Berzeviczy Gergely

A Múltunk wikiből
Kakaslomnic, 1763. június 15. – Kakaslomnic, 1822. február 23.
felvilágosult szellemű magyar közgazdasági író, evangélikus egyházkerületi felügyelő
Wikipédia
Berzeviczy Gergely
1790. április
Berzeviczy Gergely megírja De Dominio Austriae in Hungariae című röpiratát.
1797.
Megjelenik Berzeviczy Gergely De commercio et industria Hungariae című műve.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Igen magas a gyermekáldás, de társadalmi helyzettől függetlenül kevés gyermek éri el a felnőttkort. Berzeviczy Gergely családi helyzete lehet erre példa: két törvénytelen, korán elhalt gyermeke után házasságából tizenegy gyermek született; egy maradt életben.

A nemesség három kategóriájának össz-száma a társadalom egészének 5%-át közelíti. Ez tekintélyes arány, de nem olyan aggasztó, mint amennyire annak tűnik. Ha adózási szempontból nézzük, bizony magas szám. A forradalom előtti francia nemesség 1–1,5%-0s arányszámára szoktunk utalni, amikor bevalljuk, a 18. századi magyar társadalom struktúrája egészségtelen volt. Megbélyegezve társadalmunk úrhatnám jellegét, többnyire a lengyel fejlődés párhuzamaira, az abban rejlő veszélyekre utalunk. De lehetne a spanyol, főként a kasztíliai és katalán példával is dolgozni: a grandok és hidalgók szépen összevethetők „nagy” családainkkal és bocskoros nemeseinkkel. Itt is, ott is 5% a nemesség aránya, itt is, ott is alacsony a paraszti tulajdonban lévő földmennyiség százalékszáma. Nálunk szerényebb az egyházi birtok, a holtkéz szerepe. De már elkezdődött a majorátusok kialakítása. Nálunk is élénkül a korszerű gazdálkodás iránti érdeklődés, amit fékez a tőkehiány. Óriási különbség azonban a „hátország” kérdése. Az elégedetlen, sorsát megújítani kívánó spanyol nemes elhagyhatta a félszigetet, és kimehetett Dél-Amerikába vagy a középső zónába. Szükség esetén egy egész falu, urastól, parasztostól áttelepedhetett, a magyar nemes csak országának határain belül mozgott – kényszerből. Ebből adódik, hegy az országos 5%-os átlaggal szemben egyes megyékben a nemesség arányszáma kiugróan maas, más területeken feltűnően alacsony. A török elől menekülő nemesség emlékét ídézi a szabolcsi 13%, a szatmári 14%, a borsodi 15,2%. De ha egyszer egy család délről felköltözött az északi vagy keleti zónába, aligha tért vissza régi „hazájába”. A szepességi Horváth Stansith család, a Pozsegából a Felvidékre jött Dessewffyek nem tértek vissza délre, a Duna–Tisza közéről felfelé kényszerült birtokosok is megmaradtak a kétszáz éve megszokott északi megye keretein belül.

A magyar nemesség mozgási lehetősége néhány száz kilométerre korlátozódik. De van mobilitás a nemesség vékony felső, széles középső és hatalmas, közel 80%-nyi alsó közegében. Az udvar maga választ a középső mezőnyből. A középső réteg maga emeli ki a paraszti szinthez közel álló, tudatilag nemes, életvitelben taxás-paraszt jellegű tömegből – mely arra hivatott, hogy a gyér értelmiségi réteg utánpótlását biztosítsa – bizalmi embereit. A frissen az arisztokráciába emelkedett új grófok, bárók unokatestvérei köznemesek, közbülső társadalmi helyzetben. A keresztelők, halotti torok sokaságában azonban összekeverednek, csakúgy, mint szüret idején. A Balaton és Badacsony környéke, az egri táj és főként a tokaji dombvidék hetekre biztosítja a társadalmi mobilitás új kivételezettjeinek, a régi állapot hordozóinak s a gazdatisztként a mélyből éppen kibukkanók rétegeinek kedélyes érintkezését. Ez lényegesnek tűnik, ha arra figyelünk, az arisztokrácia magatartása, a középnemesi és a bontakozó értelmiségi réteg habitusa hogyan alakul a felvilágosult abszolutizmus mozgalmas évtizedeiben.

