Brassó

A Múltunk wikiből

románul Brașov, németül Kronstadt, Kronstadt in Burzenland, Kronen, szászul Kruhnen, latinul Brassovia, vagy Corona, bolgárul Брашевъ, lengyelül Braszów, szlovákul Brašov, jiddisül Kronshtat

város Romániában
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: Unable to run external programs, proc_open() is disabled.
Brassó címere

Gesprenberg és Schneckenberg bronzkori lelőhely

1533
Johannes Honterus megkezdi reformátori működését Brassóban.
1539
Megkezdi munkáját Johannes Honterus nyomdája Brassóban.
1542
Brassóban megjelenik: Johannes Honterus, Rudimenta Cosmographiae – Amerika ábrázolásával.
1543
nyara Vizsgálat a brassói lutheránusok ellen.
1546
március Brassóban papírmalom kezd működni.
1551
Brassóban megjelenik Paul Kyr Sanitatis studium (táplálkozási tanácsok).
1561
Brassóban megjelenik a Tetroevangel, a négy evangélium románul, Bécsben az első magyar nyelvű katolikus vitairat, Draskovich György pécsi püspök fordítása, Igen szép könyv címen.
1570
Brassóban megjelenik a Psaltiri, a bibliai Zsoltárok könyve, románul.
1576
Szász polgárok társulnak, hogy brassói posztóval kereskedjenek.
1577
április 21. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Brassóban és Szászsebesen árumegállító helyet létesít.)
1603
július 17. Székely Mózes veresége Brassó mellett. (Ő maga és az erdélyi nemesség nagy része elesik, megmaradt hívei a hódoltságba menekülnek.)
1611
március Báthori Gábor hajdúkat vezényel a Barcaságba, Brassó környékére.
június 22. Brassó megtagadja Báthori fejedelem befogadását.
július 8. Báthori Gábor súlyos veresége Brassó mellett.
szeptember második fele Báthori Gábor súlyosan megsarcolja a szász városokat.
1612
január Brassóban szervezkedik Báthori Gábor fejedelem ellenzéke.
március 23. Báthori Gábor hadával a Barcaságba érkezik. (Néhány hét alatt nagy részét hódoltatja.)
május 15. Erdélyi országgyűlés Szebenben. (43 személyt hűtlenség vádjával törvényen kívül helyez.)
október 14. Báthori Gábor a földvári csatában megveri a brassóiakat.
október második fele Báthori Gábor fejedelem parancsára kegyetlen megtorlás kezdődik a Barcaságban.
1637
február 12. Brassó megtagadja I. Rákóczi György fejedelem kíséretének bebocsátását.
március 1. Erdélyi országgyűlés Medgyesen. (60 ezer forint bírságot vet ki Brassóra.)
1749
Szabadkőműves-páholy alakul Brassóban &bsquo;A három oszlophoz„ néven.
1835.
Megalakul a Brassói Általános Takarékpénztár.
1849. március 20.
Bem elfoglalja Brassót.
1873. június 1.
A SegesvárBrassó vonal megnyitásával befejeződik a Magyar Keleti Vasút építése.
1879. március 10.
A BrassóTömös vasútvonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Bukaresttel.
1881. június 8–9.
A Szász Néppárt brassói konferenciája és programja.
1885.
A szegedi közúti Tisza-hidat és a barcsi Dráva-hidat átadják a forgalomnak.
Schenek István és Farbaky István akkumulátora.
A brassói állami középipariskola létesítése.
1906. április 27.
Brassói román nemzetiségi értekezlet, a passzivitás feladásának kimondása.

Tartalomjegyzék

Bóna István

A korai bronzkor

Népi és művelődési szempontból a déli beáramlás a legjelentősebb. Elsőnek a kelet-thraciai, dél-macedoniai korai bronzkori telepek népe hatolt északra. Kénytelenek voltak menekülni, telepeiket Kisázsia és talán a Kelet-Balkán felől érkező támadók pusztították el (i. e. XIX. század). Csoportjaik települnek meg a Drina folyó mentén, Szlavóniában (a vučedoli tellek egy részét tovább használó vinkovci kultúra) és a Dunántúlon (somogyvári csoport), kivéve a mai Fejér megyét és Tolna megye északi területét. E déli bevándorlók nem érezték biztonságban magukat új hazájukban, telepeik – talán az egykori tellek emlékére – magaslatokon –, dombok ormain fekszenek. Idegen voltukra utalnak hátukra fektetett és zsugorított csontvázas temetkezéseik. Anyagi kultúrájuk meglepő a Közép-Duna medencében, szinte készen ültették át az égei korai bronzkort északra. Uralmuk, hatásuk a Dunántúlon nem bizonyult tartósnak, csakhamar nyomtalanul beleolvadnak a különböző új, kora bronzkori csoportokba. Hasonló sorsra jutott e népesség Erdély délkeleti csücskében megtelepült ága is (schneckenbergi csoport).

A Tisza jobb partján, Észak-Magyarországon alakult ki a korai szakaszában a Tiszántúl középső harmadában is szórványosan feltűnő hatvani kultúra. Sem eredete, sem megjelenésének időpontja nem világos. Anyagi műveltségének jelentős elemei Prut–Szeret vidéki késő rézkori gyökerekre mennek vissza, de észak-európai hatásokat is tükröznek. E kultúra a késő badeni bosácai elemeket magába olvasztó ózdi csoport telepein és területén tűnik fel először. Hamvasztásos rítusa, anyagi műveltségének helyi, illetve déli elemei nyilván innen származnak. A hatvani nép egymástól 4–8 km távolságra lévő erődített telepekkel hálózta be a megszállt nagy kiterjedésű országrészt. Életében a földműveléssel azonos szerepet játszott a nagyállattartás. Telepeik rétegei teli vannak marha-, juh-, sertés- és lócsontokkal, ugyanezen állatok piciny mását – jelképes áldozat céljára – százával mintázták meg agyagból. Társadalmuk a korai bronzkor idején egyenrangú nemzetségekből és nagycsaládokból állott. Telepeiken 8–10 nagycsalád élt együtt. Fából épített, gyakran fapadlós, 25–30 km hosszú közösségi házakban – a keleti eredetű pásztorok és állattartó földművesek jellemző települési formájában – laktak a nagycsaládok tagjai.

Ugyanezzel a déli mozgalommal egy időben alakult ki a Kárpát-medence szívében az első nagy bronzkori egység, a nagyrévi kultúra. Kialakítói közeli rokonai voltak a somogyvár-schneckenbergi népcsoportnak, amiről nemcsak anyagi kultúrájuk megegyező elemei, hanem mindenekelőtt sajátos égei–balkáni életmódjuk tanúskodik.


A helyi hagyományokkal szemben ellenséges második déli hullám elsőnek feltűnt közössége az Aranka–Maros–Szárazér négyszögben megtelepülő pitvarosi csoport. Nem jöttek messziről, valószínűleg a Glina–Schneckenberg-mozgalom lökte őket a mai Bulgária északi részéből a Kárpát-medencébe.

Az ázsiai nomád háttér, az európai hunok

A hun nagykirályok a nyarat a Maros mentén felhúzódva a folyó felső forrásvidékén, Erdély hegyei között töltötték, az Al-Duna vidéki hun előkelők, 445 előtt maga Attila is, az Olt mentén kiépített egykori római hadiúton vonultak fel Erdélybe, a mai Brassó környékére.

Az Alföld és Erdély a IX. században: a bolgárok

Az erdélyi bolgár uralom mellett nemcsak bolgár típusú helynevek (Krassó, Brassó, Barca – amelyek azonban korábbi onogur–bolgár eredetűek is lehetnek), hanem biztos régészeti nyomok tanúskodnak.

Falu

Az ország délkeleti csücskében levő Barcaság (Brassó vidéke) betelepítése lényegében csak a területet a Német Lovagrend kezére adó 1211. évi királyi adomány után kezdődött el, s 1223-ra már annyira előrehaladt, hogy számos pap működött itt.

Kristó Gyula

Az új berendezkedés hívei

II. Endre király 1211-ben a kunok felé levő Barca-földet, azaz Brassó vidékét, a Barcaságot a Német Lovagrendnek adományozta, amely ekkor még szinte teljesen lakatlan volt. Az oklevél az adományozás céljául azt jelölte meg, hogy az ország kiterjeszkedjék, és a lovagok fohásza a király lelki üdvét szolgálja. Betelepítésük fő indítéka valójában az ország délkeleti szegletének a kunokkal szembeni védelme volt, illetve a kereszténység terjesztése a pogány kunok között. II. Endre engedélyt adott, hogy az ország védelmére a kunok ellen fából várakat és városokat építsenek. A barcasági lovagok széles körű szabadságok birtokába jutottak: szabad vásártartást kaptak, elnyerték földjük vásárvámját, a szabad dénárokat és a pondust – mentesültek a vajdai megszállás, továbbá valamennyi adó megfizetése alól. A királyon kívül csak a maguk által választott bíró ítélhetett felettük. Jogot szereztek arra, hogy a Barca-földön talált arany vagy ezüst felét maguknak tarthatják meg.

Stílusirányzatok

Az erdélyi kerci műhelyhez fűződik az 1202-ben alapított kerci cisztercita apátsági templom elkészítése, majd az 1230-as évek­től kezdve az erdé­lyi szász települések (Brassó, Szászsebes) és királyi területek (Szék, Beszterce) temp­lomainak felépítése.

Zimányi Vera

A városi ipar és iparosság

Csupán az erdélyi szász városok szállítottak továbbra is saját készítésű, gyenge minőségű, olcsó posztót a román fejedelemségekbe, az északról és nyugatról importált jobb textíliák továbbszállítása mellett. Ennek az exporttevékenységnek a jegyében alakulhatott 1576-ban Fronius Mátyás és öt társa részvételével társulás a brassói posztóval való kereskedés céljából. Egy adat szerint e kereskedők 6316 forint értékben vettek át árut, hitelbe, a posztókészítőktől. 1578-ból négy kereskedőnek kifizetett pénzről, több mint 10 ezer forintról tudunk.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

  • Valamennyi oppidum közül az „aranylábú” Debrecen volt a leggazdagabb. Határa a 15. századi állapotokhoz képest megkétszereződött, volt idő, amikor meghaladta a 120-130 ezer hektárt is. A város saját területén és bérbe vett pusztákon minden köz- és földesúri hatalomtól mentes, korlátlan jogot gyakorolt. A szántóföldeket az adófizetés arányában háromévenként újraosztották, a kaszálókon és legelőkön a szabadfoglalás rendje élt. A zálogos pusztákon legeltető gazdák némi fűbért fizettek a városnak, szántás-vetés után pedig tizedet adtak; a városok ebből fizették a zálogok kamatait. De a lakosságnak csak mintegy a negyedrésze folytatott gabonatermelést, a fő foglalkozás természetesen az állattenyésztés volt. A város vezető rétegét a lakosság 10-12%-át kitevő kereskedők alkották. Az 1580-as években az egyik legtekintélyesebb kereskedő az említett Tar István volt. A leggazdagabb kalmárok kompániákba állva elég tőkeerővel rendelkeztek ahhoz, hogy ne külföldi felvásárlóknak adják el állataikat, hanem saját vállalkozás keretében hajtsák a marhákat Bécsig, Nürnbergig. Kereskedelmi összeköttetéseik Konstantinápolytól Gdanskig, Brassótól Augsburgig fél Európára kiterjedtek.
  • A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig.

Kincstári jövedelmek, hadszervezet, diplomácia

Szebenből vagy Brassóból 3-4 hétig tartott az utazás Konstantinápolyba.

Péter Katalin

Vegyes vallású ország

A hitújítás miatt végleg csak a brassói és a szebeni káptalan tűnik el; ezek még az 1540-es években testületileg fogadják el a reformáció tanításait.

A reformáció befogadása

A hitújítás magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart. A bizonytalanság és az átmenet időszakának kell tekinteni, mert a szerzetesek és világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a katolikus egyházon belül marad. Egészen addig, amíg a régóta sürgetett egyetemes zsinaton, Tridentben nem válik világossá, hogy a belső reformok sorozataként indult reformáció eszméit a pápaság elveti, Magyarországon sincs hivatalos egyházszakadás.

Ez idő alatt jut el a reformáció, először Budáról, közelebbről a királyi udvarból, a bányavárosokba és Kassa környékére. Nagyjából egy időben, a városok saját tájékozódása nyomán mutatkozik Szebenben és Brassóban.

A hazai protestantizmus sajátos képe

Honterus Brassó és az egész Barcaság reformációja című 1543. évi írásában ez a gondolatmenet: a közösség vett át bizonyos feladatokat a hatalmasságtól, mert az nem tett eleget kötelességének. A kötelességmulasztás a lutheri tanítások szerint legfontosabb területeken történt, az iskolaügyben, a szegénygondozásban és az árvák gyámolításában. Honterus mégsem szociális feszültséget fejez ki. Ez már itt is sejthető: a „hatalmasság gondatlansága” a „haza” pusztulásával fenyeget.[1] Az utalás félreérthetetlenül az ország irányítóira vonatkozik.

Könyvek, olvasók, értelmiség

Kétségtelenül hiteles tünet a szórakozásból olvasásra az itthon kiadott szépirodalom népkönyv formájában megjelent igen magas aránya: az összes szépirodalom 37%-a húszlaposnál vékonyabb füzetekben került az olvasókhoz. Mellettük áll a külföldi szépírók sok munkája a könyvtárakban. Az ókori klasszikusok közül Aesopus, Homérosz, Euripidész, Szophoklész, Vergilius, Apuleius fordul elő a leggyakrabban. A reneszánsz írói pedig Dantétól Petrarcán és Boccacción át Rabelais-ig szerepelnek. Ariosto Orlando Furiosója különösen kedvelt: az egyik leggazdagabb főúr, Thurzó Zsigmond könyvtárában éppen úgy megtalálható, mint a brassói polgárnál, Joachim Benknernél.

Iskolák

Johannes Honterus Brassóban kezd 1541-ben tanítani.

A városok

A 16. századi nyomtatványok 91%-át állandóan megtelepedett vagy vándorló polgári vállalkozók adják ki. A fölény természetesen az állandóan működő városi nyomdáké: Szebenben, Brassóban, Kolozsvárott, Gyulafehérvárott és Bártfán jelenik meg a nyomtatványok 60%-a. A Debrecen mezővárosban megtelepedett műhely részesedése 18%. Eltörpül mellettük a katolikus egyházi nyomda Nagyszombatban a maga 7%-ával, és töredék csupán a földesúri alapítású nyomdák 12 kiadványa (1,46%). A többi műhely fenntartója meghatározhatatlan. A tudományok terjesztésében a városok részvétele valamivel még nagyobb arányú, mivel az összes tudományos könyv 93 %-a az állandóan működő városi nyomdákban jelenik meg.

Az anyanyelvű munkáknál ugyancsak a városokban állandóan működő kiadók részesedése a legnagyobb, 42% szemben Debrecen 24%-ával és az 1,2%-nyi földesúri töredékkel. A jelenség azért feltűnő, mert ezen anyanyelvű munkák túlnyomó többsége magyar. Lévén pedig, hogy a városok – Gyulafehérvárt és Kolozsvárt kivéve – németek, nyilvánvalóan nem a saját anyanyelvüket részesítik előnyben. Szeben az első orvosi könyv után már csak egy németet ad ki: a többi magyar, illetve román. Brassó 2 német kiadványával szemben 7 román és 2 magyar áll.

