Bukarest

A Múltunk wikiből
(Bucuresti szócikkből átirányítva)

románul Bucureşti

Románia fővárosa, politikai, ipari, kereskedelmi és kulturális központja 
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Bukarest címere
1595
augusztus 23. A török elfoglalja Bukarestet. Mihály vajda a hegyekbe húzódik.
1639
december 3. I. Rákóczi György és Matei Basarab havasalföldi vajda győzelme Bukarestnél a török segítséggel támadó Lupu moldvai vajda felett.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josif Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája!
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1848. szeptember 23.
A nádor lemond és Bécsbe távozik.
Törvényjavaslat az erdélyi románokról.
1848. szeptember 24.–október 5.
Kossuth alföldi toborzókörútja.
1848. szeptember 25.
Az uralkodó megtagadja a hozzájárulást Batthyány második kormányának megalakításához, s Lamberg Ferencet a magyarországi csapatok főparancsnokává nevezi ki.
Bukarest eleste.
1879. március 10.
A BrassóTömös vasútvonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Bukaresttel.
1882.
Magyar–német röpirat- és sajtóvita a magyarországi németek helyzetéről.
Bukarestben megalakul az erdélyi román egyetemi hallgatók Carpati nevű irredenta egyesülete.
1890. december 29.
A Liga Culturală megalakítása Bukarestben.
1913. augusztus 10.
A bukaresti béke; Albánia létrehozása.
1916. augusztus 17.
Bukaresti titkos egyezmény, Románia csatlakozása az antanthoz.
1916. december 6.
Bukarest eleste.
1918. május 7.
Bukaresti béke.

Tartalomjegyzék

Hegyi Klára

A birodalom peremén: a vazallus államok változatai

Tudomásul vették, hogy addigi fővárosaikat, az északabban fekvő és ezért valamivel védet­tebb Tirgovistét, illetve Suceavát a törökök a könnyebben elérhető Bukarestbe, illetve Iasiba helyezték át.

Sinkovics István

A prágai szövetség: Erdély összefogása a királyi Magyarországgal és a román fejedelemségekkel

Zsigmond közben a román fejedelemségekkel fűzte szorosabbra kapcsolatait, hogy Havasalföld és Moldva is szembeforduljon a törökkel, és így a három fejedelemségből erős hatalmi tömb alakuljon ki. A Habsburg-udvar közvetlenül is igyekezett Havasalföldet és Moldvát megnyerni, de Báthori megelőzte a vajdák ilyen lépéseit, és „konföderációt” kötött velük a török ellen. Horváth Mihály kapitánysága alatt csapatokat küldött Havasalföldre, melyek 1594. november 5-én Mihály vajda katonáinak és a helyi lakosságnak a részvételével lemészárolták a bukaresti török politika képviselőit és a kereskedőket, majd Mihály vajda hadaival és balkáni önkéntesekkel egyesülve, a dunai hidat őrző Gyurgyevó kivételével elfoglalták a Havasalföldet ellenőrző Duna-balparti török erődöket.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

A háború súlypontja Havasalföldre helyeződött át, ahova a Porta nagy hadsereget küldött, hogy Mihály vajdát elpártolásáért megbüntesse, s azután Erdélyre támadjon. Szinán augusztusban átkelt a Dunán, pusztítva nyomult előre. Mihály vajda Călugăreni mellett igyekezett megállítani a nagy túlerőben levő ellenséget. Seregében székelyek és Király Albert vezetése alatt hajdúcsapatok is harcoltak. Bár az ütközetben a török súlyos veszteségeket szenvedett, és Szinán élete is veszélyben forgott, a török továbbnyomulását csak késleltetni lehetett. Szinán csaknem egész Havasalföldet leigázta, Bukarestet, Tirgoviştét, Gyurgyevót, Brăilát palánkfallal megerősítette. Mihály vajda a Kárpátok felé húzódott vissza. Báthori Zsigmond maga készült Havasalföldre, és mivel látta, hogy nem tud elegendő hadat felvonultatni, a közszékelyeket – régi szabadságuk visszaállításának ígéretével – szólította fegyverbe. Erre mintegy 20–30 ezer székely fogott fegyvert. Miután Rudolf császár és Razvan moldvai vajda is csapatokat küldött, a Bocskai István fővezérlete alatti szövetséges haderő létszáma – Mihály vajda seregével együtt – 50 ezer fölé emelkedett. Szinán a Kárpátok előterében, Tirgovişténél akart megvívni az egyesített hadsereggel, de számbeli fölényüket mérlegelve nem kockáztatta az ütközetet, hanem visszavonult Bukarest irányába. Ekkor már közeledett október vége, a nyári táborozás befejezése. A havasalföldi és erdélyi seregek nem indultak közvetlenül Szinán üldözésére, hanem 1695. október 18-án, négynapi heves küzdelem után, főleg a székelyek nagy véráldozatot követelő hősiessége révén, rohammal elfoglalták a 4 ezer fegyveressel védett Tirgoviştét. Ezután nyomultak előre Bukarest felé. Szinán azonban elhagyta Havasalföld fővárosát, és gyorsított menetben Gyurgyevóhoz húzódott vissza, hogy seregével átkeljen a Dunán.

Benda Kálmán

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

1793-ban, Lengyelország második felosztása után számos lengyel menekült érkezett főleg Bukarestbe, ezek voltak a francia forradalom első lelkes ágensei. A következő évben Franciaország felújította hagyományos baráti kapcsolatait a Portával, francia ügynökök, sőt állandó konzulok kerültek Jászvásárra (Iasi) és Bukarestbe is, akik körül hamarosan kialakult a francia köztársasággal rokonszenvezők politikai köre. A francia konzul 1794—ben már ezt jelentette Jászvásárról: ”Egész sor bojárt találtam itt, akik a mi forradalmunk mellett nyilatkoztak, és sokan vannak,. akik hasonlóan éreznek, de nem mernek szólni.”[1]

Ugyanebben az időben a bukaresti osztrák ügyvivő is arról panaszkodott, hogy a havasalföldi előkelők nyíltan a franciákkal rokonszenveznek, sőt maga a fejedelem is.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A legforgalmasabb és a legjobb, egyben a legfontosabb közút volt az Erdélyt csaknem a közepén átszelő és legnagyobb városait egymással, Nagyváradot pedig Nagyszebenen át a Havasalfölddel a tömösi szoroson keresztül összekötő FeketetóNagyszebenBrassóBukarest út.

Az Erdélyi Nagyfejedelemség külkereskedelme 1790–1848

Erdély 1790 és 1848 között külkereskedelmének túlnyomó részét elsősorban a dunai román fejedelemségekkel és a török uralom alatt levő más, Duna menti országokkal bonyolította le Erdély hágóin át Jászvásáron, Bukaresten keresztül, Galac, Braila dunai kikötői révén, sőt egyes, a Fekete-tenger partján levő városokkal is. A külkereskedelem legfőbb ága az úgynevezett levantei árukkal (gyapot, rizs, selyem, indigó, kávé, tea, nádcukor, fűszerfélék stb.) folytatott átmenő áruforgalom volt, amellyel jórészt román kereskedők foglalkoztak. Ezenkívül a szultán fennhatósága alatti területekről származó importból Erdély tekintélyes arányban vette ki részét saját feldolgozás céljaira ipari nyersanyag (főként gyapjú, gyapot, nyersbőr) és a lakosság élelmezését szolgáló gabonafélék, élő állat (elsősorban szarvasmarha és sertés); valamint folyami hal behozatalával.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben nagyszebeni manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

A gyarmati áruk, a levantei termékek gyakran drinápolyi nagykereskedők bukaresti, orsovai ügynökeinek révén kerültek a pesti megbízotthoz és onnan a bécsi cégekhez.

