Bem sikeres hadjárata Erdélyben

A Múltunk wikiből
1848. december 18.
Kossuth gerillacsapatok alakítására szólítja fel az ország népét.
A honvédek győzelme Csucsánál.
1848. december 25.
Bem bevonul Kolozsvárra.
1849. január 3.
Bem győzelme Tihucánál.
1849. január 13.
A császáriak elfoglalják Szolnokot.
Bem bevonul Marosvásárhelyre.
1849. január 17.
Bem győzelme Gálfalvánál.
1849. január 24.
Bem szelindeki győzelme.
1849. február 1.
Puchner kérésére 7 ezer orosz katona lépi át Erdély határát.
1849. február 4.
A vízaknai ütközet.
1849. február 9.
A római köztársaság kikiáltása.
Bem győzelme Piskinél.
1849. március 11.
Bem elfoglalja Nagyszebent.
1849. március 19.
Bem Feketehalomnál csapást mér az ellenség utóvédjére.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.

Bem az erdélyi csapatok parancsnokává történt kineveztetése után első teendőjét abban látta, hogy a rendelkezésére bocsátott csapatokból ütőképes haderőt formáljon. A sereggel együtt Erdélyből elmenekült nemzetőrök zömét tehát besorolta a honvédzászlóaljakba, azokat a nemesurakat viszont, akik csak azért vállaltak volt nemzetőri szolgálatot, hogy a román felkelőknek a védtelen magyarlakta városokban elkövetett kegyetlenkedéseit hasonló kegyetlenkedésekkel viszonozhassák a nem kevésbé védtelen román falvakban, könyörtelenül hazakergette. A lehetőséghez mérten gondoskodott továbbá embereinek téli ruházattal való ellátásáról, megszervezte élelmezésüket s – amennyire tudta – kiegészítette fegyverzetüket is. S minthogy a sereg jó szelleme mindezek következtében igen gyorsan újjáéledt, létszáma pedig – hála a honvédelmi bizottmány küldte kisebb csapaterősítéseknek – 13 ezer főnyire nőtt, Bem december közepén már támadó hadmozdulatokra is vállalkozhatott.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Erdélyi hadműveletek
Bem terve az volt, hogy a december 20-át követő napokban csapatainak zömével a balszárnyról, Nagybánya tájékáról kiindulva Kolozsvár irányában nyomul előre s ilyeténképpen egyfelől seregének ezzel a zömével, másfelől a jobbszárnyon, Csucsánál felvonult csapataival két tűz közé szorítja Puchner Kolozsvártól nyugatra elhelyezkedő főerőit. Mielőtt azonban ütött volna a Bem által kitűzött óra, maga Puchner is megmozdult, s – bár a háromszéki felkelők ellen vezényelt csapatait még mindig nélkülözni volt kénytelen – seregének zömével megindult a Királyhágó felé, hogy Windisch-Grätz sürgetésére most már valóban birtokába vegye Nagyváradot. Hanem ezzel Puchner végülis csupán Bem dolgát könnyítette meg. A Csucsánál álló s magukat ekkorra már ismét megemberelt honvédek ugyanis 18-án erőfölénye ellenére is visszaverték az ellenséget. Bem előtt viszont közben szabaddá lett a Kolozsvár felé vezető út. Így tehát ő – anélkül, hogy eredeti haditervén bármit is változtatni kényszerült volna – 20-án annak rendje és módja szerint felkerekedhetett Nagybányáról, s 25-én már be is vonulhatott Kolozsvárra. Ez pedig nemcsak erkölcsi tekintetben volt nagy jelentőségű fejlemény, hanem azért is, mert az ellenséges haderő kettészakadását eredményezte. A Kolozsvárra benyomult honvédcsapatok ugyanis Puchner Csucsa alól délkelet felé visszavonuló seregzömétől teljesen elvágták az ő egyik – Karl Urban alezredesnek, a naszódi román határőr-gyalogezred parancsnokának a vezénylete alatt álló – dandárát, amely a csucsai ütközet után Kolozsvártól északra keresett magának egérutat s végül is csupán Beszterce vidékén állapodott meg.

