Bocskai „gondolkodni kezd”

A Múltunk wikiből
1603
október 21. Perzsiai török háború kezdődik (1612-ig).
december 23. I. Ahmed szultán trónra lép Konstantinápolyban. (Uralkodik 1617-ig).

1604 tavaszán a Habsburg-kormányzat arra készült, hogy az évek óta napirenden levő béketárgyalásokat minél kedvezőbb helyzetben fejezze be. Rudolf seregei még kezükben tartották Buda védelmi övezetében Esztergomot, Vácot, Pestet és Hatvant, Erdély pedig Székely Mózes Brassó melletti veresége után vérevesztetten tűrte Basta bosszúját. Amikor a generális április elején kivonult Erdélyből – a kortárs szerint, mint macska a galambdúcból –, hogy átvegye a Duna menti hadműveletek vezetését, a török a magyarországi hadszíntéren passzívnak látszott. A belső lázadások, a kiújult perzsa háború problémáihoz trónváltozás is járult. Az 1603 végén meghalt III. Mehmed utódjának, I. Ahmednek uralmát kellett megerősítenie. Követei, mint láttuk, békét ajánlottak, de ragaszkodtak a Budát biztosító Esztergom visszaadásához, melyért cserébe Kanizsát vagy Egert ígérgették. Nem nyugodtak bele Erdély elvesztésébe sem. A béketapogatózások idején is minden igyekezetük az volt, hogy az erdélyi emigrációnak segítséget nyújtsanak a hazatérésre és a török védnökség alatti fejedelemség helyreállítására.

Megfelelő fejedelemjelölt azonban sem odahaza Erdélyben, sem a török emigrációban nem akadt. A Mihály vajda és Basta elleni felkelések során a legtekintélyesebb családok vezető egyéniségei vagy életüket vesztették, vagy – mint Sennyei Pongrác és Kornis Boldizsár – katolikus vallásuk miatt a Habsburg-oldalon álltak. Báthori Zsigmond Csehországban élt gondos felügyelet alatt, s a fejedelmi család utolsó sarja, Gábor, gyermekifjúként az öreg Ecsedi Báthori István szárnyai alatt nevelkedett; őt még túl korai lett volna jelöltként felléptetni. Igazi fejedelemségbeli nagyúr már csak kettő élt, Csáky István és Bocskai István, mindkettő magyarországi birtokaira húzódva. Hozzájuk mérhető tekintély a törökhöz menekültek közt sem volt. Bethlen Gábor, az emigráció táborának legeszesebb és legtevékenyebb tagja, szélesebb körben még ismeretlen embernek számított. Bárki ragadta volna fel közülük Székely Mózes elejtett zászlaját, a megrémített Erdélyben nem sokan követték volna. Bethlennek jutott eszébe, vagy legalábbis az ő buzgólkodásából vált tetté az a merész gondolat, hogy a Habsburg-barát múltú Bocskai Istvánt kell megnyerni fejedelemjelöltnek. Bocskait, mint annak idején említettük, az erdélyi rendek 1600 novemberében a lécfalvi országgyűlésen száműzték, ottani birtokait elkobozták. A másik oldalon is gyanúba került, s egy darabig Prágában tartották „tisztes fogságban”, majd 1602 telén elengedték. Özvegyen, gyermektelenül éldegélt Várad körüli birtokain. 1557-ben született Kolozsvárt, s akkori fogalmak szerint már öregedő fejjel „kezde gondolkodni maga és nemzete felől”[1] – mint történetírója, Szamosközy jellemezte ezeket az éveit. Talán a fejére idézett vérvád, hogy ő volt elindítója az Erdélyt ért sorozatos csapásoknak, talán a Habsburg-kormányzat részéről tapasztalt hálátlanság, de leginkább talán csak annak belátása, hogy a török semmiképpen sem fog Erdélyről lemondani, s ez újabb nyomorúságok forrása lesz – ezek a gondolatok járhattak a fejében. Belgiojoso kassai templomfoglalása után már azt is láthatta, hogy ha Habsburg győzelemre fordulna a szerencse, neki s a többi kálvinista főúrnak sem sok szerepe lesz a prágai program szerint újjárendezett ország életében. Mindez azonban csak találgatás. A kortársak se tudtak többet arról, hogy mi ment végbe benne addig, amíg valamikor 1604 kora tavaszán elszánta magát az erdélyi emigránsok által ajánlgatott tárgyalások felvételére a törökkel. Erdélyben megelégedtek azzal a magyarázattal, hogy „az emberi állat a fejedelemséget szereti, ha módja vagyon a dologban; Bocskai nem esztelen ember”.[2]

Az első kapcsolatok Bocskainak egy török rabja által létesültek, aki sarcának összekoldulása címén feltűnés nélkül közlekedhetett Bocskai akkori lakhelye, Sólyomkő és az emigránsok főhadiszállása, Temesvár között. 1604. április 1-re már annyira érettnek látszott az ügy, hogy a magyarországi fővezérlettel megbízott nándorfehérvári pasa, Lalla Mehmed ezen a napon levelet írt Bocskainak. Elhitte – írja az erdélyi bujdosóknak –, hogy Bocskai mindig [!] jóakarója volt a török császárnak, ám mutassa meg ezt most is, s közölje szándékait. A török rab konkrét feltételeket hozott, ezeket Bethlenék írásba foglalták, s a pasa a szultánhoz juttatta, aki felhatalmazta az időközben nagyvezírré kinevezett Lalla Mehmedet a szövetség megkötésére. Augusztus első napjaiban az új nagyvezír értesítette Bocskait, hogy mivel az erdélyi bujdosók őt „egy akaratból fejekké és fejedelmükké akarják választani”,[3] kívánságára török csapatokat ad segítségül, akik beviszik Erdélybe.

