Bethlen István miniszterelnök

A Múltunk wikiből
Gernyeszeg, 1874. október 8. – Moszkva, 1946. október 5.
jogász, mezőgazdász, politikus
1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke
Wikipédia
Bethlen István-001

Pölöskei Ferenc

Károlyi Mihály a függetlenségi párt élén

Az Egyesült Függetlenségi Párt politikai irányvonalában fennmaradt a korábbi két tendencia. Apponyi mindjárt az egyesülés után nem a pártprogramot, hanem az Andrássyval való együttműködést helyezte előtérbe. Justh és Károlyi viszont az egyesült pártot egy baloldali ellenzéki tömörülés alapjának szánta, amelyhez a későbbiek során a szociáldemokrata párt, a polgári radikálisok s az egyetemi ifjúsági szervezetek is csatlakozhatnak. A kitűzött célok mindenesetre a társadalmi haladás irányába mutattak. A függetlenségi párt konzervatív szárnyának több tagja – Gál Sándor, Bethlen István, Désy Zoltán – nem is csatlakozott az új párthoz.

Siklós András

Az ellenforradalom szervezkedése

Utolsóként léptek színre az addig inkább háttérben tevékenykedő volt munkapárti és alkotmánypárti politikusok. Február 19-én megalakították a Nemzeti Egyesülés Pártját (NEP), vezérként gróf Bethlen István szerepelt. Az alakuló ülésen ő mondta a toborzót: a „nemzethez való hűségről”, a „nemzeti érzés” fontosságáról. Bethlen tagadta az ellenforradalmi szándékot: „Nem a forradalom ellen küzdünk – mondotta –, hanem a forradalom kinövései ellen.”[1] A Népszava Bethlen beszédét szemérmetlen népámításnak minősítette, és úgy vélte – nem alaptalanul –, hogy a Nemzeti Egyesülés Pártjában a Munkapárt „reakciós agráriusai”, a Magyar Polgári Pártban pedig a Munkapárt „reakciós kapitalistái” tömörülnek.[2]

Egyenlőtlen fellépés a kommunista párt és az ellenforradalom ellen

További internálásokra alig került sor, bár a február 22-i minisztertanácson egyesek gróf Károlyi József, gróf Bethlen István, Wekerle Sándor, Pallavicini György őrgróf és Bangha Béla őrizetbe vételét is javasolták.

Új tervek, elgondolások a külpolitikában

A misszióhoz fűződő kapcsolatok március közepén mélypontra jutottak. A budapesti napilapok ez időben egyre-másra közöltek cikkeket a konzervatív körök és az antanttisztek kapcsolatáról, az innen eredő információkról, az informátorok személyéről, nevüket is felsorolva (Bethlen István, Pallavicini György, Mikes Ármin, Tormay Cecil stb.).

Hajdu Tibor

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

Az ellenforradalmi erők ebben a helyzetben teljesen tehetetlennek bizonyultak. Károlyi, míg a szociáldemokrata pártvezetőség válaszára várt, érintkezésbe lépett a jobboldali ellenzék, a hagyományos uralkodó osztályok képviselőivel. Azt kérdezte tőlük: hajlandóak-e a területi integritáshoz ragaszkodó nacionalista alapon átvenni a kormányzást, vagy támogatják-e őt, ha egy szocialista kormány élén száll szembe az imperialista hatalmakkal. Bethlen István és társai semmire sem vállalkoztak. Szívesen átvették volna a hatalmat, ha Párizs támogatását élvezik, de ilyen értelmű biztatást egyáltalán nem kaptak, sőt vészjelzéseiket sem vették komolyan. (Mikes Ármin gróf és más arisztokraták már 17–18-ától figyelmeztették az angol és az amerikai missziókat, hogy ha nem szállják meg Budapestet, és nem távolítják el Károlyit, a hatalom az ő kezéből igen hamar átcsúszik a kommunistákéba. Bethlen István 21-én közölte Vixszel, hogy a jegyzék közvetlen eredménye egy szovjetbarát, baloldali fordulat lesz.)

