Bodrogkeresztúr

A Múltunk wikiből
település Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Miskolctól 48 kilométerre keletre, a Bodrog partján
Wikipédia
HUN Bodrogkeresztúr COA.jpg
i.e. 3000; középső rézkor
Bodrogkeresztúri kultúra
1734. november 5.
A bodrogkeresztúri református zsinat kialakítja az országos református egyházi szervezetet.

Gábori Miklós

Fogalmi magyarázatok

A régibb kőkori lelőhelyek időbeli sorrendje a C14-es vizsgálatok alapján, év
lelőhely régészeti kultúra C14-es adatok
Bodrogkeresztúr gravettien 28 700±3000

A gravetti kultúra eredete és csoportjai

A gravetti kultúrának határainkon belül egyelőre három földrajzi csoportja és három korbeli horizontja különíthető el. Földrajzi, elterjedési területei:

  1. az ország északkeleti része;
  2. a Duna-kanyar vidéke;
  3. az ország belső, főleg dunántúli, Duna-Tisza közi területe.

Régészeti anyaguk egymástól elég élesen eltér, és kapcsolataik is más-más irányba vezetnek. A korbeli horizontok nem követik pontosan ezt a földrajzi elterjedést. A legidősebb telepek Würm 1/2 utániak (?), mint például Bodrogkeresztúr (28 700 év); nyugaton valószínűleg Parassa I–II., amelynek ipara szinte azonos az alsó-ausztriai Willendorf 4/5. rétegével.

A gravetti kultúra települései

Az ország északkeleti részének két legfontosabb lelőhelye Bodrogkeresztúr és Arka kétrétegű települése. Eszközkészletükre a nagyméretű pengék, vésők, vakarók stb. jellemzőek. Bodrogkeresztúron elkülöníthető volt a település „műhelye” és a lakóterület, ahol egyes megfigyelések szerint mesterséges házalap is lehetett (?). A jó minőségű kőzetfajták miatt ezeken a helyeken jóval jellegzetesebb szerszámokat találunk, mint a nyersanyagszegény belső, síksági területeken — ami pedig kapcsolatukat illeti, világosan a kelet-szlovákiai, Hernád menti településekkel állnak összeköttetésben, ahol ennek a kultúrának egy aurignacienszerű előzménye is ismert.

Bodrogkeresztúr kora 28 700, Arka alsó és felső rétegének kora pedig 18 700, illetve 13 000 év. A nagy korbeli eltérésektől eltekintve meg kell említenünk, hogy ezeken a vadásztelepeken még gyakori a jégkori vadló, a jávorszarvas — nem kifejezetten rénvadásztelepek, mint általában a többiek —, de itt is mindig a folyó feletti dombhátakon helyezkednek el. Tipológiai eltéréseikre nem térünk ki.

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

A korai és középső rézkor

A tiszapolgári kultúra anyagi műveltsége folyamatosan idomult az új gazdasági feltételekhez. A bonyolult, sokszínű neolitikus edényművesség végtelenül leegyszerűsödik, csaknem puritánná válik. A korszak végén új, észak-balkáni–Al-Duna vidéki népelemek – részleteiben még nem tisztázott – behatolása és a helyi lakossággal való összefonódása révén látszólag zökkenőmentesen kialakult a java rézkori bodrogkeresztúri kultúra.

 A bodrogkeresztúri fokozat a belső területeken lényeges törés nélkül folytatta a tiszapolgári fokozatot, több helyen ugyanazokat a temetőket használták tovább, bár korántsem azonos temetkezési rítussal. A két nem közötti rituális különbségek tovább szigorodnak. A férfiak mellé, uralkodóvá vált családi és gazdasági hatalmuk jelképeként fegyvereket helyeztek a sírba, kő- vagy rézkést, tőrt, baltát. A temetők belső szerkezete is módosult, a korábbi egységes nemzetségi rend helyett fokozatosan zárt nagycsaládi csoportok kezdenek megjelenni. A vagyoni és társadalmi differenciálódás a nagyobb közösségektől a kisebbek felé haladt. Az elhunytak társadalmával azonban csaknem ellenségesen állt szemben az élők közössége. Az elhunytakat nemcsak erősen zsugorították, hanem – mintegy az „Éljék a maguk életét, s ne zavarják a hátramaradottakat!” elv alapján – valószínűleg össze is kötözték.

A bodrogkeresztúri kultúra fejlődése „életének” utolsó évtizedeiben – a kedvező gazdasági és politikai lehetőségek különösen szerencsés találkozása következtében – olyan „ugrásba” torkollott, amely Európa belsejében közel egy évezreddel megelőzte a szabályszerű fejlődést.

