Bonaparte Napóleon

A Múltunk wikiből

franciául Napoléon Bonaparte, olaszul Napoleone di Buonaparte

Ajaccio, Korzika, 1769. augusztus 15. – Szent Ilona szigete, 1821. május 5.
francia tábornok, hadvezér, politikus
Wikipédia
Jacques-Louis David: Napóleon a dolgozószobájában (1812)
1796. április 12.
Megkezdődik Bonaparte Napóleon olaszországi hadjárata.
1796. május 14.
A francia hadsereg bevonul Milánóba.
1796. május 36.
A francia hadsereg Berghettónal győzelmet arat az osztrákok fölött.
1796. július 30.
I. Ferenc utasítja József királyi helytartót, hogy szervezze meg a toborzást, a nemesség önkéntes segélymegajánlását, mert a béke kilátástalan.
1796. szeptember 12.
Az országnagyok tanácskozása az önkéntes segélymegajánlás helyett az országgyűlés összehívását kéri a királytól.
1796. november 9.
Megnyílik a magyar országgyűlés.
1796. november 12.
Az országgyűlés József főherceget közfelkiáltással nádorrá választja.
1796. november 17.
A francia hadsereg Arcole-nél győz az osztrákok ellen.
1796. november 22.
Az országgyűlés megajánl 50 ezer újoncot, 10 ezer lovat és 5 millió 500 ezer forint értékű terménysegélyt. A király szükség esetén összehívhatja a nemesi felkelést.
1797. január 12.
Bonaparte tábornok Rivolinál legyőzi az osztrák hadsereget.
1797. február 2.
A franciák előtt kapitulál Mantova erődje.
1797. április 8.
I. Ferenc király fegyverbe hívja a nemesi felkelést.
1797. április 18.
Leobenben I. Ferenc előzetes békét köt a Francia Köztársasággal.
Zala vármegye közgyűlése feliratban tiltakozik a nemesi felkelés összehívása ellen.
1797. október 27.
Campoformióban aláírják a békét I. Ferenc és Franciaország között. Ferenc Velence, Istria, Dalmácia és Salzburg ellenében lemond Belgiumró és Lombardiáról.
1797. november 28.
Rastattban tárgyalások kezdődnek a Franciaország és a Német-Római Császárság között kötendő békeszerződésről.
1799. március 1.
Franciaország hadat üzen Ausztriának.
1799. november 9.
Bonaparte Napóleon tábornok államcsínye megdönti a francia Direktórium uralmát.
1804. május 18.
I. Napóleont örökös császárrá választják.
1804. december 2.
I. Napóleont francia császárrá koronázzák.
1805. április 11.
Oroszország és Anglia szövetséget köt Napóleon ellen.
1805. augusztus 9.
Ausztria csatlakozik a Napóleon elleni koalícióhoz.
1805. augusztus 30.
I. Ferenc október 13-ra összehívja a magyar országgyűlést.
1805. október 17.
Az osztrák csapatok Ulmban kapitulálnak Napóleon hadai előtt.
Megnyílik az országgyűlés.
1805. október 25.
Az Udvari Haditanács a háború folytatását, a magyar nemesi felkelés összehívását javasolja az uralkodónak.
1805. október 31.
Az országgyűlés megszavaz 34 ezer újoncot, hozzájárul a nemesi felkelés összehívásához. Az alsótábla törvényjavaslatot dolgoz ki a jogtalan feljelentők ellen s a magyar nyelvről, melyben kéri, hogy az országgyűlési és a kancelláriához intézett feliratok hasábosan kétnyelvűek lehessenek, s a megyei törvényszékek magyarul ítélhessenek.
1805. november 4.
I. Ferenc jóváhagyja a nyelvi törvényjavaslatot.
1805. november 7.
I. Ferenc szentesíti az 1805. évi törvényeket.
Befejeződik az országgyűlés.
József nádor a hadszíntérre induló király helyett teljhatalommal átveszi az ország kormányzását.
1805. november 12.
Napóleon bevonul Bécsbe.
I. Ferenc utasítja a nádort, hogy hívja össze a nemesi felkelést.
1805. november 15.
Davout marsall csapatai átlépik a magyar határt.
1805. november 26.
Davout marsall kiáltványban szólítja fel a magyarokat, hogy ne álljanak ellen a francia csapatoknak.
1805. november 28.
A horvát tartománygyűlés a szentesített magyar nyelvi törvények miatt a latin nyelv jogainak fenntartását kéri a királytól.
1805. november 30.
A francia csapatok kiürítik Magyarországot.
1805. december 2.
Napóleon csapatai Austerlitznél döntő vereséget mérnek a koalíció osztrák és orosz seregeire.
1805. december 4.
I. Ferenc fegyverszünetet kér Napóleontól.
1805. december 26.
I. Ferenc jelentős területi engedmények fejében Pozsonyban békét köt Napóleonnal.
1806. július 12.
Napóleon császár protektorátusa alatt megalakul a Rajnai Szövetség.
1806. augusztus 6.
Ferenc császár lemond a jelentőségét vesztette német-római császári címről.
1806. október 14.
