Buda

A Múltunk wikiből
Budának hívják a mai Budapestnek a Dunától nyugatra eső részét, illetve így hívták 1873 előtt az egykori fővárost, a három város egyikét, amelyekből Budapest létrejött.
Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Buda címere
A budaszentlőrinci pálos kolostor Budapest mai II. kerületében, a Szépjuhászné felett állt. Wikipédia
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A kolostor romjai
1526
augusztus 30. A budai udvar Pozsonyba menekül.
szeptember 12. I. Szulejmán szultán bevonul Budára.
1527
március 17. I. János e napra országgyűlést hirdet Budára, ahol a rendek többsége megjelenik.
augusztus 12. I. János kiüríti Budát, és a keleti országrészbe indul.
augusztus 20. I. Ferdinánd bevonul Budára.
1528
január 8. I. Ferdinánd utasítást ad a Magyar Kamara felállítására Budán.
1529
szeptember 3. I. Szulejmán megkezdi Buda ostromát.
szeptember 7. Német zsoldosok megnyitják Budát Szulejmánnak. I. János visszatér az országba.
1530
október 31. I. Ferdinánd Budát ostromolja. (December 20-án eredménytelenül elvonul.)
december 24 után I. János országgyűlést tart Budán. (Visszaállítja a szabad jobbágyköltözést. Alvisio Gritti kincstartót kormányzójává választatja.)
I. János elűzeti Buda német polgárait, helyükbe magyarokat telepít.
1533
október A Fuggerek felszámolják budai kirendeltségüket.
1536
Megkezdődik a budai vár korszerűsítése.
1540
március 3. után I. János Erdélybe indul Majlád Istvánék összeesküvésének leverésére.
július 7. Budán megszületik János Zsigmond, I. János fia.
július közepe Követség indul Konstantinápolyba, hogy elnyerje a szultán hozzájárulását János Zsigmond királlyá választásához.
július 17. I. János király meghal Szászsebesen. (Más források szerint július 21.)
augusztus 30. I. János több méltóságviselője Ferdinánd pártjára áll.
szeptember 13. A Szapolyai-párti országgyűlés a Rákos mezején királlyá választja János Zsigmondot. (Soha nem koronázzák meg.)
október 20. I. Ferdinánd serege eredménytelenül ostromolja Budát (november 21-ig).
1541
január vége Eredménytelen béketárgyalások I. Ferdinánd és Izabella királyné követei között.
május 4. I. Ferdinánd hadvezére, Wilhelm Roggendorff Budát kezdi ostromolni.
június I. Ferdinánd-párti magyar követek Regensburgban V. Károly császár segítségét kérik a török ellen. Elutasító választ kapnak.
június 19. I. Szulejmán Konstantinápolyból Magyarországra indul.
augusztus 26. A szultán Buda alá érkezik.
augusztus 29. A török csellel elfoglalja Budát, Török Bálintot elfogja.
augusztus 31. A szultán közli Izabellával, hogy az ország keleti részeinek kormányzását ruházza rá évi 10 ezer forint adó fejében. A királyné és kísérete elindul Lippa felé.
szeptember 2. I. Szulejmán ünnepélyesen bevonul Budára. A Nagyboldogasszony-templomban mohamedán istentiszteletet tartanak.
szeptember 22. I. Szulejmán szultán, őrség hátrahagyásával, visszaindul Konstantinápolyba.
szeptember vége I. Ferdinánd követei útján egész Magyarországot kéri a szultántól. Elutasító választ kap.
szeptember Megkezdődik a budai török vilájet szervezése az ország középső részén.
1542
február 2. A német birodalmi gyűlés hadsereg állítását szavazza meg Buda visszavételére.
szeptember 28. I. Ferdinánd hadai, birodalmi seregekkel együtt, eredménytelenül ostromolják Pestet (október 8-ig).
1543
július 22. A szultán Budára érkezik.
1544
augusztus A budai pasa elfoglalja Visegrádot, Nógrádot és Hatvant. Lévát Balassa Menyhárt megvédi.
ősszel I. Ferdinánd fegyverszünetet kér a budai pasától.
1548
július 8. Fráter György segítséget kér a budai pasától I. Ferdinánd várható támadása ellen.
1552
február 20. Tóth Mihály, volt bíró vezetésével a szegediek kísérletet tesznek a város visszavételére. (Március 1-én a budai pasa leveri őket.)
1556
június 13. A budai pasa Szigetvárt ostromolja. (Július 31-én eredménytelenül elvonul.)
1566
június 6. Palotát a budai pasa ostromolja. (Tíz nap múlva eredménytelenül elvonul.)
Budán megépül a mai Rudas és a Király fürdő (1566 és 1578 között).
1584
év eleje A budai pasa egy sor Váradhoz tartozó falut hódoltat.
1587
február Koppány várát magyar végvári hadak elfoglalják. (A szultán a vereség miatt megfojtatja a budai pasát.)
1594
május 12. Erdélyi országgyűlés Tordán. (Elhatározza, hogy csak Buda visszavétele után szakít a Portával.)
1598
október 5. A királyi sereg megkezdi Buda ostromát. (November 2-án felhagynak az ostrommal.)
1599
augusztus eleje A budai pasát egy hajdúcsapat elfogja, és Bécsbe küldi.
1602
október 6. Pest visszavétele a töröktől. A szövetségesek Budát ostromolják. (November 9-én az ostrom eredménytelenül megszakad.)
1615
május 6. Megegyezés II. Mátyás és Bethlen biztosai között Nagyszombatban. (A király elismeri Erdély fejedelemválasztó jogát, Bethlen a Magyar Koronához tartozást. Kölcsönös szövetségi és segélynyújtási szerződést kötnek. Titkos szerződésben leszögezik, hogy Erdély különállása addig tart, amíg Buda és Eger török kézen van. Bethlen szükség esetén a Porta ellen is támogatja a királyt.)
1620
november 4. A budai pasa elfoglalja Vácot.
1636
november 6. Egyezség Rákóczi és a budai pasa között Jenőn. (Rákóczi 40 ezer tallért fizet a Portának, Bethlen István visszaadja birtokait.)
1659
november 22. Szejdi Ahmed budai pasa győzelme Rákóczi György felett.
december vége Szejdi Ahmed pasa kivonul Erdélyből.
1660
május eleje Szejdi Ahmed budai pasa feldúlja a Rákóczihoz húzó hajdúvárosokat, és megsarcolja Debrecent.
május 22. Rákóczi Szászfenes mellett vereséget szenved Szejdi Ahmed budai pasától.
május 28. Barcsai Ákos kijön Szebenből, majd Bonchidánál csatlakozik Szejdi Ahmedhez.
1663
június vége A Köprülü nagyvezír vezette török sereg Budára ér. (Július 30-án indul tovább.)
1684
július 19. Megkezdődik a budai vár szövetséges ostroma. (November 3-án az ostrom eredménytelenül megszakad.)
1686
június 18. A Szent Liga egész Európából összejött hadseregével megkezdi Buda ostromát.
június 30. A szövetséges sereg első ízben indul általános rohamra a budai Víziváros ellen.
július 22. Budán felrobban az egyik lőporraktár.
szeptember 2. Általános roham Buda vára ellen. Este hét órára az ország egykori fővárosa felszabadul a száznegyvenöt éves török megszállás alól.
1688. április 5.
I. Lipót a töröktől visszafoglalt területeket a fegyverjogra hivatkozva az Osztrák Udvari Kamara alá rendeli. A közvetlen intézkedés a budai és a csáktornyai kamarai adminisztráció kezében van.
1703. október 23.
Buda és Pest visszanyeri szabad királyi városi rangját.
