Belpolitikai küzdelmek 1917 elején

A Múltunk wikiből

A világpolitikai fordulat és különösképpen a Monarchia legfelső vezetésében bekövetkezett változás élénkítette mind az osztrák, mind a magyar belpolitikai életet. A Clam-Martinic-kormány – a miniszterelnök személyével összekapcsolt várakozásokkal ellentétben – az osztrák centralisták kormánya volt. A nyilvánosság kizárásával az ausztriai birodalomrész újjászervezését készítette elő az osztrák centralizmus szellemében. Kormányának legjelentősebb tagjai – Josef Maria Baernreither és Karl Urban – az osztrák Deutscher Nationalverband politikusai voltak. A tervezett újjászervezés lényege: messzemenő autonómia Galíciának, olyannyira, hogy a lengyel képviselők nem is vesznek részt a bécsi képviselőházban. Ily módon Bécsben szilárd német többséget lehet kialakítani és az egész Lajtán túli részt – Galíciától eltekintve – fokozottan elnémetesíthetik. Törvénnyel kívánták megszilárdítani a német mint államnyelv kiváltságos helyzetét; a csehországi viszonyokat az ottani német pártok kívánságai szerint kívánták szabályozni, többek között e koronatartomány kettéosztásával. Az alkotmánymódosítást a 14.§ alapján, oktrojálás útján akarták keresztülvinni. Az uralkodó és Czernin az utolsó pillanatban visszarettentek: az orosz forradalom után igen kockázatosnak tűnt a nemzetiségek ilyen provokálása, inkább a Reichsrat összehívásával keresték a kibontakozást. Ezzel a Clam-Martinic-kormány helyzete tarthatatlanná is vált, a miniszterelnök júniusban lemondott.

A Clam-Martinic-kormány belpolitikája, az ausztriai birodalomrész centralista megszilárdításának kísérlete összefüggött azzal, hogy Károly és Czernin ezzel a német szövetséges felé is szilárdabb pozíciót akart nyerni. Ugyanakkor a dualizmus megerősítésén is dolgoztak: sürgették az osztrák–magyar gazdasági kiegyezés tető alá hozását. Január első napjaiban ismét megindultak az erre vonatkozó tárgyalások, amelyek során a szakminiszterek kidolgozták a tervezetet. Február 24-én Bécsben a két kormány miniszterelnöke és gazdasági miniszterei már parafálták is a szerződés szövegét, amelyet csak később szándékoztak a törvényhozás elé terjeszteni.

Figyelemreméltó a szerződés hatodik szakasza, amely 20 évre növelte az egyezmény érvényességének idejét; ez az osztrák fél számára volt előnyös. A kvóta tekintetében viszont Magyarország részére történt engedmény. A megállapodás szerint a 20 év alatt (1918–1937) 5 évenként változik a kvóta: az első 5 évben még marad az addigi 63,6:36,4%, a további szakaszokban Ausztria részesedése emelkedik 64,6, majd 65,1, s végül 65,6 %-ra. Ugyancsak osztrák engedmény volt a hosszabb lejáratú kiegyezés ellensúlyozására az agrárvámok felemelése.

A kiegyezési megállapodás tehát létrejött, de tartalmát egyik kormány sem szándékozta nyilvánosságra hozni. Február 25-én mindkét kormány azonos szövegű hivatalos közleményt adott ki arról, hogy a megállapodások létrejöttek, így a kereskedelempolitikai tárgyalások megkezdésének más államokkal, nevezetesen a német birodalommal nem áll útjában akadály. E közlés a megállapodás tartalmára vonatkozóan semmi felvilágosítást nem adott. A gazdasági kiegyezés kérdésében tehát sikerült a vita elől kitérni, de 1917 februárjában az ellenzék a képviselőházban nagy vitát provokált a választójogról és Tisza belpolitikájáról. Az alkalmat erre „A hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló törvényjavaslat benyújtása, majd a miniszterelnök által „A háború esetére szóló kivételes hatalom igénybevételéről” beadott hatodik jelentés adta.

