Berlin

A Múltunk wikiből
Németország fővárosa, egyik tartománya, Berlin-Brandenburg régió centruma
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Charlottenburg is an affluent locality of Berlin within the borough of Charlottenburg-Wilmersdorf. angol Wikipédia
Coat of arms of Charlottenburg
1757. október 16.
Hadik András altábornagy ötezer főnyi sereggel (főleg huszársággal) a porosz sereg háta mögött megsarcolja Berlint.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
1876. május 13.
Az Osztrák–Magyar Monarchia és Oroszország „berlini memoranduma”.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
1878. június 13.—július 13.
A nagyhatalmak berlini kongresszusa.
1881. november 37.
A szerb nemzeti egyházi kongresszus megnyitása Karlócán. A kormány a kongresszusi választás megsemmisítésével German Andjelićet nevezte ki érsek-metropolitává.
Berlinben megalakul az Allgemeiner Deutscher Schulverein és felhívásban tiltakozik a magyarországi németek magyarosítása ellen.

Tartalomjegyzék

Makkai László

Erdély a westminsteri szövetségben

Ekkor vette fel a Habsburg-ellenes koalíció Cornelius Haga hollandi és Sir Thomas Roe angol portai követeken keresztül az érintkezést Bethlennel, hogy indítson újabb támadást, magára vonva Wallensteint, tehermentesítse a dán hadműveleteket. Bethlen habozás nélkül vállalkozott, de nem a diverzió mellékszerepére, hanem egy olyan szövetségrendszer keleti szárnyának kialakítására, amelynek nem kisebb célkitűzése lett volna, mint Európa hatalmi viszonyainak teljes újjárendezése.

1625 tavaszán Berlinbe küldött leánykérő követségének vezetője, udvari orvosa, Scultetus által meg akarta magyarázni a brandenburgi választónak, hogy nem elegendő a Habsburg-terjeszkedésnek ideiglenesen gátat vetni, vagy éppen Pfalzi Frigyes választófejedelemségének helyreállítására korlátozódni, hanem ahhoz, hogy „az evangélikus ügy biztosítva legyen, az osztrák házat, mint amely egyébként soha meg nem fog szűnni mesterkedni, teljesen meg kell semmisíteni vagy legalábbis nagyon meg kell alázni”.[1] Ehhez nyugat és kelet felől egy időben indított, döntő győzelmet kicsikaró támadást kell végrehajtani. Ő maga hajlandó ebben a keleti arcvonalon együttműködni, ha a háború tartamára havi 40 ezer forint segélyt kap. Mansfeldet 10 ezer emberrel hozzáküldik, a megkötendő békébe őt is belefoglalják. Ez a radikális elgondolás, melyet majd csak Gusztáv Adolf fog ilyen következetesen képviselni, idegen volt a nyugati hatalmaktól, s az is maradt.

Benczédi László

A felkelés bukása

Mindeközben maga Thököly megrendítő, kétségbeesett levelekben fordult a pápához, a protestáns fejedelmi udvarokhoz, a francia királyhoz: drámai vonásokkal ecsetelte az Ausztriai Ház nemzetünkkel szembeni zsarnoki erőszakát, hirdette saját küzdelme jogosságát, miközben arra is tett néhány bátortalan és hiábavaló kísérletet, hogy a töröktől elszakadva, a Szent Liga szövetségi rendszeréhez csatlakozzék. Különleges helyzete, példázatnak is beillő sorsa, amellyel képletesen szólva az üllő és a kalapács közé szorult, akkor már egész Európa figyelmét magára vonta, miközben ügyében a különböző országok, fejedelmi udvarok, politikai pamfletek és újságok eltérően, ki-ki a maga érdekeinek és beállítottságának megfelelően foglalt állást. De a bécsi fordulat a nemzetközi érdeklődés levegőjét is megritkította körülötte: Európa túlnyomó része előtt immár a kereszténység elárulójának tűnt. Sorsát mintegy szimbolikusan is kifejezi az az epizód, ami Berlinben történt 1684 augusztusában: amikor Apafi követe audienciát kért a brandenburgi választófejedelemtől, a protestáns Frigyes Vilmostól, s tévedésből azt hitték róla, hogy Thököly embere, nem akarták bebocsátani a fejedelem elé, aki csak azután volt hajlandó szóba állni vele, miután kiderült, hogy nincs köze a kuruc fejedelemhez.

R. Várkonyi Ágnes

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Rákóczi levelet írt József császárnak, amelyben – a félhivatalos jellegnek megfelelően – személyes hangvételben tudatta, hogy keresi a szent békesség útját, tájékoztatta a magyar konföderáció létrejöttéről, abban betöltött tisztéről és arról, hogy önmaga számára csak azt kéri, hegy békében élhessen hazájában. Egyidejűleg a berlini angol követ útján eljuttatta békeindítványát a bécsi angol követhez, és ismét kérte Anna királynőt és a holland rendeket, hogy közvetítsék és garantálják az ország szabadságát biztosító megegyezést.

Ember Győző

A hétéves háború

1760-ban váltakozó sikerrel folytak a harcok. Berlin osztrák kézre került, de csak átmeneti időre. 1761-ben sem tudott egyik fél sem döntést kicsikarni.

1761-ben meghalt Erzsébet cárnő. III. Péter cár (1761–1762) nemcsak békét, hanem szövetséget is kötött II. Frigyessel. Péter meggyilkolása után II. Katalin cárnő (1762–1796) a szövetséget ugyan felbontotta, de a békét nem. Svédország is kivált a háborúból.

1763 februárjában Ausztria is megkötötte a békét Poroszországgal Célját, amelyért hét éven át háborút viselt, nem érte el. Poroszország hatalmát megdönteni nem tudta, még Sziléziát sem sikerült visszaszereznie. Területet ugyan nem vesztett ebben a háborúban, de nem is nyert. Eredményként könyvelhette el, hogy II. Frigyes nem gördített akadályt a trónörökös József német-római császárrá történő megválasztása ellen, amire Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak (1745–1765) halála után került sor.

A hétéves háború nyertese Anglia lett. Az ugyancsak 1763-ban Párizsban megkötött békében Franciaország észak-amerikai. gyarmatainak legnagyobb részét elvesztette.

Mária Terézia mindkét nagy háborúja dinasztikus jellegű volt, az első a Habsburg-ház és Birodalom fenntartásáért, a második annak erősítéséért folyt. Magyarországot ezek a háborúk közvetve érintették, ennek ellenére derekasan kivette részét belőlük. Az állandó hadsereg mellett az örökösödési háborúban katonaságot és nemesi felkelést is kiállított. A magyar ezredek a hétéves háborúban is megjelentek Közép- és Nyugat-Európa különböző országaiban, katonai erényeikkel még olyan hadvezérnek az elismerését is kivívták, amilyennek a több veresége ellenére végül mégis győztes II. Frigyes bizonyult. Nádasdy Ferenc grófnak döntő szerepe volt az 1757-i kolíni győzelemben, Hadik András gróf pedig, ugyanebben az évben, huszáros bravúrral foglalta el Berlint és vágta ki magát a felmentésre érkezett sereg gyűrűjéből.

H. Balázs Éva

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Londonból történt az első hivatalos párizsi páholyalapítás 1725-ben, ezt követte Spanyolország 1728-ban, Hollandia 1731-ben, Svédország 1735-ben, Hamburg, Moszkva, Firenze 1737-ben, Berlinben pedig 1740-ben alapítják meg azt a filiálét, mely az angol kezdeményezések egyik legnagyobb vetélytársává válik.

Protestáns országok és hatalmas katolikus területek kerültek a szabadkőművesség társadalmi-ideológiai befolyása alá. A pápa már 1738-ban felfigyelt az új, a katolikus egyház ideológiai uralmát veszélyeztető szervezet tevékenységére, és bullában tilalmazta a szabadkőművesség működését. De sem ennek, sem az 1751-ben kibocsátott újabb bullának nem volt foganatja. A felvilágosodás nagy szellemi áramlata olyan lebírhatatlan erőt jelentett az egyház hagyományos tanításaival szemben, hogy a pápaság defenzívába szorult. (Láttuk, mint adta fel leghívebb harcostársait, a jezsuitákat.) Bonyolította Róma helyzetét az is, hogy a trónfosztott Stuartok utódai s híveik, a katolikus jakobiták is szabadkőműves-páholyokat hívtak életre, pedig éppen ők harcoltak a legelszántabban a protestáns angol szabadkőművesek ellen.

Az angolok eljutnak as Osztrák-Németalföldre; a mai Belgiumba; Marlborough-val hozzák kapcsolatba a nagyon korai, már a húszas évekre feltételezett első, de nyilván csak átmeneti, katonai páholyokat. A szabadkőművesség megszilárdulása inkább a századközépre esik, és akkor Brüsszel válik igen fontossá. A. szervezet virágkora idején tucatnyi páholy működik itt, a listák tanúsága szerint igen változatos arisztokrata, nemesi és polgári „testvérekkel”. Az bizonyos: németalföldi területek nem kaptak szabadkőműves indításokat Bécstől. Ellenkezőleg: Lotharingiai Ferencet még házassága előtt, 1731-ben Hágában az angol követ házánál avatták be, majd a mesterré fogadás Angliában történt Sir Robert Walpole miniszterelnök norfolki házában.

Prága és Itália megelőzi Ausztriát. Ide is közvetlenül érkeznek az alapító szándékú angolok. Így Lord Middlesex alapítja 1732-ben vagy 1733-ban az első, nem hosszú életű firenzei páholyt, közel egy időben történik alapítás Pisában, Sienában. A Velencében a negyvenes években megjelent Enciklopédiában a szabadkőműves címszó (muratori liberi) 30 oldalt kapott. Torino központtal a Savoyai-dinasztia pártolóan támogatja a szervezetet, s Nápolyban olyan erősek a szabadkőművesek, hogy hosszú harc után a mindenható Tanuccit is meg tudják buktatni. Az olasz testvérek között a legnagyobb nemzetközi tekintély egy hercegi család fia, Beccaria mellett a humanista jogszolgáltatás leghatékonyabb harcosa: Gaetano Filangieri. Szabadkőműves volt a milánói Giuseppe Gorani gróf is, aki memoárjában megőrizte számunkra a katonapáholyok atmoszféráját. 1758-ban a hétéves háború során lett szabadkőműves. 1760-ban hadifogolyként Berlinben működött, 1762-ben Tilsitben már ő alapított tiszttársaival együtt olyan páholyt, amelybe tilsiti polgárokat is felvettek. A polgárok és különböző országokból érkezett tisztek érintkezését a páholyokban használatos francia nyelv könnyítette meg.

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Ennek az első bécsi páholynak főleg az alapításával foglalkozik a szakirodalom – azt latolgatva, milyen közel álltak Ferenc császárhoz. Az alapítók zömmel grófok, akik vagy nagy vagyonok, vagy magas hivatalok felett rendelkeztek (Hoditz gróf, Waldstein gróf, Miehna gróf). Számunkra érdekesebb az első bécsi páholy nemzetközisége, s az, hogy a tarka összetételű együttesbe azonnal bekapapcsolódnak magyarok is. Az orosz Czernichewich gróf együttműködik itt a raguzai Gondola gróffal, a szász területről repatriált Zinzendorf Lajos gróffal, aki hamarosan az osztrák gazdaságpolitika egyik megújítója, vagy legalábbis erre törekszik. Együtt van a génuai patríciusok ivadékaival, Doria márkival, az angol követség titkárával, Jean du Vigneau-val (francia neve ne zavarjon bennünket, a hugenotta üldözések óta Hollandia és Anglia bővelkedik jó képességű francia származékokban) és a skót származású francia diplomatával, Blairrel. Ez utóbbival egy napon veszik fel a páholyba az erdélyi Gubernium későbbi vezetőjét, Bruckenthal Sámuelt. Hetven nevet ismerünk: testvérek és látogatók. Ezek között tekintélyes a magyarok száma: ábécé rendben haladva: Bánóczi Ignác, Báróczy Sándor, Bethlen Gábor gróf, Kemény János és László báró, Kempelen János Kristóf, Reviczky János, Székely László gróf (a későbbi aranymachinációk botrányhőse), Szilágyi Sámuel és a horvát származék, de magyar rokonságú, s főként fia miatt, aki a magyar szabadkőműves alkotmányt kialakította, ide tartozik Draskovich János.

Akár erre az első bécsi páholyra gondolunk, mely a kétértelmű Aux trois amons nevet viselte (sokáig tévesen három ágyúnak, majd helyesen törvénynek, kánonnak fordították), akár a „Koronázott remény”-re, tény, hogy Bécsben a legelőkelőbb családok tagjai, kulcshelyeken dolgozó magas hivatalnokok olyan szervezetben beszélték meg az általános emberi és a nagyon is konkrét napi politikát érintő kérdéseket, mely szervezet Berlintől függött. Ha tekintetbe vesszük az örökösödési háború, a hétéves háború idején, de az azt követően is nagyon feszült osztrák–porosz viszonyt, világos, hogy az udvar szempontjából a helyzet enyhén szólva problematikus volt.

Mária Terézia

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Das Maria-Theresien-Denkmal in Wien zeigt sie umgeben von ihren wichtigsten Beratern wie Staatskanzler Fürst Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg, Staatsminister Graf Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Fürst Josef Wenzel I. von Liechtenstein und der Arzt Gerard van Swieten
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró.

Kaunitz kancellár

Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett.

Zinzendorf Károly

1770-ben közel egyévi tartózkodás után hagyja el Brüsszelt, célja most a Német Birodalom területeinek megismerése, majd Berlin, s II. Frigyesnél audiencia.

Sonnenfels professzor

Nagyapja még rabbi volt Berlinben, apja a héber nyelv egyetemi tanáraként tevékenykedett, majd a morvaországi Nikolsburgban telepedett le, Dietrichstein herceg szolgálatában.

A középnemesség

Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

Heckenast Gusztáv

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

A manufaktúrák szakmai vezetői legtöbbször külföldiek, egyesek közülük igen színes életpályát futottak be, mint Geyer Ferenc, aki Berlinben, Linzben tanult, Ausztriában egy ideig damaszt asztalneműt gyártó manufaktúrája volt, és egy velencei és egy bajorországi meghívást visszautasítva jött 1768-ban üzemvezetőnek a gácsi posztómanufaktúrába, vagy az allgaui, dél-németországi születésű Sartory József, aki a szibériai Sztroganov vasmű vezetését cserélte fel a rimabrézóiéval.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[2] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy –akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva –a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére. Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére.

Mérei Gyula

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A bécsi béke egyébként az észak felé irányuló magyarországi kivitel egészét sújtotta. Trencsén, Abaúj, Turóc, Szepes megyék Lipcse, Berlin, Stettin, Danzig, Varsó és Moszkva felé irányuló, korábban jelentős kiviteli lehetőségeik elvesztése miatt panaszkodtak, mert a magas orosz és szász beviteli vámok eladhatatlanokká tették áruikat.

Vörös Károly

A tudományok

Irinyi János (a későbbi márciusi ifjú testvére, maga is a forradalmi harc tevékeny résztvevője), a foszforos gyufa feltalálója, a hazai kémiai tudományosság egyik legmozgékonyabb elméje, 1838-ban Berlinben németül adja ki könyvét a savak elméletéről. Itthoni cikkei viszont (talán a szakmai visszhang szükségképpen csekély volta folytán is) látható igényességük ellenére is egyre bonyolultabbak és érthetetlenebbek lesznek: így 1847. évi kémiai tankönyve is, melyben pedig már a Berzelius-féle vegyjeleket alkalmazza és sztöchiometrikus számításokat mutat be.

Jellemző azonban, hogy – mint a matematikánál is – a kémiának is az az ága fejlődött ki legjobban, amit a társadalom a legközvetlenebbül tudott felhasználni. A kémiai analitika ez, s ez is elsősorban a hazai ásványvízvagyonnak a 18. század végére kibontakozott felderítése során folytatott vízelemzések következménye. Ekkor születik meg az első magyar nyelvű komoly kémiai szakkönyv, Nyulas Ferenc erdélyi főorvos 3 kötetes munkája Erdély gyógyvizeiről (Kolozsvár, 1800). A Magyar Királyság kianalizált gyógyvizeinek katasztere azonban (melyet a század elején a botanikai gyűjtésről szólva még említendő Kitaibel Pál állított össze 180 vízről), Kitaibel korai halála folytán csak később – s nem is teljes egészében – került kiadásra, amikor a vízbontás iránt már minden érdeklődés elmúlt. Kitaibel különben már 1795-ben kidolgozta a vákumszűrés egy jó hatásfokú eljárását, és klórmeszet is előállított. A textilfehérítés és fertőtlenítés e máig nélkülözhetetlen anyaga azonban a kor Magyarországán nem talált felhasználásra (ahogy végül is visszhang nélkül maradtak az e téren is eredetivel próbálkozó, az analitikus eljárást alapos mennyiségi elemzésekkel végző Winterl kezdeményei is): a bontakozó manufaktúra-, majd a gépi gyáripar kémiai módszereket igénylő eljárásait a gyáros már a technológiával együtt fogja importálni. A korszak végén megjelennek viszont a társadalomban az elsősorban kémiai szakismeretekkel rendelkező, sokoldalúan kísérletező gyógyszerészek, készen arra, hogy vállalkozásuk tőkéjét, illetve felhalmozását és szakismereteiket részint lakóhelyük esetleges természeti (főleg ásványi) kincseinek feltárására fordítsák, részint hogy megkezdjék a modernizálódó ipari termelés számára szükséges bizonyos kémiai segédanyagok előállítását. Ezek a kísérletek már a gazdasági fejlődés síkján fognak realizálódni.

A magyar kémiai tudományosság harmadik nagy munkaterülete a szaknyelv megmagyarosítása volt. Éveken át jobb sorsra méltó, rengeteg energiát lekötő, végül is eredménytelenül maradt kísérlet lett ez. Az elemeket és a folyamatokat ugyanis ma is idegen nevükön nevezzük, a magyarosítási kísérletre legfeljebb néhány régi regény vagy szakkönyv furcsa műszavai emlékeztetnek. Ez a műnyelvteremtés – mely szinte egyedül teszi értékessé Kováts Mihálynak a német Gren munkáját átdolgozó Chémia vagy természet titka című négykötetes munkáját (1807–1808), az első rendszeres magyar nyelvű kémiakönyvet – különben szélesebb nyelvészeti szempontból sem érdektelen kísérlet: ennek során próbálkoznak meg először egy teljesen formális logikai alapon felépített magyar szórendszer megalkotásával

A 18. század a kémiához hasonlóan a biológiai-természetrajzi tudományosságban is nagy változást hoz magával: összeomlik a régi skolasztikus tudományrendszer, a régi biológiát a rendszertani alapon álló természetrajz és a mechanikus racionális fiziológia szorítja háttérbe. Ezeket viszont már a 19. század elejére a vitalista felfogás uralma váltja fel, a vitalizmus keretében pedig a gradáció elmélet által, bár még idealista alapon, a kreacionizmus helyére az evolucionizmus lép be. Ez készíti elő majd később, az 1840-es évekre az egyelőre mechanikus, de már a Lamarck-féle gradációhoz hasonlító materialista felfogás benyomulását a biológiába.

Korszakunk indulásakor, hasonlóan a kémiában tapasztaltakhoz, a hazai tudományosság elmaradottsága folytán az első biológiai kutatásokban (melyek számára az orvoskar 3 tanszéke, az akadémiák, valamint az önálló bölcsészeti szakok, majd a Nemzeti Múzeum természetrajzi tára fognak bázisul szolgálni) együtt jelentkezik, és sokáig együtt is hat a régi, még mechanikus fiziológia és a vitalizmus. Az első nagy természetrajzi összefoglalók jórészt kompilációk: Gáti István Természethistoriája (1795–1798) Linné és Buffon nyomán rendszerez; Mitterpacher Compendium Historiae Naturalisa több mechanikus rendszer összehangolásával kísérletezik. Földi János Természeti históriája (1801) ugyan már mereven Linné rendszerét alkalmazza, de abban csak az állatvilág leírásáig jut el: nagy érdeme az állatok magyar elnevezése. 1818-ban azonban Tóth Pál Bonnet immár több mint fél évszázados munkájának lefordításával a magyar tudományosságba is behozza a gradáció elméletét; az érzelmes költő, ám radikális gondolkodó és pedagógus; Vajda Péter pedig, aki 1836-ban népszerűsítő növénytant ír, 1841-ben már Cuvier nyomán írja meg Állattanát. Reisinger János orvosprofesszor 1846. évi Állattana is Cuvier katasztrófaelméletével, egy év múlva Nagy Péter hasonló című munkája pedig már a Cuvier nyomába lépő Milne-Edwards elméletével ismerteti meg az érdeklődő hazai olvasót.

A tudományszak ilyen terjedelmes kézikönyv formájú – ám rendszeres – ismertetései mellett a természetrajzi tudományosság másik nagy területét – mintegy megfelelőjeként a kémia a gyógyvizek kataszterét elkészítő fáradozásainak – az ország teljes flórájának és faunájának leírását célzó törekvések alkották. A korszak elején Grossinger János 5 kötetes Universa Historia Physica Regni Hungariaeja (1793–1797) még a régi fajta, meglehetősen rendszertelen leírás; a század elején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Füvészkönyvének is elsősorban magyarnyelvűsége az érdeme. A hazai flóra csaknem teljes tudományos színvonalú felmérését a kémiából már ismert Kitaibel Pál végzi el a század elején, hatalmas gyűjtőmunkájának eredménye azonban (eltekintve a kutatásait finanszírozó gróf Waldsteinnel 1799–1812-ben kiadott Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae című munkájától) csak jóval halála után és csak hiányosan fog megjelenni. Ekkor indul meg a hazai fauna felmérése is: Petényi Salamonnak, a hazai madártan (kutatásaival Brehm érdeklődését is felkeltő) megalapítójának a magyarországi fauna gerinces állatait bemutató kézikönyve azonban ugyancsak sokáig kéziratban marad. Már közvetlenül a polgári forradalom előtt jelennek meg Kubinyi Ferenc kutatásainak eredményeképpen a hazai paleontológia első publikációi. Ezekhez kapcsolhatók azok a modern gyáripari fejlődés megalapozása szempontjából is nagy jelentőségű kutatások, melyek az 1830-as évektől Magyarország ásványi, főleg szénvagyonának első felmérését eredményezték (Kacskovics, Frivaldszky, Nendtwich stb. munkái).

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterer még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit). De őket követve már megjelennek sajátlag növény- és állatnemesítési elméleti tanulmányok, majd az agrártudományi fajkutatás elsősorban kertészeti vonatkozású első termékei. 1825-re megjelenik – még külföldi mintákat követve – Lánghy István magyar nyelvű gazdasági biológiai összefoglalása (Az összehasonlító élőtermészettudomány alapvonalai) is, de – jellemzően a gyakorlati igények e diszciplínák határait kitágító erejére – a rendkívül mozgékony szellemű, bár néha fantazmagóriákra is hajló Pethe már 1815-ben megjelentette az angol Davy munkájának fordítását a földművelés kémiai gyökereiről. Nendtwich Károly 1845-ben A vegytan földművelési tekintetben címen publikál, Morocz István pedig 1844 és 1847 között már általában az alkalmazott vegytanról értekezik. Ugyanakkor Korizmics László a mezőgazdasági gépek alkalmazásának és a rétöntözésnek a kérdéseivel foglalkozik. A kor hazai mezőgazdasági problematikájának igen bonyolult volta azonban mindezek ellenére sem tette még lehetővé egy önálló, sajátlag agrártechnológiai tudományosság kibontakozását. E kérdések mindvégig a mezőgazdaság egészének keretében kerültek tárgyalásra, elszakíthatatlanul annak közgazdasági, sőt részben társadalompolitikai vonatkozásaitól. E szempontból az 1840-es években Balázsházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a [[Bécs|bécsitől]] függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet. Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Đhttp://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozepkori_magyar_okmanytarak_codexdiplomaticus/ Codex diplomaticusának] 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres üsszeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban. Végül, egyre inkább összefonódva a feudalizmus felszámolása felé mutató olyan törekvésekkel mint elsősorban Széchenyiéi: ő már Bentham, Ricardo, Adam Smith nézeteit is alaposan ismeri. A gazdasági fejlődés menetével együtt azután megjelennek a modern vámpolitika problémái és nyomukban a gazdaságpolitika elvi kérdései is: a kor statisztikai tudományossága itt kapcsolódik be a politikai harcba, bőven szállítva a tényanyagot. Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak. A szakkönyvek és a szélesedő horizontú publicisztika révén 1848 küszöbén a társadalom e kérdések iránt érdeklődő még szűk rétege már sokoldalúan megvilágítva láthatja az átalakulás közgazdasági problémáit is.