1706. december vége
Rabutin tábornagy erdélyi serege Debrecenből megindul Budára.
1712
Budán a polgárság Szentháromság-szobrot emeltet.
1724
Budán Landerer János Sebestyén megalapítja az első nyomdát a török uralom megszűnése után.
1730
Budán megjelenik az első hazai német újság: Wochentlich zweymal neu ankommender Mercurius. (Megszűnik 1739-ben.)
1740
A Haditanács Országos Főhadparancsnokságokat szervez Buda, Temesvár, Pétervárad, Zágráb, Nagyszeben székhellyel.
Budán megjelenik Perliczy János Dániel Medicina pauperum azaz szegények számára való házi orvosságok című könyve.
1749 május 13.
Újrakezdődik a budai királyi palota újjáépítése, Jean-Nicolas Jadot tervei alapján, Oraschek Ignác, majd Franz Anton Hillebrandt vezetésével.
1751. augusztus 4.
Mária Terézia és férje, I. Ferenc császár látogatást tesz Budán és Pesten.
1753. november 11.
Budán Batthyány Imre gróf elnöklete alatt rendkívüli bíróság ítélkezik a hódmezővásárhelyi parasztfelkelés vezetői felett. (A 106 vádlottból 45-öt halálra ítélnek.)
1763. június 28.
Nagy földrengés a Duna mentén, főleg Komáromban és Budán keletkeznek károk.
1765. március 19.
Mária Terézia szentesíti az 1764–1765. évi pozsonyi országgyűlésen alkotott törvényeket. (Főbb törvénycikkek: 2.: az országgyűlést időnként Budán tartsák; 6.: a Magyar Nemesi Testőrség kapitánya a zászlósurak közé számít; 24.: a királynő hozzájárul, hogy a magyar katonaság ruházatát az országban készítsék, ha ez nem kerül többe, mint a cseh-osztrák tartományokban.)
1769
Buda és Pest között állandó hajóhíd épül a Dunán.
1771. június 21.
A Mária Terézia által kiváltott Szent Jobbot ünnepélyesen átadják Budán az angolkisasszonyok szerzetének megőrzésre; a királynő elrendeli Szent István napjának, augusztus 20-ának megünneplését.
1777. szeptember 26.
Mária Terézia elrendeli a nagyszombati egyetem Budára, a királyi várba való áthelyezését.
1777. november 13.
Megkezdődik az egyetem első tanéve Budán.
1777
Megjelenik Budán Mitterpacher Lajos Elementa rei rusticae című mezőgazdaságtani tankönyvének első része.
1779
Megjelenik Budán Katona István Historia critica regum Hungariae című művének első két kötete.
1780. március 25.
Mária Terézia megalapítja a budai Nemesi Akadémiát, a Teréziánumot.
1780. augusztus 10.
A Helytartótanács rendelete alapján az Egyetemi Könyvtár kötelespéldányra kap jogot.
1782. augusztus 30.
II. József a budai egyetem bölcsészettudományi karán mérnöki intézetet (Institutum Hydrotechnico-Geometricum) létesít.
1783. december 9.
II. József elrendeli a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözését.
Az egyetemet Budáról Pestre helyezi, és elrendeli, hogy az egyetemi tanári állásokat vallási hovatartozásra való tekintet nélkül kell betölteni.
1785. szeptember 12.
A budai Várszínházban megtartják az első magyar nyelvű színielőadást.
1785. szeptember 25.
II. József rendelete a bírósági szervezet átalakításáról.
1785. szeptember 30.
II. József – az úrnapit kivéve – eltiltja a körmeneteket.
1785
II. József rendeletben szabályozza a szabadkőműves-páholyok működését.
Kuny Domokos fajanszmanufaktúrát alapít Budán.
1786
Megindul Budán az első magyarországi tudományos folyóirat: Merkur von Ungarn, szerkeszti Kovachich Márton György.
1787. április 2.
II. József telekkönyvi főhivatalt állíttat fel Budán, a kataszteri fölmérés központi irányítására.
1787. október 25.
A budai német színház első előadása a Várszínházban.
1790.
Megjelenik Gvadányi József Egy falusi nótáriusnak budai utazása című verses elbeszélése.
1790. február 21.
Nemesi bandériumok kíséretében Budára érkezik a királyi korona.
1790. március 29.
II. Lipót június 6-ra Budára összehívja a magyar országgyűlést.
1790. június 10.
Budán hivatalosan megnyílik a magyar országgyűlés.
1790. június 15–18.
Az országgyűlés tagjai esküt tesznek az alkotmányra.
1790. június 19.
A kerületi ülések megkezdik a hitlevél tervezetének kidolgozását.
1790. június 22.
A tiszai kerületek a protestánsok teljes vallási egyenjogúsítását követelik az országgyűlésen.
1790. június 27.
A két dunai kerület fenn kívánja tartani a katolikus vallás előjogait; az akatolikusokat csak „bevett” vallásnak hajlandó tekinteni.
1790. július 5.
A Graeven-huszárezred magyar tisztjei folyamodványt nyújtanak be az országgyűlésen.
1790. július 12.
Az országgyűlés vegyes bizottságot állít fel a végleges hitlevéltervezet kidolgozására.
1790. július 16.
Elkészül a tiszai kerületek radikális hitlevéltervezete.
1790. július 21.
Az országgyűlés feliratban kéri a királyt, hogy a török béketárgyalásokra küldjön magyar követet is.
1790. július 24.
II. Lipót királyi válasza engedélyezi, hogy a török béketárgyalásokon magyar követ is részt vegyen.
1790. augusztus 3.
Budán elterjed a reichenbachi egyezmény híre.
1790. augusztus 6.
II. Lipót áthelyezi Festetics Györgyöt, a Graeven-huszárezred ezredesét, s eljárást indíttat az ezred kérvényét aláíró tisztek ellen.
1790. augusztus 12.
Az alsótábla védelmébe veszi a Graeven-huszárezred tisztjeit.
1790. augusztus 15.
Az országgyűlés elfogadja, hogy vegyes ülésen tárgyalják a hitlevéltervezetet. A két tábla küldöttséget küld az uralkodóhoz.
1790. augusztus 20.
II. Lipót az országgyűlés küldöttségével közlendő levelet intéz Pálffy Károly kancellárhoz, melyben kijelenti, hogy csak III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelére hajlandó megesküdni.
1790. augusztus 30.
Az országgyűlés elejti a radikális hitlevéltervezeteket.
1790. szeptember 2.
Az országgyűlés kimondja, hogy a viták miatt megoldhatatlan vallásügyet az uralkodó döntésére bízza.
1790. szeptember 5.
Az országgyűlés felirata felterjeszti Mária Terézia új kívánságokkal kiegészített hitlevelét, az ország jogait biztosítani hivatott úgynevezett koronázás előtti törvények tervezetét, s a kerületi ülésekben kidolgozott vallásügyi munkálatokat.
1790. szeptember 29.
II. Lipót elutasítja az országgyűlés hitlevéltervezetét.
1790. szeptember 21.
II. Lipót hozzájárul ahhoz, hogy a szeptember 5-én fel- terjesztett törvényjavaslatokat a koronázás után, módosított formában, az országgyűlés törvénybe iktassa.
1790. október 5.
Az országgyűlés felirata közli az uralkodóval, hogy a változtatás elvi joga fenntartásával a két tábla elfogadta Mária Terézia hitlevelét.
1790. október 15.
II. Lipót kitűzi a koronázás időpontját, hozzájárul a nádorválasztáshoz, s áthelyezi Pozsonyba az országgyűlést.
1790. október 25.
Budán magyar társulat tart színházi előadást.
1792 március 15.