Összetartozás és szétválás, elkülönülés és újabb ozmózis – családonként vizsgálható e jelenség. Az összetartozás az ország keleti és északkeleti régióiban erősebb, mint nyugaton, ezt a zaklatottabb történeti múlt kötőanyaga biztosítja. Nyugaton a családok fél évszázadonként váltottak felekezetet, politikát. A világvárossá emelkedett Bécs közelsége korszakunkra még keményebb vonásokkal rajzolta ki nyugat, észak és kelet közt a különbségeket. Durva általánosítással: nyugat, északnyugat katolikus és többé-kevésbé udvarhű nemessége nem folytatója a labanc hagyományoknak, de függvénye a foglalkozásával, műveltségével és sokszor érzelmeivel is Bécshez kötődő arisztokráciának. Érvényesülési útja viszonylag könnyű. Nem így a keleti zóna nemességéé, és keletet a Duna vonalától kell számítanunk. Az itteniek, akár a frissen grófosított Andrássy család, akár a szatmári béke után grófságra emelkedett Károlyiak, akár az ősi Csáky nemzetség örökös főispánsága alatt élnek, akár a megye valamelyik nagy protestáns családjához kötődnek, a familiárisi, kliensi kapcsolatokat középső szinten sem vethették le. Birtokos voltuk nem elégítette ki őket: politikai-közéleti tekintélyre áhítoztak, és ezt csak a felettesek jóváhagyásával elnyert táblabírói, szolgabírói „munkakör” biztosíthatta. A viszonylag kis vagy gyengén jövedelmező birtok tulajdonosa csak közfunkció révén tudott magának szűkebb hazájában tekintélyt kivívni. Így lehettek választott bírák örökösödési perekben, egy jelentős családapa gyermekének felkért keresztszülői, s nem utolsósorban, közbirtokosság esetén (s a legtöbb helység határa több birtokos között oszlott meg, egy-egy falu parasztházai közül több udvarház, kastélyforma, kocsifeljárós épület emelkedett ki) őt választották meg vezetőnek. Egy középnemes táblabíró, de különösen alispán neve és kapcsolatrendszere fölemelte az egész közeli rokonságot. Tekintélye a katonasorsot választó vagy arra irányított fivérek, unokaöccsök számára jó ezredben, kellemes szolgálatot szerzett. A megyéhez kötött pozíció így biztosított a családon belül egy-két rokonnak érdekes külföldi élményeket, világlátottságot, idegen nyelvek valamelyes ismeretét. Mert a hétéves háború lezárultával, egészen a török háború megindulásáig, mintegy negyed századig, ha tartottak is hadgyakorlatokat, ez volt a lényege a nemesi katonáskodásnak. Minden bizonnyal jelentősége volt annak, hogy valaki a Terezianumban tanulhatott, de aligha tévedünk, ha egy lombardiai századnál szolgáló vagy Belgiumba rendelt ifjú tisztet, vagy a rómaifirenzeinápolyi, a berlini, a szentpétervári, a párizsibrüsszeli útvonalon futárszolgálatot teljesítő „világlátó” testőrt nem kevésbé tekintünk az új műveltség hordozójának.

w Mind a nyugati, mind a keleti országfél fiai helyet kaptak a monarchia hadseregében, s akár Galíciában szolgáltak, akár cseh-morva területeken, mást – jobbat vagy rosszabbat – láttak, mint otthon. A középnemesség és az új arisztokrácia fiainak átnevelése, talán manipulálása nagyobb mértékben kötődik a hadsereghez, mint azt eddig, a testőrírók vallomásainak ismeretében, a Terezianum nevelési eredményeinek méltatása után gondolhatnánk. Amikor Széchényi Ferenc a Terezianum neveltje lett, az új növendékek száma igen megcsappant. Igaz, hogy ott találta Batthyány Ignácot, Festetics Györgyöt s a magyar kulturális élet más jeles ígéreteit, de akár a katonai akadémián, itt, a jezsuitákkal megindított, majd ”világiasított” Terezianumban is kicsiny a magyarok arányszáma. A fentieknél valamivel idősebb Skerlecz Miklós például Bolognában folytat jogi tanulmányokat, s a legtöbb katolikus nemesifjú beéri a nagyszombati egyetem lehetőségeivel.

Az ifjú evangélikus és református nemesek körében az új elvek elfogadása legalább olyan mértékben írható a hallei, lipcsei, jenai egyetem javára, mint később Göttingáéra. A protestáns fiatalok itt ismerkednek meg olyan történeti, jogi felfogással, új tudományokkal, így a statisztikával, a gazdaságtannal, melyeket a közéletben is, de magánemberként is, ha csak birtokuk agrár- és ipari lehetőségeire összpontosítják figyelmüket, magas szinten hasznosíthatnak. Mária Terézia uralkodása idején utazik a már emlegetett jeles tehetség, Podmaniczky József a göttingai egyetemre, hogy azután tanulmányait európai körúttal zárja le. Podmaniczky művelődéstörténeti szerepe is fontos, de mint a társadalmi-gazdasági viszonyok értő bírálója, aki kortársait és a fiatalabb nemzedéket tartósan irányította, különösen magára kell hogy vonja figyelmünket. Egyébként felfigyeltek rá mindazon külföldiek, akik magyarországi látogatásuk során megismerkedtek vele.