Történelem, irodalom, statisztika, illetve közgazdaság után a társadalomtudományok negyedik nagy, hagyományos területén, a jogtudományban a kép még erősen ellentmondásos: a dolog természeténél fogva itt a legnagyobbak az előrelépés intézményes akadályai. Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás. Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakom át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek. Az interpretációt illetőleg azonban a hivatalos felfogásban éppenséggel még meg is erősödnek a felvilágosodásból kinőtt észjogtól elforduló, a történeti jog konzerválását célzó retrográd törekvések. Mint ahogy a pesti egyetem még akkor is kitart a teréziánus Martini nemcsak, hogy Wolff nyomán reakciósra fordított, hanem még ilyenként is elavult természetjogi államelmélete mellett, mikor már a bécsi egyetem is annak kantiánus fellazítása mellett foglalt állást.

Az új, előremutató tudományos problémákat felvető gondolatok és kezdeményezések így harcukban már a hivatalos jogtudományon kívül támadnak, és részben a gyakorlati politikában, részben a jogfilozófiában fognak megfogalmazódni: a kettő legszínvonalasabb és leghaladóbb szintéziseként még az 1790-es évek elején Hajnóczy, az 1840-es évekre elsősorban Szalay László munkásságában. Mindkettő a polgárosodásnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indul ki: Hajnóczy egyes régi, abszolutizmust és nemesi előjogokat korlátozni képes intézmények új alapra helyezését, Szalay már az új s immár a feudális jogi burokba – mint láttuk – egyre kevésbé beszorítható, polgárosodó valóság új és immár nyíltan polgári liberális jogi kodifikálását célozva. És ha Hajnóczy gondolatai az 1790-es évek reakciósra fordult légkörében nem bontakozhattak is ki, öt évtized múltán a kodifikáció ügye a büntetőjogban már az országgyűlés szintjére is feljutott, vitatása során alkalmat adva, ha másra nem, de legalább a jogtudományi kérdések immár polgári viszonyokat feltételező kategóriákban való tárgyalására és elméleti alkalmazására.

A korszak társadalomtudományi fejlődésének harmadik vonulatát e tudományok egyes új, korábban Magyarországon ismeretlen vagy még csak kevéssé művelt ágainak megjelenése és kibontakozása alkotja, elsősorban még ekkor sem valamely önálló tudományos elméleti tevékenység, mint inkább külföldi elméleti kézikönyvek vagy éppenséggel gyakorlati szakmunkák fordítása vagy átdolgozása által. Így jelennek meg a korszak folyamán az – e tudományok közül az irodalomhoz kapcsolódva valóban már erőteljesen kifejlődő – esztétika, valamint a pszichológia, a pedagógia, vagy akár a művészettörténet részint szintetikus igényű, elsősorban a korabeli német tudományosságra (vagy legalábbis többnyire ennek közvetítésére) támaszkodó, azt fordító, átdolgozó vagy ismételgető kézikönyvei, részint, és egyre sűrűbben, egyes részletkérdéseik saját kutatáson alapuló, tudományos igényű, már önálló felfogást is próbálgató tárgyalásai. E tudományok teljes kifejlődése azonban általában már csak a polgári forradalom után fog bekövetkezni.

A társadalomtudományok fejlődésének negyedik vonulatát a mindezen tudományszakok számára szolgáló szakmai tudományos és ismeretterjesztő könyvkiadás és szaksajtó (részben már a sajtó kulturális-szervező szerepéről szólva említett) kibontakozása jelenti. Közönségként immár nemcsak magára a szűkebben vett tudományos világra, a tudósok társadalmára korlátozódva, hanem számítva – és bizonyos kereteken belül már joggal – a tudomány kérdései iránti általánosabb társadalmi érdeklődés erősödésére, mintegy (a tágabban vett kulturális sajtó már ismertetett erősödésén túl újabb és még mélyebb, még jellegzetesebb) mutatójaként a társadalom polgárosodásának is. Csak a legfontosabb, elsősorban társadalomtudományi profilú orgánumok (irodalomtudományi funkciójuk miatt ide is számítva a sajátlag esztétikai, irodalomkritikai folyóiratokat) egyszerű felsorolása már érzékelteti a folyamatot és mozgásának irányát. A sor élén 1814 és 1818 között az Erdélyi Muzéum áll; őt követi 1817 és 1841 között – a leghosszabb életű folyóiratként – a Tudományos Gyűjtemény; az 1820-as és 1830-as években megszakításokkal megjelenő Élet és Literatura (Muzárion), 1831 és 1836 között a Kritikai Lapok, 1837 és 1843 között az Athenaeum, 1834-től sajátlag tudományos igényű folyóiratként az akadémiai kiadású Tudománytár, majd az 1840-es években a centralisták kísérletei: 1840-ben Szalay rövid életű Budapesti Szemléje, majd határozottan jogtudományi igényű Themise, hasábjaikon már a nyugat-európai polgári államszerkezetek problémáinak tárgyalásával, szempontjaik alkalmazásával stb. Ugyanakkor a társadalomtudományi igényű könyvkiadás tematikailag és mennyiségileg egyaránt megfigyelhető kiszélesedése – amit még az egyes tudományszakok fenti vázlatos áttekintése is érzékeltethett – nem kevésbé érzékletesen mutatja az érdeklődés körének és társadalmi bázisának kiszélesedését.

Társadalom- és természettudományok ilyen kibontakozása végül is nem hagyhatta érintetlenül a világ magyarázatának igényével hagyományosan fellépő filozófiát sem. A felvilágosodás korának filozófiai nézeteit 1795 után visszaszorítja a reakció, de lassan a fejlődés is túllép rajtuk. Jellemző, hogy az erdélyi Kiss Mihály saját nézeteivel is kibővített század eleji Helvetius-fordítása már nem talál kiadót, mert akkorra már Kant eszméi kezdenek terjedni. A kormányzat sokáig ezt sem nézi jó szemmel, és – emlékezhetünk – az 1790-es évek közepén a pécsi akadémián Kantot előadó [[Deling János|Deling professzort] még el is mozdítják. Később azonban Kant filozófiája – elsősorban az abszolutizmus számára felhasználhatónak vélt észjogi állambölcselete révén – egyes elemeiben legalábbis megtűrt filozófiává válik. Kant nézeteit veszi át vagy ismerteti az erdélyi Köteles Sámuel éppúgy, mint – sokkal színvonalasabban – Sárospatakon Mándi Márton István. A kantiánizmus azonban egyre inkább a Kant-tanítvány, Wilhelm Krug bemutatásában terjed tovább. Nyomán a német filozófia (Schelling, Fichte) és a tőle el sem választható új esztétika különben szélesen elterjed az országban: Herder a magyarság lehanyatlását jósló felfogásának különösen széles visszhangja támad. Közvetlen ismeretből vagy inkább közvetett módon megismerve, Kant az egyén szabadságának, önállóságának és teremtőképességének előtérbe állításával, Herder pedig a nemzeti kultúra funkciójára, a hagyományok fontosságára, a nemzeti egységre és főleg a népiességre vonatkozó tanításaival az 1820–1830-as években a hazai társadalmi tudat és a nemzeti ideológia legmélyebb formálói közé tartoznak. Ezen az sem változtat, hogy az 1830-as évek elején a berlini egyetemen tanult protestáns paptanárok (Tarczy Lajos, Tauber Károly, Warga János stb.) megkezdik a hegeli eszmék elterjesztését mind azok baloldali (a gondolkodás dialektikáját hangsúlyozó), mind jobboldali, elsősorban vallást és tudományt egyeztető változatában.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

A teljes cikk.

S. Vincze Edit

A magyarországi munkáspárt

1872 novemberében – Bismarck kancellár kezdeményezésére – összeültek a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország kormányképviselői, hogy összehangolják a szocialista munkásmozgalom elfojtására szolgáló rendelkezéseiket. A berlini értekezlet résztvevői azt tartották a legfontosabbnak, hogy a szocialista szervezkedést lokalizálják, az országos jellegű és a nemzetközi kiterjedésű szervezetek létrehozását megakadályozzák.

Diószegi István

A „három császár” politika

A frankfurti békét követő első években a francia–német ellentét teljes súlyával nehezedett Európára. Először előírásainak végre nem hajtása fenyegetett konfliktussal (a franciák a hadisarc megfizetését, a németek a megszállt területek kiürítését halogatták), majd a francia hadsereg küszöbön álló újjászervezése idézett elő nemzetközi válságot. Ez utóbbi 1875-ben érte el tetőpontját. A francia fegyverkezésre a német kormány háborús hangulatkeltéssel felelt. A fenyegető német–francia konfliktus az osztrák–magyar diplomáciát is állásfoglalásra késztette. A Monarchiában nem kívánták Franciaország további gyengülését, hiszen Németország nyomasztó túlsúlyát anélkül is eléggé érezték. A határozott fellépés azonban az ugyancsak nem kívánt német–orosz barátság erősödését eredményezte volna. Ezért Andrássy csak a béke megőrzésének szükségességét hangoztatta, és hagyta, hogy mind Németország, mind Oroszország kompromittálja magát. A válság megmutatta, hogy Bismarck háborús uszító, II. Sándort és kancellárját, Gorcsakovot pedig németellenes cselekvésre sarkallta. Igaz, a béke végül is fennmaradt, de a németek szégyent vallottak, az oroszok pedig kéretlen közvetítéssel megrontották Németországhoz fűződő viszonyukat. Joggal írhatta Andrássy a berlini nagykövet jelentésének margójára: a németek alapos leckét kaptak. A három császár szövetségén belül a Monarchia valamivel nagyobb mozgási szabadsághoz jutott.

Katus László

Az államháztartás válsága és konszolidációja

A pénzszerzés korábban gyakran alkalmazott módjához, a bankópréshez – vagyis fedezetlen bank- és államjegyek kibocsátásához – a kiegyezés után a Monarchia egyik állama sem folyamodott többé, hanem úgy jutott hitelhez, hogy államkölcsönkötvényeket helyezett el a nemzetközi tőkepiacon. A kötvények elhelyezését rendszerint osztrák és nyugat-európai nagybankokból alakult konzorciumok végezték, amelyeknek 1873-tól kezdve állandó tagjai voltak a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni Rothschild-bankházak, a bécsi Creditanstalt és a Wodianer-bankház, a berlini Disconto-Gesellschaft és a Bleichrőder-bankház, a darmstadti Bank für Handel und Industrie, magyar részről pedig a budapesti Magyar Általános Hitelbank. A kötvények eleinte 5%-ot kamatoztak, de elhelyezésük általában mélyen a névérték alatti árfolyamon történt, így a tényleges évi kamatteher rendszerint meghaladta az államkincstárba befolyt összeg 7 %-át.

A kiegyezést követő években kizárólag a törvényekben meghatározott beruházásokra vettek fel államkölcsönt: így 1867–68-ban 85 milliót, majd 1871-ben 30 milliót vasútépítésre, 1872-ben 24 milliót a fővárosi építkezésekre. Az 1872-ben kibocsátott 54 milliós kölcsönt is nagyrészt a már megkezdett beruházások folytatására fordították. 1873 nyarán az államkincstár már csaknem fizetésképtelenné vált, s hónapokig a Bécsben és Berlinben felvett rövid lejáratú hitelekből tengődött, míg az év végén sikerült – igen súlyos feltételek mellett – tető alá hozni a hírhedt 153 milliós kölcsönt.

Az urbanizáció meggyorsulása

Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel. Az új nagyváros növekedési üteme szinte egész Európában egyedülálló volt a 19. század második felében, talán csak Berliné volt hasonló.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

A diplomáciai offenzíva 1876 májusában a két hatalom közös „berlini memorandumával” folytatódott, melyben a reformok végrehajtásának nemzetközi ellenőrzését is kilátásba helyezték. Ennek a nagyhatalmi közvetítésnek is az lett azonban a sorsa, mint sok korábbi hasonló kezdeményezésnek: az érdekeltek részint kevésnek, részint túl soknak találták a kilátásba helyezett engedményeket. A felkelők úgy vélték, hogy saját erejükből a teljes függetlenséget is elérhetik, Törökország pedig bízott abban, hogy végül mégiscsak erőt vesz a lázadáson. A török makacsságot Londonban is táplálták: az angol diplomácia nem volt hajlandó csatlakozni semmiféle reformakcióhoz. Az osztrák–magyar–orosz közös erőfeszítés a válság olcsó megoldására nem hozott érdemleges eredményt.

1876 áprilisában a mozgalom átcsapott a Balkán keleti felére is, és Bulgária területén országos méretű felkelés robbant ki. A török államhatalom azonban itt szívósabbnak bizonyult és a mozgalmat rövidesen elfojtotta. A „rendcsinálás” a régi bevált eszközökkel történt: a győztes törökök nemcsak a fegyvert fogó férfilakosságot mészárolták le, hanem a nőket és a gyerekeket is kardélre hányták. A borzalmas mészárlásnak 40 ezer ember esett áldozatul. A „bolgár borzalmak” egész Európa haladó közvéleményét megmozgatták, a független balkáni államokat pedig cselekvésre sarkallták. 1876 júniusában Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak. Nem a hercegovinai és a bulgáriai felkelés volt ettől kezdve a keleti kérdés, hanem a szerb–török háború, a maga nehezen kiszámítható következményeivel.

Ausztria–Magyarország és Oroszország ezek után nem tarthatott ki tovább a status quo politikája mellett. Oroszországban lassan beleélték magukat abba, hogy megoldják a keleti kérdést. Az osztrák–magyar vezetés, különösképpen pedig Andrássy számára az ilyen elhatározás további elvi engedményt és kockázatos vállalkozást jelentett. Ezért igyekezett halogatni a döntést. A nemzetközi helyzet 1876-ban azonban semmivel sem volt jobb, mint 1873-ban, amikor Andrássy az első lépést megtette. Nem lehetett sokáig várakozni, tovább kellett menni azon az úton, amelyre három évvel korábban rálépett. Ausztria–Magyarország és Oroszország megállapodására a külügyminiszterek reichstadti találkozóján, 1876 júliusában került sor. Abban egyeztek meg, hogy török győzelem esetén megóvják Szerbiát a tőrök foglalástól, Boszniát illetően továbbra is ragaszkodnak a berlini memorandum végrehajtásához. Szerbia győzelme esetén sor kerülhet a fejedelemség területi növekedésére, de a Balkánon nem alakulhat meg nagy délszláv állam. Azt is kikötötték, hogy Törökország veresége esetén Ausztria–Magyarország annektálhatja Bosznia–Hercegovinát, Oroszország pedig magához csatolhatja Dél-Besszarábiát (amely a krími háború után került Romániához). A két konzervatív hatalom azt hihette, hogy jó alkut csinált. A balkáni népek véres háborúja területüket és befolyásukat gyarapíthatta.

Csakhamar bekövetkezett az, amivel a reichstadti megállapodás csak mint kevésbé valószínű lehetőséggel számolt: Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett. A török csapatok szeptemberben már Belgrád felé közeledtek. A Monarchia kész volt tudomásul venni a kialakult helyzetet, Oroszország azonban idegeskedni kezdett. Ha nem állítja meg a győztes törököket, tekintélye a szlávok szemében jóvátehetetlen csorbát szenved. Az egyoldalú eljárás viszont konfliktusba keverhette Ausztria–Magyarországgal, amit mindenképpen el akart kerülni. Szeptember közepén a cár különmegbízottja jelent meg Bécsben, táskájában az újabb orosz–osztrák együttes eljárásra szóló ajánlattal.

A cár azt indítványozta, hogy Oroszország és Ausztria&ndas;Magyarország a török kegyetlenkedések elhárításának jogcímén fegyveresen lépjen fel és szállja meg Bulgáriát, illetve Bosznia–Hercegovinát. A Balkán felosztására szólító ajánlat megegyezett az orosz és osztrák külpolitika bizonyos hagyományaival. A császárvárosban is akadtak olyanok, akik örömest igent mondtak volna, Andrássy azonban az együttműködésnek ezt a formáját nem tudta és nem is akarta vállalni. II. Sándor ajánlatát udvarias formában, de határozottan elutasították. Oroszország ekkor Berlinhez fordult: számíthat-e Németország jóindulatú semlegességére, ha a keleti háborúban Ausztria–Magyarországgal is konfliktusba keveredik? (Az újabb lépés nemcsak az osztrák elutasítás következménye volt: a pétervári pánszláv körök már régóta sürgették, hogy szakítsák el az Ausztriához fűző terhes szövetségi szálakat.) Bismarck határozott és egyértelmű elutasító választ adott. Németország érdekeit mélyen érintené – mondotta a kancellár –, ha a Habsburg-monarchia Európában elfoglalt helyzetét veszély fenyegetné. Közben a Ballhausplatzon is tiszta vizet akartak önteni a pohárba. Andrássynak nem voltak ugyan illúziói Bismarckkal kapcsolatban, de azért ő is megkockáztatta a kérdést: támogatná-e Németország a Monarchiát, ha háborúba keveredne Oroszországgal? A válasz erre a kérdésre is elutasító volt. Bismarck hosszasan fejtegette az osztrák megbízottnak, milyen fontos Németország számára, hogy a két szerződő társ békében és jó viszonyban éljen egymással. A háború, bármely fél győzne, csak gondokat okozna Németországnak; oda vezethetne, hogy a vesztes fél pártjára kellene állnia. Németország nem tűrhetné el, hogy oroszok garnizonokat állítsanak fel Brünnben, de ahhoz sem járulhatna hozzá, hogy az osztrákok helyreállítsák a független Lengyelországot.

A berlini elutasítás mindkét fővárosban lecsillapította a kedélyeket.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

A teljes cikk.

Szász Zoltán

Bosznia megszállása

A berlini kongresszus egyetértésével végrehajtott megszállás – főként a hadjárat egyes szerencsétlen eseményei miatt – országszerte újabb ellenzéki tiltakozási hullámot váltott ki. Elsősorban a Dél-Dunántúlon és a Duna–Tisza közén volt nagy az elégedetlenség amiatt, hogy éppen a nyári munkák idején rendelték ki a parasztokat és szekereiket hosszú és fáradságos, katonai célú fuvarokra. A megyék tiltakoztak. Pest vármegye alispánja egyenesen megtiltotta a katonai előfogatok kirendelését. Somogy, Zala és Baranya vármegye is törvénytelennek minősítette a kormány eljárását, s a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter felelősségre vonását követelte. A megyék zúgolódását a kormány eleresztette a füle mellett, hiszen a főispánok útján bármilyen utasítást gyorsan végrehajtathatott.

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban. A Ferencvárost is meghódította a magát kurucnak álmodó ellenzéki történész, Thaly Kálmán. Az okkupációt ellenző Függetlenségi Párt és a 48-as párt mandátumainak száma 75-re nőtt. A belső ellentétektől szabdalt Egyesült Ellenzéket azonban sikerült a kormánynak meggyöngítenie: mindössze 71-én jutottak a képviselőházba.

Az októberben összeülő képviselőházban az ellenzék még egy rohamot indított az okkupációs politika miatt a kormány ellen. Tiszának most kellett számot adni a haragvó szónokok s a csöndben áskálódók e megbolydult gyülekezete előtt a bevonulás időszakában folytatott abszolutisztikus jellegű kormánypolitikáról, a parlament felhatalmazása nélkül munkálatba vett stratégiai vasútvonalakról, a gyülekezési jog erőszakos korlátozásáról, a katonai előfogatok kirendelése és a honvédség bevetése körüli szabálytalanságról. A Függetlenségi Párt vádemelési, az Egyesült Ellenzék pedig bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Maga a Szabadelvű Párt sem állt fenntartás nélkül Tisza mellett. Soraiból is sokan látták elérkezettnek a pillanatot arra, hogy megszabaduljanak tőle, bár mozgásszabadságukat bénította, a szembefordulni készülőket meg-megtorpantotta az ellenzéki támadás hevessége, a párt teljes szétesésének veszélyérzete. A parlamenti vihar azonban részben a kormány feje fölött vonult el. Széll Kálmán pénzügyminiszter ugyanis, aki eddig hűségesen szállította az okkupációhoz szükséges pénzösszegeket, tiltakozásul a legfelsőbb katonai körök meg-megújuló követelései ellen, amelyek kilátástalanná tették az államháztartás rendbehozatalát, s Szaloniki felé irányuló hódító szándékaikkal beláthatatlan nemzetközi konfliktus veszélyét idézték fel, lemondott. Félreállását 1878. szeptember 29-én az egész kabinet lemondása követte. Így aztán a képviselőházi támadások áradata egyre inkább a Bismarck által ironikusan „polgári utójátéknak” nevezett csetepatévá szelídült.

A Függetlenségi Párt vezetői a boszniai felkelés kezdetén függetlenségi törekvéseikkel részben még rokonnak érezték a balkáni nemzetek önállósodási törekvéseit. A 70-es években a függetlenségi ellenzék változatlanul támadta a balkáni hódításokat, mert még nem érezte szükségesnek, hogy a Monarchia a balkáni népek fölötti rendező hatalomként lépjen fel. Az ellenzék elsősorban országos keretekben, hangsúlyozottan csak a magyar glóbusz szemléletével politizált. Számára a Habsburg-monarchia továbbra is idegen maradt, nem volt hajlandó elismerni osztrák–magyar közös érdekek létezését. Ebbe a szemléletbe belefért a balkáni nemzetek érdekeinek alkalomszerű védelme. Eötvös Károly később ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem szabad a szomszédos kis népeket olyan politika szolgáivá tenni, amit a magyarság is ellenez. A képviselőház és a delegáció ugyan még évekig elvitatkozott az okkupáció utóhatásain, de rendre megszavazta a berlini szerződés becikkelyezéséről, az újabb rendkívüli hadikiadásokról, Bosznia közigazgatásának megszervezéséről és a közös vámterületbe való bevonásáról szóló törvényjavaslatokat.

Boszniát és Hercegovinát sem Magyarország, sem Ausztria nem akarta magához csatolni, de a másiknak átengedni sem akarta. Az újonnan megszállt tartományokat mindkét fél kívánságára úgy kellett a kettős Monarchiába bekapcsolni, nehogy ezáltal „a dualizmus megzavartatására alkalom nyújthassék”.[3] Az első hónapokban a közös minisztertanács döntései alapján kormányozták őket. 1879 februárjától azután a két tartomány gazdasági és közigazgatási megszervezése, igazgatása, a korszak végéig a közös pénzügyminiszter alá tartozott. (Csupán a kis dunai sziget, Ada Kale került magyar igazgatás alá.) Bosznia igazgatásába döntően belefolyt még a felső hadvezetés, hiszen a mindenkori katonai parancsnok volt a tartományfőnök, s főként katonai célból építették az utakat és a vasutakat, a postát pedig egyedül a hadsereg tartotta a kezében. Érdemi reformokat csak a két kormány és a két parlament előzetes egyetértésével lehetett keresztülvinni.

Maga a Boszniát és Hercegovinát irányító szarajevói tartományi kormány (Landesregierung) a közös hadsereg és a közös pénzügyminisztérium irányelvei szerint működő hivatal volt, amely Bécsből kinevezett tisztviselőkből állt. Munkája nyomán a formailag továbbra is szultáni fennhatóság alatt álló tartomány a felvilágosult abszolutizmus módszereivel igazgatott rendőrállammá alakult. Az 51 110 km2 területű, 1,3 millió lakosú, fában és ásványi kincsekben gazdag, de nagyon fejletlen országban mohamedán, görögkeleti és katolikus népesség élt, vidékenként eltérő birtokstruktúra, vallás, szokásjog és helyenként egyházi igazságszolgáltatás hagyományai között. Az új kormányzat igyekezett elkerülni az itteni archaikus állapotok erősebb megbolygatását Bár Andrássy az okkupáció előtt ismételten kilátásba helyezte az agrárkérdés megoldását, az osztrák–magyar uralom érintetlenül meghagyta a török időkből származó feudális agrárviszonyokat. A keresztény délszláv parasztság fele úgynevezett kmet volt, aki termése jelentős részét – vidékenként változóan egynegyedét–felét – a mohamedán földesuraknak kényszerült átengedni, s nem egy helyen még robotmunkát is végzett azok birtokán. A kmetek pénz és hitel hiányában nemigen tudták telkeiket e szolgáltatások alól megváltani, a kormány pedig egyelőre nem tudott ehhez anyagi segítséget nyújtani. Nagyobb reformtevékenységhez ugyanis csak a magyar és az osztrák parlamentek által engedélyezett pénzösszeg birtokában láthatott volna hozzá. A két kormány azonban örült, ha a vonakodó képviselők a boszniai lázadások leveréséhez és a csapatok állomásoztatásához szükséges költségeket egyáltalán megszavazták. Mert a berendezkedés első éveit lázadások tették nyugtalanná.

