Bottyán János

A Múltunk wikiből

közismert nevén Vak Bottyán

Esztergom, 1643? – Tarnaörsi tábor, 1709. szeptember 26. vagy 27.
magyar katona, nemzeti hős, kuruc generálisként, a Rákóczi-szabadságharc legendás hadvezére
Wikipédia
Bottyán János kuruc generális
1704. november 16.
Bottyán János tábornok elfoglalja Érsekújvárt.
1705. november 4.
Bottyán János Dunaföldvárnál átkel a Dunán. A következő hetekben elfoglalja a Dunántúl nagy részét.

R. Várkonyi Ágnes

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

Kisebb tételekben köznemesek sokasága kölcsönöz pénzt rendszeresen, többek között Keczer András, Körösy György, Szirmay András és az új nemesnek számító Bottyán János.

A vitézlő rend

A szegénylegények közül a császári hadseregben 1686-ra már lovaskapitányi, majd ezredesi rangig emelkedő Bottyán János általánosságban a katonai karrier egyik tipikus megtestesítője, de a maga nemében Magyarországon csaknem egyedülálló pályát fut be, jelentős vagyont gyűjtött össze.

Hadseregek és haditervek

Augusztus elejére a szövetségesek nehéz helyzetbe kerültek Érsekújvár alatt, mert a török felmentő sereg egy része ostrom alá vette a Bottyán János kapitány védelmére bízott Esztergomot, más része pedig a Vácnál felvert hídon Érsekújvár alá került. A Haditanács javasolta: hagyják veszni Esztergomot. Badeni Lajos viszont kijelentette, hogy Esztergommal együtt Érsekújvárról is le kell mondaniok. Lotharingiai Károly herceg Badeni Lajos javaslatát fogadta el, s a szövetséges haderő zömével, mintegy 40 ezer főnyi haderővel elindult Esztergom felmentésére. Ibrahim erre Esztergom alól – egyesített seregével – a szövetséges haderő elé vonult. Nyergesújfalu határában augusztus 15-én csapott össze a két hadsereg: az öldöklő csata sorsát Batthyány Ádám, Czobor Ádám és Monasterly rác kapitány lovasrohama, valamint az döntötte el, hogy Bottyán János kapitány Esztergom védőivel a döntő pillanatban hátba támadta a török sereget.

Hadszíntér és hátország

Kecskeméten 1685 első felében Csáky László lévai főkapitány és Caprara generális egyaránt követeli a kvártélypénzt, mert azt a Főhadbiztosság mindkettőnek kiutalta. Caprara sürgetésére a megfélemlített szolgabíró bírságpénzzel, börtönnel fenyegeti a várost: „Isten engem úgy segéllyen kötözve hozatlak, de megülitek az Gácsi tömlöcöt.”[1] Csáky László gróf viszont, mivel Kecskemét nem adta meg a Comissariátusság által kirendelt kvártélypénzt, vitézeivel elhajtatta a város marháit, melyeket a kecskemétiek csak úgy tudtak visszaszerezni, hogy Bottyán János esztergomi kapitány – 100 arany bánatpénz kikötésével – 1200 forint erejéig kezességet vállalt értük 1685-ben.

Buda visszavívása

  • Az összesen 15 ezer főnyi magyar csapatok – Batthyány Ádám, Pálffy Károly, Esterházy János, Zrínyi Ádám, ifjabb Bercsényi Miklós, Koháry István lovasezrede, közöttük az egyszerű végvári katonából akkor már századosi rangra emelkedett Bottyán János – a később Buda alá érkező Petneházy Dávid 800 lovasával együtt, valamint a horvát és rác csapatok nagyobbrészt hátvédi szolgálatokat láttak el, de az ostromok élvonalában is szép számmal vetettek be magyar hajdúkat.
  • A várőrség családtagjait, török nőket és gyerekeket délre szállítandó hajókat is elfogták Csepel alatt Bottyán lovasai és a rác sajkások.

Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

A dunántúli végvári és egyéb hadi szervezetekben feltörő szabad katona és kisnemescsaládok a kilencvenes években sorra vármegyei tisztségekre cserélték a fegyvert, vagy kereskedelmi vállalkozásokban kamatoztatták fönt és lent egyaránt szerteágazó társadalmi kapcsolataikat és – nem utolsósorban – pénzüket, miként az Esztergomban letelepedő Bottyán János császári ezredes.