A mezővárosok

Szeben és Brassó már rég túl van a tudományosság klasszikus szövegekkel jellemezhető fázisán, amikor Debrecenben a szövegkiadás megindul.

Polgári kultúra

Honterus pedig egyenesen a Corvinához hasonlítja a brassóiak könyvtárát.

Az anyanyelvi kultúrák térhódítása

Az anyanyelvű könyvkiadás megrekedésére bizonyosan nem az igények hiánya ad magyarázatot. Egyszerűen lehetetlen, hogy a németeknek csak külföldről hozott szépirodalmat lenne kedvük olvasni. Brassóban például egyetlen év alatt, 1555-ben összesen 19 latin, görög, illetve német tudományos és vallási tárgyú mű jelenik meg; minden valószínűség szerint el is kelnek. Ugyanitt a hazai szépirodalmat – ha lenne – nem vásárolnák?

Bizonyos fokig hasonló a helyzet a románoknál is. Hozzájuk ugyan külföldről nem jöhet anyanyelvű világi irodalom, de Coresi diakónus Brassóban az egyik legnagyobb teljesítményű magyarországi nyomdát működteti. Huszonhét év alatt 18 óegyházi szláv és román munkát ad ki nagy példányszámban. E piacon valóban egyetlen román nyelvű szépirodalmi művet sem lehetne eladni?

A magánelmélkedésen alapuló vallásosság

Mert arról volt szó, képeken és szövegben, hogy az ember úgy hal meg, mint mindenki más; a közösségi, mindenki másra is érvényes végzetből kellett megnyugvást meríteni. Ilyen könyvek – a brassói Valentin Wagneré és a közelebbről ismeretlen Pesti Györgyé – hozták Magyarországra az egyetemes képzőművészet egyik legérdekesebb alkotását, a fiatalabb Hans Holbein haláltánc-metszetsorozatát. Ezt használták illusztrációnak.

Az élet minősége megváltozik

Az újkor magyarországi nyitányának is tekinthető munka Honterus Rudimenta Cosmographiae-ja, az 1542. évi brassói kiadás. A világmindenség leírását tartalmazza. A könyv formáját és tartalmát tekintve is remekmű. Negyvennél több újranyomása vagy új kiadása jelenik meg Európa-szerte. Formailag két részre oszlik; rendkívül jól memorizálható, hexameterekből álló szövegre és fametszetes térképekre, valamint más illusztrációkra. A kecses, nyolcadrét alakú könyv igen gondos kivitelben készült, a térképeket maga Honterus metszette, aki művészi színvonalú mestere ennek a munkának. Igazi népkönyv, ma is élvezet kéz be venni. Amerikát több térképen is ábrázolja, két nagy sziget formájában, de jól kivehetően, és itt van Amerika felfedezésének első magyarországi leírása: „nyereségvágytól hajtva” látták meg.[2]

A dolog érdekessége az, hogy Honterus valószínűleg itthon döbben rá az Újvilág jelentőségére. A Rudimenta Cosmographiae korábbi formában megjelent külföldi kiadásai ugyanis még nem tüntetik fel Amerikát a térképeken. A szöveg pedig a brassói kiadást megelőzően csak felsorolja az új földrészt sok más sziget között.

Makkai László

Székely Mózes támadása. Basta Erdélyben.

Radu Şerban megjelenésekor Erdélyben több ezer székely fogott fegyvert mellette. A vajda csapatai 1603. július 17-én Brassótól délre megtámadták Székely Mózes hadait, és nagy küzdelem után szétverték a megerősített szekértáborba zárkózott, a szűk helyen kibontakozásra és megfelelő erőkifejtésre képtelen csapatokat. A török és a tatár segélyhadak elmenekültek, az erdélyi haderő nagy része odaveszett, Székely Mózes elesett, a sereg maradványai és a Báthorihoz húzó városi lakosok Karánsebesre vagy még tovább, a török területre menekültek.

Basta nem vett részt Székely Mózes leverésében, de a vereség hírére mint győztes hadvezér jött be az országba. Radut visszaparancsolta Havasalföldre, ahol a vajda hatalma megingott, és rászorult a prágai udvar támogatására. Radu Şerban talán Mihály vajda esetéből is tanult, és – bár Erdély a brassói győzelemmel hatalmába került – visszatért Havasalföldre.

Bastát vérig sértette, hogy az erdélyiek ellene fordultak, és kegyetlen bosszút akart állni. A szeptemberre Dévára összehívott országgyűlésen az egész nemességet kiírtással fenyegette meg az uralkodónak tett eskü megszegése miatt, és felelőssé tette Erdély romlásáért. Több vezetőt, köztük kolozsvári polgárokat, kivégeztetett. Majd kihirdette döntéseit, amelyeket jóváhagyásra a királyhoz terjesztett fel. A nemesség kegyelmet kap, de vagyonának egynegyed részét készpénzben kell megváltania. Akik Székely Mózes oldalán elestek, vagy a dévai gyűlésről távolmaradtak, mint hűtlenek, elvesztik birtokukat. A vámokat, harmincadokat, tizedeket az egész országban az uralkodó veszi kezelésébe. A hűtlennek bizonyult városokban kizárólag a római katolikus vallás gyakorlása szabad; a kolozsváriak kötelesek a jezsuitáknak templomot, iskolát és rendházat adni lerombolt épületeik helyett. A városok önkormányzata megszűnik, és büntetésként hadisarcot fizetnek: Brassó 80 ezer, Kolozsvár 70 ezer forintot; a többi város sarcát a király fogja megállapítani.

Bocskai „gondolkodni kezd”

1604 tavaszán a Habsburg-kormányzat arra készült, hogy az évek óta napirenden levő béketárgyalásokat minél kedvezőbb helyzetben fejezze be. Rudolf seregei még kezükben tartották Buda védelmi övezetében Esztergomot, Vácot, Pestet és Hatvant, Erdély pedig Székely Mózes Brassó melletti veresége után vérevesztetten tűrte Basta bosszúját.

Báthori Gábor megvédi Erdélyt

Forgáchéknak most már nyíltan be kellett avatkozniok, ha nem akarták elveszíteni mindazt, amit a támadás előkészítésébe befektettek. A jogcím is megvolt: a szászok, élükön Weiss Mihály brassói tanácsúrral, a Habsburg-udvartól kértek segítséget. Onnan ugyan nem kaptak se pénzt, se katonát, de Forgáchnak Thurzó nádor tiltakozása ellenére sikerült kieszközölnie az engedélyt a fegyveres támadásra. Radu Şerban azonban, mint annak idején Vitéz Mihály, megelőzve Bastát, lengyel, kozák és moldvai csapatokkal először Radu Mihneát űzte el, aki mellett csak az utolsó emberig védekező magyar csapat tartott ki, azután a brassóiak hívására Erdélybe tört. Brassót Nagy András hajdúi ostromolták, Weiss azonban megvesztegette a vezért, aki csapataival hazaindult, majd a befelé tartó Forgáchhoz csatlakozva, maga is Báthori ellen vonult. A fejedelem erdélyi seregét is elegendőnek vélte ahhoz, hogy a vajdával felvegye a küzdelmet, és 1611. július 8-án – ugyanott, ahol Székely Mózes csatát vesztett – a brassói papírmalom mellett megütközött vele. Radu Şerban ravasz, veterán katona volt, s mikor már az erdélyiek biztosak voltak a győzelemben, ügyes oldaltámadással megfordította a csata sorsát. Imrefi elesett, Báthori Szebenbe menekült.

Azt lehetett volna hinni, hogy újrakezdődik Vitéz Mihály ideje. De Báthori keményebb legény volt szerencsétlen nagybátyjánál, aki annak idején fejvesztett menekülésével csak növelte a pánikot. Azonnal török segítségért küldte Bethlent, ő maga pedig elszántan készült az ellenállásra Szeben bevehetetlen falai közt. Az erdélyiek is tanultak a múltakból: a vajda hiába próbálta a székelyeket megnyerni, azok nem voltak hajlandók többé kötélnek állni, és tömegesen siettek a fejedelem seregébe. Radu Şerban emiatt hetekig nem mert Brassó mellől mozdulni, s csak akkor szánta el magát az előnyomulásra, amikor Forgách már Szebenhez közeledett.


Erdély ünnepelte hazatérő fejedelmét, aki most, dicsősége csúcsán, a lázadó Brassó ellen fordult, a Barcaság várait sorra elfoglalta, a várost körülzárta. A brassóiak tudták, hogy életről-halálról van szó: mindaz, amit őseik évszázadokon át megszereztek, máról holnapra semmivé válhatik, ha megadják magukat, tehát inkább az egyenlőtlennek látszó harcot választották. Az ellenállás vezére, Weiss Mihály bíró kétségbeesetten üzengetett segítségért Bécsbe, s egyúttal a Portára is követeket küldött, hogy a zsarnok leváltását a legerősebb érvvel, pénzzel kieszközölje. Eredményre azonban nem sok reménye lehetett volna, ha Báthori meg nem hasonlik Bethlennel, aki inkább maga választotta őt fejedelmének, mint Báthori őt tanácsosának.

Báthori Gábor bukása

Ghyczy Brassó felé vette útját, s találkozott az idemenekült háromszéki székely főemberekkel, akik annak idején elsietve Radu Şerban mellé állottak, s most a büntetéstől félve Weiss oltalma alá húzódtak. Számukra igazán nem volt más kiút, mint Báthori bukásán munkálkodni. Ezért patrónusukkal, Weiss-szel egyetértve megbízták a szerencséjétől megszédült szélhámost, hogy nevükben, mintha az egész erdélyi nemességet képviselné, kérje a szultántól Báthori letételét, s a maga kinevezését. Báthorinak eszébe se jutott Konstantinápolyban ellenőriztetni Ghyczyt, aki így akadálytalanul tárgyalhatott, ígérgethetett, állítólagos megbízói, az erdélyi rendek nevében. A császári követet Weiss jó előre értesítette az intrikáról, aki összeköttetéseit így felhasználhatta Báthori ellen.

A Portán már régóta nehezteltek a fejedelemre, mert a havasalföldi hadjárat sikertelensége miatt duzzogva elhanyagolta török kapcsolatait, s az adót sem küldte be pontosan. Báthori – minthogy Ghyczy árulásáról nem tudott – nem is igazolhatta magát, s így Ghyczy könnyű sikert ért el, melynek azonban nagy ára volt. Kinevezéséért cserében oda kellett ígérnie Lippa és Jenő várait, melyek visszaszolgáltatására még Bocskait kötelezték, de átadásukat a fejedelmek sikerrel halogatták. Ezenkívül felemelt adót és segélycsapatokat ígért a török hadjáratokra. Ezek a feltételek, teljesülésük esetén, Erdélyt a két román vajdaság alárendelt helyzetébe juttatták volna. Ghyczy mint fejedelem vonult be Brassóba, s Weiss sietett a diplomáciai eredményt katonailag is kihasználni. Zsoldoscsapataival kimerészkedett a város falai közül, abban a hiú reményben, hogy Báthorit a török kegy elvesztése elcsüggeszti, s nem mer majd ellenállani. Valóban sürgősen kellett cselekednie, mert Radu Mihnea – ahelyett, hogy a kapott rendeletnek megfelelően Ghyczyt fegyveresen támogatta volna – Báthori iránti hálából igyekezett a Portát a fondorlatról felvilágosítani. De sem a brassói bíró, sem Ghyczy nem voltak hadvezérek; 1612. október 14-én a barcasági Földvár mellett egy kisebb fejedelmi seregrész könnyen végzett velük. Weiss maga is elesett.


Báthori rájött, hogy magára maradt, Bethlen nélkül a törököt meg nem nyerheti, ezért feladva eddigi terveit, a kegyeibe visszafogadott Ghyczy útján a királyi Magyarországgal vette fel az érintkezést. Annak fejében, hogy a még mindig ellenálló brassóiakkal kibékítik, kötelezte magát mindarra, amit annak idején, Thurzóval történt találkozásakor gőgösen visszautasított. Megfogadta, hogy Erdélyt a Magyar Koronától el nem idegeníti, segítséget ad a török ellen, s biztosítja az erdélyi katolikusok szabad vallásgyakorlatát. Forgách kudarca után ez a Habsburgok váratlan győzelmét jelentette. 1613. június 3-án végre létrejött a béke a brassóiakkal is, ami viszont Báthori teljes vereségét pecsételte meg: kegyelmet kellett adnia az összes lázadónak, vissza kellett helyeznie Brassót minden területi és politikai jogába.

Zimányi Vera

A majorsági, a mezővárosi és a falusi iparosok konkurrenciája, a nemesek támadása

A szász városokban a posztó- és vászonipar, az ötvösség, a hadiszer-, kés- és kaszaipar, valamint a bőripar maradt továbbra is jelentős, Kolozsvárott az ötvös-, posztó- és bőripar. A jelek szerint valamennyi iparág közül a korszakunkban is magas művészi színvonalon álló ötvösipar volt a legfejlettebb. Ebben az iparágban mutatkozott a legnagyobb differenciálódás a céhen belül; erre utal az öreg és ifjú mesterek harca Brassóban 1620-ban, Kolozsvárott pedig az ötvöslegények és mesterek ellentétei 1639-ben.

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

A királyi Magyarország legnépesebb városa Pozsony és Kassa, Erdélyben Kolozsvár, Brassó, Szeben a maguk nem több mint 3–5 ezer főre becsülhető népességével messze elmaradnak nemcsak Nyugat-Európa, hanem a szomszédos nyugati, északnyugati területek nagyobb városainak lélekszámától is.

Pénz- és hitelviszonyok: az 1657–1659. évi pénzreform és következményei

  • Apafi Mihály fejedelemsége alatt a központi hatalom szoros utasításai és ellenőrzése mellett a városok vertek pénzt, a fejedelemség régi érméinek mintájára dukátot, tallért és 12 dénáros garast, 1672-től a fejedelem arcképével. Az állami pénzgazdálkodás egyre inkább él a brassói és szebeni gazdag szász polgárok hiteleivel, és az Levant Company érdekkörébe kapcsolódó „görög” kereskedőtársaságok kölcsöneit is gyakran igénybe veszi.
  • Az Erdélyi Fejedelemség sem nélkülözhette az államkölcsönöket, igényeit azonban többnyire belső hitelekből, főleg a szász városok gazdag polgáraitól és a görög kereskedőtársaságoktól vett kölcsönökből elégítette ki. Olykor kimondottan adókiegészítés címén kért kölcsönt az állam. Visszafizetését törvénnyel szavatolta. Így történt például 1683-ban: a török rendkívüli adót kívánván, a fejedelmi hatalom az „extraordinaria contributió”-t a főuraktól és a városoktól megkövetelt kölcsönből fedezte úgy, hogy azt az országgyűlés törvénybe iktatta. A mintegy 14 ezer tallérból – melyet aranyban vagy oroszlános tallérban fizettek – 500 tallért az első miniszter, Teleki Mihály, 100–300 talléros tételeket különböző főurak és városok voltak kötelesek letenni. A legmagasabb összeggel, ezer-ezer tallérral Brassót és Szebent terhelték meg.