A teréziánus időkben tehát tájékozódik, művelődik, érlelődik, s látszólag a rendszerhez idomul egy felvilágosult nemesi réteg, amely racionális világfigyeléssel egészen új törekvéseket kapcsol össze. Ez a réteg nem homogén, olyannyira nem, hogy tagjai sokszor csak másod-harmadlagosan ismerik egymást. Nem érintkeznek egymással, inkább csak „tudnak” egymásról. A kor közlekedési szintje, az utak állapota olyan, hogy egy felvidéki vagy tiszántúli nemes könnyebben juthat el Bécsbe, mint Kőszegre vagy Fiuméba, az országhoz kapcsolt szabadkikötőbe. Talán ezért vállalnak éppen Fiuméban szívesen hivatalt néhányan – katolikusok, protestánsok –, akiket a teréziánus korszak végén már József híveiként tartanak számon, akik tőle várják a magyar gazdasági élet megújítását.

Csak ismételhetjük a sokszor elmondottat: a felvilágosult abszolutizmus és a magyar társadalom ha nem is dirigens, de mérleget elbillentő rétege, a köznemesség között valaminő együttműködés csak a gazdaságpolitika megváltoztatása árán lehetett volna tartós, A felpezsdült Bécs nyújtotta szellemi élmények, a rokonszenves megújulási tünetek – színház, opera, friss irodalom, európai szinten is nagyon modern művelődési törekvések – kiválthattak csodálatot, utánzási, alkalmazási vágyat, még irigységet és meghasonlást is, de ha a hazai feltételek nem javultak, ha a rangos Kazinczy család nem tudta Ferenc fiát külföldi egyetemre küldeni, mert jövedelme ilyen szellemi befektetést nem tett lehetővé, ha egy közepes hivatal elnyeréséért hitet kellett változtatni, akkor a haladás igenlését hamarosan konfliktushelyzet váltotta fel. A gazdasági táblázatok, az export- és importkimutatáok, melyek hála Zinzendorf Károly hivatali buzgalmának, el is készültek és fenn is maradtak, tanúsítják: nincs változás az áruösszetételben. Hiába minden törekvés új vállalkozások létesítésére, a kivitel agrárjellegű a jozefinus korszak végéig. Hiába a törekvés a borexport megmentésére. Elveszett a sziléziai piac, és 1772 után a lengyel piac java része is elvész.

A nemesi középréteg nem átmeneti nehézségekkel küzd. Nem tud lendületesen hitelezőket szerezni és nagystílűen eladósodni, mint a magasabb szint képviselői. Még csak érdekházasságokkal sem segíthet magán. Az úri földek sok nemzedék örökösödése folytán szétszóródott mozaikdarabok, nagyon nehéz a „kommasszálásuk”. Egyik faluban udvarház, major, másikban néhány töredéktelek, a harmadikban malom, pálinkafőző, a negyedikben telkek és zsellérházak. A szántó, a legelő minősége régiótól függően nagyon ronthatja vagy javíthatja a család helyzetét. Az értékesítési nehézségek ellenére lényeges, hogy rendelkezik-e szőlővel a birtokos, s hogy az abból nyert bor csak a saját asztali szükségletét fedezi, vagy a kicsiben-nagyban való eladásra is elegendő?

A szállítási viszonyok a dunántúli nemes számára természetesen kedvezőbbek. Az elháríthatatlan, a kijelölt vevő, az osztrák piacot képviselő kereskedő vagy házhoz jön, vagy néhány órás, egy-két napos fuvarral vagy vízi úton elérhető. De mit tegyen, aki távoli megyékben birtokos, akinek tengelyen szállítani veszélyes, hosszadalmas és költséges? Számára az állattenyésztés is kétes vállalkozás, hiszen leromlott áruval érkezik a felvevőhöz, s csak ínség idején tekintenek el az igényes bécsiek a hús minőségétől.

A nemesi jólét vagy süllyedés egyik kulcsa tehát az, hogy hol a régió, melyen a szórt birtoktestek, töredékek fekszenek, s hogy a föld mélye nyújt-e kereseti lehetőséget? A hegyvidékek vas- és rézbányáiban nemesek és polgárok egyaránt érdekeltek, de az értékesítés, az ipari feldolgoztatás nehézségei nagyok. Elég a Zinzendorf Károly magyarországi utazása előtt felvett, azzal párhuzamosan készülő kézműipari felmérésre gondolni. Bár az összeírás – csakúgy, mint az évszázadok védekező gyakorlata során készült egyéb, személyekre és javakra vonatkozó kimutatások – a helyi hatóságok tudatos passzivitása miatt egyáltalán nem hiteles, a tételenként odaképzelt korrekcióval sem jelez a magyar nemes agrár- vagy ipari vállalkozásai számára nagy reményeket. Tudjuk, hogy egyes iparágak, különösen a birtokhoz kapcsoltan működő, kihelyezett munkával az uraság vagy tiszttartója ellenőrzése alatt folyó munkálatok (gondoljunk például a Szepességben nagy eredménnyel folyó vászonszövésre) tekintélyes bevételt hoznak, a gazdasági kép mégis elszomorító. Túl az elmaradás politikatörténeti előzményein, a bécsi merkantilizmus negatív hatása semmiképpen sem vitatható.