Változások a városfalak mögött

Bottyán János vagyonának alapjait nemcsak jó házasságával, hanem marhakereskedelmi ügyletekkel vetette meg, kecskeméti cívisekkel tartott üzleti kapcsolatokat, és Esztergom egyik legszebb házát építette fel.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A már nyáron elrendelt hadtoborzási rendszer szerint Koháry István alsó-magyarországi főkapitány, Batthyány Ádám dunántúli főkapitány, országbíró és horvát bán, Forgách Simon tábornok és Bottyán János ezredes vezetésével, körzetekre osztva a Sajó–Tisza vonalától nyugatra fekvő vármegyéket, általános nemesi felkelést rendeltek el, és magas zsoldpénzzel parasztezredek toborzására adtak parancsot. Batthyány 1703. augusztus végén bekövetkezett halála után 1704. január 14-én I. Lipót Pálffy Jánost nevezte ki horvát bánná. Horvátországban, Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Sziléziában már 1703 őszén elrendelték a népfelkelést, s megkezdték a Morva és a Lajta folyók vonalán egy sánc- és erődítményrendszer kiépítését. Az általános ellentámadási tervet a helyi viszonyokat jól ismerő kiváló stratéga, Sávoyai Eugén dolgozta ki, s a koncentrált támadás sikert hozott.

Schlick Lipót altábornagy keze alá hat lovasezredet rendeltek. Ugyanakkor a Duna és Dráva mellékéről Alsó-Magyarországra parancsoltak mintegy ezerfőnyi, rác határőrökből álló sereget. A hadvezetés tehát képes volt az erők gyors átcsoportosítására, s a hatalmas Habsburg Birodalom minden nehézsége ellenére is jelentős katonai tartalékokkal rendelkezett.

Rákóczi – értesülve a készülő császári ellentámadásról – megbízta Károlyit, hogy a szentendrei rácokat szigetelje el és nyerje meg, az északnyugat-magyarországi terület főparancsnokává pedig Bercsényit nevezte ki. Bercsényi október végén rohammal bevette Eger városát, és megnyerte Telekessy István egri püspököt. Schlick ezalatt elfoglalta Lévát, Selmecbányát, s ezzel Körmöcbánya, Korpona, Csábrág is visszatért a király hűségére.

Léva elvesztésének hírére Rákóczi hadvezetősége azonnal megkezdte a védelmi előkészületeket, de az irányítás lassú volt, s a mintegy 15–20 ezer főnyi kuruc sereg első lovasezredei november 15-én értek Zólyom alá. A csatát Bercsényi nyerte meg. A császári sereg visszavonulásra kényszerült: Forgách Simon, kijátszva a kurucokat, nagy emberáldozatok árán kivonult a zólyomi várból, Schlick december közepére Pozsonyba húzódott vissza. A kurucok újra elfoglalták Lévát és a bányavárosokat, megnyitotta előttük kapuit Galgóc, Nagyszombat és Zólyom vára, Czelder Orbán ezereskapitány ostrom alá fogta Bajmócot.

A császári ellentámadás összeomlott, Rákóczi csapatai 1703 végére elérték az ország nyugati határszélét. Schlick rendkívül súlyosnak ítélte a helyzetet: Pozsony elfoglalása napok kérdése, és félő, hogy Bécs ostromgyűrűbe kerül.

Északnyugat-Magyarország felszabadításával Rákóczi tábora nem csupán gazdag országrész birtokához és nagy hadizsákmányhoz jutott, a császári ellentámadás meghiúsításával nemcsak nagy erkölcsi sikert ért el, hanem utat vágot az állami önállóságért vívott háború társadalmi kibontakozásának eddig el nem ért forrásaihoz. Most áll majd Rákóczi zászlai alá a nyugati vármegyék népe, a Vág-völgyi községek magyar és szlovák lakossága. Csatlakoznak Rákóczihoz a Fehér-Kárpátok vidékének kis mezővárosai, és csoportosan mennek át hozzá katonák és tisztek a császári ezredekből. Zólyom várának kapitulációja után Bottyán János is „parolát adott”, és sebei gyógyításának ürügyén Esztergomba vonult vissza, hogy majd megnyissa a várat a kurucok előtt.

