Besztercebánya

A Múltunk wikiből

szlovákul Banská Bystrica, lengyelül Banská Bystřice, németül Neusohl, latinul Neosolium

város Szlovákiában, 1920-ig Magyarország része, vármegyeszékhely
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Radvány (szlovákul Radvaň) Besztercebánya településrésze. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Radvány látképe a Garam hídjáról

Garamkirályfalva (szlovákul: Kráľová) Besztercebánya városrésze, egykor önálló község Wikipédia

1542
február 19. I. Ferdinánd országgyűlése Besztercebányán. Személyesen nem jelenik meg. (I. tc.: a hűtlenségért elvett birtokokat mindenki kapja vissza; XXVIII. tc.: megadóztatja a nemeseket.)
1543
november 19. Ferdinánd e napra országgyűlést hív össze Besztercebányára. (X. tc.: az adó háromnegyed részét az ország védelmére kell fordítani.)
1560
Megkezdődik a besztercebányai városi templom átépítése reneszánsz stílusban.
1564
Besztercebányán megkezdődik a reneszánsz stílusú városháza építése.
1620
május 31. Bethlen Gábor e napra országgyűlést hív össze Besztercebányára, ahol maga is megjelenik. (I. tc.: megújítja az előző pozsonyi országgyűlés vallásügyi rendelkezéseit; VIII. tc.: az egyházi javakat a király nem adományozhatja el, jövedelmük csak a végek fenntartására fordítható; X. tc.: az adó hovafordítását teljhatalommal felruházott kincstartó ellenőrizze; XXXII. tc.: a király csak a tanács, illetve a földesurak javaslatára adományozhat nemességet.)
május Bethlen Gábor fejedelem katonai segítséget kér a Portán.
augusztus 25. Bethlen Gábort a besztercebányai országgyűlés a Habsburg-ház trónfosztásával királlyá választja. (Nem koronáztatja meg magát, de a választási feltételeket aláírja.)
augusztus 27. A magyar–cseh szövetség közös követsége Besztercebányáról a Portára indul.
1695
Az udvar 1695 és 1703 közt több szerződésben leköti a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai (Belső-Ausztria) és a zalatnai (Erdély) higanybányák termelését különböző németaLföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül.
1776. január 15.
Mária Terézia felállítja az esztergomi érseki főegyházmegyéből kiszakított besztercebányai, szepesi és rozsnyói püspökségeket.
1830.
Üzemelni kezd a besztercebányai cukorgyár.

Tartalomjegyzék

Sinkovics István

Kormányválság János királyságában

Gritti, akinek bérletei voltak a Török Birodalomban, és pénzügyletek kapcsolták a szultáni udvarhoz, Magyarországon a hivatalaiból húzott jövedelmek mellett még igényt tartott az erdélyi sóra és a besztercebányai rézbányászatra is (mindkét esetben a bérlő Fuggerekkel került szembe).

A gyalui egyezmény

Ferdinánd 1542 áprilisában, Izabella júliusban hagyta jóvá a megállapodást. Ekkor már javában folytak a török elleni hadjárat előkészületei, melynek elsődleges célja Buda visszafoglalása volt, még mielőtt az ellenség végleg berendezkedik benne. Szinte ugyanabban az időben ült össze az országgyűlés Besztercebányán, a német birodalmi gyűlés pedig Speyerben. Ferdinánd biztosokkal képviseltette magát a magyarországi rendek ülésén, maga pedig Speyerbe ment.

A besztercebányai országgyűlés igen népes volt, mintegy kifejezte, hogy az ország sorsára messze kiható kérdésekben kell dönteni. Megjelent 6 főpap, 27 főúr, továbbá 32 vármegye, 18 királyi és bányaváros küldötte, s ott voltak távoli vidékek – Zala, Tolna, Somogy vármegye – meg a török torkában fekvő Székesfehérvár és Esztergom küldöttei is. Nem képviseltette magát a még bizonytalan sorsú Erdély, és a Tiszántúl jelentős része, sem az ismétlődő török támadásoknak kitett Szlavónia és Horvátország.

Az országgyűlés legfontosabb feladata a török hadjárathoz szükséges pénz és katonaság biztosítása volt. Minden jobbágyportára 1 forintos hadiadót róttak, mentességet senkinek sem adtak, a fizetésbe a zselléreket is arányosan bevonták. A nemeseket hatvanadadóra fogták (ez telkenként 40 forint egyhatvanad része volt, kisebb terhet jelentett, mint a jobbágyokra kivetett 1 forint), a városi polgárokat ingó és ingatlan vagyonukhoz igazodó adófizetésre kötelezték, még az idegen kereskedőket is megterhelték értékeik egynegyvened részének levonásával. Kimondták, hogy ha a király személyesen vesz részt a hadjáratban, a főrendek és közrendek fejenként kötelesek hadba vonulni, egyúttal minden 20 jobbágy után 1 lovast felfegyverezni. A védelemhez szükséges intézkedések meghozatala után az összegyűlt nemesek – mint már annyiszor – újra törvényt hoztak a Lajos király halála óta jogtalanul elfoglalt vagy eladományozott elzálogosított birtokok visszaszármaztatásáról. Végül felkérték Izabellát és tanácsosait, hogy a végzéseket fogadják el és hajtsák végre.

Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására

A további védekezés megszervezésére Ferdinánd 1542 novemberére Pozsonyba hívta a rendeket. A birodalmi hadsereg kiábrándító szereplése és Perényi elfogása miatt feltűnően kevesen jöttek össze. A helyzet annyira súlyos volt, hogy a király személyesen nyitotta meg az országgyűlést. Bejelentette, hogy a jövőben elsősorban magyar és olasz csapatokra kíván támaszkodni. A védelemhez további adókat kért, s a beszedés és katonaállítás hatékonyabb megszervezését ígérte. A rendek újra megszavazták a Besztercebányán megajánlott katonaságot és adót, s az utóbbit jobbágytelkenként – két részletben fizetendő – 2 forintra emelték.

Az oszmán hatalom új hódításai

Az 1543. november 19-én Besztercebányán összeülő országgyűlésnek súlyos veszteségeket kellett tehát tudomásul vennie: fontos várak sora (köztük két királyi székhely) elesett; a szigetként körülzárt várak és városok sorsa megpecsételtnek látszott; a török fősereg mellett száguldozó tatár csapatok nyomán olyan vidékek is pusztává váltak, amelyeket maguk a hadjáratok nem is érintettek. A Dunántúlon rémület lett úrrá, az emberek menekültek, amerre tudtak, és a félelem más országrészekre is kiterjedt. A következő évi hadjárat reményében a rendek kétségbeesett intézkedéseket hoztak: újra megszavazták a portánkénti 2 forintos adót, és minden 100 jobbágy után 6 lovas kiállítását – négyet a befolyó adóból, kettőt a főurak és nemesek jövedelméből. A király személyes jelenléte esetére fejenkénti hadba vonulást, s 100 jobbágyonként a nemesek költségére további 2 lovast, a jobbágyokéra 20 gyalogost ígértek. A főkapitányokat felhatalmazták, hogy várostrom esetén vagy ha a török új várat akar építeni, fejenként hívják hadba a nemeseket és parasztokat.

Új védelmi vonal kialakítása

A Besztercebányán 1543 őszén összeült főrendek tehát a várak építésének fontosságát hangsúlyozták. A Dunán túl, ahol a leginkább voltak megerősíthető helyek, hosszú szakaszon kellett védekezni; a Dunán innen, ahol a török a gabonatermő vidékeket és a Garam menti bányavárosokat fenyegette, az Ipoly és a Garam mellé kívántak várakat építeni. Bár a tiszántúli vármegyék sorsa – Ferdinándhoz vagy Erdélyhez csatlakozásuk – még bizonytalan volt, a főrendek ide, kelet felé is szükségesnek látták akadályt állítani az ellenség útjába. Az egész végvári láncolatba javarészt lovasokból álló, 16 ezres védősereget kívántak telepíteni, közel akkorát, amekkora török sereg támadásával számolni lehetett.

Zimányi Vera

Magyarországi bányatermékek az európai piacon

A délnémet tőkések e tevékenysége alapvetően érintette Magyarország gazdasági életét. Az ország ugyanis eléggé gazdag volt bányakincsekben. A legjelentősebb bányák az egykori szóhasználat szerint alsóságinak nevezett hét Garam menti bányavárosban: Körmöc-, Selmec-, Beszterce-, Új-, Béla-, Baka- és Libetbányán, valamint az úgynevezett felső-magyarországi bányákban: a szepességiekben és Szatmár, Máramaros, Bereg vármegyében, továbbá Bihar, Zaránd és Arad vármegyében és Erdélyben voltak. A fémeken kívül jelentős, exportálható mennyiségű sót is bányásztak Máramarosban és Erdélyben.

A 15. század második felében Európa-szerte igen nagy érdeklődés mutatkozott a réz iránt; ez ösztönözte a korszak legvagyonosabb délnémet tőkés családját, a Fuggereket arra, hogy bekapcsolódjanak a tőkehiánnyal és technikai nehézségekkel küszködő besztercebányai réztermelésbe. A már korábban is nagy bányavállalkozásokban részt vevő Thurzókkal való házassági kapcsolatok, mindenekelőtt pedig a Habsburgoknak nyújtott jelentős államkölcsönök révén a Fuggerek kezükbe vehették a besztercebányai réztermelést és -kereskedelmet. A tőkés termelési viszonyok egyetlen más gazdasági ágazatba sem tudtak olyan gyorsan és mélyen behatolni, mint a bányagazdaságba. A Fuggerek Magyarországon is nagy tőkeberuházással (1525-ig 200 ezer, 1536-ig pedig már összesen 368 ezer forint befektetésévei), a kor legmagasabb színvonalú technikájával, intenzív, minőségi munkával és bérmunkások alkalmazásával értek el nagyarányú termelésnövekedést. A besztercebányai rézből nem lehetett drót készítésére is alkalmas sárgarezet előállítani, viszont fegyvergyártásra, ágyúöntésre, pénzverésre, rézeszközök készítésére kiválóan alkalmas volt. Kitermelése, magas ezüsttartalma miatt, különös előnnyel járt. A Fuggerek saját kereskedelmi apparátusuk segítségével, főleg a 15–16. század fordulója körül, részben a Villach melletti Fuggerau rézkohójában dolgozták fel a kivitt nyersfémet, s innen szállították tovább Velencébe. A szállítás másik iránya Zsolnán keresztül Teschenbe, Boroszlóba, Lipcsébe, innen a Fuggerek hohenkircheni rézolvasztójába vezetett; az itt feldolgozott rézzel látták el Majna-Frankfurtot, Kölnt, Nürnberget. Boroszlóból azonban tovább, észak felé is vitték: az Odera-Stettin, illetve még gyakrabban a PoznanTorun-Gdansk vonalon, s onnan Antwerpenbe, mely az 1570-es évekig a magyarországi réz legnagyobb nemzetközi piaca volt. Itt a réz egyik legfőbb vásárlója a portugál király volt, aki gyarmataira évi 5-6 ezer mázsát szállított. A réz észak felé nemcsak Boroszlón, hanem Krakkón keresztül is eljutott Gdanskba.