Arató Endre

A politikai kapcsolatok

Széchenyi kilenc al-dunai útja során több román bojárral, értelmiségivel érintkezett, akikről nemegyszer meleg hangon emlékezett meg. 1834 októberében Bukarestbe is ellátogatott. Alexandru Ghica fejedelem Széchenyit kitüntető szívélyességgel fogadta. Ötnapos bukaresti tartózkodása alatt ünnepelték, s estélyeket rendeztek tiszteletére. Széchenyi azonban nemcsak ezeken a fényes ünnepségeken vett részt, hanem sorra látogatta a havaselvi iskolákat, kórházakat stb. Bukaresti tartózkodásáról írta útleírásában: „Mily barátsággal fogadtak Oláhország hercege Ghicáról van szó – A. E.] és egyáltaljában lakosi, nem mondhatom. Mindannyi, kivel találkozom, versengve iparkodik háláját mutatni… Ej be jól esik lelkemnek azon tisztelet és megbecsültetés, melyet magyar létemért nyerek s mily inger lehet ily eset mindnyájunknak megbecsültetni a magyar nevet mindenkor és mindenütt.”[2]

A Gazeta di Transilvania nemzeti–liberális koncepciójának kibontakozása

A Gazeta rendszeres és közvetlen tájékoztatást kapott a fejedelemségi eseményekről, a kulturális és politikai életről, amiről be is számolt olvasóinak. Külföldi híreinek jelentős részét Bukarestből szerezte be, számos cikket vett át fejedelemségi újságokból, és szép számú, a Kárpátokon túl élő román értelmiségi írt számára cikket. Ezek az írások általában magasabb színvonalúak az erdélyiek megnyilatkozásainál, és tükrözik azt a nemzeti-kulturális fejlődést, amely éppen ebben az időben a fejedelemségekben végbement. E fejlődés, amelyről a lap állandóan számot is adott, erősítette az erdélyi román nemzeti mozgalmat, és fokozta a vágyat egy korlátozásoktól mentes nemzeti lét megteremtésére.

A Gazeta tehát nemcsak az erdélyi és a magyarországi, hanem a fejedelemségi románság lapja is volt. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy rámutasson az egymástól széttagoltan élő románság szoros együvé tartozására. S hogy a Gazeta valóban az egész románság lapja lett, azt előfizetőinek ország, illetve tartomány szerinti megoszlása is mutatja. 148 erdélyi és 73 magyarországi előfizető mellett 265 havasalföldit (ebből 159 bukarestit, ami valamivel több is, mint az erdélyi előfizetők száma összesen) és 149 moldvait találunk. Bariț lapja a román fejedelemségekből az előfizetéseken kívül még jelentős anyagi támogatást is kapott.

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

Murgu a negyvenes évek elejéig a román fejedelemségekben tevékenykedett. Bukarestben részt vett abban az összeesküvésben, amelynek a nagy román forradalmi demokrata, Nicolae Balcescu volt az egyik szervezője. Ez a felkelés a nemzeti függetlenség teljes kivívását, a különböző tartományokban és országokban élő románok politikai együttműködését és a parasztság földhöz juttatás útján való felszabadítását tűzte ki célul. Amikor az összeesküvést leleplezték, Murgut mint „osztrák” állampolgárt kiutasították Havaselvéről.

A román nyelv és kultúra előrehaladása

A 19. század folyamán elfogadásra került a bukaresti franciás nyelvhasználat mint valamennyi román területre érvényes norma.

Spira György

Forradalmi fordulat Európában

1848-ban minden korábbinál hatalmasabb forradalmi áradat borította el Európát. Az év első harmadában egymás után tizenhárom város lett forradalmi események színterévé: január 12-én Palermo, január 27-én Nápoly, február 23-án Párizs, március 4-én München, március 13-án Bécs, március 15-én Graz és Pest, március 18-án Milánó és Berlin, március 20-án Poznan, március 22-én Velence, április 12-én Konstanz, április 26-án pedig Krakkó utcáin viharzott végig a forradalom. S ez még csak a kezdet volt, hiszen június 12-én felkelt Prága, június 23-án pedig Bukarest is. Majd némi szünet elteltével újabb forradalmi mozgalmak robbantak ki szeptember 2-án Livornóban, szeptember 18-án Frankfurtban, szeptember 22-én Lörrachban s november 15-én Rómában. És a forradalom még a következő esztendőben is tovább hódított: 1849. január 31-én felütötte a fejét Firenzében, március 31-én pedig Genovában, majd május 4-én Drezdában, május 9-én Elberfeldben, május 12-én Rastattban s végezetül május 17-én Kaiserslauternben. A napóleoni háborúk időszakának lezárulása után kiépült európai hatalmi rendszer pedig, amely az előző évtizedek szabadságmozgalmait még nagyjából érintetlenül vészelte át, most e forradalmi áradat hatására egyszeriben roskadozni kezdett.

De 1848 forradalmi áradata ezt az európai hatalmi építményt csak megingatni volt képes, alapjaiból kiforgatni nem. Már csak azért sem, mert időbelileg nagyon széttagolt volt. Hiszen a forradalom első hulláma még meglehetősen gyors egymásutánban zúdult rá a nápolyi, a párizsi, a müncheni, a bécsi, a berlini és a karlsruhei trónra. De amikorra Prága is mozgásba jött, addigra Konstanzban, Krakkóban, Poznanban és Nápolyban már ismét a régi rend képviselőinek a kezében volt a hatalom. S azután, még mielőtt Bukarest talpra állt volna, már Prága is elbukott. S helyette utóbb megmozdult ugyan egyebek mellett Róma és Firenze, időközben viszont az ellenforradalom lett úrrá Milánón, Bukaresten, Berlinen és Bécsen is.

A kenyértörés

A havaselvei és a moldvai románokat ugyanis ekkor teljességgel lekötötte a saját elnyomóik elleni szervezkedés, amely éppen június folyamán torkollott bele a bukaresti forradalomba; s a Kárpátokon túli románok jobbjai különben sem helyeselték erdélyi társaiknak a magyar forradalommal való szembefordulását.

Ellenforradalmi fordulat Európában

S azt az Európa ellenforradalmárainak tudatában most – teljes joggal – lábra kapó meggyőződést, hogy a francia forradalom táborán belül támadt szakadással a mérleg nyelve végre megmásíthatatlanul az ő javukra billent, magától értetődően az sem ingathatta meg, hogy a párizsi proletárfelkelés kitörésének a napján egy újabb forradalom is kirobbant a kontinens délkeleti szögletében, Bukarestben, s így most – néhány hónapra – Havaselvén is a polgári átalakulás híveinek a kezébe került a hatalom.

Szabad György

A tudományos intézmények

1861-ben alakult meg az Astra, „Az erdélyi román nép irodalmi és művelődési társasága”, amely a bukaresti akadémia öt évvel későbbi megalapításáig a román tudományosság legjelentősebb, a népművelésre is kiható intézménye volt.

A szervezett ellenállás felszámolása

A döntést Podmaniczky közölte a Bukarestbe érkezett Türr tábornok révén Kossuthtal és a magyarországi titkos szervezkedést fogyatkozó bizalommal ugyan, de potenciális szövetségesként támogató olasz kormánnyal.