Magyarország és az európai háborúk

Miután a császári fogságból a nyergesújfalui parasztok segítségével magát Rákóczi táborába átverekedett Bottyán János vezényletével a kurucok elfoglalták Érsekújvárt, és ostromzár alá vették Lipótvárt, a császári hadvezetés Heister generálist a vár felmentésére küldte.

Diplomácia és hadsereg

Bottyán, aki végvári vitézből emelkedett fel ezredesi rangba, a török háborúk után megjárta a nyugati hadszínteret is.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Rákóczi, mivel csakis az ország egészének birtokában, Erdély tényleges uraként vélte sikerrel megvalósíthatónak a belső válságot felszámoló reformokat, két hadműveletet indított el. Az egyik eredménnyel járt: Forgách Simon elfoglalta Medgyest, s ezzel Szeben, Fogaras és Brassó kivételével egész Erdély Rákóczi birtokába került. A másik balul végződött: Károlyi 1705. március 31-én Kilitinél csatát vesztett, a kurucok ismét kiszorultak a Dunántúlról, s az ellenség megsemmisítette a Rákóczi dunántúli hadjáratának megindítására szolgáló, Imsód és Kömlőd között Bottyán János vezetésével készült hajóhidat és védősáncrendszert is.

Szövetség Erdéllyel és a dunántúli hadjárat

A császár elsőrendű feladatának tekintette, hogy Rákóczi fejedelmi beiktatását meghiúsítsa, Herbeville tábornagy a fősereggel már megindult Erdély elfoglalására. Miután az Alföldön végigvonuló császári hadsereget Károlyi és Bottyán ezredei nem tudták érdemlegesen megzavarni, Rákóczi a sáncokkal elzárt zsibói szorosnál akarta feltartóztatni. November 11-én a kuruc gyalogság a csatátkezdő császáriak jelentése szerint is oroszlánként harcolt, de a fővezérek nem tudták összehangoltan irányítani ezredeiket. Az Herbeville hadereje mögött állomásozó Károlyi pedig a parancs ellenére nem tudott támadást indítani. Zsibónál a császáriak 450 embert vesztettek (2,81%), Rákóczinak 25 ágyúja és 400 katonája maradt a csatatéren, 200 sebesült meg, harcosai állományának 8%-át vesztette el. A vereség súlyos stratégiai és politikai következményekkel járt: a császári hadsereg bevonult Erdélybe, elfoglalt több fontos várat, és végigdúlta az országot. Rákóczi erdélyi hadserege a Partiumba, Moldvába, Havasalföldére húzódott.

Erdély visszafoglalásának előkészítésére a zsibói csatavesztést követő napokban a kurucok olyan védelmi vonalat alakítottak ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, amely az elkövetkezendő támadás kiinduló alapja lett. Majd, miután Ráday Aranyosmedgyesen tárgyalt a Partiumba menekült erdélyi rendekkel, a miskolci tanácsülés elhatározta, hogy Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.

A huszti országgyűlés (1706. március 8–20.) kijelentette, hogy a két országnak közösen kell harcolnia az állami önállóságért. A magyarországi és erdélyi rendek konföderációja 1706. március 8-án közös nyilatkozatot adott ki. Kölcsönös segélynyújtásra kötelezték magukat, valamint arra, hegy egymás tudta nélkül nem kötnek békét. A két ország konföderációját mindkét fél a maga kormányzótestületével ratifikálja, a jövőben pedig Erdélyben a három nemzetből álló státusok megerősítik.

A magyar konföderáció a zsibói vereség ellenére is eredményes erdélyi politikát folytathatott. Tekintélye megnövekedett: 1705 őszén Bottyán János csapatai elfoglalták a Dunántúlt.