1880-ban a magyar kormány aggályai ellenére a tartományokat bekapcsolták a közös vámterületbe, az adókat megemelték, s megkezdték a katonaszedést, ami általános felzúdulást váltott ki. Az 1882. évi hercegovinai lázadás leverése után a délszláv viszonyokat jól ismerő Kállay Béni lett a közös pénzügyminiszter, egyben a tartományok első számú kormányzója, ő látott hozzá a polgári közigazgatás egész hálózatának kiépítéséhez. Működése alatt fejeződött be a területek tényleges pacifikálása. Nagy hivatali apparátus, 25 ezer katona és 3 ezer csendőr vigyázta a rendet, s a különféle vallásfelekezetek között egyensúlyozó, de a gazdag mohamedán földesurakat inkább támogató Kállaynak két évtized alatt sikerült a tartományok kiadásaihoz a pénzt belső forrásokból előteremteni, ezzel a helyi kormányzást a budapesti és bécsi parlamentek befolyásától legalább részben függetleníteni. Teljesen ezt soha nem lehetett megvalósítani, mert az ott állomásozó katonaság költségeit továbbra is a két birodalomfélnek kellett fedezni. Bosznia és Hercegovina – bár különleges helyzetét 1918-ig megőrizte – néhány év leforgása alatt a Monarchia szerves kiegészítő része lett. Történtek bizonyos lépések az ország gazdasági életének fejlesztésére s modernizálására is: vasútvonalak épültek, hitelintézetek, nagyipari üzemek létesültek, fellendült a bányászat, az erdőgazdaság és az állattenyésztés. Bosznia és Hercegovina azonban ennek ellenére mindvégig a Monarchia legkevésbé fejlett területe maradt.

Az okkupáció után sem a kormány, sem Andrássy nem akart újabb hódításokba kezdeni. A balkáni status quo fenntartására irányuló törekvéseiket az ellenzék is támogatta. Utóbbinak mindig voltak ugyan saját külpolitikai elképzelései, de attól félve, hogy a Törökország gyengülésével keletkező hatalmi űrt Oroszország fogja betölteni, maga is egyre inkább azt követelte, hogy ezt az űrt jobb híján a Monarchia töltse be. Ezzel a külpolitika alapkérdésében fokozatosan fölzárkózott a kormány, az udvar és a katonai körök mögé, s így akarva, nem akarva maga is szembekerült a balkáni népek nemzeti törekvéseivel.

A két déli tartomány megszállása hosszú évtizedek vereségei után az első külpolitikai és katonai siker látszatát hozta meg a Habsburgok birodalmának. Az udvari körök azzal áltathatták magukat, hogy a dualista berendezkedés kifelé jól működik, tovább szilárdult a Monarchia nemzetközi helyzete, lehetővé vált a terjeszkedés. De hamarosan tudomásul kellett venniük, hogy az okkupációval maguk ellen fordították a délszláv nemzeti mozgalmakat. A Balkán problémáinak megoldása helyett a problémát behozták a Monarchia határai közé, s ebből nem volt többé kiút. Ferenc József évtizedek múlva is rezignáltan emlegette, hogy a berlini kongresszus idején Disraeli azt mondta a Monarchia megbízottainak, hogy az okkupációval együtt meg kell oldaniuk az egész délszláv kérdést is. „Sajnos azt nem mondta meg – emlékezett az uralkodó –, hogy miként gondolja ő a fatális délszláv kérdés megoldását, pedig egy ilyen tanácsért ma is hálás lennék neki.”[4]

Az osztrák liberálisok bukása

Miközben a kormány hűségesen kiszolgálta a császár és Andrássy külpolitikáját, saját pártja ellenállását nem tudta legyőzni. A pártnak csupán kisebb része, elsősorban a nagybirtokos szárny maradt mögötte, s a berlini kongresszus határozatait is csupán az addigi ellenzék szavazatai segítségével sikerült a parlamentben elfogadtatnia.

S. Vincze Edit

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

A 80-as évek végén a vezető európai országok kormányai mindenütt munkásvédő reformok bevezetéséről tárgyaltak. A reformok egységes megalkotását célozta a Bernbe összehívott nemzetközi munkásvédő konferencia is, amelyet 1889 elején vettek tervbe. Időközben azonban II. Vilmos német császár magához ragadta a kezdeményezést. A konferencia székhelyét Berlinbe tették át, időpontját 1890 májusára helyezték. Az értekezletnek hangsúlyozott célja volt, hogy a reformok bevezetésével elejét vegyék a munkásság „túlzó követeléseinek”.

Küzdelem a marxista munkáspártért

Berlinben 1890 májusában megtartották a nemzetközi munkásvédő konferenciát, amely ugyan kézzelfogható eredményeket nem hozott, de elvben elfogadta a szociálpolitika szükségességét, s a kormányokat munkásvédő törvények alkotására késztette.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

A berlini kongresszus után a Monarchia külpolitikájában fokozatosan halványulni kezdett a nemzeti-liberális színezet, egyre inkább a dinasztikus-konzervatív tartalom vált uralkodóvá. Ez a tendencia egyet jelentett az osztrák-német és a magyar befolyás visszaesésével és a szlávbarát irányzatok felülkerekedésével. A változás feltételei a Lajtán túl formálisan is előálltak: a Taaffe-kormánnyal 1879 nyarán az antiliberális erők jutottak hatalomra. Magyarországon nem ment végbe hasonló fordulat, de a Szabadelvű Párt belső válsága következtében a magyar liberálisok külpolitikai befolyása érezhetően meggyengült. A külpolitika irányváltozása a berlini kongresszus után elsősorban orosz orientációt jelentett, amit a Monarchia oroszellenes erői csak azért tudtak feltartóztatni, mivel az osztrák–orosz külön megegyezéstől félő Bismarckban hatalmas külső támaszra találtak. A kancellár a felkínált és elfogadott kettős szövetséggel némiképp helyreállította a Monarchia ellentétes belső erőinek egyensúlyát. Az esedékes dinasztikus-konzervatív fordulat végbemenetele helyett így az Ausztriában annyira otthonos provizórium vált tartóssá. A különös helyzet a személyi megoldásokban és a külpolitikai vezetésben egyaránt tükröződött. Az oroszellenes Andrássynak távoznia kellett, helyére 1879 novemberében a színtelen és jellegtelen Heinrich Haymerle került. A külpolitika továbbra sem formálódott ki végérvényesen, hanem egymást váltogatva hol a liberális (nemzeti), hol a konzervatív (dinasztikus) befolyás érvényesült.

Haymerle hivatásos diplomata volt, három évtizedes pályája során a külpolitika belső erőivel eddig nem érintkezett. A különféle külpolitikai irányzatok egyikéhez sem kötelezte el magát, az egymást váltó kurzusokat hivatalnok módjára szolgálta. Most azonban valamelyik irányzathoz mégiscsak csatlakoznia kellett. Először Andrássy nyomdokaiba lépett. Hivatali elődjétől örökbe kapta, hogy az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat semmiféle formában ne újítsa fel és neki ez a tagadás jelentett pozitív külpolitikai programot. Arra törekedett, hogy a Monarchiának a kettősszövetség megkötésével nyert előnyös pozícióját megszilárdítsa és a balkáni kérdésekben német segítséggel Oroszországot továbbra is nyomás alatt tartsa. A liberális keleti program valamiféle új kiadása volt ez. Hogy a képlet teljessé váljék, kísérletet tett Anglia megnyerésére is. A szigetország, miként nyolc évvel ezelőtt, most is ajánlatot kapott a közös oroszellenes politika szerződéses rögzítésére.

A 80-as évek kezdetén a külső körülmények nem tették lehetővé a liberális külpolitika igazi újjászületését, de még a mérsékelt oroszellenesség számára sem biztosítottak hosszú utóéletet. Angliában a törökbarát és oroszellenes Disraeli helyett újra Gladstone került kormányra, ő szkeptikus volt Törökország jövőjét illetően és nem hitt az angol–orosz ellentétek kibékíthetetlenségében. Az osztrák–magyar felajánlkozást megint úgy fogadták Londonban, mint Andrássy külügyminiszteri pályája kezdetén. Csakhamar kiderült az is, hogy Bismarck sem szándékozik az oroszellenes vizeken lehorgonyozni. A kancellár, miután a kettősszövetséggel Németországhoz fűzte Ausztria–Magyarországot, visszakanyarodott eredeti külpolitikai koncepciójához: a három császár szövetségéhez. Haymerle, aki az Oroszországtól elválasztó szakadék elmélyítésén fáradozott, 1880 elején ajánlatot kapott Berlintől, hogy kiszélesített alapokon újítsák fel az osztrák–magyar–német–orosz együttműködést. Az osztrák–magyar államférfi kitérően válaszolt és a kettősszövetségért adandó német ellenszolgáltatást kérte számon, de ellenkezése az adott belső feltételek mellett nem lehetett tartós.

Az osztrák konzervatív körökben az Oroszországgal való egyezkedésnek régi hagyományai voltak, ezeknek időszerűségét a negatív tapasztalatok sem cáfolták meg végérvényesen. A berlini kongresszus után e körökben ismét általánossá vált a meggyőződés, hogy a Monarchia csak az Oroszországgal való együttműködés révén szilárdíthatja meg új balkáni pozícióit. Az osztrák–magyar—orosz együttműködés hívei elsősorban Bosznia–Hercegovina birtokának véglegesítésére gondoltak. Abban is reménykedtek, hogy az egyetértés a további balkáni terjeszkedés útját is megnyitja. Az osztrák konzervatív körök a Balkán nyugati része fölötti uralom megteremtésére törekedtek, és a viszonosság elve alapján készek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy Oroszország kiterjessze befolyását a félsziget keleti felére. E politika végső következménye abban állt, hogy a Monarchia bekebelezi Szerbiát, Oroszország pedig birtokba veszi Konstantinápolyt. A Balkán felosztásának és az érdekszférák politikája egyszerre irányult Törökország és a formálódó balkáni nemzeti államok ellen. Az osztrák külpolitika folyamatosságában a dinasztikus osztozkodás felújításáról volt itt szó, olyan külpolitikai irányvételről, amelyben a tényleges nemzeti érdekektől és hatalmi szükségletektől idegen, elavult dogmák érvényesültek. A hagyományos egyezkedő politika a keleti válság tapasztalatai folytán azonban némiképp módosult. Az osztrák konzervatív körök úgy akartak kapcsolatba lépni Oroszországgal, hogy közben a biztonságot nyújtó kettősszövetséget is fenntartották és nem zárkóztak el más oroszellenes megállapodások megkötése elől sem.

Az osztrák–magyar—orosz balkáni együttműködés felújítását megelőzte a német–orosz kapcsolatok helyreállítása. Bismarck továbbra is a három császár szövetségét tartotta a francia elszigetelés legcélravezetőbb eszközének. Ha a viszonyok kényszerítő ereje folytán elkanyarodott is eredeti koncepciójától, külpolitikáját korántsem szándékozott teljesen új alapokra fektetni. Még javában folytak az osztrák–magyar—német szövetségi tárgyalások, amikor megmutatkozott, hogy Bismarck az orosz fonalat nem szándékozik végképp kiengedni kezéből. Berlin és Bécs kapcsolatainak megszilárdítása ebben a tekintetben hasznára is volt: Pétervárott a kialakuló elszigeteltséget kényelmetlennek kezdték érezni. A német és az osztrák–magyar vezetők gyakori találkozásából megsejtették, mi is történhetett. A német kancellár még szaporította az orosz aggodalmakat azzal, hogy Londonhoz is kérdést intézett: milyen magatartást tanúsítana Anglia egy német–orosz konfliktus esetén? Megnyugtató, sőt biztató választ kapott. A diplomáciai manőverezés eredménnyel járt. Pétervárott felfogták, hogy Oroszország szempontjából veszélyes helyzet kezd kialakulni. Az angol–orosz ellentétek a berlini kongresszus után egy ideig nem veszítettek élességükből; Anglia, ha nem is akart aktív oroszellenes politikát folytatni, törökországi pozícióin féltékenyen őrködött. A pétervári kormányköröket különösen a tengerszorosokkal kapcsolatos magatartás aggasztotta: Londonban többször kifejezésre juttatták, hogy nem szándékoznak tiszteletben tartani a szorosok zártságáról szóló nemzetközi megállapodást. A Németországgal szembeni harag fenntartása ilyen körülmények között nem volt célszerű. Még fél év sem telt el az osztrák–magyar—német szerződés aláírása után, amikor az orosz diplomácia szövetségi ajánlattal jelentkezett a német fővárosban. A berlini orosz nagykövet 1880 februárjában átnyújtotta Bismarcknak egy garanciális és semlegességi egyezmény tervezetét. Oroszország a tengerszorosok zártságának szavatolásét kérte, aminek fejében hajlandónak mutatkozott nyugati német védelmi háború esetén semlegességének kinyilvánítására. Bismarck kész volt az egyezségre, de csak a régi hármas megállapodás formájában. Miután az orosz diplomácia ettől nem zárkózott el, a kancellár orosz egyetértéssel fordulhatott Bécshez.

A Monarchiában a liberális és nemzeti erők a berlini kongresszust követő bonyolult belső harcokban szétzilálódtak. Most, hogy a régimódi német és orosz egyezkedési szándék is megmutatkozott, végképp a konzervatívok javára billent a külpolitika mérlege. A liberális elveiben amúgy sem túlságosan szilárd Haymerle nem tudta sokáig fenntartani álláspontját, engedett a kívülről és belülről reá nehezedő nyomásnak. Az év végén a bécsi német nagykövettel folytatott beszélgetésében a hagyományos osztrák dinasztikus felfogást hangoztatta: ha Oroszország szabad kezet kap a Balkán keleti részén, a Monarchia a nyugati területeken saját elképzelései szerint rendezkedhet be. Haymerle úgy látta, hogy a Monarchia semmiképp sem tudja megakadályozni a két Bulgária oroszok által tervezett egyesítését, de ha megegyezésre lép a cárizmussal, legalább a megfelelő ellenszolgáltatást kieszközölheti.

A három császár egyezményének aláírására 1881. június 18-án került sor Berlinben. A szerződés az eredeti orosz javaslatra épült. Kölcsönös semlegességet írt elő egy negyedik hatalommal folytatandó háború esetére, ami elsősorban orosz passzivitást biztosított egy esetleges német–francia háborúban. A semlegesség az orosz–török háborúra is vonatkozott, de kikötötték, hogy a háború előtt Oroszországnak külön megállapodást kell kötnie szerződő társaival. A második cikkely a Monarchia pozícióit biztosította a Balkánon: kimondotta, hogy az európai Törökország helyzetén csak a Monarchiával való egyetértésben lehet változtatni. Végül a harmadik cikkely a tengerszorosok zártságának elvét biztosította az orosz kívánságoknak megfelelően és szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha a szultán a tengerszorosokat bármely hatalom flottája előtt megnyitná. A három császár egyezménye azon túl, hogy Oroszország számára bizonyos megkötésekkel lehetővé tette a Törökország elleni háborút, külön balkáni intézkedéseket is tartalmazott. Oroszország hozzájárult, hogy a Monarchia megfelelő időpontban Bosznia–Hercegovina okkupációját formális annexióvá változtassa, Ausztria–Magyarország pedig előre tudomásul vette Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését abban az esetben, ha az a „dolgok ereje folytán” bekövetkezik. Törökország számára nem engedik meg a Bulgária elleni fellépést, úgyszintén ellenállnak Bulgária esetleges macedóniai vállalkozásának. Kötelezték magukat, hogy a Keleten működő diplomáciai megbízottjaikat egybehangzó instrukciókkal látják el.

A három császár szerződése a Balkánon az érdekszférákat szabályosan elhatárolta. Az osztrák–magyar és orosz dinasztikus érdek számított egyedül mértékadónak, a balkáni népek nemzeti igényeit a legkisebb figyelemre sem méltatták. A megállapodás mindkét szerződő fél számára lehetővé tette, hogy saját érdekszféráján belül úgy rendezkedjék be, ahogy az száz évvel korábban az akkor még szétforgácsolt Nyugat-Európában szokásos volt. Oroszország Bulgáriában kapott szabad kezet. Bulgária fejedelmét az orosz cár emelte trónra, a bolgár hadsereget orosz tisztek szervezték és vezényelték, az új fejedelemség minden tekintetben Oroszországhoz igazodott.

A Monarchia számára a szerződés elsősorban Bosznia-Hercegovinában biztosított teljes cselekvési szabadságot. Az 1878 nyara óta osztrák–magyar megszállás alatt levő területek bekebelezésének Oroszország oldaláról nem volt akadálya. A kedvező körülményeket mégsem lehetett kihasználni, mivel a Monarchia vezető nemzeti és politikai csoportjai a bekebelezés ügyében nem tudtak közös nevezőre jutni. A közjogi problémát: hová csatolják az új szerzeményt, végképp nem tudták megoldani. Az okkupált tartományokat végül mint „közös ügyeket” kezelték, és a bekebelezést a kedvezőbb belső helyzet kialakulásáig elnapolták. A három császár egyezményben Szerbiáról nem esett szó, de Bécsben és Pétervárott is magától értetődőnek tekintették, hogy ebben a kis balkáni országban a szomszédos Monarchia rendelkezzék nagyobb politikai befolyással. Az osztrák–magyar külpolitika irányítói régóta fontos szerepet tulajdonítottak Szerbiának. A berlini kongresszus után, az osztrák–magyar—orosz egyezkedés légkörében lehetőség nyílott arra, hogy a régi terveket legalább részben megvalósítsák. A Monarchia és Szerbia előbb kereskedelmi szerződést kötött, amely az osztrák–magyar tőke számára uralkodó pozíciókat biztosított Szerbiában. 1881 nyarán a politikai kapcsolatokat is az osztrák–magyar tervek szellemében rendezték. A megkötött szerződés értelmében a Monarchia kilátásba helyezte, hogy támogatja Szerbia déli irányú határkiegészítési törekvéseit és hozzásegíti fejedelmét a királyi cím elnyeréséhez. Szerbia ezzel szemben kötelezte magát, hogy a bécsi külügyminisztérium tudta és előzetes hozzájárulása nélkül nem köt szerződést más hatalommal. A szávai fejedelemség, a délszláv nemzeti egyesítés titkos aspiránsa teljesen hatalmas északi szomszédja függésébe került. A három császár egyezménye a Balkán nyugati felét teljesen a Monarchia befolyási övezetévé változtatta.

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, helyébe Gustav Kálnoky gróf kapott külügyminiszteri kinevezést. A nevében és eredetében magyar (egy székely főnemesi család Morvaországba települt ágából származó), de szívében Habsburg-arisztokratával olyan személyiség került a Ballhausplatzra, aki a dinasztikus érdekszféra-politikát elődeitől eltérően nem a viszonyok kényszerítő ereje folytán, hanem mély belső meggyőződésből vállalta. Hivatásos diplomata volt, a régi iskola neveltje, a Habsburg hatalmi politika kategóriáiban gondolkodott és a nagyhatalmi rangot a terjeszkedési képességen mérte. Meggyőződése volt, hogy a Habsburg-monarchiának ereje és egyben hivatása van arra, hogy befolyását az Égei-tengerig kiterjessze. A dinasztikus expanzió gondolatkörében élő diplomata a maga módján reálpolitikus volt: a németországi és itáliai status quót tudomásul vette, sőt a Balkánon sem pályázott osztrák hegemóniára. Felmérte, hogy a Monarchia erői elégtelenek a hódító politikára, ezért az Oroszországgal való összeütközést mindenképpen el akarta kerülni és a Balkán keleti részét a cárizmus érdekszférájának ismerte el. Szerinte a Balkán az egyedüli érvényesülési terület, ezért a Németország ellen irányuló osztrák–magyar—orosz külön megegyezés fel sem merült előtte, sőt az Oroszországgal való egyenlőtlen egyezkedésben Németország támogatását nélkülözhetetlennek tartotta. Ez a dinasztikus érdekszféra-politika nem igényelte a belső nemzeti és parlamentáris erők támogatását és azok beavatkozását okvetetlenkedésnek ítélte. Kálnoky ezekkel az erőkkel szemben a „külpolitika királyi foglalkozás” álláspontot képviselte, és az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást minden parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni.

Az osztrák–magyar külpolitika alakulására Kálnoky már korábban is jelentős befolyást gyakorolt. Mint szentpétervári nagykövet az Oroszországgal való megegyezés legerősebb szószólója volt, tevékenyen részt vett a három császár szövetségének létrehozásában. Hivatalba lépésekor nem lehetett kétséges, hogy továbbra is az osztrák–magyar—orosz jó viszony megszilárdításán fog munkálkodni. 1881 végén az Oroszország ellen irányuló török szövetségi javaslatot kertelés nélkül elutasította. Az Oroszország irányába mutatott konciliáns magatartással azonban nem tartotta ellentétesnek az osztrák–magyar—német kettősszövetség további fenntartását, és más, hasonló jellegű megállapodások létrehozását. A német szövetségi politika aktivizálódása az osztrák–magyar szövetségi politika kiszélesítésére is lehetőséget adott.

A német külpolitika a kettősszövetség és a három császár szövetségének létrehozásával tulajdonképpen elérte célját: a nyugat-európai status quo fenntartása és Franciaország elszigetelése biztosítottnak látszott. Bismarck azonban még a kedvező pozícióban sem zárkózott el az újabb lehetőségek elől. A berlini olasz nagykövet 1880-ban szövetségi ajánlattal kopogtatott be a német külügyi hivatal ajtaján. Az olasz ambíciók a Balkánra és Észak-Afrikára terjedtek ki, ezeken a területeken viszont Itália elkerülhetetlenül összeütközött Ausztria–Magyarországgal és Franciaországgal. Az osztrák–magyar—olasz viszony egyéb okokból is feszült volt. A katolikus Habsburg-nagyhatalom fenntartásokkal élt a pápa világi hatalmát megszüntető garanciatörvénnyel szemben, ugyanakkor Itália jogot formált az Ausztriához tartozó olaszlakta területek (Dél-Tirol és Isztria) birtokára. Olaszország számára ezért olyan német szövetség létrehozása volt kívánatos, amely egyszerre irányult Ausztria–Magyarország és Franciaország ellen. A franciaellenes megnyilvánulásokat német részről előzékenyen fogadták, az osztrák–magyar szövetségről azonban nem voltak hajlandók Olaszország kedvéért lemondani. Bismarck megmondta az olasz nagykövetnek, hogy Berlinbe Bécsen keresztül vezet az út, és ha Olaszország szövetséget akar kötni Németországgal, előbb meg kell javítania viszonyát Ausztria–Magyarországgal.

Az osztrák–magyar—olasz kapcsolatok rendezése nem volt könnyű. Rómában tudták, hogy a szerződéses viszony létrejötte egyértelmű az „irredenta Itáliáról” való lemondással, ezért, amikor végre rászánták magukat a tárgyalásokra, komoly követelésekkel léptek fel. Nemcsak azt óhajtották a Monarchiától, hogy francia–olasz háború esetén legyen segítségükre, hanem az olasz területi garanciát (vagyis a pápa világi hatalma megszűntének elismerését) és a balkáni olasz előjogok tudomásulvételét is feltételül szabták. A bécsiek csak a német kancellár biztatására mentek bele a tárgyalásokba. A hónapokon át tartó tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, végül mégis az olaszok kényszerültek engedményekre. Tunisz francia megszállása és az 1881-es bardói egyezmény jötte után Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette, sőt az olasz–francia fegyveres összeütközés lehetősége is előállott. Itália nem tarthatott fenn egyszerre feszült viszonyt két nagyhatalmi szomszédjával, ott engedett tehát, ahol az ellentétek kisebbeknek mutatkoztak: Ausztria–Magyarországgal szemben. 1882 májusában Bécsben sor került Németország, Olaszország és Ausztria–Magyarország megállapodására, a hármasszövetség aláírására.

A hosszú előzetes vitához képest az egyezmény osztrák–magyar—olasz viszonylatban csak kevés kikötést tartalmazott. Ebben a tekintetben maga a szerződés ténye volt a fontos, mert puszta létével jelezte, hogy Itália lemond az Ausztriával kapcsolatos területi igényeiről. Az balkáni olasz követelések elismerése nem jöhetett szóba, de a Monarchia, annak fejében, hogy egy esetleges osztrák–magyar—orosz háborúban Itália semlegességre kötelezte magát, fegyveres segítséget ígért szerződőtársának egy Franciaország ellen viselt védekező háborúban. A Monarchia kötelezettségei a német–francia háború esetén ugyanazok maradtak, mint a kettősszövetségben: jóindulatú semlegességet kellett tanúsítania. Az Olaszország számára kilátásba helyezett fegyveres segítség komoly engedménynek tűnt a korábbi magatartáshoz képest és az olasz viszonosság, a semlegesség nem is látszott egyenértékűnek. A hármasszövetség létrehozásával a status quo fenntartására törekvő német külpolitika újabb erőket állított szolgálatába. Az egyezmény végső soron a Monarchia érdekeinek is megfelelt. A szerződés birtokában Ausztria–Magyarország szabadabban mozoghatott hatalmas partnerével, a cári Oroszországgal szemben.