Adó- és kereskedelempolitika

Így Apafi állama felkarolta az anabaptista iparosokat, harmincadbérletet adott szigorú ellenőrzés mellett a görög kereskedőknek, a nemesfémeket nem engedte kivinni az országból, hanem a pénzverésre kötötte le, vagy szász ötvösöknek juttatta feldolgozásra. A gazdasági viszonyok konszolidációjára jellemző, hogy virágzanak a szebeni és brassói görög – erdélyi lakosokat is magukba foglaló – kompániák, és a forgalom kedvez a magánvagyon gyarapodásának.

A földesúri officinák és kereskedelem

Bornemisza Anna gazdasági naplói szerint a falusi vásznat Brassóba viszik fehéríteni.

Bérletek és vállalkozások kincstári támogatással

A szebeni és brassói „Görög kompánia” tagjai 800 forint évi bérleti díj és külön fizetések ellenében különböző kedvezményekkel éltek, nagyrészt az angol Levant Company közvetítői voltak, és nagy forgalmat bonyolítottak le.

Szabadalmas mezőváros – királyi város

Évi hét vásárával, Bécsben, Krakkóban megforduló, Kassa, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Brassó vásárait látogató kereskedőivel Debrecen az ország legélénkebb forgalmú kereskedő mezővárosa.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

  • A kor egyik státuszszimbóluma a hintó; az igényeket a brassói, pozsonyi mesterek nem tudják kielégíteni.
  • Erdély városaiban a kereskedelem társadalmi bázisának átalakulását Szeben és főleg Brassó görög kompániáinak tevékenysége tanúsítja.

A középkori város változásai

A város mint földesúr saját sörfőző házait – mindenütt, nemcsak a sörfőzés olyan nevezetes központjában, mint Brassó, Kolozsvár, Kassa, Bártfa, Komárom – saját uradalmaiban termett árpával, komlóval látta el, saját erdeiből kitermelt fával tüzeltetett a katlanok alatt, s jobbágyai szolgáltatták a fuvart robotban.

Polgárok régi és új küzdőtereken

  • Brassó és Szeben falai között „görög”, vagyis balkáni árukkal kereskedő, különböző nyelvű, vallású és etnikumú kalmárok telepednek meg.
  • A szász ötvöscsalád sarja, Brauth Simon brassói városbíró 1670-ben kap Apafitól nemeslevelet. Ötvös vezeti 1688-ban a brassói felkelést a városi elöljáróság és a császári katonaság ellen. A tekintélyt már korábban sem tisztelő, bátor, a polgárság igazságáért mindig kiálló Kreisch Gáspár a felkelés leverése után fejével fizetett.
  • A „Görög kompánia” tagjai fejedelmi támogatás segítségével gyarapodnak, és mint hitelezők nélkülözhetetlenek a fejedelemség pénzgazdálkodásában. A brassói görög társaság elnöke, Páter János nemcsak a csíki vashámor árendálásával, hanem a sókereskedelem részleges monopóliumát is élvezve lesz befektetéseket bátran kockáztató vállalkozó, sőt ideig-óráig politikai tényező.

Makkai László

Magyarok, románok, szászok Erdélyben

A szász autonóm terület, a Szászvárostól Barótig tartó Altland, központjával, Nagyszebennel, továbbá Medgyes és Segesvár, Brassó és Beszterce vidéke féltékenyen őrizte, s Báthori Gábor jogfosztó támadásának átmeneti sikerét leszámítva, meg is tartotta az etnikai identitást is biztosító rendi különállását. Ez egyben a szász szabadparaszti állapot s az azzal járó nyelvi keveretlenség fennmaradását is jelentette, de nem óvta meg a Szászföldet attól, hogy a szántógazdaság céljaira alkalmatlan területekre nagy számban költözzenek román zsellérek, kiknek jogi helyzete később annyi gondot okozott a szász hatóságoknak.

Nyomdák és könyvtárak

1625-ben, három évtizedes szünetelés után feltámadt a brassói, 1610-től pedig megalakult a kassai nyomda, előbb mint a bártfai fiókja, majd mint a városi hatóság tulajdona (1673-ig, a jezsuiták számára történt elkobzásig).

Protestáns kollégiumok

Így a 17. század utolsó harmadában, az elűzött eperjesi tanárok egy részével megerősödve, a nagyszebeni maradt az egyetlen olyan, főiskolai hangú hazai lutheránus tanintézet, mely a korábban nagyobb hírű brassóival sikerrel versengve, az erdélyi szász gimnáziumok közül – 1648-tól négy, 1676-tól kezdve pedig hat tanárával – egyedül adott lelkészi képesítést, és egy külön, német nyelvű tagozatán világiaknak is nyújtott az alapfokúnál magasabb oktatást.

R. Várkonyi Ágnes

Erdély: Diploma Leopoldinum

A fogarasi nyilatkozat értelmében a fejedelem, a fejedelmi tanács és a rendi országgyűlés lemond az oszmán hatalom védnökségéről, és Erdélyt a Habsburg császár oltalma alá helyezi: Lipót császárt és I. József királyt, valamint utódaikat a maguk és utódaik örökös urának ismeri el, az 1687. évi pozsonyi országgyűlés törvénycikkeit Erdélyre is érvényesnek tekinti; megszakít minden török kapcsolatot, német őrséget fogad az eddig még meg nem szállott várakba és városokba, s a háború ideje alatt évi 700 ezer forint adót fizet a császárnak.

Erdély társadalma a maga módján tiltakozott. Jobbágyok és közrendű székelyek a császári katonaság elől a hegyekbe szálltak, Nagybánya, Beszterce és Brassó városa pedig ellenállt. Caraffa 3 ezer főnyi császári sereget és a fejedelmi had élén Teleki Mihályt rendelte Brassó alá, mert a brassói polgárok Kreutz Gáspár szász aranyműves vezetésével ágyúkat vontattak a Városfalakra, és kijelentették, hogy inkább meghalnak, de a Habsburg-katonaság előtt nem nyitnak kaput. Az egyenlőtlen tűzharc Brassó vereségével végződött; az ellenállást megtörték, a vezetőket karóba húzták.

Változások a városfalak mögött

A 18. század elejére Buda lett Magyarország és Erdély második legnagyobb városa, az első a fontos kereskedelmi központtá fejlődött Brassó.

Erdély

1704 tavaszán a Porta úgy nyilatkozott, hogy a bujdosó fejedelem, ha kikérik, hazatérhet, s Orlay Miklós, Thököly ezredese, hogy választott fejedelmének útját előkészítse, bejött Erdélybe, és bevonult Gyulafehérvárra. Közben a székely felkelők Henter Mihály vezetésével körülvették Brassót. Március 14-én kelt barcasági kiáltványukat átfogó politikai program jellemzi: „Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is ez hazában lakó akármely nemzetbül álló igaz haza fiait, … velünk együtt fegyvert fogni és szegény hazánkat végső pusztulástól megoltalmazni ne késsenek.”[3]

A székelyek ereje azonban elégtelennek bizonyult a különböző társadalmi és politikai csoportok összefogására. Thoroczkay pedig mintegy 5 ezer főnyi seregével leérvén Gyulafehérvárra, mivel Orlay meghalt, s a mérgezést rebesgető Thököly-ezredek szétszóródtak, gyengének érezvén erejét, kitért a császáriak elől. Tige serege megrohanta és felgyújtotta Nagyenyedet, lakosságát kardélre hányta, nem kegyelmezvén diákgyerekeknek és terhes asszonyoknak sem. A Brassó külvárosáig hatolt székely felkelőket pedig Graven ezredes a feketehalmi csatában 1704. április 13-án leverte, de a fejedelemség egészét Rabutin mégsem tudta katonai ellenőrzése alá vonni.

Az anarchikus viszonyok prédájává vált ország számára Bethlen Miklós kancellár Szebenben 1704 elején megírt Columba Noe (Olajágat vivő Noé galambja) című röpirata szerint azt ajánlotta, hogy az európai egyensúly egyik tényezőjének számító Erdély válasszon protestáns, de a Habsburgokkal megegyező fejedelmet. Bethlen utópisztikus tervéért drágán fizetett, Rabutin vasra verette, majd Szebenből Bécsbe vitette életfogytiglani rabságba.

A királyságbeli ezredek és a helyi felkelők segítségével felszabadított erdélyi területekről 1704 tavaszán a székelyek, majd Torda, Kolozs és Doboka vármegyék követei – mintegy a közakaratot képviselve – Rákóczit hívták be a fejedelmi méltóságra. Az 1704 júniusában Pekry Lőrinc és Mikes Mihály kíséretében Erdélybe vonuló Radvánszky János udvari tanácsos készítette elő a július 7-én megnyílt s mindössze öt napig tanácskozó gyulafehérvári országgyűlést. A vármegyék, a székely székek és a szász városok egyhangúlag fejedelmükké választották II. Rákóczi Ferencet. A Guberniumot nem létezőnek, pecsétjét a Szebenben levő státusok pecsétjével együtt érvénytelennek nyilvánították. Az országgyűlés Pekryt főgenerálisi tisztségre javasolta, majd szabályozta a fegyverre kelés rendjét, tudomásul vette a fejedelem rendelkezését a jobbágykatonák tehermentességéről, és kivetette a katonaság ellátását szolgáló élelemadót. A török párt kívánságát Barcsay Mihály terjesztette elő: Rákóczi kérjen athnámét a Portától. II. Apafi Mihály hívei Thököly katonáival együtt fejet hajtottak a Rákóczit megválasztók akarata előtt.

Az országgyűlés minden jogot a rendek kezébe helyező választási félteteleit Rákóczi nem fogadta el. Beiktatását el kellett halasztania, de szuverén hatalommal kezdte kiépíteni erdélyi uralmát. A főparancsnoknak kinevezett Forgách Simont jelentős haderővel küldte be, ugyanakkor megszervezte Erdély kormányzó testületét, a consiliumot, A. rendek megkérdezése nélkül kinevezett Erdélyi Tanács Teleki Mihály, Barcsay Mihály, Jósika Gábor, Sárosi István, Kolozsvári Márton és a tanács titkára, Bartha András utasításait Rákóczitól kapta, és felelősséggel is neki tartozott. A tanács irányításával működő Udvari Kancelláriát Radvánszky János vezette. A provinciális és a hadi commissariatust összefogó országos commissariatus és a főpénztárnoki hivatal élén Király Sámuel állt.

A consilium ugyan Rákóczi utasításait legtöbbször nem teljesíthette maradéktalanul, az anarchiától mégis megmentette az országot. A vetési pátens szellemében érvényt szerzett a fegyvert fogott jobbágyok úrbér- és tehermentességének, felszámolta az ország jövedelmeinek kezelésében uralkodó visszaéléseket. Az Erdélyi Érchegység arany- és higanybányászatának ügyeit a szakértelem és becsületesség dolgában kiemelkedő Grabarics Jakabra bízta a fejedelem. A kincstári birtokok főadminisztrátorává kinevezett Teleki Mihály viszont kevéssé tudta ellátni hivatalát. Az alsóbb tisztségeket főleg nemesek töltötték be, de Rákóczi előszeretettel alkalmazott városi kisnemeseket, és igyekezett bevonni az állami igazgatásba a szászokat. Az új fejedelmi hatalom kiépítésében súlyos nehézségeket okozott, hogy az 1704 őszén elfoglalt Kolozsváron kívül a két legfontosabb város, Szeben és Brassó mindvégig a császáriak kezén maradt, s a kulcsfontosságú Déva, Medgyes és Szamosújvár is csak nagy véráldozatok árán jutott Rákóczi hatalmába.

Politikai válság és országgyűlés Szécsényben

Rákóczi, mivel csakis az ország egészének birtokában, Erdély tényleges uraként vélte sikerrel megvalósíthatónak a belső válságot felszámoló reformokat, két hadműveletet indított el. Az egyik eredménnyel járt: Forgách Simon elfoglalta Medgyest, s ezzel Szeben, Fogaras és Brassó kivételével egész Erdély Rákóczi birtokába került.

Az utolsó fejedelmi beiktatás Erdélyben

Az országgyűlés után Rákóczi Brassó alá készült, amikor Magyarországról híre jött, hogy a vármegyék összeesküvést szőnek a magyar konföderáció ellen.

Földesurak, főtisztek, vállalkozó nemesek

Erdélyben Teleki Mihály az egyetlen számottevő főúr, aki nem zárkózott Rabutin parancsára Szebenbe, hanem kővári főkapitányságából Rákóczi táborába ment, kikötve, hogy a család megkapja a kővári váruradalmat. Különben minden jelentősebb erdélyi család, a politikai testületek képviselői, a vármegyék főispánjai és a székely székek elöljárói – néhány Brassóba zárkózón kívül – házuk népével együtt Szebenben kerestek védelmet. Itt nézték végig 1703 novemberében a szászok vezetőjének, Hans von Harteneck királybírónak a kivégzését, hogy azután hosszú hónapokat, sokan éveket töltsenek a városi fogság mostoha körülményei között. Rabutin generális kényszerkölcsönökre kötelezte őket, sőt 10 ezer forintos megajánlásokat szedett be tőlük. Bánffy György gubernátor és Apor István kincstartó 30–30 ezer, Bethlen Miklós kancellár 20 ezer forintot volt köteles adni, részben ezüstkészletben, részben ékszerekben. Sokan az élelmezési gondok, zsúfoltság, kiszolgáltatottság és megfélemlítés poklából életüket kockáztatva megszöktek. A katonai feladataik ellátására kiküldött és Rákóczi híveinek fogságába esett családfőket követték a fiak, testvérek, kisnemes szolgák. Előfordult, hogy tekintélyesebb urak, mint például Thoroczkay Mihály, álruhában vagy trágyásszekér aljában menekültek, hátrahagyva a család nőtagjait. Pekry Lőrinc csak évek múltán tudta kiváltani feleségét. Sokan kényszerű fogságban élték végig a háborús éveket, mint Brassóban Cserei Mihály vagy Szebenben a fecskék járását figyelve, elhagyott otthona után sóvárgó Wesselényi István.

Polgárság és értelmiség

A két leggazdagabb és legnépesebb erdélyi város, Brassó és Szeben soha nem került Rákóczi kezébe, Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Medgyes pedig csak ideig-óráig, szinte töredék időre jutott hatalmába.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Az 1680-as években különösen Bártfán, Selmecen, Losoncon, Lőcsén, Nagybányán, Brassóban, Szebenben, Kolozsvárott működtek kiváló tanárok vezetésével híres gimnáziumok. Figyelemre méltóak a mezővárosok iskolái. A protestáns gimnáziumok és főiskolák oktatási rendje és tananyaga megfelelő alapvetésül szolgált az egyetemi tanulmányokhoz. A protestánsoknak azonban nem volt egyetemük. Néhány kivételtől eltekintve a protestáns köznemesi, polgári és jobbágyszármazású fiatalok külföldön fejezték be tanulmányaikat. A század közepétől kezdve a német egyetemek közül Wittenberg, Halle, Lipcse látott egyre több magyar diákot, de emelkedett a száma az angliai, svájci egyetemeket és főleg az Egyesült Németalföld Köztársaság híres akadémiáit látogató magyar diákoknak is.

