Bocskai hivatástudata

A Múltunk wikiből

A történelem nem Illésházynak és körének, hanem a plebejus közvélemény ítéletének adott igazat. A magyar rendiség önvédelmi harcát, úgy, hogy abból valamit kiváltságosokon kívüliek is nyerjenek, az adott viszonyok között egyedül Bocskai politikája vihette győzelemre. Nem mintha Bocskai egyebet akart volna, mint a magyar feudális uralkodó osztály önrendelkezését a Habsburgok abszolutista törekvéseivel, Magyarországnak az örökös tartományok közé való beiktatási kísérletével szemben megvédeni és kiterjeszteni. Ennek a célnak az érdekében azonban bátrabb és rugalmasabb politikát folytatott, mint a többi magyar oligarcha. Nem habozott a kiváltságosok uralmát fenyegető vagy legalábbis abban osztozkodni akaró társadalmi erőkre támaszkodni nemcsak a „német nemzetséggel” azonosított Habsburg-dinasztia ellen, hanem saját osztálya ingadozói ellen is, ha kellett. A Habsburgokkal kötendő kényszerű kompromisszumot nem csupán szerződések papirosára, a „két tar” közötti hintapolitika esetlegességeire, még csak nem is egyedül az Erdélyi Fejedelemség beavatkozási lehetőségeire, hanem a magyar társadalom belső erőire is kívánta alapozni.

Nem a magyar társadalom valamiféle demokratizálása lebegett a szemei előtt, a kálvini teokratikus népjóléti köztársaság álma sem kísértette, mint egy ideig Cromwellt;[1] egyszerűen a magyar rendiség társadalmi bázisának mérsékelt kiszélesítésére törekedett, mikor kálvinista prédikátorainak özvegyeit és árváit adómentességgel ruházta fel, hogy vissza ne süllyedjenek a jobbágysorba, s főleg mikor hajdúiról próbált gondoskodni, hogy fegyvereiket a jövendőre is biztosítsa a rendi ellenállás szolgálatára. Ha hatalmának kettős, népvezéri és rendi fejedelmi jellegével Orániai Vilmoshoz, a másik „hallgatag”-hoz hasonlíthatjuk, úgy – persze a mutatis mutandis még erősebb hangsúlyozásával – politikáját a reformáció genfi emlékművén álló másik szomszédjáéhoz, Cromwelléhez lehet hasonlítani.[2] Annak történelmi nagysága szintén abban állott, hogy csalhatatlan érzékkel és vaskövetkezetességgel képviselte osztályának érdekeit jobb- és balfelé egyaránt: nem dobta oda azokat a szövetséges plebejus erőknek, és nem hátrált az abszolutizmus karrjaiba sem, hanem egyik ellenséget a másikkal szemben játszotta ki. E hasonlatosság érvényességét az sem érinti, hogy Cromwell a polgári forradalom, Bocskai pedig a rendi ellenállás vezére volt, mert az angol forradalmi mozgalom a rendi ellenállásból nőtt ki, s Cromwell maga sem vallott soha tudatosan semmiféle polgári programot, hanem megelégedett „az angol ember szabadságának” általános, rendi megfogalmazásával. Más és persze alapvetőbb kérdés az, hogy „az angol ember szabadsága” a kortársak többsége számára észrevétlenül, polgári, tőkés tartalommal telítődött, míg a „magyar szabadság” a feudális kiváltság „aranyszabadsága” maradt nemcsak Bocskai, hanem a feltörekvő prédikátor- és hajdúrétegek számára is.

A 17. századi Európa egysége s ezen belül kettőssége tükröződik Cromwell és Bocskai, a levellerek és a hajdúk hasonlatosságaiban és különbségeiben. Nyilvánvaló, hogy a magatartás hasonlatossága mögött a társadalmi tartalom különbsége döntötte el azt, hogy Bocskai politikája, noha a korabeli közép-kelet-európai nemesi-rendi reformkísérletek közül a legmerészebb, a legelőremutatóbb volt, s a rendiség társadalmi bázisának kibővítésévei és a szomszédos rendiségekkel való szövetkezéssel egy évszázadra olyan útmutatást adott, amelyet Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc még tovább is próbáltak építeni, eredendően nem lehetett elegendő arra, hogy Magyarország számára a polgári átalakulás felé vezető utat megnyissa. A nemesi alkotmányosságból nem vezetett egyenes út a polgári alkotmányosságba. Nyugat- és Kelet-Európa nagy részén egyaránt közbeiktatódott a feudális abszolutizmus hosszabb-rövidebb fázisa. Magyarország számára csak az volt a kérdés, hogy önállóan járhat-e ezen az úton, vagy pedig a Habsburg-dinasztia rendi országaiból összekovácsolandó birodalom keretei és korlátai között.

