Belpolitikai reformok és a tartományi igazgatás kiépítése

A Múltunk wikiből

A Flaviusok dinasztiája hatalmi bázisát a provinciák városi arisztokráciájára is igyekezett kiterjeszteni, a Iuliusok és Claudiusok tartományi politikájánál tehát merészebb, bizonyos tekintetben demokratikusabb irányvonalat követett. Ezt az új irányvonalat az a katonapolitikai megfontolás is támogatta, hogy a csapatok utánpótlását lehetőleg az állomáshely környékén vagy legalább abban a tartományban kell biztosítani, ahol a csapat állomásozik. A helyi sorozás feltételeit azonban mind társadalmi, mind közjogi tekintetben meg kellett teremteni. Az utóbbin azt értjük, hogy a római polgárokból álló és a Duna vidékén épp a Flaviusok által többszörösére növelt számú légiók utánpótlási bázisát csak a coloniák jelenthették, ilyenek pedig a Duna-vidéken a Iuliusok és Claudiusok uralkodása alatt csak kis számban jöttek létre. A segédcsapatok katonáit a bennszülöttek civitasaiban sorozták, és annak következtében, hogy a Flaviusok alatt a segédcsapatok zömét a limesre helyezték, katonáik túlnyomó többsége a határ menti zónákból került ki.

A Flaviusok alatt megindult, Hadrianus alatt befejeződött nagy városodási folyamat és városalapító politika végső soron a katonai helyzet változásaival függött össze. A coloniák a legiók utánpótlását és a veteránok földjuttatásos letelepítését voltak hivatva biztosítani, a másik várostípus, a municipiumok alapításával már létrejött városias településeket emeltek önkormányzattal rendelkező római város rangjára; e városias települések részben a kialakuló hadtápvonalak csomópontjain jöttek létre, részben pedig a bennszülött civitasok megindult romanizálódásának teremtettek minőségileg új közjogi keretet.

Pannonia első két flaviusi városalapítása Vespasianus uralkodásának első éveire esett: Siscia és Sirmium (Mitrovica) kapott colonia rangot; a polgárháborúban Vespasianus oldalán harcolt flottakatonákat telepítettek le a Száva völgyének e két legfontosabb városában. Valószínű, hogy a flottakatonák kiváltságai között az Al-Dunát Itáliával összekötő Száva folyami hajózásának megszervezése is helyet kapott. A három flaviusi municipium a Felső-Száva völgyében (Neviodunum–Drnovo, Krško, Andautonia (Šćitarjevo) és a Borostyánúton (Scarbantia) már kialakult bennszülött vagy italicus település volt; alapításukkal lényegében lezárult Nyugat-Pannonia urbanizálása.

A késő flaviusi és traianusi idők nagy csapatmozgásai, amelyek eredményeképpen a Duna mentén megsokszorozódott az állandó helyőrség, gyökeresen új helyzetet teremtett Pannoniában. A több tízezer főnyi, nagyrészt nyugatról idehelyezett katona kíséretében megfelelően nagyszámú hozzátartozó és a hadseregellátásban részt vevő kereskedő telepedett meg a Dunánál, és az új piaclehetőségek az észak-itáliai kereskedőket is idevonzották. A századforduló táján nagy kiterjedésű polgári települések alakultak ki a legio-táborok mellett, amelyek egyre inkább városi külsőt öltöttek. A bennszülött iparosok és kereskedők szintén e táborok, különösen pedig a segédcsapati táborok mellett kerestek munkalehetőséget; a segédcsapati táborok mellett helyi eredetű katonák hozzátartozói is megtelepedtek.

Ennek a folyamatnak Pannonia gazdasági és társadalmi életében kettős hatása volt. Mivel a súlypont a Száva völgyéről és a Borostyánútról a Dunára tevődött át, a korábban kialakult nyugat- és dél-pannoniai kereskedelmi hálózat fokozatosan másodrendűvé vált, csomópontjai, amelyek épp e folyamat első szakaszában nyertek városi rangot, lassúbb életritmusú városokká váltak, és megindult bennük a földbirtok koncentrációja, a municipális nagybirtok kialakulása. Vonatkozik ez olyan területekre is, amelyek csak később váltak városi körzetek (territoriumok) részévé: például a Balaton vidékére, amelynek átmenő útjai mentén (PoetovioAquincum) kereskedőtelepek jöttek létre, de a II. században meginduló birtokkoncentráció megállította a városfejlődést.