Magyarország egyetlen egyeteme, a nagyszombati, a jezsuiták kezében még nem épült ki teljesen, a filozófiai és teológiai fakultás mellett később, 1667-ben nyitott jogi fakultás még alig működött, első nyilvános vitáját csak 1691-ben tartja majd meg. A katolikusok és főleg a jezsuiták az 1670–1680-as években nem az egyetem kiépítését, hanem a középfokú oktatás kifejlesztését szorgalmazták elsősorban A jezsuiták széles körű kollégiumi hálózatukat a nemesi ifjak nevelésére igyekeztek kiépíteni.

A katolikusok ugyancsak a haza határain kívül részesülhettek egyetemi színvonalú természettudományos vagy orvosi képzésben. A katolikus ifjúság, ha a nagyszombati egyetemmel nem érte be, Bécsben, Grácban vagy Rómában folytathatta tanulmányait. Rákóczit a prágai egyetemre irányította a gyámi teendőket ellátó Kollonich, Zrínyi János, Péter fia ugyancsak a prágai egyetemen tanult. Esterházy Pál Pozsonyban, Nagyszombatban kezdett tanulmányait Grácban folytatta, majd Nagyszombatban fejezte be. Erdélyben Apor István még régi módon, a fejedelmi udvarban nevelkedett. Magyarországon már valamennyi katolikus főúr új nevelésben részesült, Bercsényi Miklós, bár katonai pályára készült, elvégezte a nagyszombati egyetemet. A magyar mágnásfiak tanulmányaikat nagyobb európai utazással zárták. Nagy gondot fordított a katolikus egyház a lánynevelést ellátó női szerzetek betelepítésére. A Kisdy Benedek alapította kassai kollégiumot és papneveldét 1687-ben emelték főiskolai szintre.

Az egyházi rendbe lépők a bécsi Pazmaneumban, majd a római Collegium Germanicum et Hungaricumban szerezték meg a legmagasabb egyházi méltóságra előkészítő képzettséget.

A királyságban és Erdélyben az egyetemi végzettségű réteg száma más országokéhoz viszonyítva kicsiny, a hazai lélekszámbecsléseket és a páratlanul zaklatott időket tekintve viszont figyelemre méltó. Az isko larendszer egyetemet nélkülöző hiányosságából előny is származott: OxfordUtrechtBaselRóma vonalával körülkerítve, Európa csaknem minden szellemi központjából hoztak haza tudást. A társadalom egyes rétegeiben a tanultságnak nagy volt a becsülete. Nemesek, főurak, polgárok rendkívül sok alapítványt tettek szegény és tehetséges ifjak hazai vagy külországbeli iskoláztatására. Nem Vay Ádám az egyetlen, aki élete nagy veszteségének érezte, hogy a háborús idők miatt nem tanulhatott.

A királyságbeli és erdélyi könyvnyomtató műhelyekből – a külföldi nyomdákban megjelent magyar nyelvű könyvekkel együtt – az 1650–1680-as évek között évtizedenként átlagban körülbelül 500 könyv került ki. A változásra jellemző, hogy 1690–1700 között összesen 738, 1700–1711 között összesen 833 könyv jelent meg. 1681 és 1690 között összesen 11 nyomdában adtak ki könyvet. Bártfán és Lőcsén polgári vállalkozócsaládok keze alatt működött nyomda: Brewer János és Klösz Jakab lőcsei nyomdász Hollandiában szerzett szakmai gyakorlattal vezette műhelyét. Szeben, Debrecen, Brassó városi nyomdát tartott fenn. Debrecen városi nyomdájának vezetését 1676 óta Rosnyai János, képzett sárospataki tipográfus vette át. A kassai nyomda a jezsuitáké. Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat. Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön. Győrött a jezsuita kollégiumi könyvtár mellett Széchényi György alapítványából szervezték meg a papnevelde, az első intézményes egyházmegyei könyvtár alapját.

A magán könyvgyűjtemények nemcsak a műveltség színvonalát, az olvasási kultúra körszerű igényeit is mutatják. A Zrínyi-, Nádasdy-, Batthyány-, Thököly-, Révay-, Bercsényi-, Károlyi-, Rákóczi-, Forgách- könyvtárak, azzal együtt, hogy a főúri rezidenciáknak már szerves tartozéka volt a könyvtár, jól jellemzik a főúri osztály műveltségi eszményeit. Ezek a könyvtárak az 1670-es, 1680-as évek pusztításait csak részben vészelték át. Zrínyi Miklós könyvtárának 1662-ben katalógusba vett anyagát fia, Ádám építette tovább, majd feleségének családja őrizte meg.

A főúri könyvtárak összetétele két tendenciát tükröz: az egyik az értékőrzés, a másik a gyakorlati szükségletek kielégítése. Rákóczi, Forgách, Bercsényi könyvtára egyaránt szolgálták a korszerű politikai és gazdasági tájékozódást. Batthyány Ádám nagy gonddal és több generáción át épített könyvtára egyebek közt különleges térképgyűjteménnyel tűnik ki. Relatiók, Neue Zeitungok, Mercrurii Gallo-Belgici tételei Rákóczi, Bercsényi könyvtárjegyzékeiben a friss újságanyag beáramlását bizonyítják.

Köznemesi könyvtárakról kevés ismeretünk van. Keczer Sándor két láda könyvről végrendelkezett. A fiatal Ráday könyvtárát olvasmányaiból, Radvánszkyét az írásaiba beszűrődő olvasáskultúra nyomaiból, Szirmay Andrásét, Hellenbachét katalógusából tudjuk egyelőre rekonstruálni. Szirmay Miklós könyvgyűjtő szenvedélyéről fia végrendelete árulkodik: a könyveket tartsák együtt.

Az egyik legszámottevőbb, több mint 400 kötetes polgári könyvtár a Caraffa vérpadján elvérzett tehetős eperjesi polgár, Zimmermann Zsigmond műveltségét dicséri. A két soproni polgár, Posch György városbíró és Faut Márk vicenótárius könyveiről készült lajstromok – Keiffel János eperjesi, Váradi Ötvös Péter nagybányai polgár könyveivel együtt – a magyarországi városi polgárság könyvkultúrájáról tájékoztatnak. Jelentős, de kevés kivétellel inkább színvonalában, mint számszerűségében értékes könyvanyag gyűlt fel a korabeli értelmiségiek, papok, tanárok, orvosok kezén. E tekintetben a legjelentősebb gyűjtemény Magyarországon majd Bél Mátyás könyvtára lesz.

Bercsényi ungvári várában Csáky Krisztina magyar nyelvű könyvtára a világi és polgári igényű könyvkultúra kialakulásában nagy jövő előtt álló női könyvtár egyik első fecskéje. Bornemissza Anna radnóti könyvtára valamivel gazdagabb, de hasonló összetételű.

Erdélyben Bethlen Gábor kísérlete után Apafi Mihály ugyancsak hiába próbálta megszerezni a Budán maradt Corvina-darabokat. A Báthori István alapította egyetem könyvtárának pusztulása talán a legnagyobb kulturális vesztesége a kornak. Apafi fejedelem 160 könyvének összetétele az országkormányzást szolgáló szakkönyvtárra jellemző. Középkori állományát Erdélyben egyedül a csíksomnlyói ferences téka tudta átmenteni. Az egyházi és iskolai intézményi keretek között megmaradt könyvtárak azonban itt egységesebbek voltak, és jobban megőrizték világi és polgárias jellegüket, mint Magyarországon. A nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi református, a kolozsvári unitárius kollégium és a szász nemzet szebeni és brassói gimnáziumának könyvtárai szervesen gyarapított, tűz- és hadjárás pusztításaival dacoló gyűjteményekként érték meg Erdély történetének új korszakát. Brassó város Honterus János alapította gyűjteménye javarészben az 1689. évi tűzvész áldozatául esett.

Életmód, testkultúra, egészségügy

Auner István, Medgyes orvosa, Lipcsében és Wittenbergben, Francisci Pál brassói orvos Altdorfban, Köpeczi János, Apafi fejedelem orvosa, Franekerben és Leydenben végzett.

Tudományok

A sajátos magyar államelméleti gondolkozásnak talán legszélsőségesebb példája a Rákóczi-szabadságharc idején Brassó városában írogató Cserei Mihály. Josephus Flavius Zsidó háborúját olvasva, széljegyzetekként írta le történetismereti megjegyzései között a kor szinte közhelyszámba menő államelméleti követelményeit a keménykezű uralkodóról, s azt, hogy a „publicum” előbbrevaló a magánérdekkel szemben.

Művészetek

A brassói lutheránus prédikátor, Croner Dániel komponista tevékenységéről keveset tudunk.

Ember Győző

Az Országos Főbiztosság

A kétféle biztosság közötti szoros együttműködés Erdélyben is megkívánta, hogy a biztosi kerületeket párhuzamosan szervezzék meg, és a kerületi biztosságok székhelye azonos legyen. Erdélyt négy biztosi kerületre (districtus) osztották, ezek székhelye Szeben, Brassó, Kolozsvár és Déva volt. Az Országos Biztosság kerületeinek az élén országos segédbiztosok (adjuncti commissarii provinciales) állottak, akik az Országos Főbiztosságnak és azon keresztül a Guberniumnak voltak alárendelve.

Vörös Károly

A polgárság

Hagyományos ipari és kereskedelmi tevékenységében így mintegy visszafogva – az 1730-as években Bél Mátyás a régi szabad királyi városok legtöbbjének már hanyatló gazdasági életéről panaszkodik, melyben egyre nagyobb szerepet játszik, ahol volt, az iparosok szőlőbirtoka –, a polgár emelkedése, a céhes polgárból a tőkés vállalkozó irányába történő előrelépés a század közepéig még csak egyes esetekben, néhány nagyobb városban: Pesten, Pozsonyban, Erdélyben pedig Kolozsvárt, Szebenben, Brassóban indult meg.

Polgárság

Az 1750. évi adóreform során a városokat jelentőségük és forgalmuk szerint három csoportba osztották: az elsőbe Szeben és Brassó, a másodikba Medgyes, Kolozsvár, Segesvár, Beszterce, Marosvásárhely, Torda, Gyulafehérvár, Fogaras, Szamosújvár és Zalatna tartozott, a harmadikba a többi tíz várost sorolták.

Kosáry Domokos

Katolikus expanzió

A jezsuiták 1711 után megnőtt befolyással tértek vissza a száműzetésből, amelybe Rákóczi küldte őket. Újabb támaszpontokat szerveztek messzi délkeleten is. Temesvárt mindjárt a visszafoglalás után (1717), Erdélyben pedig Nagyszebenben, Brassóban mindjárt a püspökség feltámasztása után (1716) állították fel új rendházukat.

H. Balázs Éva

A középnemesség

Ugyanilyen folyamat észlelhető Erdélyben, Brassóban és főleg Nagyszebenben, a nyugati határzónában és az ország déli részein.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út. Fontos szerep jutott az áruforgalom lebonyolításában a Brassót és Nagyszebent, Erdély eme két legnagyobb piaci gócát összekötő és az ojtozi szoroson át Moldvába vezető út is. A Székelyföld belső forgalmát szolgálta a Székelyföldet Brassóval és Kolozsvárral összekötő, a belső forgalom szempontjából nélkülözhetetlen két útvonal, amelyek közül az utóbbinak már csak egyes részei voltak kövezettek.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1790–1815

A Keletről érkező levantei gyapot, az úgynevezett gyarmatáruk (fűszer, tea, nádcukor, déligyümölcs) részben a brassói román kereskedők bekapcsolódásával, jórészt Magyarországon át jutottak el Bécsbe, onnan pedig tovább az európai piacra.

Az Erdélyi Nagyfejedelemség külkereskedelme 1790–1848

A két román fejedelemségben az 1840-es években több mint száz brassói kereskedőnek volt telephelye, akik évi átlagban 3 millió konvenciós forint értékű forgalmat bonyolítottak le.

19. táblázat
Erdély Török Birodalomba irányuló kivitelének szerkezete (1790–1838)
Időszak Teljes kivitel értéke konvenciós forintban Textiláruk értéke az egész kivitel %-ában Textilárukon belül a legfontosabbak %-os aránya
ruházati gyapjú pamut len fonal
1790–1792 2 050 559 43,5 7,1 21,1 5,3 7,8 7,96
1799–1807 2 382 597 52,9 9,5 30,4 2,9 12,7 2,74
1820–1822 3 164 871 52,5 8,4 18,4 23,7 13,3 4,86
1829–1831 6 178 871 62,1 7,8 24,2 18,4 11,7 7,56
1836–1838 9 944 757 71,4 24,2 33,2 5,5 8,6 1,72
Forrás: Miskolczy Ambrus, A brassói kereskedelem és a román nemzeti mozgalom 1790–1850. (Bölcsészdoktori értekezés kézirata. Budapest, 1975) Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

Erdély külkereskedelmi forgalmának mennyisége és értéke azonban hiteles, abszolút számokkal nem határozható meg, részben amiatt, mert az 1790 és 1848 között eltelt időre vonatkozó homogén adatsorok nem állíthatók össze, részben mert 1789 és 1839 között a kormányszervek többször is emelték az egyes cikkek becsült árait, továbbá amiatt sem, mert oly módon bővítették az egyes árucsoportokat és az oda besorolt cikkek számát, hogy az 1838-ig még lehetséges részletes bontásra ekkor már nem nyílik mód. Az 1840 előtti és utáni adatok emiatt sem viszonyíthatók egymáshoz. A kiviteli értékarányok a becsült árak többszöri emelése miatt még 1790 és 1838 között is csupán az irányzatot jelezhetik. A kiviteli változások értékarányszámai – feltehetően – a becsült árak módosításait is tükrözik. Egymagában még ez sem magyarázhatja azonban a behozatal tételei között a bányászati termékek feltűnően magas arányát 1820 és 1831, majd meredek esését 1831 és 1838 között. Ebben az esetben – feltehetően – a veretlen arany és a nemesfémből készült pénzérmék spekulációs célzatú felvásárlási hulláma (a pagament), illetve annak elapadása szolgálhat magyarázattal.

A szakirodalomban elfogadott nézet szerint Erdély külkereskedelme a 19. század elejihez képest az 1820-as, 1830-as években hanyatlott. A század elejének külkereskedelméhez történő viszonyítás a 19. és 20. táblázat adatainak segítségével csupán a török fennhatóság alatt levő területre végezhető el. Így a teljes külkereskedelmi forgalomra érvényesnek tekintett felfogás nem erősíthető meg, de meg sem cáfolható. Ugyanakkor az egész kivitel értékét jelző számok emelkedő, a behozatalé ellenben 1820 és 1838 között csökkenő tendenciát jeleznek. Az említett bizonytalansági tényezők az abszolút számok hitelessége dolgában ébreszthetnek kétségeket, de mivel hatásuk mind a kivitel, mind a behozatal számaira egyformán érvényesült, a szakirodalom kivitel hanyatlására vonatkozó megállapításának a 19. és a 20. táblázat adataiban kifejeződő tendencia – úgy lehet – ellentmond.