A hármasszövetség létrejötte után sor került az osztrák–magyar—román kapcsolatok rendezésére is. Románia földrajzi fekvése folytán nehéz helyzetben volt: egyszerre három nagyhatalmat mondhatott szomszédjának. A szomszédok közül először Törökország volt az ellenség, amellyel szemben nemzeti függetlenségét kellett visszaszereznie. Az önálló állam megalakulása után az etnikai állomány egészének egyesítése volt a következő feladat. Románia potenciális területkövetelő volt a Monarchiával és Oroszországgal szemben, az egyiktől Erdélyt és Bukovinát, a másiktól Besszarábiát akarta megszerezni. Követeléseivel nem léphetett fel nyíltan, de még burkolt igényeket is legfeljebb egyik szomszédjával szemben támaszthatott. A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya. A tárgyalások során a román félnek azt is tudomásul kellett vennie, hogy Ausztriától nem kaphat támogatást Besszarábia visszaszerzéséhez. A megegyezés defenzív jellegű volt és mindkét részről előnyösnek tartották. A szerződés aláírására 1883 októberében került sor Bécsben. Mindkét fél kötelezte magát, hogy egy harmadik hatalom részéről jövő támadás esetén szerződőtársa segítségére siet. A harmadik hatalmat a szerződéshez csatlakozók Németországra való tekintettel nem nevezték meg, de nem lehetett kétséges, hogy Oroszországot értették rajta.

Az osztrák–magyar—orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881-es felújítása óta kölcsönös engedékenység és megállapodási készség jellemezte. Az érdekszférák elhatárolása természetesen kényes művelet, de az adott esetben mind a Monarchia, mind Oroszország megtalálta számítását: Szerbiában az osztrák–magyar, Bulgáriában az orosz befolyás érvényesült. Miután a Balkán török részével szemben egyelőre a status quóhoz ragaszkodtak, nem volt túl sok súrlódási felület. Az osztrák–magyar külpolitikában persze mindvégig érezhető volt a törekvés, hogy Németországot erőteljesebben a maga oldalára vonja, de mindig volt benne annyi diplomáciai érzék, hogy Oroszországgal szemben ne hivatkozzék a német hátvédre. Különben sem tehette volna teljes joggal, mivel Bismarck mindvégig ragaszkodott az osztrák–magyar—orosz egyezkedéshez, a balkáni érdekszférák elhatárolásához. Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette.

Katus László

A magyarországi németek

1881-ben Berlinben megalakult az Allgemeiner Deutscher Schulverein zur Erhaltung des Deutschtums im Auslande elnevezésű szervezet, amely a külföldi németség népi védelmét és öntudatosítását tűzte ki feladatául.


Makkai László

Erdély a westminsteri szövetségben

Ekkor vette fel a Habsburg-ellenes koalíció Cornelius Haga hollandi és Sir Thomas Roe angol portai követeken keresztül az érintkezést Bethlennel, hogy indítson újabb támadást, magára vonva Wallensteint, tehermentesítse a dán hadműveleteket. Bethlen habozás nélkül vállalkozott, de nem a diverzió mellékszerepére, hanem egy olyan szövetségrendszer keleti szárnyának kialakítására, amelynek nem kisebb célkitűzése lett volna, mint Európa hatalmi viszonyainak teljes újjárendezése.

1625 tavaszán Berlinbe küldött leánykérő követségének vezetője, udvari orvosa, Scultetus által meg akarta magyarázni a brandenburgi választónak, hogy nem elegendő a Habsburg-terjeszkedésnek ideiglenesen gátat vetni, vagy éppen Pfalzi Frigyes választófejedelemségének helyreállítására korlátozódni, hanem ahhoz, hogy „az evangélikus ügy biztosítva legyen, az osztrák házat, mint amely egyébként soha meg nem fog szűnni mesterkedni, teljesen meg kell semmisíteni vagy legalábbis nagyon meg kell alázni”.[5] Ehhez nyugat és kelet felől egy időben indított, döntő győzelmet kicsikaró támadást kell végrehajtani. Ő maga hajlandó ebben a keleti arcvonalon együttműködni, ha a háború tartamára havi 40 ezer forint segélyt kap. Mansfeldet 10 ezer emberrel hozzáküldik, a megkötendő békébe őt is belefoglalják. Ez a radikális elgondolás, melyet majd csak Gusztáv Adolf fog ilyen következetesen képviselni, idegen volt a nyugati hatalmaktól, s az is maradt.

Benczédi László

A felkelés bukása

Mindeközben maga Thököly megrendítő, kétségbeesett levelekben fordult a pápához, a protestáns fejedelmi udvarokhoz, a francia királyhoz: drámai vonásokkal ecsetelte az Ausztriai Ház nemzetünkkel szembeni zsarnoki erőszakát, hirdette saját küzdelme jogosságát, miközben arra is tett néhány bátortalan és hiábavaló kísérletet, hogy a töröktől elszakadva, a Szent Liga szövetségi rendszeréhez csatlakozzék. Különleges helyzete, példázatnak is beillő sorsa, amellyel képletesen szólva az üllő és a kalapács közé szorult, akkor már egész Európa figyelmét magára vonta, miközben ügyében a különböző országok, fejedelmi udvarok, politikai pamfletek és újságok eltérően, ki-ki a maga érdekeinek és beállítottságának megfelelően foglalt állást. De a bécsi fordulat a nemzetközi érdeklődés levegőjét is megritkította körülötte: Európa túlnyomó része előtt immár a kereszténység elárulójának tűnt. Sorsát mintegy szimbolikusan is kifejezi az az epizód, ami Berlinben történt 1684 augusztusában: amikor Apafi követe audienciát kért a brandenburgi választófejedelemtől, a protestáns Frigyes Vilmostól, s tévedésből azt hitték róla, hogy Thököly embere, nem akarták bebocsátani a fejedelem elé, aki csak azután volt hajlandó szóba állni vele, miután kiderült, hogy nincs köze a kuruc fejedelemhez.

R. Várkonyi Ágnes

Rákóczi megindítja a béketárgyalásokat

Rákóczi levelet írt József császárnak, amelyben – a félhivatalos jellegnek megfelelően – személyes hangvételben tudatta, hogy keresi a szent békesség útját, tájékoztatta a magyar konföderáció létrejöttéről, abban betöltött tisztéről és arról, hogy önmaga számára csak azt kéri, hegy békében élhessen hazájában. Egyidejűleg a berlini angol követ útján eljuttatta békeindítványát a bécsi angol követhez, és ismét kérte Anna királynőt és a holland rendeket, hogy közvetítsék és garantálják az ország szabadságát biztosító megegyezést.

Ember Győző

A hétéves háború

1760-ban váltakozó sikerrel folytak a harcok. Berlin osztrák kézre került, de csak átmeneti időre. 1761-ben sem tudott egyik fél sem döntést kicsikarni.

1761-ben meghalt Erzsébet cárnő. III. Péter cár (1761–1762) nemcsak békét, hanem szövetséget is kötött II. Frigyessel. Péter meggyilkolása után II. Katalin cárnő (1762–1796) a szövetséget ugyan felbontotta, de a békét nem. Svédország is kivált a háborúból.

1763 februárjában Ausztria is megkötötte a békét Poroszországgal Célját, amelyért hét éven át háborút viselt, nem érte el. Poroszország hatalmát megdönteni nem tudta, még Sziléziát sem sikerült visszaszereznie. Területet ugyan nem vesztett ebben a háborúban, de nem is nyert. Eredményként könyvelhette el, hogy II. Frigyes nem gördített akadályt a trónörökös József német-római császárrá történő megválasztása ellen, amire Mária Terézia férjének, I. Ferenc császárnak (1745–1765) halála után került sor.

A hétéves háború nyertese Anglia lett. Az ugyancsak 1763-ban Párizsban megkötött békében Franciaország észak-amerikai. gyarmatainak legnagyobb részét elvesztette.

Mária Terézia mindkét nagy háborúja dinasztikus jellegű volt, az első a Habsburg-ház és Birodalom fenntartásáért, a második annak erősítéséért folyt. Magyarországot ezek a háborúk közvetve érintették, ennek ellenére derekasan kivette részét belőlük. Az állandó hadsereg mellett az örökösödési háborúban katonaságot és nemesi felkelést is kiállított. A magyar ezredek a hétéves háborúban is megjelentek Közép- és Nyugat-Európa különböző országaiban, katonai erényeikkel még olyan hadvezérnek az elismerését is kivívták, amilyennek a több veresége ellenére végül mégis győztes II. Frigyes bizonyult. Nádasdy Ferenc grófnak döntő szerepe volt az 1757-i kolíni győzelemben, Hadik András gróf pedig, ugyanebben az évben, huszáros bravúrral foglalta el Berlint és vágta ki magát a felmentésre érkezett sereg gyűrűjéből.

H. Balázs Éva

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Londonból történt az első hivatalos párizsi páholyalapítás 1725-ben, ezt követte Spanyolország 1728-ban, Hollandia 1731-ben, Svédország 1735-ben, Hamburg, Moszkva, Firenze 1737-ben, Berlinben pedig 1740-ben alapítják meg azt a filiálét, mely az angol kezdeményezések egyik legnagyobb vetélytársává válik.

Protestáns országok és hatalmas katolikus területek kerültek a szabadkőművesség társadalmi-ideológiai befolyása alá. A pápa már 1738-ban felfigyelt az új, a katolikus egyház ideológiai uralmát veszélyeztető szervezet tevékenységére, és bullában tilalmazta a szabadkőművesség működését. De sem ennek, sem az 1751-ben kibocsátott újabb bullának nem volt foganatja. A felvilágosodás nagy szellemi áramlata olyan lebírhatatlan erőt jelentett az egyház hagyományos tanításaival szemben, hogy a pápaság defenzívába szorult. (Láttuk, mint adta fel leghívebb harcostársait, a jezsuitákat.) Bonyolította Róma helyzetét az is, hogy a trónfosztott Stuartok utódai s híveik, a katolikus jakobiták is szabadkőműves-páholyokat hívtak életre, pedig éppen ők harcoltak a legelszántabban a protestáns angol szabadkőművesek ellen.

Az angolok eljutnak as Osztrák-Németalföldre; a mai Belgiumba; Marlborough-val hozzák kapcsolatba a nagyon korai, már a húszas évekre feltételezett első, de nyilván csak átmeneti, katonai páholyokat. A szabadkőművesség megszilárdulása inkább a századközépre esik, és akkor Brüsszel válik igen fontossá. A. szervezet virágkora idején tucatnyi páholy működik itt, a listák tanúsága szerint igen változatos arisztokrata, nemesi és polgári „testvérekkel”. Az bizonyos: németalföldi területek nem kaptak szabadkőműves indításokat Bécstől. Ellenkezőleg: Lotharingiai Ferencet még házassága előtt, 1731-ben Hágában az angol követ házánál avatták be, majd a mesterré fogadás Angliában történt Sir Robert Walpole miniszterelnök norfolki házában.

Prága és Itália megelőzi Ausztriát. Ide is közvetlenül érkeznek az alapító szándékú angolok. Így Lord Middlesex alapítja 1732-ben vagy 1733-ban az első, nem hosszú életű firenzei páholyt, közel egy időben történik alapítás Pisában, Sienában. A Velencében a negyvenes években megjelent Enciklopédiában a szabadkőműves címszó (muratori liberi) 30 oldalt kapott. Torino központtal a Savoyai-dinasztia pártolóan támogatja a szervezetet, s Nápolyban olyan erősek a szabadkőművesek, hogy hosszú harc után a mindenható Tanuccit is meg tudják buktatni. Az olasz testvérek között a legnagyobb nemzetközi tekintély egy hercegi család fia, Beccaria mellett a humanista jogszolgáltatás leghatékonyabb harcosa: Gaetano Filangieri. Szabadkőműves volt a milánói Giuseppe Gorani gróf is, aki memoárjában megőrizte számunkra a katonapáholyok atmoszféráját. 1758-ban a hétéves háború során lett szabadkőműves. 1760-ban hadifogolyként Berlinben működött, 1762-ben Tilsitben már ő alapított tiszttársaival együtt olyan páholyt, amelybe tilsiti polgárokat is felvettek. A polgárok és különböző országokból érkezett tisztek érintkezését a páholyokban használatos francia nyelv könnyítette meg.

Kelet- és Közép-Európa beszervezésében az angoloktól önállósult Berlin játszotta a főszerepet. II. Frigyes segítségével alapítják meg 1741-ben Boroszlóban a „Három csontvázhoz” címzett páholyt azzal a célkitűzéssel – s ennek politikai vonatkozásait nem szabad szem elől téveszteni –, hogy innen terjesszék ki Ausztriára is a szabadkőművességet. Valóban, 1743-ból fennmaradt az innen alapított első bécsi páholy taglistája, amelyben az osztrák, morva mágnások mellett magyar arisztokraták is szerepelnek.

Ennek az első bécsi páholynak főleg az alapításával foglalkozik a szakirodalom – azt latolgatva, milyen közel álltak Ferenc császárhoz. Az alapítók zömmel grófok, akik vagy nagy vagyonok, vagy magas hivatalok felett rendelkeztek (Hoditz gróf, Waldstein gróf, Miehna gróf). Számunkra érdekesebb az első bécsi páholy nemzetközisége, s az, hogy a tarka összetételű együttesbe azonnal bekapapcsolódnak magyarok is. Az orosz Czernichewich gróf együttműködik itt a raguzai Gondola gróffal, a szász területről repatriált Zinzendorf Lajos gróffal, aki hamarosan az osztrák gazdaságpolitika egyik megújítója, vagy legalábbis erre törekszik. Együtt van a génuai patríciusok ivadékaival, Doria márkival, az angol követség titkárával, Jean du Vigneau-val (francia neve ne zavarjon bennünket, a hugenotta üldözések óta Hollandia és Anglia bővelkedik jó képességű francia származékokban) és a skót származású francia diplomatával, Blairrel. Ez utóbbival egy napon veszik fel a páholyba az erdélyi Gubernium későbbi vezetőjét, Bruckenthal Sámuelt. Hetven nevet ismerünk: testvérek és látogatók. Ezek között tekintélyes a magyarok száma: ábécé rendben haladva: Bánóczi Ignác, Báróczy Sándor, Bethlen Gábor gróf, Kemény János és László báró, Kempelen János Kristóf, Reviczky János, Székely László gróf (a későbbi aranymachinációk botrányhőse), Szilágyi Sámuel és a horvát származék, de magyar rokonságú, s főként fia miatt, aki a magyar szabadkőműves alkotmányt kialakította, ide tartozik Draskovich János.

Akár erre az első bécsi páholyra gondolunk, mely a kétértelmű Aux trois amons nevet viselte (sokáig tévesen három ágyúnak, majd helyesen törvénynek, kánonnak fordították), akár a „Koronázott remény”-re, tény, hogy Bécsben a legelőkelőbb családok tagjai, kulcshelyeken dolgozó magas hivatalnokok olyan szervezetben beszélték meg az általános emberi és a nagyon is konkrét napi politikát érintő kérdéseket, mely szervezet Berlintől függött. Ha tekintetbe vesszük az örökösödési háború, a hétéves háború idején, de az azt követően is nagyon feszült osztrák–porosz viszonyt, világos, hogy az udvar szempontjából a helyzet enyhén szólva problematikus volt.

Mária Terézia

A királyi mítosz már életében kialakult körülötte. Mindent neki tulajdonítottak: ezt példázza szobra is a bécsi Ringen.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Das Maria-Theresien-Denkmal in Wien zeigt sie umgeben von ihren wichtigsten Beratern wie Staatskanzler Fürst Wenzel Anton von Kaunitz-Rietberg, Staatsminister Graf Friedrich Wilhelm von Haugwitz, Fürst Josef Wenzel I. von Liechtenstein und der Arzt Gerard van Swieten
Ül a hatalmas asszony a trónszéken és alatta apró figurák: elöl Kaunitz, a mindenható kancellár, aki évtizedeken át vezette a külügyeket. Van az apróságok között magyar is: Hadik András, Berlin megsarcolója, Nádasdy Ferenc, a hadvezér, és Pray György, a jezsuita történetíró.

Kaunitz kancellár

Kaunitz útvonala Lipcséből Berlinbe, onnan Hannoverbe és a Németalföldre vezetett.

Zinzendorf Károly

1770-ben közel egyévi tartózkodás után hagyja el Brüsszelt, célja most a Német Birodalom területeinek megismerése, majd Berlin, s II. Frigyesnél audiencia.

Sonnenfels professzor

Nagyapja még rabbi volt Berlinben, apja a héber nyelv egyetemi tanáraként tevékenykedett, majd a morvaországi Nikolsburgban telepedett le, Dietrichstein herceg szolgálatában.

A középnemesség

Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

Heckenast Gusztáv

Tőkés, kézműves és munkás a magyarországi manufaktúra-korszak első szakaszában

A manufaktúrák szakmai vezetői legtöbbször külföldiek, egyesek közülük igen színes életpályát futottak be, mint Geyer Ferenc, aki Berlinben, Linzben tanult, Ausztriában egy ideig damaszt asztalneműt gyártó manufaktúrája volt, és egy velencei és egy bajorországi meghívást visszautasítva jött 1768-ban üzemvezetőnek a gácsi posztómanufaktúrába, vagy az allgaui, dél-németországi születésű Sartory József, aki a szibériai Sztroganov vasmű vezetését cserélte fel a rimabrézóiéval.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[6] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja. II. József azt is tudja, hogy –akárcsak a belgák az utrechti békére hivatkozva –a magyarok a bécsi béke alapján porosz garanciát kérnek alkotmányuk védelmére. Széchényi Ferencről feljelentés is érkezik, majd 1789 őszén nagyon pontos információ arról, hogy a magyarok tokaji borkereskedelmi társaság fedőnév alatt, sokat emlegetett és mindig akadályozott boruk árusításának ürügyével Hertzbergnek, a berlini miniszternek is írnak, s közvetítést kérnek a weimari herceg megnyerésére.

Mérei Gyula

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A bécsi béke egyébként az észak felé irányuló magyarországi kivitel egészét sújtotta. Trencsén, Abaúj, Turóc, Szepes megyék Lipcse, Berlin, Stettin, Danzig, Varsó és Moszkva felé irányuló, korábban jelentős kiviteli lehetőségeik elvesztése miatt panaszkodtak, mert a magas orosz és szász beviteli vámok eladhatatlanokká tették áruikat.

Vörös Károly

A tudományok

Irinyi János (a későbbi márciusi ifjú testvére, maga is a forradalmi harc tevékeny résztvevője), a foszforos gyufa feltalálója, a hazai kémiai tudományosság egyik legmozgékonyabb elméje, 1838-ban Berlinben németül adja ki könyvét a savak elméletéről. Itthoni cikkei viszont (talán a szakmai visszhang szükségképpen csekély volta folytán is) látható igényességük ellenére is egyre bonyolultabbak és érthetetlenebbek lesznek: így 1847. évi kémiai tankönyve is, melyben pedig már a Berzelius-féle vegyjeleket alkalmazza és sztöchiometrikus számításokat mutat be.

Jellemző azonban, hogy – mint a matematikánál is – a kémiának is az az ága fejlődött ki legjobban, amit a társadalom a legközvetlenebbül tudott felhasználni. A kémiai analitika ez, s ez is elsősorban a hazai ásványvízvagyonnak a 18. század végére kibontakozott felderítése során folytatott vízelemzések következménye. Ekkor születik meg az első magyar nyelvű komoly kémiai szakkönyv, Nyulas Ferenc erdélyi főorvos 3 kötetes munkája Erdély gyógyvizeiről (Kolozsvár, 1800). A Magyar Királyság kianalizált gyógyvizeinek katasztere azonban (melyet a század elején a botanikai gyűjtésről szólva még említendő Kitaibel Pál állított össze 180 vízről), Kitaibel korai halála folytán csak később – s nem is teljes egészében – került kiadásra, amikor a vízbontás iránt már minden érdeklődés elmúlt. Kitaibel különben már 1795-ben kidolgozta a vákumszűrés egy jó hatásfokú eljárását, és klórmeszet is előállított. A textilfehérítés és fertőtlenítés e máig nélkülözhetetlen anyaga azonban a kor Magyarországán nem talált felhasználásra (ahogy végül is visszhang nélkül maradtak az e téren is eredetivel próbálkozó, az analitikus eljárást alapos mennyiségi elemzésekkel végző Winterl kezdeményei is): a bontakozó manufaktúra-, majd a gépi gyáripar kémiai módszereket igénylő eljárásait a gyáros már a technológiával együtt fogja importálni. A korszak végén megjelennek viszont a társadalomban az elsősorban kémiai szakismeretekkel rendelkező, sokoldalúan kísérletező gyógyszerészek, készen arra, hogy vállalkozásuk tőkéjét, illetve felhalmozását és szakismereteiket részint lakóhelyük esetleges természeti (főleg ásványi) kincseinek feltárására fordítsák, részint hogy megkezdjék a modernizálódó ipari termelés számára szükséges bizonyos kémiai segédanyagok előállítását. Ezek a kísérletek már a gazdasági fejlődés síkján fognak realizálódni.

A magyar kémiai tudományosság harmadik nagy munkaterülete a szaknyelv megmagyarosítása volt. Éveken át jobb sorsra méltó, rengeteg energiát lekötő, végül is eredménytelenül maradt kísérlet lett ez. Az elemeket és a folyamatokat ugyanis ma is idegen nevükön nevezzük, a magyarosítási kísérletre legfeljebb néhány régi regény vagy szakkönyv furcsa műszavai emlékeztetnek. Ez a műnyelvteremtés – mely szinte egyedül teszi értékessé Kováts Mihálynak a német Gren munkáját átdolgozó Chémia vagy természet titka című négykötetes munkáját (1807–1808), az első rendszeres magyar nyelvű kémiakönyvet – különben szélesebb nyelvészeti szempontból sem érdektelen kísérlet: ennek során próbálkoznak meg először egy teljesen formális logikai alapon felépített magyar szórendszer megalkotásával

A 18. század a kémiához hasonlóan a biológiai-természetrajzi tudományosságban is nagy változást hoz magával: összeomlik a régi skolasztikus tudományrendszer, a régi biológiát a rendszertani alapon álló természetrajz és a mechanikus racionális fiziológia szorítja háttérbe. Ezeket viszont már a 19. század elejére a vitalista felfogás uralma váltja fel, a vitalizmus keretében pedig a gradáció elmélet által, bár még idealista alapon, a kreacionizmus helyére az evolucionizmus lép be. Ez készíti elő majd később, az 1840-es évekre az egyelőre mechanikus, de már a Lamarck-féle gradációhoz hasonlító materialista felfogás benyomulását a biológiába.

Korszakunk indulásakor, hasonlóan a kémiában tapasztaltakhoz, a hazai tudományosság elmaradottsága folytán az első biológiai kutatásokban (melyek számára az orvoskar 3 tanszéke, az akadémiák, valamint az önálló bölcsészeti szakok, majd a Nemzeti Múzeum természetrajzi tára fognak bázisul szolgálni) együtt jelentkezik, és sokáig együtt is hat a régi, még mechanikus fiziológia és a vitalizmus. Az első nagy természetrajzi összefoglalók jórészt kompilációk: Gáti István Természethistoriája (1795–1798) Linné és Buffon nyomán rendszerez; Mitterpacher Compendium Historiae Naturalisa több mechanikus rendszer összehangolásával kísérletezik. Földi János Természeti históriája (1801) ugyan már mereven Linné rendszerét alkalmazza, de abban csak az állatvilág leírásáig jut el: nagy érdeme az állatok magyar elnevezése. 1818-ban azonban Tóth Pál Bonnet immár több mint fél évszázados munkájának lefordításával a magyar tudományosságba is behozza a gradáció elméletét; az érzelmes költő, ám radikális gondolkodó és pedagógus; Vajda Péter pedig, aki 1836-ban népszerűsítő növénytant ír, 1841-ben már Cuvier nyomán írja meg Állattanát. Reisinger János orvosprofesszor 1846. évi Állattana is Cuvier katasztrófaelméletével, egy év múlva Nagy Péter hasonló című munkája pedig már a Cuvier nyomába lépő Milne-Edwards elméletével ismerteti meg az érdeklődő hazai olvasót.

A tudományszak ilyen terjedelmes kézikönyv formájú – ám rendszeres – ismertetései mellett a természetrajzi tudományosság másik nagy területét – mintegy megfelelőjeként a kémia a gyógyvizek kataszterét elkészítő fáradozásainak – az ország teljes flórájának és faunájának leírását célzó törekvések alkották. A korszak elején Grossinger János 5 kötetes Universa Historia Physica Regni Hungariaeja (1793–1797) még a régi fajta, meglehetősen rendszertelen leírás; a század elején Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Füvészkönyvének is elsősorban magyarnyelvűsége az érdeme. A hazai flóra csaknem teljes tudományos színvonalú felmérését a kémiából már ismert Kitaibel Pál végzi el a század elején, hatalmas gyűjtőmunkájának eredménye azonban (eltekintve a kutatásait finanszírozó gróf Waldsteinnel 1799–1812-ben kiadott Descriptiones et icones plantarum rariorum Hungariae című munkájától) csak jóval halála után és csak hiányosan fog megjelenni. Ekkor indul meg a hazai fauna felmérése is: Petényi Salamonnak, a hazai madártan (kutatásaival Brehm érdeklődését is felkeltő) megalapítójának a magyarországi fauna gerinces állatait bemutató kézikönyve azonban ugyancsak sokáig kéziratban marad. Már közvetlenül a polgári forradalom előtt jelennek meg Kubinyi Ferenc kutatásainak eredményeképpen a hazai paleontológia első publikációi. Ezekhez kapcsolhatók azok a modern gyáripari fejlődés megalapozása szempontjából is nagy jelentőségű kutatások, melyek az 1830-as évektől Magyarország ásványi, főleg szénvagyonának első felmérését eredményezték (Kacskovics, Frivaldszky, Nendtwich stb. munkái).

