Born Ignác

A Múltunk wikiből

németül Ignaz Edler von Born

Gyulafehérvár, 1742. december 26. – Bécs, 1791. július 24.
magyarországi német származású osztrák geológus, felvilágosult tudós, udvari tanácsos, a világ első nemzetközi tudományos társaságának az alapítója
Wikipédia
Born Ignác.jpg
1786
Selmecbányán nemzetközi bányászati tudóstalálkozót tartanak, Born Ignác kezdeményezésére megalapítják az első nemzetközi tudományos társaságot: Sozietät zur Bergbaukunde.

H. Balázs Éva

A társuralkodó József császár

(Majd Mária Anna főhercegnő, a neves Born Ignác, a szabadkőműves természettudós segítségével lesz a kémiai és fizikai ismeretek-gyűjtemények igazi pártfogója.)

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászatának ismeretlen fénykora

Born Ignác lovag, kiváló mineralógus, a bécsi császári természetrajzi gyűjtemény őre, részben a selmecbányai akadémia kémiai tanszékének segítségével kidolgozta az amalgamációnak az amerikainál egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb eljárását, amely az ezüstkohászatban olyan előnyösnek bizonyult, hogy több helyen hosszabb-rövidebb időre kiszorította a hagyományos ércolvasztási eljárásokat.

H. Balázs Éva

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja. őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[1] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott.

Kosáry Domokos

Természettudományok

A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

A műszaki tudományok általában a régi, széles értelemben vett fizikából, illetve a matematika „alkalmazott” ágából váltak külön. Különválásuk módját és profiljukat azonban Európa különböző részein mindenütt a helyi gazdasági-társadalmi igények szabták meg. Magyarországon a fő hangsúly a földmérésre, a hidrosztatikára és a hidrodinamikára, vagyis a vízépítésre, valamint a gyakorlati célú építészetre esett. A régi ország széles, síkvidéki részein olyan végeláthatatlan vízivilág terült el, amelyet a késő utókornak, az ármentesítő munkák után, elképzelnie is nehéz. A mintegy 28,1 millió katasztrális hold alföldi szintű területből mintegy 6,7 millió, vagyis nagyjából 24% tartozott a víz hatalmába, amennyiben az év nagyobb részében vagy legalább időnként víz alá került. A szabályozatlan folyókat számos vízimalom és malomcsatorna tette még járhatatlanabbá. A gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül magával hozta a földmérés, lecsapolás, folyószabályozás, ármentesítés, szárazföldi és vízi utak, hajózás és mindehhez a térképezés igényét, a század második felében már egyre több magánföldesúri nagybirtokon is, főként az ország nyugati, az osztrák piachoz könnyebben kapcsolódó részein, ahol szükségessé vált a művelhető földek védelme, kiterjesztése, valamint az agrárexporthoz elengedhetetlen szállítás. A 18. század mindebből természetesen még csak keveset tudott elvégezni. De megkezdte a felkészülést, létrehozott egy műszaki, mérnöki gárdát, elindította a tudományos igényű feltérképezést, és megoldott bizonyos kisebb, helyi feladatokat, ugyancsak inkább az ország nyugati részein.

A hazai mérnökök egy része a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Innen kerültek ki a kamarai mérnökök, akik időszakunk első részében a Felső-Duna, a Rába és a Rábca szabályozásával, a Sárvíz lecsapolási terveivel, a Balaton-vidék feltérképezésével és a Tisza, Maros, Bodrog melletti kincstári birtokok felmérésével foglalkoztak. A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit. Mint Pest megye mérnöke igyekezett matematikai alapra helyezni a térképezést. Munkájának máig szemlélhető bizonysága az a részletes térkép, amelyet 1784-ben megyéjéről készített. Foglalkozott a pest-budai állandó híd, sőt a Duna–Tisza-csatorna kérdésével is. A szempci kollégium növendékei közül Láby Gáspár Moson megyei működésével vált emlékezetessé. Az egyetem bölcsészeti karának új mérnöki intézetében kiképzett jeles mérnökök tevékenysége már a következő időszakban bontakozott ki. Elég az 1786-ban végzett Vedres István későbbi, szegedi szerepére utalnunk. A későbbi intézet élén Rausch Ferenc gazdasági építészeti és földméréstani szakmunkákat, a „mechanikát” oktató Horváth K. János pedig hidrosztatikai, hidraulikai tankönyveket tett közzé.

A 18. század legkiválóbb hazai műszaki szakemberei még mindenesetre inkább olyan kivételes, egyéni tehetségek voltak, akiket az elméleti önképzés és az ösztönös technikai érzék emelt magasan az átlagos szakmai színvonal fölé. Ilyen volt, mint láttuk, Born Ignác a bányászat és kohászat terén. S ilyen volt Born barátja: a pozsonyi születésű Kempelen Farkas kamarai tanácsos is.

Lábjegyzet

  1. Podmaniczky József levele Fekete János grófhoz, 1785. március 18. Országos Levéltár E 864. Nr. 53.

Irodalom