És Bem az ebből fakadó előnyöket nem is késett kihasználni. Kolozsvár elfoglalása után tehát egyelőre futni hagyta az ellenséges főerőket, hogy előbb Urbannal végezzen, s január 3-án súlyos vereséget is mért rá Tihucánál, majd, miután Urban Bukovinába menekült, oda is követte, s addig kergette, míg csapatai tökéletesen szét nem szóródtak. Mivel azonban a Puchner főerőivel való megmérkőzést túlságosan soká halasztani nem akarta, 6-án Bem már vissza is tért Erdély területére, s azután – 4 ezer emberét hátrahagyván Észak-Erdély őrizetére – 13-án 9 ezer ember élén bevonult Marosvásárhelyre. S minthogy közben sikereinek hallatára a háromszékiek harmadszor is felkeltek és felszabadították széküket, sőt Csíkot is: Bemnek így most lehetősége nyílott arra, hogy seregét székelyföldi önkéntesekkel is megerősítse. És 22-én nem kevesebb mint 11 ezer székely állt is már fegyverben, hogy csatlakozzék hozzá.

Bem azonban, továbbra sem akarván időt veszteni, nem várt ezekre a székelyekre, hanem Marosvásárhely elfoglalása után haladéktalanul folytatta előrenyomulását, mégpedig egyenest az ellenforradalmi elemek legfőbb erdélyi gyűlhelye, Nagyszeben felé. S Puchner főerői, amelyek a csucsai ütközet után a Kis-Küküllő mellékére húzódtak vissza, 17-én Gálfalvánál megpróbálták útját vágni, de olyan vereséget szenvedtek tőle, hogy hatására, Medgyest is harc nélkül feladván, ezúttal egészen Szebenig futottak. Bem pedig – jóllehet Medgyes birtokában néhány napon belül zavartalanul lebonyolíthatta volna a székelyföldi önkénteseknek seregébe való beolvasztását – megint csak nem várt, hanem – hogy kiaknázza azt a fejvesztettséget, amelyet a gálfalvi ütközet keltett az ellenség soraiban – 21-én már magának Nagyszebennek az elfoglalására is kísérletet tett. Mivel azonban a szebeni erődítmények leküzdéséhez az ő kicsiny serege már elégtelen volt, ez a kísérlet kudarcba fulladt, s így végül néki is el kellett ismernie, hogy mégiscsak erősítésekre van szüksége. Szeben alól tehát Bem visszavonult először Szelindekig, majd – bár ott 24-én sikeresen visszaverte a rátámadó Puchnert – 31-én még tovább, egészen Vízaknáig hátrált, hogy azután ott várja be az Alföldről addigra a Maros mentén táborába indult segédcsapatokat.

Közben viszont erősítések igénybevételéhez folyamodott Puchner is. S néki harcedzett segédcsapatok szerzésére több lehetősége volt, mint Bemnek, noha a bukovinai és a galíciai császári csapatokkal Észak-Erdély felszabadulása folytán egyelőre minden összeköttetése megszakadt. Ő ugyanis – éppen, mert pillanatnyilag teljesen magára maradt – segítségért most szégyenkezés nélkül azoknak az orosz csapatoknak a parancsnokságához fordult, amelyek októberben, miután a törökök (elsősorban épp orosz sürgetésre) végeztek a havaselvei forradalommal, maguk is behatoltak Havaselve és Moldva területére, s a törökökkel együtt azóta megszállva tartottak a két román fejedelemséget. A segélykérelemnek pedig a Puchner képviselte ügyet saját ügyének is tekintő s ráadásul a maga mindenhatóságát is bizonyítani kívánó orosz parancsnokság a legnagyobb készséggel és sietséggel tett eleget, úgy hogy február 1-én 7 ezer orosz katona már át is lépte Erdély határát. Puchner tehát három nap múlva már újabb támadást mert intézni a még mindig Vízaknánál veszteglő Bem ellen. S minthogy Puchner ez alkalommal minden erejét bevetette, Bem most csak a visszavonulás továbbfolytatása mellett dönthetett, és négy napig tartó szakadatlan harcban vissza is vonult nyugat felé egészen Déváig.

Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Az erdélyi hadműveletek
Déván azonban végre csatlakozott hozzá a Damjanich által rendelkezésére bocsátott 3 ezer főnyi erősítés. Február 9-én ezért Bem Piskinél ismét támadásba ment át, s úgy megverte Puchnert, hogy az megint egyenest Nagyszebenig futott. Bem viszont, aki nem akart még egyszer úgy járni, ahogy január 21-én járt, seregét a hegyek között egyelőre Medgyesre vezette, hogy mielőtt másodszor is Nagyszeben ellen vonulna, most már csakugyan egyesüljön a székely segédcsapatokkal is. Majd – megtudván, hogy Urban, idő közben úgy-ahogy összeszedve magát, megint betört az országba – seregének egy részével Besztercére sietett, s erről a kirándulásról csupán Urban újólagos Bukovinába kergetése után, március 2-án tért vissza Medgyesre. Itt viszont ezen a napon maga Puchner intézett ellene támadást. S a két napig tartó harc során Bem újra meg újra visszaverte a fölényben levő ellenség egymást követő rohamait, lőszerkészletének kimerülése miatt azonban végül mégis arra kényszerült, hogy feladja Medgyest és visszavonuljon Segesvárra.

Hanem legnagyobb sikerének az alapjait Bem éppen ezzel a kényszerű meghátrálással rakta le. Puchner ugyanis most késedelem nélkül folytatta előrenyomulását Segesvár felé is, de – hogy Bemet elvágja székelyföldi segélyforrásairól – Segesvárt nagy kerülőút megtételével délkelet felől iparkodott megközelíteni. Ezzel pedig maga nyitotta meg az utat Bem előtt Nagyszeben felé, amelynek a védelmére mindössze 3 ezer osztrák és 8 ezer orosz katonát hagyott volt hátra. És Bemnek több sem kellett: 9-én toronyiránt megindult Segesvárról, 10-én reggel átvágott Medgyesen, ugyanaznap délután felvette a harcot a szebeni védőőrséggel, s mire felvirradt a következő reggel, már Nagyszeben ura volt. A városból megfutamodott ellenséges csapatok pedig 15-én a Vöröstoronyi szorosban már az országhatárt is átlépték. S erre azután Puchner szintén megtört és Havaselvére menekült. Példáját pedig napokon belül a legnagyobb sietséggel követték seregének és az orosz segélycsapatoknak Brassóba és Brassó környékére húzódott maradékai is, úgy hogy Bem – hiába vetette magát utánuk – ezeknek a csapatoknak is már csak az utóvédjükre mérhetett csapást 19-én Feketehalomnál.

Március 20-án tehát Erdély területén – Gyulafehérvár és Déva várőrségét, valamint az Erdélyi Érchegységben körülzárt román felkelőket leszámítva – nem voltak többé ellenséges fegyveres erők. S a császári sereg zömének, igaz, sikerült kimenekülnie az országból, az ellenség teljes megsemmisítésére azonban Bemnek, jóval gyengébb lévén, különben sem volt esélye. Az erdélyi hadjárat legfőbb célját, Debrecen vidékének a biztosítását pedig Bem így is tökéletesen elérte.

Irodalom

A Bemmel és téli erdélyi hadjáratával foglalkozó kortársi visszaemlékezések közül legfontosabbak: Czetz János, Bem erdélyi hadjárata 1848–49-ben (Pest, 1868); Bauer (Lajos) őrnagy, Bem tábornok főhadsegédének hagyományai 1848 és 1849-ből. Szerkesztette Makray László (Pest, 1870); Teleki Sándor emlékezései. Sajtó alá rendezte Görög Lívia (Budapest, 1958) és Teleki Sándor, Emlékezzünk régiekről. Emlékezések és levelezés. Közzétette és a bevezető tanulmányt írta Csetri Elek (Bukarest, 1973); a feldolgozások közül pedig: Gyalókay Jenő, Az első orosz megszállás és Erdély felszabadítása (1849 január 31—március 28) (Budapest, 1931); Kovács Endre, Bem József (Budapest, 1954); Eligiusz Kozłowski, Generał Józef Bem (Warszawa, 1958) és Peter I. Hidas, The First Russian Intervention in Transylvania in 1849 (In: Eastern Europe. Historical Essays. Toronto, 1969).


Az ellenség megtorpanása s Erdély visszahódítása 1849 első hónapjaiban
A székelyföldi ellenállás Tartalomjegyzék