20. táblázat
Erdély Török Birodalomból származó behozatalának szerkezete (1820–1838)
Időszak Teljes behozatal értéke konvenciós forintban Élő állat Bányászati termékek Gyapjú Gyapot Bőr
értékének %-os aránya a teljes importhoz viszonyítva
1820–1822 18 187 079 41,23 17,96 5,65 8,64 10,36
1829–1831 9 630 765 35,15 16,99 7,96 16,02 20,81
1836–1838 10 956 434 33,83 3,98 14,05 11,58 19,35
Forrás: Ugyanott

A Vaskapu szikláinak áttörése, az ezzel kapcsolatos építkezések – Széchenyi nagyszabású kezdeményezése ellenére, a bécsi haditanács és a területre illetékes határőrvidéki hatóságok ellenállása miatt – alighogy megindultak Vásárhelyi Pál tervei alapján, már 1837-ben megrekedtek. A Duna és a Fekete-tenger közvetlen összeköttetése a 19. század nyolcvanas éveiben újrakezdett munkálatok gyümölcseként jön majd csak létre, Ellenben a gőzhajózás megindulása és ezzel a nagy tömegű teheráru-szállítás lehetősége valóban csökkentette a szállítási költségeket, jóllehet az Al-Dunán a Vaskapu sziklái miatt az áruk változatlanul csak átrakással voltak továbbszállíthatók. A szárazföldi átmenő kereskedelem fő útvonala hozzávetőlegesen az 1830-as évek második fele óta kezdte elkerülni Erdélyt, és ez a folyamat az 1840-es években még erősödött. A két dunai fejedelemségben megindult tőkés irányú fejlődés azonban már az 1825–1830-as években is éreztethette hatását – a 19. és a 20. táblázatok arányszámaiból feltételezhetően –, elsősorban az erdélyi pamut- és lenáruk oda irányuló kivitelére.

Az 1841–1847 között eltelt hét év erdélyi külkereskedelmi adatai a teljes vámkülfölddel lebonyolított forgalom mutatói. Így tehát nagyobb területre vonatkoznak, mint az 1790–1838 közöttiek. Emiatt nem viszonyíthatók az utóbb említettekhez, de a lassú emelkedés tendenciájának jelzésére mind az export, mind az import vonatkozásában alkalmasak. A külkereskedelem becsült értékei azonban alacsonyaknak tűnnek, figyelembe véve, hogy csupán Brassó levantei kereskedelmének teljes forgalmi értékét 1845–1847 és 1850 átlagában az egyik – viszonylag megbízható – forrás legkevesebb 4,5–5,0 millió konvenciós forintra becsülte. Ehhez járult még a város Bécs felé irányuló és onnan Brassóba érkező, ha nem is ekkora nagyságrendű, de nem jelentéktelen külkereskedelmi áruforgalma, továbbá Nagyszeben Moldvával, Beszterce Bukovinával folytatott, Brassóéhoz képest eltörpülő mértékű – az előbbinek valamivel nagyobb, az utóbbinak még ennél is csekélyebb – külkereskedelmi áruforgalmi értéke.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben nagyszebeni manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és Nagyszeben; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő Gyöngyös, Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban. A 19. század első felében 32 magyarországi, 21 örökös tartományokbeli város kereskedőivel, sőt egy-egy hamburgi, illetve majna-frankfurti kereskedővel is rendszeres üzleti összeköttetésben voltak, összesen 173 kereskedőházzal. Az importáruk sokfélesége új fogyasztói igények jelentkezéséről tanúskodik. Az üzletkötések a korszerű hitelezési formák betartásával mentek végbe. A kereskedelem fejlődését jelzi, hogy míg a kereskedők száma 1777–1785 és 1825 között nem változott, 1825 és 1840 között megkétszereződött.

Tolna megyében Földvár – a vízi szállítástól némileg függetlenül is – a 18–19. század fordulójára jelentős termékgyűjtő és -elosztó góccá fejlődött. Gabonakereskedelme volt növekedésének fő forrása. A város erős gazdasági kapcsolatai a Dunántúl-belsejéig, a Duna mellett Bajáig, a Duna–Tisza közén Kecskemétig terjedtek. Vásárai a környező kisebb helységeket a szakosodás irányába terelték, lassanként a kereslethez igyekezvén igazítani a kínálatot. Ebben nagy szerepük volt a vásárokon magyarokkal találkozó és a népek közti kapcsolatokat ezen a réven is erősítő nemzetiségi termelőknek.

Vas megyében, Körmenden nyolc posta- és kereskedelmi út haladt keresztül. Fontos mezőgazdasági termékgyűjtő és -továbbító szerepet töltött be. Gabona-, gyapjú-, szarvasmarha és sertésvásárai, amelyek már a 18. század utolsó harmadában élénkek voltak, a 19. század első felében még nagyobb forgalmat bonyolítottak le, és serkentően hatottak több dunántúli megye nagybirtokosainak üzemkorszerűsítési, beruházási tevékenységére. Vásárain a grazi kereskedők voltak a legnagyobb árumennyiségek átvevői.

Nem kevésbé lényeges regionális és azon túlnyúló kereskedelmi funkciót töltött be Pápa, az Eszterházy grófok egyik uradalmának központja, ahonnan hét főútvonal ágazott el. A viszonylag erős kézművesiparral is rendelkező mezőváros piacain Sopron és Vas megyei kereskedők is vásárolták a gabonát.

Szolnok kamarai város lakói még a 18. században a kincstárral kötött szerződésük révén előnyösebb helyzetben voltak nemcsak a földesúri úrbéres, hanem a szerződéses mezővárosok lakóinál is. Ehhez járult a város kedvező földrajzi helyzete és az a tény, hogy két kamarai hivatal is működött benne. A Tiszán érkezett a só a Máramaros megyei sóbányákból, tutajon. Szolnokon kamarai sóraktárak voltak és sóelosztó hivatal is működött. Szolnok látta el sóval Pestet. A tutajok fáját a Tisza partján dolgozták fel épületfává, zsindellyé. „Szálházából” került a fenyő fűrészáru és a Bereg megyei cserfa Heves, Pest, Csongrád, Békés, Szabolcs megye vásáraira. Szolnokon sok vízi- és szárazmalom is készült. A sószállítás és elosztás, a fafeldolgozás sok embernek adott kenyeret ipari jellegű és árumozgató tevékenység révén. Növelte a vidékről városba települők és a létfenntartásukhoz szükségeseket a piacról beszerzők számát. Mindezeknél azonban fontosabb emelője volt Szolnok fejlődésének a város mezőgazdasági termény-, elsősorban nagyarányú gabonakereskedelme. Sok összetevő eredőjeként Szolnok a 18. század közepétől a 19. század közepéig agrár jellegű mezővárosból élénk forgalmú, ipari jellegű kereskedő polgárvárossá fejlődhetett.

Nagyszeben gyapjú- és faggyúfeldolgozó ipari termékeinek legnagyobb részét Erdély, részben Magyarország vásárain értékesítette. Ipari nyersanyagát – az erdélyi belső piacot ezzel is erősítve – főleg Brassó környékéről, kisebb arányban egyenesen Havasalföldről szerezte be.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Brassóban, Erdély legnagyobb kereskedővárosában csupán a külkereskedelmi forgalomról és az ebben fekvő tőke nagyságáról állnak rendelkezésre becslések. 1802-ben 2,5 millió forint körül mozgott Brassó külkereskedelmi forgalma. Az 1845 és 1847 közötti évek és az 1850. év átlagában ugyanezt 9–10 millióra becsülték. A belkereskedelemben forgó, szintén jelentős tőke nagysága – az eddigi kutatások alapján – még nem deríthető ki. Vagyonbecslési összesítő adatok sem állnak rendelkezésre. A kereskedelemben forgó tőke jórészt román, kisebb mértékben szász kereskedőké volt. Ehhez számítandó még a magyarországi pályatársakhoz hasonlóan ingatlanba fektetett és kölcsönként folyósított, továbbá a külföldön elhelyezett – a kutatások jelenlegi állapotában –, szintén meg nem állapítható nagyságú tőkemennyiség is. Nagyszeben, Kolozsvár kereskedőinek tőkeerejéről sincs még elegendő ismeretünk.

A bécsi, a pesti, a brassói kereskedők tőkeereje közötti különbség nem csupán abból fakadt, hogy Magyarország, Horvátország, valamint Erdély megkésve lépett a kapitalizmus felé haladás kelet-középeurópai útjára, és hogy a. Habsburgok nyugati örökös tartományai az uralkodó gazdaság helyzetében voltak, hanem inkább abból, hogy a feudális kiváltságok rendszerének változatlan fennmaradása az 1832–1836. és az 1840. évi magyarországi országgyűlések könnyítéseiig egyszerre fogta vissza a mezőgazdasági termelés korszerűsödésének széles körű elterjedését, a tőkés iparfejlődést, a belső piac nagyobb arányú fejlődését, nem utolsósorban pedig a közlekedését.

A pénzpiac és a hitelviszonyok

1835-ben megalakult a Brassói Általános Takarékpénztár, 1841-ben pedig a kolozsvári.

Ruzsás Lajos

Áttérés a tömeges mezőgazdasági árutermelésre

Nagy, összefüggő birtokterülettel csupán a zalatnai és a vajdahunyadi kincstári uradalmak, a görög katolikus egyház, a szász székek, Brassó városa és igen kevés magánföldesúr rendelkezett.

A szántó-, rét- és legelőgazdálkodás

Erdélyben a korszerű uradalmak repcetermelése Kolozsvár és más városok olajütői számára, a Csákyak gorbói uradalmán és a Jósika-birtokon a cukorrépa termelése az ott létesített cukorgyárak számára, egyes birtokokon és Brassó földjein a burgonya termelésére való áttérés, az uradalmi szeszfőzőben a gabona mellett pálinkává feldolgozás végett annak jelei, hogy mezőgazdaság és ipar Erdélyben is kezdték egymás fejlődését kölcsönhatásosan ösztönözni.

Mérei Gyula

Iparfejlődés az Erdélyi Nagyfejedelemségben

A Szászföldön, különösen Brassóban, de más textilipari gócokban is – Nagyszebenben, Nagydisznódon, Szászvárosban, Segesvárott – a környékbeli falvak lakóival szerződtek gyapjúfonásra a céhes mesterek és a textilmanufaktúrák tulajdonosai.

Erdély román parasztjai a szlovák parasztoknál is tömegesebben foglalkoztak fából faragott mezőgazdasági eszközök, szerszámok készítésével, amelyeket az Erdélyhez viszonylag közel fekvő királyságbeli vásárokon vagy házalás útján hoztak forgalomba. A Szamoson, a Körösön, az Aranyoson, de legnagyobb mennyiségben a Maroson szállították tutajokon az épület- és tűzifát Erdély sík területeire, még inkább a királyság alföldi városaiba, hogy ott a fa árából beszerezhessék a lakóhelyükön meg nem termelhető élelmiszereket, ezenkívül még – kisebb mértékben – némely ruházati cikkeket is.

Az erdélyi céhes ipar a népesség egészéhez képest is, az ipari termelésben megőrzött súlyát tekintve is izmosabb volt a királyságbelinél (Brassó 49 céhe exportált a két román fejedelemségbe). Bomlási folyamata nem csupán később kezdődött az erdélyi feudális terhek hosszabb ideig élő volta miatt, mint a királyságban, hanem főként a textilipari termelésben játszott szerepe és az Erdélyt még a királyságnál is jobban gyötrő tőkeszegénység miatt lassabban is haladt előre. A Szászföld volt a céhes ipar, mindenekelőtt a textilipar fő bástyája, bár más iparágak céhei sem voltak gyengék, különösen Brassóban, noha meg sem közelítették a textilipari céhek erejét. Brassó, Nagyszeben, Nagydisznód, Szászsebes, Segesvár szász céhes mesterei látták el különféle gyapjúszövetekkel – hozzávetőlegesen az 1830-as évek második feléig uralkodó szerepkörben – a belső piacon a hadsereget, még inkább Moldvát és Havasalföldet, ahol kelendők voltak len- és kenderszöveteik, vásznaik is. A céhrendszer válságának elhúzódása, bomlásának későbbi kezdetei – részben a Moldvában és Havasalföldön, különösen az 1830-as, 1840-es években Erdélyben is – a gyarapodó mezőgazdasági árutermelés révén bővülő textiláru-felvevőképességgel is összefüggtek. Erdély belső piacán találtak gazdára a selyemszövetek, továbbá egyéb, a közvetlen fogyasztást szolgáló céhes kézműipari termékek (kalapos, asztalos, rézműves munkák stb.).

Nem tért el azonban a királyságbelitől az erdélyi céhek magatartása. A céhes elzárkózás, a monopóliumra törekvés, a céhbe jutás megnehezítése éppúgy jellemző volt rájuk, mint a városi tanácsokban ülő kézműves mesterek visszaélései tisztségükkel céhes társaik érdekében, a tőkés versenytársak működésének akadályozása céljából. A szászföldi városok tanácstagjai ebben a vonatkozásban csakúgy élen jártak, mint céhmestertársaik a céhbe lépni kívánó legények kísérleteinek meggátlásában. Az elszegényedő parasztok soraiból is mindinkább gyarapodó céhen kívüli iparűzők legnagyobb számban a szász városokban éltek. Ennek az is oka volt, hogy itt nyílott a legjobb alkalom ipari termékek eladására a belső piacon. A két tényező összefüggött, nem választható el egymástól. Erdélyre inkább az iparűzők városokba áramlása, összpontosulása volt a jellemző, és nem a vidékre húzódás, mint a királyságban.

A céhrendszer válságát azonban Erdélyben sem lehetett feltartóztatni. Nem csupán amiatt, mert a falvakban és a kisebb városokban a mezőgazdasági és a kézműves mesterség közötti munkamegosztás a legtöbb esetben még nem haladt előre jelentősen, sokkal inkább amiatt, mert a dunai gőzhajózás elterjedése óta szaporodtak a céhrendszer létét fenyegető tünetek. Az örökös tartományokból érkező és a céhek által is készített ipari termékekkel az erdélyi céhek árui minőségben, sokszor árban sem tudták felvenni a versenyt. Igaz, a válság nem volt olyan gyors ütemű, mint a királyságban, mert Moldva és Havasalföld már említett gazdasági fellendülése a vámhatárokon kívüli piacok erősödését hozta – egyelőre még jelentős külföldi tőkés versenytárs nélkül –, és ott a céhes ipari termékek is elhelyezhetők voltak. Ennek következménye lehetett az is, hogy sem a szász céhek, sem – és ez még fontosabb – tagjaik száma nem csökkent 1848-ig.

Az 1840-es években azonban már a tőkés ipari vállalkozások számának növekedése is felgyorsította a céhrendszernek az örökös tartományokból származó termékek versenye folytán már előbb lassan megindult válságfolyamatát. Annál is inkább, mert éppen a textiliparban létrejövő tőkés ipari vállalkozások tekintélyes része többnyire meggazdagodott szász – leginkább posztókészítő – céhes mesterek műhelyeinek a céhkereteket szétfeszítő méretűekké növekedése folytán keletkezett. Brassóban, Nagydisznódon, Nagyszebenben, Szászsebesen, Segesvárott már a 19. század első harmadában 15–20, 25–30 segéddel dolgoztak a főként exportra termelő mesterek. Műhelyeik az 1830-as évek során átalakultak egyszerű tőkés kooperatív üzemekké. Ők szerződtették a környező falvak lakóit otthoni gyapjú- vagy pamutfonásra.