Szász Zoltán

Állami gazdaságfejlesztés és gazdasági törvényhozás

A magyar kormány bele is egyezett az orsovai csatlakozás kiépítésébe, de mert az orsovai vonal az Osztrák Államvasúttársaság kezén volt, a német kívánsághoz hozzáfűzte a maga igényét is a BrassóPredeálBukarest vonal egyidejű megteremtésére. Ettől viszont a nagy kiadások miatt a román kormány vonakodott, s csak kényszerből ment bele a két csatlakozás egyidejű átadásának tervébe.

Katus László

A románok

1882-ben Bukarestben megalakult az erdélyi származású egyetemi hallgatók Carpatii egyesülete, amely nyíltan irredenta jellegű volt, s 1885-ben röpiratokban egyenesen fegyveres felkelésre és Magyarországtól való elszakadásra hívta fel az erdélyi románokat. Románia azonban a Monarchia szövetségese volt, s 1883-ban titkos szerződésben a hármasszövetséghez is csatlakozott, ezért kormányai hivatalosan elítélték a nacionalista-irredentista propaganda szélsőségesebb megnyilvánulásait (1886-ban például az említett felhívás szerzőit kiutasították). Az ellenzéki lapok viszont annál többet foglalkoztak az erdélyi románság kérdésével, s az ellenzéki politikai vezetők nyíltan támogatták a magyarországi román nemzeti mozgalmat. Különösen kiéleződött a helyzet 1888 után, midőn az ellenzékbe szorult liberális párt – jóllehet előzőleg, mint kormánypárt, maga is kénytelen volt fellépni az irredenta propagandával szemben – az erdélyi kérdés felvetésével igyekezett a konzervatív kormányt a parlamentben nehéz helyzet elé állítani. A liberális képviselők szemére vetették a kormánynak, hogy semmit nem tesz az erdélyi románok súlyos helyzetének javítása érdekében, s nem igyekszik a magyar kormányt nemzetiségi politikája megváltoztatására bírni, holott erre szövetségesei, Bécs és Berlin közvetítésével és támogatásával módja lenne.

A romániai liberális értelmiség e nacionalista köreivel állott szoros kapcsolatban az erdélyi román nemzeti politikusoknak az a fiatal nemzedéke, amelynek tagjai többségükben Bukarestben tanultak és kezdték pályájukat, majd hazatérve 1884-ben Nagyszebenben megindították a Tribuna című lapot. A lap, amelynek szerkesztője a kiváló író és publicista Ion Slavici volt, anyagilag és politikailag független volt mind a román nemzeti egyházaktól, mind a román nemzeti mozgalom korábban kialakult intézményeitől, még a nemzeti bizottság sem bírt rá tényleges befolyással, noha formálisan annak a lapja volt. A Tribuna levelezői hálózatának kiépítésével maga köré gyűjtötte az erdélyi és magyarországi fiatal román értelmiséget, s cikkeiben erőteljesen támadta mind a magyar kormány elnyomó, magyarosító nemzetiségi politikáját, mind a román nemzeti mozgalom konzervatív, megalkuvásra, egyezkedésre hajlamos elemeit. A lap szakított az erdélyi románok körében használatos latinizáló írásmóddal, s a nép nyelvén alapuló romániai irodalmi nyelvet és helyesírást honosította meg. A románok nyelvi és kulturális egységét hirdette, s nemzeti központjuknak Bukarestet tekintette.

Hanák Péter

Agrárkérdés, nemzetiségi kérdés. A Memorandum-per.

A századvég legjelentősebb nemzetiségi demonstrációja a bukaresti és az erdélyi román diákok küzdelmeiből indult el.

A Román Nemzeti Párt az 1880-as években, miként a többi nemzetiségi párt, passzivitásba vonult. Ez ellen lépett fel 1884-ben a nagyszebeni Tribuna című lap körül szerveződött ifjabb nemzedék, amely a dualista rendszerbe beilleszkedő, mérsékelt politikusgárdával szemben erélyes, szívós harcot hirdetett a románok nyelvi és kulturális egységéért. A tribunisták szoros kapcsolatot tartottak fenn a romániai polgárság liberális nacionalista köreivel. Velük összhangban, a tribunisták sürgetésére a magyarországi párt komitéja 1887-ben elhatározta, hogy a románok sérelmeit és kívánságait memorandumba foglalja, és közvetlenül az uralkodótól kér oltalmat a magyar kormánnyal szemben A Memorandum benyújtását azonban akkor elhalasztották.

1891 elején a bukaresti egyetemi ifjúság megalakította a „Románok kulturális egységének ligáját”, a Liga Culturalăt, a román nemzeti egység és szolidaritás gondolatának ápolására és propagálására.

Katus László

A románok

Érthető tehát, hogy a román nemzeti mozgalom új politikai központjai a Hunyad megyei Szászvároson és Aradon alakultak ki. Itt gyülekeztek a Román Nemzeti Párt ellenzéki csoportjai, a középkorúak nemzedéke, akiknek anyagi hátterét az aradi és szászvárosi bankok adták, politikai támogatást – s nemegyszer pénzt is – pedig a romániai liberálisoktól kaptak Bukarestbe átköltözött egykori tribunisták (Slavici, Brote, Albini) közvetítésével. A szászvárosi csoport vezetője Ioan Mihu Hunyad megyei nagybirtokos és Aloisiu Vlad bankigazgató volt; az aradiak zömét pedig az Erdélyből áttelepült egykori tribunisták – Lucaciu, Russu-Şirianu –, az aradi görögkeleti egyházmegye vezetői – Vasile Goldiș, Vasile Mangra – és a helybeli bankok igazgatósági tagjai alkották. A századfordulón a csendesen haldokló nagyszebeni Tribuna helyett az aradi Tribuna Poporului lett a román mozgalom vezető sajtóorgánuma.

A szászvárosi és aradi ellenzék hevesen bírálta a nemzeti komité „öregjeinek” konzervativizmusát, elavult passzivista taktikáját. Felismerték, hogy a román nemzeti mozgalom érdemleges politikai támogatásra nem számíthat sem Bécstől, sem a Monarchiával szövetséges és a magyar kormányokkal való összeütközést kerülő hivatalos Romániától. Az új magyar állam konszolidálódott, tudomásul kell tehát venni a tényeket: a dualista rendszert és Erdély unióját. Az adott politikai viszonyok és keretek között kell keresni a nemzeti fejlődés lehetőségeit, a meglevő intézményekre: az egyházi önkormányzatra, a bankokra, a gazdasági és kulturális szervezetekre kell támaszkodni. Ugyanakkor ki kell szélesíteni a nemzeti mozgalom addig rendkívül szűk bázisát, elsősorban a falusi és a városi kispolgári rétegek nemzeti öntudatosítása és politikai szervezése révén. A román agrárproletariátus és az ipari munkásság körében terjedő szocialista szervezkedés is aggodalommal töltötte el őket: attól féltek, hogy ezek a tömegek végleg elvesznek a nemzeti mozgalom számára. A román nemzeti burzsoázia magatartása ebben a tekintetben lényegesen eltért a szlovák hlaszistákétól: a szocialistákat veszedelmes ellenfélként kezelte, s mindig kész volt a magyar hatóságokkal együttműködni a munkásmozgalmak elnyomásában. Antiszemitizmusuk viszont éppoly erős volt, mint a szlovák néppárti irányzaté.