A pásztorarisztokrácia terjeszkedései közben nagy mennyiségű termésrézre bukkant – vagy ami még valószínűbb, állatfeleslegét rézre cserélte be –, és részleteiben még nem ismert technikával késeket, tőröket, csákányokat öntött belőle. A könnyen hajló, törő, elkopó és görbülő nyersréz tárgyaknak nem volt jelentős gazdasági szerepük, kemény tárgyakat vágni, erdőt irtani továbbra is csak kőszerszámokkal tudtak. A réztőr azonban nem pattant el szúrás közben, a rézcsákányt gyorsan lehetett előállítani kellő méretben és alakban, könnyű volt nyélre szerelni. Félelmetes új harci fegyvernek számított, amely korábban ismeretlen technikai fölényt biztosított használóinak. Mennyiségileg sem elhanyagolható tényező ez, hiszen a kultúra területéről már eddig közel 200 db rézbaltát és -csákányt ismerünk.

Az új típusú fegyverekkel (köztük először: pattintott kőhegyű nyíllal) felszerelt pásztorarisztokrácia rövidesen önálló társadalmi réteggé fejlődött. A korszak temetőiben megjelennek a rézfegyverekkel eltemetett férfiak. Fegyverük tehát nemcsak öröklődő személyi tulajdonná vált, de családjuk bőven el volt látva vele. E családok kiemelkedő gazdagságáról ugyanazon temetőkben az arany ékszerekkel (csüngőkkel, tűkkel) eltemetett asszonyok tanúskodnak. A vezető réteg még nem különült el teljesen a közösségtől, de hatalmát – mint a szimbolikus jelentőségű ékszerek mutatják – máris megkísérelte vallási, szakrális mezbe öltöztetni. E harci vezetők és családjuk szakrális politikai és vagyoni hatalma, az Égeikumot és a Kaukázus vidékét nem számítva, páratlan a korabeli Európában. Tulajdonukban kincsek halmozódtak fel. Szent méltóságjelvényeik 10–25 cm-es átmérőjű aranylemezből készültek (Hatvan, „Mojgrád”, Hencida, Tiszaszőlős). Arany karperecekben pompáztak, ruhájukat, hajukat aranycsüngők, -függők díszítették. Balkáni vallási jelképeket és ékszereket utánzó kincseik a bodrogkeresztúri hatalom összeomlásakor kerültek földbe, tulajdonosaik, viselőik nyilván elpusztultak.

A „papkirályoktól” és a harcosok rétegétől vezetett bodrogkeresztúri nép hódító törekvéseit terjeszkedése jelzi. Hatalma csúcsán csoportjai tűnnek fel a közlekedési és stratégiai pontokon: az Ipoly völgyében, Budapest térségében, valamint Erdélyben, a Maros mentén. Az északi és keleti előrehatolás célja rézlelőhelyek és más gazdasági források (például sóbányák) megszerzése volt.

A bodrogkeresztúri csoport életében a fejlett nagyállattartás, a réz bányászata, a rézfegyverek és -eszközök tömeges előállítása, valamint jelentős felhalmozódása ugrásszerűen gyors fejlődést eredményezett. Ez az ugrás a korszak adott kereteiben bomlasztani kezdte a törzsi társadalmat. A különböző hatalmú és gazdagságú nagycsaládokból uralkodó réteg különült el, katonai arisztokrácia és szakrális főnöki hatalom alakult ki. A szomszédoktól elszigetelt, merész társadalmi haladáshoz azonban hiányoztak a szilárd gazdasági alapok, az uralkodó réteg hatalma az új gazdasági lehetőségekkel való visszaélésen alapult. Ez a magyarázat arra, hogy a bodrogkeresztúri népet az i. e. III. évezred utolsó századaiban keleti és déli szomszédai kultúrájukkal együtt maradéktalanul felszámolhatták.

A déli behatolókról (Hunyadi-halmi csoport) egyelőre csak annyit tudunk, hogy ugyanarról a területről és ugyanabból a népességből (Sălcuţa IV.–Cernavodă-kultúra) származtak, amelyből egykor a bodrogkeresztúri kultúrát kialakító déli népelemek kiszakadtak. A keleti ellenség először csak a következő korszakban, a késő rézkorban válik „láthatóvá”.

A Dunántúl rézkori fejlődése kevésbé színes. Legkorábbi, már a neolitikumban kialakuló fázisát a hazánkban először feltárt neolitikus telep és temető lelőhelye nyomán lengyeli kultúrának nevezik. Alapja a helyi, késő neolitikus zselizi lakosság. Mintegy „felette” haladt át a Balkán belsejéből kiinduló, Bajorországig, Morvaországig, Lengyelországig hatoló új déli művelődés, amely anyagi kultúráját a balkáni eredetű CucuteniTripolje-kultúrával (Erdély–Moldva–Nyugat–Ukrajna) hozta közeli rokonságba. E folyamat részletei még nem világosak (hol, melyik területen, mennyiben jelenti új népcsoportok megjelenését, a déli és helyi emberek összeolvadását, avagy csupán déli művelődési hatások – például közel-keleti típusú csontsarlók használata – tükröződését).