Kémia, biológia, állattan, növénytan: a bennük folyó hazai természettudományos kutatás eredményeinek gyakorlati komplex felhasználására és bizonyos szintetizálására két önmagában is komplex természettudományi területen került sor: az agrártudományban és az orvostudományban. Az előbbiben, ahol a pesti egyetem mellett elsősorban Keszthely és Magyaróvár földesúri fenntartású, már felsőoktatási jellegű tanintézetei jelentették a sajátlag tudományos igényű kutatás bázisait (ám mellettük már nem kis szerepet játszottak egyes gyakorlati mezőgazdák is), a korszak kezdete elsősorban a nagy, általában külföldi (részben elméleti) szakmunkák és a hazai, elsősorban hagyományos gyakorlat többé-kevésbé sikerült egyeztetéséből született, erősen gyakorlati és ezért teljességre törekvő rendszeres kézikönyveket hív életre (Mitterer még latin, majd Nagyváthy és Pethe már magyar nyelvű munkáit). De őket követve már megjelennek sajátlag növény- és állatnemesítési elméleti tanulmányok, majd az agrártudományi fajkutatás elsősorban kertészeti vonatkozású első termékei. 1825-re megjelenik – még külföldi mintákat követve – Lánghy István magyar nyelvű gazdasági biológiai összefoglalása (Az összehasonlító élőtermészettudomány alapvonalai) is, de – jellemzően a gyakorlati igények e diszciplínák határait kitágító erejére – a rendkívül mozgékony szellemű, bár néha fantazmagóriákra is hajló Pethe már 1815-ben megjelentette az angol Davy munkájának fordítását a földművelés kémiai gyökereiről. Nendtwich Károly 1845-ben A vegytan földművelési tekintetben címen publikál, Morocz István pedig 1844 és 1847 között már általában az alkalmazott vegytanról értekezik. Ugyanakkor Korizmics László a mezőgazdasági gépek alkalmazásának és a rétöntözésnek a kérdéseivel foglalkozik. A kor hazai mezőgazdasági problematikájának igen bonyolult volta azonban mindezek ellenére sem tette még lehetővé egy önálló, sajátlag agrártechnológiai tudományosság kibontakozását. E kérdések mindvégig a mezőgazdaság egészének keretében kerültek tárgyalásra, elszakíthatatlanul annak közgazdasági, sőt részben társadalompolitikai vonatkozásaitól. E szempontból az 1840-es években Balázsházy János munkássága emelendő ki, aki kisebb-nagyobb, agrotechnikát és közgazdaságot szükségképpen összefogó – részben Széchenyit is előkészítő – tanulmányok után A háztartás és a mezei gazdaság tudománya című könyvében egy sajátosan a magyarországi viszonyokhoz szabott mezőgazdálkodási rendszer (rendezett legelőjű magyar váltógazdaság) alapelveit bontja ki mind agrotechnikailag, mind közgazdaságilag. Ugyanakkor megindulnak a hazai erdészeti tudományos kutatások is.

Az orvostudomány vonatkozásában a tudományosság intézményes központja a pesti egyetem és részben a kolozsvári orvossebészeti intézet volt. Az 1840-es évekre a hazai orvostudomány legjobb képviselői már képesek lettek befogadni és alkalmazni a 19. század első felében az elméleti és a klinikai szakágakban – éppúgy, mint a többi természettudomány (szerves kémia, biológia) az orvosival összefüggő ágaiban – Európa-szerte bekövetkezett gyors fejlődés eredményeit. Az 1840-es évek végére e fejlődés végpontjain létrejön a [[Bécs|bécsitől]] függetlenülő, önálló pesti orvosi iskola: immár nem csupán többé-kevésbé elszigetelt kutatók, hanem egy adott munkahely körül csoportosuló egységes, s az európai magas színvonalat elérő orvostudományi szemléletű szakemberek együttese, alkalmasan egy új, modern szemléletű orvosi generáció nevelésére is – bár az utóbbit megkönnyíteni alkalmas, a magyar orvosi műnyelv megszerkesztésére irányuló vállalkozás legnagyobb részében végül éppúgy használhatatlannak bizonyult, mint a többi hasonló természettudományi kísérlet. Eközben azonban az orvostudomány és a többi természettudomány között is létrejönnek s megerősödnek a tudományos kapcsolatok. Az orvoskar szerepét a korszerű növény- és állattani kutatásban már említettük, de ezen túl napvilágot látnak az első (igaz, külföldi munkákra támaszkodó) orvosi biológiai cikkek. 1816–1818-ban megjelenik Lenhossék Mihály 5 kötetes latin nyelvű orvosi fiziológiája is, igen modern felfogásban. Mannó Alajos 1842-ben orvosi gyógyszervegytant tesz közzé. Az orvostudomány és a természettudomány többi ága közötti szoros szakmai együttműködés különben majd – mint erre még visszatérünk – csakhamar meg fogja teremteni a maga társadalmi szervezeti formáit is.

A társadalomtudományok vonatkozásában a korszak fejlődési képe jóval bonyolultabb. Részint azért, mert a társadalomtudományok közül több (történettudomány, jogtudomány) már a 18. század végén is nagy múltra és jelentős, fel is használható eredményekre tekinthetett vissza, részint azért, mert az értelmiségi képzésben még e korszakon végig is folyamatosan érvényesülő humán irányzat elsősorban az e szférákban észlelhető problémákra tette érzékennyé a társadalmat, és végül – de talán elsősorban – azért, mert a korszakra jellemző, a polgárosodással kapcsolatos legfőbb problémák és konfliktusok valóban az elsősorban társadalomtudományi módszerekkel megragadható és kifejezhető problémák és témák körül bontakoztak ki. Bonyolítja a képet, hogy a társadalomtudományok vonatkozásában különösen nehéz szétválasztani az olykor csak rövidebb sajtócikkekben jelentkező, ám tudományos tematikájú és színvonalú publicisztikát és az eleve tudományos igényű elméleti szakmunkákat. Ráadásul nem egy esetben előbbi tudományosan értékesebb, eredetibb gondolatokat is tartalmazhat, mint az önálló kötetben és kötetekben kiadott szakkönyv; utóbbiak viszont – még a gyakran idegen szakmunkákból összeállított kompilációk is – egy-egy tudományszak egészének rendszeres bemutatásával és ennek keretében legalább külföldi eredményeinek ismertetésével, közvetítésével, eredeti gondolatok nélkül is, nem kevésbé jelentős funkciót láthatnak el.

E bonyolult képből a társadalomtudományok fejlődésének korszakunkban négy, egymással összefüggő, egymást kiegészítő ága, fő vonala bontakozik ki. Az egyik ágon a továbbmutató tudományos vizsgálódás számára szükséges nagy forrásfeltárások, adatgyűjtések jöttek létre, és részben megtörtént bizonyos rendszerezésük és közzétételük is. A történettudományban, még az 1780-as években kezdve, így gyűjti össze (részben közzé is téve őket) a fáradhatatlan Kovachich Márton György a magyar jog- és alkotmánytörténet Mohács előtti kiadatlan forrásait, meglepően modern, sokoldalú érdeklődéssel kiterjesztve forrásfeltáró és gyűjtő igényét (egy nagyszabásúra tervezett, de meg nem valósulhatott, rendszeres és sokoldalúan szervezett gyűjtő- és publikáló munka keretében) a hazai múlt majd minden területére. Így kerülnek publikálásra a 18. századvég jezsuita történetkutatása által végzett nagy, ám még meglehetősen rendszertelen középkori oklevélfeltárás eredményei is (elsősorban Fejér György Đhttp://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozepkori_magyar_okmanytarak_codexdiplomaticus/ Codex diplomaticusának] 43 kötetében, 1829 és 1844 között). Az elbeszélő források kiadása kevésbé rendszeres igénnyel és lassabban folyt, jóllehet erre már Kovachich is készített tervezetet és 1791-ben Erdélyben Aranka György – már említett – tudományszervező vállalkozásában is nagy súllyal szerepelt az elbeszélő források kiadásának terve. Egyelőre azonban Erdélyben sem jutottak túl a Scriptores Rerum Transsylvanicarum 4 kötetének kiadásán (Josef Carl Eder szerkesztésében). A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét. Erdélyben csak 1837 és 1845 között kerül újból sor – ezúttal már magyar nyelvű, elsősorban 16–17. századi, valamint szász – elbeszélő források kiadására (Kemény József gróf munkájával). E munkák igényükben és formájukban még inkább a 18. századvég igényeit és módszereit tükrözik (Kovachich például egy új Corpus Juris megteremtésének igényével dolgozik), ám az 1840-es évektől már a modern tudományos igényű forráskiadás iránti érdeklődés növekedésével kezdünk találkozni. Ekkor fogalmazódnak meg ennek szakmai igényei is, de a szervezett munka pénz hiányában végül is 1848-ig sem indulhat meg. Hasonló lesz a sorsa a magyar múlt külföldön található levéltári forrásai iránt jelentkező és növekvő (1844-ben országgyűlési feliratot is eredményező) érdeklődésnek is. Kovachich ezek feltárására is készített nagyszabású, rendszeres tervezetét csak két hazai kutatóút erejéig tudta realizálni, és az 1830-as évektől végre meginduló külföldi gyűjtések is egészen 1848-ig még elsősorban magántermészetű vagy legalábbis más célú külföldi utazásoknak mintegy melléktermékei, ennek szinte szükségképpen megfelelő rendszertelenséggel.

Az irodalomtudományban (mely ekkor gyakorlatilag ugyancsak történeti vonatkozásban bontakozik ki) e feltáró igény nyomán jönnek létre a rendszeres magyar bibliográfia kezdetei, Sándor István munkássága révén, aki Magyar könyvesházában (Győr, 1803) ezernél jóval több 1711 előtti hazai nyomtatvány címét közli. Az irodalomtörténeti kutatás 1838 és 1846 között a Régi Magyar Nyelvemlékek köteteiben kiadja a középkori hazai magyar nyelvű kódexirodalom legfontosabb darabjait, Döbrentei gondozásában. Ugyanekkor, egyelőre ugyancsak irodalmi igényekre válaszolva, indul meg a népmesék és a népdalszövegek gyűjtése és közrebocsátása, bár – éppen irodalmi indítékai folytán – részben még bizonytalan minősítési, részben tisztázatlan közlési elvek alapján. Gaál György magyar népmesegyűjteménye 1822-ben készen áll; Mailáth János gróf 1825-ben (és második kiadásban 1837-ben) 2 kötetben magyar népmeséket tesz közzé németül – ám az első valóban tudományos igényű népmesekiadás Erdélyi János gondozásában csak 1846 és 1848 között jelenik meg 3 kötetben. E kiadott munkák mellett ekkor már olyan nagy kéziratos gyűjtemények is a kutatás rendelkezésére állnak, mint Palóczi Horváth Ádám Ó és Új, mintegy Ötödfél száz Énekekje, a Jankovich Miklós összeállította Nemzeti Dalok Gyűjteménye, vagy Kriza János Vadrózsákja, nem is beszélve a Kisfaludy Társaság társadalmi gyűjtőakciója során több helyről begyűlt nagy mennyiségű folklór anyagról.

A múlt tényeinek és adatainak ilyen egyre szélesedő – itt csak legfőbb eredményeiben érzékeltetett – feltárásával párhuzamosan 1790 után kibontakozik a hazai jelen tényszerű megismerésére irányuló munka is, először még a Bél Mátyás által megkezdett államismereti iskola módszereit követve, de már ekkor is modernebb formákban: a számszerű adatok és a belőlük nyerhető következtetések felhasználásával. Ehhez alapul szolgálnak a felvilágosult abszolutizmus kiterjedt és részben hozzáférhető állami adatgyűjtései is. Az első rendszeres feltárás és összefoglalás Schwartner nagyszabású szintetikus országleírása, a Statistik des Königreichs Ungarn (1798), utána azonban – jellemzően a gyakorlati igények erejére, de a hazai valóság szemléletének a municipalista politikai gondolkodástól elszakadni még nem tudó, erősen lokális kötöttségű formáira is – a további munkák sokáig mind e valóság minél kisebb konkrét, helyi keretekben való bemutatása felé irányultak. Közülük németül Korabinszky János Mátyás (1786), magyarul Vályi András (1796–1799), latinul Nagy Lajos (1828–1829), majd ismét németül J. C. Thiele (1833) munkái még csak mintegy helységnévtárak formájában adnak konkrét, de igen sommás képet a hazai világról. E műfaj legmagasabb fokát Fényes Elek 1836 és 1840 között megjelent nagy, hatkötetes statisztikai munkája (Magyarországnak… mostani állapotja…) fogja jelenteni. Ez után már a számszerűség és egyúttal a hagyományos érdeklődés kereteinek kitágítása irányában jelent előrelépést a Bárándy János által 1842-ben Bécsben közzétett statisztikai táblázatsorozat. A statisztika egy sajátos új ágának megjelenését pedig Palugyay Imre becses négykötetes közigazgatási statisztikája mutatja, a negyvenes évek megyei igazgatásának sokoldalú, számszerű bemutatásával (Megyerendszer hajdan és most. Pest, 1844–1848).

A társadalomtudományok fejlődésének másik ágán megjelennek a fenti forrás- és adatfeltárások és -közlések a korszak folyamán egyre igényesebb szintézisei is. Az igényesség azonban itt nem csupán a feldolgozás és az ábrázolás technikai vagy stiláris módszereire vonatkozik, hanem elsősorban a múlt egyre inkább a korszak kibontakozó polgárosodási törekvéseinek mértékével való megmérettetésen át érvényesül: legerőteljesebben és végül is legsikeresebben éppen a legnagyobb örökséggel, hagyománnyal rendelkező történettudományban.

Pedig a korszak a szintéziseket illetőleg éppen itt még nagyon is a 18. század jezsuita tudományosságának jegyében látszik megnyílni: Pray György és Katona István munkáival (hiszen az utóbbi Historia critica Regum Hungariae című 42 kötetes munkájának megjelenése csak 1817-ben fog véget érni). Munkáik a bennük idézett vagy éppen leközölt hatalmas forrásanyag révén azonban már egyidejűleg forrásaivá. is lesznek az övékénél modernebb szemléletű és igényű összefoglalásoknak. A századfordulón és az azt követő két évtized alatt ugyanis Johann Christian Engel és Aurel Ignaz Fessler német, Budai Ézsaiás és Virág Benedek magyar nyelvű hazai történeti munkái – ha akár nemesi-rendi, akár jozefinus ízzel, de egyaránt konzervatív szellemben és a tudományos szintézis újfajta módszereivel még csak ismerkedve íródnak is – már új szakaszt érzékeltetnek. Az ő munkáik – ellentétben elődeikével – már nemcsak a tudós világnak szólnak, hanem egy, a társadalmi fejlődés során első nyomaiban most megjelenő, szélesebb, szakmailag laikus, de általában már művelt és érdeklődő közönséghez. Ezért is írnak élő nyelven, egyre irodalmiasabb ábrázolás igényével. Közülük a leghatásosabb, Fessler, már a romantika eszközeit is felhasználva – de annak korlátaitól sem mentesen – egyik tematikai ihletőjévé lesz a magyar irodalom történeti-romantikus vonalának, a magyar írók előtt tudatosan idézve fel és bizonyítva a múlt letűnt nagyságát. Sőt a nem kevéssé konzervatív Budai Ézsaiás már saját koráig elmenően kiemeli a nemzeti hagyománynak (nagy óvatossággal, de végül is elsősorban a rendi-függetlenségi törekvések köréből kiválasztott) legfontosabb elemeit is. Megszaporodik a nemesi öntudatot hirdető, de sok értékes adatot is feltáró megyei leírások, történetek száma is. Jellemző a történeti tudományosság és társadalmi bázisa egyre szakszerűbb fejlődésére, hogy a forrásgyűjtőként, könyvtárosként és tudományszervezőként nagyérdemű, rendkívül szuggesztív és szeretett professzor, Horvát István fantasztikus és primitív, a napóleoni háborúk falusi köznemességének történetszemléletébe még igen jól beleillő, azt igazolni kívánó őstörténeti elméletei, közzétételük időpontjára (1825–1829) szakmailag már nem fognak követőkre találni, ha társadalmi visszhangjuk és hatásuk széles félművelt rétegekben jelentős és szívós marad is.

A magyar történeti szintézis útjának következő szakaszát az 1830-as évektől már a polgári átalakulást igénylő társadalmi és politikai erők ennek megfelelő múltszemlélete fogja meghatározni, elsősorban Horváth Mihály munkássága révén, alapvetően még ugyancsak a nemesi igényű tudományosság, ám ennek nem romantikusan reakciós, hanem immár progresszív, kifejezetten liberális, Wilhelm Wachsmuth, Arnold Herrmann, Karl Rotteck kalakította irányát követve. Horváth első munkái az 1830-as és 1840-es években már a városok és a polgárság történetét, a Dózsa-féle parasztháborút és a paraszti sors alakulását tárgyalják, az európai politikai gondolkodás progresszív elemeit mutatják be: csupa olyan mozzanatot, melyek már a hazai liberális politika reformtörekvései szükségszerűségének szolgálhatnak igazolásul. Ezek az igények és tendenciák térnek vissza a nemzeti történet egészére vetítve és annak keretében rendszeresen kibontva Horváth 1842 és 1846 között megjelent nagyszabású, 4 kötetes munkájában, A magyarok történetében is. Megfelelően a konkrét politikai igényeknek, itt már mintegy alapmotívumként mindez kiegészül a nemzeti és az uralkodói érdek antagonisztikusnak beállított ellentétpárjával is, az utolsó évszázadok Habsburg-uralkodóinak történetében pedig a társadalmi haladás igénye összeötvöződik a nemzeti függetlenségével. Ha persze még nem is ellentmondásmentesen, de Horváth munkájával a történeti tudományosság a polgárosodás felé mutató, annak igényeit megfogalmazó társadalmi-politikai közgondolkodásnak válik szerves részévé.

Megfelelően annak a már tárgyalt rendkívül jelentős szerepnek, melyet a kor valóságának tükrözése és így értelmezése révén az irodalom a legszélesebb olvasóközönség számára betöltött, a haladás szempontjából nem volt közömbös az irodalomtörténeti szintézis megalkotása sem. A századelő első, még a nemzeti nyelv fejlesztéséért és jogaiért vitt küzdelmében fogant kísérletei (Segesvári István, Révai Miklós, Pápay Sámuel) után ezt a feladatot modern igényekkel először Toldy Ferenc fogja elvégezni. Handbuch der ungrischen Poesie című német antológiája (1828) terjedelmes bevezetésében már sajátlag szépirodalmi elvek és normák alapján dolgozik, a romantika jegyében. És ha a későbbiekben már nem vagy csak részletkérdésekben tud túllépni az irodalmi fejlődés csúcsát akkor – és akkor helyesen is – Vörösmartyban látó ítéletén, ezt a továbblépést a kor irodalomtudományának funkcióit ellátó irodalmi kritika fő vonala (elsősorban Bajza munkája révén) az ugyancsak a polgárosodás igényét tükröző kortársi irodalom helyes és immár a leghaladottabb európai polgári esztétikai normákhoz mért értékelésével fogja elvégezni, bár nem is annyira összefüggő szintézisekben, mint inkább azonos kritikai szemléletet tükröző tanulmányok, bírálatok sorában. Eljött – sőt talán valamennyi tudományterület közül legkorábban – az ideje a statisztikának nevezett leíró országismertetés adat és tényfeltáró munkái immár valóban statisztikai módszerű összegezésének is: méghozzá immár nemcsak formálisan, adatszerűon (persze ilyenek is megjelennek), hanem az ezekből kézenfekvően adódó összes, egyre határozottabban a polgárosodás irányába mutató társadalmi-politikai-gazdasági következtetések levonásával. Az első ilyen munka már 1814-ben napvilágot lát Debrecenben: Ercsei Dániel professzor Statisticája, a kereskedelem és az ipar elmaradottságának hangoztatásával; 5 év múlva, 1819-ben jelenik meg Magda Pál soproni líceumi tanár adatszerűségében és rendszerében még sokban Schwartner nyomán haladó, de következtetéseiben már egyfajta nemzeti önismeretet igénylő, határozottan antifeudális munkája, a Magyar országnak … leg újabb statisztikai és geográphiai leírása. A szaporodó ily nemű s a hazai valóság feltárásának igényét egyre erősebben érzékeltető kisebb-nagyobb cikkek, leírások után a műfaj 1848-ig legnagyobb teljesítményét Fényes Elek az 1840-es években megjelent, a magát a liberális reformellenzék mellett sokoldalúan elkötelezett szerző politikai állásfoglalásának szolgálatában írott összefoglalásai jelentik: a kor hazai társadalmi-gazdasági valóságának immár nemcsak adatszerű feltárásával és rendszerezésével, hanem határozott, a polgárosodás szabaddá tétele érdekében a konkrét teendőkre, illetve azok lehetőségeire is rámutató, helyenként talán túlzottan is optimista kiértékelésével.

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797). Nagyváthy János a cenzúrától betiltott és kéziratban elveszett Magyar haza gazdálkodása az 1810-es években talán az első rendszeres üsszeállítás lehetett: a szerző mintaként Smithre és Sodenre hivatkozik.

Töredékek még, ám megannyi jelei annak, hogy a társadalom már egyre mélyebben kezdi észlelni nemcsak a fejlődésének legkülönbözőbb pontján érvényesülő gazdasági erőket, hanem az ezeket mozgató egyes szabályszerűségeket is. Később – mint már utaltunk rá – a mezőgazdaság technikai és szervezési problémáihoz kapcsolódva jelennek meg közgazdasági kérdések, mint Balásházy Tanátsolatok című pályaművében, (1829), majd kisebb cikkek és cikksorozatok formájában az 1830-as évektől induló, elsősorban mezőgazdasági folyóiratokban. Végül, egyre inkább összefonódva a feudalizmus felszámolása felé mutató olyan törekvésekkel mint elsősorban Széchenyiéi: ő már Bentham, Ricardo, Adam Smith nézeteit is alaposan ismeri. A gazdasági fejlődés menetével együtt azután megjelennek a modern vámpolitika problémái és nyomukban a gazdaságpolitika elvi kérdései is: a kor statisztikai tudományossága itt kapcsolódik be a politikai harcba, bőven szállítva a tényanyagot. Az 1840-es évekre a centralisták gazdasági szakértői, Trefort Ágoston és Lukács Móric már nemcsak a tőkés Nyugat-Európa gazdasági haladását ismertetik, hanem ennek kapcsán a szocialisztikus kísérletekről is beszámolnak. A szakkönyvek és a szélesedő horizontú publicisztika révén 1848 küszöbén a társadalom e kérdések iránt érdeklődő még szűk rétege már sokoldalúan megvilágítva láthatja az átalakulás közgazdasági problémáit is.

Történelem, irodalom, statisztika, illetve közgazdaság után a társadalomtudományok negyedik nagy, hagyományos területén, a jogtudományban a kép még erősen ellentmondásos: a dolog természeténél fogva itt a legnagyobbak az előrelépés intézményes akadályai. Az abszolutizmus államrendje ugyanis nem tűrhette el a tételes jog alapjainak bármilyen intézményes megváltoztatását. Ezt már az országgyűlési munkálatok tárgyalásánál is láthattuk, de Metternichnek már attól a (különben alaptalannak bizonyult) hírtől is aggodalmai támadtak, hogy megtalálták az Aranybulla egy eredeti példányát; Kovachichnak a Corpus Jurist kiegészíteni akaró jogtörténeti forrásgyűjtő és kiadó munkáját is ezért kíséri hivatalosan maximális gyanakvás. Így a jogtudomány e korszakban megjelenő szintetikus munkái (az 1819-ben már elhunyt Kelemen Imrének a korszakom át végig használt magánjoga éppúgy, mint Kövy Sándor magánjoga, Szlemenics Pál magán- és büntetőjoga, Cziráky Antal gróf közjoga és a korszak legvégén Frank Ignác nagy munkája, A Közigazság törvénye Magyarhonban) esetleges egymás közti vitáik (például Kövynek Kelement támadó nézetei), s a vitatkozók valamelyikének (például a Kossuthot is tanító liberális Kövynek) haladó nézetei ellenére is végső fokon csak az érvényes, alapjában feudális jog szabályait tudják variálni, mindössze annyi újdonsággal, amennyit az új törvények (elsősorban az új kereskedelmi és váltótörvény) maguk lehetővé tesznek. Az interpretációt illetőleg azonban a hivatalos felfogásban éppenséggel még meg is erősödnek a felvilágosodásból kinőtt észjogtól elforduló, a történeti jog konzerválását célzó retrográd törekvések. Mint ahogy a pesti egyetem még akkor is kitart a teréziánus Martini nemcsak, hogy Wolff nyomán reakciósra fordított, hanem még ilyenként is elavult természetjogi államelmélete mellett, mikor már a bécsi egyetem is annak kantiánus fellazítása mellett foglalt állást.

