Bosznia megszállása

A Múltunk wikiből
1878. december 5.
Ismét Tisza Kálmánt nevezik ki miniszterelnöknek.
1882. május 27.
1882:XVI. tc. a Monarchia új általános vámtarifájáról.
1882. június 4.—1903. július 13.
Kállay Benjámin közös pénzügyminiszter.

Az 1878. július 29-én megindult okkupációban a mohamedán lakosság nem várt ellenállása miatt újabb hadtesteket, közel 200 ezer embert vetettek be, sőt a parlament hozzájárulása nélkül még honvédalakulatokat is. Végül szabályos helyi háború árán – amelyben a Monarchia 7410 embert vesztett, a hadiköltség pedig meghaladta a 100 milliót – október 20-ára sikerült a két tartományt elfoglalni.[1]

A berlini kongresszus egyetértésével végrehajtott megszállás – főként a hadjárat egyes szerencsétlen eseményei miatt – országszerte újabb ellenzéki tiltakozási hullámot váltott ki. Elsősorban a Dél-Dunántúlon és a Duna–Tisza közén volt nagy az elégedetlenség amiatt, hogy éppen a nyári munkák idején rendelték ki a parasztokat és szekereiket hosszú és fáradságos, katonai célú fuvarokra. A megyék tiltakoztak. Pest vármegye alispánja egyenesen megtiltotta a katonai előfogatok kirendelését. Somogy, Zala és Baranya vármegye is törvénytelennek minősítette a kormány eljárását, s a miniszterelnök és a honvédelmi miniszter felelősségre vonását követelte. A megyék zúgolódását a kormány eleresztette a füle mellett, hiszen a főispánok útján bármilyen utasítást gyorsan végrehajtathatott.

A Boszniából érkező riasztó veszteséghírek közepette, augusztus elején került sor az új választásokra. A kormány nehéz napoknak nézett elébe, s minden oka megvolt a borúlátásra. A fölgyülemlett elégedetlenség megmutatkozott a szavazók állásfoglalásában. A kormánypárt mindössze 77 főnyi többséget tudott elérni, pedig Tisza a vitás kerületek megnyerésére tetemes összegeket, Erdélyben 40 ezer, az ország belső részein pedig 100–120 ezer forint választási költséget irányozott elő. Ő maga is megbukott régi kerületében, Debrecenben a függetlenségi Simonyi Ernővel szemben, barátja, Jókai pedig Szilágyi Dezső mögött maradt kisebbségben a Józsefvárosban. A Ferencvárost is meghódította a magát kurucnak álmodó ellenzéki történész, Thaly Kálmán. Az okkupációt ellenző Függetlenségi Párt és a 48-as párt mandátumainak száma 75-re nőtt. A belső ellentétektől szabdalt Egyesült Ellenzéket azonban sikerült a kormánynak meggyöngítenie: mindössze 71-én jutottak a képviselőházba.

Az októberben összeülő képviselőházban az ellenzék még egy rohamot indított az okkupációs politika miatt a kormány ellen. Tiszának most kellett számot adni a haragvó szónokok s a csöndben áskálódók e megbolydult gyülekezete előtt a bevonulás időszakában folytatott abszolutisztikus jellegű kormánypolitikáról, a parlament felhatalmazása nélkül munkálatba vett stratégiai vasútvonalakról, a gyülekezési jog erőszakos korlátozásáról, a katonai előfogatok kirendelése és a honvédség bevetése körüli szabálytalanságról. A Függetlenségi Párt vádemelési, az Egyesült Ellenzék pedig bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Maga a Szabadelvű Párt sem állt fenntartás nélkül Tisza mellett. Soraiból is sokan látták elérkezettnek a pillanatot arra, hogy megszabaduljanak tőle, bár mozgásszabadságukat bénította, a szembefordulni készülőket meg-megtorpantotta az ellenzéki támadás hevessége, a párt teljes szétesésének veszélyérzete. A parlamenti vihar azonban részben a kormány feje fölött vonult el. Széll Kálmán pénzügyminiszter ugyanis, aki eddig hűségesen szállította az okkupációhoz szükséges pénzösszegeket, tiltakozásul a legfelsőbb katonai körök meg-megújuló követelései ellen, amelyek kilátástalanná tették az államháztartás rendbehozatalát, s Szaloniki felé irányuló hódító szándékaikkal beláthatatlan nemzetközi konfliktus veszélyét idézték fel, lemondott. Félreállását 1878. szeptember 29-én az egész kabinet lemondása követte. Így aztán a képviselőházi támadások áradata egyre inkább a Bismarck által ironikusan „polgári utójátéknak” nevezett csetepatévá szelídült.

