Bokányi Dezső

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. szeptember 13., 12:58-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
Pest, 1871. február 11. – Moszkva, 1943 júniusa
kőfaragó, író, újságíró, fordító, szóvivő, politikus,
a Magyarországi Tanácsköztársaság időszakában munkaügyi és népjóléti népbiztos
Wikipédia
1905. július 27.
Kristóffy József belügyminiszter az MSZDP Bokányi Dezső által vezetett küldöttsége előtt bejelenti választójogi reformtervét.

Hanák Péter

Az 1903. évi pártprogram

A „teljes önkormányzat” állami, megyei és községi szinten – amint ezt Bokányi Dezső előadói beszédében megmagyarázta – voltaképpen az ország önállóságát is, a nemzetiségek megyei szintű autonómiáját is magában foglalta, a „minden öröklött rang és hivatal” eltörlése pedig a köztársaság burkolt követelését.

Erényi Tibor

A szociáldemokrata párt 1907. évi kongresszusa. Az október 10-i általános sztrájk és tüntetés.

A pártvezetőség újraválasztása meglepetéssel szolgált. A jelölő bizottság Garami Ernőt, Weltner Jakabot, Groszman Miksát és Kardos Jakabot nem javasolta, és nevezettek az új pártvezetőségbe – amelynek Bokányi, Garbai, Teszársz, Jászai, Kittel voltak a tagjai – nem kerültek be. A változás okáról nem állanak rendelkezésünkre dokumentumok.

A szociáldemokrata párt vezető gárdája

Bokányi Dezső – fiatal korában kőfaragómunkás – nagyhatású szónok, a pártvezetőség szócsöve.

Tüntetések 1912 elején

A legradikálisabb hangot a február 11-i gyűlésen is Bokányi Dezső ütötte meg: a kormány parlamenti erőszakával szemben a tömegek erőszakával fenyegetett. A tömegek erőszakáról szólvaBokányiaz általános politikai sztrájkra gondolt, arra, hogy adandó alkalommal a korábbiaknál nagyobb hatékonysággal meg kell ismételni azt az akciót, amelyre már 1905. szeptember 15-én és 1907. október 10-én sor került.

Galántai József

A pacifizmus és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

A magyar párt és a szakszervezetek részéről hattagú küldöttség (Garami, Weltner, Kunfi, Jászai, Buchinger, Bokányi) utazott ki Stockholmba május végén. Az előkészítő bizottságnak átadott memorandum a párt akkori irányvonalának fontos dokumentuma: „A számtalan sebből vérző népek nem folytathatják a háborút addig, amíg a proletárság a hatalmat mindenütt magához ragadhatná… A népeknek a mielőbbi békére van szükségük. Nem követelhetnek tehát olyan békét, amely a nemzetközi szociáldemokrácia alapelveit teljesen megvalósítja, hanem arra kell szorítaniok a kormányokat, hogy mielőbb békét kössenek még akkor is, ha az ez idő szerinti hatalmi viszonyok alapján lehetséges békének a tartalma messze mögötte maradna a nemzetközi szociáldemokrácia követeléseinek, és a népek önrendelkezési jogát semmiképpen sem valósítaná meg.”[1]

A munkásmozgalom 1917 őszén és az oroszországi szocialista forradalom

November 25-én több mint 100 ezer munkás vonult Budapest utcáin a városligeti Iparcsarnokhoz. A tüntetők fő jelszavai: „Le a háborúval!” „Éljen az orosz forradalom !” A nagygyűlés szónoka Bokányi Dezső volt. Bokányi mindig összeforrott hallgatósága hangulatával, de most – bár radikális hangot ütött meg és a tanácsok megalakításának szükségességét is hangsúlyozta – a közbekiáltások forradalmi hangjával nem tudott lépést tartani. A gyűlés résztvevői általános sztrájkot követeltek. „Az orosz szociáldemokraták megmutatták az utat!” – kiáltották –, „A magyar proletariátus tanuljon az orosztól!” A gyűlés forradalmi szellemű határozatot hozott: „El vagyunk határozva arra, hogy az orosz forradalmárokat a béke megszerzésére irányuló hősi harcukban támogatni fogjuk, és minden erőnkkel küzdeni fogunk azért is, hogy egyik osztálynak a másik által való kizsákmányoltatása és egyik nemzetnek a másik által való elnyomatása a mi országunkban is megszűnjék.”[2]

Siklós András

A belgrádi katonai egyezmény

A magyar küldöttség november 5-én a késő esti órákban utazott el Budapestről. A delegáció tagjainak sorában a kormány képviselői mellett a Nemzeti Tanács, a Munkástanács és a Katonatanács kiküldöttei (Hatvany Lajos, Bokányi Dezső, Csernyák Imre), valamint az érdekelt szakminisztériumok megbízottai is helyet foglaltak.