A szocialista forradalom békés győzelme

A szélesebb polgári-középosztályi rétegek, a polgári értelmiség politikai spektrumában ekkor nem a szocializmussal való szembenállás, hanem az ellenforradalmi reakcióval szemben elfoglalt álláspont volt a meghatározó. Ezt bizonyítja, hogy már a március közepén kialakult „választási” hangulatban mindinkább elszigetelődött a BethlenLovászyHeinrich-féle jobboldali blokk.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

A támadás végcélját nem határozták meg. Egyrészt katonai szempontból ez korai lett volna, másrészt azért sem dönthettek a Tanácsköztársaság politikai likvidálásáról, mert a győzteseknek nem volt még elképzelésük arról, milyen kormányt ültessenek a tanácskormány helyére. A Kormányzótanács egységesnek tűnt, Károlyiban és híveiben március 21-e után nem bíztak többé; de még remélték, hogy a világháború előtti konzervatív, a szláv és román szomszédok által különösen gyűlölt politikusok elismertetésénél találnak jobb megoldást. Részben ezért utasították vissza Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál, József főherceg és társaik sietős felkínálkozását, részben pedig azért, mert a „történelmi osztályok” vezetői területi és egyéb engedményekre tartottak volna számot.

Az antant diplomáciája és a bécsi ellenforradalmi emigráció

Bethlen István, akit már a március 21-e előtti hetekben az ellenforradalom fejének tekintettek, memorandummal fordult a békekonferenciához és a balkáni francia parancsnoksághoz, amelyben felajánlotta szolgálatait, és polgári kormány alakítását, amelybe Garamiékat is beveszik, ha némi kölcsönt kapnak, és Budapestet nyugati csapatok szállják meg.

Bethlen azonban szükségét érezte, hogy a román és a csehszlovák hadsereget a Vix-jegyzék előtt érvényben levő demarkációs vonalra vonják vissza: „az új kormány nem fogadhatna el oly demarkációs vonalat, melyet az előző két kormány nem akceptált, mert különben hazaárulással vádolnák …”[3] Ilyen feltétel mellett Párizs sem Bethlennel, sem mással nem állt szóba.

Andrássy óvatosabb volt, mint Bethlen: kérte a svájci angol követséget, hogy járuljon hozzá egy Magyar Nemzeti Tanács alakításához az ő elnökletével. Elutasító választ kapott, az angol diplomáciában ugyanis ekkor még azoknak a közép-európai szakértőknek a befolyása érvényesült, akik a magyar arisztokráciát a háború fő bűnösei között tartották számon. A következő lépést ismét Bethlen csoportja tette meg – sajátos irányban – a hatalom visszaszerzése felé: május 22-én a bécsi magyar követségről elrabolták a követet és a kereskedelmi kirendeltség 135 millió koronás pénztárat. A reakciós grófok e mindenre elszánt klikkje ezzel ugyan eltaszította magától a polgári demokratikus emigrációt, de körülötte már a leendő ellenforradalmi rendszer vezető csoportja tömörült.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

Az idő Bethlennek dolgozott: miután megértette, hogy az antantnak olyan kormány kell, amely vita nélkül teljesíti parancsait, csak ki kellett várnia, amíg a missziók a finnyás demokratáktól a készséges tisztek felé fordulnak.

Tervek szociáldemokrata kormány alakítására

A győztes hatalmak Magyarországon a békekonferenciának engedelmeskedő, a bolsevizmussal szemben kíméletlen rendszert akartak, s bár le kellett győzniük Horthy, Bethlen és Teleki iránti ellenszenvüket, végül is elfogadták őket. 1919 júliusában Böhmöt az angolok nagy nehezen rávették, hogy szóba álljon Bethlennel; fél év múlva Bethlent egyáltalán nem lehetett rávenni, hogy szóba álljon Böhmmel.

L. Nagy Zsuzsa

A fővezérség szerepe

Több kezdeményezés indult meg szélesebb körű, liberálisabb színezetű kormányzat létrehozására; ezeket kezdetben Bethlen István gróf is támogatta. Aggodalmat váltott ki ugyanis e körökben a hadsereg igénye a politikai hatalomra, valamint az országszerte tomboló fehérterror kegyetlensége, amely nemzetközileg olyan felháborodást váltott ki, hogy azt már a rendszer megszilárdulása szempontjából is veszélyesnek tartották. Az antant azonban nem támogatta e kezdeményezéseket, és így azok hamarosan elhaltak.

Nemzetgyűlési választás, kormányzóválasztás

Már ekkor bebizonyosodott, hogy a választójog önmagában nem biztosítja a szabad véleménynyilvánítást, mert a hadsereg, a jobboldali szervezetek terrorizálták a választókat; Budapesten a szavazóhelyiségeket és a fontosabb középületeket is a hadsereg szállta meg. „A büntetés, a megtorlás volt a jelszó, a revanche mindenkivel szemben”[4] – állapította meg később Bethlen István.