A Duna mentén kialakult új központoknak kedvezőbb kereskedelmi kapcsolatot kínált a Duna vízi útja a nyugati tartományokkal, Galliával és Germaniával, mint Itáliával, amely csak hosszú szárazföldi úton volt elérhető. A nyugati ipar a flaviusi–traianusi időkben fokozatosan elhódította Itáliától (Aquileiától) mindazokat a pannon piacokat, amelyeket a Duna vízi útján elérhettek. Ezzel párhuzamosan a Rajna menti kereskedelmi centrumok képviselői telepedtek meg a Borostyánút és a Felső-Száva-völgy csomópontjaiban.

A vázolt folyamatok Traianus korában még nem jutottak el a konszolidációig. Traianus igazgatási reformjai Pannoniában elsősorban az új katonai helyzet követelményeiből adódtak. Pannonia hatalmasan megnövekedett hadseregét két helytartó között osztották fel: Pannoniát két tartományra osztották. Felső-Pannonia (Pannonia Superior) volt a nagyobbik, több várost magában foglaló nyugati tartomány, consulságot viselt helytartója Carnuntumban székelt. Alsó-Pannonia (Pannonia Inferior) csupán egy hozzávetőleg 60 km széles határsávból és a Szerémségből állt, praetori rangú helytartójának székhelye Aquincum volt. A két helytartó rangkülönbsége a legiók számából következett: Felső-Pannoniának három (Vindobona, Carnuntum, Brigetio), Alsó-Pannoniának csak egy (Aquincum) legiója volt. Pannonia hosszú limesének a szvébekkel szemben fekvő szakasz Felső-, a jazigokkal szemben fekvő szakasza Alsó-Pannonia limese lett. Traianus egyetlen pannoniai városalapítása bizonyosan a két új tartomány legióira volt tekintettel. Alsó-Pannonia egyetlen legiójának utánpótlását és veteránjainak letelepítését a flaviusi colonia, Sirmium biztosította, a három felső-pannoniai legióhoz azonban csak két korábbi colonia, Savaria és Siscia tartozott. A volt poetoviói legio-tábor helyén ezért Traianus egy harmadik coloniát alapított.

A Flaviusok és Traianus indították el a bennszülött civitasokkal szembeni új politikát is. Egyes olyan civitasokban, amelyekben kialakult vagyonos törzsi arisztokrácia volt, a Flaviusok tömegesen osztottak polgárjogot. Különösen a Fertő tó vidékének földbirtokos arisztokráciája részesült ebben a kiváltságban; a civitas Boiorum felső rétege az I. század végén már római módra épült birtokközpontokban (villákban) lakott, és római polgár volt. Szórványos flaviusi polgárjogadásokról Pannonia sok más civitasában is tudunk, amelyekben azután Traianus és Hadrianus uralkodása alatt a törzsi vezetők jórészt mind római polgárokká váltak. A civitasok római polgárainak nagyobbik részét azonban a segédcsapatok kiszolgált katonái alkották, akiknek száma a helyi sorozás gyakorlatából következően különösen a határ menti civitasokban volt nagy. A bennszülött arisztokrácia kiváltságokkal való felruházása nehezen lett volna összeegyeztethető a civitasok katonai felügyeletének fenntartásával. A Flaviusok és Traianus korában a civitasok vezetését a helyi arisztokrácia tagjaira ruházták, a katonai praefectusok helyébe polgárjoggal rendelkező bennszülött praefectusok kerültek. Ez a helyzet már átmenet volt a civitasok municipalizálása irányában, mert a civitasok ily módon önkormányzattal rendelkező, római polgárok által vezetett közösségekké váltak. Erről az új bennszülött-politikáról beszédesen tanúskodik Észak-Pannonia bennszülötteinek gazdag emlékanyaga a II. századból. A határvidék gazdasági fellendülésének előnyeiből Észak-Pannonia bojusz, azalusz és eraviszkusz bennszülöttei is részesültek; hagyományos temetkezési szokásaiknak új, némiképp római színezetű és gyakran igen fényűző módon hódoltak, túlvilág-elképzeléseiknek a sírkőállítás római szokásával adtak kifejezést, vásárolták a rajnai és itáliai ipar importcikkeit, és helyi ízlés szerint utánozták őket. Jellemző, hogy a kelta és pannon személynévadáshoz a római életmódhoz leginkább idomuló észak-pannoniai bennszülöttek is ragaszkodtak a II. század folyamán, és csak a romanizálódás útján megindult családok későbbi nemzedékei tértek át a római nevek felvételére.

