Botond vitéz

A Múltunk wikiből
X. század
vitéz, a vezérek korának egyik legendás alakja
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A Botond-monda ábrázolása a Képes krónikában (1358). Botond (alakja elmosódott) párviadalt vív egy görög harcossal Konstantinápoly falai előtt. A magyar katonák egy csoportját fehér lovon Apor vezér vezeti. A betört városkapu felett a görög császárt és feleségét ábrázolta a miniátor
958
Magyar sereg Apor vezér vezetésével Bizánc kapuja előtt megjelenik az adót követelve. Botond párviadala.

Györffy György

A vezérek szállásrendje és a törzsek

Régebben Dél-Magyarországon feltételezték Botond törzsét. Mivel Botond a krónikákban fenntartott monda szerint egy balkáni kalandozásban szereplő vitéz volt, és a szóban forgó kalandozás 958-ra tehető, nincs okunk honfoglaló vezért keresni benne. Anonymus szerint Bodrog megyében nyert birtokot, ahol az Árpád-korban egy kisebb birtokú Botond-nem tényleg birtokolt. Ez a terület valójában Árpád-házi hercegek szállásterülete volt, s így Botond a legjobb esetben is egy X. század végi nemzetségfő volt.

Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

Anonymus a kürtös Lehel említésén kívül mellőzte az erről szóló mondákat, írott forrásainak adatait összekeverve Lél és Bulcsú pusztulását az Inn melletti vereséggel azonosította. A valótlan bosszuló hadjáratra vetette a fő súlyt, és a hazatérő seregrész vezérének Botondot tette meg. Ennek azonban aligha van alapja, Botond ugyanis egy későbbi balkáni kalandozás mondabeli vitéze volt.

Az erőviszonyok átrendeződése

Apor nevét és vezérségét az igen archaikus Botond-monda tartotta fenn. Eszerint Apor volt a vezére annak a hadseregnek, amelyben Botond vitézkedett Konstantinápoly kapujánál 958-ban, Aport pedig a magyarok „közakaratból” tették meg „kapitánnyá”. „Kapitány” szóval a krónikaíró nem csupán a hét vezért jelölte, hanem Árpád fejedelemtől Bulcsú harkáig és Lél hercegig minden X. századi vezéralakot.

A külpolitika átfordulása

A talmácsok Tonuzoba besenyő vezérrel érkezhettek Magyarországra, de a kölpények beköltözését is erre a korra datálja az az anonymusi hagyomány, amely Botond vitézt (958) „Kölpény fiának” mondja, és az a történeti tény, hogy az orosz-varégok Taksony uralkodásának végén magyarokkal együtt harcoltak.


Taksony és hadvezére, Apor meg akarta mutatni, hogy tévesek azok a híresztelések, amelyek a magyar katonai erő megtöréséről elterjedtek, ezért 958 húsvétján Apor vezér hatalmas sereggel jelent meg Konstantinápoly falai alatt. Ez az a kalandozás, amelynek emlékét a görög kútfők mellett a magyar ősgestában feljegyzett Botond-monda is fenntartotta.

A monda szerint a városhoz vonult magyarok elé a kapuból kilépett egy óriás görög, aki az állította, hogy ha két magyar legyőzi őt, a császár megfizeti az adót. A hetvenkedő görög elé lépett egy kis magyar, aki így szólt: „Én vagyok Botond, igaz magyar, a legkisebb a magyarok között! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik felfogja kilehelt lelkedet, a másik meg eltemessen, mert én bizony népem adófizetőjévé teszem a görög császárt!”[1] Erre Apor vezér utasította, hogy bárdjával vágja be a város érckapuját; Botond ütése nyomán gyermek által járható rés keletkezett. Az óráig tartó küzdelem nyomán Botond megölte a görögöt. A császár, aki feleségével a falról figyelte a küzdelmet, szégyenkezve elvonult, de az adófizetést továbbra is megtagadta. Erre a magyarok bosszúból pusztítani kezdték Görögországot, és sok zsákmányt ejtettek.

A történeti kutatás a monda számos elemét igazolta. Tény, hogy a 958. évi bizánci felvonulás az évi adó megfizetését célozta, és ez nem járt sikerrel. Az is tény, hogy a bizánci Arany-kapu bevágása e korban hadüzenetet jelentett. 813-ban például Krum bolgár fejedelem azt üzente a bizánci császárnak, hogy vagy megfizeti az adót, vagy bevágja lándzsáját az Arany-kapuba. Történeti példákkal igazolható az is, hogy ezekben az években a csata előtt párbaj jellemezte a bizánci harcászatot. 971-ben például Tzimiszkesz János császár követséggel hívta harcdöntő párbajra a bulgáriai Drisztrában ülő Szvjatoszlavot, azzal a bölcs szentenciával, hogy jobb ha egy ember hal meg, mint ha egy hadsereg vérzik el. 979-ben Bárdász Phokász hadvezér az armorioni csata előtt párbajban győzte le ellenfelét, a hatalomra törő Bárdász Szklérosz hadvezért.