Napóleon csapatai Jénánál és Auerstädtnél tönkreverik a porosz hadsereget.
1806. november 4.
I. Ferenc kiadja a második Ratio Educationist a tanulmányügy szabályozásáról.
1806. november 21.
Napóleon meghirdeti a kontinentális zárlatot.
1807. június 17.
Napóleon csapatai Friedlandnál legyőzik az orosz hadsereget.
1807. július 7.
Napóleon Tilsitben békét köt I. Sándor orosz cárral.
1807. július 9.
Napóleon Tilsitben békét köt III. Frigyes Vilmos porosz királlyal.
1808. október 12.
Erfurtban szövetséget köt Napóleon és I. Sándor orosz cár.
1809. február 8.
Az Udvari Haditanács a Napóleon ellen megindítandó háború mellett dönt.
1809. március 3.
I. Ferenc elrendeli a nemesi felkelés felállításának előkészítését.
1809. április 10.
I. Ferenc hadat üzen Napóleonnak.
1809. április 11.
I. Ferenc utasítja József nádort a nemesi felkelés kihírdetésére.
1809. május 13.
Napóleon csapatai elfoglalják Bécset.
Megindulnak az első nemesi felkelő ezredek,
1809. május 15.
Napóleon proklamációban szólítja fel a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól s válasszanak független királyt,
1809. június 11.
I. Ferenc a nemesi felkelést János főherceg parancsnoksága alá rendeli.
1809. június 14.
A nemesi felkelő seregek Győrnél vereséget szenvednek a franciáktól.
1809. június 24.
A francia csapatok elfoglalják Győrt.
1809. június 26.
A francia csapatok elfoglalják Pozsonyt.
1809. július 5–6.
Napóleon Wagramnál döntő győzelmet arat a Károly főherceg vezette osztrák csapatok felett.
1809. július 12.
A harcoló felek Znaimban aláírják a fegyverszünetet.
1809. július 25.
A katonai vereség hatására Károly főherceg lemond minden tisztségéről.
1809. október 14.
Napóleon és I. Ferenc Schönbrunnban aláírják a békét.
1810. április 2.
Napóleon császár és Mária Lujza osztrák főhercegnő házassága megpecsételi az alakuló francia–osztrák szövetséget.
1812. június 24.
Napóleon hadserege, kíséretében szövetséges német, porosz és osztrák csapatokkal, átlépi az orosz határt.
1812. szeptember 7.
A borogyinói csatában az orosz hadsereg gyakorlatilag megállítja Napóleon előrenyomulását.
1812. szeptember 14.
Napóleon bevonul Moszkvába.
1812. november 26–28.
A Berezinán való átkelés közben az orosz hadsereg megsemmisíti Napóleon visszavonuló csapatainak maradványait.
1813. február 26–27.
I. Sándor cár és III. Frigyes Vilmos porosz király Kalischban szövetséget köt Napóleon ellen.
1813. március 16.
Poroszország hadat üzen Napóleonnak.
1813. április 16.
I. Ferenc 45 millió forint új papírpénzt bocsát ki.
1813. június 5.
Ausztria közvetítésével a szemben álló felek fegyverszünetet kötnek.
1813. június 14.
Megkötik a reichenbachi konvenciót. Anglia pénzügyileg támogatja a porosz hadsereg felfegyverzését.
1813. június 27.
Ausztria csatlakozik a reichenbachi konvencióhoz.
1813. augusztus 10.
Lejár a fegyverszünet Napóleon és a koalíció között.
1813. augusztus 12.
Ausztria, feladva fegyveres semlegességét, hadat üzen a követeléseit elutasító Napóleonnak.
1813. szeptember 9.
Megkötik a teplitzi szövetséget. Poroszország, Oroszország és Ausztria csak közösen állított feltételek alapján köthet békét Napóleonnal.
1813. október 16–19.
A lipcsei csatában a koalíció seregei győzelmet aratnak Napóleon csapatai felett.
1814. március 1.
Megkötik a chaumonti négyes szövetséget, melyben Anglia, Oroszország, Poroszország és Ausztria kimondja, hogy közös céljuk Franciaország veszélytelenné tétele.
1814. március 30.
A szövetséges csapatok bevonulnak Párizsba.
1814. április 11.
Napóleon lemond császári trónjáról.
1814. május 30.
Megkötik a párizsi békét, melyben Franciaország elveszíti az 1792. április 20. óta nyert hódításait.
1815. március 1.
Napóleon partra száll Franciaországban.
1815. március 25.
Oroszország, Poroszország, Anglia és Ausztria megújítja a chaumonti egyezményt.
1815. március 29.
I. Ferenc elrendeli 30 ezer újonc azonnali kiállítását.
1815. június 8.
Bécsben aláírják az újjászervezett Német Szövetség alapokmányát
1815. június 9.
Aláírják a bécsi kongresszus záróokmányát, az új területi rendezést véglegesítő szerződést.
1815. június 18.
Napóleon Waterloonál végleges vereséget szenved.
1890.
Vaszilij Verescsagin:
On the big road (Vereshchagin).jpg
On the big road (Vereshchagin)
Napóleon visszavonulása című képe.