Dacia provincia berendezése egészen más feladatok elé állította Traianus kormányzatát. Ellentétben Pannoniával, ahol az új flaviusi–traianusi politika egy csaknem évszázados korábbi fejlődése eredményére és konszolidált viszonyokra támaszkodhatott, a véres harcok árán meghódított Daciában kizárólag intézményes úton lehetett a provincializálás feltételeit megteremteni, mert a berendezkedés munkájában a szétzilált dák társadalomra nem lehetett építeni. Forrásaink kiemelik, hogy a háború és a hódítása a dák férfilakosság megtizedelésével járt; igen sok dákot rabszolgának hurcoltak el, sokan elmenekültek, vagy pedig épp a rómaik telepítették el őket a tartomány centrális területeiről. A Traianus-oszlopon számos jelenet ábrázolja a pusztítást, az önpusztítást, az elhurcolást és az elmenekülést. Ilyen előzmények után érthető, hogy a következő évtizedekben a dák lakosság lázadásokkal kísérletezett, a kormányzat pedig nem számíthatott arra, hogy az őslakosságot bevonja a konszolidálás munkájába.

Traianus Dacia legyőzése után az egész római birodalomból mérhetetlen mennyiségű embert telepített oda a városok és a földek benépesítése céljából” – írja egyik forrásunk.[lábjegyzet 1] Ez a telepítő politika folytatódott Traianus utódai alatt. Dacia volt az a dunai tartomány, amelyben idegen telepesek zárt rétege alkotta a tartományi arisztokráciát, de nemcsak a felső réteg állt idegenekből, hanem egyes, különösen fontos termelési ágakban a munkaerőt is odatelepített, nem dák elemek szolgáltatták. Így például Dacia meghódításának egyik indítékául szolgáló aranybányák művelésére olyan nagy számban telepítettek dalmatiai és thraciai bennszülötteket Daciába, hogy egyes bányatelepülések névadóivá váltak.

A telepítést és a bevándorlást Daciába kivételes adómentességgel is elősegítették. A II. és III. század folyamán alapított városoknak közel a fele úgynevezett itáliai jogú, azaz teljes földadómentességet élvező város volt; ezt a kiváltságot a tartományokban csak igen-igen ritkán adták meg. Az őslakosság kezén csak a kevésbé termékeny, többnyire határ menti földeket hagyták meg, másutt pedig az őslakosság a telepített földbirtokosok földjét művelő kizsákmányolt osztályt alkotta.

Dacia társadalmának erős polarizációjához – idegen, telepes arisztokrácia és elnyomott őslakosság – hozzájárult az is, hogy a megszálló csapatokba valószínűleg sohasem soroztak bennszülött dákokat. Ennek nyilvánvaló oka az volt, hogy a nyugtalankodó őslakosságból nem volt ajánlatos helyben fegyveres alakulatokat formálni. Ilyen körülmények között az a romanizációs folyamat, amely Pannonia bennszülötteinek egyes nagy csoportjaiban már az I. század végén megindult, nem indulhatott meg Daciában, amelynek romanizmusát mindvégig az idegen telepesekből álló felső réteg hordozta. Jellemző e tekintetben, hogy a feliratokat – sírköveket és oltárokat – állító, tehát legjobban romanizált embereknek Pannoniában mintegy 17%-a viselt bennszülött (kelta és illír-pannon) nevet, míg Daciában a trák-dák nevűek száma mindössze 2%, de ezek egy része is a balkáni trák nyelvterületről származó telepes volt.[1][2]