Erdély és a magyarországi románok

November 10-én először a Magyar Nemzeti Tanács, majd egy szakértők bevonásával tartott értekezlet foglalkozott a Román Nemzeti Tanács követeléseivel. A sorozatos megbeszéléseken a megjelentek elfogadták a polgári radikálisok tárgyalást és egyezkedést javasló álláspontját. Jászi vezetésével küldöttség alakult, melyben a kormányt Jászi, a Magyar Nemzeti Tanácsot Ábrahám Dezső és Bokányi Dezső képviselték. A küldöttség szakértők és újságírók kíséretében 13-án utazott Aradra, ahol 2 napos tárgyalás vette kezdetét.

Hajdu Tibor

A proletárdiktatúra kikiáltása. A Forradalmi Kormányzótanács megalakulása.

A Munkástanács hangulata vitathatatlanul az új forradalom mellett volt, örömmel fogadták az egységokmány felolvasását, Pogány rövid beszédét a Katonatanács délutáni üléséről, a kommunisták nevében szót kérő Bolgár Elek komoly, súlyos szavait. Az elnöklő Bokányi javaslatára közfelkiáltással szavazták meg a határozatot, s ezzel a munkásság kezébe vette a hatalmat.

A kormányzótanács újjáalakulása

Amikor például a kormány április elsejei ülésén Bokányi egy tollvonással akart szocializálni minden jótékonysági intézményt, Kun és Böhm együtt ajánlottak „lassúbb tempót”, viszont amikor Weltner ugyanott szóvá tette a tömeges házkutatásokat, amelyek során sok elrejtett élelmiszert, textíliát stb. találtak, de szép számmal történtek visszaélések is, Böhm vette védelmébe a rekvirálókat: „nem olyan veszedelmes … meg kell szidni őket, de el kell ismerni, hogy óriási értékű anyagot fedeztek fel”.[3]

Az első politikai ellentétek a főváros vezetése körül támadtak: míg a választás nélkül, forradalmi úton létrejött kerületi munkástanácsok nagy része radikális, kommunista befolyás alatt állt, a Budapest élére állított 3 tagú ideiglenes direktórium két jobboldali beállítottságú tagja április elején elhagyta hivatalát, követte őket a Vörös őrség egyik szervezője, Bíró Dezső. Így az 1917-ben választott Szakszervezeti Tanács 11 tagja közül csak Böhm vállalt továbbra is politikai funkciót.

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab. Mint az egyesülés egyik előmozdítója, kezdettől fogva a belső ellenzék szellemében szerkesztette a Népszavát, de nem értett egyet azokkal, akik a diktatúra gyors bukására spekuláltak, miután nem hitt abban, hogy vissza lehet térni oda, ahol március 21-én abbahagyták.

„Ha már rálépünk erre az útra – írta lapjában –, akkor csak vagy proletárdiktatúra, vagy kapitalista diktatúra lehet, más út nincs. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megmaradjon az a formája a harcnak, hogy a tanácsok alapján a munkások gyakorolják a hatalmat. Minden más forma azt jelenti, hogy újra a régi rabság, újra a régi szolgaság és nyomorúság lesz a magyar munkások osztályrésze.”[4] Weltner azonban egyúttal az óvatosság, a polgársággal és a forradalom más ellenségeivel szemben tanúsított „emberséges és tisztességes eljárás” szószólója is volt. Fenti szavai az egyesülés utáni első nyílt konfliktussal kapcsolatosak, amikor a kormányzótanács április 1-i ülésén Pogány hadügyi népbiztos követelte, hogy a helyi tanácsoknak tiltsák meg a beavatkozást katonai ügyekbe, s egyben javasolta a katonatanácsok feloszlatását. A többi baloldali szociáldemokratával ellentétben, Pogány nehéz helyzetbe került az egyesüléssel. Pogányt, aki egészen március közepéig a kommunisták nélkül, azokra rálicitálva akarta radikális irányba terelni pártja politikáját, elődje, Böhm, éppúgy nem szívelte, mint kommunista helyettesei, Szamuely Tibor és Szántó Béla. Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Pogány és Szamuely nyílt összecsapása következtében végül is mindkettőjüknek távozniuk kellett a hadügyből. Kun Béla azonban, nem először és nem utoljára, a válságot a kibontakozás meggyorsítására tudta felhasználni. Az aktuális személycserék lebonyolításával az egész kormányzótanácsot átalakították, a népbiztoshelyettesek is népbiztosok lettek, és így a legtöbb népbiztosság élére 2–3 tagú kollégium került. Mivel a népbiztoshelyettesek többsége kommunista volt, ezzel az arányok az ő javukra változtak meg, megszűnt tehát az eltérés a forradalom erőviszonyai és a kormány összetétele között.

