Belkereskedelem (A szolgáltató ágazatok fejlődése)

A Múltunk wikiből
1855. december 24.
A BruckGyőr vasútvonal megnyitása.
1870.
Átadják a forgalomnak az algyői Tisza-hidat.
Budapesten megalakul a Magyar Kereskedelmi Csarnok.

A belső áruforgalomra vonatkozóan nem rendelkezünk olyan mennyiségi és értékadatokkal, mint a külkereskedelem esetében. A nemzetközi áruforgalomhoz hasonló gyors növekedésére azonban több közvetett adatból következtethetünk. A kereskedelemmel és szállítással foglalkozók számának növekedése többszörösen felülmúlta a mezőgazdaságban és iparban foglalkoztatottakét.

A kereskedelemmel és szállítással foglalkozók számának alakulása Magyarországon (1857–1890)
Foglalkozási csoport 1857 1869 1890 Növekedés %-ban 1869–90
Kereskedelem :
   önálló 40 826 55 466 85 764 54,6
   alkalmazott 23 084 41 955 77 204 84,0
Kereskedelem összesen 63 910 97 421 162 968 67,3
Szállítás   26 784 71 384 166,5
Kereskedelem és szállítás együtt   124 205 234 352 88,7

1869 és 1890 között a kereskedelemben foglalkoztatottak száma 67%-kal növekedett. Ausztriában ugyanezen idő alatt csak 21%-kal nőtt a kereskedelemben dolgozók száma, Németországban viszont kereken megkétszereződött. A magyar kereskedelem fejlettségi szintje a gyors növekedés ellenére is elmaradt a közép-európai átlagtól. 1890-ben Németországban 23 kereskedő jutott ezer lakosra, Ausztriában 15, Magyarországon csak 11. Az áruforgalom fejlődésének másik mutatója az áruszállítás növekedése: a magyar vasutak és gőzhajójáratok 1866-ban 4 millió tonna, 1890-ben pedig 24 millió tonna árut szállítottak.

A 19. század második felében – elsősorban a vasúthálózat kiépülése következtében – teljessé vált az országos piac egységesülésének már korábban megindult folyamata. A különböző kiterjedésű és fejlettségű regionális és helyi piaci körzetek fokozatosan mind betagolódtak ebbe az egységes országos piacba. Bizonyos sajátos jellegüket és funkciójukat nem vesztették el ugyan teljesen, de korábbi önállóságuk megszűnt, funkciójuk átalakult. Az országos piac belső szerkezete is lényeges átalakuláson ment keresztül. A korábbi országos vagy regionális piaci központok egy része elsorvadt, helyettük máshol alakultak ki új centrumok, azonban lassanként ezek is alárendelődtek az országos piac egyetlen valódi központjának, Budapestnek. A főváros – kedvező helyzeti energiáira támaszkodva és a kormányzat politikájától is támogatva – a kiegyezés utáni évtizedekben nőtt igazán az ország gazdasági centrumává, mindenekelőtt a vasúthálózat, a hitelélet és a nagykereskedelem központjává.

Az 1860-es években még Győr volt a gabonakereskedelem központja, ide gyűlt a kivitelre kerülő gabona. Az 1870-es és 80-as években azonban a főváros – a vasút segítségével és nagykereskedőinek tőkeerejére támaszkodva – átvette a vezetést, és sorra a budapesti terménykereskedő burzsoázia irányítása alá kerültek Dél-Magyarország korábban önálló gabonapiacai – Szeged, Temesvár, Baja – is. A fővárosi kereskedők nemcsak felvásárolták, összegyűjtötték, raktározták és külföldre expediálták az Alföld gabonáját, hanem iparilag is feldolgozták. A világviszonylatban élre kerülő magyar lisztkivitel túlnyomórészt az 1860–70-es években létesült fővárosi nagymalmok termelésen alapult. Országos központjává vált Budapest egyéb mezőgazdasági termékek és az állatok kereskedelmének is.

A vidéki városok korábban önálló kereskedői fokozatosan a budapesti nagykereskedők bizományosaivá váltak. A néhány száz fővárosi nagykereskedő cég egy-két évtized leforgása alatt a maga kezében összpontosította az ország egész nagykereskedelmét, s ezen az a tény sem változtatott, hogy nagyrészt ők sem voltak teljesen önállóak, hanem a nemzetközi áruforgalom lebonyolításában a bécsi és a nyugat-európai nagy kereskedelmi cégekkel szemben voltak függő viszonyban. A nagykereskedelemnek a fővárosban való összpontosulását jelentékenyen előmozdították olyan intézmények is, mint az 1864-ben létesült pesti áru- és értéktőzsde. A kiegyezés körüli években egyes vidéki városokban is alakultak hasonló intézmények, de a nagybani áru- és értékpapírüzlet országos központjává a pesti tőzsde vált.

Ezekben az évtizedekben a mezőgazdaság mellett a kereskedelem a tőkeképződés fő területe, s éppen a tőkés szektor fejlődése szempontjából talán még a mezőgazdaságnál is fontosabb, mert a kereskedelemben felhalmozott tőkék gyorsabban, mozgékonyabban áramlanak át a gazdaság egyéb területeire. A modern bankrendszer, a gyáripar, a vasúthálózat létrehozásában a kereskedő tőkések a kezdeményezők, de szerepet vállalnak a városi építkezések fellendítésében, sőt a mezőgazdaság tőkés átalakításában is, hiszen sokan földbirtokot vesznek vagy bérelnek közülük.