A román és a szász kereskedők tőkéjüknek csak kis hányadát fektették ipari vállalkozásba, s így hoztak létre inkább kisebb egyéni üzemeket, vagy részvénytársasági formában nagyobbakat. Úgy lehet, nem elsősorban az alaptőke nagysága, mint inkább az tarthatta vissza őket a nagyobb tőkebefektetésektől hogy az ipari tőkebefektetés a kereskedelemben forgatható tőkénél lassabban térült meg és nagyobb hasznot is csak idő múltával hozott; nem kevésbé azonban az erdélyi belső piac fejlődésének a királyságbelinél lassúbb gyarapodása, a polgári földtulajdon szerzésének lehetetlensége a feudális birtokon és más feudális akadályok.

Erdélynek a bányászat és a kohászat utáni legfontosabb iparágában, a textiliparban a gyapjúfeldolgozásnak jutott döntő szerep. Az 1841. évi hivatalos statisztika szerint Erdélyben a népesség számához viszonyítva jóval több gyapjút dolgoztak fel, mint a királyságban.

29. táblázat
A gyapjúfeldolgozás mennyisége és értéke 1841-ben
Terület Gyapjúfeldolgozás
ezer bécsi mázásban ezer konvenciós forintban
Erdély az erdélyi határőrvidék nélkül 25 1800
Magyarország a horvát–szlavón határőrvidék nélkül 70 5000
Forrás: Tafeln, 1841. 41. tábla.

Erdély lakossága Fényes Elek szerint 1846-ban összesen 2 223 243, a Magyar Királyságé 11 895 796 fő volt, vagyis Erdély lakossága ennek egyötödét sem tette ki. Gyapjútermelésének értéke viszont a magyar királyságbelinek több mint egyharmadával volt egyenlő.

A mezőgazdasági növényi, továbbá az ásványi eredetű nyersanyagot feldolgozó ipari üzemek a feudális urak birtokain, a kohászati üzemek és bányák esetében kincstári uradalmakon is működtek. A 19. század elején Erdélyben a jelzett ágazatokban mindössze néhány kezdetleges, jobbágyi roboterővel működtetett ipari üzem létezett. Legtöbbjük 1815 után bezárta kapuit. Hagyományos eljárással és többnyire bérlők működtették a hamuzsírfőzőket, az üveghutákat, a fűrészmalmokat, a papírmalmokat, bár ezek között a Székelyföldön néhány esetben kereskedőtőkés vállalkozás is akadt. Erdély jelentős – vidéken levő – tőkés ipari vállalkozásai a vasművek és a rézhámorok voltak. Az erdélyi fémek nem voltak jó minőségűek, mert az ércet zúzás közben nem tisztították meg kellően. Erdély vastermelésének alakulását – üzemtulajdonosok szerinti bontásban – az 1841. évi hivatalos statisztika szerint a 30. táblázat szemlélteti.

30. táblázat
Erdély vastermelése 1841-ben (bécsi mázsában)
Terület Nyersvas Ebből Öntöttvas
állami magán összesen feldolgozott maradvány állami magán összesen
Erdély a határőrvidék nélkül 22 643 27 541 50 184 40 943 9241 2098 2248 4346
Forrás: Tafeln, 1841. 41. tábla.

1841 és 1847–1848 között néhány – név szerint is megjelölhető – magántulajdonban levő vasmű termelési adataiból arra lehet következtetni, hogy a termelés általában növekedő tendenciájú volt. A növekedés mértéke a korszerűsítéstől függött.

Azok az erdélyi állami vasművek, amelyekben korszerű technológiát alkalmaztak, fa- vagy kőszéngázas befúvású kavarókemencét, gőzkalapácsot, jóval nagyobb arányban növelhették termelésüket, mint a tulajdonos szerint ismert és jórészt még hagyományos eljárással termelő magánvasművek. Erdélyben négy rézhámor is működött, valamennyi szász polgárok tulajdonában. Termelésük hagyományos módon folyt.

Néhány más iparágban is elkezdődött a technológia korszerűsítése, így a román határőrvidéken az orláti papírgyárban, amely már gőzgépet használt hajtóerőnek, valamint Csáky Rozália grófnő csákigorbói cukorgyártó „fábrikájában”, amelyet korszerűen szereltek fel. Az uradalmi és a tizenkilenc, szász polgárok tulajdonában levő szeszfőzde korszerűsítéséről egyelőre hiányoznak a tájékoztató adatok. A vegyiparban a nagyszebeni román kereskedők létesítettek részvénytársasági formában stearin- és gyertyagyártó üzemet. Az üzemek korszerűsítése és az új, immár tőkés vállalatok létesítése túlnyomórészt az 1840-es években történt meg. A nyomdák technikája nem változott. Számuk 1801 és 1850 között 14-ről 13-ra csökkent.

Erdélyben a gyártási technológia modernizálása a gépek alkalmazása nem csupán a mezőgazdaságban, hanem a tőkés ipari üzemekben is lassabban és az arányokat nézve kisebb mértékben ment végbe, mint a Magyar királyságban. Ennek részben a belső piac lassú gyarapodása és ezzel is összefüggően a tőkefelhalmozás nehézségei, továbbá a kölcsönszerzésnek a feudális kötelékek súlyosabb voltából és 1848-ig továbbéléséből eredő akadályai, részben pedig a kereskedelmi tőkének az ipari vállalkozástól való – már jelzett – viszonylagos tartózkodása lehettek az okai. Egy-egy gép, korszerű készülék – láttuk – fel-feltűnik egyes üzemekben, ám szélesebb körű felhasználásukra 1848 előtt még a textiliparban is csak szórványosan kerül sor. Csak igen lassan indul meg az erdélyi gépgyártás. Úttörője Rajkó Péter. A szerszámok, eszközök tökéletesítése azonban már folyik, amit az 1840-es években főként a mezőgazdasági szerszám- és eszközgyártó műhelyek alapítása jelez, minthogy viszonylag erősebb igény a fémfeldolgozás eme területén jelentkezett.

Erdély bányászata mindenekelőtt, de nem kizárólag a lakosság megélhetésének biztosítása szempontjából volt fontosabb a Magyar királyságénál. A só- és ércbányászat Erdély gazdaságában előkelő helyet foglalt el. A fémfogyasztás növekedése már az 1830-as években az ércbányászat termelésének emelésére ösztönzött. Ennek egyik tüneteként fogható fel a bányajogosítványok számának emelkedése (1800 és 1817 között 450, 1827 és 1835 között már 750). Míg 1800-ban 1200 kisebb-nagyobb arany-, ezüst-, réz-, vas- és ólombánya működött Erdélyben, 1841 -ben már 2403.

Minthogy a bányászat nagyobb tőkebefektetést igényelt, Erdélyben a bányavállalkozásban jobban elterjedt a részvénytársasági forma, mint más ipari ágazatokban. 1847-ben 47 bányakitermelő vállalat 601 kibocsátott részvény elhelyezéséből felhalmozódott tőkével gazdálkodott. A részvényeknek csaknem 75%-a, 4373 darab, polgári magánvállalkozók, kisebb részük erdélyi mágnások tulajdonában volt. Igen jelentős volt az ausztriai tőkebefektetés a vasbányákba, de számottevő a szász és a román polgároké is, és ez utóbbiaknál kisebb mértékben állami tisztviselőké.

A bányák termelési eredményeit egyes helyeken új gyártási eljárások, találmányok bevezetése révén igyekeztek növelni. A topánfalvi román jobbágy, Palade Constantin érczúzója már az 1820-es években segítette a termelés növelését. Debreczeni Márton mérnök, aki szintén jobbágyszármazás volt, 'csavarvonalas fújtatójával nemzetközi hírnévre tett szert. Találmánya révén az ezüstkiválasztásból származó bevételek a korábbi évi 22 ezer konvenciós forintról az 1840-es évekre már 752 ezer konvenciós forintra ugrottak fel. Az 1840-es években az érczúzók üzemeltetéséhez szükséges és az időjárástól függő vízmennyiség szolgáltatta hajtóenergia helyett lassan kezdték bevezetni a gőzgépeket, elsőként a zalatnai, majd a nagybányai kincstári uradalomban. A gőzgépek kis száma és csekély teljesítőképességük érzékelteti, hogy a modern iparosodás felé vezető úton ezen a területen is még csupán az első, kis lépéseknél tartottak. Ezüstből az 1831–1840. évek átlagában 6206, 1842-ben 5881, 1844-ben 5926, 1847-ben 5933 márkányit, aranyból 1842-ben 3597, rézből ugyanebben az évben 1634 bécsi mázsányit termeltek.

Az arany-, ezüst-, réz-, ólom- és higanytermelés értéke az 1825 és 1830 közötti évek átlagában 1 088 671 konvenciós forint, 1842-ben (a gőzgép hajtóerőként történt bevezetése után) 1 566 999 forint volt. Az ipari üzemekben a 19. század első felében már túlnyomórészt bérmunkásokat foglalkoztattak. A termelt áru egy részének átadása révén a természetbeni bérezést, amely egyes helyeken a földesúri üveghutákban a 18. század végén még élt, a 19. században már felváltotta a természetbeni termékrészesedés pénzbeli ellenértékének kifizetése, helyenként pedig a teljesítménybérezés, a havi-, illetve a napszámbér.

A munkaerő forrásai jórészt azonosak voltak a magyar királyságbeliekével. A földesúri papírmalmokban, üveghutákban, hamuzsírfőzőkben a környékbeli falvak parasztjait foglalkoztatták kisebb részben robot, nagyobbrészt a városi béreknél jóval alacsonyabb napszámos vagy havi munkabérért. A városi tőkés üzemek idénymunkásai, szerződéses otthonmunkásai a környező falvak parasztjaiból kerültek ki. A napszámosok, a különféle szolgáltató munkákat végző szakképzetlen vagy betanított munkások faluról, megélhetésre nem lelő parasztok soraiból költöztek a városokba. A manufaktúrák szakmunkásai közül az egyszerűbb műveleteket velük és a céhbe jutni nem tudó kézművesipari legényekkel végeztettek, míg a finomabb és nagyobb szakértelmet igénylő munkákat, továbbá egy-egy munkafázis irányítását, vagy az egész termelés felügyeletét külföldről szerződtetett bérmunkásokra bízták. Brassó gyapjú- és pamutfonó manufaktúráiban női- és gyermekmunkásokat is foglalkoztattak.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Vörös Károly

A polgárság átalakulása

Erdélyben a kivált a levantei és általában a román fejedelemségekkel való kapcsolatot kézben tartó román kereskedők már a századvég óta elkeseredett harcban állnak a korábban itt is igen erős görögökkel és a szászokkal. Behatolnak az utánpótlást nem nyerve lassan hanyatló görögök céheibe, s ezeket elrománosítják, sőt egyes pontokon, mindenekelőtt Brassóban, már a szászoknak is fölébe kerekednek.

Arató Endre

Kapcsolatok a színművészetben

Ami a magyar–román színi kapcsolatokat illeti: az 1792-ben megalakuló magyar kolozsvári színház helyi és vidéki előadásait szép számban látogatták román értelmiségiek. E színház társulata megfordult Közép- és Dél-Erdély városaiban, ahol az erősödő román kereskedő polgárság, s az 1821-es Tudor Vladimirescu-felkelés leverését követően Nagyszebenbe és Brassóba menekült havasalföldiek érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták a magyar színtársulatot, amely kezdettől fogva, de főképpen a húszas–negyvenes években tartott román nyelvű előadásokat. A román közönség megnyerése céljából a kolozsváriak gyakran iktattak programjukba román tánc- és énekszámokat. Külön említésre méltó, hogy a kolozsvári színtársulat műsorára tűzte a jelentős havasalföldi költő, irodalomszervező politikus Ion Eliade-Radulescu Mezei ünnep című művét. A darabot 1840-ben Brassóban is előadták, és így magyar színészek is erősítették az erdélyi és fejedelemségi románok együvé tartozásának tudatát.

A nem magyar népek politikai mozgalmai Erdélyben

Miután a románok nem rendelkeztek privilégiumokkal, különös szerepet kapott törekvéseikben a nemzeti szellemű sajtó. Az új feladatok már politikai lapot követeltek. E feladat teljesítését vállalta magára az 1838-ban Brassóban megindult Gazeta de Transilvania, amely a román irodalmi nyelv érdekében kifejtett tevékenységen kívül a román nemzeti mozgalomnak is szervezője, irányítója és szócsöve lett.

Mindez tükrözi, hogy a román nemzeti mozgalom is túljutott a nyelvi-kulturális szakaszon, a román főpapságnak a két Supplex Libellus Valachorum szellemét folytató politikai akcióin. A Gazeta már a román mozgalom polgári bázisának érdekeit képviselte, mégsem tűzte zászlajára a román jobbágyság felszabadításának, s a feudalizmus felszámolásának követelését. Vannak jelei azonban annak, hogy a román jobbágyok embertelen kizsákmányolása és súlyos helyzete velük rokonszenvező visszhangra talált a román polgári értelmiség körében. Parasztpolitikája csak ellentmondásosan és fokozatosan közelítette meg az erdélyi magyar nemesség liberális állásfoglalását, s ugyanakkor előrelépést jelentett (Tichindeal kivételével) a korábbi román nézetekhez képest. A lap egész tevékenységét a negyvenes években is az óvatosság jellemezte. Barit, a lap szerkesztője döntő teendőjének a román nemzeti érzés ébresztését, a mozgalom erősítését tartotta. S ez a cél a lap korlátai ellenére is kétségtelenül előremutatott a nemzeti, polgári átalakulás irányába. A román polgárság érdekeit képviselő értelmiség, a Gazeta köre, az egész román népet meg akarta nyerni a román nemzeti mozgalom számára.

Céljaiból következett, hogy élére állt a magyar–román nyelvharcnak. S miután a románságnak a főpapokon kívül nem volt képviselete az országgyűlésen, a Gazeta e téren is fontos küldetést teljesített. A lap óvatossága ellenére nagyon világosan hangsúlyozta, hogy egy nemzet újjászületése könnyebb és rövidebb úton nem képzelhető el, mint saját nyelvének és irodalmának fejlesztése és gyarapítása által. Ezután sorra jelentek meg cikkek, amelyek tiltakoztak a magyarosítás ellen. A Gazeta egy cikkírója 1839 októberében már kifejtette, hogy a magyar nyelvért folytatott harc nemcsak egy holt nyelv kiszorítását jelenti, hanem a magyar nyelv terjesztését is. A Gazeta többször kifejtette véleményét a magyarosítás veszélyéről, különösen az erdélyi országgyűlésre való előkészülettel kapcsolatban, 1840 végén, amikor a magyar nyelv terjesztésének problémái az érdeklődés előterébe kerültek. E cikkek jobban egyengették a polgári fejlődés útját, mint Moga és Lemény beadványai.