A vállalkozás nagy arányait mutatja, hogy 1494 és 1546 között a besztercebányai rézbányákban 74 281 tonna, átlagosan mintegy évi 24 ezer mázsa rezet és 119 024 kg ezüstöt termeltek, 1526 és 1539 között pedig 267 ezer (évi 19 ezer) mázsa rezet vittek ki, és ez utóbbi időszakban tiszta jövedelmük több mint 1 millió magyar forint volt. Miután a Fuggerek – nevükből származik fukar szavunk – 1546-ban visszavonultak a rézbánya-vállalkozástól, más, az udvarnak hitelező délnémet bankárok, vállalkozók kapták meg a rézbányászat és -kereskedés jogát: 1548-ban Matthias Manlich, 1559-ben Ulrich Link és társasága, 1566-ban Melchior Manlich és Philipp Welser. Melchior Manlich és Philipp Welser évi 120 ezer forintot volt köteles a bányák üzemeltetésére fordítani, melyek egyébként az 1560-as években érték el fejlődésük csúcspontját: 1900–2000 munkást foglalkoztattak, 80–90 ezer forint évi bért fizettek ki nekik, és hozzávetőleg 1300 tonna volt az évi termelésük. A rézércből nyert ezüst mennyisége azonban a korábbi időkhöz képest csaknem a tizedrészére esett vissza, s ez a nyereséget csökkentette.

Antwerpen világpiaci szerepének a németalföldi szabadságharc és forradalom vetett véget. Antwerpen kikapcsolódása felvevő piacok közül súlyos hatással volt a magyarországi rézbányászatra is. A svéd–dán háború (1563–1570) is megnehezítette, a felemelt tarifa révén megdrágította a szállítást a Szund-szoroson át. Ugyanekkor más vidékeken felfejlődött a rézbányászat, és túltermelést eredményezett, így eladhatatlan készletek halmozódtak fel. A bányát 1569-től bérlő augsburgi Leonhard Weiss és Wolfgang Paller 1573-ban leállította a bányászok fizetését, amire ők heves sztrájkokkal válaszoltak, majd tömegesen széledtek el más munkára. Bár 1576-ban már ismét nőni kezdett a termelés, sohasem érte el a korábbi szintet, csupán annak felét. Az 1580-as években konszolidálódott a rézkereskedelem; 1579-ben a bécsi Castell és Croy, az udvar immár osztrák kölcsönzői is bekapcsolódtak a rézbányák művelésébe. Vállalkozásukat a tizenöt éves háború rendítette meg, és 1599–1604 között az üzem, története során először, deficitessé vált. Besztercebánya jelentőségét mutatja, hogy rézbányáiból 1494–1626 között összesen mintegy 135 ezer tonna rezet (százharminchárom év átlagában is több mint évi 10 ezer mázsát) termeltek ki, e mennyiség kilenctizedét nyersrézként exportálták; mindez a külföldi rézipar számottevő fejlődésére szolgált.

Az agrárkonjunktúra és az árforradalom kibontakozása Magyarországon

A rendelkezésünkre álló soproni, szepességi, nagyszombati és besztercebányai ársorok tanulmányozása alapján leszögezhetjük, hogy az árak ezekben a városokban is az Európa-szerte tapasztalható mozgást mutatták. Növekedésük mértéke az Ausztriában megfigyelt, viszonylag kisebb arányú emelkedéshez állt közel. Az 1. ábrán látható, hogy a 16. század első évtizedeiben még csak kismértékű áremelkedés nálunk is a század közepétől fogva vált rohamossá, és a gabonaárak a kezdeti szinthez képest a század végére 4-6-szorosukra szöktek. A szarvasmarha árára vonatkozón sajnos a gabonáénál sokkal kevesebb sorozatos adat áll rendelkezésünkre, azonban így is megállapítható, hogy az 1520-1550-es évek árszintje mintegy háromszorosára emelkedett a század végéig. A borárak már néhány évtizeddel korábban erőteljesen fölfelé íveltek, és a 16. század elejétől az 1550-es évekig megkétszereződtek, majd a század végéig ismét megduplázódtak (2. ábra).

Bányavárosok–kereskedőpolgárok

A városok speciális csoportját alkották a bányavárosok; belső viszonyaikat, erős osztálytagozódásukat jól megvilágítja a Garam-vidéki hét bányatelepüléshez tartozó Besztercebánya, Selmecbánya és Körmöcbánya példája. Mindhárom helyen városonként 36 család tartotta kezében a hatalmat, tagjaik voltak a teljes jogú polgárok, szemben a több száz nem teljes jogú polgárral és a polgárjog nélküli plebejusokkal. A városi hatalomnak ilyen nagyfokú koncentrálódása érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a 36 gyűrűstéri telek első tulajdonosai a városalapító tőkés csoport tagjai voltak. A 16. században is lényegében utódaik voltak a bányarészeket birtokló polgárok (urburárius), egyedül ők rendelkeztek a városban borkimérési joggal. Közülük került ki a bíró és a tizenkét esküdtből álló tanács zöme is, ez a tanács teljesen a gyűrűstéri polgárok befolyása alatt állt. A bányászathoz-kohászathoz oly nélkülözhetetlen erdők közös tulajdonban maradtak ugyan, de kizárólagos haszonélvezőik a főtéri polgárok voltak (akiket ezért Waldbürgereknek is neveztek). A főtér négyszögét sakktáblás utcahálózat vette körül. A bányatelepek körül külön-külön bányásztelepek alakultak ki. A külvárosi háztelkek nem mentek át a rajtuk házat építő polgárok tulajdonába, hanem a falusi jobbágyokhoz hasonló szolgáltatások ellenében, örökbérletként bírták e telkeket a várostól, melynek joghatósága alá tartoztak.

A 16. század derekán Körmöcbányának 1300–1400, Selmecbányának (a külső telepekkel együtt) 3400–3800, Besztercebányának pedig 2600–2900 lakója volt. Selmecbányán házanként átlag 6,5–7,5, egyik külvárosában 9–10, Besztercebányán pedig 15–16,5 lélek élt. A városlakók foglalkozás szerinti megoszlását is ismerjük (9. táblázat).

A városlakók foglalkozás szerinti megoszlása Selmecbányán, Besztercebányán és Körmöcbányán a XVI. század derekán százalékban
Foglalkozás Selmecbánya Besztercebánya Körmöcbánya
Bányász, kohómunkás, szénégető 63,57 56,68 28,17
Pénzverő - - 21,45
Kézműves 18,76 21,61 1,55
Kézimunkás kisvállalkozó 1,71 2,51 1,55
Kiskereskedő 5,86 5,95 5,69
Tőkés vállalkozó 3,25 4,07 5,94
Városi szolga, hajdú 0,72 1,04 1,81
Koldus (koldusszegény) 1,53 2,19 7,49
Egyéb foglalkozású 3,97 4,70 1,29

A kézművesek aránya meglehetősen alacsony; a három városban összesen 40 szakmában 513 mester és 157 segéd dolgozott. A legények elenyészően kis száma az ipar gyenge fejlettségét mutatja, csupán a lakosság közvetlen ellátását szolgáló pékeknél, mészárosoknál, sörfőzőknél, cipészeknél-vargáknál, szabóknál, kovácsoknál, lakatosoknál találunk 6-nál több mestert.

Igaz ugyan, hogy a bányarészek túlnyomó többségét kezükben tartó gyűrűstéri polgárok voltak a város urai, a bányaművelés terén azonban ők maguk is óriási nehézségekkel küszködtek. A könnyen kitermelhető rétegek már régen kimerültek, a mélyművelés pedig igen nagy technikai nehézségekkel járt, és hatalmas pénzbefektetést igényelt. A víztelenítéshez például költséges vízkiemelő szerkezeteket kellett alkalmazni, sok helyen jóval több ember dolgozott a vízmerésen, mint a fejtésen. Az ehhez szükséges tőke hiányában sorra mentek tönkre a kisvállalkozók, sokan a kincstárnak adták át bányarészüket. Valamelyest enyhített a helyzeten, hogy társaságokba szerveződtek, a legjelentősebb közöttük az 1570-ben alakult selmecbányai Brenner-szövetkezet volt. Elvileg mindenkinek szabad volt bányásznia, aki a folyamatos művelést vállalta, ezt a bányaszabadságot újra megerősítette és az egész országra kiterjesztette az 1523. évi XXXIX. törvénycikk. A törvény egységes alkalmazását azonban erősen gátolták a politikai fejlemények, valamint az egyes bányavárosokban az alapítástól kezdve fennálló eltérő helyi szokásjog és kiváltságok. Hosszas előzmények után 1562-ben Ferdinánd elrendelte, hogy a hét alsó-magyarországi bányavárosban hirdessék ki az általa elrendelt új bányarendtartást, amely az ausztriai rendelkezésekhez hasonlóan – a helyi szokásjogok rovására is – egységesíteni és modernizálni kívánta a bányaügyet. További hosszas tanácskozások és viták után született meg 1573-ban Miksa császár bányarendtartása, ami hosszú ideig irányadó maradt. Ez ésszerűsítette és egyben a fiskus ügyévé tette a bányászatot. A királyi hatalom megvédte a bányaművelőket az önkényeskedéstől, s magánföldesúri birtokosokkal szemben is védelmet nyújtott.

Sinkovics István

A nemesség az ország vezetésében

1542 tavaszán a besztercebányai országgyűlésen a főpapok és főurak a hadjáratra megszavazott pénzt át akarták adni a Magyar Kamarának, de úgy, hogy a nemesek ellenőrzése alatt egyedül a katonaság részére lehessen kifizetni. A köznemesek viszont azt kívánták, hogy maguk fogadhassanak a pénzen katonákat. Mivel a köznemességet nem tudták megnyerni, a főrendek a két véleményt döntésre, a király elé akarták terjeszteni. Arra a fenyegetőzésre azonban, hogy a tárgyalást megszakítják és távoznak, a köznemesek kívánságát a főrendek utóbb elfogadták. De az országgyűlésen az uralkodót képviselő Batthyány Ferenc Vas vármegyei főispán és Mark Beck osztrák kancellár mégis azt javasolta, hogy a király a főrendek javaslata szerint utasítsa a vármegyéket. Az udvar és a főrendek összefogásával szemben a köznemesség tehetetlen volt.