Így aztán pótcselekményekre kerül sor. Az eredményekkel elégedetlen, a gyermekei sorsáért joggal aggódó középbirtokos amúgy is mérsékelt jövedelmének egy részét pörösködésre fordítja. A földet, erdőt, bányát több pör is terheli. A nemes azokkal a rokonaival, birtokos társaival pörösködik, akikkel a szakítás átmeneti időszakain túl őszidőben, télen együtt vadászik, akinek fiát-lányát lányának, fiának jövendőbelijéül kiszemelte. Az atyafiságos kapcsolatok fenntartását a többségükben szintén nemesi származású ügyvédek tevékenysége teszi lehetővé. Folynak a pörök, néha évtizedekig is, és sok pénzt emésztenek. A költségek fedezését szolgálja – szerencsésebb családoknál –, ha rendelkeznek a jóhírű borvidéken szőlővel. Időszakunkban a hitelképességnek is jó alapja ez, hiszen az el nem adott borra a helybeli zsidó kocsmárostól azonnal, a leendő termés hozamára rokontól-baráttól, de akár ellenségtől is általában 6%-os interesre kölcsön kapható. Az eladósodott monarchiában adósnak lenni nem okozott kényelmetlen közérzetet. Különben is a családi levéltárak tanúsága szerint ugyanaz a személy egyszerre tartozik is, követel is: a passzívák és aktívák a gondosan vezetett kimutatásokban gyakran szinte kiegyenlítik egymást. A bonyolult helyzetet rendezendő, a családok különböző ágai vagy a közbirtokosság időnként együttes fellépésre kényszerülnek. Szervezeti keretet alakítanak ki, hogy az ügyletekben fennakadás ne legyen. A vezető nem feltétlenül a legfontosabb, inkább a legkevésbé elfoglalt személy, aki tulajdonképpen bonyolít, és nem irányít. A régi kötelmek továbbélését jelzik az úgynevezett nemzetségi gyűlések, melyek a familiae director elnöklete alatt tárgyalnak, például a magát Lehel vezértől származtató Máriássy család esetében.

„Mihelyt családunk két fő ágra vált, e két ág a legrégibb időktől kezdve marakodott, s három évszázadon át gyötörte egymást pörösködéssel. A rokoni vért újból és újból elárulták, és a viszálykodással elérték, hogy igen nagy javakat elvesztegettek.”[1] Így ír Berzeviczy Gergely egykori szabadkőműves „testvérének”, Kovachich Márton Györgynek, aki iratgyűjteménye számára kérte a családnak Károly Róberttől adományozott privilégium-levelét. A negatív válasz a jogászt a sárosi bárói ághoz utasítja, „akik nagy arisztokraták…, utalni kell a család régi fényére, mellyel ők büszkélkednek, s melyen én csak szomorkodom.”[2] Tegyük hozzá: a bárói ág katolizált, s éppen a tudós Berzeviczy Gergely hivatalnokoskodása idején egyik tagja alnádorságig jutott.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására

Éppen Berzeviczy Gergely apja járt egyszer úgy az udvarnál, hogy Ferenc-napot ünnepeltek. Az udvari vendégek mögött állhatott, végignézhette a császár tiszteletére tartott vacsorát, és még a trónörökösnek is kezet csókolhatott. A deputáció kérését nem utasították el, de nem is teljesítették.

Tanulságos e korból Berzeviczy Gergely diák-diáriumában fennmaradt néhány házi dolgozat. Ezek közül a De imperio pleno-absoluto, továbbá a De statu monarchico-democratico a német természetjogi szokványokon kívül Montesquieu megállapításait is tartalmazza. A jozefinus korszak végén ugyanő már nem az államformákról és azok vezérelvéről elmélkedik, hanem a rabszolgaságról írt Montesquieu-fejezetet idézi, azonosítva a magyarokat a legyőzött és rabszolgaságra vetett, Tacitus jellemezte népekkel.

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

Még magyar protestánsok is felutaztak Bécsbe, s a fiatal Berzeviczy Gergely „nagyra becsülte az experienciát”,[3] az egyszeri élményt: pápát láthatni és a hívők százezres tömegét a szűk bécsi utcákon.