Pach Zsigmond Pál

Centralizáció és abszolutizmus

Az utolsó États Généraux-t a nagy forradalomig Franciaországban 1614-1615-ben tartották, az utolsó Cortés-t Napóleonig Kasztíliában 1669-ben hívták össze (de már az 1520-1521. évi comunero-felkelés leverése óta jelentéktelen szerepre korlátozták).

Mérei Gyula

A bécsi kormány gazdaságpolitikája és Magyarország

Amíg Napóleon el nem foglalta a tengerpartot, a franciák ellen szövetséges államoknak részben Fiumén, részben Trieszten át szállítottak gabonát. Ezt követően tilalom alá esett az úgynevezett „tengerentúli” szállítás.

A szállítás és közlekedés

II. József török elleni hadjárata, majd a francia háborúk idején – amíg Napóleon el nem foglalta – Fiume gabona- és dohányszállító forgalma jelentősen fellendült.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A Napóleon elleni harmadik koalíciós háború kitörése óta (1805) a francia borokat kizárták az orosz piacról, és ez 1807-ig, a tilsiti béke megkötéséig szintén javította a magyarországi borkivitel eshetőségeit. Az 1809. október 14-i bécsi béke azonban semmivé tette ezeket a lehetőségeket. Megszűnt a sziléziai borkivitel, és a hegyaljai borokat sem lehetett eladni a béke révén Nyugat-Galíciával megnagyobbodott Varsói Nagyhercegségben, mert a Napóleon által szorgalmazott olcsó, könnyű francia borok importjával a drágább tokaj-hegyaljai nem bírta a versenyt.

A pénzpiac és a hitelviszonyok

Napóleon 100 napos uralma idején a – gazdasági stabilitást fenyegető minden rezdülésre olyan érzékeny – pénztőke-tulajdonosok (kereskedők, bankárok) ismét óvatosakká váltak, és kizárólag ezüstben fizetésért, illetve törlesztésért voltak hajlandók árut, illetve kölcsönt adni.

Benda Kálmán

Magyarország a napóleoni háborúkban

A teljes fejezet.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

A teljes cikk.

A francia háborúk

A teljes cikk.

Napóleon és Magyarország

A teljes cikk.

Az elnyomott függetlenségi és reformtörekvések

A teljes cikk.

Adórendszer, pénzügyi nehézségek

A teljes cikk.

A devalváció

A teljes cikk.

Az udvar és a magyar nemesség ellentétének újraébredése

A teljes cikk.

Vörös Károly

A zsidók

Minthogy pedig a terménykereskedelemben a városok hagyományos polgársága továbbra sem lépett fel versenytársként, a II. József korában vívott, majd a Napóleon elleni háborúk terménykonjuktúrájából, azután a gyapjúkonjunktúrából s a terményfelvásárlás által az örökös tartományoknak a magyarországi mezőgazdasági termékek számára állandó piacot jelentő területeit ellátó tevékenysége révén is, a birtokos osztály mellett elsősorban e réteg gyarapodott.