Az új, előremutató tudományos problémákat felvető gondolatok és kezdeményezések így harcukban már a hivatalos jogtudományon kívül támadnak, és részben a gyakorlati politikában, részben a jogfilozófiában fognak megfogalmazódni: a kettő legszínvonalasabb és leghaladóbb szintéziseként még az 1790-es évek elején Hajnóczy, az 1840-es évekre elsősorban Szalay László munkásságában. Mindkettő a polgárosodásnak az adott korban reális feladataiból és lehetőségeiből indul ki: Hajnóczy egyes régi, abszolutizmust és nemesi előjogokat korlátozni képes intézmények új alapra helyezését, Szalay már az új s immár a feudális jogi burokba – mint láttuk – egyre kevésbé beszorítható, polgárosodó valóság új és immár nyíltan polgári liberális jogi kodifikálását célozva. És ha Hajnóczy gondolatai az 1790-es évek reakciósra fordult légkörében nem bontakozhattak is ki, öt évtized múltán a kodifikáció ügye a büntetőjogban már az országgyűlés szintjére is feljutott, vitatása során alkalmat adva, ha másra nem, de legalább a jogtudományi kérdések immár polgári viszonyokat feltételező kategóriákban való tárgyalására és elméleti alkalmazására.

A korszak társadalomtudományi fejlődésének harmadik vonulatát e tudományok egyes új, korábban Magyarországon ismeretlen vagy még csak kevéssé művelt ágainak megjelenése és kibontakozása alkotja, elsősorban még ekkor sem valamely önálló tudományos elméleti tevékenység, mint inkább külföldi elméleti kézikönyvek vagy éppenséggel gyakorlati szakmunkák fordítása vagy átdolgozása által. Így jelennek meg a korszak folyamán az – e tudományok közül az irodalomhoz kapcsolódva valóban már erőteljesen kifejlődő – esztétika, valamint a pszichológia, a pedagógia, vagy akár a művészettörténet részint szintetikus igényű, elsősorban a korabeli német tudományosságra (vagy legalábbis többnyire ennek közvetítésére) támaszkodó, azt fordító, átdolgozó vagy ismételgető kézikönyvei, részint, és egyre sűrűbben, egyes részletkérdéseik saját kutatáson alapuló, tudományos igényű, már önálló felfogást is próbálgató tárgyalásai. E tudományok teljes kifejlődése azonban általában már csak a polgári forradalom után fog bekövetkezni.

A társadalomtudományok fejlődésének negyedik vonulatát a mindezen tudományszakok számára szolgáló szakmai tudományos és ismeretterjesztő könyvkiadás és szaksajtó (részben már a sajtó kulturális-szervező szerepéről szólva említett) kibontakozása jelenti. Közönségként immár nemcsak magára a szűkebben vett tudományos világra, a tudósok társadalmára korlátozódva, hanem számítva – és bizonyos kereteken belül már joggal – a tudomány kérdései iránti általánosabb társadalmi érdeklődés erősödésére, mintegy (a tágabban vett kulturális sajtó már ismertetett erősödésén túl újabb és még mélyebb, még jellegzetesebb) mutatójaként a társadalom polgárosodásának is. Csak a legfontosabb, elsősorban társadalomtudományi profilú orgánumok (irodalomtudományi funkciójuk miatt ide is számítva a sajátlag esztétikai, irodalomkritikai folyóiratokat) egyszerű felsorolása már érzékelteti a folyamatot és mozgásának irányát. A sor élén 1814 és 1818 között az Erdélyi Muzéum áll; őt követi 1817 és 1841 között – a leghosszabb életű folyóiratként – a Tudományos Gyűjtemény; az 1820-as és 1830-as években megszakításokkal megjelenő Élet és Literatura (Muzárion), 1831 és 1836 között a Kritikai Lapok, 1837 és 1843 között az Athenaeum, 1834-től sajátlag tudományos igényű folyóiratként az akadémiai kiadású Tudománytár, majd az 1840-es években a centralisták kísérletei: 1840-ben Szalay rövid életű Budapesti Szemléje, majd határozottan jogtudományi igényű Themise, hasábjaikon már a nyugat-európai polgári államszerkezetek problémáinak tárgyalásával, szempontjaik alkalmazásával stb. Ugyanakkor a társadalomtudományi igényű könyvkiadás tematikailag és mennyiségileg egyaránt megfigyelhető kiszélesedése – amit még az egyes tudományszakok fenti vázlatos áttekintése is érzékeltethett – nem kevésbé érzékletesen mutatja az érdeklődés körének és társadalmi bázisának kiszélesedését.

Társadalom- és természettudományok ilyen kibontakozása végül is nem hagyhatta érintetlenül a világ magyarázatának igényével hagyományosan fellépő filozófiát sem. A felvilágosodás korának filozófiai nézeteit 1795 után visszaszorítja a reakció, de lassan a fejlődés is túllép rajtuk. Jellemző, hogy az erdélyi Kiss Mihály saját nézeteivel is kibővített század eleji Helvetius-fordítása már nem talál kiadót, mert akkorra már Kant eszméi kezdenek terjedni. A kormányzat sokáig ezt sem nézi jó szemmel, és – emlékezhetünk – az 1790-es évek közepén a pécsi akadémián Kantot előadó [[Deling János|Deling professzort] még el is mozdítják. Később azonban Kant filozófiája – elsősorban az abszolutizmus számára felhasználhatónak vélt észjogi állambölcselete révén – egyes elemeiben legalábbis megtűrt filozófiává válik. Kant nézeteit veszi át vagy ismerteti az erdélyi Köteles Sámuel éppúgy, mint – sokkal színvonalasabban – Sárospatakon Mándi Márton István. A kantiánizmus azonban egyre inkább a Kant-tanítvány, Wilhelm Krug bemutatásában terjed tovább. Nyomán a német filozófia (Schelling, Fichte) és a tőle el sem választható új esztétika különben szélesen elterjed az országban: Herder a magyarság lehanyatlását jósló felfogásának különösen széles visszhangja támad. Közvetlen ismeretből vagy inkább közvetett módon megismerve, Kant az egyén szabadságának, önállóságának és teremtőképességének előtérbe állításával, Herder pedig a nemzeti kultúra funkciójára, a hagyományok fontosságára, a nemzeti egységre és főleg a népiességre vonatkozó tanításaival az 1820–1830-as években a hazai társadalmi tudat és a nemzeti ideológia legmélyebb formálói közé tartoznak. Ezen az sem változtat, hogy az 1830-as évek elején a berlini egyetemen tanult protestáns paptanárok (Tarczy Lajos, Tauber Károly, Warga János stb.) megkezdik a hegeli eszmék elterjesztését mind azok baloldali (a gondolkodás dialektikáját hangsúlyozó), mind jobboldali, elsősorban vallást és tudományt egyeztető változatában.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

A teljes cikk.

S. Vincze Edit

A magyarországi munkáspárt

1872 novemberében – Bismarck kancellár kezdeményezésére – összeültek a Német Birodalom és Ausztria–Magyarország kormányképviselői, hogy összehangolják a szocialista munkásmozgalom elfojtására szolgáló rendelkezéseiket. A berlini értekezlet résztvevői azt tartották a legfontosabbnak, hogy a szocialista szervezkedést lokalizálják, az országos jellegű és a nemzetközi kiterjedésű szervezetek létrehozását megakadályozzák.

Diószegi István

A „három császár” politika

A frankfurti békét követő első években a francia–német ellentét teljes súlyával nehezedett Európára. Először előírásainak végre nem hajtása fenyegetett konfliktussal (a franciák a hadisarc megfizetését, a németek a megszállt területek kiürítését halogatták), majd a francia hadsereg küszöbön álló újjászervezése idézett elő nemzetközi válságot. Ez utóbbi 1875-ben érte el tetőpontját. A francia fegyverkezésre a német kormány háborús hangulatkeltéssel felelt. A fenyegető német–francia konfliktus az osztrák–magyar diplomáciát is állásfoglalásra késztette. A Monarchiában nem kívánták Franciaország további gyengülését, hiszen Németország nyomasztó túlsúlyát anélkül is eléggé érezték. A határozott fellépés azonban az ugyancsak nem kívánt német–orosz barátság erősödését eredményezte volna. Ezért Andrássy csak a béke megőrzésének szükségességét hangoztatta, és hagyta, hogy mind Németország, mind Oroszország kompromittálja magát. A válság megmutatta, hogy Bismarck háborús uszító, II. Sándort és kancellárját, Gorcsakovot pedig németellenes cselekvésre sarkallta. Igaz, a béke végül is fennmaradt, de a németek szégyent vallottak, az oroszok pedig kéretlen közvetítéssel megrontották Németországhoz fűződő viszonyukat. Joggal írhatta Andrássy a berlini nagykövet jelentésének margójára: a németek alapos leckét kaptak. A három császár szövetségén belül a Monarchia valamivel nagyobb mozgási szabadsághoz jutott.

Katus László

Az államháztartás válsága és konszolidációja

A pénzszerzés korábban gyakran alkalmazott módjához, a bankópréshez – vagyis fedezetlen bank- és államjegyek kibocsátásához – a kiegyezés után a Monarchia egyik állama sem folyamodott többé, hanem úgy jutott hitelhez, hogy államkölcsönkötvényeket helyezett el a nemzetközi tőkepiacon. A kötvények elhelyezését rendszerint osztrák és nyugat-európai nagybankokból alakult konzorciumok végezték, amelyeknek 1873-tól kezdve állandó tagjai voltak a bécsi, frankfurti, párizsi és londoni Rothschild-bankházak, a bécsi Creditanstalt és a Wodianer-bankház, a berlini Disconto-Gesellschaft és a Bleichrőder-bankház, a darmstadti Bank für Handel und Industrie, magyar részről pedig a budapesti Magyar Általános Hitelbank. A kötvények eleinte 5%-ot kamatoztak, de elhelyezésük általában mélyen a névérték alatti árfolyamon történt, így a tényleges évi kamatteher rendszerint meghaladta az államkincstárba befolyt összeg 7 %-át.

A kiegyezést követő években kizárólag a törvényekben meghatározott beruházásokra vettek fel államkölcsönt: így 1867–68-ban 85 milliót, majd 1871-ben 30 milliót vasútépítésre, 1872-ben 24 milliót a fővárosi építkezésekre. Az 1872-ben kibocsátott 54 milliós kölcsönt is nagyrészt a már megkezdett beruházások folytatására fordították. 1873 nyarán az államkincstár már csaknem fizetésképtelenné vált, s hónapokig a Bécsben és Berlinben felvett rövid lejáratú hitelekből tengődött, míg az év végén sikerült – igen súlyos feltételek mellett – tető alá hozni a hírhedt 153 milliós kölcsönt.

Az urbanizáció meggyorsulása

Az 54 ezer lakosú Buda és a 16 ezer lakosú Óbuda 1873-ban egyesült közigazgatásilag is a 200 ezer lakosú Pesttel. Az új nagyváros növekedési üteme szinte egész Európában egyedülálló volt a 19. század második felében, talán csak Berliné volt hasonló.

Diószegi István

A balkáni kérdés kiéleződése

A diplomáciai offenzíva 1876 májusában a két hatalom közös „berlini memorandumával” folytatódott, melyben a reformok végrehajtásának nemzetközi ellenőrzését is kilátásba helyezték. Ennek a nagyhatalmi közvetítésnek is az lett azonban a sorsa, mint sok korábbi hasonló kezdeményezésnek: az érdekeltek részint kevésnek, részint túl soknak találták a kilátásba helyezett engedményeket. A felkelők úgy vélték, hogy saját erejükből a teljes függetlenséget is elérhetik, Törökország pedig bízott abban, hogy végül mégiscsak erőt vesz a lázadáson. A török makacsságot Londonban is táplálták: az angol diplomácia nem volt hajlandó csatlakozni semmiféle reformakcióhoz. Az osztrák–magyar–orosz közös erőfeszítés a válság olcsó megoldására nem hozott érdemleges eredményt.

1876 áprilisában a mozgalom átcsapott a Balkán keleti felére is, és Bulgária területén országos méretű felkelés robbant ki. A török államhatalom azonban itt szívósabbnak bizonyult és a mozgalmat rövidesen elfojtotta. A „rendcsinálás” a régi bevált eszközökkel történt: a győztes törökök nemcsak a fegyvert fogó férfilakosságot mészárolták le, hanem a nőket és a gyerekeket is kardélre hányták. A borzalmas mészárlásnak 40 ezer ember esett áldozatul. A „bolgár borzalmak” egész Európa haladó közvéleményét megmozgatták, a független balkáni államokat pedig cselekvésre sarkallták. 1876 júniusában Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak. Nem a hercegovinai és a bulgáriai felkelés volt ettől kezdve a keleti kérdés, hanem a szerb–török háború, a maga nehezen kiszámítható következményeivel.

Ausztria–Magyarország és Oroszország ezek után nem tarthatott ki tovább a status quo politikája mellett. Oroszországban lassan beleélték magukat abba, hogy megoldják a keleti kérdést. Az osztrák–magyar vezetés, különösképpen pedig Andrássy számára az ilyen elhatározás további elvi engedményt és kockázatos vállalkozást jelentett. Ezért igyekezett halogatni a döntést. A nemzetközi helyzet 1876-ban azonban semmivel sem volt jobb, mint 1873-ban, amikor Andrássy az első lépést megtette. Nem lehetett sokáig várakozni, tovább kellett menni azon az úton, amelyre három évvel korábban rálépett. Ausztria–Magyarország és Oroszország megállapodására a külügyminiszterek reichstadti találkozóján, 1876 júliusában került sor. Abban egyeztek meg, hogy török győzelem esetén megóvják Szerbiát a tőrök foglalástól, Boszniát illetően továbbra is ragaszkodnak a berlini memorandum végrehajtásához. Szerbia győzelme esetén sor kerülhet a fejedelemség területi növekedésére, de a Balkánon nem alakulhat meg nagy délszláv állam. Azt is kikötötték, hogy Törökország veresége esetén Ausztria–Magyarország annektálhatja Bosznia–Hercegovinát, Oroszország pedig magához csatolhatja Dél-Besszarábiát (amely a krími háború után került Romániához). A két konzervatív hatalom azt hihette, hogy jó alkut csinált. A balkáni népek véres háborúja területüket és befolyásukat gyarapíthatta.

Csakhamar bekövetkezett az, amivel a reichstadti megállapodás csak mint kevésbé valószínű lehetőséggel számolt: Szerbia és Montenegró gyors és súlyos vereséget szenvedett. A török csapatok szeptemberben már Belgrád felé közeledtek. A Monarchia kész volt tudomásul venni a kialakult helyzetet, Oroszország azonban idegeskedni kezdett. Ha nem állítja meg a győztes törököket, tekintélye a szlávok szemében jóvátehetetlen csorbát szenved. Az egyoldalú eljárás viszont konfliktusba keverhette Ausztria–Magyarországgal, amit mindenképpen el akart kerülni. Szeptember közepén a cár különmegbízottja jelent meg Bécsben, táskájában az újabb orosz–osztrák együttes eljárásra szóló ajánlattal.

A cár azt indítványozta, hogy Oroszország és Ausztria&ndas;Magyarország a török kegyetlenkedések elhárításának jogcímén fegyveresen lépjen fel és szállja meg Bulgáriát, illetve Bosznia–Hercegovinát. A Balkán felosztására szólító ajánlat megegyezett az orosz és osztrák külpolitika bizonyos hagyományaival. A császárvárosban is akadtak olyanok, akik örömest igent mondtak volna, Andrássy azonban az együttműködésnek ezt a formáját nem tudta és nem is akarta vállalni. II. Sándor ajánlatát udvarias formában, de határozottan elutasították. Oroszország ekkor Berlinhez fordult: számíthat-e Németország jóindulatú semlegességére, ha a keleti háborúban Ausztria–Magyarországgal is konfliktusba keveredik? (Az újabb lépés nemcsak az osztrák elutasítás következménye volt: a pétervári pánszláv körök már régóta sürgették, hogy szakítsák el az Ausztriához fűző terhes szövetségi szálakat.) Bismarck határozott és egyértelmű elutasító választ adott. Németország érdekeit mélyen érintené – mondotta a kancellár –, ha a Habsburg-monarchia Európában elfoglalt helyzetét veszély fenyegetné. Közben a Ballhausplatzon is tiszta vizet akartak önteni a pohárba. Andrássynak nem voltak ugyan illúziói Bismarckkal kapcsolatban, de azért ő is megkockáztatta a kérdést: támogatná-e Németország a Monarchiát, ha háborúba keveredne Oroszországgal? A válasz erre a kérdésre is elutasító volt. Bismarck hosszasan fejtegette az osztrák megbízottnak, milyen fontos Németország számára, hogy a két szerződő társ békében és jó viszonyban éljen egymással. A háború, bármely fél győzne, csak gondokat okozna Németországnak; oda vezethetne, hogy a vesztes fél pártjára kellene állnia. Németország nem tűrhetné el, hogy oroszok garnizonokat állítsanak fel Brünnben, de ahhoz sem járulhatna hozzá, hogy az osztrákok helyreállítsák a független Lengyelországot.

A berlini elutasítás mindkét fővárosban lecsillapította a kedélyeket.

A berlini kongresszus és a kettős szövetség

A teljes cikk.

Szász Zoltán

Bosznia megszállása

A berlini kongresszus egyetértésével végrehajtott megszállás – főként a hadjárat egyes szerencsétlen eseményei miatt – országszerte újabb ellenzéki tiltakozási hullámot váltott ki. Elsősorban a Dél-Dunántúlon és a Duna–Tisza közén volt nagy az elégedetlenség amiatt, hogy éppen a nyári munkák idején rendelték ki a parasztokat és szekereiket hosszú és fáradságos, katonai célú fuvarokra. A megyék tiltakoztak. Pest vármegye alispánja egyenesen megtiltotta a katonai előfogatok kirendelését. Somogy, Zala és Baranya vármegye is törvénytelennek minősítette a kormány eljárását, s a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter felelősségre vonását követelte. A megyék zúgolódását a kormány eleresztette a füle mellett, hiszen a főispánok útján bármilyen utasítást gyorsan végrehajtathatott.

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban. A Ferencvárost is meghódította a magát kurucnak álmodó ellenzéki történész, Thaly Kálmán. Az okkupációt ellenző Függetlenségi Párt és a 48-as párt mandátumainak száma 75-re nőtt. A belső ellentétektől szabdalt Egyesült Ellenzéket azonban sikerült a kormánynak meggyöngítenie: mindössze 71-én jutottak a képviselőházba.

Az októberben összeülő képviselőházban az ellenzék még egy rohamot indított az okkupációs politika miatt a kormány ellen. Tiszának most kellett számot adni a haragvó szónokok s a csöndben áskálódók e megbolydult gyülekezete előtt a bevonulás időszakában folytatott abszolutisztikus jellegű kormánypolitikáról, a parlament felhatalmazása nélkül munkálatba vett stratégiai vasútvonalakról, a gyülekezési jog erőszakos korlátozásáról, a katonai előfogatok kirendelése és a honvédség bevetése körüli szabálytalanságról. A Függetlenségi Párt vádemelési, az Egyesült Ellenzék pedig bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Maga a Szabadelvű Párt sem állt fenntartás nélkül Tisza mellett. Soraiból is sokan látták elérkezettnek a pillanatot arra, hogy megszabaduljanak tőle, bár mozgásszabadságukat bénította, a szembefordulni készülőket meg-megtorpantotta az ellenzéki támadás hevessége, a párt teljes szétesésének veszélyérzete. A parlamenti vihar azonban részben a kormány feje fölött vonult el. Széll Kálmán pénzügyminiszter ugyanis, aki eddig hűségesen szállította az okkupációhoz szükséges pénzösszegeket, tiltakozásul a legfelsőbb katonai körök meg-megújuló követelései ellen, amelyek kilátástalanná tették az államháztartás rendbehozatalát, s Szaloniki felé irányuló hódító szándékaikkal beláthatatlan nemzetközi konfliktus veszélyét idézték fel, lemondott. Félreállását 1878. szeptember 29-én az egész kabinet lemondása követte. Így aztán a képviselőházi támadások áradata egyre inkább a Bismarck által ironikusan „polgári utójátéknak” nevezett csetepatévá szelídült.

A Függetlenségi Párt vezetői a boszniai felkelés kezdetén függetlenségi törekvéseikkel részben még rokonnak érezték a balkáni nemzetek önállósodási törekvéseit. A 70-es években a függetlenségi ellenzék változatlanul támadta a balkáni hódításokat, mert még nem érezte szükségesnek, hogy a Monarchia a balkáni népek fölötti rendező hatalomként lépjen fel. Az ellenzék elsősorban országos keretekben, hangsúlyozottan csak a magyar glóbusz szemléletével politizált. Számára a Habsburg-monarchia továbbra is idegen maradt, nem volt hajlandó elismerni osztrák–magyar közös érdekek létezését. Ebbe a szemléletbe belefért a balkáni nemzetek érdekeinek alkalomszerű védelme. Eötvös Károly később ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem szabad a szomszédos kis népeket olyan politika szolgáivá tenni, amit a magyarság is ellenez. A képviselőház és a delegáció ugyan még évekig elvitatkozott az okkupáció utóhatásain, de rendre megszavazta a berlini szerződés becikkelyezéséről, az újabb rendkívüli hadikiadásokról, Bosznia közigazgatásának megszervezéséről és a közös vámterületbe való bevonásáról szóló törvényjavaslatokat.

Boszniát és Hercegovinát sem Magyarország, sem Ausztria nem akarta magához csatolni, de a másiknak átengedni sem akarta. Az újonnan megszállt tartományokat mindkét fél kívánságára úgy kellett a kettős Monarchiába bekapcsolni, nehogy ezáltal „a dualizmus megzavartatására alkalom nyújthassék”.[7] Az első hónapokban a közös minisztertanács döntései alapján kormányozták őket. 1879 februárjától azután a két tartomány gazdasági és közigazgatási megszervezése, igazgatása, a korszak végéig a közös pénzügyminiszter alá tartozott. (Csupán a kis dunai sziget, Ada Kale került magyar igazgatás alá.) Bosznia igazgatásába döntően belefolyt még a felső hadvezetés, hiszen a mindenkori katonai parancsnok volt a tartományfőnök, s főként katonai célból építették az utakat és a vasutakat, a postát pedig egyedül a hadsereg tartotta a kezében. Érdemi reformokat csak a két kormány és a két parlament előzetes egyetértésével lehetett keresztülvinni.

Maga a Boszniát és Hercegovinát irányító szarajevói tartományi kormány (Landesregierung) a közös hadsereg és a közös pénzügyminisztérium irányelvei szerint működő hivatal volt, amely Bécsből kinevezett tisztviselőkből állt. Munkája nyomán a formailag továbbra is szultáni fennhatóság alatt álló tartomány a felvilágosult abszolutizmus módszereivel igazgatott rendőrállammá alakult. Az 51 110 km2 területű, 1,3 millió lakosú, fában és ásványi kincsekben gazdag, de nagyon fejletlen országban mohamedán, görögkeleti és katolikus népesség élt, vidékenként eltérő birtokstruktúra, vallás, szokásjog és helyenként egyházi igazságszolgáltatás hagyományai között. Az új kormányzat igyekezett elkerülni az itteni archaikus állapotok erősebb megbolygatását Bár Andrássy az okkupáció előtt ismételten kilátásba helyezte az agrárkérdés megoldását, az osztrák–magyar uralom érintetlenül meghagyta a török időkből származó feudális agrárviszonyokat. A keresztény délszláv parasztság fele úgynevezett kmet volt, aki termése jelentős részét – vidékenként változóan egynegyedét–felét – a mohamedán földesuraknak kényszerült átengedni, s nem egy helyen még robotmunkát is végzett azok birtokán. A kmetek pénz és hitel hiányában nemigen tudták telkeiket e szolgáltatások alól megváltani, a kormány pedig egyelőre nem tudott ehhez anyagi segítséget nyújtani. Nagyobb reformtevékenységhez ugyanis csak a magyar és az osztrák parlamentek által engedélyezett pénzösszeg birtokában láthatott volna hozzá. A két kormány azonban örült, ha a vonakodó képviselők a boszniai lázadások leveréséhez és a csapatok állomásoztatásához szükséges költségeket egyáltalán megszavazták. Mert a berendezkedés első éveit lázadások tették nyugtalanná.