A belga válság

Széchényi Ferenc is ekkor járt spaai fürdőzés után az országban, de Berzeviczy Gergely érzékenyebb észlelője a fejleményeknek: „Életemnek ez a szakasza nagyon fontos – írja 1787-ben Brüsszelből –, angliai tartózkodásom kialakította politikai ismereteimet és nézeteimet, amelyek megelőzőleg még homályosak voltak. A forradalom, ami itt a szemem előtt folyik, már a távolból is jelentősnek tűnt, közelről azonban még érdekesebb. Igen mély benyomást tesz rám. Két hónapja, úgy érzem, egészen átalakultam. Az egész Osztrák-Németalföld erjedésben van. A lakosság szilárdan elhatározta, hogy mindent megtesz szabadsága és alkotmánya megvédése érdekében. A császár rendeleteit elvetették, s az egész ország fegyverben áll, úgy, mint 200 évvel ezelőtt… A helytartót rábírták, hogy állítsa vissza az alkotmányt. Az örömujjongás rendkívüli. Minden várost kivilágítanak, az előkelők ingyenbálokat, lakomákat adnak a népnek, mindenki sárga-vörös kokárdát visel hazafias buzgalma jeléül. Nem tudni, mit szól mindehhez a császár. Így hát az ország ellenállásra készül. A polgárok fegyveresen járkálnak, muníciót, készleteket gyűjtenek… Felemelő látvány a nemzet bátorsága, elszántsága a szabadság érdekében.”[4]

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A felnőtt korosztály a fiatal utánpótlásra is gondolt. Nemcsak Kazinczy, Berzeviczy Gergely, majd Dessewffy József is korán került a „legények”, majd a mesterek közé. A szervezeti tagság egyben kötelezettséget jelentett, hogy nemzetközi színvonalra törekednek. II. József uralma idején tódulnak a nemesifjak, a mecénások támogatta értelmiségiek a külföldi protestáns egyetemekre. Valóra akarják váltani a néhány éve formába öntött szabadkőműves alkotmányt, a jog; az ökonómia, a tudomámy, a teológia területén korszerűen akarnak dolgozni a köz javára, s természetesen saját javukra. A fiatalítási folyamat és a feltűnő mozgékonyság jellemző a nyolcvanas években a magyar szabadkőművességre. A bécsi levéltár őrzi számunkra a hazai páholyok névsorait, a ugyanott áttekinthető a számos bécsi páholy magyar látogatóinak listája is. A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is. Megismerkednek a kancelláriák, az egyes tanácsok tisztviselőivel, sőt külföldi követségek leleményes titkáraival is. Bécs valódi nagyváros, de így befogadtatva mégsem nyomasztó számukra. Élményeiket naiv büszkeséggel taglalhatják otthonukban, s ha talán túl is értékelik az itt szerzett szabadkőműves kapcsolatokat, az érintkezési formák könnyedsége, a kulturális lehetőségek gazdagsága termékenyítően hat hazai környezetükre is.

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja. őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[5] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja.

A jozefinizmus a mérlegen

Az értelmiségi pályára igyekvő fiatalok, nemesi és polgári ivadékok irányulása pedig kettős: az egyik csoport, főleg Skerlecz Miklós és Podmaniczky József mögé sorakozva az ország gazdasági helyzetével békétlenkedik. Közülük Berzeviczy Gergely majd maradandót alkot, de Berzeviczy nem állt egyedül; hivatali munkájában és otthoni környezetében osztályos társainak egész kis csapata, szinte konzultatív segítséggel támogatta.

Kosáry Domokos

Zene és ének

Podmaniczky József kitűnően játszott zongorán, Berzeviczy Gergely pedig hegedűn.

Benda Kálmán

Nemzeti és társadalmi reform

Berzeviczy Gergely, ekkor a helytartótanács fiatal, kezdő tisztviselője, röpiratot írt, s abban azt fejtegette, hogy történelmünk utolsó háromszáz évének legfőbb tanulsága: csak a Habsburgoktól elszakadva szerezhetjük meg nemzeti függetlenségünket.

Az országgyűlési rendszeres bizottságok munkálatai

Mivel azonban az udvar még ennyi reformot sem látott szükségesnek, a 16 hatalmas folió kötetet kitevő „systematicum operatumokat” elkészülésük után irattárba helyezték. Hiába sürgették felhasználásukat egyesek – mindenekelőtt Berzeviczy Gergely, akiről később meg részletesebben szólunk –, s hiába hivatkoztak rá az országgyűlési tárgyalásokon többször is, csak 1825–1827-ben veszi majd elő hivatalosan az országgyűlés, nyomtatásban is kiadva a végső javaslatokat, hogy az akkor kiküldött új bizottságoknak rendelkezésére álljanak. Az 1832–1836. évi országgyűlés egyes reformjavaslatai ezekből a bizottsági jelentésekből indultak ki.