Európa a bécsi kongresszustól a júliusi forradalomig

Mikor 1812. május 26-án a pozsonyi országgyűlés törvényeire rákerült Ferenc király szentesítő aláírása, Európának a francia forradalommal induló és a napóleoni háborúkba torkolló nagy történelmi korszaka már végső szakaszába lépett. Alig néhány héttel később Napóleon csapatai – melyeknek jobb szárnyát a Habsburg-birodalom hadseregének magyar ezredeket is magában foglaló 30 ezer főnyi segélyhada fedezte – átlépték a cári Oroszország határát és megindultak Moszkva, majd néhány hónapon belül a teljes megsemmisülés felé. 1813 így már a napóleoni Európa széthullását hozta magával. Poroszország már 1812 végétől kibontakozó nemzeti ellenállás után márciusban hivatalosan is szembefordult a császárral. Májusban a svédek partra szálltak Pomerániában. Júniusban Anglia is elérkezettnek látta az időt, hogy belépjen a Napóleon ellen alakuló koalícióba, melyhez a Szászországban új és még mindig jelentős hadsereg élén kétségbeesetten védekező Napóleonnal folytatott egyezkedések kudarca után augusztusban végül Ausztria is csatlakozott. 1813 októberében a lipcsei csata megpecsételte az európai francia hegemónia sorsát: a napóleoni hadsereg, kiürítve Közép-Európát, visszavonult a Rajna mögé. Visszavonulása nyomán felbomlott a Rajnai Szövetség, felszabadult Németország, Németalföld és Felső-Olaszország. Nápolyi trónjának megvédése érdekében Murat is elpártolt sógorától. Az összeomlás megállíthatatlan: 1814. március végén a szövetségesek bevonultak Párizsba, Napóleon lemondott, s a Bourbonok visszatértek Franciaország trónjára. 1814 májusában az első párizsi béke Franciaországot 1792. évi határai mögé szorította vissza.

Ám a Bastille bevételétől eltelt negyedszázad hatalmas változásai csupán ezzel az aktussal nem voltak elintézhetők. Európa a negyedszázad alatt oly sűrűn átalakított térképe általánosabb, átfogó, minden érdekelt bevonásával – és egyetértésével – létrejött újjárendezést igényelt. Legalábbis e törekvés jegyében ültek össze 1814 őszén Bécsben Európa minden államának képviselői.

A bécsi kongresszus – ha munkáját a nagyhatalmak csakhamar felszínre került nem csekély ellentétei (így elsősorban az Oroszország és a cár lengyel területi igényeivel szembeszegezett osztrák–angol–francia koalíció között végsőkig kiélesedett konfliktus) és Napóleon Waterloonál végződő 100 napos uralma (mely az első párizsi békét végül is Franciaország határainak és politikai tekintélyének kárára módosító második párizsi békéhez vezetett) átmenetileg jelentősen befolyásolták is – a területi rendezések vonatkozásában kétségtelenül nagy és többé-kevésbé tartósnak bizonyuló munkát végzett. Az 1815. június 15-én aláírt kongresszusi záróokmány alapján Oroszország jelentősen megnövelte területét Lengyelországban, melynek a cár viszonylag liberális alkotmányt adott. Ausztria lemondott Belgiumról és az ún. Elő-Ausztriáról, ám jelentős területekkel kárpótolták Galíciában, Közép- és Felső-Olaszországban (itt részint közvetlenül a császársághoz csatolt területekkel, részint egyes államoknak a Habsburg-családból származó uralkodók alá juttatásával) és Dalmáciában. Poroszországot lengyel aspirációinak részleges kudarcáért Szászország egy részével elégítették ki (bár az egész bekebelezésére törekedett), ezenkívül jelentős területeket kapott az egykori Rajnai Szövetség és Wesztfália területéből; határai a Rajnánál húzódtak. Dániának le kellett mondania Norvégiáról. Ez utóbbit perszonálunió keretében Svédországgal egyesítették, Belgiumot, a volt németalföldi Habsburgtartományt pedig Hollandia uralma alá helyezték. Angliát a rendezés megerősítette Málta, Ceylon, a Fokföld és Helgoland birtokában. Hannover megint az angol királyi házzal került perszonálunióba (1837-ig), ezáltal Anglia ismét befolyást gyakorolhatott Németország ügyeire is. A jelentősebb eredmények között említendő még Svájc örökös semlegességének kimondása és nemzetközi garantálása.

