Benedek Lajos

A Múltunk wikiből

német nevén Ludwig von Benedek

Sopron, 1804. július 14. – Graz, 1881. április 27.
császári-királyi táborszernagy,
az 1848–49-es szabadságharcban a császári hadsereg egyik tábornoka,
az 1866. évi porosz–osztrák háborúban az osztrák császári csapatok főparancsnoka
Wikipédia
Benedek Lajos táborszernagy. August Prinzhofer litográfiája, 1849.
Benedek Lajos táborszernagyAugust Prinzhofer litográfiája, 1849.
1860. április 19.
Benedek Lajos táborszernagy főkormányzói kinevezése.
Az ország 5 kerületre osztásának felszámolása.

Szabad György

Az önkényuralom kiszolgálói

A táborszernagyi rangig emelkedett Benedek Lajos éppen olyan keményen harcolt magyar honfitársai, mint az olasz és a lengyel szabadságharcosok ellen.

Konzervatív kísérlet az abszolutizmusellenesség megnyergelésére

Ferenc József ekkor kénytelen-kelletlen engedményekre szánta el magát. Felmentette főkormányzói tisztségéből Albrecht főherceget, aki a rendet tömeges letartóztatásokkal kívánta biztosítani. Helyére azt a csak nevében magyar Benedek Lajos táborszernagyot állította, aki a Habsburg-hatalom bizalmát a lengyel, a magyar és az olasz szabadságharcok elleni küzdelemben vívta ki. Egyidejűleg felszámolta az ország öt kerületre tagoltságát, és kilátásba helyezte, hogy községi, járási, megyei, sőt országos szinten is – később meghatározandó módon – utat enged az önkormányzat valamiféle érvényesülésének.

A változások előkészítése a senkit sem képviselő birodalmi tanácsra hárult. A továbbra is tanácsadásra korlátozott testületet a császár új tagok kinevezésével bővítette ki. Az újonnan kinevezett magyarok közül négyen hárították el „a megtiszteltetést”. Elsőként Eötvös József, aki döntésekor állítólag figyelembe vette azt is, hogy a diákság vezetői közölték vele, „hazaárulónak” tekintik a birodalmi tanácsban helyet foglalókat. Somssich Pálnak Pesten „mindenki azon reményét fejeste ki …, hogy nem lép be a birodalmi tanácsba, s midőn erre azt kérdé: »Hátha az 1848-i törvényeket hoznám onnan vissza?« némelyeknek ez volt a válasza: »Túl vagyunk már ezen; ‘Debrecen és április 14.’ a jelszó.«”[1] Nem fogadta el a kinevezést a protestáns pátens elleni küzdelemben népszerűséghez jutott Vay Miklós báró és az erdélyi Bánffy Miklós gróf sem. A „megerősített” birodalmi tanácsban a magyar konzervatív csoport ragadta magához az irányítást. Két vezetője Apponyi György gróf volt kancellár és a kitűnő udvari kapcsolatokkal rendelkező Szécsen Antal gróf volt. (Szécsen gróf anyja Erzsébet császárné palotahölgye, apja Zsófia főhercegnő főudvarmestere, felesége az 1848 szeptemberében Pesten felkoncolt Lamberg gróf lánya volt, bátyja pedig a Habsburg-hatalom itáliai pozícióinak védelmezőjeként esett el.) Támogatásra találtak a magyar konzervatívok a lajtántúli arisztokrácia jelentős részében, nem kevéssé a cseh és lengyel főrangúak körében. Hiszen azok is, hozzájuk hasonlóan, az egyes tartományok „természetes vezető rétegének” szerepkörét igényelték. Ezzel összhangban a birodalom struktúrájának olyan átalakítására törekedtek, amely lehetővé teszi az egyes tartományok „történeti-politikai individualitásának” érvényre jutását, általa a polgári alkotmányos és nemzeti önrendelkezési törekvések ellensúlyozását. A birodalom „újjászervezésének” kérdéseit tárgyaló bizottságban a többség a konzervatívoknak azt a munkálatát támogatta, amely ilyen rendi elemekkel átszőtt föderatív berendezkedést javasolt. Velük szemben kisebbségbe szorultak a centralizációs politika védelmezői, a bürokráciának és polgári támogatóinak képviselői, akik a Bach-rendszer javított kiadásának megvalósítására törekedtek. Az önkényuralmához ragaszkodó császár azonban 1860 kora nyarán még azt is megtiltotta, hogy a minisztertanácsban akárcsak meg is említsék a „képviseleti alkotmány” követelését. Nagyon is kérdéses volt, vajon a tanácsadás szerepére kárhoztatott birodalmi tanácsban aratott konzervatív siker gyakorlati következményekkel jár-e.