I. Ferenc május 20-ra Budára összehívja a koronázó országgyűlést.
1792 április 20.
Franciaország hadat üzen I. Ferencnek, Magyarország és Csehország királyának.
1792 május 5.
Budán Kelemen László társulata rendszeres magyar nyelvű színházi előadásokat kezd.
1792 május 18.
Az orosz hadsereg betör Lengyelországba.
1792 május 24.
Budán összeül a magyar országgyűlés.
1792 június 6.
I. Ferencet Budán magyar királlyá koronázzák.
1792 június 16.
Az országgyűlés a francia háború céljaira megszavaz 5000 újoncot, 1000 lovat és 4 millió forint hadisegélyt.
1792 június 18.
Az országgyűlés feliratban kéri az Illír Udvari Kancellária megszüntetését.
1792 június 20.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében kéri, hogy a nyelv oktatása legyen kötelező, s a Magyar Királyi Helytartótanács a magyarul író törvényhatóságoknak e nyelven válaszoljon.
1792 június 22.
I. Ferenc jóváhagyja az országgyűlés nyelvi kívánságait, s engedélyezi, hogy a diéta feliratai hasábosan kétnyelvűek legyenek.
1792 június 26.
I. Ferenc szentesíti az 1792. évi törvényeket.
1792 június 27.
Befejeződik a magyar országgyűlés.
1794. augusztus 14.
I. Ferenc elküldi Budára Sándor Lipót nádornak Martinovics vallomását.
1794. augusztus 16.
Sándor Lipót nádor elfogatja Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet.
1794. augusztus 25.
Pest vármegye közgyűlése elítéli a nádor által végrehajtott törvénytelen elfogatásokat.
1794. augusztus 30.
Sándor Lipót nádor elfogatja Szolártsik Sándort.
1794. szeptember 10.
Sándor Lipót nádor elfogatja Batsányi Jánost.
1794. október 3.
I. Ferenc rendreutasítja az elfogatásokat elítélő Pest megyét.
1794. november 24–28.
Bécsből Budára szállítják a jakobinus per vádlottait.
1794. december 1.
Németh János királyi jogügyigazgató javaslatára a királyi tábla kimondja, hogy mindenki perbe fogandó, aki tudott a szervezkedés létéről.
1794. december 15.
Hajnóczy József kihallgatásával megkezdődik a per a királyi táblánál.
1795. május 20.
A Vérmezőn kivégzik Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot.
1796. február körül
Feloszlik a budai magyar színtársulat.
1812.
Kohner József budai bőrkikészítő üzeme kisebb gyárkiváltságot kap.
1812. február 21.
A budai Rondellában állandó magyar nyelvű színház kezd működni.
1814. június 10.
Elárverezik a budai Rondellát. A budai magyar színtársulat szétesik.
1815. július
Miskolcon a feloszlott budai színtársulat tagjaiból új társulat alakul.
1820. szeptember
I. Ferenc látogatást tesz Budán.
1838.
Megjelenik Podhradszky József Chronicon Budense című kiadványa.
1840. május 10.
Kossuth Lajos kiszabadul a budai börtönéből.
1845.
Ganz Ábrahám megalapítja budai öntödéjét.
1845. december 1.
A Budai Alagút Társaság jóváhagyja alapszabályait.
1848. március 16.
A budai városi közgyűlés elfogadja a tizenkét pontot és forradalmi választmányt alakít.
Pesten megindul a nemzetőrség szervezése és felfegyverzése.
1848. március 17.
Bécs teljesíti a pozsonyi országgyűlés küldötteinek követelését: az uralkodó István nádort királyi teljhatalommal ruházza fel és hozzájárul a külön magyar kormány megalakításához, a nádor pedig Batthyány Lajost kinevezi miniszterelnökké.
1848. március 17–19.
A pest-budai szerbek gyűlése megfogalmazza a szerb nemzeti kívánságokat tartalmazó petíciót.
1848. március 18.
Forradalom Berlinben és Milánóban.
Az országgyűlés elfogadja a közteherviselést. valamint az úrbéres szolgáltatások és a papi tized megszüntetését kimondó törvényeikkeket.
1848. március 19.
A pesti forradalmi választmány küldöttsége Pozsonyban.
1848. március 20.
Az erdélyi liberális nemesi ellenzék vezetőinek kolozsvári tanácskozása.
Forradalmi megmozdulás Poznanban.
1848. március 21.
Franz Anton Kolowrat-Lievsteinsky gróf elnökletével megalakul az első osztrák felelős kormány.
Megalakul a Pest megyei forradalmi választmány.
1848. március 22.
Forradalom Velencében.
Kossuth az országgyűlésen elismeri a horvátok szabad nyelvhasználatát országuk belügyeiben.
A selmecbányai bányászok béremelést követelnek.
1848. március 23.
A piemonti sereg a lombardiai felkelők segítségére kel.
Josip Jellačićot az uralkodó horvát bánná nevezi ki.
Megalakul a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány.
1848. március 24.
A marosvásárhelyi magyar és román jurátusok közös felirata.
Simion Bărnuț felhívása az erdélyi románokhoz.
1848. március 25.
A zágrábi népgyűlésen megszületik a horvát nemzeti követeléseket tartalmazó petíció.
1848. március 26.
A bécsi udvari konferencia a Magyarország elleni fegyveres fellépést az észak-itáliai szabadságharc eltiprása utánra időzíti.
1848. március 27.
A délvidéki szerbek újvidéki gyűlése és petíciója.
1848. március 28.
Az uralkodó a jobbágyfelszabadításra és a magyar minisztériumra vonatkozó törvényjavaslatok átdolgozására szólítja fel az országgyűlést.
A szlovákok Liptó megye közgyűlésén nyelvük hivatalos használatát követelik.
A kolozsvári radikális román értelmiségiek petíciója.
1848. március 28–31.
Tüntetések Pesten a bécsi udvar halogató politikája ellen. A tüntetők Magyarország teljes állami önállóságát követelik.
1848. március 29.
Az alsótábla megtagadja a 28-i leiratban érintett törvénycikkek módosítását.
1848. március 30.
Az udvar kitérő választ ad a horvát követelésekre.
1848. március 30–31.
Az udvar elejti a 28-i követelések valamennyi lényeges pontját.
1848. március 31.
A pesti forradalmi választmány együttműködésre hívja fel a horvátokat.
1848. április 5.
Az udvar újoncokat kér a magyar kormánytól az Itáliában harcoló császáriak megsegítésére, a kormány azonban elutasítja a kérést.
1848. április 6.
A Pest megyei forradalmi választmány a szőlődézsma eltörlését követeli.
1848. április 7.
Az uralkodó aláírja a jobbágyfelszabadításról és a független magyar kormányról szóló törvénycikkeket, valamint a miniszterek kinevező iratát.
1848. április 8.
A pesti fiatalok kiszabadítják börtönéből E. Murgut.
1848. április 8–9.
Az újvidéki szerbek küldöttsége Pozsonyban.
1848. április 10.
Hivatalba lép az első magyar parlamentáris kormány.
Az angol chartisták londoni tömegtüntetése.
1848. április 11.
Az 1848-i törvénykönyv szentesítése és az utolsó rendi országgyűlés berekesztése.
Teleki József gróf erdélyi főkormányzó május 29-re meghirdeti az erdélyi országgyűlést.
1848. április 12.
Az első minisztertanács kormánybiztosokat küld a szlovák lakosságú megyékbe és követeli a Galíciában állomásozó magyar csapatok hazabocsátását.
1848. április 14.
A kormány Pozsonyból Pestre költözik.