Igazolható a mondából Apor hadvezéri mivolta, sőt negatív bizonyítékok arra mutatnak, hogy Botond tényleg a katonai kíséret egyszerű tagja volt, nem pedig vezér, amivé őt később Anonymus tette. Magyarországon ugyanis Botond vezér szállásainak emlékét őrző helynevek nem maradtak; egyetlen Botond nevű falu volt a középkorban Heves megyében, kezdetben azt is Botonnak nevezték. Ugyanakkor a Délvidéken a XIII. századi oklevelek emlegetik a szerényebb birtokú Botond-nemzetséget; ez lehet a nagy erejű vitéz leszármazottja.

Anonymus már nemcsak hogy kétségét fejezte ki a konstantinápolyi Arany-kaput bevágó Botond történetével szemben, hanem megtette Botond „vezért” az augsburgi csata hősévé. Hogy milyen alapon nevezte őt Kölpény fiának, az nem világos. A Kölpény névről azonban láttuk, hogy eredetileg etnikai elnevezés volt. A bizánci források az északról jött orosz-varég vitézek egyik válfaját emlegetik kulpinggoi néven. Ők harcolhattak Szvjatoszlav 956. évi balkáni vállalkozásán, amelyben magyarok is részt vettek, de kölpények bekerülhettek a magyar fejedelem katonai kiséretébe is, sőt határőrszolgálatra is telepíthettek belőlük, mint ezt négy határszéli Kölpény helynevünk igazolja. Hogy e népnév hogyan kapcsolódott Botond nevéhez, az rejtély.

A Botond-mondába a szájhagyomány elterjedt népmesei elemet is szőtt bele: a kis termetű vitéz legyőzi az óriást. Az óriás jelképezte az erejével visszaélő elnyomót; legyőzésének története a hallgatóságban mindig a megkönnyebbedés érzését váltotta ki. E lelkesítő folklorisztikus elemen túl a Botond-monda a befejezést is megszépítette. Theophanész művének folytatója arról tudósít, hogy Konstantin császár a város alól elvonuló és Trákiát pusztító magyar sereg után küldte Pothosz Argürosz testőrparancsnokot bizánci és trákiai csapatokkal, aki éjjel rátámadt a magyar táborra, úgyhogy a magyarok nagy veszteséggel, a foglyok és a zsákmány hátrahagyásával voltak kénytelenek hazavonulni.

Kristó Gyula

Népi kultúra

Megint csak P. mester a tanúnk, hogy a XIII. század elején még népi énekmondók éne­kelhettek a magyar kalandozások Botonddal kapcsolatos epizódjáról, s az egé­szen Anonymusig nem talált lejegyzőre Magyarországon: „Háborúikat és egyes hős­tet­teiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a regösök csa­csogó énekeinek meg a parasztok hamis mesé­inek, akik a magyarok vitézi tetteit és hábo­rúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriák egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.”[2]

Írásbeliség

Anonymus lejegyezte az Emese álma- vagy turul-mondát, utalt a Botond-mondára, s a fehér ló mondájának isme­retéről is tanúbizonyságot tett.

Vörös Károly

A romantika az irodalomban

1823-ban lát napvilágot Aranyosrákosi Székely Sándor eposza: A székelyek Erdélyben, 1824-ben Czuczor követi őt az Augsburgi ütközettel; Pázmándi Horváth Endre Árpádiásza 1831-ben, Czuczor Botondja 1833-ban folytatja a sort. Alapjában még hagyományos, egyes szép részleteik vagy a helyenként felcsillanó nyelvi erő ellenére is az iskolás klasszicizmus sémáival dolgozó munkák ezek.

Lábjegyzet

  1. SRH I. 3X.
  2. SRH I. 87. — Magyar fordítása: Anonymus Fordította Pais 115–116.

Irodalom

A Botond-mondára lásd Marczali, Magyarország története az Árpádok korában 67–69; Marczali, Ungarns Geschichtsquellen im Zeitalter der Árpáden 87–90; Marczali Henrik, A Botond-monda történeti kapcsolatai (Akadémiai Értesítő 1916. 90–100); Sebestyén, A magyar honfoglalás mondái 153–171; Mellinger K., Botond (Budapest, 1912); Solymossy Sándor, Magyar Néprajz III. 200–201, 251. irodalma történeti értékelés nélkül: Kristó Gyula, Ősi epikák és az Árpád-kori íráshagyomány, Ethnographia 81. 1970. 124–125; vesd össze még Mályusz, Az V. István kori gesta 102. kk.