Bottyán János – vagy ahogyan a kortársak emlegetik: Vak Bottyán – egybeötvözte a végvári harcok könnyű harcmódjának és a császáriak nagy erőket mozgató, reguláris hadviselésének tapasztalatait. Összehangoltan mozgatta csapattesteit, és képes volt a császári haderő megosztására. Hadserege a dunántúli hadjárat során mintegy 30 ezer főnyire nőtt, és 1705 végére két nagy védelmi vonalra, a Lajta és a Sió folyókra támaszkodva tartotta kézben az egész országrészt. Hadvezéri tehetségén kívül sikereit társadalmi források táplálták. Ezredei el voltak látva felszereléssel, ruhával, élelmezésüket, fizetésüket biztosították. A hadjárat költségeire Bercsényi 20 ezer forintot küldött, a terhekből oroszlánrészt kellett vállalniuk az alföldi mezővárosoknak, főleg Nagykőrösnek. Maga Bottyán is többször költött saját erszényéből a katonaság fizetésére, de a hadsereg ellátását főleg az országos pénztárból fedezték. A hadkiegészítés előre kidolgozott terv szerint történt. Riviere francia ezredes vezetésével, bár nem kellően felszerelt, de jól irányított tüzérség támogatta Bottyánt. A hadjárat során bebizonyosodott, hogy a hadsereg jól fegyelmezhető, nem megvalósíthatatlan, idegen mintát hajszolnak, akik szigorú rendet követelnek. A jobbágyok jótevőjüknek nevezték Bottyánt, aki a népet megbecsülni végvári szegénylegényként tanulta, a katonai fegyelem értékét pedig császári ezredesként ismerte meg. Rákóczi így jellemezte: „Szerette a népet, és az is rendkívül szerette őt, mert katonáit szigorú fegyelemben tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt.”[2]

Béketárgyalások és gazdasági reformok

Majd a dunántúli főkapitánnyá kinevezett Bottyán János generális mintegy 10 ezer főnyi haderejével 1706–1707 telén a császári haderőket egymástól elszigetelve és kiszorítva megvédte a Dunántúlt.

Az aulikus magyar rendek és a pozsonyi országgyűlés

A tervezett nyugat-magyarországi offenzívát szinte komikus eset zavarta meg: Bottyán generális strázsamestere, Bornemissza János portyát vezetett a császári harcvonal mögötti területre, és elfogta az új főparancsnokot.

A trencséni csata és a sárospataki országgyűlés

Közvetlenül a csatavesztés után Heister tervezett gyors előnyomulását sikeresen feltartóztatták, s az ezredeket és a várőrségeket újra feleskették a konföderációra. Bottyán átkelt a Vágon, elfoglalta Modort és Bazint, sikeres harcot vívott egy kisebb császári csapattal.

A hágai és a gertruydenbergi békekonferenciák és az időt húzó háború

A konföderáció csapatai elsősorban a bányavárosokat akarták visszafoglalni, megvették a liptói sáncrendszer egy részét, és Bottyán a selmeci sáncoknál okozott súlyos veszteségeket az ellenségnek. A magyarországi haderejük létszámát feltöltő császáriak heves ellentámadásával szemben azonban állásaikat már nem tudták megvédeni. A Heister dunántúli előrenyomulásának megakadályozására tervezett dunántúli hadjárat Bottyán generális – valószínűleg pestis okozta – halála miatt meghiúsult.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

A hadseregben Esterházy Antal, Forgách Simon, Bottyán János, Károlyi Sándor, Béri Balogh Ádám, Orosz Pál múltjukban is meghatározott, különböző típusokat testesítettek meg, különböző eredményekkel. Az országkormányzás legmagasabb fórumát sokáig egy sajátos köznemesi csoport főleg protestáns, kiváló iskolázottsággal és nemzetközi műveltséggel rendelkező tagjai tartották kezükben: Ráday Pál, Platthy Sándor, Kajali Pál, Gerhard György, Jánoky Zsigmond és mások. Tehetséges, fáradhatatlan és korszerű képzettségű köznemesek tevékenykedtek a szervezés szerteágazó fórumain is, mint Kálmáncsay István, Radvánszky János, vagy alsóbb szinten Ötvös Miklós, de a feladatokhoz kevesen voltak. A diplomáciában elengedhetetlen nyelvi felkészültségével Nedeczky Sándor tűnt ki a különösen tehetséges Ráday és a vállalkozó szellemű fiatalok mellett.