Az aradiak a századfordulón egyre többet hangoztatták hazafiságukat, a magyar államhoz való hűségüket, s igyekeztek jó kapcsolatokat kiépíteni a helybeli magyar közéleti-politikai vezetőkkel. Ezek közé tartozott mindenekelőtt Tisza István, aki Biharban többször védelmére kelt a románoknak a magyar soviniszta sajtóval szemben, s kedvenc eszméje volt a magyarok és románok összefogása a szlávokkal szemben. 1899-ben Goldiș aradi püspök beiktatásán Tisza is részt vett s mindkét részről békülékeny megnyilatkozásokra került sor.

Az „új aktivitás” útján az első határozott lépést azonban nem az aradiak, hanem a szászvárosiak tették meg. 1902 februárjában Mihu nyílt levelet tett közzé, amely az 1891. évi román nemzeti program revízióját és szükségességét fejtegette. Javasolta az Erdély autonómiáját követelő és a dualizmust bíráló pontok elhagyását. A nemzeti-nyelvi programot ki kell egészíteni gazdasági, agrár- és szociálpolitikai követelésekkel, az ország tényleges politikai viszonyaival számot vetve új, reálisabb, aktívabb politikát kell kialakítani. A Mihu által felvázolt program alapján Vlad 1903 júniusában fellépett egy időközi választáson és a Hunyad megyei románok szavazataival bejutott a képviselőházba. Az aradi románok reményteli várakozással fogadták Tisza István miniszterelnöki kinevezését, aki bemutatkozó beszédében az ország nem magyar ajkú polgárai bizalmának, rokonszenvének megnyerését és a kölcsönös jó viszony ápolását fontos nemzeti érdeknek és feladatnak nyilvánította. Az aradi Tribuna Poporului válaszul kijelentette, hogy a románok feltételek és hátsó gondolatok nélkül elismerik a magyar állam egységét, készek vérüket és vagyonukat áldozni e politikai egységért és a magyar állam csorbítatlan területi integritásának fenntartásáért mindaddig, „amíg ez az állam erős és kétségbevonhatatlan intézmények által garantálni fogja a nemzeti etnikai sajátosságaink alapján való fejlődés lehetőségeit”.[3] Tisza igyekezett bevonni a román értelmiséget és középosztályt a magyar társadalmi és politikai életbe, s ennek érdekében bizonyos politikai gesztusokat is tett a románok felé, akciója azonban a kibontakozó politikai válság miatt félbemaradt.

1905 januárjában, 11 évi szünet után összeült Nagyszebenben a Román Nemzeti Párt választói gyűlése, amelyen a többségben levő aktivista fiatal értelmiség keresztülvitte az 1881. évi program módosítását, illetve szociális és polgári demokratikus követelésekkel való kibővítését. Az új program már nem beszélt Erdély autonómiájáról, csupán „a román nép államalkotó politikai egyéniségének elismerését és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását”[4] kívánta. Követelései között szerepelt a nemzetiségi törvény nyelvi rendelkezéseinek végrehajtása, a nemzeti alapon kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzata. Állást foglalt a program az egyházpolitikai törvényekkel, valamint a magyar ellenzék katonai követeléseivel szemben. Az értekezlet végül leszögezte, hogy az új nemzeti program megvalósításáért alkotmányos eszközökkel fognak harcolni és ismét a politikai aktivitás terére lépnek.

Az aktivitás a románoknál sem járt a remélt eredménnyel. 1905-ben a 23 jelölt közül nyolcat választottak meg. Kristóffy programja 1905 őszén kedvező visszhangra talált a román vezetők körében, érintkezésbe is léptek az általános választójogot ígérő belügyminiszterrel. Az 1906. évi választásokon a Román Nemzeti Párt 44 román többségű választókerületben állított jelöltet, de közülük csak 15 jutott be a parlamentbe. A 110 ezer román választó közül csupán 35 ezer szavazott a nemzeti jelöltekre.

1906 után – a szlovákokhoz hasonlóan – a románoknál is egyre inkább Budapest vált a román politikai élet informális központjává: a vezetők, mint képviselők, szinte állandóan itt tartózkodtak; itt adták ki új lapjukat, a Luptát (Harc). A párt szervezési központja, a Komité hivatalos székhelye azonban Arad volt. A román értelmiség egy része 1908-ban mérsékelt párt alakításával kísérletezett, s Emil Babes cikksorozatában békeajánlatot tett a magyar kormánynak. Bár a magyar sajtó és a politikusok egy része kedvezően fogadta a közeledést, a koalíció egyre agresszívebb nemzetiségi politikája nem volt alkalmas ilyen megegyezés létrehozására. A trónörökös politikai tanácsadói közé tartozó Aurel Popovici 1906-ban megjelent „Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich” című könyvében publikálta az etnikai alapon föderalizált osztrák birodalomra vonatkozó elképzeléseit. Ezekben az években nem egy román politikus vélekedett úgy, hogy a román kérdés megoldásának, a Kárpátokon inneni és túli románság egyesülésének legjárhatóbb útja a Habsburg-monarchia föderatív átalakítása lenne, Románia csatlakozásával.

Khuen-Héderváry kormányát a románok éppoly reményteljes várakozással fogadták, mint néhány évvel ezelőtt Tiszáét. A romániai liberálisok biztatására tárgyalásokat kezdtek az új miniszterelnökkel, paktum azonban ezúttal sem jött létre. A Román Nemzeti Párt az 1910-es választásokon 37 kerületben állított jelöltet, de csak 5 mandátumot sikerült szereznie. A választási kudarc arra vallott, hogy a parasztság és a kispolgárság választójoggal rendelkező rétegében is csak korlátozott mértékben sikerült felébreszteni a nemzeti öntudatot, s csak kis részüket sikerült felsorakoztatni a burzsoázia nemzeti céljainak támogatására. Ez a körülmény, valamint a romániai hivatalos körök részéről érkező biztatás arra ösztönözte a Román Nemzeti Párt vezetőit, hogy ismételten tárgyaljanak a magyar kormánnyal, amelyben elsősorban Tisza kereste a románokkal való modus vivendi lehetőségeit. AZ 1910 és 1914 között lefolytatott, többször félbeszakadt és újrakezdett tárgyalások – amelyeket a XI. fejezetben részletesen ismertettünk – nem jártak eredménnyel. Közben a Román Nemzeti Párt kebelén belül ismét kiújultak a frakcióharcok. A párt vezetését magukhoz ragadó, a budapesti parlamentben ülő és a magyar politikai élet stílusához hasonuló középkorúak nemzedékével szemben fellépett a legifjabb generáció, amely társadalmilag demokratikusabbá, nemzetileg pedig radikálisabbá kívánta fejleszteni a román politikát. Vezetőjük Octavian Goga volt, a kiváló költő és műfordító, a népies irányú modern román irodalom kezdeményezője. Hamarosan az ő kezükbe került az aradi Tribuna Popurului, s heves sajtóharcot indítottak a Komité hivatalos vezetősége ellen. Szemére vetették, hogy a bankburzsoázia és a földbirtokosok érdekeit szolgáló osztály- és klikkpolitikát folytat s megalkuvó magatartásával elárulja a román nemzeti érdekeket. A párt újjászervezését követelték, s új munkastílus kialakítását, amely a paraszti tömegek felvilágosítására és szervezésére fekteti a fő súlyt. Ez a fiatal nemzedék indulásakor kapcsolatban állott a magyar progresszióval; eszmeviláguk kiformálódására a polgári radikalizmus és a marxizmus egyaránt hatással volt. Társadalmi radikalizmusuk azonban egyre inkább nemzeti radikalizmusba váltott át, demokratikus és radikális frazeológiában burkolt ideológiájuk egyre több konzervatív, sőt reakciós elemmel telítődött, de kétségkívül ők voltak azok, akik először tárták fel és ábrázolták a modern szociográfia és irodalom eszközeivel a román parasztság életét és kultúráját.