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládai István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artur, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a BöhmGarbaiKunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya.

Május elseje: ünnep és krízis

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit – akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót –, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.[5]

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására.

A párt és az ifjúsági szövetség kongresszusa

Kun Béla javasolta, hogy a kongresszuson az egységokmány értelmében – mely a Kominternre bízta a döntést – vegyék fel a Kommunisták Magyarországi Pártja nevet. Bár a forradalom olyan szociáldemokrata harcosai is támogatták javaslatát, mint Bokányi Dezső és Wallisch Kálmán, az egységokmányt aláíró Kunfi Zsigmond és Weltner maguk szegték meg ígéretüket: kompromisszumként a Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártja nevet fogadták el. Kunfi Zsigmond beszédében kiállt a proletárdiktatúra mellett, és elhatárolta magát mindattól, ami a szociáldemokráciából a burzsoá demokrácia fenntartását jelenti, de ennél fontosabb volt, hogy az addiginál is enyhébb elbánást követelt a burzsoáziával szemben, és – tekintettel az európai kapitalizmus stabilizálódására – olyan politikát, amely lehetővé teszi a koegzisztenciát. Ilyen politika azonban az adott viszonyok közt nem volt lehetséges.

A konfliktus a pártvezetőség megválasztásánál robbant ki. A jobboldal, kihasználva, hogy a küldöttek többsége a régi párt- és szakszervezeti funkcionáriusok közül került ki, megszervezte az eleve kompromisszumos összetételű jelölőlista leszavazását: több baloldali jelölt nevét kihúzták, helyükre Miákits, Farkas István és mások kerültek. A váratlan puccs felháborította a kommunistákat; bejelentették, hogy a választás eredményét nem veszik tudomásul, és „fenntartják maguknak minden vonatkozásban a teljes akciószabadságot”.[6] Kunfi Zsigmond, Böhm és Weltner megrémültek a kommunisták határozott fellépésétől, és a budapesti városparancsnokhoz, Haubrichhoz fordultak segítségért. A kulcshelyzetben levő, közismerten kommunistaellenes Haubrich azonban tudta, hogy a budapesti munkásezredek nem fordulnának a kommunisták ellen, ezért határozottan elutasította a fegyveres puccs gondolatát. Landler közvetítésével a két fél békéltető tárgyalásra ült össze, amelynek eredménye viharos jelenetek után az lett, hogy Böhm a kongresszus plénuma elé állva, a diadalmas Vörös Hadsereg nevében kérte: fogadják el közfelkiáltással az eredeti listát. Így a 13 tagú pártvezetőség tagjai lettek a kommunista Kun, Pór, Rudas, Vágó és Vántus, a volt baloldali szociáldemokrata Landler és Nyisztor, a baloldalhoz közeledő Bokányi és Bajáki, a centrista Böhm, Garbai és Kunfi Zsigmond, valamint Weltner. A pártkongresszus így nem végződött szakítással, de nem is oldotta meg a forradalom és a párt problémáit.

Lábjegyzetek

  1. Buchinger Manó, Küzdelem a szocializmusért. I. Budapest, 1946. 238.
  2. A munkások napja. Népszava, 1917. november 27.
  3. Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: Párttörténeti Intézet Archívum) 601/1. f.
  4. Népszava, 1919. április 4.
  5. A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai 6. kötet, 1. rész. Budapest, 1959. 387.
  6. Szántó Béla, A Magyar Tanácsköztársaság. (Kézirat. Párttörténeti Intézet, Archívum, Szántó-gyűjtemény.)

Műve

Bokányi Dezső 1902. XI. 30-i beszédét közli: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai(továbbiakban: A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai). III. Budapest, 1955. 100.