Az új magyar államban országos méretű feladatokhoz jutott nemesség társadalmi mobilitása az időszak rövidsége miatt aligha vizsgálható; nyitott vagy sárt habitusa annál inkább. Két nagy csoport figyelhető meg Rákóczi államán belül; az újra vállalkozók, a változások szükségét felismerők és ezért áldozatokat is vállalók, s velük szemben a régihez görcsösen ragaszkodók csoportja. Vizsgálatuknál ki kell szűrnünk az eleve hitvány embereket, akik abban az időben is, mint mindig, megtalálhatók mindenütt. A területek ide-oda tartozását kísérő gyakori pártváltoztatások sem minősíthetők egyik vagy másik tábor erkölcsi kategóriáival, bár ezek akkor is rendkívül szigorúak voltak, de az „esküszegő árulás”-ban való elmarasztalásnak megvoltak a határozott, korhoz kötött, egyetemes, rituális kritériumai, mint minden más ország politikai közössége számára is abban az időben.

Az önálló államteremtésre vállalkozó nemesség mentális teherbírása végletesen egyenetlen volt. Megkerülhetetlen tény az is, hogy Rákóczi államában az önállóság követelte reformok a nemességet mint valami vízválasztó osztották a régi rendi normákhoz ragaszkodókra és az újat próbálókra. Ebbe a kettős arcú osztályérdek-képletbe tragikus sorsokat írt bele a történelem. A Bécsben maradó, de a megegyezésen munkálkodó Okolicsányi Pálnak Rákóczi táborába állt egyetlen fiát, Kristófot az ónodi országgyűlésen lekaszabolták. Az új magyar állam központi hatalmával szemben rendi ellenzéket szervező Turóc vármegye főispánját saját fia, Révay Imre vitte fogságba.

A vármegyei tiltakozások, nemesi és főúri kérvények tömege bizonyítja, hogy – bár voltak tiszteletre méltó kivételek – a földesurak általában nem értették meg az állami önállóságért indított háború követelményeit. Mindent megpróbáltak, hogy kijátsszák Rákóczi jobbágyintézkedéseit. A katonaság élelmezésére hozott rendeletét sérelmesnek tartották, mert felfogásuk szerint a jobbággyal beleegyezésük nélkül nem rendelkezhetik az államhatalom. A vármegyék sorra tiltakoztak a tisztújítások módja ellen. Évszázados kiváltságaikon esett csorba, amikor a Consilium tagjai rendszeresen fegyveres kísérettel szálltak ki olyan ügyeknek végére járni, amelyek addig a vármegyei tisztek hatáskörébe tartoztak. Pedig az új magyar állam elég munkát adott a vármegyéknek. A közigazgatás legalsó szintjén a vármegyei apparátus nélkülözhetetlen volt. A központi hatalom rendeleteit azonban sokszor vagy félreértették, nem hajtották végre, vagy ahol a készség nem hiányzott, ott a lehetőség volt szűk a tehetetlen, alkalmatlan nemesség, a békétlen jobbágyok és a fegyelmezetlen katonák hármas szorítójában.

A jobbágyságot az államhatalom több rendelettel védte a földesurak túlkapásai, a vármegyék önkényeskedése ellen. Megtiltotta, hogy a földesurak emeljék a jobbágyi terheket, hogy a zászlók alá állítottak kötelezettségeit az otthonlakókra vessék, hogy a vármegyék önhatalmúlag adót szedjenek. Rákóczi beleszólt a földesúr–jobbágy viszonyba, kiemelt a földesúr háta mögül több tízezer jobbágyot. Rendeleteinek a katonaság erejével igyekezett érvényt szerezni, de a földesurakra, gazdatisztekre támadó jobbágyok ellen is küldött fegyveres erőt. A hadsereg kiépítése, a fizetett reguláris ezredek kialakítása, a portális hadkiegészítés bevezetése pedig közvetve terheket rakott az ország kiváltságokkal rendelkező lakosságára is: a központi intézkedések következetesen igyekeztek a kiváltságosokra hárítani a terhek egy részét. A jobbágyság állami terhei a földesurak úrbéri jövedelmeit csökkentették.