Néhány nappal később ezt a konstrukciót a kongresszus határozatai nyomán továbbfejlesztették. Németországot 39 államra bontották (illetve 39 államban integrálták), melyeket a gyakorlatilag porosz és osztrák (e két állam Németországon kívüli területek felett is uralkodott) vezetés alatt álló Német Szövetség, a Bund kerete foglalt egységbe: Németország, úgymond, külső és belső biztonságának és államai függetlenségének és sérthetetlenségének érdekében. Néhány hónap múlva, 1815. november 20-án pedig létrejött a Napóleont legyőző négy szövetséges nagyhatalom ligája Franciaország ellenőrzésére: ennek hatékonysága érdekében a bécsi kongresszuson tárgyaló nagyhatalmak megállapodtak legmagasabb szintű. konferenciák gyakori tartásában.

A Bund alapító levelének Németország „belső biztonságára” utaló célzása azt is sejteti, hogy a bécsi kongresszus Európa újjárendezését nem kívánta csupán az új államhatárok megvonására korlátozni. A kongresszuson egész Európa területi újjárendezése történt meg politikai-elvi alapokon, méghozzá ellentétben azokkal az elvekkel, amelyeknek alapján a földrész térképét az előző negyedszázadban átalakították. Az új határokon belül alakított államok fölött ugyanis a kongresszus visszaállította a régi, 1792 elé visszanyúló, legitimnek elismert uralkodóházak uralmát. Feltételezte és igényelte ugyanis ezeknek a továbbiakban szoros szolidaritását az új rend védelmében annál is inkább, mert kezdettől fogva érezhető volt, hogy a megelőző negyedszázad eseményei nemcsak a határokat, hanem a közöttük lakó milliók gondolkodását sem hagyták érintetlenül.

Az eszmék – melyeket a francia forradalom szabaddá tett, s kibontakozásuk a napóleoni háborúk fegyverei nyomán egy ideig Európa tekintélyes részében segített formába önteni a társadalom széles rétegeinek a feudalizmussal és e korbeli politikai rendszerével, az abszolutizmussal szembeni, már régóta érlelődő elégedetlenséget – annál erőteljesebben élednek majd újra, minél nyilvánvalóbbá válik, hogy a bécsi kongresszus által végrehajtott újjárendezés Európa legfeudálisabb erőinek összefogásából és ezek igényei szerint ment végbe. És ha valakinek még kétsége lett volna az új rendezés ilyen tartalma felől, azt véglegesen meggyőzhette az úgynevezett Szent Szövetség alig néhány héttel a bécsi záróokmány aláírása után, 1815. szeptember 26-án a cár, az osztrák császár és a porosz király által aláírt és 1816 elején közzétett alapító okmánya. Ebben az uralkodók a szentírás szellemében történő kormányzatra és kölcsönös szolidaritásra kötelezték magukat. A szövetséghez”mely arra hivatkozva, hogy az uralkodók Istennek felelősek népeik sorsáért, jogcímet kovácsol majd az egyes országokban feltűnő liberális és nemzeti törekvések elleni intervenciókra is v – az elkövetkezö hónapokban valamilyen formában Európa összes világi keresztény uralkodói csatlakoztak, utoljára, 1818-ban a Bourbonok Franciaországa. A következő másfél évtized nagyon is világosan meg fogja mutatni, hogy e szervezkedés mögött valóban elszánt és aktív indulat feszült a legitimitás és a restauráció ellen támadó minden erő felszámolására.

