Berinkey Dénes

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. szeptember 7., 06:50-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Csúz, Komárom vármegye, 1871. október 17. – Budapest, 1944. június 25.
ügyvéd, jogtudós,
polgári radikális politikus, miniszterelnök
Wikipédia
Hét napig, mint ügyvezető miniszterelnök, majd miniszterelnök
Hét napig, mint ügyvezető miniszterelnök, majd miniszterelnök

Siklós András

A forradalom győzelme

A kormánykoalícióba három párton kívüli szakembert is bevonnak: Linder Béla ezredest (hadügyminiszter), Nagy Ferencet (élelmezésügyi miniszter) és Berinkey Dénest (november 4-től igazságügyminiszter).

A jobbszárny kiválása a Károlyi-kormányból. A Berinkey-kormány megalakulása.

A teljes cikk.

Az ellenforradalom szervezkedése

A januári események, a Berinkey-kormány megalakulása azt jelentette: meghiúsult a jobboldal kísérlete, hogy belülről, a Károlyi-pártot felhasználva hódítsa meg a kormányhatalmat.

A válság ilyen módon való megoldása, a szociáldemokraták előretörése, a függetlenségi párton belül az ellentétek elmélyüléséhez, majd nyílt szakadáshoz vezetett. A január 25-i pártértekezleten a kormány támogatói kisebbségben maradtak, és Függetlenségi Károlyi-párt néven új pártot alakítottak. A többség Lovászy vezetésével ellenzékbe vonult. A Lovászy-féle Függetlenségi Párt a továbbiakban az ellenzékhez közeledett, a jobboldallal próbált szövetségre lépni.

A jobboldali ellenzék pártjai egyrészt régi, már a forradalom előtt is fennállott pártok voltak, másrészt olyan alakulatok, melyek új cégérrel, új keretek közt próbálták a régi célokat képviselni. A különböző elnevezések alatt fellépő, eltérő követeléseket hangoztató ellenzéki csoportok közös vonása az volt, hogy valamennyien a nagybirtok, a nagytőke, a régi államapparátus még jelentős erőt képviselő hatalmasságainak támogatását élvezték.

A Keresztényszocialista Pártnak (mely 1918. február 3-án a Katolikus Néppárt és a Keresztényszocialista Párt egyesüléséből alakult) az adott súlyt és jelentőséget, hogy mögötte állt a katolikus egyház, számíthatott a klérus anyagi és erkölcsi segítségére. Ezzel függött össze, hogy a kormány és az egyház közti viszony elmérgesedésével, a nagy számmal alakuló, különösen a Dunántúlon előretörő keresztényszocialista szervezetekben a hang egyre élesebbé vált, és a mozgalmon belül a pacifista, a népek békeszövetségét hirdető elvekkel szemben mindinkább a jobboldal, a soviniszta irányzat, a faji gyűlölködésre uszító agitáció került előtérbe. A püspöki kar, mely novemberben még lojálisnak mutatkozott, az idő előrehaladtával eltávolodott a kezdeti, beilleszkedést színlelő vagy kereső állásfoglalásától. December végén Glattfelder csanádi püspök a földművelésügyi miniszterhez és a hercegprímáshoz írt leveleiben a készülő földreformot már jogfosztásnak és fosztogatásnak nevezte. Még inkább kiéleződött a helyzet, amikor a Berinkey-kormány a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot kettéválasztotta, és napirendre tűzte az egyház és állam szétválasztásának, valamint a kötelező vallásoktatás megszüntetésének kérdését.

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

A Berinkey-kormány elvileg továbbra is az antantbarát külpolitikát folytatta, de ennek ellenére sem riadt Vissza attól, hogy mind messzebb menő engedményeket tegyen a többek közt általa is szított nacionalista közhangulatnak. Ez kedvezőtlenül hatott a kormány és a budapesti antantmisszió kapcsolataira, annál is inkább, mert a missziót az országon belüli balratolódás is nyugtalanította.

Szembehelyezkedve a szövetségesek állásfoglalásával, a Berinkey-kormány továbbra is megtagadta, hogy a csehszlovák állam szuverenitását Szlovákiára nézve elismerje. Szlovákiában ellenállási mozgalmat szított, és az ellen is tiltakozott, hogy a franciák Csehszlovákiába Magyarországon keresztül szállítsanak élelmiszert. A külügyminisztérium egyidejűleg azt javasolta az osztrák kormánynak, hogy közösen indítsanak támadást Csehszlovákia ellen, és ezzel a cseheket Szlovákia kiürítésére kényszerítsék.