A párton belüli harc különösen kiéleződött 1910–1911-ben. Végül a román kormány megbízottjának közvetítésével 1912-ben létrejött a megegyezés: a Tribuna megszűnt, illetve egybeolvadt az előző évben alapított hivatalos pártlappal, a Romanullal. A radikálisok, akik a román választók körében sem találtak támogatásra, s az 1910. évi választásokon sorra kibuktak, visszavonultak és a következő években Romániába emigráltak.

A magyarországi és erdélyi román nemzeti mozgalom a századforduló után is rendszeres kapcsolatot tartott fenn a romániai politikai körökkel. A román kormányok – mint a hármas szövetség és ezen belül a Monarchia szövetségesei – általában mérsékelték és a magyar kormányokkal való jó viszonyra, kompromisszumos politikára ösztönözték a magyarországi román vezetőket. A világháború előtti évtizedben Romániában új nacionalista áramlat bontakozott ki. A Liga Culturală, amelyet az 1890-es években korrupciós botrányok és belső ellentétek szinte teljesen megbénítottak, újjáéledt Nicolae Iorga, a neves történész vezetése alatt. A megújult liga, az erdélyi románok helyzetének rendszeres, tudományos igényű feltárására helyezte a hangsúlyt, de felújította a magyarországi románok nemzeti sérelmeit ismertető nemzetközi sajtóakciót is. Követelte a külpolitikai irányvonal megváltoztatását: Románia a Monarchia helyett a balkáni országokkal lépjen szövetségre, és külpolitikai tevékenysége tengelyébe a románok nemzeti egységének megvalósítását állítsa. A román nacionalizmusban tehát a világháború előtt ismét megerősödtek az 1890-es években háttérbe szorult irredenta tendenciák. Ehhez nagyban hozzájárult Románia sikeres szereplése a második Balkán-háborúban, nemzetközi súlyának megnövekedése, eltávolodása az Osztrák–Magyar Monarchiától és közeledése az antanthatalmakhoz. A nagyromán irredenta irányvonalat Romániában elsősorban az ellenzék és a Liga Culturală képviselte, s ehhez csatlakozott a Bukarestbe emigrált magyarországi és erdélyi román politikusok csoportja is, Lucaciu és Goga vezetésével.

Diószegi István

Az erőviszonyok eltolódása a második Balkán-háború idején

Addig vitáztak azonban a megoldáson, amíg közben fegyverszünetre, majd augusztus elején a békeszerződés megkötésére is sor került. A román fővárosban aláírt szerződés nemzetközi jogérvénnyel szentesítette a Monarchia által elfogadhatatlannak nyilvánított rendezést. A külügyi levélváltásban rögtön új kifejezés tűnt fel: a bukaresti béke revíziója, de az elmulasztott katonai fellépés után a diplomáciai erőlködés hiábavaló maradt.

Galántai József

Olaszország és Románia semlegesítése

Románia további semlegesítésének problémája már az ezt követő hetekben, különösen az első kudarcok után, mind élesebben vetődött fel, hiszen Románia szövetségi kapcsolatait Bukarestben már csak a király képviselte komolyan. Szeptember 7-én Czernin, a bukaresti követ azt táviratozta Bécsbe, hogy komoly ajánlatot kapott romániai vezető emberektől: ha Erdély politikai autonómiáját garantálják és Bukovina egy részét a – Suceavát és környékét – átengedik, akkor Románia nem lép föl Oroszország mellett, sőt aktívan támogatja a Monarchiát.

Olaszország hadba lépése

Május 24-én az olasz kormány hadat üzent a Monarchiának (Németországgal egy évvel később került hadiállapotba). Ausztria-Magyarország számára új déli hadszíntér nyílt. A magyar képviselőházban május 26-án jelentette be a miniszterelnök a hadüzenetet. Az ellenzék korábbi kritikája elhallgatott. Számítani lehetett Románia beavatkozására is, de a bukaresti kormány, mivel Olaszország beavatkozása idején a központi hatalmak sikereket értek el a keleti hadszíntéren, nem tartotta kedvezőnek az alkalmat a beavatkozásra.

Katonai kudarcok

Augusztus 17-én a román kormány – a Bruszilov-offenzíva sikerein felbátorodva – Bukarestben titkos egyezményt kötött az antanttal. A bukaresti szerződésben a négy antanthatalom elismerte Románia jogát Erdélyre, Bukovinára és a Bánság egy részére, abban az esetben, ha belép a háborúba. A szerződés nemcsak románok által lakott területekre vonatkozott, hanem elfogadta a román burzsoázia ezen túlmenő területi igényeit is.

A román kormány július végén megkezdte hadserege mozgósítását, majd augusztus 27-én hadat üzent a Monarchiának. A négy román hadsereg közül három azonnal benyomult Erdélybe, egy pedig a bolgárok ellen védekezett. A román támadás tért nyert. A Monarchia a maga erejéből nem tudott úrrá lenni az eseményeken. A német hadvezetés, bár Verdun alatt tombolt a küzdelem és a Somme menti antant támadás is egyre erősödött, kénytelen volt augusztusban jelentős erőket küldeni a Monarchia segítségére. A Monarchia mindhárom frontján német hadosztályok jelentek meg: elzárták az orosz áttörést és az olasz előnyemulást, Mackensen seregének segítségével pedig visszavetették a románokat. Az év végéig Románia nagy részét, magát Bukarestet is elfoglalták.

A Monarchia békekezdeményezése

A német kormány a kezdeményezéssel inkább saját közvéleménye előtt akarta bizonyítani békekészségét, és annak kudarcával a háború továbbfolytatásáért ellenfeleire akarta hárítani a felelősséget. Tehát politikai manőver volt a Németországban is növekvő pacifizmus ellensúlyozására, a Durchhalten politikának a közvélemény előtti igazolására. A német hadvezetés még így is csak nehezen egyezett bele az akcióba, majd ragaszkodott ahhoz, hogy a javaslatot csak Bukarest elfoglalása után tegyék meg.

A politikai vezetés megmerevedése 1917 nyarán

Így az olasz politika felkarolta a román érdekeket is, és egy esetleges különbéke feltételeként nemcsak az 1915. évi londoni, hanem az 1916. évi bukaresti szerződés végrehajtását is kívánta.

A breszti béke. A Monarchia egyéb tárgyalásai a háború befejezése érdekében.

1918. március 5-én a központi hatalmak előzetes békét kötöttek Romániával. A Monarchia és Bulgária területeket annektált. Németország és Ausztria-Magyarország biztosították maguknak a mezőgazdasági terményeket és a kőolajforrásokat, kárpótlásul Romániának adták Besszarábiát. A békeszerződést végleges formájában május 7-én Bukarestben írták alá. A Romániával kötendő békét illetően ellentétek voltak Németország és Ausztria-Magyarország között, amelyek a német igények javára oldódtak meg. A katonai megfontolásokon túl nem utolsósorban ennek biztosítására maradt Romániában a Mackensen-hadsereg.