Mert kétségtelen: a Szent Szövetségnek és a konzervatív-legitimista restaurációnak Európában már számos, döntően éppenséggel elvi-eszmei ellenféllel kellett szembenéznie. A francia forradalom nyomán és általa részben a felvilágosodás eszméit, részben az angol forradalom utáni fejlődés hosszas gyakorlati tapasztalatait is felhasználva, ekkortájt kezd kialakulni a modern polgári liberalizmus ideológiája, amely a személy szabadságát: tehát a vallás, a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a jogegyenlőséget követeli, mindennek intézményes kereteként pedig az államhatalmi ágazatok szétválasztására épített alkotmányos államot, s ennek alapjaként és biztosítékaként a parlamentarizmust, végül, de nem utolsósorban a gazdasági élet lehető szabadságát. Mindez ugyanakkor az ugyancsak a francia forradalom nyomán kibontakozó modern polgári patriotizmussal forrt egybe, amely a szuverén – és immár polgári – nemzetállam létesítésének, sőt egyazon nemzet különböző állami keretek között élő tagjainak egyetlen nemzetállam keretébe tömörítése felé mutatott. Liberalizmus és patriotizmus egyaránt a legélesebben állt szemben Európa újjárendezésének a bécsi kongresszus alkotta rendszerével, és az azt védeni hivatott Szent Szövetséggel. A liberalizmus eleve összeférhetetlen volt az Isten kegyelmére alapozott és ezáltal az uralkodói abszolút hatalmat is indokoló és restauráló legitimizmussal. A patriotizmus és a nemzeti önrendelkezés különböző mértékének elnyerésére irányuló nacionalizmus pedig az olyan területi rendezésekkel, amelyek a nemzeteket az uralkodók mintegy magánbirtokainak tekintették, és kizárólag a dinasztikus hatalmi súly és egyensúly érdekei szerint húzták meg az állami határokat, tagoltak szét egyazon kultúrához, történeti tradícióhoz kötött népeket. Mindezt különösen veszélyessé tette az így kialakult hatalmi struktúra szempontjából az, hogy mindkét irányzat hordozója és képviselője elsősorban a polgárság és az értelmiség, vagy Kelet-Közép-Európa egyes területein a polgárság szerepét betöltő, egyes helyeken mindinkább bérmunkásokkal végzett árutermelést folytató birtokos nemesség volt: azok a társadalmi rétegek, amelyeket objektív érdekeik a termelőerők modern fejlődéséhez és az új, már kialakult, illetve kialakulóban levő társadalmi és ebből folyóan tőkés termelési viszonyokhoz kötöttek, illetve amelyeknek objektív érdekei megkövetelték az áttérést a tőkés gazdálkodásra. Ezeknek a feudális társadalmi és tulajdonviszonyok keretében meg nem férő, azokat egyre jobban mállasztó társadalmi erőknek a korlátozása hosszabb távon magát a feudális rendet sodorta életveszélybe éppen a tőkés viszonyok, ezáltal a polgári államiság felé mutató tendencia megerősödő alapjai kibontakozásának gátolása révén. A régi rend hívei így olyan megoldhatatlan feladat elé kerültek, amellyel szemben ekkor már csupán a legkezdetlegesebb és legbrutálisabb rendőri elnyomó intézkedésekhez próbálhattak folyamodni mind a belpolitikában, mind a nemzetközi politika területén.

Az elnyomó intézkedésekhez csakhamar hozzá is nyúltak. Az irányításban a fő szerepet Metternich herceg, a Habsburg-birodalom kancellárja játszotta. Ő volt az egész új európai hatalmi struktúrának részben tervezője, főleg pedig ideológusa. 1818-ban a franciaországi választások után, politikai földcsuszamlás lehetőségétől félve, a nagyhatalmak uralkodóinak aacheni kongresszusa beavatkozással fenyegette meg Franciaországot. Egy év múlva a német Bundnak a diákmozgalmak nyomán összeülő karlsbadi kongresszusa elhatározta: a Bundnak joga van arra, hogy beavatkozzék bármely német állam ügyeibe a létező „rend” helyreállítása érdekében, még akkor is, ha az illető állam erre nem tart igényt. A kongresszus nyomán különben erőteljes intézkedések születtek a nemzeti egységre és a liberális reformokra törekvő német egyetemi ifjúság és általában az értelmiség megrendszabályozására is. Ám ekkor már eredménytelenül: 1820-ban Spanyolországban és (a 100 nap idején Napóleonhoz visszapártolt Murat bukása és kivégzése után restaurált Bourbonok uralma alá került) Nápolyban, majd Piemontban törtek ki az uralkodókat alkotmány megadására kényszerítő mozgalmak.

A magyar nemesség és az abszolutizmus: új összecsapás küszöbén

A Franciaország részéről jelentkező, ekkor már távolról sem jakobinus forradalmi fenyegetés ellen a birodalmat először az uralkodóház és Napóleon családi kapcsolata, majd alig egy év múlva, Napóleon végleges leverése után pedig Ausztriának a győztesek oldalán ismét elfoglalt és a Szent Szövetséggel még külön is megerősített vezető pozíciója hosszú távon is teljesen biztosítani látszott.