Szakács Kálmán

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt taktikája

Az ellenforradalom mérsékeltebb irányzatát képviselő BethlenTeleki-féle nagybirtokos, nagytőkés csoporthoz tartozó politikusok is egyetértettek a munkásmozgalom intézményes elnyomásával, de a konszolidáció érdekében hajlandónak mutatkoztak a szociáldemokrácia mérsékelt szárnyának tevékenységét bizonyos keretek között engedélyezni.

L. Nagy Zsuzsa

A Teleki-kormány

A Teleki-kormány tevékenysége azoknak a társadalmi erőknek a leszerelésére is irányult, amelyek tömegeik és követeléseik miatt veszélyt jelenthettek az uralkodó osztályok, azokon belül elsősorban a nagybirtok politikai hegemóniájára. Ezért kezdte meg Teleki, majd fejezte be Bethlen a birtokos parasztság visszaszorítását, illetve kiiktatását a politikai életből.

A Bethlen-kormány megalakulása

A teljes cikk.

A második királypuccs

A teljes cikk.

Szakács Kálmán

A Bethlen–Peyer paktum

A teljes cikk.

Lábjegyzetek

  1. Bethlen István gróf beszédei és írásai. I. Budapest, 1933. 153.
  2. Új párt alakult. Népszava, 1919. február 20.
  3. A bolsevizmus Magyarországon. Szerkesztette Gratz Gusztáv. Budapest, 1921. 797.
  4. Országos Levéltár K 428. (A Magyar Távirati Iroda 1921. október 21-i jelentése.)

Művei

Irodalom

A Horthy-korszak történeti szintézise annyiban tovabb lép az előzőknél, hogy a magyar és nem magyar népek nemzeti mozgalmait immár tudatosan párhuzamos jelenségekként mutatja be. Megítélése szerint az egyes népek nemzeti mozgalmai az európai nacionalizmus eszméi terjedési folyamatának részeként önmaguktól, európai vonatkozásban általános szabályokat követve fordultak egymás ellen. A nemzeti mozgalmak mechanizmusa mindenhol azonos. Kiindulópontjuk az érzelmi közösség, amely hovatovabb önálló állam alkotására és az ott élő más nemzetbelieket elnyomó, hatalmi iranyba tart. A nemzeti érzésből megszülető nemzeti akarat minden nemzetnél a minél korlátlanabb érvényesülésre tör, akár más, vele egy területen élő nemzetek rovasara. Ebből származnak a magyarok és a nemzetiségek konfliktusai is. Az összefoglalás nem fogadja el a legtöbb magyar kortársnak és a megelőző szintéziseknek a nemzeti ellentétek forrásaként kizáróla a pánszlávizmust és a bécsi udvar politikáját feltüntető állításait. Az hangsúlyozza: a magyar reformerek nem, vagy alig ismerték fel, hogy a pánszláv veszély csupán távoli, és hogy a nem magyar népek érzelmei önmagukban, orosz kapcsolatok nélkül is végveszélyt hozhatnak a magyar nemzetre. Nem mulasztja el azonban annak kiemelését. hogy a reformpárti nemesség kimagasló képviselői között voltak olyan egyéniségek„ akik emberiességi indítékokból társadalmi úton (Széchenyi István, Kazinczy Gábor), némelyek országgyűlési felszólalásaikban (Bezerédj Miklós, Deák Ferenc) a nemzetiségek mint individualitások elismerését követelték és ebből következően méltányos bánásmódot számukra.

A nemzetiségi mozgalmaknak a valóságot a korábbi történeti műveknél némileg jobban megközelítő – ám nacionalista – ábrázolásában a szerző kivételes problémaérzékenységén, történetírói képességein túlmenően más okok is közrejátszottak. Részben az, hogy az előző szintéziseknél összehasonlíthatatlanul szélesebb, főként az 1920-es években publikált nemzetiségtörténeti forrásbázisra támaszkodhatott. Nem lebecsülendő szerepük volt azonban a valósághoz bizonyos fokig hívebb ábrázolásban a Bethlen-kormány idejéből eredő „kisebbségvédelmi politika” szempontjainak is. Ezek – tudjuk – türelmet, szabad nyelvhasználatot hirdettek az országban élő nemzetiségeknek. Így véltek jogcímet szerezni ahhoz, hogy hasonló bánásmódot igényelhessenek az imperialista békediktátum révén a szomszédos államok területén élő magyarok számára, miközben egyidejűleg – láttuk – nem szűntek meg hangsúlyozni a magyarság kultúrfölényére alapozott államvezetési jogosultságát.