A tavaszi „engedmények” Magyarországon ingerlően kevésnek bizonyultak. Egy évtized dermedtsége után a magyar nemzet zöme ismét bízni kezdett erejében és lehetőségeiben. Az új belpolitikai intézkedésekben a Habsburg-hatalom gyöngeségét látta feltárulkozni, s még inkább biztatónak ítélte az a tehetetlen fogcsikorgatást, amellyel Bél az olasz egységmozgalom előrehaladását fogadta. 1860 május meghozta Garibaldi szicíliai partraszállásának a hírét, az elkövetkező hetek pedig a diadalmas rohamét, amely Szicíliát, majd Dél-Itáliát ragadta ki a Habsburgok szövetségese, a Bourbon-zsarnokság kezéből. A lelkesedést növelte annak a híre is, hogy Garibaldi zászlaja alatt magyarok is harcolnak, s újrakezdődött az itáliai magyar sereg szervezése. A nyár közeledtével a politikai feszültség érezhetően növekedett. Már nemcsak a pesti, hanem a vidéki diákság is hallatott magáról, s a parasztság mozgalmait is mindinkább áthatotta a politikai elégedetlenség. Jól példázta ezt a bihari Magyargyepes parasztságának fellépése a földmérési munkálatok megakadályozására. Annak illúziójában ringatózva, hogy a parasztságban csak a birtokosok iránt él ellenséges indulat, hiába hirdették ki a községben a hatóságok: nem birtokrendezés, hanem az adóalap megállapítása végett szálltak ki. A hivatalos küldötteket eleve bizalmatlanul fogadó magyar és román parasztokat ez csak még inkább feltüzelte. A csendőrökkel megütköző falubeliek, noha három halottjuk és számos sebesültjük volt, a szomszédos öt község parasztságát oldalukra vonva a katonai erősítés megérkeztéig folytatták a kemény ellenállást. A Zemplén megyei Leányvár község nyári, a birtokrendezés végrehajtásával kapcsolatos nagyarányú zendülése alkalmával, amelyet csak a csendőrség támogatására kiküldött egyszázad lovasság és egy század gyalogság bevetésével, nők megvesszőzése és férfiak megbotozása árán tudtak leverni, a politikai hatóságok különösen aggasztó hírekről értesültek. Állítólag a széles körben terjesztett „forradalmi kiáltványokon” kívül „elégedetlen bodrogközi nemesek bújtották fel a parasztokat azzal, hogy a jelenlegi kormány napjai meg vannak számlálva, s hogy majd azután nekik – e nemeseknek – lesz a tagosításra befolyásuk, s akkor a parasztok sokkal jobban fognak járni.”[2]