Amikor Böhm a februári 18-i minisztertanácson előterjesztette a hadsereg újjászervezésére vonatkozó elgondolását (a meglevő hadsereg feloszlatása; zsoldos hadsereg szervezése toborzás útján, elsősorban a 24–42 év közötti városi munkásokból, szakszervezeti ajánlás alapján), Károlyi hozzászólásában, elfogadva az előterjesztést, „felszabadító hadjárat” lehetőségéről beszélt: „Ha a jog és igazság alapján nem tudjuk, fegyverrel a kezünkben készen akarunk állni arra, hogy létfeltételeinket visszaszerezzük.”[1]

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

Károlyi alig hogy átfutotta a Vix által átnyújtott levelet, azonnal intézkedett: hívják Berinkey miniszterelnököt és Böhm hadügyminisztert a tárgyalás színhelyére. Megérkezésük után Károlyi kétségbeesett érvekkel próbálta magyarázni, hogy a békekonferencia határozata elfogadhatatlan: „Egy olyan kormány, mely ezt aláírja, egy napig sem tarthatja magát.” Vix úgy vélte, hogy a közhangulat könnyen szabályozható. Minden az újságokon múlik, fűzte hozzá, a budapesti újságok emlékezetes cikkeire célozva. Böhm megjegyzésére, hogy a jegyzék eredményeként a kommunista párt taglétszáma 24 óra leforgása alatt néhány ezerről 200 ezerre fog emelkedni, Vix, hogy ne legyen szükség tolmácsolásra, németül ismételte meg a szokványos választ: Das ist mir ganz egal (Nekem ez teljesen mindegy). Arra a kérdésre, mi történik a határozat elutasítása esetén – a jegyzékre másnap délután 6 óráig kellett választ adni – az alezredes a kapott utasításnak megfelelően kitért a felvilágosítás elől.

A délutáni minisztertanácson Károlyi a jegyzék elutasítása mellett foglalt állást. Előadta, hogy Vix többször is nyomatékosan hangsúlyozta, „a jegyzékben megszabott demarkációs vonalat kimondottan politikai határnak tekintik”, de nem említette, hogy az átadott jegyzék ilyen megállapítást vagy utalást nem tartalmaz. Politikája eddig (várva a békekonferenciára szóló meghívást, bízva egy elfogadható békeszerződés lehetőségében) a koalíció fenntartására és a nemzetgyűlési választások megtartására irányult, de nem zárta ki a fegyveres harc lehetőségét sem. A jegyzéket illetően a végső érv ezért úgy hangzott, hogy az azért sem teljesíthető, mert „lehetetlenné tenné, hogy alkalmas időben a románokat meg tudjuk támadni, miután közbeékelődnek a franciák”. Károlyi, tovább folytatva fejtegetéseit, kijelentette: a jegyzék egyben arról tanúskodik, hogy a békekonferencia nem ismeri el a wilsoni elveket. Ezért „új orientációra van szükség a bel- és külpolitikában”. A kormány mondjon le, hisz a koalíció „a termelés rendjét sem tudja már biztosítani… Hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessék”, alakuljon egy tiszta szociáldemokrata kormány. Ez megtagadhatja az antant követelését. Úgy vélte, az adott helyzetben, „ha az antant tényleg hadat üzenne”, egy szociáldemokrata kormány a polgári pártok és a kommunisták támogatására egyaránt számíthat. Ő megmarad köztársasági elnöknek. „A válasz átadása után, holnap kinevezi az új miniszterelnököt, aki majd előterjeszti a szociáldemokrata kormány névsorát.”[2]

A minisztertanács ülésén egyedül Kunfi szólalt fel Károlyi javaslata ellen. Kunfi ragaszkodott addigi nézeteihez, a koalíció fenntartásához, a berni memorandumban javasoltakhoz. Tudta, a koalíció és a választások ügyének elejtése, az addig képviselt politika feladása lehetetlen helyzetbe hozza. A hirtelen fordulat eredménye a szociáldemokrata szervezetekben nem lehet más, mint baloldali földcsuszamlás, az ellenzék felülkerekedése. „Vixnek azt kellene válaszolni – mondta –, ha álláspontjához ragaszkodik, lemond a kormány és jön egy szocialista kormány … ez azután idővel múlhatatlanul átsimulást jelent a kommunizmushoz.” Javaslata szerint kérni kell az egész ügy felfüggesztését. „… amíg Párizsból válasz nem érkezik, a kormány maradjon a helyén, vezesse az ügyeket.”[3]

Kunfi javaslatával magára maradt; a március 20-i minisztertanács a kormány lemondása mellett foglalt állást.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártjának egységtárgyalásai. A Magyarországi Szocialista Párt megalakulása.