Dacia telepítésének és városodásának súlyponti területe a tartomány nyugati fele, a bányavidék és a fő hadtápvonal területe volt. Az első városalapítás Sarmizegethusa coloniája volt, amelyben a hódító háborúban részt vett legiók katonáit telepítették le. Ez a colonia – Traianus egyetlen daciai városa – nem a dák állam hasonló nevű királyi székhelyén, hanem attól nyugatra, a Sztrigy völgyében épült meg. Ez a völgy a Maros völgyébe nyílott, ahol Apulum legio-tábora mellett a helytartói székhely is volt. Erdély keleti felében sem Traianus, sem utódai nem igyekeztek városi centrumok létrejöttét elősegíteni, és e vidéken az emlékanyag arról tanúskodik hogy a helyben maradt dák őslakosságot itt kell keresnünk, de a szegényes feliratos emlékanyag ezeken a részeken is idegenektől, főleg katonáktól származik.[3]

Dacia tartományi igazgatása is a tartomány sajátos helyzetét tükrözi. A kétlegiós tartomány élén 118-ig consuli rangú senator állt. Azonban Marcius Turbo rendkívüli megbízatása után csakhamar három daciai tartomány szerepel forrásainkban. Felső-Daciát, mivel Apulum legio-tábora is hozzá tartozott, praetori rangú senatorok igazgatták. Az északi határterület legfontosabb tábora után a Porolissumi Dacia nevet kapta, a tartomány kelet fele pedig Alsó-Dacia lett. E két utóbbi tartomány élén lovagi rangú helytartók (procuratorok) álltak. Ez a hármas osztás a viszonylag kis területű tartomány különleges belső és külső problémáival magyarázható.

Belpolitikai téren Hadrianus elődje politikáját folytatta, és több tekintetben le is zárta. Reformjai elsősorban azt a célt szolgálták, hogy az elmúlt évtizedek rohamos változásainak közjogi következményeit levonják, az igazgatást a kialakult helyzet szerint rendezzék. Ehhez tudnunk kell azt, hogy a tartományok földje igazgatási és adózási szempontból két nagy csoportra oszlott: az önkormányzattal rendelkező római jogú városok (coloniák és municipiumok) úgynevezett municipális territoriumaira és a bennszülött lakosság nem római jogú (peregrinus) civitasainak territoriumaira. Harmadik kategóriaként járult ezekhez némely tartományban a hadsereg különleges igényeit szolgáló katonai territorium, amelyen valódi önkormányzatok nem alakulhattak ki, mivel a föld tényleges birtoklója a hadsereg volt. Pannoniában mindhárom fajta territorium megvolt. Mármost azáltal, hogy a civitasok területének egyes csomópontjain idegen vállalkozók telepedtek meg, és városias településeket hoztak létre, valamint hogy a civitasok lakói növekvő számban római polgárokká váltak, olyan municipális irányú fejlődés indult meg, amely egy peregrinus jogú civitas közjogi helyzetének már nem felelt meg. Ez a magyarázata annak, hogy Hadrianus korában – eddigi adataink szerint – legalább nyolc település kapta meg a municipium rangot, ami egyértelmű volt a civitas megszűnésével, illetve átalakításával. Hadrianus eddig ismert pannoniai municipiumai: a két helytartói székhely: Aquincum és Carnuntum, továbbá Salla (Zalalövő), Mursella (Mórichida), Mogentiana (valószínűleg Somlóvásárhely táján), Aquae Balisae (Daruvar), Cibalae (Vinkovci) és Bassiana (Petrovce). Ezekhez járult Mursa (Eszék), amelynek Hadrianus colonia rangot adományozott. A II. század közepe után Pannoniában már alig egy-két területen maradt meg az őslakosság civitasa. Némileg sajátosan alakult a civitas Eraviscorum helyzete, amelyet nem szüntettek meg, hanem beosztották Aquincum municipiuma alá. E civitas vezetői bekerülhettek Aquincum városi tanácsosai (decuriói) közé, és ezzel polgárjogot is nyertek. Az eraviszkusz civitas formális megtartását talán az tette szükségessé, hogy a civitas területére nagyszámú segédcsapati tábor esett, amelyek peregrinus katonaságát csak civitasból sorozhatták. A másik nagy határ menti civitas, az azaluszoké épp ezért Hadrianus után is megmaradt, központja, a Brigetio legio-tábora mellett kialakult nagy település nem kapott municipium rangot.