A védelem költségei

Az ágyúk egy részét magyarországi műhelyekben: Kassán, Zólyomban, Besztercebányán öntötték. Többnyire rézből voltak, külön feltüntették, ha vasból készültek.

Péter Katalin

Az első hazai reformátorok

A reformáció első szakaszának ma számon tartott magyarországi főszereplői kiválóan képzett egyházi férfiak. Többnyire a közép-európai humanizmus központjaiban, Bécsben és Krakkóban, esetleg Padovában tanultak. Wittenbergbe tőlünk 1522-ben mennek az első tanulók, de már a befogadói időszakban sokan fordulnak meg ott.

Ehhez a társasághoz tartozik a budai Kresling János és a morva származású Conrad Cordatus, az első hazai reformátorok közül a legismertebbek. Mindketten 1521 őszén kezdenek lutheri szellemben működni. Valószínűleg Mária főhercegnő ideköltözésével lehet kapcsolatban fellépésük, aki már otthon az új tanítások támogatójának hírében állt. Kreslingék az ő segítő jóindulatára számíthatnak. Budán azonban, különösen Nándorfehérvár eleste után, annyira kiélezett a hangulat, hogy Mária saját, lutherizmussal vádolt papját sem tudja maga mellett tartani. Cordatus valószínűleg a királyi udvarból kiűzött pap, de még neki is, Kreslingnek is tekintélyes katolikus egyházi állása van Budán, amikor 1525 tavaszán elhatározzák, hogy vándorprédikátorokként mennek a bányavárosokba, a lutheri tanokat hirdetni. Úgy látszik, nagy hatású, tömegkapcsolatokat jól építő reformátorok, mert amikor az esztergomi érsek elfogatja őket, a besztercebányai bányászok nyíltan fellépnek az érdekükben. Kiszabadulásuk után mindketten külföldre mennek.

A szerveződés időszaka

A királyi országrészben az 1543. évi besztercebányai országgyűlésen a rendek egy része még fellépett a lutherizmus ellen, törvény azonban nem született. Nyilvánvaló, hogy a hitújításnak már akkor erős volt a tábora.

Polgári kultúra

Tény viszont, hogy egy rendkívül tudatos gyűjtéssel összeállított könyvtár valóban polgári tulajdonban van. [[Johannes Dernschwamé, aki csehországi német származású, de egész felnőttkorában, tizennyolcadik évétől, 1514-től 1568-ban bekövetkezett haláláig Magyarországon, jórészt Besztercebányán él. Egy ideig, 1525 és 1548 között a Fuggerek megbízottjaként tevékenykedik.

Makkai László

Bethlen Magyarország fejedelme

II. Ferdinánd messzemenő engedményeket tett Bethlennek, csakhogy szabad kezet nyerjen a csehekkel szemben, akiknek persze semmiképpen sem akart fegyverszünetet adni. Magyarországból négy vármegyét (az Esterházyaktól elvett munkácsi uradalommal együtt) örökjogon, további tizenegyet életfogytiglan átengedett neki mint erdélyi fejedelemnek. Ezenkívül Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségekkel birodalmi fejedelmi címet és 200 ezer forint értékű csehországi birtokot ígért, ha kibékíti a csehekkel. A fennmaradó kérdéseket a Besztercebányára közösen összehívott országgyűlésen fogják tisztázni.

Besztercebánya és Fehérhegy

Önálló cikk.

Az államháztartás pénzzavarai

A legtöbb jövedelmet ígérő besztercebányai rézbányák visszaváltását Henckel Lázár kezéből 1608 után egyik országgyűlés a másik után szorgalmazta, de sohasem volt rá pénz, s az országgyűlés már nem is tiltakozott, amikor 1642-ben a bécsi kereskedőtőkés Joanelli-testvérek váltották magukhoz a monopóliumot.

Zimányi Vera

Bányászat, kohászat

A besztercebányai rézbányavállalat a 16—17. század fordulóján ráfizetésessé vált, nem kis részben a hadi események következtében. l607-ben, majd a későbbi években új, kedvezőbb szerződést kötöttek a bányabérlőkkel,akik között ott találjuk Henckel Lázárt is. A rézárak ismét jelentősen felszöktek a világpiacon; Antwerpen szerepét azonban elsősorban Hamburg vette át a rézkereskedelemben. Henckel ide, valamint Bécsbe és Velencébe irányította szállítmányait. Bethlen Gábor első hadjáratakor elfoglalta Besztercebányát, és Henckeltől több mint 100 ezer forintos kölcsönt szerzett, az ott talált ércet pedig lefoglalta saját magának. Tárgyalásokat kezdett Gusztáv Adolf svéd királlyal, hogy megegyezésükkel olyan kiemelkedő helyet vívjanak ki a rézpiacon, amilyet a spanyolok értek el a világpiacon az ezüsttel. Az 1620-as évek második felében azonban, amikor Európa-szerte feltöltődtek a raktárak rézzel, megszűnt a konjunktúra, Max Rehlinger és Henckel örökösei 1626-ban felhagytak a bányaműveléssel. 1642-ben azután a bécsi Joanelli család bérelte ki a bányát. E külföldi vállalkozók – miként a 16. században is – meglehetős rablógazdálkodást folytattak a bányákban, mint a kereskedőtőkések általában, és nagy hasznot vittek ki az országból.

Fiskális törekvések a kereskedelmi haszon megcsapolására. Adózás.

Az erdélyi államapparátus az adóztatás terén is sokkal hatékonyabban működött Bethlen Gábor idejében, mint a magyarországi: Erdélyben a jobbágyok és a városok adójából – a terület nagyságát figyelembe véve – a magyarországinak a többszöröse folyt be. Ezt a hatékonyabb adóztatási szisztémát próbálta Bethlen bevezetni Magyarországon is első hadjárata idején. 1620 júliusában a besztercebányai országgyűlésen portánként 22 forint adót szavaztatott meg, amelyből 16- forintot a földesúrnak, 6 forintot pedig a jobbágyoknak kellett fizetniük. Eredeti tervéről, hogy egyszeri vagyonadóként az összes javak értékének egyötödét fizessék be (a nemesek is!) hadi szükségeire, az óriási ellenkezés miatt le kellett mondania.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1662. évi országgyűlés

A szervezetten fellépő vármegyei követek a köznemesség vállalkozó szellemű, borral, gabonával kereskedő, városi házakat tartó rétegéből kerültek ki, akiket sorozatos sérelmek értek a török terjeszkedése, Várad veszte, a rájuk nézve hátrányos, nemesi kiváltságaikat figyelmen kívül hagyó kereskedelmi és vámrendelkezések, a pénzügyi viszonyok és nem utolsósorban a nagybirtokosoknak és a kormányzat központi hatóságainak erőszakos térítése miatt. A vármegyei követek, akik Szuhay Mátyás Abaúj vármegyei követ szállásán tanácskoztak, és Borsod vármegye küldötte, Szepesi Pál mellett vezetőik a Vas vármegyei Retkes Balázs, a Szepes vármegyei Görgey Ezékiel, a Hont vármegyei Gerhard György, a nógrádi Bene János, a Pest vármegyei Gedey András, a két zempléni követ, Farkas László és Kazinczy Péter voltak, evangélikusok és reformátusok, szoros egyezséget teremtettek a városok követeivel. Főleg Kassa, Eperjes, Nagybánya, Kőszeg és a bányavárosok, közöttük is elsősorban Besztercebánya megbízottai hallatták erőteljesebben szavukat.

Benczédi László

A rendi szervezkedés kibontakozása

Először 1666. április elején Wesselényi Ferenc nádor és Zrínyi Péter horvát bán kötöttek szövetséget a Besztercebánya melletti stubnyai fürdőben, majd ez év július 28-án hitlevelet állított ki csatlakozásáról Nádasdy Ferenc országbíró is, aki kezdetben, mint láttuk, megértéssel fogadta a vasvári békét, de később csalódott benne.

A szervezkedés második szakasza

1669–1670 fordulóján az addig többé-kevésbé szűk körű rendi szervezkedés kilépett a konspirációs keretek közül, s az úgynevezett vármegyei mozgalomban széles körű politikai akcióvá terebélyesedett. Az alsó- és felső-magyarországi vármegyék ekkor – Körmöcbányán, Kassán és Breznóbányán – egymás után tartották vármegyeközi gyűléseiket, amelyeken a török elleni önvédelem jelszavával a bécsi hadszervezettől független, saját erőből létesítendő vármegyei haderő felállítására tettek kísérletet. Ez már önmagában is kihívást jelentett a bécsi kormánnyal szemben, pedig a mozgalom konspiratív vezérkara a török elleni védelmet is csak ürügynek tekintette a Habsburg-ellenes felkelés előkészítéséhez. Ez a szándékuk világosan megmutatkozott az udvar által 1670. március 16-ra összehívott besztercebányai gyűlésen, amelyen a kormány megbízottai, csakúgy mint az 1669. tavaszi eperjesi gyűlésen, újabb békéltető kísérletet tettek. Az ellenzékiek itt követett „mindent vagy semmit” taktikája azonban .– akárcsak a korábbi alkalommal – most is útját állta a közeledésnek.

Az 1678. évi hadjárat

Október folyamán sorra elesett Zólyom, Beszterce-, Breznó-, Selmec- és Körmöcbánya, majd egyenként behódoltak Korpona, Kékkő, Divény, Gács és más várak őrségei is. Ezzel mintegy hat hét leforgása alatt a kurucok ellenőrzése alatt álló terület elérte addigi legnagyobb kiterjedését.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

Másutt, mint például Zsolnán, Besztercebányán, Pozsonyban, a németek mellett a szlovákok száma is megnövekszik.