A Berinkey-kormány lemondásával a szocialista munkásság előtt megnyílt a hatalom békés, polgárháború nélküli átvételének útja. A pillanatnyi döntés a budapesti munkásság kezében volt. A főváros proletárjai szinte egységesen a szocialista forradalom mellett határoztak. Bekövetkezett az a történelmi pillanat, amikor a két évtizeddel korábban létrejött szociáldemokrata pártvezetést túlhaladták az események. A munkásság aktív rétege a kommunisták és a baloldali, illetve centrista szociáldemokraták köré tömörült. Ezek az addig egymással szemben álló irányzatok most közösen vállalták a szocialista forradalmat, részben a helyzet hasonló megítélése alapján, részben a munkások hangulatának hatására. A párthoz, politikai csoporthoz aktívan nem tartozó szervezett munkás számára a döntés még egyszerűbb volt, mint a politikailag tudatosabbaknak; a hatalom átvételének, a szocializmus azonnali megvalósításának lehetőségéből következett a forradalmi elhatározás, a polgári forradalomban megszületett politikai szabadságot eszköznek látta a fennmaradt gazdasági kizsákmányolás megszüntetésére. Bár a politikai munkásmozgalom mérsékelt szárnya ellenezte a forradalmat, ennek – éppen a munkáshangulat következtében – nem volt gyakorlati jelentősége.

Miután a szociáldemokrata pártban március elején a baloldal magához ragadta a kezdeményezést, a Berinkey-kormány szociáldemokrata miniszterei nem tudhatták, meddig élvezik saját pártjuk támogatását.

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Mikor a Budapesti Munkástanács március 21-én este 7-kor, lelkes és izgatott hangulatban összeült, hogy határozzon a munkásosztály nevében, a döntés végrehajtása már biztosítva volt. Míg az ülés folyt, a Visegrádi utcai kommunista pártközpontban a földalatti kommunista szervezetek vezetői, Szamuely Tibor, Lukács György, Illés Artur és társaik az odasereglő kommunisták segítségével gondoskodtak a bankok, raktárak védelméről, őrjáratokat küldtek ki a közrend biztosítására.

A Munkástanácsban a Magyarországi Szociáldemokrata Párt centrista szárnyának egyik befolyásos vezetője, Garbai Sándor építőmunkás ismertette a munkáspártok megegyezését. Kifejtette, hogy a válságba jutott Berinkey-kormány alapjában véve a burzsoá diktatúra szerve volt, és a válság megoldására a munkásság előtt „nincs más út, mint elfogadni a diktatúrának egy másik fajtáját”, a proletárdiktatúrát. Bejelentését nagy taps és közbekiáltások fogadták: „Korábban kellett volna!”

A szocialista forradalom békés győzelme

A klérus militáns élharcosait, gróf Mikes püspököt, Pehm (Mindszenty) hitoktatót már a Berinkey-kormány internáltatta. Az alsópapságot nem hagyta érintetlenül a forradalom szelleme; nem véletlen, hogy Persián Ádám, a polgári forradalom kormánybiztosa március 21-e után a katolikus alsópapság „magyar és proletár szívére” apellál, mikor az imperializmus – és nem a vallás – ellen harcoló Tanácsköztársaság támogatására szólítja fel. Az egyházak nem üdvözölték ugyan március 21-ét, de nem is gondoltak aktív ellenállásra. A politikában elszigetelődött uralkodó osztályok egyik fő támasza, az egyház, egyelőre a passzivitást választotta.

Másik fő támasza: az államapparátus és a tisztikar, szintén képtelen volt az aktív fellépésre. A civil államgépezetet megbénította egyrészt a Berinkey-kormány ingadozása, másrészt a munkás- és nemzeti (paraszt-) tanácsoknak már a fordulat előtt nagyra nőtt hatalma.

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

Romániában a fegyveres fellépésre készülő hatalom kegyetlenül elnyomta a magyar forradalom iránti szimpátia megnyilvánulásait. A bukaresti Socialismul, a szocialista párt lapja, mégis leleplezte azokat a tendenciózus híreszteléseket, amelyek a Tanácsköztársaság kikiáltását a Berinkey-kormány manőverének tüntették fel.

A tanácsrendszer kiépítése

A Tanácsköztársaság államának alapja a tanácsrendszer volt. A községi, kerületi tanácsokat a választók által szabadon módosítható hivatalos lista alapján választották; választó és választható volt minden 18 éven felüli férfi és nő, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. Ilyenformán a választók köre még a Berinkey-féle igen demokratikus választójogi törvényben meghatározottnál is szélesebb volt, s nem véletlenül adtak választójogot a fiataloknak.

Az 1918–1919. évi forradalmak művelődéspolitikája

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az Magyarországi Szociáldemokrata Párt választási programpontja lett.

A győztes forradalom társadalmi bázisa

A Berinkey-kormány polgári tagjainak többsége ünnepélyesen adta át hivatalát, az új rend támogatására szólítva fel minisztériuma munkatársait.

A kormányzótanács újjáalakulása

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9–10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya.

Lábjegyzet

  1. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1919. február 19.
  2. Országos Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1919. március 20.
  3. Ugyanott.