Bocskai kivételes politikai és emberi nagyságát azonban mindez nem kisebbíti. A kálvini politikai koncepcióból őbenne öltött testet mindaz, ami a közép-kelet-európai viszonyokra átértelmezve egyáltalán megvalósulhatott. Elgondolásait sohasem öntötte politikai elméletbe. Mint idéztük mondását, idegen volt tőle a dialektika és a retorika, s ebben is hasonlított Orániai Vilmoshoz és Cromwellhez, akiknek szintén elegendő volt a kálvini értelmezésű bibliai útmutatás és az isteni kiválasztottság tudata. Mi sem állt távolabb mindhármuktól, mint a reneszánsz evilági államrezonja, még ha gyakorlatilag aszerint cselekedtek is. Nagy tévedés volt Bocskait „a magyar Machiavellinek” nevezni.[3] Ha európai párhuzamokat kell számára keresni, odaállította azokat már az utókor melléje, a genfi emlékműre. S emberileg ezekhez a józan, zárkózott, érzelmeiket ritkán nyilvánító, de annál mélyebben megélő kortársakra emlékeztet. Mintha egy féltve őrzött titkot hordoztak volna, szemérmesen takargatva, magukban. „Csak az Isten tudta, mi volt ebben az emberben”[jegyzet 1] – írta Bocskairól legbelsőbb munkatársa, Péchi Simon. A három hithős úgy tudta, hogy ez a titok a nagy hivatásra való isteni kiválasztottság volt. A hit és a haza iránti elkötelezettségnek az elhivatottság iránti felelősségérzés adta meg pecsétjét, s kölcsönzött hordozóinak a kortársakat annyira hatásuk alá vonó komor méltóságteljességet. Ebben az emberfeletti távolságban érezték őket magukhoz közelinek a széles tömegek, és ők is magukat azokhoz.

Innen származik Bocskainak máig legrokonszenvesebb emberi vonása, az egész magyar oligarchián belül egyedülálló pozitív érzelmi kapcsolata a hajdúághoz és a székelységhez. Sok idevágó nyilatkozata közül elég legyen a hajdútelepítő oklevelet idézni: „hajdú vitézeink, a mi régi szabadságaink visszaszerzői és bajnokai ... abban a hazában, amelyben harcoltak, tiszteletet és szabadságot nyerjenek ... a mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint”.[jegyzet 2] Soha magyar feudális nagyúr a hajdúkról így nem beszélt, nemhogy még „kebelébe szorítani” akarta volna őket, mint egy fentebbi mondatban hallhattuk. Pedig Bocskai sem táplált semmiféle illúziót a kortársak által az ő „angyalainak” gúnyolt hajdúk felől; kemény rendszabályokkal igyekezett fékezni őket, engedetlen kapitányaikat kivégeztette. De élete utolsó hónapjaiban mégiscsak védelmük, tisztességes leszállításuk kérdése foglalkoztatta leginkább, mint ahogyan legutolsó rendeleteinek egyikében azt hagyta meg a székelyek főkapitányának, hogy „az székelységet ... szabadságokban meg akarjuk tartani ... kicsintől fogva nagyig Kegyelmed őköt mindenek ellen megoltalmazza”.[jegyzet 3] Magyarországon a hajdúk, Erdélyben a székelyek csatlakoztak hozzá elsőnek: ez önmagában is sokat magyaráz, de kiderül, hogy a hálánál többről van szó, ha figyelmesen olvassuk a hajdútelepítő oklevelet. Ebben a szabadságharc eseménytörténete kozmikus távlatokba, a felfuvalkodottakat megalázó, az alázatosakat felemelő isteni gondviselés szabadító tervébe van beleágyazva, s Bocskai szeméében a hajdúk és a székelyek önmagával együtt ennek a tervnek az eszközei voltak, nekik is szólt az isteni elhívó parancs. „A hajdúkat fölébreszté és felkölté az Isten”[jegyzet 4] – így szólt róluk az egykorú krónikás is. A közös elhivatottságban és nem egy modem nemzetfogalom akkor ismeretlen egyenlőség- testvériség elvében érezte magát egynek Bocskai a hajdúkkal és a székelyekkel.

Ez a gondolkozás azonban távol állott a magyar uralkodó osztály egészétől, mely, ha egyáltalán szükségesnek érezte politikájának elvi alapjait feszegetni, nem ment tovább az Aranybullánál és Werbőczynél, legfeljebb a kálvini ellenállási tan magisztrátusi változatánál, ezzel is, azzal is kizárva a közös ügyből a plebejus elemeket. A hajdúkérdés számukra az Illésházy-féle alternatívára szorítkozott: minél kevesebb katonát és minél több robotoló jobbágyot állítani belőlük.

Lábjegyzetek

  1. MOE VI. 385.
  2. Idézi: Benda Kálmán, A Bocskai-szabadságharc. Budapest, 1955. 127.
  3. ETA IV. 350.
  4. Szepsi Lackó Máté krónikája. ETA III. 52.

Irodalom

  1. Cromwell osztálypolitikájáról és hivatástudatáról: Oliver Cromwell beszédeiből, leveleiből. Kiadta Makkai László (Budapest, 1960. Bevezetés);
  2. A reformáció genfi emlékművéről és magyar vonatkozásairól: Papp János, Post tenebras lux … A reformáció genfi emlékművénél (Kálvin Kalendárium, 1971).
  3. a ,,magyar Machiavelli" kérdésre pedig az 1. alfejezet vonatkozó mondanivalóját.


Bocskai történelmi szerepe
Bocskai utolsó hónapjai Tartalomjegyzék