Földrajzi adottságok, gazdasági értékek

1680 táján – osztrák és szlovák kutatók eredményei szerint – a besztercebányai és a szomolnoki réz különböző mennyiségekben ugyan, de a világ minden tájára eljutott a bécsi, boroszlói és regensburgi nagy lerakatokból.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

1652-ben a besztercebányai és az úrvölgyi bányászok például azért fenyegetőztek felkeléssel, mert a heti 1 aranyban megszabott élelemelőleget nem kapják meg, ha pedig megkapják, csak úgy vásárolhatnak érte, ha aprópénzre váltják, a beváltással azonban súlyosan károsodnak.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

Az 1650-es években a kincstári tulajdonban levő selmeci és körmöci nemesfémbányákon s a besztercei rézbányákon kívül a bányák, kohók, hámorok jelentős részén még magánosok osztoztak: főurak, városok, kisvállalkozók – bányapolgárok és polgári vállalkozó társulatok.


Besztercebánya, Murány és Munkács környékén a vasbányák és a hámorok a század végén is változatos tulajdonviszonyokat mutatnak.


A besztercei rézbányavállalat uradalmait 1670-ben a likavai, zsolna-lietavai uradalmak növelik meg, 1673 után pedig Jánoky Gáspár nagyréti és nagyócsai birtoka, még később a Radvánszkyak radványi birtoka kerül elkobzás útján a besztercebányai bányakamara fennhatósága alá.

Bányák, olvasztóművek és hámorok együttese korábban sem nélkülözhette a nagy kiterjedésű erdőségeket, a lovak takarmányát biztosító réteket. Korszakunkban azonban a kincstár tudatosan számít a jobbágyfalvak, mezővárosok sorára, munkaerőt szolgáltató, a városokat élelemmel ellátó területre, amikor uradalmak nagyobb gyűrűjét igyekszik létrehozni a bányák körül. A radványi uradalomra például azért hívja fel a figyelmét a Kamarának, mert mészkőben és erdőségekben gazdag.


Az 1650-es évek elején Besztercebánya tömegével vonzotta a sörfőzőket, később a sörárulás a kamaragróf kizárólagos vagy csaknem kizárólagos joga lesz. Bort a fiskus méret, az 1680-as évekig Besztercebányán évi 5–7 ezer akó bort adtak el. A bányauradalmakból minden lehető jövedelmet sikerrel sajtolnak ki: a bányászok bérét már a tárnabejáratoknál felállított italmérő helyeken „megcsapolják”, s miként 1679-ben a bányabíróság jelentéséből kiderül: hamis mértékkel mérik ki a sört, „lelkiismeretlen dolog a bánya jövedelmezősége mellett még a munkásokon is ilyen módon nyerészkedni … a munkások kényszeríttetnek arra, hogy bérüket eligyák”.[1]


A besztercebányai bányák jövedelmét terhelő összegek 1676-ban
Kiadások Forint Dénár
Udvari főpénztárba 400 000
Füleki katonák ellátására 10 200
Lévai katonák ellátására 2000
Besztercebányai jezsuitáknak 1230 25
Nagyszombati konviktusnak 2000
Wiener Neustadt-i jezsuitáknak 1350
Összesen 416 780 25

A rézbányászat termelési volumenére közvetett adatokból következtethetünk. A rézkereskedelmet bérlő Joanelli 1655–1667 között összességében 49 818 mázsa rézlemezt és 2851 mázsa úgynevezett „porosz rezet” szállított külföldre, s az országon belül is nőtt a réz iránti kereslet.

A hatvanas évek végétől az egymást érő nyugat-európai háborúk miatt közel egy évtizedre bezárulván Hollandia és Németország piacai, 1674-ben 6 ezer mázsa besztercebányai, ezer mázsa szomolányi réz halmozódott fel, 1675-ben 10 ezer mázsa, 1677-ben 15 ezer mázsa, 1679-ben 17 ezer mázsa (98–100 ezer darab) hevert eladatlanul. 1680-ban azután javultak az értékesítés lehetőségei, 1682–1683-ban a rézbányavállalat az eladott rézből 58 262 arany tiszta hasznot nyert. Üzemeltetési költségül körülbelül 140 ezer magyar aranyat igényelt a rézbányavállalat, az Úrvölgy körzetében az 1670-es évek végén megnyitott, gazdagnak ígérkező rézbányára 1677–1680 között összesen 1000–1500 aranyat fordítottak. A réz piaci árának rohamos növekedését 1680 után a megnövekedett kereslet okozta, és ezt a keresletet a termelés nem tudta fedezni. 1699-ben, ismét kedvezőtlenebb piaci körülmények között, a rézkereskedelemből származó jövedelem 180 ezer aranyat ért el, ebből 50 ezer aranyat fordítottak a besztercebányai kereskedelmi adminisztráció fenntartására, és 130 ezer aranyat bocsátottak az udvar rendelkezésére.


Először 1649–1650-ben próbálta meg a besztercebányai réz forgalmazását közvetlenül kincstári kezelésbe venni az udvar. A kísérlet azon bukott meg, hogy az Udvari Kamarával szemben a Magyar Kamara akarta érvényesíteni kincstári igényeit. A rézkereskedelmet 1651–1671 között bérlő Joanelli évente 10 ezer rajnai aranyat fizetett az udvarnak. Joanelli erőszakos eltávolítása után 1672-ben Johann Friedrich von Kriechbaum bérelte a vállalatot azzal a kötelezettséggel, hogy a réz mázsájáért 36 rénes forintot fizet az udvarnak, esztendőnként pontos kimutatást készítve, a nyereségen osztozik a kincstárral, és évente 300–400 mázsa rezet 26 rénes forintért szállít Bécsbe. A Kriechbaum-féle félig kincstári vállalat azonban gyorsan kudarcba fulladt. 1680–1681-ben már nagyobb körültekintéssel próbálkozik a kormányzat: Bécsben kincstári rézkereskedelmi adminisztrációt állítanak fel, és Lipót császár híres rézkereskeskedelmi utasítása megszabja a Bécs, Regensburg, Boroszló, Trieszt központokban létesített rézlerakodó-helyek működését. A kincstár számára végül is előnyösebbnek, kockázatmentesebbnek bizonyult a bérleti rendszer.

Városok, nyitott kapukkal

A bányavárosokban – Besztercén, Nagybányán, Selmecen, Körmöcön – a hivatalnoknemesség nagyszámú, inkább technikai, pénzügyi kérdések iránt fogékony tagjai vernek gyökeret. Az addig túlnyomórészt evangélikus városokban a század közepén a katolikusok és reformátusok a teljes egyenjogúság igényével lépnek fel. Néhány évtized leforgása alatt a katolikus klérus intézményei, építkezései: templomok, iskolák, rendházak módosítják számos város addigi képét.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

  • Jellemző például, hogy a Besztercebányán 1652-ben működő 80 sörfőzde közül 70-et az elmúlt években nyitottak, s ugyanakkor 300 katlanban főznek pálinkát. Falusiak özönlenek a városba – írja a kortárs –, és mident elkövetnek, hogy házat vehessenek és polgárjogot nyerjenek, mert csak így nyithatnak serfőzdét.
  • Joanelli az 1661–1664-es évek hadikonjunktúrája idején a besztercebányai fegyverkovácsok munkáját kincstári támogatással szervezi meg.

A tőkés ipar csírái

Eperjes tehetős, rézhámor-tulajdonos polgárairól tudjuk, hogy az 1670–1687-es évek politikai és vallásügyi viharaiban tűntek el. Prokop eperjesi kereskedőnek pedig Thököly kamarája 1684-ben bérbe adta a besztercebányai rézüzemet.

Vájárok, bányapolgárok, sóvágók

1650-ben az alkamaragróf azért tekinti veszedelmesnek, hogy Pálffy Pál nádor a bíróválasztás kérdésében a magyar lakosságot támogatta Besztercebányán, és egyezséget hozott létre a német polgársággal, mert ebben „a német nemzet lejjebbítését” látja, s figyelmezteti az Udvari Kamarát, milyen veszélyekkel járna, ha a bánya a Magyar Kamara kezébe kerülne.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Besztercebányán serfőzők és kereskedők szállnak síkra az állam képviselői ellen, hogy a templomukhoz való jogukat és a városi tanácsban elfoglalt képviseletük egyenjogúságát megvédjék.

Makkai László

Katolikus közép- és felsőfokú iskolák

A királyi Magyarországon az első jezsuita gimnázium 1616-ban nyílt meg Nagyszombatban, majd sorra alakultak továbbiak is: 1626-ban Pozsonyban, 1627-ben Győrött, 1623-ban Szatmáron, 1636-ban Sopronban és Ungváron, 1649-ben Besztercebányán, 1655-ben Trencsénben és Kassán 1662-ben Sárospatakon, néhány más helyen pedig algimnáziumok is.

A rendi reformgondolat apálya és feléledése

Új irányzat bontakozik ki, melynek sarkalatos pontjai a felekezeti türelmesség és az Erdélyi Fejedelemséggel való együttműködés, amivel a magyarországi rendiség a besztercebányai országgyűlés óta, mint az önkényuralom veszélyét felidéző irányzattal, felhagyott.

Wellmann Imre

A pestis pusztítása

Mindez vajmi keveset használt, hiszen maga Moller Károly Ottó, a besztercebányai „magyar Hippokratész” sem ismerte föl a baj lényegét. Bár gyógyszereket is javasolt, legjobb orvosságnak a bűnbánatot, ájtatos imádságot s Isten akaratába való beletörődést tartotta – a végzetbe való belenyugvást, mely a nép körében annyiszor megbénított minden intézkedést csapások elhárítására.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • A besztercebányai rézbányák már a 16. század közepe óta a Kamara tulajdonában voltak; a politikai erőviszonyok most lehetővé tették, hogy az állam részben elkobzás (1670), részben csere (1690) útján megszerezze a Csákyak szepesvári uradalmához tartozó szomolnoki rézbányákat is.
  • Az udvar viszont nagyon is tisztában volt a bányászat fontosságával, s mindent elkövetett a bányaművelés jövedelmezőségének fokozására. Annál is inkább ezt kellett tennie, mert az 1695 és 1703 közt különböző németalföldi tőkésektől felvett államkölcsönök fedezetéül a besztercebányai és a szomolnoki rézbányák, valamint az idriai és az újonnan Habsburg-uralom alá jutott erdélyi higanybányák termelését kötötte le, kötelezettséget vállalva évi 6 ezer mázsa (azaz 360 t) réz és 3 ezer mázsa (azaz 180 t) higany Amszterdamba szállítására.
  • Népes puskaporgyártó céhek működtek Besztercebányán és a szomszédos Radványban, valamint Kassán és Debrecenben.

R. Várkonyi Ágnes

Változások a városfalak mögött

A növekvő adóterhek mellett a katonatartás és az ajándékozás annyira kimeríti a városlakók anyagi erejét, hogy az 1690-es években a városok többsége súlyos adósságokkal terhelt. A század végén Sopronnak 200 ezer császári arany, Breznóbányának 250 ezer, Besztercebányának 70 ezer forint adóssága van.