A lengyeli kultúra több területi csoportban és több időrendi fázison át fejlődik. Ezalatt a településterület és a települési sűrűség megnövekszik, korábban lakatlan magaslatok és erdővidékek is benépesülnek. Korai (még neolitikus) szakaszában jelentős csoportjai vetették meg lábukat a Gödöllői-dombságon is (Aszód).

A lengyeli kultúra gazdálkodása és települési rendje az új színezetű anyagi kultúra ellenére is neolitikus jellegű maradt, a társadalom lassú fejlődése mégis figyelemre méltó. A telepekhez csatlakozó nagy kiterjedésű temetők (például Zengővárkony) tanúsága szerint a nemzetségek a Dunántúlon is nagycsaládokra bomlottak, a munkamegosztás jelképeként szokássá vált a nemek közötti megkülönböztetés is. A jelentősebb nagycsaládfők igyekeztek hatalmukat ideológiával biztosítani, elsősorban az őstiszteletet hívták segítségül. Haláluk után fejük az „ősök panteonjába” került, koponyájuk helyébe erejüket szimbolizáló vadkanagyarakat temettek a sírba. A nagycsaládok férfitagjainak sírjába a lengyeli kultúrában is fegyvereket mellékeltek, kőbaltákat és kőkéseket. Technikailag tehát elmaradtak keleti szomszédaiktól. A vérrokonsági szervezetben élő lengyeli parasztok anyagi kultúrája, a déli előképeket követő szép, festett edényeket nem számítva, alig fejlődött. A kifejlett rézkort a Dunántúlra behatoló újabb népcsoportok hozták létre.

Ez az újabb balkáni népi és művelődési hullám a bodrogkeresztúri időszak idején érte el a Dunántúlt. Észak és nyugat felé minden eddiginél távolabbra terjeszti ki a délkelet-európai civilizáció elemeit. A dunántúli, balatoni csoport néven összefoglalt, különböző területi és időrendi szakaszokra bontható régészeti elemeket még kevéssé ismerjük. Annyi azonban már ma is lemérhető, hogy a friss égei–anatóliai művelődési elemeket is magával hozó észak-balkáni vezető réteg magasabb műveltségi színvonalon állott, mint a bodrogkeresztúri vezetők. Főnökeik nem belső gazdasági fejlődés eredményeként, hanem hódítóként emelkedtek hatalomra, és ugyanúgy szakrális jelvényekkel különböztették meg magukat, mint a bodrogkeresztúri vezetők. Jelvényeik, a női jelképek végsőkig leegyszerűsített, mértaniasított formái, a párosan viselt nagyméretű aranykorongok (például Eszék, Csáford), közvetlenül ókori keleti előzményekre mennek vissza. Hódítókra utalnak a mély árokkal védett erődített telepek, déli eredetű harci szervezetre az égei-tengeri csigakürt.

A balatoni csoport anyagi kultúrája valószínűleg hatott a bodrogkeresztúri fejlődésre, hiszen a művelődés, amelyből kiszakadt, délről, nyugatról és északról mintegy közrefogta a bodrogkeresztúri kultúrát. Feltehető, hogy a réz és arany ékszerek megmunkálásában ők voltak a tanítómesterek (tőlük maradt ránk az első rézolvasztó tégely), bár kellő nyersanyag híján megközelítően sem volt módjuk hasonló rézkultúrát kifejleszteni, mint alföldi szomszédaiknak.

Az első kelet-európai pásztorok az Alföldön

Mindössze annyit tudunk, hogy a pásztorfőnökök harci kíséretükkel együtt a Kárpátok, az Al-Duna és a Dnyeszter közt élő nagy rézkori parasztkultúra (TripoljeCucuteniGumelniţa-kultúra) falvainak felégetése után behatoltak a Kárpát-medencébe. Behatolásuk időpontja mindmáig vitatott. Első hullámuk feltehetőleg a középső rézkor végén érkezett, és alighanem tevékeny szerepet játszott a bodrogkeresztúri kultúra rejtélyes, hirtelen eltűnésében.

A korai bronzkor

A helyi hagyományokkal szemben ellenséges második déli hullám elsőnek feltűnt közössége az Aranka–Maros–Szárazér négyszögben megtelepülő pitvarosi csoport. Nem jöttek messziről, valószínűleg a GlinaSchneckenberg-mozgalom lökte őket a mai Bulgária északi részéből a Kárpát-medencébe. Halottaikat zsugorítva temették, telepeiket eddig nem ismerjük. Rítusuk, viseletük, anyagi műveltségük élénken őrzi az észak-balkáni késő rézkori hagyományokat. Társadalmukban olyasféle rétegződés figyelhető meg, mint a balatoni–bodrogkeresztúri java rézkor végi társadalmakban, főnökeik még külsőre is igen hasonló, ovális aranylemezeket, szakrális jelvényeket viseltek (Óbéba).