A karlócai szerbek különálló szerb vajdaság alakítását követelik.
1848. április 15.
A pesti és a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülése.
A kormány elmozdítja a megyék egy részének élén álló főispáni helytartókat.
1848. április 17.
A pesti céhlegények sztrájkja.
1848. április 19.
Zsidóellenes zavargások Pesten.
Karl Ludwig Ficquelmont gróf kormánya Ausztriában.
1848. április 21.
A kormány elrendeli a nemzetőrség újjászervezését.
1848. április 23.
A Szász Nemzeti Egyetem vezetői emlékiratban tiltakoznak az erdélyi unió életbe léptetése ellen.
1848. április 25.
Az osztrák ideiglenes alkotmány kibocsátása.
Jellačić kiáltványa a horvátországi jobbágyfelszabadításról.
1848. április 26.
A kormány elhatározta 10 állandó nemzetőrzászlóalj esetleges felállítását.
A kormány Petar Čarnojević személyében királyi biztost küld a Délvidékre.
A szlovákok miavai gyűlése.
Sikertelen forradalmi megmozdulás Krakkóban.
1848. április 28.
A szlovákok brezovai gyűlése.
1848. április 30.
A pesti és a budai nyomdászok petícióban kérik bérük javítását.
Román népgyűlés Balázsfalván.
A Pesti Vasöntő- és Gépgyár-Társaság fegyverszállításra szerződik a kormánnyal.
1848. május 2.
Batthyány Bécsbe indul, hogy Jellačićot engedelmességre utasító királyi kéziratot eszközöljön ki.
1848. május 7.
Az uralkodó a magyarországi főhadparancsnokokat – köztük Jellačićot is – a magyar kormány iránti engedelmességre utasítja.
1848. május 8.
A Marcziusi Clubb megalakulása.
A pest-budai kovács- és lakatoslegények megmozdulása.
Franz Pillersdorf báró elnökletével új osztrák kormány alakul.
1848. május 9.
A poznani felkelők leverése.
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 10–11.
A szlovák nemzeti vezetők liptószentmiklósi tanácskozása.
1848. május 11.
A zágrábi báni értekezlet kinyilvánítja, hogy a horvátok nem vetik alá magukat a magyar kormánynak.
A nádorHrabovszky János báró altábornagy személyében – királyi biztost küld Horvátországba.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.
1848. május 13.
A pest-budai nyomdászok és nyomdatulajdonosok első kollektív szerződése.
1848. május 13–15.
A szerbek első karlócai nemzeti gyűlése.
1848. május 14.
Magyar követek indulnak Frankfurtba.
1848. május 15.
Újabb forradalmi megmozdulás Bécsben.
Ellenforradalmi fordulat Nápolyban.
Munkásmegmozdulás az óbudai hajógyárban.
1848. május 15–17.
Az erdélyi románok első balázsfalvi gyűlése.
1848. május 16.
Miniszterelnöki felhívás 10 állandó önkéntes zászlóalj toborzására.
1848. május 17.
Az udvar Bécsből Innsbruckba menekül.
1848. május 18.
A frankfurti össznémet parlament megnyitása.
1848. május 19.
A kormány elhatározza a népképviseleti országgyűlés összehívását.
A kormány kölcsönjegyzési felhívása.
1848. május 21.
A magyarországi románok küldötteinek pesti gyűlése feliratban terjeszti kívánságait a kormány elé.
1848. május 29.–július 18.
Az utolsó erdélyi rendi országgyűlés Kolozsvárott.
1848. május 30.
A kolozsvári országgyűlés kimondja az uniót.
A minisztertanács eltörli a temesközí határőrök és a sajkások feudális kötelezettségeit.
1848. június 2.
A prágai szláv kongresszus megnyitása.
1848. június 3.
Az uralkodó a határőrvidék legfelső irányítását az osztrák hadügyminiszter hatáskörébe rendeli.
1848. június 5.–július 9.
Horvát szábor Zágrábban.
1848. június 8.
Az uralkodó a határőrvidéket a magyar hadügyminiszter főhatósága alá helyezi.
1848. június 9.
Klauzál céhrendelete.
1848. június 10.
Az uralkodó Jellačićot felfüggeszti báni tisztjéből és szentesíti az unióról szóló 1848:I. erdélyi törvénycikket.
1848. június 12–17.
Felkelés Prágában.
1848. június 12.
Statárium bevezetése.
A Délvidéken megkezdődnek a harcok a felkelő szerbekkel.
1848. június 17.
A pénzügyminisztérium megköti a bankjegykibocsátásra vonatkozó szerződést a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal.
1848. június 19.
Vay Miklós bárót Erdély országos biztosává nevezik ki.
1848. június 23.
Forradalom Bukarestben.
1848. június 23–26.
A párizsi munkások fegyveres felkelése.
1848. június 27.
A lugosi román népgyűlés.
1848. július 2.
A Demokrata Klub megalakulása.
1848. július 5.
Az első népképviseleti országgyűlés megnyitása Pesten.
1848. július 6–12.
A baloldali képviselők konferenciája a parasztkérdés tárgyában.
1848. július 8.
Anton von Doblhoff-Dier báró osztrák miniszterelnök.
1848. július 11.
A képviselőház közfelkiáltással megajánlja a kormány által kért 200 ezer újoncot és 42 millió forint hitelt.
1848. július 14.
Támadás a szerb felkelők szenttamási erőssége ellen.
1848. július 16.
Az Egyenlőségi Társulat megalakulása.
1848. július 18.
Ausztriában újabb kormány alakul Johann Wessenborg báró elnökletével.
1848. július 20–22.
A képviselőház válaszfelirati vitája.
1848. július 22.
Bécsben megnyílik az osztrák birodalmi gyűlés.
1848. július 23–25.
Radetzky legyőzi a piemonti sereget Custozzánál.
1848. július 29.
Batthyány és Jellačić bécsi tárgyalása.
1848. augusztus 1.
A katonaállítási javaslat tervezett képviselőházi vitájának elhalasztása.
1848. augusztus 2.
A nádor Josip Rajačićot felfüggeszti érseki székéből.
1848. augusztus 3.
A képviselőház rokonszenvét nyilvánítja a német egység ügye iránt.
1848. augusztus 3–12.
Az elemi oktatás reformjának képviselőházi vitája.
1848. augusztus 5.
Az első (kétforintos) magyar bankjegyek kibocsátása.
1848. augusztus 6.
A császári csapatok visszafoglalják Milánót.
1848. augusztus 9.
Károly Albert szárd király fegyverszüneti megállapodást köt Ausztriával.
1848. augusztus 12.
Az udvar Innsbruckból visszatelepül Bécsbe.
1848. augusztus 13.
Batthyány rendelete „önkéntes nemzetőri csapatok” megszervezéséről.
1848. augusztus 16–23.
A katonaállítás kérdésének képviselőházi vitája.
1848. augusztus 19.
Újabb eredménytelen támadás Szenttamás ellen.
1848. augusztus 20.
A pénzügyminiszter teljesíti a selmeci bányászok követeléseinek egy részét.
1848. augusztus 23.
Éhségtüntetés Bécsben.
Az Egyenlőségi Társulat tömegmozgalmat kezdeményez a katonaállítási törvény megváltoztatására.
1848. augusztus 26.
A képviselőház 61 millió forintnyi hitelt ajánl meg.
1848. augusztus 27.
Az osztrák kormány emlékirata a Magyarország számára márciusban biztosított kormányzati önállóság korlátozását követeli.
A magyar kormány elfogadja Deák törvényjavaslatát a horvátkérdésről, sőt Horvátország esetleges különválásához is hozzájárul.
1848. augusztus 28.
Batthyány és Deák tárgyalások végett Bécsbe utazik.
1848. augusztus 29.
Szemere elrendeli az újoncösszeírás megkezdését.