Fejedelmi jobbágypolitika, bányászmozgalmak

A vármegyék 1707 tavaszától elhanyagolták vagy megtagadták a bányavárosok ellátásához szükséges élelem- és takarmányszállításokat. 1707 márciusában Besztercebányán általános tiltakozásra került sor, ősszel Selmecbányán a fuvarosok és a bányászok sztrájkoltak.

Heckenast Gusztáv

A Rákóczi-szabadságharc hatása a magyar iparfejlődésre

Az ország kereskedőinek 1705 júniusában Egerbe összehívott tanácskozásán Rákóczi Bechernek az állami irányítással működő kereskedőtársaságokról kifejtett nézetével egybehangzóan kívánta szabályozni a külkereskedelmet. Az ekkor kibocsátott fejedelmi rendelet szerint a külföldi áruk behozatalát meghatározott helyen, Besztercebánya és Lőcse városában, az ország részéről kijelölt, tehát állami ellenőrzés alatt álló kereskedőknek vagy állami támogatással működő kereskedőtársaságoknak kellett volna lebonyolítaniok; az importüzletekből mind a többi belföldi, mind a külföldi kereskedők ki lettek volna zárva. Az exportot bátorította ugyan a fejedelem, de megkívánta, hogy a külföldön eladott áruért kapott ezüstpénzt behozzák az országba. Mindez azonban naiv elképzelésnek bizonyult. 1706-tól kezdve valóban működött Hellenbach irányítása alatt egy államilag ellenőrzött külkereskedő társaság, amely – Hörnigk tanácsát követve – szarvasmarhát és rezet cserélt az erre kijelölt vásárhelyeken, Kőszegen és Szakolcán, elsősorban posztóra, de sem a külkereskedelem egészének állami ellenőrzése, sem a külföldi kereskedőknek a belföldi piacról való kiszorítása nem bizonyult megvalósíthatónak.

A bányászat helyzetében, a bányák állapotában a szabadságharc alatt nem történt lényeges változás. Továbbra is megoldatlanok maradtak a víz okozta technikai problémák. A rézpénzinfláció következtében 1706 elejétől kibontakozó válság a nemesfémtermelés hanyatlásához vezetett, bányaigazgatás és bányamunkásság osztályellentétét felekezeti ellentétek még jobban kiélezték, s a bányászok bérköveteléseinek elutasítása 1707–1708-ban a Garam menti városokban és Szomolnokon ismételten is zendüléseket váltott ki. A legnagyobb bányászmegmozdulást, 1707. szeptember végén — október elején Selmecbányán, a kuruc katonaság verte le. Rákóczi hanyatló állama a bányászatban is meghátrálásra kényszerült a rendi erőkkel szemben: 1709-ben táblai ítélet alapján a szomolnoki rézbányákat visszaadták Csáky Istvánnak.

A vastermelésre a háború eleinte ösztönzően hatott, néhány új hámor is épült, s a konjunktúra kihasználásával emelkedett a Gömör vármegyei köznemességbe az 1696-ban nemesített Lányi Pál vagy az 1699-ben armálist vásárló Sturman István. A rézpénzinfláció azonban itt is termelési és értékesítési válságot okozott, s a kuruc gazdaságpolitika ezzel szemben csupán az ármaximálás és az áruelkobzás eszközeihez tudott folyamodni.

Kétségtelen eredményeket ért el viszont Rákóczi a hadiüzemek fejlesztésében. A kuruc tüzérség ellátására Sréter János brigadéros irányítása alatt ágyúöntő műhely létesült Besztercebányán és Kassán, bombaöntésre és lőszergyártásra specializálódott a libetbányai és a tiszolci vashámor.

R. Várkonyi Ágnes

Polgárság és értelmiség

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[2] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[3]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény. Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait. Rákóczi államában a fuvarosok, vashámorosok gyarapodtak, a salétromfőzök konjunktúrát élveztek; néhány kereskedő nyeresége is ismeretes. Mégsem mondható, hogy a polgárság és a kézművesség általában anyagilag gyarapodott volna a szabadságharc éveiben. Többnyire a rézpénz inflációjával magyarázzák a veszteségeket, az okok azonban mélyebben fekvőek.

A városi polgárság nagyon kevéssé tudta kihasználni a háborús konjunktúrát. Megkötötték a városi ipar szerkezeti adottságai; a céhrendszer keretei alkalmatlanok voltak arra, hogy gyorsan átálljanak az új követelményekre. Nem volt még elég tőke, és nem tudtak gyorsan munkaerőt mozgósítani. A selmecbányai rézművesek 64 rézhajóra kaptak megrendelést, de kevés volt a munkaerő, és egy hajót fél év alatt készítettek el. Mindamellett a városi ipar és kereskedelem az ország gazdasági és társadalmi struktúrájából adódóan már jó ideje heves konkurenciaharcok közben osztozni volt kénytelen a mezővárosokkal és a nemesekkel. A ruhaiparban, az élelmiszer-előállításban és – helyi adottságok miatt – a vasiparban a mezővárosiak helyzeti előnyöket élveztek. Az államhatalom iparfejlesztő politikája nem a szabad városokban, hanem rajtuk kívül eső bázisokon létesített fontosabb központokat, miként azt a többek között – a munkácsi textilmanufaktúra szervezése és a nagykállói salétromos officina példája is mutatja. Az ipar és a kereskedelem kulcspozícióit pedig a vállalkozó nemesség ragadta kézbe. Elsősorban Hellenbach és olyan nemesek, mint Lónyay Ferenc, Keczer Sándor, Szirmay András, Lányi Pál másokkal együtt nemcsak komoly tőkeerővel szálltak be különböző vállalkozásokba és ügyletekbe, hanem szép nyereségre tettek szert. Hellenbach mint a monopolisztikus jogokkal rendelkező kereskedőtársaság vezetője marhát és faggyút szállított ki, ausztriai és morvaországi kereskedőkkel állott kapcsolatban, többek között Ferner bécsi kereskedőtől vett át különféle árukat. Vállalkozói mentalitására jellemző hogy 1706 elején „a selmeci húsárusokkal alkura lépett, hogy neki 11 000 darab szarvasmarhát állítsanak ki … a hollandiak számára„.[4] A bányavállalatokba és kereskedelembe fektetett tőkéjéből Rákóczi államának összeomlása után, amikor amnesztiát kapott, a Kamara a lefoglalt és visszaszolgáltatott vagyonon kívül mint követelést – felfelé kerekítve – 86 ezer forint összeget ismert el. Honnan származott ez a nyereség? Csak az állam nyújtotta előnyöket használták ki, vagy tetemes befektetéseik hoztak hasznot?

Lónyay Ferenc, a Szabolcs vármegyei vállalkozó nemes, még 1709-ben és 1710-ben is képes volt komoly bérleti díjakat fizetni, például, 28 ezer forintot a Karácsony Sándor macedón kereskedővel közösen bérelt harmincadért.

A bérből élők szenvedték meg leginkább az akadozó ellátást, az élelmiszerárak emelkedését s a lázas inflációt. Az alsó-magyarországi bányavárosok bérből élő lakói, a bányászok, csillések, fuvarosok súlyosbodó viszonyaik miatt főleg Hellenbach nyerészkedését okolták. A hámormunkások, szőlőkapások, napszámosok 1706 után katasztrofális viszonyok közé jutottak. Különösen a bányászok – vájárok, csillések, ácsok és főleg a technikai újításokból kenyerüket is féltő lovasgazdák, akik a vízemelő gépeket működtették – kényszerültek rá, hogy a végső fegyverhez nyúljanak, megtagadják a munkát. Majd a közösségi döntés erejében bízva, husángokkal, kövekkel védekezve, követeltek magasabb bért, a rézmonéták helyett értékálló pénzt, rendszeres élelemellátást. Az új magyar államtól két választ kaptak. Az egyiket már korábbról ismerték, hiszen minden hatalom a fegyver erejével töri le az ellenszegülőket. A másikat, a sortűz tragikus következményei miatt megrendülő államfő gesztusát, a személyes meghallgatást és a megértő, segítő intézkedést, azt, hogy az államhatalom veszi védelmébe ügyüket, most ismerték meg.

A polgár előtt az új magyar államban a politikai pálya kapuja szélesebbre tárult. Helyet kapott a polgár a központi hatalom gazdasági szervezeteiben, mint városi követ részt vett az országgyűléseken, s ott más városok követeivel együtt közös tanácskozásokon egyeztették érdekeiket. Néhány polgár, miként a gazdag besztercebányai bányatulajdonos, Schmidegg Tamás báró, országos bizottsági feladatokat is ellátott.

Életmód, testkultúra, egészségügy

Az orvosok egy része a visszafoglaló háború tábori kórházaival került az országba, miként a nürnbergi származású, Altdorfban végzett Lang Jakab, aki Besztercebánya, majd Selmecbánya fizikusa (hatósági orvosa) lett.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki.

Művészetek

A Rákóczi-hadsereg tisztjei főleg Selmec-, Beszterce- és Körmöcbánya ötvöseinek adtak munkát.

Ember Győző

A magyarországi Főhadparancsnokság

1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának rekonstrukciója

A legsürgetőbb feladat a hollandoknak lekötött réztermelés biztosítása volt. A hitelezők a besztercebányai és az újra kamarai tulajdonba vett szomolnoki rézbányászat folyamatossága érdekében havi 5–5 ezer forint Verlaggal járultak hozzá a bányaművelés költségeihez. A főkamaragrófság egymást követő intézkedései nyomán a Besztercebánya melletti úrvölgyi rézbányák termelése 1715_ben már elérte az évi 2 ezer mázsát, 1718-ban a 3 ezret, 1723-ban meghaladta a 4 ezer, 1726-ban az 5 ezer mázsát, s 1734-ben elérte az évi 6 ezer mázsát, tehát húsz esztendő alatt megháromszorozódott. Mivel egyidejűleg a szomolnoki termelés is egyre nőtt, 1735 végére a hollandi hitelezőket kielégítették, s a rézelárusítást először a Palm testvéreknek, majd más osztrák vállalkozóknak adták bérbe. A réztermelés fellendülése következtében az Udvari Kamara már 1726-ban értesítette a főkamaragrófot, hogy ezentúl nem szükséges akadályozni a hazai rézfeldolgozást, a rézárugyártás nagyobb arányú fejlesztéséhez azonban sem a Kamara, sem magánosok nem rendelkeztek kellő tőkével. A rézbányászat magas termelési szintje viszont állandósult, így biztos fedezete lett az osztrák örökösödési háború idején felvett angol és holland kölcsönöknek. 1760 táján Szomolnok évente átlag 5 ezer, Besztercebánya 3 ezer mázsa (300, illetve 180 tonna) rezet produkált.