Zimányi Vera

A jobbágytelkek rendszerétől független szőlőművelés

A Hegyalján igen előrehaladott monokultúrás bortermelés alakult ki a 16. század második felében, elsősorban Keresztúr, Liszka, Sárospatak, Szántó, Tállya, Tarcal, Tokaj és Tolcsva oppidumokban, míg Erdőbénye, Mád, Kispatak és Zombor mezővárosokban vegyes gazdálkodás folyt, a bortermelés mellett a szántóművelésnek is nagy súlya volt.

R. Várkonyi Ágnes

A majorsági gazdálkodás változásai

Az egyes szőlőket szakmánybérben kiadva műveltetik meg, és ez Rákóczi bodrogkeresztúri „majorságh szőlőinek” vincelléri elszámolása szerint többe kerül, mintha az egyes munkálatokat – a nyitást, metszést, első kapálást, forgatást, „igazítást”, „harmadlást” – alkalmi napszámosokkal végeztetnek.

A hegyaljai borvidék

A jobbágyi és más állapotú népesség háztartásszámának alakulása a hegyaljai mezővárosokban 1631 és 1689 között
Helység 1631–1635 1640–1648 1689
jobbágy egyéb jobbágy egyéb jobbágy egyéb
Keresztúr 101 47 1 27
Az igásállattal rendelkező jobbágyok számaránya az összes telkes jobbágyok százalékában a hegyaljai mezővárosokban 1631 és 1689 között
Helység 1631–1635 1644–1648 1689
Keresztúr 7,6 0
A hegyaljai mezővárosok háztartásszámának alakulása 1631 és 1689 között
Helység 1631–4635 1640–1648 1689
Keresztúr 148 28
A taksás nemesség számának és arányának alakulása a hegyaljai mezővárosokban 1640 és 1689 között
Helység 1640–1648 1689
szám százalék szám százalék
Keresztúr 13 8,7 20 71,4
A pusztatelkek számarányának alakulása a hegyaljai mezővárosokban 1640 és 1689 között
Helység 1640–1648 1689
Keresztúr 0,0 82,3

Kosáry Domokos

A protestáns egyházak

A protestáns vezetők 1733-ban a rendelet alapján engedélyt kértek egyházi szervezetük újjáalakítására. Erre adta ki válaszul III. Károly 1734.október 20-án az úgynevezett második Carolina Resolutiót, amely mindkét protestáns felekezetnek négy-négy szuperintendencia (egyházkerület, püspökség) fenntartását engedte meg, létrehozva ezzel a máig érvényes beosztás alapjait. Református részről az 1734 novemberi bodrogkeresztúri, evangélikus részről az 1735-i pesti gyűlés alakította ki az új kereteket. A négy református egyházkerület 1258, a négy evangélikus mindössze 209 egyházközséget képviselt.

Irodalom

  • A bodrogkeresztúri kultúra temetőinek módszeres kutatása és java rézkorunk első átfogó értékelése Hillebrand Jenő érdeme. Munkái közül ma is alapvető: A pusztaistvánházai korai rézkori temető (Archeologica Hungarica 4. Budapest, 1929).
  • A bodrogkeresz­túri kultúra számos temetőjét tárta fel és tette közzé Patay Pál. Még nem végleges formában ugyan, de ő állította össze a korszak lelet- és lelőhelykataszterét (A bod­rogkeresztúri kultúra temetői. Régészeti Füzetek Ser. II. No. 10. Budapest, 1962),
  • Korai és középső rézkorunk elméleti és időrendi megalapozását Bognár-Kutzián Ida monumentális munkájának köszönhetjük (The Copper Age Cemetery of Tiszapol­gár-Basatanya. Archeologica Hungarica 42. Budapest, 1963), bár az átmenet a tiszapolgári fokozat­ból a bodrogkeresztúri fokozatba mindmáig nem problémamentes.
  • L. Vértes, The Upper Palaeolithic Site on Mt. Henye at Bodrogkeresztúr (Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 18. 1966);
  • A bodrogkeresz­túri kultúra hencidai nagy aranyleletét publikáló Gazdapusztai Gyula (Évk: DDM 1968. 33–48; Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 98. 1967. 292–297) véleményét nehéz volna elfogadni: szerinte a korszak kincsei "közösségi tulajdonban" voltak.
  • Patay Pál újabban pedig összefoglalta ismereteinket e kultúráról (Die hochkupferzeitliche Bodrogkeresztúr ­Kultur 55. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission, 1974).