Bulgária kapitulációja és a Monarchia békekérése

Wekerle egyetértett Burián kül- és belpolitikai fejtegetéseivel. A háború befejezése – mondotta – égető szükségesség, de a békefeltételeknél ragaszkodni kell a Monarchia integritásához. Óva intett attól, hogy elsietett lépést tegyenek a keleti hódítások feladásával. Különösen a bukaresti békében rögzített határkiigazításokat akarta megtartani. Hussarek kijelentette, hogy bár alapjában ő is a dualizmus talaján áll, bizonyos korrekciók mégis megfontolandók, különösképpen a lengyelek csatlakozása esetén. Ami a délszláv kérdést illeti, az osztrák közvélemény azt kívánja, hogy valamennyi délszláv részt a többitől elkülönülve a Monarchiában egyesítsék.

A szeptember 27-i közös minisztertanácson hozott hat határozat közül öt semmitmondó: a horvát bánt lecserélik; uralkodói nyilatkozat, hogy Bosznia-Hercegovina és Dalmácia sorsát a békekötés után összeülő képviseletük dönti el; a bukaresti béke ratifikálását meggyorsítják; a lengyel kérdés osztrák–lengyel megoldásáról ismét tanácskoznak; Németországot ösztönzik a békekérésre.

A Magyar Nemzeti Tanács

Október 26-án megjelent a Magyar Nemzeti Tanács proklamációja, a „Magyarország népéhez!”, amely 12 pontba foglalta a tennivalókat. Követelte a fennálló parlamenti és kormányzati rendszer eltávolítását, Magyarország teljes függetlenségének biztosítását, a háború azonnali befejezését, a német szövetség felbontását, a képviselőház feloszlatását, új választást az általános, titkos választójog alapján. A nemzetiségek viszonylatában a wilsoni elvek megvalósítását ígérte, „attól a reménytől áthatva, hogy Magyarország területi integritását ezek az elvek nemcsak nem veszélyeztetik, de legbiztosabb alapokra helyezik”. A program a demokratikus szabadságjogok érvényesülését követelte, amnesztiát kívánt a politikai elítélteknek, rendszabályokat a fenyegető ínség elhárítására. „Nagyszabású, a népet földhöz juttató birtok- és szociálpolitikai reformokkal a dolgozó népnek, különösen pedig a hazatérő katonáinknak életsorsát hatékonyan javítani kell. A túltengő tőkefelhalmozás megakadályozandó, és a közcélokra messzemenően igénybeveendő.” Az új ukran, lengyel, cseh, osztrák-német. állam elismerését hangoztatta, a breszt-litovszki és bukaresti szerződések megsemmisítését kívánta.

Siklós András

A kormányzati válság kiújulása. A tömegmozgalom fellendülése.

Két nap múlva, október 25-én, a Nemzeti Tanács hivatalosan is megalakult.

A három párt elhatározását kiáltványban hozta az ország tudomására, mely október 26-án – a cenzúrával már nem törődő budapesti napilapokban – teljes terjedelmében meg is jelent. E felhívás (Jászi fogalmazta, Kunfi revideálta) részletes programot adott. A 12 pontba sűrített célok – helyenként enyhébb, elmosódottabb fogalmazásban – megismételték mindazt, ami a szociáldemokrata párt október 8-i kiáltványában már olvasható volt (a kormány eltávolítása; a képviselőház feloszlatása; általános, egyenlő, titkos választójog; nagyszabású birtok- és szociálpolitikai reformok; önrendelkezési jog; „egyenrangú népek testvéri szövetsége”; a területi integritás fenntartása nem erőszakkal, hanem a józan belátás, a közös gazdasági és földrajzi összetartozás elismerése alapján). A deklaráció a szociáldemokrata programot ugyanakkor kiegészítette a Károlyi-párt és a radikálisok néhány sarkalatos követelésével, valamint néhány időközben felmerült tennivalóval (Magyarország teljes függetlensége; a magyarországi seregek visszahívása; a német szövetség felbontása; a breszti és bukaresti békék érvénytelenítése; a háború azonnali befejezése; demokratikus politikusok kiküldése a béketárgyalásokra; ha lehet, gazdasági és politikai szövetség kialakítása az ukrán, lengyel, cseh, délszláv, német-osztrák nemzeti államokkal; általános amnesztia a politikai elítélteknek; egyesülési, gyülekezési szabadság, a cenzúra eltörlése).

A Vix-misszió. Az antant új követelései.

A román kormány sem tartotta magára nézve kötelezőnek a nélküle megkötött belgrádi egyezményt, és a december 3-i jegyzék átadása után Erdélyre vonatkozóan hasonló eljárást követelt. Amikor a román csapatok december közepén elérték a Marost, Presan tábornok, hadseregfőparancsnok bejelentette: az előnyomulást egészen a NagykárolyNagyváradBékéscsaba vonalig kívánja folytatni. A románok elhatározását Berthelot tábornok, a bukaresti francia misszió vezetője magáévá tette, és messzemenően támogatta.

Horvát-Szlavónország és a Vajdaság

A Bánátra ugyanis nemcsak az új délszláv állam, hanem a román királyság is igényt tartott, arra hivatkozva, hogy e jelentős, részben románok által lakott területet az 1916 nyarán aláírt bukaresti titkos egyezmény Romániának ígérte.

Erdély és a magyarországi románok

A román vezetők ismerték az 1916. augusztusi bukaresti titkos egyezményt, és ismerték Lansing 1918. november 5-i, Iașiba küldött táviratát („Az Egyesült Államok kormánya hozzájárult a román népnek a királyság határain belül és kívül támasztott kívánságaihoz”);[5] tudták, hogy az antant Romániát újra szövetségesének tekinti. Nyilvánvaló volt, hogy az adott körülmények között csak idő kérdése a román királyi hadsereg Erdélybe való bevonulása, amire egyébként a belgrádi egyezmény is lehetőséget adott.

Az első jelentések a román hadsereg megjelenéséről november 13-án érkeztek Budapestre és ezzel egyidejűleg, vagy már ezt megelőzően Aradra. A Keleti-Kárpátok hágóinál feltűnt román katonák annak a két hadosztálynak az előőrsei voltak, amelyeket a román hadvezetőség a mozgósítás alatt álló hadsereg alakulataiból Erdély megszállására rendelt ki. A román királyi csapatok december 2-án, vonultak be Marosvásárhelyre, december 11-én érték el Besztercét, december 7-én Brassót.

A kelet felől előnyomuló két hadosztályhoz később egy harmadik is csatlakozott, amely – Mackensen visszavonuló hadseregét követve – déli irányból nyomult előre. Legfontosabb és legsürgősebb teendője a Zsil-völgyi bányavidék megszállása volt a rend helyreállítása, „az anarchista agitáció megfékezése” céljából.

A román hadsereg december közepére érte el a belgrádi egyezményben megállapított demarkációs vonalat.

