már hivatkozott műveken kívül betekintést nyújt Spira György, Petőfi kardja (In: Spira, A negyvennyolcas nemzedék).

  1. A megyekérdés pozsonyi vitájáról megemlékezik Kossuth Lajos, Kossuth és Széchenyi (In: Kossuth Lajos iratai. X. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferencz. Budapest, 1904), valamint Szabad, Kossuth is, de az utóbbi olyan kiesengéssel, mintha Kossuth a nem magyar lakosságú megyék irányítását nem magyaroknak szándékozott volna átengedni (jóllehet ennek épp az ellenkezője világlik ki Kossuthnak az alsótábla április 3-i kerületi ülésén elhangzott felszólalásából, Kossuth Lajos Összes Művei XI.).
  2. A pesti helyőrség átalakításának tervével kapcsolatos iratok: Országos Levéltár Az 1848–49-i minisztérium levéltára (továbbiakban: 48-as minisztériumi levéltár), a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány iratai 1848:174.


A márciusi győzelem betetőzése
Tartalomjegyzék A külön magyar kormány hivatalba lépése