1880-ban a magyar kormány aggályai ellenére a tartományokat bekapcsolták a közös vámterületbe, az adókat megemelték, s megkezdték a katonaszedést, ami általános felzúdulást váltott ki. Az 1882. évi hercegovinai lázadás leverése után a délszláv viszonyokat jól ismerő Kállay Béni lett a közös pénzügyminiszter, egyben a tartományok első számú kormányzója, ő látott hozzá a polgári közigazgatás egész hálózatának kiépítéséhez. Működése alatt fejeződött be a területek tényleges pacifikálása. Nagy hivatali apparátus, 25 ezer katona és 3 ezer csendőr vigyázta a rendet, s a különféle vallásfelekezetek között egyensúlyozó, de a gazdag mohamedán földesurakat inkább támogató Kállaynak két évtized alatt sikerült a tartományok kiadásaihoz a pénzt belső forrásokból előteremteni, ezzel a helyi kormányzást a budapesti és bécsi parlamentek befolyásától legalább részben függetleníteni. Teljesen ezt soha nem lehetett megvalósítani, mert az ott állomásozó katonaság költségeit továbbra is a két birodalomfélnek kellett fedezni. Bosznia és Hercegovina – bár különleges helyzetét 1918-ig megőrizte – néhány év leforgása alatt a Monarchia szerves kiegészítő része lett. Történtek bizonyos lépések az ország gazdasági életének fejlesztésére s modernizálására is: vasútvonalak épültek, hitelintézetek, nagyipari üzemek létesültek, fellendült a bányászat, az erdőgazdaság és az állattenyésztés. Bosznia és Hercegovina azonban ennek ellenére mindvégig a Monarchia legkevésbé fejlett területe maradt.

Az okkupáció után sem a kormány, sem Andrássy nem akart újabb hódításokba kezdeni. A balkáni status quo fenntartására irányuló törekvéseiket az ellenzék is támogatta. Utóbbinak mindig voltak ugyan saját külpolitikai elképzelései, de attól félve, hogy a Törökország gyengülésével keletkező hatalmi űrt Oroszország fogja betölteni, maga is egyre inkább azt követelte, hogy ezt az űrt jobb híján a Monarchia töltse be. Ezzel a külpolitika alapkérdésében fokozatosan fölzárkózott a kormány, az udvar és a katonai körök mögé, s így akarva, nem akarva maga is szembekerült a balkáni népek nemzeti törekvéseivel.

A két déli tartomány megszállása hosszú évtizedek vereségei után az első külpolitikai és katonai siker látszatát hozta meg a Habsburgok birodalmának. Az udvari körök azzal áltathatták magukat, hogy a dualista berendezkedés kifelé jól működik, tovább szilárdult a Monarchia nemzetközi helyzete, lehetővé vált a terjeszkedés. De hamarosan tudomásul kellett venniük, hogy az okkupációval maguk ellen fordították a délszláv nemzeti mozgalmakat. A Balkán problémáinak megoldása helyett a problémát behozták a Monarchia határai közé, s ebből nem volt többé kiút. Ferenc József évtizedek múlva is rezignáltan emlegette, hogy a berlini kongresszus idején Disraeli azt mondta a Monarchia megbízottainak, hogy az okkupációval együtt meg kell oldaniuk az egész délszláv kérdést is. „Sajnos azt nem mondta meg – emlékezett az uralkodó –, hogy miként gondolja ő a fatális délszláv kérdés megoldását, pedig egy ilyen tanácsért ma is hálás lennék neki.”[8]

Az osztrák liberálisok bukása

Miközben a kormány hűségesen kiszolgálta a császár és Andrássy külpolitikáját, saját pártja ellenállását nem tudta legyőzni. A pártnak csupán kisebb része, elsősorban a nagybirtokos szárny maradt mögötte, s a berlini kongresszus határozatait is csupán az addigi ellenzék szavazatai segítségével sikerült a parlamentben elfogadtatnia.

S. Vincze Edit

A II. Internacionálé megalakulása és a magyarországi munkásmozgalom

A 80-as évek végén a vezető európai országok kormányai mindenütt munkásvédő reformok bevezetéséről tárgyaltak. A reformok egységes megalkotását célozta a Bernbe összehívott nemzetközi munkásvédő konferencia is, amelyet 1889 elején vettek tervbe. Időközben azonban II. Vilmos német császár magához ragadta a kezdeményezést. A konferencia székhelyét Berlinbe tették át, időpontját 1890 májusára helyezték. Az értekezletnek hangsúlyozott célja volt, hogy a reformok bevezetésével elejét vegyék a munkásság „túlzó követeléseinek”.

Küzdelem a marxista munkáspártért

Berlinben 1890 májusában megtartották a nemzetközi munkásvédő konferenciát, amely ugyan kézzelfogható eredményeket nem hozott, de elvben elfogadta a szociálpolitika szükségességét, s a kormányokat munkásvédő törvények alkotására késztette.

Diószegi István

A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben

A berlini kongresszus után a Monarchia külpolitikájában fokozatosan halványulni kezdett a nemzeti-liberális színezet, egyre inkább a dinasztikus-konzervatív tartalom vált uralkodóvá. Ez a tendencia egyet jelentett az osztrák-német és a magyar befolyás visszaesésével és a szlávbarát irányzatok felülkerekedésével. A változás feltételei a Lajtán túl formálisan is előálltak: a Taaffe-kormánnyal 1879 nyarán az antiliberális erők jutottak hatalomra. Magyarországon nem ment végbe hasonló fordulat, de a Szabadelvű Párt belső válsága következtében a magyar liberálisok külpolitikai befolyása érezhetően meggyengült. A külpolitika irányváltozása a berlini kongresszus után elsősorban orosz orientációt jelentett, amit a Monarchia oroszellenes erői csak azért tudtak feltartóztatni, mivel az osztrák–orosz külön megegyezéstől félő Bismarckban hatalmas külső támaszra találtak. A kancellár a felkínált és elfogadott kettős szövetséggel némiképp helyreállította a Monarchia ellentétes belső erőinek egyensúlyát. Az esedékes dinasztikus-konzervatív fordulat végbemenetele helyett így az Ausztriában annyira otthonos provizórium vált tartóssá. A különös helyzet a személyi megoldásokban és a külpolitikai vezetésben egyaránt tükröződött. Az oroszellenes Andrássynak távoznia kellett, helyére 1879 novemberében a színtelen és jellegtelen Heinrich Haymerle került. A külpolitika továbbra sem formálódott ki végérvényesen, hanem egymást váltogatva hol a liberális (nemzeti), hol a konzervatív (dinasztikus) befolyás érvényesült.

Haymerle hivatásos diplomata volt, három évtizedes pályája során a külpolitika belső erőivel eddig nem érintkezett. A különféle külpolitikai irányzatok egyikéhez sem kötelezte el magát, az egymást váltó kurzusokat hivatalnok módjára szolgálta. Most azonban valamelyik irányzathoz mégiscsak csatlakoznia kellett. Először Andrássy nyomdokaiba lépett. Hivatali elődjétől örökbe kapta, hogy az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat semmiféle formában ne újítsa fel és neki ez a tagadás jelentett pozitív külpolitikai programot. Arra törekedett, hogy a Monarchiának a kettősszövetség megkötésével nyert előnyös pozícióját megszilárdítsa és a balkáni kérdésekben német segítséggel Oroszországot továbbra is nyomás alatt tartsa. A liberális keleti program valamiféle új kiadása volt ez. Hogy a képlet teljessé váljék, kísérletet tett Anglia megnyerésére is. A szigetország, miként nyolc évvel ezelőtt, most is ajánlatot kapott a közös oroszellenes politika szerződéses rögzítésére.

A 80-as évek kezdetén a külső körülmények nem tették lehetővé a liberális külpolitika igazi újjászületését, de még a mérsékelt oroszellenesség számára sem biztosítottak hosszú utóéletet. Angliában a törökbarát és oroszellenes Disraeli helyett újra Gladstone került kormányra, ő szkeptikus volt Törökország jövőjét illetően és nem hitt az angol–orosz ellentétek kibékíthetetlenségében. Az osztrák–magyar felajánlkozást megint úgy fogadták Londonban, mint Andrássy külügyminiszteri pályája kezdetén. Csakhamar kiderült az is, hogy Bismarck sem szándékozik az oroszellenes vizeken lehorgonyozni. A kancellár, miután a kettősszövetséggel Németországhoz fűzte Ausztria–Magyarországot, visszakanyarodott eredeti külpolitikai koncepciójához: a három császár szövetségéhez. Haymerle, aki az Oroszországtól elválasztó szakadék elmélyítésén fáradozott, 1880 elején ajánlatot kapott Berlintől, hogy kiszélesített alapokon újítsák fel az osztrák–magyar–német–orosz együttműködést. Az osztrák–magyar államférfi kitérően válaszolt és a kettősszövetségért adandó német ellenszolgáltatást kérte számon, de ellenkezése az adott belső feltételek mellett nem lehetett tartós.

Az osztrák konzervatív körökben az Oroszországgal való egyezkedésnek régi hagyományai voltak, ezeknek időszerűségét a negatív tapasztalatok sem cáfolták meg végérvényesen. A berlini kongresszus után e körökben ismét általánossá vált a meggyőződés, hogy a Monarchia csak az Oroszországgal való együttműködés révén szilárdíthatja meg új balkáni pozícióit. Az osztrák–magyar—orosz együttműködés hívei elsősorban Bosznia–Hercegovina birtokának véglegesítésére gondoltak. Abban is reménykedtek, hogy az egyetértés a további balkáni terjeszkedés útját is megnyitja. Az osztrák konzervatív körök a Balkán nyugati része fölötti uralom megteremtésére törekedtek, és a viszonosság elve alapján készek voltak hozzájárulni ahhoz, hogy Oroszország kiterjessze befolyását a félsziget keleti felére. E politika végső következménye abban állt, hogy a Monarchia bekebelezi Szerbiát, Oroszország pedig birtokba veszi Konstantinápolyt. A Balkán felosztásának és az érdekszférák politikája egyszerre irányult Törökország és a formálódó balkáni nemzeti államok ellen. Az osztrák külpolitika folyamatosságában a dinasztikus osztozkodás felújításáról volt itt szó, olyan külpolitikai irányvételről, amelyben a tényleges nemzeti érdekektől és hatalmi szükségletektől idegen, elavult dogmák érvényesültek. A hagyományos egyezkedő politika a keleti válság tapasztalatai folytán azonban némiképp módosult. Az osztrák konzervatív körök úgy akartak kapcsolatba lépni Oroszországgal, hogy közben a biztonságot nyújtó kettősszövetséget is fenntartották és nem zárkóztak el más oroszellenes megállapodások megkötése elől sem.

Az osztrák–magyar—orosz balkáni együttműködés felújítását megelőzte a német–orosz kapcsolatok helyreállítása. Bismarck továbbra is a három császár szövetségét tartotta a francia elszigetelés legcélravezetőbb eszközének. Ha a viszonyok kényszerítő ereje folytán elkanyarodott is eredeti koncepciójától, külpolitikáját korántsem szándékozott teljesen új alapokra fektetni. Még javában folytak az osztrák–magyar—német szövetségi tárgyalások, amikor megmutatkozott, hogy Bismarck az orosz fonalat nem szándékozik végképp kiengedni kezéből. Berlin és Bécs kapcsolatainak megszilárdítása ebben a tekintetben hasznára is volt: Pétervárott a kialakuló elszigeteltséget kényelmetlennek kezdték érezni. A német és az osztrák–magyar vezetők gyakori találkozásából megsejtették, mi is történhetett. A német kancellár még szaporította az orosz aggodalmakat azzal, hogy Londonhoz is kérdést intézett: milyen magatartást tanúsítana Anglia egy német–orosz konfliktus esetén? Megnyugtató, sőt biztató választ kapott. A diplomáciai manőverezés eredménnyel járt. Pétervárott felfogták, hogy Oroszország szempontjából veszélyes helyzet kezd kialakulni. Az angol–orosz ellentétek a berlini kongresszus után egy ideig nem veszítettek élességükből; Anglia, ha nem is akart aktív oroszellenes politikát folytatni, törökországi pozícióin féltékenyen őrködött. A pétervári kormányköröket különösen a tengerszorosokkal kapcsolatos magatartás aggasztotta: Londonban többször kifejezésre juttatták, hogy nem szándékoznak tiszteletben tartani a szorosok zártságáról szóló nemzetközi megállapodást. A Németországgal szembeni harag fenntartása ilyen körülmények között nem volt célszerű. Még fél év sem telt el az osztrák–magyar—német szerződés aláírása után, amikor az orosz diplomácia szövetségi ajánlattal jelentkezett a német fővárosban. A berlini orosz nagykövet 1880 februárjában átnyújtotta Bismarcknak egy garanciális és semlegességi egyezmény tervezetét. Oroszország a tengerszorosok zártságának szavatolásét kérte, aminek fejében hajlandónak mutatkozott nyugati német védelmi háború esetén semlegességének kinyilvánítására. Bismarck kész volt az egyezségre, de csak a régi hármas megállapodás formájában. Miután az orosz diplomácia ettől nem zárkózott el, a kancellár orosz egyetértéssel fordulhatott Bécshez.

A Monarchiában a liberális és nemzeti erők a berlini kongresszust követő bonyolult belső harcokban szétzilálódtak. Most, hogy a régimódi német és orosz egyezkedési szándék is megmutatkozott, végképp a konzervatívok javára billent a külpolitika mérlege. A liberális elveiben amúgy sem túlságosan szilárd Haymerle nem tudta sokáig fenntartani álláspontját, engedett a kívülről és belülről reá nehezedő nyomásnak. Az év végén a bécsi német nagykövettel folytatott beszélgetésében a hagyományos osztrák dinasztikus felfogást hangoztatta: ha Oroszország szabad kezet kap a Balkán keleti részén, a Monarchia a nyugati területeken saját elképzelései szerint rendezkedhet be. Haymerle úgy látta, hogy a Monarchia semmiképp sem tudja megakadályozni a két Bulgária oroszok által tervezett egyesítését, de ha megegyezésre lép a cárizmussal, legalább a megfelelő ellenszolgáltatást kieszközölheti.

A három császár egyezményének aláírására 1881. június 18-án került sor Berlinben. A szerződés az eredeti orosz javaslatra épült. Kölcsönös semlegességet írt elő egy negyedik hatalommal folytatandó háború esetére, ami elsősorban orosz passzivitást biztosított egy esetleges német–francia háborúban. A semlegesség az orosz–török háborúra is vonatkozott, de kikötötték, hogy a háború előtt Oroszországnak külön megállapodást kell kötnie szerződő társaival. A második cikkely a Monarchia pozícióit biztosította a Balkánon: kimondotta, hogy az európai Törökország helyzetén csak a Monarchiával való egyetértésben lehet változtatni. Végül a harmadik cikkely a tengerszorosok zártságának elvét biztosította az orosz kívánságoknak megfelelően és szankciókat helyezett kilátásba arra az esetre, ha a szultán a tengerszorosokat bármely hatalom flottája előtt megnyitná. A három császár egyezménye azon túl, hogy Oroszország számára bizonyos megkötésekkel lehetővé tette a Törökország elleni háborút, külön balkáni intézkedéseket is tartalmazott. Oroszország hozzájárult, hogy a Monarchia megfelelő időpontban Bosznia–Hercegovina okkupációját formális annexióvá változtassa, Ausztria–Magyarország pedig előre tudomásul vette Bulgária és Kelet-Rumélia egyesülését abban az esetben, ha az a „dolgok ereje folytán” bekövetkezik. Törökország számára nem engedik meg a Bulgária elleni fellépést, úgyszintén ellenállnak Bulgária esetleges macedóniai vállalkozásának. Kötelezték magukat, hogy a Keleten működő diplomáciai megbízottjaikat egybehangzó instrukciókkal látják el.

A három császár szerződése a Balkánon az érdekszférákat szabályosan elhatárolta. Az osztrák–magyar és orosz dinasztikus érdek számított egyedül mértékadónak, a balkáni népek nemzeti igényeit a legkisebb figyelemre sem méltatták. A megállapodás mindkét szerződő fél számára lehetővé tette, hogy saját érdekszféráján belül úgy rendezkedjék be, ahogy az száz évvel korábban az akkor még szétforgácsolt Nyugat-Európában szokásos volt. Oroszország Bulgáriában kapott szabad kezet. Bulgária fejedelmét az orosz cár emelte trónra, a bolgár hadsereget orosz tisztek szervezték és vezényelték, az új fejedelemség minden tekintetben Oroszországhoz igazodott.

A Monarchia számára a szerződés elsősorban Bosznia-Hercegovinában biztosított teljes cselekvési szabadságot. Az 1878 nyara óta osztrák–magyar megszállás alatt levő területek bekebelezésének Oroszország oldaláról nem volt akadálya. A kedvező körülményeket mégsem lehetett kihasználni, mivel a Monarchia vezető nemzeti és politikai csoportjai a bekebelezés ügyében nem tudtak közös nevezőre jutni. A közjogi problémát: hová csatolják az új szerzeményt, végképp nem tudták megoldani. Az okkupált tartományokat végül mint „közös ügyeket” kezelték, és a bekebelezést a kedvezőbb belső helyzet kialakulásáig elnapolták. A három császár egyezményben Szerbiáról nem esett szó, de Bécsben és Pétervárott is magától értetődőnek tekintették, hogy ebben a kis balkáni országban a szomszédos Monarchia rendelkezzék nagyobb politikai befolyással. Az osztrák–magyar külpolitika irányítói régóta fontos szerepet tulajdonítottak Szerbiának. A berlini kongresszus után, az osztrák–magyar—orosz egyezkedés légkörében lehetőség nyílott arra, hogy a régi terveket legalább részben megvalósítsák. A Monarchia és Szerbia előbb kereskedelmi szerződést kötött, amely az osztrák–magyar tőke számára uralkodó pozíciókat biztosított Szerbiában. 1881 nyarán a politikai kapcsolatokat is az osztrák–magyar tervek szellemében rendezték. A megkötött szerződés értelmében a Monarchia kilátásba helyezte, hogy támogatja Szerbia déli irányú határkiegészítési törekvéseit és hozzásegíti fejedelmét a királyi cím elnyeréséhez. Szerbia ezzel szemben kötelezte magát, hogy a bécsi külügyminisztérium tudta és előzetes hozzájárulása nélkül nem köt szerződést más hatalommal. A szávai fejedelemség, a délszláv nemzeti egyesítés titkos aspiránsa teljesen hatalmas északi szomszédja függésébe került. A három császár egyezménye a Balkán nyugati felét teljesen a Monarchia befolyási övezetévé változtatta.

Haymerle 1881 őszén váratlanul elhalálozott, helyébe Gustav Kálnoky gróf kapott külügyminiszteri kinevezést. A nevében és eredetében magyar (egy székely főnemesi család Morvaországba települt ágából származó), de szívében Habsburg-arisztokratával olyan személyiség került a Ballhausplatzra, aki a dinasztikus érdekszféra-politikát elődeitől eltérően nem a viszonyok kényszerítő ereje folytán, hanem mély belső meggyőződésből vállalta. Hivatásos diplomata volt, a régi iskola neveltje, a Habsburg hatalmi politika kategóriáiban gondolkodott és a nagyhatalmi rangot a terjeszkedési képességen mérte. Meggyőződése volt, hogy a Habsburg-monarchiának ereje és egyben hivatása van arra, hogy befolyását az Égei-tengerig kiterjessze. A dinasztikus expanzió gondolatkörében élő diplomata a maga módján reálpolitikus volt: a németországi és itáliai status quót tudomásul vette, sőt a Balkánon sem pályázott osztrák hegemóniára. Felmérte, hogy a Monarchia erői elégtelenek a hódító politikára, ezért az Oroszországgal való összeütközést mindenképpen el akarta kerülni és a Balkán keleti részét a cárizmus érdekszférájának ismerte el. Szerinte a Balkán az egyedüli érvényesülési terület, ezért a Németország ellen irányuló osztrák–magyar—orosz külön megegyezés fel sem merült előtte, sőt az Oroszországgal való egyenlőtlen egyezkedésben Németország támogatását nélkülözhetetlennek tartotta. Ez a dinasztikus érdekszféra-politika nem igényelte a belső nemzeti és parlamentáris erők támogatását és azok beavatkozását okvetetlenkedésnek ítélte. Kálnoky ezekkel az erőkkel szemben a „külpolitika királyi foglalkozás” álláspontot képviselte, és az volt a véleménye, hogy a közös külügyminiszteri állást minden parlamentáris befolyástól független birodalmi kancellári rangra kell emelni.

Az osztrák–magyar külpolitika alakulására Kálnoky már korábban is jelentős befolyást gyakorolt. Mint szentpétervári nagykövet az Oroszországgal való megegyezés legerősebb szószólója volt, tevékenyen részt vett a három császár szövetségének létrehozásában. Hivatalba lépésekor nem lehetett kétséges, hogy továbbra is az osztrák–magyar—orosz jó viszony megszilárdításán fog munkálkodni. 1881 végén az Oroszország ellen irányuló török szövetségi javaslatot kertelés nélkül elutasította. Az Oroszország irányába mutatott konciliáns magatartással azonban nem tartotta ellentétesnek az osztrák–magyar—német kettősszövetség további fenntartását, és más, hasonló jellegű megállapodások létrehozását. A német szövetségi politika aktivizálódása az osztrák–magyar szövetségi politika kiszélesítésére is lehetőséget adott.

A német külpolitika a kettősszövetség és a három császár szövetségének létrehozásával tulajdonképpen elérte célját: a nyugat-európai status quo fenntartása és Franciaország elszigetelése biztosítottnak látszott. Bismarck azonban még a kedvező pozícióban sem zárkózott el az újabb lehetőségek elől. A berlini olasz nagykövet 1880-ban szövetségi ajánlattal kopogtatott be a német külügyi hivatal ajtaján. Az olasz ambíciók a Balkánra és Észak-Afrikára terjedtek ki, ezeken a területeken viszont Itália elkerülhetetlenül összeütközött Ausztria–Magyarországgal és Franciaországgal. Az osztrák–magyar—olasz viszony egyéb okokból is feszült volt. A katolikus Habsburg-nagyhatalom fenntartásokkal élt a pápa világi hatalmát megszüntető garanciatörvénnyel szemben, ugyanakkor Itália jogot formált az Ausztriához tartozó olaszlakta területek (Dél-Tirol és Isztria) birtokára. Olaszország számára ezért olyan német szövetség létrehozása volt kívánatos, amely egyszerre irányult Ausztria–Magyarország és Franciaország ellen. A franciaellenes megnyilvánulásokat német részről előzékenyen fogadták, az osztrák–magyar szövetségről azonban nem voltak hajlandók Olaszország kedvéért lemondani. Bismarck megmondta az olasz nagykövetnek, hogy Berlinbe Bécsen keresztül vezet az út, és ha Olaszország szövetséget akar kötni Németországgal, előbb meg kell javítania viszonyát Ausztria–Magyarországgal.

Az osztrák–magyar—olasz kapcsolatok rendezése nem volt könnyű. Rómában tudták, hogy a szerződéses viszony létrejötte egyértelmű az „irredenta Itáliáról” való lemondással, ezért, amikor végre rászánták magukat a tárgyalásokra, komoly követelésekkel léptek fel. Nemcsak azt óhajtották a Monarchiától, hogy francia–olasz háború esetén legyen segítségükre, hanem az olasz területi garanciát (vagyis a pápa világi hatalma megszűntének elismerését) és a balkáni olasz előjogok tudomásulvételét is feltételül szabták. A bécsiek csak a német kancellár biztatására mentek bele a tárgyalásokba. A hónapokon át tartó tárgyalások semmilyen eredményt nem hoztak, végül mégis az olaszok kényszerültek engedményekre. Tunisz francia megszállása és az 1881-es bardói egyezmény jötte után Olaszországot a teljes elszigetelődés veszélye fenyegette, sőt az olasz–francia fegyveres összeütközés lehetősége is előállott. Itália nem tarthatott fenn egyszerre feszült viszonyt két nagyhatalmi szomszédjával, ott engedett tehát, ahol az ellentétek kisebbeknek mutatkoztak: Ausztria–Magyarországgal szemben. 1882 májusában Bécsben sor került Németország, Olaszország és Ausztria–Magyarország megállapodására, a hármasszövetség aláírására.

A hosszú előzetes vitához képest az egyezmény osztrák–magyar—olasz viszonylatban csak kevés kikötést tartalmazott. Ebben a tekintetben maga a szerződés ténye volt a fontos, mert puszta létével jelezte, hogy Itália lemond az Ausztriával kapcsolatos területi igényeiről. Az balkáni olasz követelések elismerése nem jöhetett szóba, de a Monarchia, annak fejében, hogy egy esetleges osztrák–magyar—orosz háborúban Itália semlegességre kötelezte magát, fegyveres segítséget ígért szerződőtársának egy Franciaország ellen viselt védekező háborúban. A Monarchia kötelezettségei a német–francia háború esetén ugyanazok maradtak, mint a kettősszövetségben: jóindulatú semlegességet kellett tanúsítania. Az Olaszország számára kilátásba helyezett fegyveres segítség komoly engedménynek tűnt a korábbi magatartáshoz képest és az olasz viszonosság, a semlegesség nem is látszott egyenértékűnek. A hármasszövetség létrehozásával a status quo fenntartására törekvő német külpolitika újabb erőket állított szolgálatába. Az egyezmény végső soron a Monarchia érdekeinek is megfelelt. A szerződés birtokában Ausztria–Magyarország szabadabban mozoghatott hatalmas partnerével, a cári Oroszországgal szemben.