A magyarországi kereskedelem a kiegyezést követő negyedszázadban sajátos, átmeneti kettősséget mutat: egymás mellett élnek és prosperálnak a kereskedelem hagyományos, prekapitalista és modern, tőkés formái. A nemzetközi kereskedelemben és a legfontosabb tömeges árucikkek országos forgalmában már a modern tőkés nagykereskedelem formái és technikái uralkodnak. A kereskedelem alsóbb, regionális és helyi szintjein azonban tovább élnek, sőt terjeszkednek is a hagyományos formák: a vásárok, a piacok és a házalás.

A vásárok a 19. század második felében már elvesztették nemzetközi és országos jelentőségüket. A pesti nagykereskedők 1855 után már nem vesznek részt az egykor oly fontos pesti vásárokon. „Az áruüzletben a hetvenes évek végén kezdték Pesten érezni, hogy a vásárok nem hoznak tömeges vevőket… A terményekben még manapság is van a vásároknak jelentőségük, de helyébök már kezdenek az »auctiók«, a nyilvános árverések lépni” – írja a pesti nagykereskedelem monográfusa az 1890-es években.[1] A vásárok helyi szerepe azonban továbbra is megmaradt, sőt számuk még szaporodott is, ahogy vidéken is visszaszorulóban volt az önellátás, nőtt a nem mezőgazdasági és a városi népesség száma. A vásártartó községek és az országos vásárok száma 1855 és 1896 között megkétszereződött. 1895-ben 1477 városban és községben 4707 országos vásárt tartottak, s 269 községben voltak hetivásárok. A vásárokon és piacokon még nagyrészt maguk a kistermelők árulták portékáikat. A híres debreceni gubások közül egy-egy mester még a 20. század elején is átlagosan 15 vásáron vett részt évente. Egyre fontosabb szerepet játszottak azonban a hivatásos vásározó kereskedők, akik árukészletükkel járták az országos és hetivásárokat. A kisiparosok termékeinek egyre nagyobb részét vásárolták fel a kereskedők. 1890-ben 8500 vásári és piaci árust és 13 700 házalót írtak össze, vagyis a kereskedelemmel foglalkozók 14%-a, az önálló kereskedőknek pedig 26%-a a hagyományos kereskedelemhez tartozott. A belső árucsere lebonyolításában azonban ténylegesen jóval nagyobb volt a hagyományos formák szerepe, hiszen a kistermelők és a fogyasztók közötti közvetlen kapcsolat még általánosan elterjedt volt, s az áruk jelentős része kereskedők közbejötte nélkül cserélt gazdát a vásárokon és piacokon.

Az 1890-es népszámlálás adatai azt mutatják, hogy már eléggé előrehaladt a kiskereskedelem korszerű formáinak a kialakulása is. A 86 ezer önálló kereskedő közül 58 ezer (67%) rendelkezett állandó üzlettel, főleg a városokban és a nagyobb településeken. Közülük 27 ezer volt szatócs, vegyeskereskedő és zsibárus, aki sokféle árucikket árult, 31 ezer pedig valamilyen szakosított üzletet tartott fenn. A legtöbb természetesen az élelmiszer-kereskedő volt: a szatócsokon kívül is 10 ezer. 8 ezren foglalkoztak mezőgazdasági termékekkel és állatokkal, 6 ezren textilárukkal és ruházati cikkekkel. 2 és fél ezer volt a tüzelőkereskedések száma, mintegy ezer-ezer az építőanyagokat, valamint a vas- és fémárukat és gépeket árusítóké. Fa-, bőr-, papír- és díszműárut 1800, könyvet és műtárgyat 400, vegyi cikkeket 200 boltban árultak. A kereskedelem tehát folyamatossá, rendszeressé vált. Az egész országban elterjedtek az állandó üzlethelyiségek – a kisebb falvakban is volt már legalább egy szatócsüzlet –, s jelentős mértékben előrehaladt az üzlethálózat szakosodása is.

Lábjegyzetek

  1. Pólya Jakab, A pesti polgári kereskedelmi testület és a budapesti nagykereskedők és nagyiparosok társulata története. Budapest, 1896. 31.

Irodalom

A belkereskedelem fejlődéséről lásd Csató Tamás, A belkereskedelem fejlődésének néhány főbb vonása a tőkés korszakban (Történelmi Szemle, 1975. 4.); Vörös Károly, Győr és Pest harca a dunai gabonakereskedelemért 1850–1881 (Arrabona 7. Győr, 1965). Sok adatot tartalmaznak a kereskedelmi és iparkamarák évi jelentései, valamint a várostörténeti monográfiák és tanulmányok. A vásárokról lásd: Szimics Mária, A debreceni országos vásárok története (Budapest, 1938); Kiss Lajos, A vásárhelyi híres vásárok (Szeged, 1956); Dankó Imre, A gyulai vásárok (Gyula, 1963); Kirner A. Bertalan, A békési vásár (Gyula, 1964).


A szolgáltató ágazatok fejlődése
Külkereskedelem Tartalomjegyzék