A román polgárosodó elemek közül gazdaságilag a legfejlettebb a dél-erdélyi, elsősorban a brassói román kereskedő polgárság volt, azok, akik a század első évtizedeiben Balázsfalvától, a kulturális nemzeti központtól teljesen elszigetelten éltek. Balázsfalva és Brassó, a román nyelvi-kulturális mozgalom és a román kereskedő polgárság összekapcsolása a harmincas évek közepén valósult meg. A polgári értelmiség felismerte a kereskedő polgárság megnyerésének fontosságát a román nemzeti mozgalom számára. Brassó egyébként nemcsak jelentős gazdasági központ volt, hanem a román kultúra több hagyománya is a városhoz fűződött. A román kereskedők anyagi támogatása és a nemzeti mozgalomba való bekapcsolódásuk tette lehetővé a [Gazeta és melléklapja megjelenését is. Nagy jelentősége volt a román nemzeti mozgalom és a román polgárság egymásra találásának, amely egybeesett a nemzeti polgárság erősödésével.

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

A nemzeti szellemű s polgári jellegű román mozgalom két központja – ezt az elmondottak jól mutatják – a brassói Gazeta és a balázsfalvi iskola, közel azonos román nemzeti programot képviselt. Mindenekelőtt a román nyelv művelése és terjesztése estek egybe. Mégsem tekinthető a két centrumban tevékenykedő csoport egységes iránynak. A balázsfalvi líceum tanárai, élükön Simion Bărnuțiu-cal türelmetlenebb nemzeti koncepciót vallottak, mint az óvatos Bariț, aki lapjával tudatosan távol maradt a különböző csoportoktól. Azt a célt tűzte ugyanis ki, hogy ezzel a „semlegességgel” közvetíthet a különböző vallású (ortodox és unitus) és nézetű (magyarbarát és román nemzeti célokat követő) románok között. E pártatlansággal vélte elősegíteni a nemzet belső integrációját. Az egyre éleződő nemzetiségi ellentétek, valamint Bariț külpolitikai iránya magyarázza az erdélyi román lap osztrák orientációját, amely nemegyszer az alattvalói lojalitás messzemenő példáit mutatja. A román polgári értelmiség, ha lehet mondani, a szlováknál is inkább Bécs segítségére alapozta a román nemzeti célok megvalósítását. Erről a Gazeta és a Foaie több cikke tanúskodik.

Ugyanekkor láttuk azt is, hogy Bariț tulajdonképpen befogadta a román népet a nemzetbe. Most azonban ennél tovább kell mennünk, meg kell vizsgálnunk a konkrét nézeteket, tehát a Gazeta agrárprogramját kell felvázolnunk.

A Gazeta 1844–1845. évi számaiban többször olvashattuk, hogy a román nemzeti mozgalom számít a széles rétegek kulturális emelkedésére, s azokéra, akiknek nem telt alkalmuk művelődni. Bariț lapja tehát nem tagadta meg az alapproblémát, és erőteljesen kötődött egy korábbi kor, a felvilágosodás eszmevilágához, amely döntőnek a művelődést tekintette, de a jobbágysággal való őszinte azonosulásában, és azzal, hogy a lap a parasztságot a nemzet oszlopának tartotta, előbbre mutatott a felvilágosodásnál.

Ugyanakkor a román polgári értelmiséget – és ezt egy pillanatig sem feledhetjük el – a magyar nemesség és az erdélyi hatóságok megkülönböztetett érdeklődéssel figyelték: nem szervezik-e a parasztságot, sajtójuk e kérdésben milyen nézeteket képvisel. Ez a nagyarányú aggodalom a Horea-felkelés emlékéből táplálkozott, hatása mélyen élt ebben a korszakban. S bár a parasztmozgalomnak nem volt román nemzeti vonatkozása, miután abban nagy többségben román jobbágyok vettek részt, a magyar kormány már a 18. század végén dákoromán célokat tulajdonított annak, s ez a félelme a 19. század folyamán a román nemzeti mozgalom erősödésével egyre nőtt. Ily módon a Gazeta óvatos, rendkívül megfontolt s csupán liberális elemeket tartalmazó agrárprogramja konzervatív magyar és szász oldalról állandó vádaskodásoknak volt kitéve. Aligha tévedünk tehát, ha azt állítjuk, hogy ugyanaz a javaslat vagy elképzelés, amely magyar lapokban a parasztkérdésben napvilágot látott, a Gazeta hasábjain már szinte főbenjáró bűnnek számított, miután az urak általában magyarok, a jobbágyok pedig románok voltak. Éppen ezért a magyar nemesség tudatában a jobbágymegmozdulásokhoz egyre erőteljesebb nemzeti mozzanatok kötődtek, annak ellenére, hogy a román értelmiség elítélte a parasztfelkeléseket, s a román jobbágyságot 1848-ig alapjában érintetlenül hagyta a nemzeti gondolat. A lap írói, szerkesztői féltek tehát attól, hogy a kibontakozó paraszti megmozdulásokat a magyar nemesség és a hatóságok rajtuk kérik számon.

A román polgári intelligencia nagy dilemma előtt állott. Tisztában volt a parasztság jelentőségével a nemzeti mozgalom szempontjából, őszintén vonzódott is feléje, s ekkor már a jobbágyságot bázisként is fel akarta használni a nemzeti ügy érdekében, de ugyanakkor tudta azt is: kockáztatja az egész mozgalmat, ha nyíltan kiáll a liberális program mellett. Mindehhez járult a román sajtó megkülönböztetetten szigorú cenzúrája.

Ezek a koordináták határozták meg a polgári értelmiség ellentmondásos politikáját. Bariț a negyvenes években általában elítélően nyilatkozott a forradalmakról, s a francia forradalom kapcsán megállapította, hogy ebből a revolúcióból a franciák még mindig nem „józanodtak ki”.[4] Megrótta Horia mozgalmát is. Jutott kritika a magyaroknak is, akiknek a Martinovics-szervezkedést vetette a szemére. Az érchegységi bányászjobbágyok Varga Katalin vezette mozgalmát is alapjában elítélte, s helyeselte az ellenük fellépő román főpap, Andrei Șaguna magatartását. Ebből következett Bariț további megállapítása: „a paraszt csecsemő, akinek tanácsra és vezetésre van szüksége”, s sorsát úgy javíthatja meg, ha szorgalmasan dolgozik. E felfogás másik oldala: az arisztokrácia „az emberi természetből veszi eredetét, a népek nem létezhettek arisztokrácia, nemesség nélkül, éppen azért létesült és szilárdult meg az arisztokrácia…”[5]

Amikor 1841-ben a magyar liberális sajtó nagy figyelmet szentelt az örökváltság kérdésének, Bariț minden állásfoglalás nélkül rövid beszámolókat közölt, s nem lépett túl ezen akkor sem, amikor az erdélyi országgyűlés az urbáriumról tárgyalt.

1844-ben pedig a Gazeta hangsúlyosan fejtette ki, hogy a népet lassan kell a fejlődésre előkészíteni.

A liberális gondolat nézeteiben többször hangsúlyosabban is jelentkezett, olyannyira, hogy a megnyilatkozások között bizonyos diszharmóniát fedezhetünk fel. Bariț csodálója volt az angol alkotmánynak, dicsérte a svájci demokráciát, s nem utolsósorban nemzeti szempontból is nagy figyelmet fordított a helyi önkormányzat különböző megoldásaira. 1838–1840-ben rokonszenvvel tájékoztatott a magyarországi reformokról. Elismeréssel szólt a zsidók emancipációjáért folytatott magyarországi küzdelemről, üdvözölte a jobbágyság helyzetén könnyítő, valamint a kereskedelem és ipar fejlesztését célzó törvényjavaslatokat, mert ha ezek megvalósulnak, nemcsak Magyarországra gyakorolnak jó hatást, hanem a szomszédos országokra és főleg Erdélyre. Bariț többször átvette a magyar és szász újságokból a feudális intézményeket bíráló cikkeket. Cikkezett a sajtószabadságról is.

1841-ben az erdélyi országgyűlés megnyitása előtt nagy bizalommal fordult annak munkája felé, érdeklődésének centrumában éppen az agrárkérdés állt. 1842-ben pedig a Foaieban fejtette ki, hogy a diétán a románoknak egyetlen képviselőjük sincs, mert az országgyűlésen részt vevő (balázsfalvi) püspök nem a nemzet küldötte, hanem az uralkodó hívta meg mint regalistát és földbirtokost. E megnyilatkozásában a nép nemzetbe fogadása: a népképviseleti rendszer, a liberális agrárpolitika és a nemzeti gondolat egysége fejeződött ki.

Erdély nagy problémája, az urbárium foglalkoztatta Barițot, s ha ismerjük óvatosságát, látjuk azt is, hogy többször hangsúlyozta egyetértését a progresszív magyar és szász sajtó nézeteivel. S ha körültekintően is válogatott ezekből az átvett cikkekből, kommentárjai között elrejtette a maga gondolatait. Legjelentősebbként azt, melyben kimondja, hogy a megfelelő urbárium nem lehet más, csak az, amely parasztkézre adja a jelenleg is általa birtokolt földet. A paraszti tulajdon elfogadása a liberális agrárkoncepció legfőbb ismertetőjegye volt.

Bariț 1845-ben Nyugat-Európában, mindenekelőtt a német államokban járt, s tapasztalatairól lapjában kilenc folytatásban számolt be. A többi között megállapította, hogy a parasztság, amely megszabadult a földesúri hatalomtól, valóságos művésze a gazdálkodásnak. 1848 elején pedig, a forradalom küszöbén a román lap hangja nyíltabbá, liberalizmusa erőteljesebbé vált. S bár bírálta a magyar „látszat-liberálisokat, feladta az óvatosságot és a semlegességet, a polgári átalakulás kérdéseiben nyíltan melléjük állt. Bariț e magatartása, valamint 1848-ban kifejtett nézetei oldják fel a jelzett ellentmondást: a Gazeta liberalizmusa levetkezte az óvatosságot, valamint a félelmet, és kiállt a forradalom oldalán.

Ami a lap külpolitikai koncepcióját illeti: Bariț és a Gazeta különösen a román fejedelemségeket figyelmeztette, hogy tisztázzák viszonyukat a cári Oroszországgal. Jaj annak az államnak – írta a Gazeta –, amely ilyen despotikus országnak köszöni szabadságát, mert azt fenntartani is csak ennek további segítségével tudja, s így az igát csak egy másikkal cseréli fel, de nem rázta le. A Gazeta Besszarábiának Oroszországhoz való csatolása miatt is kesergett, és ami az elfogult nacionalizmust különösen mutatta, az orosz népről is igen megvetően írt. Az erdélyi román újság tehát ugyanakkor, amikor felismerte a cári Oroszországnak a balkáni országok belügyeire való káros befolyását, nem volt hajlandó tudomásul venni e nagyhatalom számottevő szerepét Törökország népeinek az ázsiai despotizmnus alóli felszabadításában.

A Gazeta a cári Oroszország ellen szövetség létrehozását tartotta szükségesnek, amelyben a két román fejedelemség, Szerbia, Magyarország és Törökország tömörülne. Ez az 1847-ben körvonalazott elképzelés összhangban állt a Czartoryski vezette lengyel emigráció terveivel. A magyar közvélemény s a magyar liberálisok azonban nem figyeltek fel a Gazetának erre a határozott, s a cári Oroszország ellen irányuló politikajára. Sőt nemegyszer azzal vádolták az erdélyi románokat, hogy rokonszenveznek a cári Oroszországgal.

Az erdélyi román nemzeti mozgalom még egy természetes orientációjáról, a román fejedelemségekkel való kapcsolatáról kell szólnunk. A erdélyi román társadalom fejlődési fokán az egységes – Magyarország, Erdély és a fejedelemségek románságát magába foglaló – román nemzeti állam megteremtése még nem jelent meg célként, bár a Gazeta buzdított a két fejedelemség egyesülésére. Ezt az álláspontot Bariț óvatosan, de félreérthetetlenül képviselte. Ennél szélesebb román politikai egységre nem gondolt, a kulturális élet kölcsönhatását azonban, amely persze egyengette a politikai együvé tartozás ügyét, fontosnak tekintette.

Bariț nagy figyelemmel vizsgálta – a román egységgondolattal összefüggésben is – a keleti kérdést, és különös reményeket fűzött a harmincas évek végének francia politikájához. Ez ösztönözte azt az erdélyi felkelési tervet, amelyhez Barițnak – jól ismerjük meggondoltságát – nem volt köze, de összhangban állott mind a román egység, mind pedig osztrák orientációt követő politikájával. Hiteles források hiányában erről az 1840. évi mozgolódásról igen keveset tudunk. Nem ismeretesek méretei, szervezeti keretei. A rendőri vizsgálat során egy kiáltvány és csak jelentésekből ismert, ellentmondásokkal teli alkotmánytervezet került elő. A kiáltvány az erdélyiek támogatásának ígéretével fegyverbe szólította a havasalföldi románokat, és buzdította őket a jogok visszaszerzésére, valamint a zsarnokság lerázására. Szerzői utaltak Ausztria támogatására is, s a román egységgondolat hangsúlyozásával mozgósítottak.

Visszatérve a Gazetára: ha erősödtek is a kapcsolatok Havasalfölddel és Moldvával, Bariț lapja nem volt elfogult, kritizálta azokat a fejedelemségi gazdasági, politikai viszonyokat, amelyek egyre erősödő liberalizmusát nem elégítették ki. Bariț gyakran járt Moldvában és Havaselvén, szoros baráti kapcsolatban állott az ottani román politikusokkal. A Gazeta rendszeres és közvetlen tájékoztatást kapott a fejedelemségi eseményekről, a kulturális és politikai életről, amiről be is számolt olvasóinak. Külföldi híreinek jelentős részét Bukarestből szerezte be, számos cikket vett át fejedelemségi újságokból, és szép számú, a Kárpátokon túl élő román értelmiségi írt számára cikket. Ezek az írások általában magasabb színvonalúak az erdélyiek megnyilatkozásainál, és tükrözik azt a nemzeti-kulturális fejlődést, amely éppen ebben az időben a fejedelemségekben végbement. E fejlődés, amelyről a lap állandóan számot is adott, erősítette az erdélyi román nemzeti mozgalmat, és fokozta a vágyat egy korlátozásoktól mentes nemzeti lét megteremtésére.

A Gazeta tehát nemcsak az erdélyi és a magyarországi, hanem a fejedelemségi románság lapja is volt. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy rámutasson az egymástól széttagoltan élő románság szoros együvé tartozására. S hogy a Gazeta valóban az egész románság lapja lett, azt előfizetőinek ország, illetve tartomány szerinti megoszlása is mutatja. 148 erdélyi és 73 magyarországi előfizető mellett 265 havasalföldit (ebből 159 bukarestit, ami valamivel több is, mint az erdélyi előfizetők száma összesen) és 149 moldvait találunk. Bariț lapja a román fejedelemségekből az előfizetéseken kívül még jelentős anyagi támogatást is kapott.

Haladó irányba mutatott a román polgári értelmiségiek gazdaságpolitikája is. A román kereskedő polgárság érdekeit fejezte ki az a pozitív törekvés, amelyet Erdélyben az elsők között a Gazeta vetett fel: az erdélyi vasútvonal felépítése. A polgári fejlődés irányába mutatott, hogy a Gazeta közölte az első erdélyi pénzintézet, a brassói szász takarékpénztár zárszámadásaít és felvetette, hogy 1843-ban szó volt a románoknak a takarékpénztárba való bekapcsolásáról. A Gazeta publicitást nyújtott az osztrák–olasz biztosító intézetnek is, amelynek Rudolf (Radu) Orghidan román kereskedő volt a megbízottja Brassóban.