A patrióta nemesi ellenzék

Berzeviczy Gergely, ekkor a helytartótanács fogalmazója, még XVI. Lajos kivégzésére is talált mentséget. „Nem a királyok kedvéért vannak a nemzetek, hanem azért vannak a királyok, hogy a nemzetek jólétéről gondoskodjanak” – írta 1793 januárjában. Lajos nem tette ezt, sőt megszegte a nemzettel kötött szerződést: azokhoz az arisztokratákhoz csatlakozott, akik Franciaország minden bajának okozói voltak. „Gyáva és alacsonyrendű” viselkedésének köszönhette sorsát. Ő ugyan, ha rajta múlik, nem végeztette volna ki, hanem száműzte volna, de „ahol egyszer a sokévi elnyomás után kitör a népi forradalom, ott nehéz a tomboló árnak határt szabni”.[6] Nagy lelkesedéssel figyelte a lengyelországi eseményeket is, ahol a király, II. Szaniszló Ágost a köznemesi-nemzeti párt mellé állt, s az 1791. május 3-i alkotmány megtörte a főurak hatalmát.

A demokrata értelmiség

A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

A szervezkedés

Először a pesti „klubisták” beszervezésére került sor. A Hajnóczy és Szentmarjay körüli csoportból Abaffy, Szentjóbi Szabó, Verseghy, Berzeviczy, Kovachich, Koppi és a baráti kör többi tagja az elsők között volt.

A per a királyi kúrián

A többi 11 halálos ítéletet az uralkodó bizonytalan ideig tartó börtönre változtatta. A „nemzet díszei”, ahogy Berzeviczy írta, hosszú évekre Kufstein és Spielberg börtöneibe kerültek, hogy közülük nem egy soha többé vissza ne térjen.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Néhány nappal Sándor Lipót főherceg temetése után, Ferenc király megkezdte a magyar kormányzat vezető méltóságainak leváltását. Július 20-án azonnali hatállyal fölmentette Zichy Károly gróf országbírót, Ürményi József személynököt és Haller József gróf tartománybiztossági főigazgatót. Nem sokkal később eltávolította Majthényi László helytartótanácsost, míg ócsai Balogh Péter, az 1790-es nemesi mozgalom vezére – nem várva meg, hogy elmozdítsák – egészségi állapotára hivatkozva leköszönt kancelláriai tanácsosságáról; úgyszintén Berzeviczy Gergely, a híres nemzetgazdász – akiről ma már tudjuk, hogy tagja volt a jakobinus mozgalomnak – felfedeztetésétől félve otthagyta a helytartótanácsot, hogy szepességi birtokaira vonuljon.

Az elnyomott függetlenségi és reformtörekvések

Már korábban is említettük Berzeviczy Gergelyt, a kor neves nemzetgazdászát. Szepességi előkelő protestáns nagybirtokos család sarja volt. Előbb jozefinista, majd Ferenc reakciós uralmának hatására a polgári reformerekhez csatlakozik, tagja volt a magyar jakobinus mozgalomnak. 1795-ben a letartóztatást, és így a biztos börtönt sikerült elkerülnie, de tanácsosabbnak vélte a helytartótanácsban viselt állását önként odahagyni. Birtokaira húzódott, s ott élt látszólag teljes visszavonultságban. Látszólag, mert a magyar jakobinusok emlékét névtelenül írt nagy röpiratban ő védte meg a világ előtt, s miközben közgazdasági, kereskedelmi és társadalmi kérdésekkel foglalkozik, egyik legbátrabb előharcosa a jobbágyság felszabadításának. Berzeviczy 1809-ben, Napóleon hadainak közeledtekor kidolgozta Magyarország új alkotmányának tervét. Az alkotmánytervet franciául készítette, részletes magyarázatokkal és okfejtésekkel, kimondottan Napóleon számára.

A tervezet bevezetésében ezt olvassuk: „Ezen munka szerzője régi magyar nemesi családból származik és nemesi jogainak élvezetében igen jól érzi magát.” De mint hazafi „kiváltságait kész feláldozni hazája ügyéért”. A haza érdeke teljes átalakulást kíván, ennek elindítását azonban csak a franciák császárától várhatja. Majd így folytatja: „Európa államainak megújhodása, a nagy Napóleon műve, megrázkódtatja most Magyarországot is. Ez fájdalmas jótétemény, bár csak megvalósulnának óhajaim és égető reményeim. Vajha Magyarország. . . felhasználná az egyhamar vissza nem térő pillanatot…”[7]

Az általa szükségesnek vélt átalakulás leglényegesebb pontjai a következők: a nemesség megtartja jogi különállását, de részt vesz a közteherviselésben; a jobbágyság felszabadul a földesúri függés alól, s szabad parasztként földje tulajdonosává válik; a földesúri és az egyházi adó fizetése megszűnik; a katolikus egyház óriási földbirtokait lefoglalják az állam javára, a papok állami fizetést fognak kapni; az országgyűlés alsó tábláján a parasztság képviselői is helyet kapnak; szétválasztják a hatalmi ágakat a kormányzatban; a közigazgatás elkülönül a bíráskodástól; megvalósul az alkotmányos monarchia.