Az abszolutizmus magyarországi korlátai

A magyar rendek, mindvégig felismerve a francia forradalommal, vagy akár a Napóleon képviselte polgári renddel szemben is az udvarral közös érdekeiket, az 1812-ig terjedő negyedszázad alatt, bár hosszabb-rövidebb huzavona után, de végül mindig kielégítették az abszolutizmus konkrét igényeit: újoncállításban, hadseregellátásban, adóban, a sóár emelésében – tehát az adózókra hárítható terheket illetőleg – éppúgy, mint a sajátosan nemesi hozzájárulásokban: inszurrekcióban, subsidiumban. Belenyugodtak – a protestánsokat kivéve – abba is, hogy az oktatás rendjét az új Ratio Educationis szabályozza. Beletörődtek (igaz, hogy a nemeseket még kivonva hatálya alól) a népesség általános és rendszeres megszámlálásába is. Tudomásul vették a cenzúra Ausztriára érvényes irányelveinek kiterjesztését Magyarországra. Ugyanakkor az udvarnak sikerült meggátolnia a rendi állam fundamentális intézményeinek megújítására irányuló szándékokat: az 1790–1791-es országgyűlés megbízásából készült rendszeres munkálatokat elnyelték az irattárak és a hivatali íróasztalfiókok (tárgyalásuk elhalasztását végül az 1805:VIII. tc. törvénybe is foglalta). Az állam fennálló rendjét az 1792 és 1812 között tartott hét országgyűlés egyetlen törvénye sem módosította lényegbevágóan, az abszolutizmussal alapvetően ellentétes irányban.

Kétségtelen persze az is, hogy az abszolutizmus nyílt restaurációjával, az abszolutizmus vázolt és az ausztriai tartományokban széles körben érvényesített politikai gyakorlatának magyarországi kiterjesztésével szemben az udvarnak Magyarországon sokkal szívósabb ellenállással, a rendiség sokkal mélyebben tagolt intézményeivel kellett számolnia, mint a birodalom más részeiben.

Az Ausztriai Császárság különböző tartományainak rendi képviseletei ugyanis általában egyfokúak voltak: országgyűlések vagy tartománygyűlések (és többnyire egykamarásak). Magyarországon a rendi képviselet kétfokú volt: a Magyar Királyságban a kétkamarás országgyűlés alatt megyei szinten is teljesen kifejlődött. A rendi befolyástól független központosított szervek (a pénzügy bizonyos ágazatait kivéve) csak a magasabb szinteken látták el az állam igazgatását. Még a rendőrség is a katonai igazgatásba épült bele, természetesen ugyancsak összeszűkült, s mindenekelőtt a közvetlen intézkedés jogát nélkülöző hatáskörrel, a cenzúra azonban királyi szervek kezében, a rendi befolyástól függetlenül működött. Az oktatás jelentős területeit ugyan királyi szervek irányították, azonban a protestáns egyházak, törvényes autonómiájuk révén, továbbra is kívül maradtak az oktatásügy állami szervezetén. Ezenkívül egyházi szervezetük újabb képviseleti szervek igen széles, a falvakig lenyúló hálózatát alakította ki, melynek legfőbb vezetése ugyancsak a nemesség kezén volt. Az abszolutizmus kibontakoztatása így végül is nem csupán országgyűlési szintű politizálást igényelt, ami esetenként egyes emberek sokféle módon lehetséges befolyásolásával viszonylag egyszerűen megoldható: Magyarországon az udvarnak a törvényhatóságok, főleg a vármegyék szintjén is politizálnia kellett. És nem csak akkor, amikor éppen ülésezett az országgyűlés – hiszen végső fokon az országgyűlés össze nem hívásával ezt meg is lehetett volna kerülni –, hanem állandóan, egyszerűen az abszolutizmus politikájában oly nagy szerepet játszó államigazgatás normális menetének folyamatos biztosítása érdekében. A helyzet ettől az Erdélyi Nagyfejedelemségben is csak némileg különbözött: elsősorban az országgyűlés szintjén, amely egykamarás volt. Az udvarnak itt bizonyos lehetőségeket biztosított az, hogy a gyakorlatilag korlátlan számban behívható úgynevezett regalisták révén ellensúlyozni tudta az ellenzéki hangulatot. Ám maguk a rendi előjogok, és a rendi önkormányzat sajátos szervei a megyék, a székely és a szász székek formájában itt is léteztek. Igaz, hogy e szervezetben az udvar ellensúlyként építhetett a hagyományosan udvarhű szászságra, valamint a román tömegek főként a magyar, de részben a szász uralkodó nemzetek uralkodó osztályai elleni elkeseredésére, továbbá az itt is a haditanács közvetlen irányítása alatt álló határőri szervezetre. A század második negyedére azonban beigazolódott, hogy az újjáéledő rendi intézmények keretében jelenkező polgári törekvések érvényesülésének ezek a tényezők sem képesek önmagukban gátat vetni.