A Függetlenségi Párt vezetői a boszniai felkelés kezdetén függetlenségi törekvéseikkel részben még rokonnak érezték a balkáni nemzetek önállósodási törekvéseit. A 70-es években a függetlenségi ellenzék változatlanul támadta a balkáni hódításokat, mert még nem érezte szükségesnek, hogy a Monarchia a balkáni népek fölötti rendező hatalomként lépjen fel. Az ellenzék elsősorban országos keretekben, hangsúlyozottan csak a magyar glóbusz szemléletével politizált. Számára a Habsburg-monarchia továbbra is idegen maradt, nem volt hajlandó elismerni osztrák–magyar közös érdekek létezését. Ebbe a szemléletbe belefért a balkáni nemzetek érdekeinek alkalomszerű védelme. Eötvös Károly később ezt úgy fogalmazta meg, hogy nem szabad a szomszédos kis népeket olyan politika szolgáivá tenni, amit a magyarság is ellenez. A képviselőház és a delegáció ugyan még évekig elvitatkozott az okkupáció utóhatásain, de rendre megszavazta a berlini szerződés becikkelyezéséről, az újabb rendkívüli hadikiadásokról, Bosznia közigazgatásának megszervezéséről és a közös vámterületbe való bevonásáról szóló törvényjavaslatokat.

Boszniát és Hercegovinát sem Magyarország, sem Ausztria nem akarta magához csatolni, de a másiknak átengedni sem akarta. Az újonnan megszállt tartományokat mindkét fél kívánságára úgy kellett a kettős Monarchiába bekapcsolni, nehogy ezáltal „a dualizmus megzavartatására alkalom nyújthassék”.[jegyzet 1] Az első hónapokban a közös minisztertanács döntései alapján kormányozták őket. 1879 februárjától azután a két tartomány gazdasági és közigazgatási megszervezése, igazgatása, a korszak végéig a közös pénzügyminiszter alá tartozott. (Csupán a kis dunai sziget, Ada Kale került magyar igazgatás alá.) Bosznia igazgatásába döntően belefolyt még a felső hadvezetés, hiszen a mindenkori katonai parancsnok volt a tartományfőnök, s főként katonai célból építették az utakat és a vasutakat, a postát pedig egyedül a hadsereg tartotta a kezében. Érdemi reformokat csak a két kormány és a két parlament előzetes egyetértésével lehetett keresztülvinni.

Maga a Boszniát és Hercegovinát irányító szarajevói tartományi kormány (Landesregierung) a közös hadsereg és a közös pénzügyminisztérium irányelvei szerint működő hivatal volt, amely Bécsből kinevezett tisztviselőkből állt.[2] Munkája nyomán a formailag továbbra is szultáni fennhatóság alatt álló tartomány a felvilágosult abszolutizmus módszereivel igazgatott rendőrállammá alakult. Az 51 110 km2 területű, 1,3 millió lakosú, fában és ásványi kincsekben gazdag, de nagyon fejletlen országban mohamedán, görögkeleti és katolikus népesség élt, vidékenként eltérő birtokstruktúra, vallás, szokásjog és helyenként egyházi igazságszolgáltatás hagyományai között. Az új kormányzat igyekezett elkerülni az itteni archaikus állapotok erősebb megbolygatását. Bár Andrássy az okkupáció előtt ismételten kilátásba helyezte az agrárkérdés megoldását, az osztrák–magyar uralom érintetlenül meghagyta a török időkből származó feudális agrárviszonyokat. A keresztény délszláv parasztság fele úgynevezett kmet volt, aki termése jelentős részét – vidékenként változóan egynegyedét–felét – a mohamedán földesuraknak kényszerült átengedni, s nem egy helyen még robotmunkát is végzett azok birtokán. A kmetek pénz és hitel hiányában nemigen tudták telkeiket e szolgáltatások alól megváltani, a kormány pedig egyelőre nem tudott ehhez anyagi segítséget nyújtani. Nagyobb reformtevékenységhez ugyanis csak a magyar és az osztrák parlamentek által engedélyezett pénzösszeg birtokában láthatott volna hozzá. A két kormány azonban örült, ha a vonakodó képviselők a boszniai lázadások leveréséhez és a csapatok állomásoztatásához szükséges költségeket egyáltalán megszavazták. Mert a berendezkedés első éveit lázadások tették nyugtalanná.