Ez a javítás, reform vagy megújhodás – olvassuk a tervezet végén – nem mehet végbe Magyarországon másként, csak államfői diktatúra által, mert Magyarország lakosságát nemzetiség, vallás, rend és osztály szakítja csoportokra, mert az állam érdeke mindig ellenkezik valamelyik csoport érdekével, mert az egyes csoportok nyugtalanok, egymás iránt bizalmatlanok, s így sohasem bontakozhat ki az igazi hazafiság, melynek első kelléke, hogy saját érdekeit kész feláldozni a haza javára.

Batsányi, Besse és Berzeviczy elképzelései egyazon körbe tartoznak. Mindhárman Napóleontól várták hazájuk sorsának jobbra fordulását, s mindhárman tőle remélték a magyar viszonyokat tekintve igen jelentős, azt is mondhatnánk, forradalmi jellegű reformokat. Mindez pedig egyrészt azt mutatja, hogy az 1790-es évek reformeszméi a társadalom mélyén, magában a nemességben is tovább éltek, s hogy ezek a patrióta reformerek Ferenc rendőruralma alatt immár csak a külső beavatkozásban reménykedtek, Napóleontól és hadaitól várták a kibontakozást. Magatartásuk a hazai helyzet kényszerűségéből fakadt, s a magyar polgári fejlődés egyik fontos és lényeges állomása volt, mert az 1794-es törekvések folytonosságát képviselte.

Hogy Batsányi röpirata, Besse följegyzései és Berzeviczy tervezete eljutott-e Napóleonhoz, s ha igen, elolvasta-e őket, nem tudjuk.

Vörös Károly

A paraszt állami és földesúri terhei

Ám földesúri és hatósági terhek ilyen együttes nyomása alatt csodálható-e, ha a 18. század végén a magyarországi paraszt helyzetének minden bemutatója – még a jóindulatúak: Berzeviczy, Tessedik, de még a harmincas évek elején Berzsenyi is – a parasztság demoralizálódásáról ad hírt? A paraszt tudatlan, maradi, csökönyös, durva, helyenként cinikus, rosszindulatú, gyanakvó, aki még a saját sorsát egyértelműen javítani alkalmas felsőbb rendeléseket, földesúri kísérleteket sem hajlamos sem elismerni, sem átvenni, szinte tudatosan és szándékkal tartva fenn gazdaságának szervezetlenségét, mint ahogy általában képtelen az összehangolt tervszerű munkára – olvasható e szerzőknél. A leírók józan és felvilágosodott pillantása végül is mindebben felismerte a paraszt reménytelen és kilátástalan, életét szűkösen még fenntartó, de annak valamelyes emelkedését biztosítani már nem képes helyzetének, végső soron és áttételesen a feudalizmus válságának a hatását.

A paraszti árutermelés lehetőségei és a felhalmozás korlátai

Ami a felhalmozás korlátait illeti: Berzeviczy Gergely – aki 1802 tájt először készített tételes mérleget a paraszt bevételeiről és kiadásairól és majdnem fél évszázad múlva, 1846-ban a konzervatív, hideg pillantású józan francia szociológus, Le Play is (utóbbi miután számba vette a hatvani 1/4 telkes jobbágy összes elképzelhető értékét, bevételét és kiadását, s kénytelen volt megállapítani, hogy a család háztartási mérlegében 1400 ténylegesen ledolgozott munkanap után a természetbeni bevétel 886 és a pénzbeli 292 franknyi értéke teljesen fedezi a kiadásokat) alapjában azonos eredményhez jut. Oda tudniillik, hogy a felhalmozás ilyen korlátai miatt a paraszt egyetlen lehetősége birtokának, gazdálkodásának bármilyen modernizálására – következésképpen jövedelmének szaporítására – Le Play számítása szerint 2870 frank értékű vagyonának megterhelése.

A konfliktusok: a parasztmozgalmak

A művelt Czindery Pál, Berzeviczy felvilágosodott levelezőtársa már 1796-ban somogyi megyegyűlési beszédében országos visszhangot keltve utalt a parasztjaitól körülvett falusi birtokos nemesség aggodalmaira (figyelmeztetés, mely majd Kölcsey híres úrbéri beszédében fog visszatérni).

A bizottsági munkálatok

A három évtized alatt jobbító szándékokkal akár gazdasági kérdések kerültek tárgyalásra (ennek kapcsán akár csak a legközvetlenebbül agrotechnikai újításokról lett légyen is szó), akár a művelődés bármely ágában született meg valamely, bár csak szerény értékű vagy jelentőségű alkotás – a gazdaságpolitikáról nem is beszélve –, mindegyik előbb-utóbb szükségképpen érintette a fennálló társadalmi, illetve politikai struktúra korlátait. Így azután az agrárszakemberek (Nagyváthy, Pethe, Tessedik, Balásházy), a statisztikusok (Schwartner, Magda), a pedagógusok, a közgazdászok (Berzeviczy), a jogászok (például az úrbéri jog összefoglalói), a történészek (Horvát István), s főleg a valóságot, annak ellentmondásait, illetve lehetőségeit ábrázolni a legszélesebb hatással képes szépírók még társadalmilag-politikailag maradi tartalom mellett is legalább a hajdani nemzeti önállóságot sokszor (ha csupán környezetként is) idéző munkái valamely fokon már objektíve fenntartották, sőt idővel erősítették a változás szükséges voltának azt a tudatát, mely 1790-ben kezdett el nyíltan szóhoz jutni.