Ezekben a napokban Bocskai birtokügyeinek intézése címén Erdélybe ment, s ott is tartózkodott szeptember végéig, talán mert odavárta – török segítséggel – a bujdosókat, s elő akarta készíteni a talajt számukra. De ha ezért ment oda, hiába várakozott, mert török csapatok Temesvár körüli gyülekezéséről értesülve, Belgiojoso attól félt, hogy Lippa megvételére készülnek, s odaküldte Dampierre ezredest – császári zsoldba vett magyar hajdúkkal. Ezek a lippai és jenői helyőrséggel egyesülve, szeptember 13-án rajtaütöttek az erdélyi bujdosók táborán, akiket csak a temesvári törökök kirohanása mentett meg a nagyobb bajtól. Jóllehet már másnap megírták Bocskainak, hogy az incidens terveikben komoly fennakadást nem okozott, s készülnek Erdélybe, valójában terveik módosultak, és most már Gyulára hívták Bocskait, hogy onnan együtt induljanak. Már ez a hír sem érinthette kellemesen Bocskait, még kevésbé az a másik, hogy a bujdosók szétugrasztásakor a törökkel folytatott levelezésének egy része a hajdúk s onnan alighanem Belgiojoso kezébe került. Már a kortársak is sokat és sokfélét beszéltek a levélről vagy levelekről, s azóta se bizonyosodott be, hogy tulajdonképpen mi történt. Az azonban tény, hogy Belgiojosónak ilyen levelet senki sem adott át, s a főkapitány ez időben nem is gyanította, hogy mire készül Bocskai. Egészen más dolgokkal volt elfoglalva.

A török ugyanis újabb hadjáratot kezdett a magyarországi hadszíntéren. Lalla Mehmed augusztusban Esztergom megvívására indult, s Basta nehéz helyzetbe került. A hadügyek intézésévei megbízott Mátyás főherceg egyik sürgető parancsot a másik után küldte Belgiojosónak, hogy küldjön Bastának segítséget, főként indítsa hozzá a felső-magyarországi vármegyék adójából toborzott csapatokat és a nemesek által megajánlott lovasságot. Belgiojoso szeptember 8-ra Rakamazra rendelte az utóbbiakat, de a megyei hadakról kiderült, hogy a Szepesi Kamara másra fordította zsoldjukat, s a fizetetlen katonák nem hajlandók elindulni. Ezért Belgiojoso ugyanaznapra Gálszécsre részgyűlést hirdetett a felső-magyarországi vármegyéknek és városoknak, hogy gondoskodjanak a katonai rendelkezések végrehajtásáról. Amint láttuk, ez elhibázott lépés volt, mert csak alkalmat adott a rendeknek, hogy a kedvezőtlen háborús hírek okozta kényes helyzetben tiltakozzanak a vallásüldözés, főként pedig az önkényes XXII. artikulus ellen, amely szerintük érvénytelenné tette a többi országgyűlési cikkelyt is; ezért nem adnak katonát, nem szedik be az adót, sem semmiféle hadi segítséget nem nyújtanak, a vallásügyben pedig „élni fognak a bűntelen önvédelem jogával”[4]. A fegyveres ellenállást ezzel tulajdonképpen ki is mondták.

Belgiojoso azonban, úgy látszik, szokásos nemesi lármázásnak vette az egészet, s megpróbált a környékbeli nagyurakhoz fordulni támogatásért. Meghívta őket szeptember 28-ra a rakamazi táborba, ahol akkor már mintegy 1500 sziléziai lovas tartózkodott Rottwitz ezredes parancsnoksága alatt, valamint a nemesség által kiállított 600 magyar lovas, s odaérkezett a temesvári kalandból Dampierre is 2500 hajdújával. A Petz ezredes gondjaira bízott és Kassán állomásozó 2 ezer gyalogoson és némi tüzérségen kívül ez volt az egész haderő, amivel Belgiojoso pillanatnyilag rendelkezhetett, de pénz híján ez is mozdíthatatlan volt. A magyar uraktól pénzt akart szerezni a katonák zsoldjára, hogy Dampierre hajdúit a vármegyei hadakkal és a nemesi lovasokkal együtt Bastához küldhesse, hiszen közben Pest, Vác és Hatvan megint török kézre került, s a nagyvezír Esztergomot ostromolta. Meg is jelent Rakamazon Rákóczi Zsigmond, Csáky István és Melith Pál, Báthori István pedig követet küldött. De csak Rákóczitól sikerült 3 ezer forint kölcsönt kipréselni, ami édeskevés volt; ezért Belgiojoso személyesen kereste fel ecsedi várában a dúsgazdag Báthorit, remélve, hogy az bőkezűbb lesz. Csalódott, és üres kézzel kellett távoznia. Akkor még nem tudta, hogy megelőzték a nemesség küldöttei, akik Báthorit akarták megnyerni mozgalmuk élére, de azok is visszautasítást kaptak. Miközben hazafelé tartott, Belgiojoso találkozott Concini váradi kapitány emberével, aki éppen őt kereste a hírrel, hogy Bocskai áruló, török segítséggel Erdélyt készül elfoglalni.

Lábjegyzetek

  1. MHHS XXX. 245.
  2. Nagy Szabó Ferenc memoriáléja. ETA I. 94.
  3. Thury József, Bocskai István felkelése. Századok 1899. 40.
  4. MOE X. 591.


Bocskai és a hajdúk
Tartalomjegyzék Támadás Bocskai várai ellen