Az elesett katonák emlékének megörökítése sok vitára alkalmat nem adó törvényjavaslatnak látszott. (A javaslat lényege: minden község állítson fel emlékművet, és azon örökítse meg azok nevét, akik a község lakói közül elestek.) Az ellenzék azonban a vitát kiterjesztette: ne csak az elesett katonákkal törődjenek, hanem az életben maradottak további sorsával is. Ily módon a vita középpontjába került az ellenzék 1915 tavaszán már beterjesztett és most felújított javaslata a „hősök választójogáról”. Ugyanakkor a Károlyi-párt az általános és titkos választójogot követelte. Tisza és a munkapárt a régi merevséggel szegült szembe a választójog bármilyen kiszélesítésével. Végzetes hibát követnénk el – mondotta Tisza –, mivel ez nem lenne egyéb, mint „a politikai jogok könnyelmű osztogatása arra meg nem érett rétegeknek és tényezőknek”. „Amíg lesz egy parányi erő bennem, ezt mindig oda fogom vetni annak érdekében, hogy ezt a nemzetet a könnyelmű választójogi radikalizmus veszélyeitől megmentsem.”[1]

Ilyen előzmények után tért át a képviselőház a kivételes hatalom igénybevételéről beadott miniszterelnöki jelentés tárgyalására. Az ellenzék ezt bizalmi kérdésnek fogta fel. Hetekig támadta Tisza politikáját. Ebben a vitában nemcsak az látszott, hogy a munkapárti többség ragaszkodik a kormánypárti politika változatlan folytatásához, hanem az is, hogy a kormányzati politika megváltoztatását szorgalmazó parlamenti irányokkal szemben az ellenzék nagyobb, mérsékelt része a liberalizálódást csupán mint leszerelő manővert akarta alkalmazni, mert félt, hogy egyébként a háború alatt felgyülemlett elkeseredés forradalomhoz vezet. „A t. miniszterelnök úr köti magát egy olyan rendszerhez – mondotta Andrássy –, mely fenn nem tartható, mely össze fog esni és vele az utolsó reménye annak, hogy konzervatív szempontból bizonyos fokig korlátolt reform legyen megalkotható… Roppant veszedelmesnek tartom, ha kizárjuk az alkotmány sáncaiból azokat, akiknek van politikai szándékuk, politikai neveltségük és érdekük, mert ha féltem is az országot az ő befolyásuktól, jobb ha szavazati joggal bírnak, és így próbáljuk őket leküzdeni, mintha kizárjuk őket ebből a jogkörből, odadobjuk őket a végletes elkeseredésnek, és ezáltal az állam alapjait ássuk alá… Ha a kormány és a vezető körök azt hiszik, hogy ott lehet folytatni, ahol abbahagyták a háború előtt, ha azt hiszik, hogy nem kell egy egészen új szellemű szociálpolitikát követni és annak már ma megcsinálni az első lépését, akkor igenis forradalom lesz.”[2]

Az ellenzék vezérei az uralkodót is ostromolták a népszerűtlen Tisza-kormány leváltása érdekében. Figyelemreméltó, hogy míg a katolikus Néppárt Andrássyval és Apponyival egy úton haladt, a párt patrónusa, a püspöki kar ebben a kérdésben nem helyeselte a párt vezetőinek taktikáját. A hercegprímás – a Néppárt vezetőivel ellentétben – nem akarta Tisza bukását, mert bízott annak erős kezében. „A püspöki kar tagjainak túlnyomó többsége – írta erről később a hercegprímás az uralkodónak – nem volt arra bírható, hogy az ellenzék féktelen heves küzdelmében részt vegyen Tisza István gróf kormánya ellen, amely a katolikus egyház iránt a legnagyobb jóindulatot mutatta. Nem tartottuk okosnak, hogy a mi segítségünkkel megdőljön az az uralom, amelynél jobbat az egyház szempontjából nem remélhetünk.”[3]

A kormányzati politika némi liberalizálását és a közvéleményben annyira gyűlölt Tisza távozását az uralkodó is szívesen látta volna. Már 1917 januárjában tervezte kicserélését. „Tisza nekem nem igen tetszik már, nem felel meg nekem. …elejtettem és ezért keresek egy másikat”[4] – mondotta József főhercegnek január 21-én. A magyar uralkodó osztályok többsége azonban támogatta Tisza politikáját és ragaszkodott a személyéhez is. Ez magyarázza, hogy a bécsi politikai változások ellenére még hónapokig a helyén maradt.

Lábjegyzetek

  1. Képviselőházi Napló 1910–1915. XXXIV. Budapest, 1917. 129.
  2. Ugyanott, 435–436.
  3. Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban Esztergomi Prímási Levéltár). Cat. D/B. 6394–1917
  4. József főherceg, A világháború, amilyennek én láttam (továbbiakban: József főherceg, A világháború…). IV. Budapest, 1934. 285–286.


1917, a fordulatok éve
A bécsi politika 1917 elején Tartalomjegyzék Az oroszországi februári forradalom és a magyar belpolitika