A nemesek közül sokan úgy vélték, hogy amikor felesküdtek Rákóczinak, jogot nyertek, hogy megkapják császárhűségben maradt családtagjaik, rokonságuk birtokát. Reményeiket azonban sorra meghiúsították a fiskális birtokokról hozott intézkedések. Sérelmezték, hogy a vám és kereskedelem új rendje, majd a dézsmarendelet körülnyirbálja meglevő jogaikat. Anyagi terheikre hivatkozva alkudoztak hónapokig Rákóczinál a reguláris hadkiegészítés módja felett. Főtisztek, tisztek sokszor széltében vitatták a hadvezetés központi utasításait. A nemesi tisztek a táborokban a maguk borait árulták, természetesnek vették, hogy portyákon nyert teheneket, lovakat hajtassanak majorságaikba, hogy jó haszonnal adják el az ellenségtől kiszakított marhacsordákat. A regularizálást pedig a magyar természettel nem egyező idegen módinak tekintették, s katonáik elégedetlenségét, szabad zsákmányt engedve nekik, fegyelmezetlenségük felett szemet hunyva csillapították. Sokan a tisztek közül vármegyéjükkel összejátszva vagy a földesurak kérésének engedve, nemegyszer ajándékért, maguk állították ki katonáik hazabocsátó levelét.

A földesurak a vármegyei önkormányzat megszorítása, főleg pedig a nemességet is teherviselésre fogó új adórendszer miatt tiltakoztak leghevesebben. A nemesi társadalom előtt Rákóczi államában megnyíló utak különösen azért mutattak bonyolult formációt, mert a vezető fórumokon is voltak, akik végletesen ragaszkodtak a nemesi adómentesség megőrzéséhez.

A központi hatalom politikájának segítői és ellenzői egyaránt ebből a rétegből kerültek ki, a nemesség megadóztatásának következetes végrehajtói éppen úgy, mint az új adórendszer kijátszói. A régi beidegzések makacsul éltek tovább: Klobusiczky Ferenc, a Gazdasági Tanács elnöke, ugyanazzal a módszerrel próbált élni, mint az 1690-es évek elején: a maga és a fejedelem birtokait enyhébben adóztatta volna.

A nemesi rend anyagi helyzetét tekintve – a feudalizmus alapvető meghatározottságának keretei között – elég nagy átrétegeződési tendenciák jelei tapasztalhatók. A klérus a dézsma kisajátítása, a szécsényi országgyűlés rendelkezései, valamint amiatt, hogy a prímás pisetum járulékát az 1706. január 21-i rendelet szerint a fejedelmi kincstárba kellett fizetni, nagy érvágásról panaszkodott, és történeti érvekkel tiltakozott. A nemesség gazdálkodó rétegei is anyagi romlásukról beszéltek. Az adót a főnemesség is nehezen viselte, noha fényűzésük miatt a köznemesek és polgárok csoportja hevesen bírálta őket. Mások viszont maguk is utánozták a főúri tiszteket, sok aranyat, ezüstöt verettek lószerszámmá, ruha- és kacagánycsattá, sarkantyúvá, és a rangjelzésre szolgáló, tollat tartó, drágaköves kucsmaforgót csináltattak. A nemesség régi módon gazdálkodó rétegeire általában a megyénként változó, de sehol nem nagyszámú középbirtokosok mellett az egytelkes szegénynemesek sokasága volt jellemző. Ezek, a vármegyei jelentések szerint, ha nem mentek el katonának, vagy ha nem kapaszkodtak meg valamely alsó államhivatali poszton, válságos anyagi viszonyok között éltek.

Jellemző képet ad az északkeleti köznemesség és polgárság vagyoni és birtokviszonyainak változásáról a szécsényi országgyűlésről kiküldött kassai commissio vizsgálata (1706–1707). Az olyan, 1687 előtt még tehetős családok, mint a Keczerek, az eperjesi vértörvényszék miatt nemcsak birtokukat vesztették el, hanem a család minden ingó értékét is; tezaurálásul szolgáló ékszereiket és értékesebb ruhaneműiket a bíróság tagjai, nevezetesen Szentiványi László, a kedvezőbb ítélet kieszközlésének ígéretével az utolsó darabig kicsikarták tőlük.