Magyarország ipara a szatmári béke utáni fél évszázadban

A polgári eredetű tőkével induló kevés számú és rövid életű vállalkozások közül a besztercebányai Sterz Gottlieb finomposztó manufaktúrája (1725–1731) tűnik a legerősebbnek.

Mindezeknek a vállalkozásoknak közös vonása a többé-kevésbé tisztázatlan jelleg; a termelőeszközök általában a mesterek tulajdonában vannak, a nyersanyag viszont a manufaktúra tulajdonosáé, akitől a mesterek megveszik, s ezáltal el is adósodnak. A manufaktúra szervezeti keretén belül felismerhető a Verlag kezdetlegesebb struktúrájának továbbélése. A manufaktúrákban foglalkoztatott mesterek és munkások legtöbbször külföldiek, Sterz szászországi bevándorlókkal dolgoztatott, Ferenc herceg Lotharingiából hozatott szakmunkásokat, Károlyi Sándor viszont Bátorkeszin és Surányban hazai, szakolcai és puchói mestereket alkalmazott.

A textilmanufaktúrákéval párhuzamosnak látszik ezekben az évtizedekben a vaskohászat fejlődése. Kropf 1692-es libetbányai próbálkozása után a 18. század első felében fölépülnek Magyarország első, huzamos időn át működő nagyolvasztói. Az 1710-es évek derekán helyezik üzembe az „igen bányász-ember”[5] Steinville tábornok kezdeményezésére a Hunyad megyei Sebeshelyen Erdély első nagyolvasztóját. Ennek csehországi német építőmestere építi fel 1721-ben a bánsági Bogsán nagyolvasztóját is. Ezeket követi Lányi Pál szászországi mintára készült dobsinai (1722), egy besztercebányai polgárokból alakult társaság ugyancsak szászországi mintára épült libetbányai (1726) és pojniki (1730), ismeretlen vállalkozó sziléziai mintára épült pilai (1735) nagyolvasztója, s 1740-ben üzembe helyezik a Garam menti bányavidéken az első kamarai nagyolvasztót Rhónicon, morvaországi mintára. Az új technikát Szászországból, Cseh-Morvaországból és Sziléziából bevándorolt vagy ott kiképzett hazai szakemberek honosítják meg, de az indirekt eljárás szélesebb körben való elterjedése ebben az iparágban is csak az 1760-as évektől kezdve következik be.

Kosáry Domokos

Természettudományok

Volt, aki előzőleg egy-egy olyan híresebb hazai orvos oldalán próbált előkészítő gyakorlatot szerezni, mint amilyen Moller Károly Ottó, Besztercebánya főorvosa, Bél Mátyás munkatársa, egy, a pestis elleni védekezésről írt munka szerzője volt.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Ezek a nyugati és déli széleken átmeneti időre alapított katonapáholyokkal, az úgynevezett repülőpáholyokkal szemben tartós kezdemények, s ha néhány páholy, így a szepesszombati, a beszterce- és a selmecbányai nem is nő nagyra, hatásuk a következő évtizedekben is érezhető.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

A rendelkezést végrehajtották, a terjedelmes, mellékletekkel együtt gyakran több száz oldalas jelentések szabályosan befutottak Bécsbe, kiértékelésük is megtörtént összefoglaló birodalmi évi jelentés formájában, majd az egész anyag az udvari kamarai főszámvevőségre került, s aktualitása elmúlván a főszámvevőség levéltárával együtt került kiselejtezésre. Valamely szerencsés véletlen következtében azonban fennmaradt – kis hiányokkal – az alsó-magyarországi főkamaragrófság tizennégy darab évi jelentése az 1769 és 1786 közti időből. Ennek köszönhető, hogy van némi áttekintésünk az ország még mindig legfontosabb bányavidékének, a selmecbányai, a körmöcbányai és a besztercebányai bányakamara területének termeléséről.

Az évi jelentésekből az tűnik ki, hogy a legfontosabb bányatermék ezekben az években is az ezüst (Selmec- és Körmöcbányán) és a réz (Besztercebányán) volt. A legjövedelmezőbb ezüstlelőhely az egész időszakban a Selmecbánya melletti Szélakna (Windschacht) ; a Garam menti bányavidék többi bányavárosában viszont a bányaművelés már teljesen lehanyatlott, a termelés jelentéktelen volt, vagy meg is szűnt.

Összefüggő termelési adatsorokat ezek az évi jelentések legfeljebb egyes bányaüzemekről közölnek, kimutatják viszont a Garam menti három bányakamara bányaművelésének évi teljes tiszta jövedelmét.

Alsó-Magyarország kincstári bányáinak évi tiszta jövedelme (1779–1786)
Év Selmec- és Körmöcbánya Besztercebánya Összesen
Ft xr Ft xr Ft xr
1779 325 058 58 1/2 91 306 15 3/4 416 365 19 1/4
1780 445 973 25 3/4 124 695 28 1/2 570 668 54 1/4
1781 377 495 07 1/4 106 695 42 484 190 49 1/4
1782 459 551 59 94 225 24 1/2 553 777 23 1/2
1783 404 237 56 1/2 72 844 22 1/4 477 082 18 3/4
1784 404 480 43 1/2 84 063 52 1/2 489 544 36
1785 449 092 46 69 675 34 1/4 518 786 20 1/4
1786 565 954 21 3/4 72 035 26 3/4 637 989 48 1/2

Az alsó-magyarországi bányaművelés tiszta jövedelme ezek szerint 1779 és 1786 között hullámzóan emelkedve évi fél millió forint körül mozgott, ennek túlnyomó részét a selmecbányai ezüst hozta. E nyolc év teljes tiszta jövedelme 4 148 387 forint 29 krajcár volt. Minthogy a 18. század első felében, mint láttuk, a nagy fellendülés idején, 1735 és 1743 között, tehát ugyancsak nyolc év alatt e három bányakamara teljes tiszta jövedelme kereken 2 millió forintot tett ki, megállapíthatjuk, hogy a 18. század második felének eddig ismeretlen fénykorában ez a tiszta jövedelem megkettőződött.

A „fénykor” már régóta legszembeötlőbb szimptómája a selmecbányai bányászati akadémia 1762-ben elhatározott és 1770-ig fokozatosan megvalósított felállítása volt. A főiskola helyének kiválasztását két szempont határozta meg: egyrészt a Garam menti bányavidék oktatási szempontból kitűnően hasznosítható sokoldalúsága, hiszen itt viszonylag kis területen arany-, ezüst-, réz- és vasbányák zsúfolódtak össze a különböző fémfeldolgozó kohászati üzemekkel, másrészt e bánya- és kohóüzemek korszerű technikai színvonala. Gyakorlati célú főiskoláról lévén szó, további előnyt jelentett, hogy Selmecbánya volt a legfelső magyarországi bányahatóság, a főkamaragrófi hivatal székhelye. Az akadémia az egész Habsburg Birodalom számára képzett szakmérnököket, igazgatója a mindenkori főkamaragróf volt. Nemcsak a bányászati igazgatással való hivatali kapcsolat, hanem a tanmenet is az elmélet és gyakorlat szerves egységéről tanúskodik: az előadásokat üzemi és laboratóriumi gyakorlatok egészítették ki.

A magyar és a szlovák, illetve a német szakirodalomban már régóta folyik a vita arról, hogy a selmecbányai vagy szászországi freibergi volt-e a világ első bányászati főiskolája. A kutatások mai állása szerint a selmecbányai akadémia felállítását néhány hónappal korábban határozták el, mint a freibergiét, Freiberg azonban már 1765-ben, tehát öt évvel Selmecbánya előtt elérte az akadémiai szintet. A vitának véleményünk szerint nincs sok értelme; a lényeges mind tudomány-, mind oktatástörténeti szempontból az, hogy Kelet-Közép-Európa két, akkor legfejlettebb bányavidékén a szász választófejedelemség, illetve a Habsburg Birodalom kormányzata egyszerre, lényegében ugyanazokban az években ismerte fel az állami bánya- és kohómérnökképzés szükségességét.

Selmecbányához kapcsolódik a kor egyik jelentős kohászati felfedezésének, az úgynevezett európai amalgamációnak a kidolgozása (1784). Az amalgamáció, vagyis a nemesfémeknek érceikből higannyal történő kinyerése egy Chilében működött spanyol szerzetes, Alonso Barba találmánya volt 1609-ben. Born Ignác lovag, kiváló mineralógus, a bécsi császári természetrajzi gyűjtemény őre, részben a selmecbányai akadémia kémiai tanszékének segítségével kidolgozta az amalgamációnak az amerikainál egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb eljárását, amely az ezüstkohászatban olyan előnyösnek bizonyult, hogy több helyen hosszabb-rövidebb időre kiszorította a hagyományos ércolvasztási eljárásokat.

A selmecbányai akadémia működése, az úgynevezett európai amalgamáció eljárásának 1786-ban a Selmecbánya melletti Szklenón történt bemutatása nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki, és számunkra is jelzi a magyarországi bányászat és kohászat magas tudományos és technikai színvonalát a 18. század második felében.

A kor színvonalán álló bányászat jelentőségével az államhatalom is tisztában volt. Borié államtanácsos 1768. évi nyilatkozata szerint a Habsburg Birodalom bányái évi 17–18 vagy még több millió jövedelmet hoznak az államkincstárnak, s a kormányzat nagy figyelmet fordított e jövedelem gyarapítására. Ausztriában 1763-ban, Magyarországon 1764-ben indult meg szervezetten a kutatás új bányatelepek feltárására. Hatósági személyek és bányászatkedvelő magánosok vállvetett munkája végül mégsem hozta meg a remélt eredményt: jelentős új nemesércbányákat nem sikerült feltárni. A terepkutatás mégsem minősíthető sikertelennek; erre az időszakra esik többek között a diósgyőri vasmű avagy a mecseki szénbányászat alapvetése.