1765-től 1790-ig, negyedszázadon át a rendeleti kormányzás nagyobb fennakadás nélkül működött. A 18. század végétől a helyzet már jelentősen megváltozott. Ha 1790–1791 nagy, valóban tömegeket mozgósító nemesi felbuzdulását az udvarnak sikerült is leszerelnie, hatása nyomtalan már nem tűnhetett el. A Napóleon ellen vívott háború folyamán a nemességre hárított sokféle és összességükben is jelentős (elsősorban inszurrekcionális és szubszidiális, végül pedig az infláció és főleg a devalváció által támasztott) pénzügyi terhek, ha közvetlenül a nemesség tömegeit csak kisebb részben vonták is be a megyei közéletbe, érdeklődését a helyi politika iránt azonban legnagyobb részének felkeltették.

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

Derékba törte a jakobinus per a kor legtudatosabb politikai írójának, Batsányi Jánosnak a pályáját is. A franciaországi változásokra költőjének életét már 1792-ben, Kassán lehetetlenné tették a sorozatos feljelentések, vizsgálatok; a Kufsteinben letöltött börtönbüntetés után pedig haza sem jött, hanem Bécsben telepedett meg. 1809-ben szerepe volt Napóleon kiáltványa végső szövegének és magyar fordításának kialakításában, ezért a francia csapatokkal ő is Párizsba ment.

A népiesség jelentkezése

Kazinczytól Petőfiig: a neoklasszicizmustól a népiességig, Napóleontól a Szent Szövetségig és a polgári forradalomig; mindössze alig négy évtized irodalmának útja ez.

A sajtó mint a kultúra szervezője

A Habsburgok Napóleon ellen vívott háborúinak utolsó éveiben, a birodalom induló pénzügyi válságsorozatának első mélypontján csupán ez a szegényes hírszolgáltató szervezet szolgált Magyarország sajtótájékoztatására.

Diószegi István

A nyugati küldetés utójátéka

A gyors és nagyarányú francia sikerekhez fűzött osztrák remények nem voltak megalapozottak. Franciaország diplomáciai tekintetben elszigetelten bocsátkozott a háborúba. Segítséget Olaszországtól várt, de ez a római kérdés rendezetlensége miatt (a franciák 1849 óta még mindig megszállva tartották Rómát) nem csatlakozott hozzá. Oroszország, amely a lengyel felkelés megújulásától tartott, a vele közösen érdekelt Poroszországnak fogta pártját, és még a franciabarát szándékait megvalló Monarchiát is megfenyegette. Angliában a napóleoni ambíciók feléledésétől tartottak, és ha már ki kellett lépni a „fényes elszigeteltségből”, inkább a felemelkedő, de még veszélytelen Poroszországnak fogták pártját. A francia fegyvereket a napóleoni nimbusz övezte, a „grandeur” tudatát a második császárság katonai sikerei is gyarapították. A kettős párviadalban valójában nem voltak komoly esélyei.

Irodalom

Napóleon 1809-es kiáltványának kibocsátási körülményeit, Batsányi szerepét tisztázta Kosáry Domokos, Napóleon és Magyarország (Századok, 1971. 3–4). Lásd Tarnai Andor kritikai észrevételeit: Magyar jakobinusok, bonapartisták és nyelvújítók (Irodalomtörténet, 1972. 2). Napóleon 1809-es hadjáratának magyarországi eseményeire újabb irodalom: Oskar Gszuszecki, Der Marsch der Franzosen durch das Burgenland im Jahre 1809 (Burgenländische Heimatsblätter, 1957. 2) és Benda KálmánÉrszegi Géza, Magyaróvár és Moson megye az 1809-es francia megszállás alatt. Szöllősy Pál naplófeljegyzései (Hadtörténelmi Közlemények, 1972. 2).

Hogy magyar kiáltványa csak diverziós célokat szolgált, Napóleon maga mondotta Metternichnek 1810-ben, lásd: Aus Metternich's nachgelassenen Papieren. Kiadta Richard Metternich-WinneburgAlphons Klinkowström. II. (Wien, 1880) 331. A Napóleon elleni összeesküvésre felbiztatottak lecsukatására: A. F. PribramE. Fischer, Ein politischer Abenteurer, Karl Glave-Kolbielski (Sitzungsberichte der Wiener Akademie der Wissenschaften, 216. 1937).