A tudományok

A kor statisztikai tudományosságának jelentősége a polgárosodás szempontjából azért sem elhanyagolható, mert elsősorban a statisztikai munkák kereteiben kerülhettek alaposabb megtárgyalásra bizonyos közgazdasági problémák. Ilyenek persze már a század végén felbukkannak, és ettől kezdve a legváltozatosabb témákhoz kapcsolódva és egyre általánosítóbb, tudományosabb formákban és tanulságokkal kerülnek tárgyalásra. Előbb útirajzokban vagy országgyűlési gazdaságpolitikai munkálatokban mint Skerlecz Miklósnál; majd már keveredve sajátos társadalompolitikai kérdésekkel, mint a jobbágygazdaság mérlegét először felállító Berzeviczy Gergelynél (De commercio et industria Hungariae, 1797).

Lábjegyzetek

  1. Országos Széchényi Könytár Kézirattára Quart. Lat. 43. XXIV. fol. 16.
  2. Ugyanott. fol 17.
  3. Berzeviczy Gergely levele anyjához, Pozsony, 1782. április 20. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus. Budapest, 1967. 260.
  4. G. Berzeviczy, Aus den Lehr- und Wanderjahren eines ungarischen Edelmannes. Leipzig, 1897. 63–64.
  5. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.
  6. H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus. Budapest, 1967. 198–199.
  7. Marczali Henrik, Berzeviczy Gergely magyar alkotmányterve. Budapesti Szemle, 1933. 231. kötet 16.

Műve

Berzeviczy Gergely De conditione et indole rusticorum című munkája (a szerző tudta nélkül megjelent 1806-ban; magyarul: Gaál Jenő, Berzeviczy Gergely élete és művei. Budapest, 1902. 2. rész 129–145., továbbiakban: Berzeviczy).

Irodalom

A középnemesség közbülső, közvetítő, a politikai mérleg ingadozásait nem egy ízben eldöntő rétegét egy középnemes, Berzeviczy Gergely életútjának, rokoni hálózatának, ellenlábasainak vizsgálata során ismertük meg. Ismereteink alapját a Berzeviczy család idősebb nemzedéke, majd annak tudós fia mintegy 56 foliónyi levelezésének, gazdasági, társadalmi iratainak (Magyar Országos Levéltár P 53) tanulmányozása adta, majd rátértünk, szélesebb földrajzi közegben, előbb más felvidéki (Szirmay – Magyar Országos Levéltár P 639, Dessewffy – Magyar Országos Levéltár P 86. Radvánszky – Magyar Országos Levéltár P 566), majd a dunántúli családok közül a Czinderyekre vonatkozó szórt anyagra.

Podmaniczky József szerepével folyamatosan foglalkozunk, lévén ő Berzeviczy idősebb barátja, majd hivatali főnöke.

A szabadkőműves alkotmányon (a Draskovich—obszervancia idézendő elaborátumán) túl egyelőre csak Berzeviczy néhány szabadkőműves beszédének tervezete, Dessewffy József több kiadatlan levele tekinthető bizonyítéknak.

A szabadkőműves alkotmányban ajánlott tematika, akár politikusoknak, akár katonáknak, papoknak vagy jogász-publicistáknak kínál feldolgozandó kérdéseket a hetvenes évek tan- és olvasmányanyagának friss benyomásai alapján, korszerű igénnyel készült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a következő évtizedekben ki-ki – munkájának vagy kényszerű munkátlanságának jegyében – a felkínált témákon dolgozik. Elmondható ez Hajnóczy Józsefről, Benczur Józsefről, Berzeviczy Gergelyről, Skerlecz Miklósról, Almássy Pálról, Podmaniczky Józsefről, vagy a nem alkotó, de cselekvésükben ezeket a célkitűzéseket követő Teleki Lászlóról, Széchényi Ferencről, Festetics Györgyről.

A jozefinista nemesség és értelmiség megismeréséhez Berzeviczy Gergely életútjának tanulmányozása nagy segítséget nyújtott. A jozefinista fiatalember kezdeti lelkesedését, mihelyt a reformok konkrét formát öltenek, és nem merülnek ki a tolerancia érvényesítésében, már seholsem találjuk. II. József uralmának végén kemény iratokat szerkeszt, szabadkőműves beszédet tart, ez az egyetlen megnyilatkozás, amely e régióban a 18. század végéről fennmaradt. H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely… (Budapest, 1967. 313–315, 317–326).