A bányászat fejlesztését Magyarországon üzemi szinten is a főkamaragrófi hivatal irányította. Feltérképezték a bányákat, megkívánták, segítették és ellenőrizték az ércfeldolgozás technikai korszerűsítését. A kincstár általában magára vállalta – jól felfogott államérdekből – az új bányák nyitásával kapcsolatos költségeket. Virágzásról tanúskodik a már ismertetett összefoglaló és az itt nem ismertethető részletadatok. De érzékelhetők a nehézségek is, a bányák kezdődő kimerülése, a csaknem mindenütt észlelhető tőkehiány. Egyelőre mégis a pozitívumok dominálnak. Néha elszigetelt és kiragadott adatok is érzékeltetni tudják a lényeget: míg a 18. század elején Magyarország rézbányái csak nagy nehézségek közepette tudták produkálni a holland hitelezőknek lekötött évi 6 ezer bécsi mázsa (= 336 tonna) rezet, 1783-ban Magyarország rézkivitele mintegy 27 ezer bécsi mázsára (=kb. 1500 tonna) rúgott. Közben a rézhányászat súlypontja a Bánságra helyeződött át, és az észak-magyarországi rézbányák rangsora is megváltozott: a szomolnoki réztermelés a. 18. század második felében már általában a duplája volt a Besztercebánya melletti Úrvölgyének.

Vegyipar

Tulajdonképpen a vegyipar körébe tartozik a salétromfőzés és puskaportörés, részben a bányászat, de főleg a katonaság szükségleteire. E több évszázados múltra visszatekintő tevékenységről szinte kizárólag helytörténeti feldolgozásokból értesülhetünk, így a nyírségi salétromfőző parasztok vagy a radványi puskaportörő céh működése világosan áll előttünk, de országos áttekintést adni nem áll módunkban.

H. Balázs Éva

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Haladjunk sorjában a megyecsoportokból álló kerületeken, a központ, a kinevezett biztos és az alája rendelt „volt” megyék megjelölésével:

A beosztás bizonyítja, József jó érzékkel csoportosított, és az összekényszerített megyék a továbbiakban kénytelen-kelletlen együtt is működtek, többek között az uralkodó ellen kibontakozó ellenállásban. Talán csak a dél-dunántúli és horvátországi megyékről nem mondható el ez ilyen határozottan.

1785 óta, röpiratokkal kezdődően a mai napig megjelenő történeti munkákig a jozefinus rendszer magyarországi jellemzésénél a kerületi beosztás, a komisszáriusi vezetés kiemelt tárgyalást és elmarasztalást is kap. 1785-ben Grossinger írta meg Valószerűtlenségek címen ötven pontba sűrített pamfletjét, amely Freiburg megjelöléssel németül jelent meg Pozsonyban. Az emlegetett francia követ már április 19-én – frissen-gyorsan – franciára fordíttatva elküldte a versailles-i kabinetnek. Az aktualitásokkal teletűzdelt szövegben a 19. pont az uralkodót s az új méltóságot elfogadó magas hivatalnokokat egyaránt támadja. Refrénszerűen leszögezi: „Valószínűtlen, hogy az az úr, aki hűtlen hazájához, hű legyen uralkodójához, ha nem fűződik ehhez személyes érdeke. Nem, nem lesz hűséges, ha más oldalról nagyobb hasznot remélhet…”[6]

Az uralkodó instrukcióval látta el a kiválasztottakat. Ezek egyáltalán nem a kötelességek frázisszerű ismertetéséből álltak. Az uralkodó igazán nem rögtönzött. A tíz instrukció teljes terepismeretről tanúskodik, arról, hogy II. József végiggondolta az ország sorsát, a tennivalókat. A pamfletírót idézve persze „valószerűtlennek” tűnik, hogy az instrukciók teljesen saját tapasztalatain nyugodhattak. Marczali lenyűgözve olvasta őket, Hajdu Lajos is nagy fontosságot tulajdonít nekik. Minden bizonnyal az instrukciók nagyon közrejátszottak abban, hogy azok, akik a nehéz hivatalt elvállalták, erejük végső megfeszítésével igyekeztek – az egyébként teljesíthetetlen – feladatnak eleget tenni. El lehet és el kell ismerni József bámulatos áttekintését, jó szándékát, sőt földrajzi érzékét, mindazonáltal itt, ezekben az utasításokban már kórtünetszerűen tetten érhető az az utópisztikus tervkialakítás, melyet irrealitása eleve elvetélésre ítélt. A szakirodalom igen indokoltan sajnálkozik afölött, hogy a kitűnő magyar államférfiak és II. József – ebben és sok más kérdésben – nem tudtak együtt dolgozni. De tegyük hozzá: ezt elmondhatni az osztrák államférfiakról is.

A királyi biztosok viszonylag magas fizetést kaptak – átlag évi 6 ezer forintot. A régi főispánok összegezett 66 545 forint fizetésével szemben mégsem mutatkozott megtakarítás, a „személyzet” is fizetést húzott, a teljes költségvetés ily módon 90 500 forintot tett ki. A magyar társadalomban újdonság volt a kinevezett hivatalnokká vedlett alispán, aki állandóan székhelyén vagy megyéjében tartózkodott. A járások élén az alispántól függő szolgabírák álltak. Az alispán 1200–1500 forint fizetéséhez képest 500 forint járandóságuk, a kisebb terhelést tekintve, viszonylag magasnak mondható. Az 1786. évi júniusi körirat szabályozta az alispán tevékenyéségét: utasításokat a biztostól kap, tetteiért annak mint felettesének fele, hivatali működéséről naplót vezet, s kéthetenként felettesének megküldi. Ugyanez a circulare közli a hírt: teljesen megszűnt a megyei önkormányzat, tanácskozó, gyakran vitatkozó lehetőségével együtt. Tilosak a generális és partikuláris gyűlések, kongregációk. Ilyet csak országgyűlési követválasztásra hívhatnak össze – de országgyűlés, ez most már nyilvánvaló, József uralma alatt aligha lesz. A megyei íratok évszázados Nos Ünniverstas szövegkezdése tilos, tilos a régi címerek és pecsétek használata is. A megye csak része a kerületnek, kerület az országnak, használják tehát az országcímert, körirattal tüntetve fel a megye nevét. A szabályozás tartalmát még világosabbá teszi egy 1787. február 7-én kibocsátott rendelet, mely az ügymenet gyorsítása kapcsán a megyei tisztviselőket utasítja, ne csak a hazai normaliákat (konkrét esetek kapcsán elvi döntéseket tartalmazó iratokat), hanem a birodalmiakat is tanulmányozzák.

A nagy átszervezés Erdélyben megszüntette a székely szász székek önállóságát, és egész Erdélyt három kerületre, azon belül tizenegy megyére osztotta. Megszűnt a hajdúvárosok autonómiája – Szabolcs megyéhez, vagyis a nagyváradi kerülethez kerültek, a jászok és kunok főkapitánya immár nem a nádor, hanem a pesti biztosnak alárendelt alispán. Megszűnt a szabad királyi városok privilegizált helyzete. A városok a nagy átrendezés előtt közigazgatási ügyekben a Helytartótanácshoz, gazdasági ügyekben a Kamarához tartoztak. Ezentúl úgy tekintették őket, mint a megfelelő megye egyik járását, s annak alispánja alá kerültek. A királyi biztos nevezte ki a város bíráját (600 forint fizetéssel), a többi tisztséget felülről kijelölt személyekkel tölthetik be. De tevékenységüket messzemenően szabályozza a Helytartótanács városi ügyosztálya, mely pontos számadásokat követel és 1788-tól a céhek ügyeit is átveszi. Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

Ezek a tények. Szükséges azonban a tények mögé is nézni, s az uralkodó és a felvilágosult magas bürokrácia álláspontját szembesíteni.

A kormányzati koncepcióból törvényszerűen adódott az új adminisztratív szerkezet, de azok, akik szinte áldozatként ebben szerepet vállaltak, kezdettől fogva nehéz helyzetbe kerültek. Az, hogy bizalmi feladatuk fájdalmas veszteségeket okozott megyék, testületek, mondhatnók: az egész politikai vezető réteg életében, az előzőkből már kitűnt. A megye degradálódott, amikor éppen saját határán túl, saját anyagi érdekein túl kezdett gondolkodni. Pedig hagyományőrző szerepe nemcsak a privilégiumok védelmét szolgálta. Az otromba maradiság ugrásra kész, rugalmas tennivágyással is párosult, hiszen díjtalan gyakornokként már ott dolgoztak az apparátusban a jozefinus vagy pontosabban felvilágosult elvek ifjú hívei.

Hiba volt az adott társadalmi szerkezetet ellenérzéssel kezelni, de az ellenérzést királyi határozatban kinyilvánítani még annál is több. „Tulajdonképpen mi is egy megye – kérdezi József. – … A megye egy kis része a királyságnak… Ez a rész azonban az irányítást kizárólag csak az egésztől kaphatja. Szörnyű alkotmány lenne az (és a magyar eddig részben ebben tűnt ki), amely valamennyi ilyen részt külön provinciának tekintene és megengedné, hogy… véleményt formáljon, megfontolásokkal éljen, előterjesztéseket, tiltakozásokat tegyen és halogatása miatt a végrehajtás késedelmet szenvedjen, akkor, amikor csak az engedelmesség és az utasítások végrehajtása a kötelességük…”[7] A már ismertetett, a kerületekkel kapcsolatos elvi deklarációk után az uralkodó azzal zárja éppenséggel nem kegyes sorait, hogy „mellékelem a Német Tartományok kerületi hatóságai munkájának megkönnyítése érdekében kiadott hivatali szabályzatot…”[8]

A Kancellária a kiábrándító uralkodói állásfoglalás ismeretében sem adta fel igyekezetét. Ennek köszönhető, hogy a sérelmes leiratot követő évben, 1787-ben, a nehézségek teljes tudatában kidolgozták a sémát, mely szerint a kerületi főispánnak – József szerint „hun módra”[9] kényszerítették ki a kerületi biztosnak ezt a politikai közvéleményben még elfogadható elnevezését – jelentéseit el kellett készítenie. Nem tarthatott fenn hivatalt, apparátust, és a titkáron kívül alig rendelkezett segéderővel, így az alispánokra hárított tájékozódó munka ellenére is iszonyú feladatot vállalt és teljesített. (Tehát meg kell érteni azokat is – elsősorban Széchényi Ferencet –, akik a megbízatásról betegségre hivatkozva leköszöntek.) A kancelláriai séma, a jelentésvázlat szempontjainak korszerűségével túlmutat József igényein, s mindenképpen túllép azokon rendszerességével. A vázlat, amelyhez a kerületi főispánok valóban tartották is magukat, nagyon modern volt, és ugyanezt tételezte fel a címzettekről és „adatnyújtókról”. És valóban a Helytartótanács megyei ügyosztályán őrzött eredeti (nem a kancelláriának felküldött) jelentések magas európai szintről tanúskodnak.