Kulturális fejlődés a Szászföldön

Szász városokban (Nagyszeben, Brassó) a 18. század második felétől már működtek színésztársulatok.

A szász sajtó a fejlettebb viszonyoknak megfelelően, a többi nemzetiséghez képest csakúgy nagyobb szerepet töltött be, és hatása is szélesebb körre terjedt ki. A szász polgárság differenciálódásának megfelelően liberális Siebenbürger Bote mellett, amely a szász patríciusok kezében volt, a húszas években, illetve a harmincas évek végén új lapok indultak. Ezeket, a Siebenbürger Wochenblattot és a Kronstädter Zeitungot a politikai élet eseményeinek bátor elemzése, a polgári átalakulás kívánságai jellemezték. A kor valamennyi problémáját a felszínen tartották; így a nemzeti nyelvért folytatott harcot, az iskolaügy, az óvodák és az egyesületi élet fejlesztésének kérdéseit. Foglalkoztak a tagosítás, továbbá a takarékpénztárak kérdésével, a konzervatív lapokkal szemben követelték a céhek megszüntetését. A hatóságok nem egy esetben alkalmazták a haladó szász lapokkal szemben a cenzúrát.

Spira György

A nemzetiségi igények első megfogalmazásai

Annál kevesebben pártolták Viszont az uniót az erdélyi szászok hangadói közül, így – Friedrich Hannon és Karl Gooßon kívül – példának okáért Elias Roth, a neves brassói ügyvéd meg Anton Kurz, a Siebenbürger Wochenblatt munkatársa, akik mögött főleg saját városuknak, a legfejlettebb szász kereskedelmi központnak, Brassónak a polgári átalakulástól üzleti lehetőségeik kiszélesedését váró polgárai sorakoztak fel. De már a Szász Egyetem vezető tisztségviselőinek óriási többsége s maga Franz Salmen comes is kezdettől fogva teljes határozottsággal ellenezte Magyarország és Erdély egyesülését. A Szász Egyetem vezetői tehát már április 22-én útnak indítottak a szász székekbe egy emlékiratot, amely azt ecsetelgette, mennyire hátrányos volna az unió az erdélyi szászokra nézve, közben pedig feliratban tiltakoztak az unió életbe léptetése ellen az uralkodónál is. Ebben az unióellenes állásfoglalásban azonban – Bărnuțétól eltérően – nem valóságos vagy vélt nemzeti érdekek megvédelmezésének a szándéka jutott kifejezésre, hanem azoknak az évszázados feudális kiváltságoknak a féltése, amelyek – a Szász Egyetem számára rendkívül széles körű önkormányzatot s a szászoknak mint a három törvényesen bevett erdélyi „nemzet” egyikének országgyűlési képviseletet is biztosítva – lehetővé tették, hogy a szász patríciusok eddig a maguk sajátos kasztérdekeinek messzemenő érvényesítésével igazgassák a – nagyobbrészt egyébként nem is szász, hanem román lakosságú – Királyföldet, s ezeket a kasztérdekeket messzemenően érvényesítsék az erdélyi diétákon is; a szász patríciusokat elsősorban az aggasztotta, hogy ha megvalósul az unió, akkor ennek egyenes következményeként Erdélyben is polgári államberendezés fog létrejönni, s ezzel azután egyszer s mindenkorra befellegzik majd az ő kiváltságos helyzetüknek.

És a nemzeti jelleg hiánya rányomta a maga bélyegét a szepesi szászok megnyilatkozásaira is. Máskülönben viszont a cipszerek zömének a magatartása homlokegyenest ellentétes volt az erdélyi szászok többségével: a cipszerek zöme mindennemű fenntartás nélkül csatlakozott a magyar forradalom táborához. A szepesi városokban hangadó kereskedőpolgárok ugyanis Magyarország polgári átalakulását és az ország gazdasági felemelkedésének útjában álló akadályok lerombolását magukra nézve éppúgy nagy-nagy előnyökkel járó változásnak ítélték, akár a brassóiak, s ráadásul a cipszerek tekintélyes hányada ekkor már nem is németnek, hanem magyarnak vallotta és érezte magát, ha nyelvileg egyelőre nem asszimilálódott is.

Harcok a nemzetiségi felkelőkkel

Hiszen amikor ismeretessé lett, hogy szeptember 11-én Jellačić betört Magyarországra, az országgyűlés viszont határozatot hozott a királyi szentesítéssel még el nem látott katonaállítási törvény azonnali foganatosításáról, ezeket a képviselőket tüstént hazarendelték, s aki közülök – mint például a Brassó vidékét képviselő Elias Roth – nem engedelmeskedett, azt ünnepélyesen árulóvá kikiáltani sem átallották.

Bem sikeres hadjárata Erdélyben

S erre azután Puchner szintén megtört és Havaselvére menekült. Példáját pedig napokon belül a legnagyobb sietséggel követték seregének és az orosz segélycsapatoknak Brassóba és Brassó környékére húzódott maradékai is, úgy hogy Bem – hiába vetette magát utánuk – ezeknek a csapatoknak is már csak az utóvédjükre mérhetett csapást 19-én Feketehalomnál.

A magyar–román megegyezés

Annál eredményesebb volt viszont egy Bălcescu köréhez tartozó hírlapírónak, a havaselvei forradalom elbuktakor Erdélybe menekült Cezar Bolliacnak a működése; ő ugyanis Brassó felszabadulása után ott Espatriatul címen lapot indított, a a következő hónapokban egyre több olvasójával érttette meg, hogy „a népek közti egyenetlenség… és viszály…” egyedül az uralkodóházak érdekeinek felel meg s ezért igazi érdekeik az erdélyi románoktól nem a magyarok elleni harcuk továbbvitelét, hanem e harc félbehagyását követelik meg.[6]

Szabad György

A nemzetiségek csalódása

A brassói középiskola felállításától és a belényesinek 8 osztályos gimnáziummá való fejlesztésétől eltekintve a görögkeleti és a görög katolikus egyházak minden oktatásügyi erőfeszítése is csak az elemi iskolák számának gyarapítására bizonyult elegendőnek.

Az iparszabadság kérdése

1850 tavaszán került sor birodalomszerte a kereskedelmi- és iparkamarák felállítására. Magyarországon öt kamarát szerveztek. Négy közülük kerületi székhelyre került, az ötödik – gazdaságpolitikai meggondolásokból – Nagyvárad helyett Debrecenbe. Erdélyben Kolozsvár és Brassó, a Bánságban Temesvár, Horvátországban pedig Zágráb, Eszék és Fiume lett kamarai székhely.

Az átalakuló polgárság

Országos jelentőségre – ha csak átmeneti időre is – a brassói román kereskedők részvénytársasága által az 1850-es években alapított zernyesti papírgyár tett szert.

A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai

Az erdélyi magyar politikai vezetésben érvényesülő konzervatív túlsúly hátrányos visszahatásától nem maradt mentes még George Bariț, az erdélyi román polgári értelmiség kiemelkedő politikusa, a brassói kereskedelmi és iparkamara titkára, a Gazeta Transilvaniei szerkesztője sem, aki pedig ismételten az abszolutizmus elleni közös küzdelemre hivatott „testvérnemzeteknek”[7] nyilvánította a magyart és a románt, s annak a reményében üdvözölte az 1861-es esztendőt, hogy meghozza a „függetlenségük kivívására szövetkezett elnyomott nemzetek felkelését”.[8] Bariț nem adta fel azt az alapelvét, amelyet a magyar politikusokkal, az emigráció támogatásával kialakított kapcsolatfelvétele kezdeteitől hangoztatott: „nem kell egyéni szabadság nemzeti szabadság nélkül”.[9]

Katus László

A szállítás forradalma

Miután az állam hasztalan igyekezett kamatbiztosítással, segélyekkel és előlegekkel, kiegészítő beruházásokkal növelni a veszteséges magánvasutak teljesítőképességét és rentabilitását, kénytelen volt áttérni az államosítás politikájára. Először a legsúlyosabb anyagi helyzetben levő vállalatokat vette át. 1876-ban a Keleti Vasutat (NagyváradKolozsvárBrassó), 1879-ben pedig a Vágvölgyi Vasutat.

A könnyűipar

Az erdélyi Szászföld jelentős posztóipara (Brassó, Nagyszeben, Nagy-Disznód, Törcsvár) még tartotta magát, de már nem Erdélyt és a Tiszántúlt látta el, mint a század első felében, hanem romániai kivitelre dolgozott.

Szász Zoltán

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

A magyar kormány bele is egyezett az orsovai csatlakozás kiépítésébe, de mert az orsovai vonal az Osztrák Államvasúttársaság kezén volt, a német kívánsághoz hozzáfűzte a maga igényét is a BrassóPredeálBukarest vonal egyidejű megteremtésére. Ettől viszont a nagy kiadások miatt a román kormány vonakodott, s csak kényszerből ment bele a két csatlakozás egyidejű átadásának tervébe.

Vörös Károly

A középiskolák

A kereskedelmi középiskola a pesti kereskedelmi testület és a Lloyd Társulat által, a pest-budai pénzintézetek támogatásával 1857-ben még mintegy magánvállalkozásként megteremtett Pesti Kereskedelmi Akadémiából nőtt ki, mely 3 éves tanfolyamon a közismereti tárgyakon túl elsősorban a kereskedelmi tisztviselők számára szükséges szakismereteket oktatott 4 középiskolai előképzettségű tanulóknak. Jellemzően a kiegyezéssel egybeesve meggyorsult gazdasági fejlődésre és ennek szakemberigényeire, az ilyen, ekkor már államilag elismert és szabályozott típusú iskolák száma, amely 1870-ben még csak 2 volt (a budapestin kívül – csupán néhány hallgatóval – Brassóban), 1880-ban már 9-re nőtt 688 tanulóval; 1890-ben pedig 27 intézetben (ebből csak Budapesten 5 működött) 2960-an tanultak.

Hanák Péter

A Bánffy-kormány nemzetiségi politikája

Bánffy különösen erőltette a nemzetiségi iskolák ellenőrzését. Betiltotta a brassói középiskolának nyújtott román állami szubvenciót, ami nagy visszatetszést keltett Romániában, még diplomáciai ügy is kerekedett belőle.

A Széll-kormány szociális és nemzetiségi politikája

A nemzetiségi kérdés kezelésében Széll jobban ügyelt a formákra, igyekezett Bánffy sovinizmusának agresszív élét tompítani. Kormányra kerülése után hamarosan megszüntette a nemzetiségi ügyosztályt. Engedékenységet tanúsított a brassói román iskolák szubvenciójának elmérgesedett perében is. Széll e kényes kérdésben is talált kompromisszumot: megállapodott a román kormánnyal, hogy az a szubvenciót egy összegben a magyar állam pénztárába utalja át, ahol a kultuszminiszter felügyelete alatt alapítványként kezelik.

Dolmányos István

Az 1906. évi választások

A román politikusok 1906. április 18-i paktumkísérlete azonban meghiúsult, s így az április 27-i brassói értekezlet nemcsak a passzivitás feladását tette általánossá a román mozgalomban, hanem végleg új irányt szabott a választási küzdelemnek.

Katus László

A románok

A románok gazdasági, kulturális és politikai központjai a 19. században Dél-Erdélyben voltak (Brassó, Nagyszeben, Balázsfalva).

A németek és az erdélyi szászok

A hivatalos szász politika – az úgynevezett „fekete” szászok – kompromisszumos, kormánytámogató irányvonalával már 1893-tól kezdve szembefordult a fiatal értelmiségi nemzedék magát „zöld” szásznak nevező csoportja, amelynek a központja Brassóban volt. Itt alapították meg 1894-ben önálló pártjukat Barcasági Polgári és Parasztpárt (Burzenlandische Bürger- und Bauernpartei) néven.

Galántai József

A bécsi politika 1917 elején

Czernin az uralkodó által körvonalazott minimális programot tartotta reálisnak, de kiegészítette a romániai határ – Vaskapunál és Brassónál való – kiigazításával.

Siklós András

Erdély és a magyarországi románok

A román királyi csapatok december 2-án vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

Lábjegyzetek

  1. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. J. Gross, Honters Schriften. Bh. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. é.n. 24.
  2. Johannes Honterus, Rudimenta Cosmographiae. RMNY 50. 42.
  3. Idézi: Várkonyi Ágnes, A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben. Századok 1954, 64–65.
  4. I. Tóth Zoltán, Az erdélyi és a magyarországi román nemzeti mozgalom 1790–1848. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 12.) Budapest, 1958. (továbbiakban: I. Tóth, Az erdélyi… Budapest, 1958.) 48.
  5. Ugyanott 48–49.
  6. Lásd az Espatriatul 1849. március 25-i 1. számának vezércikkét (In: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről) Hely és év nélkül, (Budapest, 1948). 161.
  7. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 392
  8. Idézi: Miskolczy Ambrus, George Bariț a román–magyar szövetségért 1848-ban. Tiszatáj, 1974/6. 46.
  9. (Bariț, Geroge), Az erdélyi oláh nemzetről szólló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt. Brassó, 1861. 3.

Irodalom

Brunó és Bonifác azonosítását kétségtelenné teszi az 1025 és 1142 között készült Vita et Passio Sancti Brunonis episcopi et martyris QuerfordensisMonumenta Germaniae Historica, Scriptores in Folio XXX/2. 1363–1364; vesd össze későbbi változatát: D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907). 474. kk. –, melyben a magyarokhoz téríteni jött Bonifácot Prago városnál pogány támadás érte dorongokkal. Noha Pragót már a 12. században Prágával azonosították (Gombos II. 1043), az újabb kutatás ezt elutasította, lásd D. H. G. Voigt, Brun von Querfurt und seine Zeit (Stuttgart, 1907. 191. kk., 277. 299, 327), aki nem meggyőzően Brassóval azonosítja. Ha tényleg 11. század eleji magyar városnévről van szó, ez ma már nem állapítható meg, mert a váras helyek István uralkodása nyomán többnyire nevet változtattak.

A városfejlődésnél említetteken kívül a brassói posztókereskedők társulására: S. G. Goldenberg—S. Belu, Registrul productiei si commertului cu postav de la Brasov din 1576–1582. (Acta Musei Napocensis VI. Cluj, 1969. et IX. Cluj, 1972).

A Brassóba zárkózott nemesség életére és mentalitására: Cserei Mihály, Erdély históriája, 1661–1711. Szerkesztette Bánkúti Imre (Budapest, 1983). — Bíró Vencel, Altorjai gróf Apor István és kora (Cluj, 1935); Szádeczky Lajos, Cserei történetbölcseleti műve (Magyar Történelmi Tár 1906). Összefoglalóan irodalommal: R. Várkonyi Ágnes, Erdélyi változások (Budapest, 1984) ; Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása, 1736. Kiadta Tóth Gyula (Budapest, 1972).

Erdélyben Brassóra Arató 1960. I. 29.; Bericht 1852. 140.

Kiadványok