Ha az osztálytörekvéseik felkarolásában reménykedő parasztok feltehetően túloztak is, az bizonyos, hogy különböző ellenállási csoportok röplapjai igyekeztek megnyugtatni a parasztságot és a nemzetiségi tömegeket, hogy a császáriak ámítása ellenére a magyar nemzeti mozgalom nem akarja visszahozni a régi feudális világot, sőt a jogegyenlőség biztosítására törekszik. S mivel tényleges céljaikat vajmi kevéssé ismertették a tömegekkel, nagy erővel támadtak fel nemcsak a rendszerváltozáshoz fűzött remények, hanem az illúziók is. A mind szélesebb körűvé váló adó- és újoncmegtagadás jelszavát is a szervezkedő titkos mozgalom sugározta szét. Július derekán négy napon át meg-megújuló tüntetések söpörtek végig a pesti utcán. A diákok kezdték, a mesterlegények folytatták, éltették Kossuthot, Garibaldit, rátámadtak a rendőrökre. A letartóztatások, botozások, kényszersorozások elégteleneknek bizonyultak a tüntetések elfojtására. A konzervatívok riasztó, de hovatovább ténylegesen riadt helyzetmegítélését mindinkább osztó Benedek táborszernagy hangulatjelentései egyre aggodalmasabbakká váltak, és abban csúcsosodtak ki, hogy háborús konfliktus esetén „a csendes forradalom” véres felkelésre váltana át, „Magyarország asszonyostul, gyermekestül a külhatalomhoz csatlakozna”.[3]

A konzervatívok nagyon is szívesen hivatkoztak a helyzet tarthatatlanságára, hogy ezzel is programjuk megvalósítását sürgessék. Saját kezükbe vették az augusztus 20-i ünnepségek megszervezését. A néppel vezérségüket kívánták elismertetni, Béccsel pedig alkalmasságukat a hatalom gyakorlására, a tömegek fékentartására. De az események nem egészen terveik szerint alakultak. A nép kalaplevéve hallgatta a szentbeszédeket, a konzervatív ihletésű szónoklatokat az ősi jogokhoz való ragaszkodás férfias nyugalmáról, majd félrecsapta a kalapját, és tüntető tömeggé verődve zendített rá a Kossuth, Klapka és Türr jövetelét hirdető, Bécset meg a konzervatívokat egyaránt megriasztó Garibaldi-nótára. Rákospalotán a szokásos augusztus 26-i dinnyevásár a száműzötteket éltető tüntetésbe torkollott. Az onnét a Városligetbe nyomult tömeg haragjában, hogy a Sziget ostroma színjáték előadása elmaradt, maga aktualizálta a darabot, megostromolta, majd felgyújtotta a kulisszaerődöt, és Kossuthot, Garibaldit éltetve vonult üszkös deszkáival a pesti utcák során át, mígnem a katonaság elállta az útját.

Augusztus végén Táncsics perében, amelynek során az elveit derekasan védelmező ősz forradalmárt 15 évi börtönre ítélték, Szilágyi Virgil védő – óriási feltűnést keltett beszédében – „az országban uralkodó elégedetlenség és ingerültség” fejtegetésébe kezdett,[4] de az elnök félbeszakította. Pedig Szilágyi még annyit sem mondott, mint bizalmas körben a konzervatív Mailáth György birodalmi tanácsos, aki sóhajtva ismerte el, hogy fordulatot „a közönség… csak Garibalditól vár”[5] és Benedek főkormányzó, aki ismét leszögezte, hogy ha hamarosan „lényeges változások nem történnek, bizonyosan katasztrófa fog beállni, mert a mostani állapot immár tarthatatlan”.[6]

Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

Az országban csapatmozdulatok történtek. Egyidejűleg nyilvánosságra hozták Benedek táborszernagynak, immár az itáliai seregek főparancsnokának hadparancsát, amely kíméletlen megtorlással fenyegette a császárral netalán szembeszegülő magyar politikusokat.

Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei

Július 3-án a Benedek vezette császári seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek Königgrätznél.

Lábjegyzetek

  1. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 34.
  2. Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849–1867. Iratok. Kiadta Sashegyi Oszkár. Budapest, 1959. 285.
  3. Idézi: Carl Graf Lónyay, Ich will Rechenschaft ablegen! Die unbewusste Selbstbiographie des Generals Benedek. LeipzigWien, 1937. 197–198. (Fordítás a német eredetiből).
  4. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 56.
  5. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 102.
  6. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. II. Budapest, 1903–1918. 52.

Műve

Carl Graf Lónyay, Ich will Rechenschaft ablegen! Die unbewusste Selbstbiographie des Generals Benedek. LeipzigWien, 1937.

Irodalom