1880-ban a magyar kormány aggályai ellenére a tartományokat bekapcsolták a közös vámterületbe, az adókat megemelték, s megkezdték a katonaszedést, ami általános felzúdulást váltott ki. Az 1882. évi hercegovinai lázadás leverése után a délszláv viszonyokat jól ismerő Kállay Béni lett a közös pénzügyminiszter, egyben a tartományok első számú kormányzója, ő látott hozzá a polgári közigazgatás egész hálózatának kiépítéséhez. Működése alatt fejeződött be a területek tényleges pacifikálása. Nagy hivatali apparátus, 25 ezer katona és 3 ezer csendőr vigyázta a rendet, s a különféle vallásfelekezetek között egyensúlyozó, de a gazdag mohamedán földesurakat inkább támogató Kállaynak két évtized alatt sikerült a tartományok kiadásaihoz a pénzt belső forrásokból előteremteni, ezzel a helyi kormányzást a budapesti és bécsi parlamentek befolyásától legalább részben függetleníteni. Teljesen ezt soha nem lehetett megvalósítani, mert az ott állomásozó katonaság költségeit továbbra is a két birodalomfélnek kellett fedezni. Bosznia és Hercegovina – bár különleges helyzetét 1918-ig megőrizte – néhány év leforgása alatt a Monarchia szerves kiegészítő része lett. Történtek bizonyos lépések az ország gazdasági életének fejlesztésére s modernizálására is: vasútvonalak épültek, hitelintézetek, nagyipari üzemek létesültek, fellendült a bányászat, az erdőgazdaság és az állattenyésztés. Bosznia és Hercegovina azonban ennek ellenére mindvégig a Monarchia legkevésbé fejlett területe maradt.

Az okkupáció után sem a kormány, sem Andrássy nem akart újabb hódításokba kezdeni. A balkáni status quo fenntartására irányuló törekvéseiket az ellenzék is támogatta. Utóbbinak mindig voltak ugyan saját külpolitikai elképzelései, de attól félve, hogy a Törökország gyengülésével keletkező hatalmi űrt Oroszország fogja betölteni, maga is egyre inkább azt követelte, hogy ezt az űrt jobb híján a Monarchia töltse be. Ezzel a külpolitika alapkérdésében fokozatosan fölzárkózott a kormány, az udvar és a katonai körök mögé, s így akarva, nem akarva maga is szembekerült a balkáni népek nemzeti törekvéseivel.

A két déli tartomány megszállása hosszú évtizedek vereségei után az első külpolitikai és katonai siker látszatát hozta meg a Habsburgok birodalmának. Az udvari körök azzal áltathatták magukat, hogy a dualista berendezkedés kifelé jól működik, tovább szilárdult a Monarchia nemzetközi helyzete, lehetővé vált a terjeszkedés. De hamarosan tudomásul kellett venniük, hogy az okkupációval maguk ellen fordították a délszláv nemzeti mozgalmakat. A Balkán problémáinak megoldása helyett a problémát behozták a Monarchia határai közé, s ebből nem volt többé kiút. Ferenc József évtizedek múlva is rezignáltan emlegette, hogy a berlini kongresszus idején Disraeli azt mondta a Monarchia megbízottainak, hogy az okkupációval együtt meg kell oldaniuk az egész délszláv kérdést is. „Sajnos azt nem mondta meg – emlékezett az uralkodó –, hogy miként gondolja ő a fatális délszláv kérdés megoldását, pedig egy ilyen tanácsért ma is hálás lennék neki.”[jegyzet 2]

Lábjegyzetek

  1. Az 1879. szeptember 22-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár, Minisztertanács.
  2. Albert von Margutti, Kaiser Franz Joseph. WienLeipzig, 1924. 234.

Irodalom

  1. A bevonulás katonai eseményeit bemutatja a bécsi hadilevéltár egykorú kiadványa: Die Occupation Bosniens und der Hercegovina durch k. k. Truppen im Jahre 1878 (Wien, 1879).
  2. A boszniai berendezkedésre lásd: Ferdinand Schmid, Bosnien und die Herzegovina unter der Verwaltung Österreich–Ungarns (Leipzig, 1914) és Božidar Nikaschinovits, Bosnien und Herzegovina unter der Verwaltung der Österreichisch–Ungarischen Monarchie und die österreichisch–ungarischen Balkanpolitik. I. (Berlin, 1901); Thallóczy Lajos, Kállay Béni emlékezete (Budapesti Szemle, 138. kötet, 1909). Újabb összefoglalás: Kurt Wessely, Die wirtschaftliche Entwicklung von Bosnien–Herzegovina (In: Die Habsburgermonarchie 1848–1918. I.) és Peter F. Sugar, Industrialization of Bosnia–Hercegovína 1878–1918 (Seattle, 1963).


Bosznia és Hercegovina okkupációjának hatása Magyarországon
A balkáni válság és a magyar politikai közvélemény Tartalomjegyzék Tisza kormányon marad