Teleki László gróf magyar követként Párizsba indul.
1848. augusztus 31.
Az uralkodó tájékoztatja a nádort az osztrák kormány augusztus 27-i emlékiratában foglaltakkal való egyetértéséről.
Jellačić csapatai bevonulnak Fiuméba.
1848. szeptember 4.
A minisztertanács megvitatja az augusztus 31-i királyi leiratot.
Az uralkodó Jellačićot visszahelyezi báni tisztségébe.
1848. szeptember 5.
100 tagú országgyűlési küldöttség indul Bécsbe.
1848. szeptember 6.
Kossuth megkezdi fedezetlen pénzjegyek kibocsátását.
1848. szeptember 10.
A kormány és az országgyűlés Bécsből visszatérő küldötteit tüntető tömeg fogadja Pesten.
Teleki Ádám gróf tábornok a horvát határszélről visszavonul Keszthelyre.
1848. szeptember 10–11.
Éjszaka lemond a Batthyány-kormány.
Az Egyenlőségi Társulat elnökletével Kossuth radikálisokból és liberálisokból alakítandó koalíciós kormány mellett foglal állást.
1848. szeptember 11.
Az országgyűlés meghiúsítja a nádor hatalomátvételi kísérletét.
A nádor új kormány alakítására szólítja fel Batthyányt.
Jellačić megindítja dunántúli hadjáratát.
1848. szeptember 13.
Batthyány a dunántúli megyéket általános népfelkelésre szólítja fel.
1848. szeptember 13–14.
A képviselőház az unióbizottmány Erdélyre vonatkozó törvényjavaslatait tárgyalja.
1848. szeptember 14.
Batthyány megújítja az augusztus 29-i újoncösszeírási rendeletet.
1848. szeptember 15.
A szőlődézsma és a hegyvám eltörlése.
1848. szeptember 16–28.
Újabb román nemzeti gyűlés Balázsfalván.
1848. szeptember 16.
Az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása.
A nádor átveszi a dunántúli sereg vezérletét.
1848. szeptember 16–22.
A kármentesítés kérdésének első képviselőházi vitája.
1848. szeptember 17.
Batthyány az uralkodó elé terjeszti a miniszterielöltek névsorát.
1848. szeptember 19.
A szlovák légió Miavánál betör az országba.
1848. szeptember 19–25.
Képviselőházi vita a feudális maradványok felszámolásáról.
1848. szeptember 21.
Szenttamás harmadik sikertelen ostroma.
Roth hadteste átkel a Dráván.
1848. szeptember 22.
Kossuth hazatérésre szólítja fel a birodalom más tartományaiban állomásozó magyar sorkatonákat.
A király kiáltványban ítéli el a paraszti földfoglalásokat.
A nádor a dunántúli táborból visszatér Budára.
1849. május 4.
Görgei megkezdi Buda ostromát.
1849. május 4–8.
A drezdai felkelés.
1849. május 5.
A Szemere-kormány elveti Dembiński galíciai betörésre irányuló tervét.
1849. május 6.
A horvát báni tanács a szábor által elfogadott törvényjavaslatok szentesítését és a horvát végvidéknek a Háromegy Királysághoz csatolását kéri a császártól.
Hatvani Imre Abrudbányán megtámadja a Dragoșsal tárgyaló Iancu csapatait.
1849. május 7.
Görgei hadügyminiszteri kinevezése.
1849. május 9.
A cár kiáltványa a Habsburgok megsegítéséről.
Iancu visszafoglalja Abrudbányát. Az abrudbányai mészárlás.
Jellačić sajtószabályzata.
1849. május 10.
Prágában a császáriak felszámolják a baloldal forradalmi szervezkedését.
Perczel elfoglalja Pancsovát.
1849. május 11.
Szemere feloszlatja a rendőrséget.
Palermo eleste.
1849. május 12.
Szemere 15 megyéből visszarendeli a kormánybiztosokat.
1849. május 12–13.
Felkelés Badenben.
1849. május 14.
Teleki László megismétli Magyarország föderalizálására vonatkozó javaslatát.
1849. május 16.
Temesvár kivételével a Temesköz teljes területe felszabadul.
1849. május 18.
A Szemere-kormány népfelkelést hirdet.
Teleki László párizsi megállapodása a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyarország föderatív átalakításáról.
1849. május 20.
A minisztertanács elfogadja a Klapka által kidolgozott új haditervet.
1849. május 21.
Buda várának visszafoglalása.
1857. április 20.
A budai alagút megnyitása.
1857. május 2.
A MohácsPécs vasútvonal megnyitása.
1857. május 4-től
Ferenc József második körútja Magyarországon.
1857. május 9.
A konzervatívok emlékirata az uralkodó magyarországi látogatása alkalmából.
Amnesztia a politikai elítéltek részére.
1857. június 4.
Az Orvosi Hetilap megindulása.
1857. szeptember
A Budapesti Szemle indulása.
1861. április 1.
A BudaNagykanizsa vasútvonal megnyitása (Déli Vasút).
1861. április 2.
A karlócai szerb nemzeti kongresszus megnyitása.
1861. április 6.
Az országgyűlés megnyitása Budán.
1868. február 16.
Megalakul a Buda-Pesti Munkásegylet.
1869. augusztus 9.
A Pest-Budai Munkásképző Egylet megalakulása.
1869. augusztus 19.
Uralkodói rendelet a katonai határőrvidék polgárosításáról.
1869. szeptember 2.
Barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződés Kínával.
1869. október 1.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában – a világon elsőként – bevezetik á postai levelezőlapok használatát.
1869. október 18.
Barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződés Japánnal.
1869. november 14.
Illegális szociáldemokrata konferencia Pozsonyban.
1869. december 15.
Megjelenik a Reform, Rákosi Jenő lapja.
1869. december 30.
Kereskedelmi szerződés (pótegyezmény) Angliával.
1869.
Megindul a Természettudományi Közlöny.
A Földtani Intézet létesítése.
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye.
Szinyei Merse Pál: A hinta és Ruhaszárítás című képei.
A Budai Torna Egylet megalakulása.
1870. december 24.
A rendőrség feloszlatja a Pest-Budai Munkásképző Egyletet.
1873. november 17.
Buda, Pest és Óbuda egyesülésének hivatalos napja. A budapesti fővárosi tanács megkezdi működését.
1881
Berlinben megalakul az Allgemeiner Deutscher Schulverein és felhívásban tiltakozik a magyarországi németek magyarosítása ellen.
A budapesti Országos Chemiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás létesítése.
Megjelenik Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak című elbeszélés kötete.
Bemutatják Csiky Gergely: Cifra nyomorúság című színművét.
Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt című festménye.
A budai királyi palota átépítése és kibővítése (1881–1913).
1885.
A szegedi közúti Tisza-hidat és a barcsi Dráva-hidat átadják a forgalomnak.
Schenek István és Farbaky István akkumulátora.
A brassói állami középipariskola létesítése.
Megalakul az Országos Magyar Iparművészeti Társulat és a Magyarországi Tót Közművelődési Társulat.
Munkácsi Bernát nyelvészeti és néprajzi gyűjtőútja a votjákok és a csuvasok között.
Justh Zsigmond: Ádám című regénye.
Hollósy Simon: Tengerihántás című festménye.
Az Országház építése (1885–1904).
A budai Lukács-uszoda megnyitása.
Megalakul a Budapesti Torna Club (BTC).
1896.
Benczúr Gyula: Budavár visszavétele című képe.