A hármasszövetség létrejötte után sor került az osztrák–magyar—román kapcsolatok rendezésére is. Románia földrajzi fekvése folytán nehéz helyzetben volt: egyszerre három nagyhatalmat mondhatott szomszédjának. A szomszédok közül először Törökország volt az ellenség, amellyel szemben nemzeti függetlenségét kellett visszaszereznie. Az önálló állam megalakulása után az etnikai állomány egészének egyesítése volt a következő feladat. Románia potenciális területkövetelő volt a Monarchiával és Oroszországgal szemben, az egyiktől Erdélyt és Bukovinát, a másiktól Besszarábiát akarta megszerezni. Követeléseivel nem léphetett fel nyíltan, de még burkolt igényeket is legfeljebb egyik szomszédjával szemben támaszthatott. A berlini kongresszus után Besszarábia déli részének orosz elcsatolása miatt a román külpolitika oroszellenes tendenciája volt erősebb, a bukaresti politikusok Bécsben és Berlinben igyekeztek támogatást találni. Brătianu román miniszterelnök 1883 őszén a német kancellárral folytatott beszélgetésében kijelentette, hogy Romániának nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ezzel elhárult a megegyezés akadálya. A tárgyalások során a román félnek azt is tudomásul kellett vennie, hogy Ausztriától nem kaphat támogatást Besszarábia visszaszerzéséhez. A megegyezés defenzív jellegű volt és mindkét részről előnyösnek tartották. A szerződés aláírására 1883 októberében került sor Bécsben. Mindkét fél kötelezte magát, hogy egy harmadik hatalom részéről jövő támadás esetén szerződőtársa segítségére siet. A harmadik hatalmat a szerződéshez csatlakozók Németországra való tekintettel nem nevezték meg, de nem lehetett kétséges, hogy Oroszországot értették rajta.

Az osztrák–magyar—orosz kapcsolatokat a három császár egyezményének 1881-es felújítása óta kölcsönös engedékenység és megállapodási készség jellemezte. Az érdekszférák elhatárolása természetesen kényes művelet, de az adott esetben mind a Monarchia, mind Oroszország megtalálta számítását: Szerbiában az osztrák–magyar, Bulgáriában az orosz befolyás érvényesült. Miután a Balkán török részével szemben egyelőre a status quóhoz ragaszkodtak, nem volt túl sok súrlódási felület. Az osztrák–magyar külpolitikában persze mindvégig érezhető volt a törekvés, hogy Németországot erőteljesebben a maga oldalára vonja, de mindig volt benne annyi diplomáciai érzék, hogy Oroszországgal szemben ne hivatkozzék a német hátvédre. Különben sem tehette volna teljes joggal, mivel Bismarck mindvégig ragaszkodott az osztrák–magyar—orosz egyezkedéshez, a balkáni érdekszférák elhatárolásához. Így amikor 1884-ben esedékessé vált a három császár szövetségének megújítása, Bécsben természetesnek tartották, hogy újra igent mondjanak. Ferenc József látogatást tett Oroszországban, amit III. Sándor még ugyanazon évben ausztriai vizittel viszonzott. Az államfői találkozók eredményeként újabb három évre meghosszabbították a három császár szövetségét. Az együttműködés hatékonysága válságos időszakban is megmutatkozott. Az 1885-ös afgán válság idején (ami az orosz expanzió következtében keletkezett) a vetélytárs Anglia német és osztrák–magyar nyomásra állt el attól, hogy flottájával keresztülhatoljon a tengerszorosokon. Az együttműködés életképességének igazi próbaköve a Balkán volt.

A berlini kongresszust követő csendes esztendők után a 80-as évek közepére a Balkánon újra feszültség keletkezett. Az érdekek ütközésének ismét a sokat próbált és szenvedett Bulgária volt a színtere. A San Stefanó-i béke nagy délszláv államát a berlini kongresszus három részre osztotta és Dél-Bulgáriát (Kelet-Rumélia néven) újra török fennhatóság alá kényszerítette.

Katus László

A magyarországi németek

1881-ben Berlinben megalakult az Allgemeiner Deutscher Schulverein zur Erhaltung des Deutschtums im Auslande elnevezésű szervezet, amely a külföldi németség népi védelmét és öntudatosítását tűzte ki feladatául.

Hanák Péter

A Szapáry-kormány programja és reformjai

Éppen 1890 februárjában érkezett meg II. Vilmos császár meghívója „a munkásosztály helyzetének javítását célzó nemzetközi tanácskozásra.”. A kormány képviselőt küldött a berlini tanácskozásra, megismerkedett a korszerű tőkés szociálpolitika céljaival és módszereivel.

Diószegi István

Kálnoky külpolitikája. Mérsékelt oroszellenesség.

1889 nyarán az uralkodók és külügyminisztereik Berlinben találkoztak a kettős szövetség esedékes meghosszabbítása céljából. Kálnoky azzal a határozott céllal utazott a német fővárosba, hogy világosságot teremtsen: milyen álláspontot foglal el szövetségese a keleti kérdésben. Berlinben minden rábeszélő képességét felhasználta, hogy partnerét saját helyzetértelmesének helyességéről meggyőzze. Az a feltételezés sem látszott jogosulatlannak, hogy ha az alapjában véve oroszbarát Bismarck ellenáll is, a Németországban egyre erősödő oroszellenes áramlatok előbb-utóbb kiváltják a kívánt fordulatot.

Úgy tűnt, hogy valóban a Kálnoky által kívánt irányba fejlődnek az események. Németországban 1888 júniusában a fiatal és energikus II. Vilmos lépett trónra. A szerepelni és vezetni vágyó császár már csak presztízsokokból sem kívánta a tekintélyével mindenkit eltörpítő öreg kancellár jelenlétét, különben is a vezérkar befolyására teljesen elhibázottnak tartotta a kancellár orosz politikáját. Bismarck 1890. március közepén benyújtotta a lemondását. Az új vezetés, amely a Bismarck-kritikából merítette létjogosultságát, első feladatának az Oroszországhoz fűződő szövetségi szálak elszakítását tartotta. Caprivi kancellár 1890 nyarán nem újította fel az 1887-ben kötött viszontbiztosítási szerződést. A további nemzetközi fejlemények is biztatónak látszottak. Az elszigetelődéstől félő Oroszország elfogadta a Franciaország részéről régóta kinyújtott baráti jobbot. A közeledés 1891 augusztusában konzultatív paktumot, majd egy év múlva katonai szövetséget eredményezett. Az orosz–francia együttműködés bécsi ítélet szerint meghatványozta a Németország elleni fenyegetés erejét, és a dolgok logikája szerint teljesen a Monarchia oldalára kellett állítania az ingadozó barátot.

Berlin számára azonban nem a Duna mellett készítették a külpolitikai programot. A világ ipari termelésében második helyre törő, 60 milliós népességgel és impozáns hadsereggel rendelkező nagyhatalom nem esett pánikba az orosz–francia összefogás láttán. Az Oroszországhoz fűződő szálakat el kellett szakítani, mert az egyenrangú partner a német érdekekkel ellentétes akcióba ránthatta volna Németországot, de a német–orosz viszonyt Bismarck távozása után sem ítélték olyan reménytelennek Berlinben, hogy csak a háború hozhat tisztázást. Kálnoky ajánlatai a kettős szövetség kiterjesztéséről, a casus foederisnek a Balkánra is kiterjedő érvényéről, Berlinben sorra csukott ajtókra találtak.

A kedvezőtlen berlini tapasztalatok lehűtötték a német külpolitika erőteljes oroszellenes fordulatában bizakodó osztrák–magyar külügyminisztert. A reményt azonban, hogy Németország előbb-utóbb a Monarchia oldalára áll, továbbra sem adta fel. Az 1891 őszén tartott közös minisztertanácson beszámolt arról, hogy Caprivi nem szándékozik ugyan a helyzetet elemezni, de – mint mondotta – a német kancellár sem tartja kizártnak, hogy előre nem látható események összeütközést váltsanak ki. Ebben a perspektívában továbbra sem tűnt kilátástalannak az eszközeiben mérsékelten oroszellenes, céljaiban a balkáni osztrák–magyar pozíciók erősítésére törekvő politika. Az adott körülmények között a tulajdonképpeni célról, a balkáni területszerzésről persze nem lehetett szó, de a fennálló viszonyok megőrzése is a Monarchiának kedvezett. Szerbiát és Romániát szerződés fűzte a Monarchiához, Bulgáriában pedig osztrákbarát kormány volt hatalmon. Úgy tűnik, hogy Bécsben a későbbi aktivitás feltételeinek előkészítését tartották akkor időszerűnek. Két súlypontja volt a felkészülésnek: a hadseregfejlesztés és a szövetségi politika továbbépítése. 1892-ben négy éven át tartó tanácskozássorozat kezdődött az uralkodó „minisztériumában”, az egykori kamarilla funkcióját öröklő katonai kancellárián. Az uralkodó, a külügyminiszter, a hadügyminiszter és a tábornokok részvételével tartott megbeszéléseken kidolgozták a hadsereg létszámemelésének módozatait, a fegyverkezési programot, és meghatározták a haderő új elhelyezési rendjét. A közös minisztertanács aggályoskodva ugyan a többletkiadások miatt, magáévá tette a tervezett intézkedéseket, és biztosította a szükséges anyagi fedezetet. A reformok eredményeként a Monarchia valamennyire bele tudott kapcsolódni a század végén Európa-szerte kibontakozó fegyverkezési versenyfutásba. A szövetségi politika területén, miután a kettős szövetség balkáni kiterjesztését nem tudták Németországnál elérni, a hármas szövetség kiszélesítését próbálták meg. Kálnoky 1892 után több alkalommal kísérletet tett arra, hogy Angliát rábírja a hármas szövetséghez való csatlakozásra. A külügyminiszter közvetlenül Londonhoz fordult ajánlatával, de Berlint is erősen kapacitálta.

A hármas szövetség lazulása

Ausztria–Magyarország számára már az angol külpolitika álláspont-változása is súlyos következményekkel járt. Most nagy aggodalommal kellett konstatálnia a német külpolitika hasonló tendenciáinak jelentkezését. Gołuchowski 1899-ben még csak arról számolt be, meglehetősen rezignáltan, hogy Németország milyen kevéssé érdeklődik a Balkán iránt, és mily csekély az a támogatás, amelyre a Monarchia keleti ügyeiben a berlini kormány részéről számíthat. Az 1901. novemberi közös minisztertanácson azonban már gondterhelten beszélt arról, hogy a Monarchia szövetségesei más kombinációk után kutatnak. Figyelmeztetett, hogy a német–francia kibékülésről terjengő híreket nem szabad félvállról venni, mert Franciaországban oly erős az angolellenesség, hogy ez az érzés egyszer még a revansgondolat fölé kerekedhet. Ebben az esetben pedig – vonta le a riasztó következtetést – olyan hatalmi csoportosulás állhat elő, amely a Monarchia segítségét Németország számára fölöslegessé teszi. A Monarchia barátságának fő értéke a hadipotenciál erősítése lett volna. Az ismételt erőfeszítéseket a hadsereg továbbfejlesztésére a századforduló éveiben részint ezek a szövetségpolitikai megfontolások motiválták. Gołuchowski világosan megmondta, hogy a Monarchiának szövetségesei szemében csak úgy van értéke, ha kellően felfegyverkezik. A döntés azonban, hogy fennmarad-e a kettős szövetség, nem Bécstől, hanem Berlintől függött. A német fővárosból érkező hírek pedig okot adtak az aggodalomra. A berlini osztrák–magyar nagykövet 1902 februárjában arról jelentett, hogy Bülow német kancellár a hármas szövetség küszöbön álló megújításakor azt fontolgatja, hogy az ingadozó Olaszország helyett nem lenne-e célszerűbb Oroszországot bevonni. Gołuchowski ezt a kijelentést teljes joggal úgy értelmezte, hogy Németország gyengíteni akarja a Monarchia pozícióit Olaszországgal szemben, és ezzel a manőverrel tulajdonképpen engedékenységre akarja bírni. Oroszország bevonása a három császár szövetségének felújításával lett volna egyértelmű, ez esetben pedig az osztrák–német kapcsolat, miként Bismarck korában, a második helyre esett volna vissza. 1902 nyarán a kettős szövetséget meghosszabbították, a Monarchia és Németország viszonyában nem következett be lényeges változás. Igaz, berlini kezdeményezésre újra jegyzőkönyvbe foglalták a felmondás jogát, ezzel a német szövetségi politika revíziójának lehetősége továbbra is Damoklesz kardjaként függött a Monarchia fölött.

Katus László

Az infrastruktúra: szállítás és építkezések

Az 1890-es években államosították a magánkézben levő telefonhálózatokat, kiépítették a távolsági vonalakat, s távbeszélő-összeköttetést létesítettek Béccsel és Berlinnel.

Diószegi István

Az annexió

Az orosz külügyminiszter konferencia-javaslattal felelt az osztrák–magyar lépésre: követelte, hogy a berlini szerződést aláíró hatalmak ítélkezzenek a Monarchia eljárása felett. A szövetségek rendszere – kialakulása óta először – működésbe lépett. Anglia és Franciaország az orosz indítványt támogatta, Németország a konferencia-javaslatot visszautasító Monarchia mellé állt. A konfliktust csak súlyosbította Szerbia erőteljes tiltakozása a délszláv területek osztrák bekebelezése ellen. A válság osztrák–szerb viszonylatban kulminált: a Monarchia az év végén részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vont össze a szerb határon. A diplomaták a mozgósítást csak fenyegetésnek szánták, de katonai körökben a háborút elkerülhetetlennek nyilvánították. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök azt hangoztatta, hogy Szerbiával végezni kell, mielőtt nagy szövetségese, Oroszország teljesen talpra áll. Aehrenthal azonban értelmetlennek ítélte a Szerbia elleni háborút, az Oroszországgal való fegyveres mérkőzéstől pedig konzervatív meggyőződése tartotta vissza. A nekitüzesedett délszláv állam megfékezéséhez azonban nem kerülhette ki a hatásos diplomáciai eszközök igénybevételét: Belgrád kategorikus kérdést kapott Bécsből: hajlandó-e a Monarchia ellen irányuló akciót beszüntetni, vagy vállalja a következményeket? Egyúttal Pétervár is kérdést kapott Berlinből: hajlandó-e mérsékletre inteni Szerbiát, vagy szembenéz az osztrák–szerb összeütközés következményeivel? Oroszország nem kockáztathatta az európai háborút, annál is kevésbé, mert szövetségesei a Balkánra nézve nem ismerték el a casus foederist. 1909. március végén Belgrád kielégítő választ adott Bécsnek. A hat hónapon át húzódó annexiós válság lezárult: Oroszország és Szerbia súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

Szabó Miklós

A klasszikus fizika és matematika fénykora

Közéjük tartozott a századforduló két kimagasló tudósa, Eötvös Loránd és Kőnig Gyula. Mindketten Heidelberg és Berlin neveltjei, ott tanulták meg a szigorú elméleti és kísérleti pontosságot, onnan merítették a kutatási témát is.

A Thália

Példaként a kezdeményezők előtt néhány külföldi színházi vállalkozás lebeg: Antoine párizsi Théâtre Libre-je, Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko moszkvai Művész Színháza és főként a berlini naturalista színházi törekvések avantgarde mozgalom jellegű műhelye: Otto Brahm Freie Bühne-je.

Katus László

A németek és az erdélyi szászok

Az 1891-ben Berlinben létesült Alldeutscher Verband (Pángermán Szövetség) és az erdélyi szász ellenzéki politikusok kezdeményezésére és anyagi támogatásával 1900-ban politikai lap indult Temesvárott: Deutscher Tagblatt für Ungarn címen, Alvin Cramer szerkesztésében.

Galántai József

Háborús döntés Bécsben

A balkáni politikára vonatkozó – még a merénylet előtt elkészített – emlékiratot Ferenc József kísérőlevelével együtt elküldték Vilmos császárnak; Hoyos gróf, a külügyminisztérium egyik vezető embere személyesen vitte Berlinbe. A levélben az uralkodó utalt Románia eltávolodására az utóbbi időben, s a Bulgáriával kötendő szövetséget a balkáni politika alapjaként emelte ki. Végül hangsúlyozta: „A Szerbiát tőlünk elválasztó ellentét kiegyenlítésére többé gondolni sem lehet.”[9]

Németország állásfoglalása

A teljes cikk.

Tisza István és a háború

A bulgarofil politika berlini jóváhagyása után ugyanis semmiképpen sem utasíthatta el az erőviszonyok változását előrejelző német katonai számításokat. Ezek szerint, ha a Balkánon sikerül is néhány év alatt a Monarchia számára előnyös erőeltolódást elérni, a nagyhatalmak erőviszonyában ez alatt nagyobb arányú változás menne végbe a központi hatalmak kárára.

Háború a Monarchia és Szerbia között

A július 19-i minisztertanács jóváhagyta a szerb kormányhoz intézendő jegyzék szövegét, egyúttal a magyar miniszterelnök kívánságára határozatban kimondta, hogy a Monarchia kisebb határkiigazításoktól eltekintve „nem szándékozik a szerb királyságot bekebelezni”.[10] Az ultimátum szövegét előzetesen megküldték Berlinbe is Vilmos császár nagyon meg volt elégedve: „Bravó, bevallom, a bécsiektől ezt már nem is vártam.”[11]

Az első év hadműveletei

A megerősített német és osztrák–magyar seregek novemberben megállították a Berlin és Krakkó felé törő orosz előrenyomulást.

A Monarchia békekezdeményezése

A november 15–16-án Berlinben tartott konferencián kiderült, hogy a német vezetőknek a békeajánlattal nem ugyanazok a céljaik, mint a Monarchiának. A német vezető körök is számításba vették a háború elhúzódásával járó következményeket, de mivel még mindig a legerősebb hadsereget mondhatták magukénak és viszonylag szilárdabb hátországukban bíztak, arra számítottak, hogy ellenfeleik – különösen Oroszország, s még Franciaország is – előbb roppannak össze. Kialakult a Durchhalten – kitartás – politika, amelyet főleg a katonai vezetők képviseltek.

A Monarchia sürgetésére a német vezetők nem zárkóztak el az elől, hogy ajánlatot tegyenek béketárgyalásokra, de elutasítottak minden törekvést, amely a siker érdekében az általuk megszállva tartott területek (így Belgium és Észak-Franciaország, valamint Kurland és Litvánia) kiürítésére irányult. Ez a magatartás eleve kudarcra ítélte az akciót. A német kormány a kezdeményezéssel inkább saját közvéleménye előtt akarta bizonyítani békekészségét, és annak kudarcával a háború továbbfolytatásáért ellenfeleire akarta hárítani a felelősséget. Tehát politikai manőver volt a Németországban is növekvő pacifizmus ellensúlyozására, a Durchhalten politikának a közvélemény előtti igazolására. A német hadvezetés még így is csak nehezen egyezett bele az akcióba, majd ragaszkodott ahhoz, hogy a javaslatot csak Bukarest elfoglalása után tegyék meg.

Siklós András

Utolsó kísérletek a Monarchia megmentésére

A Monarchia berlini követe utasítást kapott, hogy a német kormánynál ennek érdekében határozottan lépjen fel. Ez meg is történt és meglepően gyors eredménnyel járt, miután Németországban szeptember utolsó napjaiban jelentős kül- és belpolitikai fordulat következett be. A német hadsereg-főparancsnokság (Hindenburg és Ludendorff), amely addig a végsőkig való kitartás, a „nem engedünk” szellemének legfőbb képviselője volt, a Balkánról és a nyugati frontról érkező riasztó hírek hallatára szeptember 28-án hirtelen arra a meggyőződésre jutott, hogy tekintettel az egyre kedvezőtlenebbül alakuló eseményekre, a még menthető megmentése érdekében azonnali fegyverszünetet és békét kell kérni. A béke előkészítése céljából Berlinben október 3-án a liberális irányzatot képviselő Miksa badeni herceg vezetésével a parlamenti többség pártjaiból, a szociáldemokraták részvételével új kormány alakult. A nagytőke liberális körei által támogatott reformkormány szakítást jelentett a katonai diktatúra addigi rendszerével; a fenyegető forradalomnak gyors békekötéssel, belső reformokkal próbált elébe vágni.

A Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása

A központi bizottságba Szamuely Tibort is beválasztották, aki azonban csak január elején érkezett Berlinen keresztül Magyarországra (Szamuely Berlinben Karl Liebknechttel és Rosa Luxemburggal tárgyalt).

Hajdu Tibor

Katonai és diplomáciai erőfeszítések az intervenció megállítására

A forradalom kormánya azonban e napokban tervei ellenére taktikázásra kényszerült, hiszen a bécsi forradalmi kísérletet letörték, a várt horvát forradalom is elmaradt, a Bajor Tanácsköztársaságot nem követte Berlin, és az ukrán Vörös Hadsereg nem jutott sokkal közelebb a Kárpátokhoz.

Ormos Mária

Forradalom és ellenforradalom Európában

Midőn a szociáldemokrata Ebert a parlament épületének erkélyén kihirdette a polgári köztársaságot,Liebknecht a tanácsokra támaszkodva november 9-én – a császári palota erkélyéről – bejelentette a Német Tanácsköztársaság megalakulását.

A munkásosztály nemzetközi szervezetei

Lenin – aki korábban kidolgozta a III. Internacionáléba történő felvétel feltételeit – 1921-ben meghirdette az úgynevezett egységfront-taktikát, melynek szellemében 1922. április 2. és 5. között a III. Internacionálé részt vett a három nemzetközi munkásszervezet közös berlini konferenciáján. Miután azonban a szociáldemokrata vezetők a III. Internacionálé képviselőitől az együttműködés fejében egyoldalú engedményeket kívántak, a nemzetközi egységfront kialakulására nem került sor.

Lábjegyzetek

  1. TT 1879. 788.
  2. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  3. Az 1879. szeptember 22-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár, Minisztertanács.
  4. Albert von Margutti, Kaiser Franz Joseph. WienLeipzig, 1924. 234.
  5. TT 1879. 788.
  6. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  7. Az 1879. szeptember 22-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár, Minisztertanács.
  8. Albert von Margutti, Kaiser Franz Joseph. WienLeipzig, 1924. 234.
  9. Ugyanott, 252.
  10. Österreich-Ungarns Außenpolitik VIII. Wien, 1930. 514.
  11. Die deutschen Dokumente. I. Charlottenburg, 1919. 173.

Irodalom

Bécsből átrándulni, az országgyűlések székvárosát összekapcsolni Eszterházával és a nyugati zóna más nevezetességeivel szinte kötelességszerű feladat volt. Ezt nem mulasztotta el sem a Berlinből közép-európai kirándulásra indult neves szerkesztő-iró, Christian Friedrich Nicolai sem, és azok sem, akik nyomában járva újra és újra „felfedezték” a fényűzés és a látványos nyomor országát. így megfelelő terepen mondhattak bírálatot a korról, a társadalmakról általában – és a mienkéről különösen.

A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki.

A múlt századi munkásmozgalom több mint három évtizedéből elsődleges levéltári jellegű források alig maradtak fenn: a szocialista egyletek, munkáspártok saját irattára elpusztult, csupán a munkásmozgalom vezetői és a nemzetközi szocialista mozgalom közismert személyiségei közt folyt levelezés egyes darabjai állnak rendelkezésre. Az eredeti leveleket főként külföldi levéltárak őrzik (Marxizmus–Leninizmus Intézet, Moszkva, Központi Pártarchívum; Internationaal Instituut voor Sociale Geschiedenis, Amszterdam; Institut für Marxismus–Leninismus beim ZK der SED, Berlin;

S. Goriainov, La question d'0rient a la veille du traité de Berlin 1870–1876 (Paris, 1948); G. H. Rupp, A Wavering Friendship. Russia and Austria 1876–1878 (Oxford, 1941); A. Novotny, Quellen und Studien zur Geschichte des Berliner Kongresses 1878. I. Österreich, die Türkei und das Balkanproblem im Jahre des Berliner Kongresses (GrazKöln, 1957); W. N. Medlicott, The Congress of Berlin and After (London, 1963);

Bécsből átrándulni, az országgyűlések székvárosát összekapcsolni Eszterházával és a nyugati zóna más nevezetességeivel szinte kötelességszerű feladat volt. Ezt nem mulasztotta el sem a Berlinből közép-európai kirándulásra indult neves szerkesztő-iró, Christian Friedrich Nicolai sem, és azok sem, akik nyomában járva újra és újra „felfedezték” a fényűzés és a látványos nyomor országát. így megfelelő terepen mondhattak bírálatot a korról, a társadalmakról általában – és a mienkéről különösen.

A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki.

Kiadványok