A román parancsnokok a megszállt területeken az antant megbízására hivatkoztak, és a bevonulást a román lakosságnak nyújtandó segítséggel, valamint a „bolsevista szellem által veszélyeztetett rend” helyreállításával indokolták. Ferdinánd román királynak a november 10-i fordulatkor kiadott, a román katonákhoz és polgárokhoz intézett proklamációjában, amit a bevonuló hadsereg röpcédulákon terjesztett, az állt, hogy Románia „beteljesedve látja évszázados vágyát, az összes románok egyesítését egy szabad és hatalmas államban”.[6] A vezérkari főnök Presan tábornok felhívása, mely ugyancsak közkézen forgott, a Dunáig és Tiszáig terjedő román területről beszélt, és e terület valamennyi polgárát biztosította arról, hogy a román hadsereg a lakosság vagyon- és személybiztonságát, nemzeti és valláskülönbség nélkül megőrzi.[7] A hivatalos proklamációk nem hagytak kétséget afelől, hogy a román hadsereg messzebb menő célokat követ; aligha fogja a Belgrádban nélküle megállapított demarkációs vonalat tiszteletben tartani.

Ebben a helyzetben ült össze Gyulafehérvárott december 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése. „A képviselők (küldöttek) nagy nemzetgyűlésének” összehívását a Román Nemzeti Tanács lapja, az Aradon megjelenő Romanul november 21-én jelentette be azzal, hogy egyidejűleg nagy népgyűlés tartására is sor kerül. Míg egy november 15-én kiadott körlevélben csak választásokról volt szó, a 21-i hivatalos bejelentés a választott képviselők mellett „jogszerinti” (delegált) képviselők meghívását is előírta. A nemzetgyűlés 1228 tagja közül 628 jutott ez utóbbi módon mandátumhoz. Delegálási joggal bírtak az egyházak, a kultúregyesületek, a különböző egyletek, az iskolák, a kisiparosok. A szervezett munkások nevében a román szociáldemokrata párt 18 képviselőt küldhetett.

A nemzetgyűlés elé terjesztendő határozat kérdésében a vezetők közt nézeteltérés állt fenn. Az egyházi körök által is támogatott jobboldal (Teodor Mihali, Alexandru Vaida és a velük ebben egyetértő Maniu Iuliu) a feltétel nélküli egyesülés mellett volt, összhangban a román kormány nézetével. Egyes vezetők– így például Stefan Pop – félve a romániai burzsoázia konkurenciájától, autonómiát javasoltak. A szociáldemokraták feltételekhez, demokratikus reformokhoz, Románia demokratikus átalakulásához kívánták kötni az egyesülést. Az autonómia és a reformok érdekében a demokratikus irány képviselői is szót emeltek (Vasile Goldiș, Ivan Suciu, Emil Isac).

A Román Nemzeti Tanács és a román szociáldemokrata párt értekezletén, mely egy nappal a nemzetgyűlés megnyitása előtt, november 30-án ült össze, a szociáldemokrata vezetők (Ion Flueraș, Josif Jumanca) feladták eredeti álláspontjukat. A gyulafehérvári Hungária Szállodában tartott tanácskozás késő éjszakai órákba nyúló vita eredményeként a feltétel nélküli egyesülés mellett foglalt állást.

A nemzetgyűlés elé terjesztett határozat végleges szövege ezt az álláspontot képviselte, de a határozat „az új román állam alapvető elveként” egy sor demokratikus követelést is írásba foglalt: teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népeknek; egyenlő, közvetlen, titkos szavazati jog, teljes sajtószabadság, szervezkedési, gyülekezési szabadság, az emberi gondolatok szabad terjesztése, radikális agrárreform, mindazon jogok és előnyök az ipari munkásságnak, melyeket a legfejlettebb ipari államok biztosítanak. A demokratikus követelések hangsúlyozásában a közhangulat és a baloldal jelenléte tükröződött.

A nemzetgyűlésen, mely a gyulafehérvári vár tiszti kaszinójának nagytermében ülésezett, a határozati javaslatot az egybegyűltek helyeslése közepette Vasile Goldiș olvasta fel. A vár melletti katonai gyakorlótéren, ahol 1785-ben Horiát, Cloșcát és Crișant kivégezték, és a város utcáin, melyeket most román és antant lobogók díszítettek, százezernyi lelkes tömeg gyűlt össze. Az ülés berekesztése után az egyházi és nemzeti dalokat éneklő sokaság előtt (néhány ezer munkás vörös zászlók alatt vonult fel) kijelölt szónokok ismertették a történteket.

A nemzetgyűlés Vaida-Voevod előterjesztése alapján az addigi Központi Nemzeti Tanács helyett Román Nemzeti Tanácsot választott. A parlament szerepét betöltő, mintegy 200 főt számláló új központi szerv első ülésén, december 2-án kormányzótanácsot alakított. A kormányzótanács Nagyszebenbe tette át a székhelyét, elnöke Maniu lett. Az együttműködésre kész szociáldemokraták itt is ugyanúgy miniszteri tárcához jutottak, mint a zágrábi, a belgrádi, a vajdasági és a szlovákiai ideiglenes kormányokban. A 15 tagú nagyszebeni kormányban Flueraș népjóléti, Jumanca iparügyi miniszter lett.

A gyulafehérvári határozat pergamenre írt szövegét december 11-én öttagú küldöttség (2 püspök és a Román Nemzeti Párt 3 tagja) vitte Bukarestbe, és nyújtotta át ünnepélyes külsőségek között a királynak.

A Vix-jegyzék és a kormány lemondása

A román hadsereg február elején még távolról sem érte el azt a vonalat, melyre a román királyi kormány az 1916. augusztusi bukaresti titkos szerződés alapján igényt tartott.

Hajdu Tibor

A Magyarországi Tanácsköztársaság visszhangja a kelet-közép-európai országokban

Romániában a fegyveres fellépésre készülő hatalom kegyetlenül elnyomta a magyar forradalom iránti szimpátia megnyilvánulásait. A bukaresti Socialismul, a szocialista párt lapja, mégis leleplezte azokat a tendenciózus híreszteléseket, amelyek a Tanácsköztársaság kikiáltását a Berinkey-kormány manőverének tüntették fel.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei

Smuts jelentésében pártolta a Kun által tervezett konferencia összehívását, javasolta a blokád feloldását, elismerte a Tanácsköztársaság békevágyát és kifejtette: Magyarországot úgy lehet legjobban távol tartani Oroszországtól, ha szóba állnak vele és meghívják Párizsba. Útjának legfontosabb eredménye azonban annak megállapítása volt, hogy ami Magyarországon van, az valóban bolsevizmus, s nem csupán a sértett nemzeti öntudat szélsőséges megnyilvánulása. Ezért javaslatait figyelmen kívül hagyták, sőt Budapestről való elutazása másnapján már Bukarestbe érkezett Franchet d'Esperey, s megállapodott a román hadvezetéssel, hogy amint felkészültek, megkezdik a támadást, illetve a Vix-féle vonal elfoglalását. Franchet másnap már Belgrádban tárgyalt a délszláv vezetőkkel, akiknek véleménye megoszlott, s bár nem tagadták meg egyértelműen a részvételt az intervencióban, túl nagy árat kértek érte. Miután kitűnt, hogy Franchet Párizs jóváhagyásával, de saját felelősségére szervezi az intervenciót, a jugoszláv politikusok távol maradtak tőle, annál inkább, mert attól is féltek, hogy a monarchista érzelmű Franchet esetleg hajlandó lenne Habsburg József főherceget állítani a megalakítandó budapesti ellenforradalmi kormány élére.

Masaryk és Beneš elvben készek voltak részt venni az intervencióban, de hadseregük gyenge, katonáik harci kedve csekély volt. A munkásság véleményével is számolniuk kellett, hiszen az egységes szociáldemokrata párt részt vett a kormányban. Masaryk április 3-án nyilvánosan biztosította a szociáldemokrata vezetőket: szó sem lehet az intervencióban való részvételről. Miközben a csehszlovák sajtó a magyar támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt, a prágai hadügyminisztérium antanttisztek irányításával titokban maga dolgozott a támadás előkészítésén.