A nemesség birtokviszonyai nem változtak számottevően. Vagyoni helyzetét a dikális összeírás globálisan mutatja: 1707-ben 185 567 dika, vagyis az adóköteles vagyon és jövedelem 18,2%-a volt a kezén. Adóterhéz az összeírt vagyon arányánál magasabban állapították meg, a kivetett adó 21,5%-át kellett megfizetnie. A vagyoni rétegeződésről is képet adó dikális összeírások szerint Zemplén, Sáros, Gömör, Szatmár és Nógrád vármegye nemessége gazdagabb, mint más vármegyebeliek. 1709-ben Sáros vármegyében az adó 19,5%-a, Szepesben 33%-a, Abaújban 28%-a esett a nemességre. A fő- és köznemesség kezén levő birtoktestek méreteiről az új magyar állam területi visszaszorulásával párhuzamosan történő császári birtokadományozások tájékoztatnak. A családi birtok átmentésének sajátos módja, hogy azt sok esetben a császárhűségben maradt rokonság kapja meg. Így például Rákóczi birtokaiból az Erdődy és az Aspremont család, a Bercsényi birtokokból lánya, Zsuzsanna, Zichy Péterné, Zichy Pál birtokaiból Zichy Imre és János, a Hellenbach-birtokból a kuruc Hellenbach fia, János nyeri el a legértékesebb részt. De kétségtelen, hogy a kuruc nemesség birtokain 1711 előtt, majd az emigrációt vállalókén a szatmári béke után a főnemesség nagyon nagy mértékben kénytelen osztozkodni osztrák és cseh arisztokratákkal. A szatmári béke alapján 7 millió értékű földbirtok cserélt gazdát, s ennek négyhetedét indigenák kapták, többek között a Windischgrätz, Caraffa, Starhemberg, Breuner és más családok jutnak nagyobb részben főúri, részben köznemesi birtokokhoz. A háromheteden osztozó magyarok között alig van köznemes, csaknem valamennyien főurak.

Merre vitte a nemesség társadalmi útját az állam önállóságáért vívott szabadságharc nyolc esztendeje? Látványos és nagy vagyonfelhalmozásról, nyereségről kevéssé beszélhetünk. 1709-ben Bottyán János volt a hadsereg egyik legvagyonosabb generálisa, bár vagyonának alapját korábban szerezte, és kölcsönökkel maga is segítette az államot.

Dráma, próza, vers

A 17. századi virágénekek, zsoltárok képeiből és fordulataiból a politikai paszkvillusok, vitézi siratók, az országért perelő énekek is sok mindent átvettek. Az egyik legismertebb kuruc bujdosóénekről, az Őszi harmat után kezdetűről feltételezhető, hogy eredetileg virágének vagy katonaének volt. Olyan bevezető sorok, mint: „Tűz, víz között megütközött kis Magyarország, / Végromlásra s hervadásra hajlott szép virág”[3] – a jellemző természeti képpel kezdődő dalhoz teszik hasonlóvá. Népballadákra emlékeztetnek a megszemélyesítések, a homályos utalások. A megszólított legtöbbször a szegény haza, a kis Magyarország, Erdélyország, a katonák vagy a közösség. Kevés bennük az ismert történeti személy: Rákóczi, Thököly, Bercsényi, Esze Tamás, Pintye Grigor, Vak Bottyán, Balogh Ádám és mások.

Művészetek

Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Sréter János, Pekry Lőrinc, Károlyi Sándor és feltehetően Bottyán János egykorú olajfestményeinek mestere ismeretlen.

Lábjegyzet

  1. Darvas János szolgabíró a kecskemétiekhez, Gács, 1685. augusztus 21. Közli: Hornyi János, Kecskemét város története. III. Kecskemét, 1862. 337.
  2. AR: III. I. 353.
  3. Magyarország utolsó romláshoz közelgő állapotját kesergő ének. A kuruc küzdelmek költészete. Válogatta és sajtó alá rendezte Varga Imre. Budapest, 1977, 46,

Irodalom