Ne csodálkozzunk, hogy Teleki Sámuel, aki Bernoulli-tanítvány volt, szakszerűen tett eleget a statisztikai, demográfiai, szinte kérdőíves megoldással dolgozó „feladatlapnak”. Teleki optimizmussal vágott neki a súlyos munkának. Remélte, hogy „bővebb alkalmatosságot nyer” hazája szolgálatára és a „Köz Jónak” előmozdítására… „Kivá1tképpen való nagy bizodalmamat helyeztetem azért a T.-N. Statusoknak és a Köz Jónak előmozdítására összevetett vállakkal, velem együtt való munkálkodásokban…”[10] Bízott tehát a rendi segítségben, és figyelembe véve saját és utódja munkáját, mintha nem is ok nélkül tette volna. Rövid ideig állt az irdatlan terület élén, alkancellári kinevezése után Haller József vette át munkáját.

Prónay László végig győzte a terhet. Besztercebányáról keltezte az 1788-as évről 91 oldalas jelentését, melyet már a kancelláriai utasítás jegyében készített. (Ha majd egyszer kiadjuk ezeket a jelentéseket, akkor érthetővé válik, miért nyilatkozott Schwartner Márton olyan tisztelettel a biztosok munkálatairól, amelyeket röviden „földrajzi-statisztikai elemzések”-nek[11] nevezett.) Címük valóban Topographisch-statistische Schilderung, de nem statisztikai adatokkal, hanem az utasításnak megfelelően a vallásüggyel indítanak. A séma szerint a következő témákról kell számot adni: 1. Vallásügy (ezen belül a tolerancia és az erkölcs kérdése); 2. Oktatásügy; 3. A lakosság számadatai; 4. Rendészet; 5. Közbiztonság; 6. Adózás; 7. Úrbér; 8. Gazdasági ügyek; 9. Az infrastruktúra (út, vízszabályozás, épületek); 10. Kereskedelem. A jelentés második fő része az ügyintézés problémáit adja elő hat pontban: Vajon a komisszárius kerületét, az alispánok megyéiket, a szolgabírák járásaikat beutazzák-e? Melyek az ügyintézés lehetséges egyszerűsítésének módozatai? Milyen a német nyelv helyzete? A tisztviselők alkalmassága? Melyek a saját munkájában felmerülő problémák?

A besztercebányai, a nagyváradi, de a többi kerület jelentése is páratlan történeti értékkel bír. Az új típusú bürokraták – mert már azok, részben II. József elszánt sürgetése, részint saját kitűnő készségeik miatt – a kötelező válaszokon kívül maguknak adott váratlan kérdésekre is válaszolnak. Fontos információkat nyújt Prónay, amikor megírja, hogy az ő kerületében már a tolerancia-rendelet megjelenése előtt érvényesült a vallási türelem, kivéve Gömör, és Liptó megyét, ahol Balassa Pál, Csáky György és Illésházy főispánsága alatt az országos szokások érvényesültek. A többi megyéjében már 1781 előtt is viseltek hivatalt a protestánsok. Általában azt tartaná kívánatosnak, hogy a helyes rendelkezéseken kívül az azok betartásához szükséges eszközök is rendelkezésre állnának. Ami az erkölcsi kérdéseket illeti: az erkölcsök jók, de be kell vallani, hogy a káromkodás, az esküdözés teljesen mindennapos, észre sem veszik. Különösen a szlovákok fogyasztanak sok pálinkát, de a rossz termés, a drága gabona miatt nem lehet pálinkát égetni. Majd az utak kiépítése ezen is segíteni fog: idehozzák a jó utakon az olcsó és az egészségre kevésbé ártalmas bort. Ami az oktatást illeti, vannak hibák, vannak eredmények: a tanítók német nyelvtudása hiányos, a gyerekek alig járnak munkaidőben iskolába. Télen járnának, de akkor nincs lábbelijük. Prónay jelenti azt is, hogy Besztercebányán egy nemesi társaság ipariskolát alapított, ahol felekezeti különbség nélkül hasznos tudnivalókba vezetik be a lányokat. Reméli, hogy ez a magyar (hangsúlyozottan magyar!) példa másutt is hatni fog. A jelentés a lakosság számadatai után a közbiztonság hiányosságaival foglalkozik. A rablók főként az országosan meghirdetett takarékosság, vagyis a hajdúk elbocsátása miatt szaporodtak el. Jobb híján – javasolja a kerületi főispán – szabadságolt katonákat kell szolgálatra berendelni. Nem kíméli az újonnan bevezetett törvénykönyvet, különösen az aránytalanul hosszú börtönbüntetések miatt. A börtönök tele vannak, a rabok pénzbe kerülnek, pedig a kassza üres, s ráadásul a büntetés nem javít, a fiatalkorúak bűnözőkkel összezárva teljesen tönkremennek.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

A kormányzat persze látta, hogy baj van az elmaradt kolduló rendekkel is, és hogy az egyházmegyék átszervezésre szorulnak: túl nagyok és nem fordítanak elég gondot a plébániákra, a falusi nép körében végzett funkciók ellátására. Ezért előbb 1776-ban a roppant terjedelmű esztergomi főegyházmegyéből kihasították a besztercebányai, rozsnyói, szepesi püspöki megyét, majd 1777-ben felállították az új székesfehérvári és szombathelyi püspökséget.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piackörzetek és piacközpontok

A gabonabehozatalra szoruló körzetekben csak kivételképpen tudtak kialakulni erős vonzerejű központok. Ezek részben bánya- és ércfeldolgozó helyek voltak, mint például Besztercebánya, Selmec, Rozsnyó; vagy olyan nagyobb terület központjai, ahol a központok hálózata gyér volt (például Máramarossziget).

Piacközpontok és városi funkciók

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék.

Mérei Gyula

Háziipar, céhes ipar

A céhrendszernek a megnövekedett mennyiségi és minőségi igények kielégítésére való alkalmatlanságáról tett bizonyságot, és egyben az abból kivezető utat is jelezte a céhen belül előrehaladó vagyoni differenciálódás, amelynek következményeként már a francia háborús konjunktúra idején., a harmincas-negyvenes években pedig egyre sűrűbben észlelhető volt az a jelenség, hogy egyes iparágakban a jómódú mesterek a céhszabályzat szerint alkalmazható segédek sokszorosát – eleinte csak 8–10, később már nemritkán 30–60 főt – foglalkoztatták, áttörték a céhrendszer kereteit, és fokozatosan ráléptek az egyszerű tőkés kooperáció útjára. Ezt a munkafázist megelőző, kezdetleges forma volt az, amikor egy-egy céh szerződött hadiszállításra. Ilyen esetben kötelezte tagjait, hogy mindaddig ne vállaljanak, végezzenek más munkát, amíg a szerződésnek eleget nem tesznek. Ez történt a palotai csapócéh esetében 1789-ben, amikor 10 000 rőf halina szállítására kötött egyezséget az Óbudai Hadfelszerelési Bizottsággal. Ugyanígy szerződött e bizottsággal 1808-ban a kőszegi, a radványi, a királyfalvai (Zólyom megye) posztóscéh.

A tőkés ipar

5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomítója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott.

Bányászat

Rezet Besztercebányán, Szomolnokon, Miklósvágásán (Sáros megye), Iglón, a szörényi határőrvidéken és Szászkán bányásztak.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

A globális számon belül azonban jelentős különbségeket találunk: a felső-magyarországi bányavárosok (Besztercebánya kivételével), nagy múltú civitasaink (Lőcse, Bártfa, Eperjes) lakossága 15–20%-kal csökkent. Kassa éppen hogy stagnált, de már Pozsony lakossága 17 év alatt 3600 fővel fogyott.

Vörös Károly

A polgárság a városi és az országos politikában

A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 15 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611, Besztercebányának 422 polgára van.

Arató Endre

A magyar radikálisok nézetei

Petőfihez hasonlóan Táncsics is többször kifejezésre juttatta a feudális elnyomás alatt élő nemzetiségek iránti együttérzését. Besztercebányai útjai során elfogulatlanul, nagy rokonszenvvel írt a környék szlovák lakosságáról.

Spira György

Győzelmek a mellékhadszíntereken

És a szervezett szabadcsapatok mellett a Felvidéken szintén szerephez jutott a szó szoros értelmében vett népfelkelés is; Selmecbányát például április 18-án, a honvédsereg egyik kisebb portyázó különítményével összefogva, a fegyverre kelő helyi bányászok szabadították fel, ezzel egyszersmind a besztercebányai meg a körmöcbányai ellenséges helyőrséget is megfutamodásra bírva.

Szabad György

Magyarország önkényuralmi igazgatása

De a felekkel oly közvetlenül érintkező bíróságokon, mint például a besztercebányai törvényszéken is akadtak olyan tisztségviselők, akik sem magyarul, sem szlovákul nem értettek.

A nemzetiségek csalódása

Az önkényuralmi rendszernek az együtt élő népek megosztására, nemzeti mozgalmaik szétzilálására irányuló politikájának jellemző példái közé tartozik, hogy a szlovák nemzeti törekvések hivatalt vállaló képviselői közül Ján Franciscit Besztercebányáról előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra, Stefan Marko Daxnert Kassáról Sátoraljaújhelyre, végül Nagykállóba helyezték.

Hajdu Tibor

Ellenforradalmi tevékenység a győzelmes hadsereg hátában

A front középső, Besztercebánya és Kassa közötti szakaszán, az Alacsony-Tátra előtt megtört a támadás lendülete.

Lábjegyzet

  1. A bányabíróság jelentése a királyi bizottsághoz, 1679. február 4. Péch Antal, A selmeci bányavállalatok története. II. Budapest, 1967. 326–327.
  2. Rákóczi Tükör I. 128.
  3. Ugyanott I. 518.
  4. Zweig János naplója. Ugyanott I. 241.
  5. Torma Károly, Gróf Gyulai Ferenc tábornok emlékirata, 1715–1787. Hazán VI. 1886. 409.
  6. Archives de Affaires Etrangeres (Paris), Correspondance Politique, Autriche, Hc. 349.
  7. Idézi: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. Budapest, 1873. 592.
  8. Ugyanott 598.
  9. Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth. Wien, 1879. I. 293.
  10. Országos Levéltár C 53. Departamentum publico-politicum. 1786. F 210.
  11. M. Schwartner, Statistik des Königreichs Ungarn. Pest, 1798. 12.

Irodalom

7