Tartalomjegyzék

Előszó (I. kötet)

A domonkos rend budai monostorában kezdte meg működését az első magyar egyetem, ott, ahonnan Julianus barát és társai elindultak fellelni a keleten maradt magyarokat.

Somogyi Sándor

A Kárpát-medence természeti képe a honfoglalás idején

Másrészt állandónak vehető az északról délre vezető mederszakaszok folyamatos oldalirányú eltolódása, mivel a földforgás kitérítő hatására mindig a jobb partjukat mossák alá. Sajátos erővel mutatkozik meg ez a törvényszerűség a Duna Buda alatti, a Dráva-torkolatig terjedő szakaszán, ahol a magaspartok nem engedik olyan nagy kanyarulatokat kialakítani a folyót, mint a Tisza menti süllyedékek, de laza anyagukat mégis könnyen pusztítja a folyó eróziója.

Györffy György

A vezérek folyó menti szállásváltása: Árpád és Kurszán

Árpád fejedelemtársa, Kündü fia Kurszán, a kende méltóság örököse, Anonymus szerint Óbudán, szintén antik romvárosnál választotta meg téli udvarhelyét. Az aquincumi katonai tábortól délre ma is látható a nagy katonai amfiteátrum, melynek neve a középkorban, amikor falai még magasan álltak, Kurszánvára volt. A hozzá tartozó rév a Békásmegyer és Káposztásmegyer közötti megyeri rév volt. Ennek budai hídfőjénél egy szláv kerámiás falu feküdt, a mellette levő Budakalász pedig eredetileg káliz (böszörmény) település volt. Kurszán nyári szállásának ugyancsak egy nagy dunai szigeten maradt helynévi nyoma, a csallóközi Korzan (1268), s így valószínű, hogy a Duna jobb partját birtokolta Buda és Győr között.

A vezérek szállásrendje és a törzsek

A Duna partvidéke Budapest körül és a jobb part Buda felett „Kündü fia” Kurszánnak jutott osztályrészül.

Udvar és udvari szervezet

Géza fejedelemmel ugyanis megszűntek az uralkodónévvel nevezett udvarhelyek, és ettől kezdve gyakran a szláv eredetű udvar szóból képzett Udvar(d), Udvarhely névvel vagy a hely sajátos nevével jelölik azokat a központokat, ahol egy-egy királyi udvarház állott. Ezek az egész országot behálózták, függetlenül a vármegyeszervezettől; egy-egy vármegye területén olykor több is volt található belőlük, például Buda tágabb környékén: Csepel, Óbuda, Visegrád, Dömös, Pest, Cinkota és Taksony.

Trónutódlás

Ha figyelembe vesszük, hogy a középkorban általános volt, hogy a szent tiszteletére halálának helyén monostort emeltek, így például Szent Egyedé és Szent Dénesé Franciaországban, Szent Móré és Szent Gálé Svájcban, Szent Gellért királyi kápolna Budán, valószínű, hogy a hegyközszentimrei alapítással azt a helyet jelölték meg, ahol Imre herceg meghalt.

Pogánylázadás

A pesti rév budai oldalához érve a zajongó tömeg Gellért szekerét megdobálta kővel. A püspök keresztet vetett a támadók felé, mire ezek feldühödve szekeréből kiborították, és megkövezték, mint István első vértanút, majd a haldoklóba lándzsát döftek. Ott pusztult még el Budli bihari püspök.

Belháború. Géza uralma.

Géza a forgalmi szempontokat tartotta szem előtt, és ezért főként a révek mellé telepítette az új vásárhelyeket: ilyen volt a budafelhévizi és a komáromi Lél melletti „Gézavására”. Abból, hogy a budai Gézavására hospesei utóbb, a várba költözve, vásárhelyüket Szombathelynek nevezték, és hogy a krónika az I. Béla kezdeményezte reformok között sorolja fel a szombati vásározás elrendelését, biztosra vehetjük, hogy Géza volt a vásári reform tényleges megvalósítója, és Géza vásárai ténylegesen Szombathelyek voltak.

Könyves Kálmán gazdaságpolitikája és jogalkotása

Ismerünk olyan egyházi panaszt is, hogy Kálmán udvarnokokat vagy vámjövedelmeket vett vissza apátságoktól, de ebben a korban történt az is, hogy a kamaraispánok nem folyósították a Szent László által a budai egyháznak kiutalt évi 360 pensát.

Népesség, település, termelés, árucsere

A királyi és püspöki székhely magva a palotát és székesegyházat, valamit a tartozéképületeket (kápolna, káptalan, a szolgaszemélyzet házai, raktárak, istállók, börtönök stb.) befogadó vár volt; ezen kívül helyezkedett el a váralja (suburbium) a vásártérrel, plébániatemplommal, árusító bódékkal, kocsmával, néhány rangosabb kő- és faházzal és az egyszerűbb kézműves és agrárnépesség nádfedeles házaival. A királyi székhelyek (Esztergom, Székesfehérvár), több püspökvár és nagyobb prépostság, például Buda mellett a XI. század közepétől latin-vallon egyutcás kereskedő külvárosok – a nyugati wikek szerényebb hazai formái – létesültek, amelyek utóbb több helyütt a kereskedők védőszentjéről, Szent Miklósról nevezett templommal bővültek. E központok a távolsági kereskedelmi forgalmát növelte, hogy Könyves Kálmán bennük jelölte ki a nyugatról ideköltözött zsidók lakóhelyét. Forgalmukat és külső megjelenésüket tekintve nyugati értelemben véve is városnak tekintették őket.

Tollforgatók. A történeti irodalom megindulása.

A ma uralkodó felfogás szerint az ősgesta XII. századi folytatását az V. István kori krónikás, Ákos mester budai prépost]] korszerűsítette (1270–1272); ezt Kézai Simon kivonatolta, az elején kiegészítve a hun történettel (1280–1283), és a kettő egybeötvözéséből jött létre a budai ferencesek keze nyomáról árulkodó Magyar Krónika, amely 1330-ig terjedt. Ez XIV–XV. századi másolatokban és a Hess András kinyomtatta Budai Krónikában maradt ránk, de ez szolgált alapszövegül a Nagy Lajos kori Képes Krónikának is, amelybe egy elveszett – II. Géza vagy III. István kori – gestából is iktattak be részeket.

Kristó Gyula

Kézművesek

1255. évi adat szerint az esztergomi királyi kovácsok, illetve pénzverők az új pénz elkészítésének idejére, amíg a műhelyben dolgoztak (dones in fabrica laborabunt), feleségükkel és családjukkal Esztergomból költöztek át Budára, és a budai várban laktak.

Kereskedelem

A pesti polgárok is pereltek a veszprémi püspökkel a budai oldalon telepített szőlők dézsmája miatt. 1225-ben III. Honorius pápa, 1232-ben pedig a nádor döntött a veszprémi egyház javára. Sőt, ekkor még az a jogot is megkapta a veszprémi püspök, hogy a Szerémségből hozott és a budai oldalon kirakott borból tizedet vehetett.

Jó néhány egyház adományképpen sót kapott a királyoktól, s az ebből feleslegként megmaradó részt szabadon forgalomba hozhatta. Így jutott sóadomány birtokába Imre királytól a budai egyház, II. Endrétől pedig többek között a heiligenkreuzi, a borsmonostori apátság.


1148-ban bukkan fel Buda területén Gézavására.


II. Géza király 1148-ban Gézavására vámját, továbbá a pesti rév és Kerepes vámját, valamint az arra haladó hajók vámját, amelyek borral vagy sóval felmennek, vagy más árukkal leúsznak, a budai egyháznak adta.


Az útvámok és révek királyi eladományozása már a XII. század közepétől megszokottá vált, ha még egy ideig nem is volt túlságosan gyakori. A budai egyház mindenesetre már 1148-ban II. Géza bőkezűségéből vámokhoz jutott.

Alávetett népelemek

1214-ben pozsonyi várnépek kerültek a veszprémi egyház, 1225-ben szolgagyőri várnépek a budai szigeti Szent Mihály-egyház, 1227-ben erdélyi (Torda megyei) várnépek az esztergomi káptalan, 1239-ben pedig fehérvári várnépek a szekszárdi apátság tulajdonába részint II. Endre, részint pedig Béla erdélyi herceg, illetve király adományából.


Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név kővár kolostor falu
Budai vár X X
Budaszentlőrinci pálos kolostor X

Város

A városiasodás útján nagy lökést adott a németek beköltözése Pestre 1218–1225 között.

A német hospesek Ausztriából a Dunán jöttek. Telepítőjük az a Werner bécsi patrícius lehetett, aki pesti polgárként is rendelkezett a tatárjárás előtti években alsó-ausztriai földbirtokkal, s akinek leszármazottai vezető szerepet játszottak Buda életében. Werner a távolsági kereskedelemből meggazdagodott polgár alakját példázza. A középrétegbe tartoztak azok a német eredetű, német nevet viselő polgárok, két Henrik, Willam, Herbort, Pertold, akik a Gellérthegy déli lejtőjén kétszáz hold földet vettek bérbe szőlőtelepítés céljából. Bizonyosra vehető, hogy ezt bérmunkával műveltették. Az öt német egyike a harangöntők mestere volt, ez egy fontos fémfeldolgozó ipar pesti virágzására utal. A Pestre költöző németek szinte megérkezésük után azonnal szőlőtelepítésbe kezdtek a budai oldalon, ami dézsmapöröket idézett elő, hiszen a váci püspökség területén lakó pestiek a túlparton már a veszprémi egyházmegye területén szüreteltek. A tatárjárás előtti években azonban a pesti polgárok elismerték a veszprémi püspök dézsmajogát budai szőleikben.

Egyházi társadalom

A magyarországi klerikusok külföldi iskoláztatásáról lebbenti fel a fátylat az az 1183–1184. évi levél, amelyet a párizsi Sainte-Geneviève monostor apátja küldött III. Béla királyhoz. Ebből arról értesülünk, hogy a monostor iskolájában három magyar klerikus, Jakab, Mihály és Adorján tartózkodott, amikor társuk, Betlehem meghalt. E klerikusok Magyarországra visszatérve vezető tisztségekbe kerültek. Jakab prépost lett, hercegi kancellár, majd váci püspök, Adorján pedig III. Béla jegyzője, budai prépost és királyi kancellár, végül pedig közel két évtizeden át erdélyi püspök. A klerikusok legalább a préposti címig vitték, mint [[Barnabás budai prépost|Barnabás]], II. Géza jegyzője, aki budai prépost lett, de nem számított kivételnek, amikor püspöki méltóságra emelkedtek, mint ezt a fentieken kívül Péter székesfehérvári prépost és királyi kancellár példája mutatja, aki a XIII. század elején Győr püspöki székébe került.

Királyi hatalom, királyi vármegye a XII. században

Amikor Fulceriusnak III. István megengedte, hogy zalai birtokát a veszprémi egyháznak adja, a dolog tudóinak (conscii) sorában a nádor, az udvarispán, a veszprémi püspök, a budai prépost és néhány comes szerepelt. Az ispánok egyike, Janus krasznai ispán az ügynek nemcsak tudója (tanúja), hanem petitora és poroszlója is volt.

Világi előkelők

Kézai közlését oklevelek erősítik meg és pontosítják. Eszerint 1202-ben Imre király Benedek vajdának adta a III. Béla által a budai egyháztól vásárolt Nagymartont, majd ugyancsak ekkor az uralkodó megengedte Benedeknek, hogy a királytól kapott Nagymartont, illetve az Esztergom megyei Bajótot feleségének, Thota asszonynak adhassa jegyajádék fejében, illetve Konstancia kérésére mentesítette Thotát (aki a királynéval jött Magyarországra) a Nagymarton után a királynak járó adók fizetése alól.

Új vonások III. Béla belpolitikájában

1185–1186-ban a bizonyosan Párizsban tanult Adorján budai prépost, mint a királyi udvar kancellárja, a Kalán által kialakított okleveles szerkezetet fejlesztette tovább.

Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén

  • 1223-ban az uralkodó az Aragóniából beköltözött Simon comesnek, a Nagymartoni család ősének a Sopron megyei Röjtökőr földet juttatta, amely nevéből következtetve akkor vagy korábban királyi őrök (határvédők) földje lehetett. 1224-ben a győri egyháznak soproni várföldet adott vissza, a vasvári egyháznak pedig vasi várföldet adományozott. Ugyanebben az évben az oroszországi hadjáratban szerzett érdemeiért egy hívének a királyi erdőőrök földjéből örökített el. 1225-ben a buda-szigeti (a mai margitszigeti) Szent Mihály-egyháznak Jenő falubeli, azaz a Duna pesti oldalán, a Margitsziget közvetlen szomszédságában élő várnép-mansiókat juttatott, akik a távoli Szolgagyőr várszervezetébe tartoztak.
  • A legállhatatosabban talán Béla ápolta anyja emlékét. 1225-ben, még szlavón hercegként a topuszkói apátságot Gertrúd, szülei, valamint a maga lelki üdvéért hat Gora megyei nemzetség nyestadójából évi húsz márkával ajándékozta meg. 1227-ben a Buda melletti szigeti (a mai margitszigeti) Szent Mihály-egyháznak anyja lelki üdvéért egy malmot adott.

Magyarország a tatár támadás útjában

Nemsokára maga a nádor jött meg Budára, s beszá­molt a királynak, hogy március 12-én a tatárokkal az orosz kapuban csatát vívott, de vereséget szenvedett, elve­szítve csaknem összes emberét. A véd­te­lenné vált Vereckei-hágón át megindult a tatárok beözönlése Magyar­országra.

Írásbeliség

Az esztergomi, győri, budai, veszprémi és székesfehérvári káptalan, valamint a pannonhalmi konvent már 1210 táján hiteles helyi jelleggel adott ki okleveleket, más egyházi testületek utóbb kezdték el az okle­véladást.

Stílusirányzatok

  • Budai és zágrábi töre­dékek vallanak az esztergomiak itteni nyomairól.
  • Az osztrák példákat követő és számos korai gótikus elemet felvonultató műhely az 1220-as évektől kezdve hosszú évti­ze­de­ken át számos épületet emelt Magyarországon. Ez a műhely kezdte el 1223 után az óbudai királyi palotát, dolgozott az Ajnard-fiak 1258 előtt befe­jezett zsámbéki premontrei monostortemplomán, továbbá Veszprémben, ahol újjáépítette a Szent György, és felépítette a Gizella-kápolnát. Szerepe lehetett e műhelynek a budai domonkos templom és kolostor első épületének elkészítésében, a tatárjárást követően pedig hozzákezdett a szintén budai Nagyboldogasszony plé­bá­ni­a­temp­lom építéséhez.
  • Sajátságos stílus alakult ki a XIII. század középső har­ma­dá­ban a kolduló rendi építkezések, a budai domonkos templom vagy a margitszigeti domon­kos apácakolostor felépítése során. A kései romanika ornamentális vál­to­za­tos­ságának hát­térbe szorulása, a tudatos egyszerűségre törekvés jellemzi ezt a stí­lus­irányzatot.

Pach Zsigmond Pál

Előszó (3. kötet)

Ennek az eseménysorozatnak volt döntő állomása Budavár visszafoglalása, 1686 szeptembere, ha közvetlenül nem is jelentette még a török világ végét Magyarországon, de a főváros visszavívásával mintegy jelképezte az új korszak beköszöntét – azét a korszakét, amikor már nem a törökkérdés, az országegyesítés a magyar politika fő problémája.