Smuts küldetése Lloyd George angol miniszterelnök műve volt, aki időközben visszavonult harcias konzervatív ellenzéke elől. A konzervatív lapok támadták Smutsot, angol hírszerzők pedig azt hangoztatták: a belső ellenforradalom intervenció nélkül eleve kudarcra van kárhoztatva, a katonai támadás viszont annál kevesebb akadályba ütközik, minél előbb indul meg. Wilson amerikai elnök, akiben a nemzeti kérdések demokratikus megoldásának hívei bíztak, ugyancsak sokat veszített belpolitikai erejéből, idegállapota is mindinkább romlott, s e napokban lekötötte – Orlandóhoz hasonlóan – a Fiume birtoklásáért kirobbant olasz–jugoszláv viszály. Az intervenció hívei úgy érezték, hogy legalább Magyarországon szabad kezük van, s az újabb vitákat elkerülendő, terveiket nem is vitték a békekonferencia elé. Előre látták, hogy végrehajtásuk nem fog a más problémákkal lekötött konferencián ellenkezést kiváltani.

Miután pillanatnyilag más katonai erő nem volt bevethető, a román uralkodó és tanácsadói területi követeléseik maximális elérése érdekében vállalták a bizonytalan kimenetelű támadás átmeneti veszélyét, abban a reményben, hogy szükség esetén szövetségeseik segítségükre sietnek. A román koronatanács április 10-én elhatározta az intervenció megindítását.

A támadás bevallott célja csak a Vix-féle vonal megszállása lehetett, a csapatok azonban a Tisza elérésére kaptak parancsot. A négy nagyhatalom bukaresti követei április 13-án közös memorandumban kérték kormányukat a román támadás jóváhagyására, ezzel Párizs támogatása biztosítva volt.

A román hadsereg előrenyomulásának megállítása a Tisza vonalán

A teljes cikk.

Az ellenforradalom szervezkedése. Az aradi és a szegedi ellenkormány.

A román parancsnokság a Böhm által kiküldött parlamenternek átnyújtotta a fegyverszüneti feltételeket, melyek szerint megállnak a Tisza vonalán, ha 9 hídfőt létesíthetnek a nyugati parton, ha a Vörös Hadsereget feloszlatják, átadják a teljes fegyverzetet és hadianyagot, nagy mennyiségű polgári járművet, vonatot stb., tehát a Tanácsköztársaság rovására pótolják a bukaresti béke alapján Vilmos császár és IV. Károly seregei által elrabolt román javakat.

Stromfeld haditerve. Az északi hadjárat első sikerei.

Június 6. körül a bukaresti angol, francia és amerikai követek együttesen kérték kormányaikat: engedjék meg, hogy a román hadvezetés eleget tegyen Csehszlovákia kérésének, és átkeljen a Tiszán, mert „egyhangú véleményük szerint kiszámíthatatlan következményekkel járna, ha a bolsevistákat szabadjára engedik”.[8] A jugoszláv és francia csapatoktól csak azt kívánták, hogy demonstrációt hajtsanak végre. Az új ajánlattal a francia hadvezetés egyetértett, a békekonferencia azonban más megoldást választott.

Erőfeszítések a lélegzetvételnyi szünet kihasználására

Mint a világsajtó közölte, a bukaresti kormány elhatározta: nem válaszol Kun Béla jegyzékére, mert nem ismeri el a bolsevista rezsimet. Addig szó sem lehet csapatai kivonásáról, amíg Magyarországnak nincs a győztesek által elismert kormánya. Clemenceau június 13-i jegyzékére viszont Brătianu július 2-án csak annyit válaszolt, hogy a Vörös Hadsereg leszerelése után ürítik ki a Tiszántúlt. Egyben szokás szerint hivatkozott a Szovjet-Oroszország elleni front biztosítására, de arra a tényre is, hogy – az úri osztályok képviseletében – magyar küldöttségek keresik fel a román parancsnokságokat, és a megszállás fenntartására kérik azokat.

Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája.

A sztrájk több országban általános jelleget öltött: Ausztriában, Jugoszláviában, Románia számos városában, elsősorban Bukarestben, a Zsil-völgyben és a pártvezetőség tilalma ellenére Kolozsvárott is.

L. Nagy Zsuzsa

Az erőviszonyok 1919 őszén

Románia mindaddig nem volt hajlandó Magyarországon levő csapatainak visszavonására, amíg a Besszarábiára és a Bánátra vonatkozó igényeit a békekonferencia nem elégítette ki, illetőleg más módon nem kárpótolta azért, hogy Magyarországgal kapcsolatos és a bukaresti szerződésben kilátásba helyezett területi követeléseit lefaragta.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: N. Iorga, La Révolution française et le Sud-Est de l’Europe - Conférence donnée à Paris à la Société de la Révolution française. Bucarest, 1934. 16.
  2. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 169.
  3. Tribuna Poparului, 1903. november 10. Idézi: Szász Zoltán, A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 258.
  4. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. Szerkesztette Kemény G. Gábor. IV. 1903–1906. Budapest, 1966. 534.
  5. Department of State: Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1918. Suppl. I., vol. I. 785.
  6. Országos Levéltár K 40 1918-IX—367.
  7. Országos Levéltár K 40 1918-IX-538.
  8. Public Record Office FO 371, Vol. 3515.

Irodalom

Sebestyén Károly, Kalotaszegi népoktatás a XV. századtól 1848·ig. Művelődéstörténeti tanulmányok. Bucureşti. 1979.

Kiadványok

1833

1894

  • V. A. Urechia, L'alliance des Roumaine et des Hongrois en 1859 contre l'Autriche… (Bucarest, 1894);

1921

1924

1926

  • P. V. Hanes, Dezvoltarea límbii literare romane in príma jumătate a secolului al XIX-lea. 2. kiadás (Bucuresti, 1926).
  • Hasonló szemelvénygyűjtemény a Kárpát-medence többi részére vo­natkozóan több magyar kutató szerkesztésében előkészületben van. Az írásos for­rások és a régészeti kutatások eredményeinek első tudatos szintézisei a két háború közötti időszakból származnak, mégpedig a dákokra vonatkozóan V. Pârvan, Ge­tica (Bucuresti, 1926), e munka azonban inkább az al-dunai getákra összpontosí­totta figyelmét;

1933

1934

1936

  • Lapedatu emlékkönyv. Bucuresti, 1936;
    • Gh. Ciuhandu, Comerciantii „Greci” in partile ungurene si in special in tinutul Aredului;
    • Erdélyi kereskedőkről: A. Dobosi, Consideratiuni asupra istoriei comertului ardelean in veacul al XVIII-lea;

1937

1941

1943

1944

1947

1948

1953

1955

1956

1957

1958

1959

1960

  • Az őslakosság személyneveinek százalékarányát egyrészt ... másrészt az Istoria României I. kötetének (Bucuresti, 1960) 385. lapján közölt statisztikából merítettem;
  • Dacia történetének összefoglalása az Istoria Rominiei I. kötetében található (Bucuresti, 1960);

1961

1962

1963

1964

1965

1966

1967

1968

1969

1970

1971

1972

1973

1974

1975

1976

1977

1978

1979

1980

1981

1983

1984

1985