A legio-táborok mellet egyébként is sajátos volt a közjogi helyzet. A tábor mellett kialakult település, a canabae, amelynek lakossága a katonák hozzátartozóin kívül kereskedőkből és iparosokból állt, a katonai territoriumon feküdt, és ezért nem kapott municipium rangot. Aquincum és Carnuntum municipiumát a tábortól néhány kilométerre létesítették. A canabae minden tekintetben városias élete azonban megkövetelt bizonyos önkormányzatot, és ezt az ellentmondást egy látszatra municipális belső berendezkedéssel oldották fel, amely egészen Septimius Severus koráig tartott.

A katonai territoriumoknak Daciában valószínűleg jóval nagyobb volt a kiterjedésük, és ennek következtében nagyobb volt a katonaság igazgatási szerepe is. Nincsen tudomásunk arról, hogy a dák őslakosságot civitasokba szervezték volna, ellenben a határ menti területeken tudunk katonai felügyelet alatt álló körzetekről (regio), és több bizonyítékunk van arra vonatkozólag is, hogy nagy kiterjedésű területek – mint érc- és sóbányakörzetek vagy pedig egyszerűen mint legelők – császári vagy katonai tulajdonban voltak, és bérlők – mint nagyvállalkozók – aknázták ki azokat. Ezek a territoriumok foglalhatták el Dacia keleti, kevésbé romanizált felének nagyobbik részét, de az Erdélyi-középhegység bányái is császári tulajdonban voltak. Hadrianus municipium-alapításai ennek megfelelően a tartománynak csak kisebbik és nem is központi részét érintették. Napoca (Kolozsvár) municipiumán kívül két Duna-parti város: Dierna (Orsova) és Drobeta nyert városi rangot Hadrianustól. Mindkét dunai város a nagy vízi út átrakóhelye volt, ahonnan a fő közlekedési utak vezettek Dacia felé. Napoca az észak felé vezető hadtápvonal legfontosabb állomása volt.

Lábjegyzet

  1. Eutropius, Breviarium ab urbe condita. Recogn. C. Santini. Leipzig, 1979. VIII. könyv, 6. fej., 2. pont.

Irodalom

  1. Az őslakosság személyneveinek százalékarányát egyrészt a pannoniai személynév-katalógusok alapján adom: A. Mócsy Die Bevölkerung von Pannonien Budapest 1959; L. Barkóczy The Population of Pannonia (Acta Archaeologia Hungarica XVI. 1964); vesd össze A. Mócsy Gesellschaft und Romanisation in de römischen Provinz Moesia Superior (Budapest 1970). 193; másrészt az Istoria României I. kötetének (Bucuresti, 1960) 385. lapján közölt statisztikából merítettem. A pannoniai 17%-nál figyelembe veendő azonban, hogy egy korban is tagolt statisztika épp a flaviusi időktől Marcusig tartó korszakra még nagyobb számokat ad: a daciai 2%-kal szemben 31%-ot.
  2. A daciai személynevekkel legutóbb I. I. Russu foglalkozott a L'Onomastique Latine című kötetben (Paris, 1977. 353. skk.).
  3. A dák őslakosság római kori régészeti emlékeiről lásd D. Protase Un cimitir dacic din epoca romana la Soporu de Cimpie (Bucuresti, 1976) című könyvét, valamint az Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II/6 (BerlinNew York, 1977) kötetben található tanulmányát.
A Flaviusok és Antoninusok kora
Új határpolitika és Dacia meghódítása Tartalomjegyzék