Hegyi Klára

Hódítás, hatalom, földbirtokrendszer

E két évszázad alatt – a török történeti hagyomány szerint – a megtelepedésekor négyszáz családból álló törzs Kisázsia nyugati partjáról eljutott a Közel-Keletre és Egyiptomba, keleten szét­verte a perzsa sah seregét, flottája a Földközi-tenger országait nyugtalaní­totta, szárazföldi csapatai pedig, rendre megtörve a balkáni országok ellenállását, Buda alá értek.

A hódítás határai

Mint a továbbiakban részletesen szólni fogunk róla, 1541-től, Buda elestétől, hat hadjáratra — közülük kettőt a szultán személyesen veze­tett — és számtalan helyi hadműveletre volt szükség ahhoz, hogy a SzigetvárFülekGyula háromszög a kezükre kerüljön.

Sinkovics István

Országos pusztulás, helyi ellenállás

A mohácsi csatavesztés (1526. augusztus 29.) híre már másnap megér­kezett Budára, de időbe telt, amíg az ország távolabbi vidékeire is elju­tott.

A vészhírre Mária királyné Szalaházy Tamás veszprémi püspökkel, kancellárjával, Thurzó Elek tárnokmesterrel és Bornemissza János budai várnaggyal és pozsonyi főispánnal elmenekült Budáról, utánuk a német polgárság is elhagyta a várost. A híreket hamarosan megerősítették az akindzsik, akik szeptember 1-től mint a fergeteg száguldottak a Dunántú­lon végig, gyilkolták az embereket, kifosztották és felgyújtották a falvakat.

Szulejmán szultán a fősereggel szeptember 5-én indult meg a Duna mentén vezető úton az ország belsejébe, s 12-én érkezett Budára. A város polgársága nem fejtett ki ellenállást, sőt a meghódolás jeléül kulcsait a szultán elé küldte. Alig több mint egy emberöltővel Mátyás halála után Buda várába bevonult udvarával a török szultán, és a királyi palotában ülte meg a Kurban ünnepét. Budát és Pestet a török csapatok felégették, egyedül a palota épületeit kímélték, de azokat is kirabolták, az értékeket elszállították. A szultán csak addig várt, amíg a hajóhíd elkészült a Dunán, és hadserege átkelt a bal partra: szeptember 25-én elhagyta a fővárost.


Várday Szapolyai embere volt. Mária kevéssé bízott benne, nem is vitte magával Pozsonyba, sőt egyenesen a püspök értesítése nélkül távozott Budáról. Várday azonban a tragikus eseményektől és a baljós fejleményektől nem befolyásolva, Budáról azonnal Egerbe sietett, és — bár bandériuma Mohácsnál veszett — ellenállásra készült; mozgósítani próbálta egyházme­gyéje hadra fogható erőit.


Szapolyai nem indított komolyabb támadást a Buda felé tartó, majd visszavonuló törökök ellen, de — a forrásokból kivehetően — többször is igyekezett megzavarni itt-tartózkodásukat.


Az 1526 szeptemberében vívott harcok a török terveit nem befolyásol­ták, a  szultán sem útban Magyarország felé, sem Mohács után nem gon­dolt az ország birtokbavételére. Elsősorban azért nem, mert Buda messze esett a Török Birodalomtól, megtartása, az utánpótlás biztosítása súlyos nehézségekbe ütközött volna. 

Szapolyai János megkoronázása

  • A köznemesi irányzat korábbi legnagyobb eredménye az 1505. évi rá­kosi országgyűlés végzése volt, amely kimondotta, hogy ha II. Ulászló fiú utód nélkül hal meg. akkor csak magyart és csak Rákos mezején vá­lasztanak királynak. Ha pedig idegen fejedelmek akarják megszerezni Magyarországot, és fegyverrel támadnak rá, egyesített erővel megvédik az országot. A rákosi végzést tartalmazó október 13-i oklevelet a közne­mességet képviselő vármegyei követeken kívül 10 főpap és 53 főúr is alá­írta. A döntés ugyan nem hozott változást a budai udvar irányvonalában, a köznemesség azonban ismételten kísérletet tett arra, hogy az uralkodó környezetéből eltávolítsa az idegeneket.
  • Az országgyűlés megtartásának feltételeit persze biztosítani kellett. Szapolyai csapatai elfoglalták Budát, Esztergomot és Székesfehérvárt, majd a vajda magához vette a koronát, s hívei kíséretében 6 ezer fegy­veressel érkezett Fehérvárra.
  • Ferdinánd 4 személy – Szalaházy Tamás veszprémi püspök, a ki­rályné kancellárja, Brodarics István szerémi püspök, királyi kancellár, Bornemissza János pozsonyi főispán és budai várnagy, továbbá Thurzó Elek királyi tárnokmester – megnyerését tekintette különösen fontosnak. Hárman Budáról kísérték el a királynét, Brodarics István pedig a mohácsi csatatérről jutott el Pozsonyba.
  • A nádor meghívója megerősítette, hogy a királyné az országgyűlésen a közös védekezésről és a rendek szabadságának megtartásáról akar tárgyalni. Egyúttal célzott arra is, hogy Komáromot kényszerűségből választották az országgyűlés helyéül, mert Buda vagy a Rákos mezeje nem biztonságos.

A budai országgyűlés

Önálló cikk.

Az európai segély megnyeréséért

  • A budai országgyűlésen megmutatkozó egységes állásfoglalás nem jelentette egyúttal János uralmának belső szilárdságát.
  • Ferdinánd, akit 1527. február 24-én Prágában cseh királlyá koronáztak, más területeken is igyekezett felvenni a harcot Szapolyai ellen. Már februárban valamennyi magyarországi megyéhez és városhoz körlevelet intézett, amelyben a meghódolóknak védelmet és kegyet, ellenfele kitartó híveinek pusztulást ígért. Hogy ezeknek a felhívásoknak nem volt komoly foganatja, megmutatkozott János király márciusi budai országgyűlésének már ismertetett állásfoglalásában.

Újabb koronázás Fehérvárott

Jánosnak mindössze 3 ezer embere volt, a budai országgyűlésnek a felkészülést szolgáló rendelkezései végül is papíron maradtak. Maga János király kísérletet sem tett a Ferdinánd birtokában levő nyugat-magyarországi helyek visszafoglalására. Egyet1en eredménye Crni Jovan seregének szétverése volt, mert ezzel megszűnt a veszély, hogy egyszerre két oldalról támadják meg. Nem segített Szapolyai súlyos helyzetén a francia királlyal kötött szövetség sem, amelyet július elején Budán kihirdettek.


Ferdinánd csapatai július elején a Morvaországgal szomszédos területeken kezdték támadásukat, és több helységet elfoglaltak. A fősereg, amellyel maga Ferdinánd is Magyarország földjére lépett, a Dunántúlon nyomult előre. A sereg előtt Nádasdy Tamás haladt 300 lovassal. Jelentősebb ellenállás sehol sem mutatkozott. Győr, Komárom, Tata, Esztergom, Visegrád megadta magát, és a várakba idegen őrség vonult. Ferdinánd augusztus 3-án indult el Óvárról, és 20-án már Budán volt, amit János addigra elhagyott. A budai őrség parancsnoka Nádasdy Tamás lett. Pár nap múlva Ferdinánd mar innen küldte szét leveleit a megyéknek és a városoknak, azzal a felszólítással, hogy követek útján jelentsék hűségüket, majd szeptember 8-ra országgyűlést hirdetett Budára.


A tokaji vereség után a rendek sietve gyülekeztek Budán, ahol az országgyűlés megnyitását eddig a gyér érdeklődés miatt ismételten el kellett halasztani. Október 3-án a királyi palotában nyílt meg a főrendek gyűlése. Ferdinánd latin nyelvű beszédben ismertette a Mohács óta történteket, győzelmeit Szapolyai fölött, és bejelentette, hogy mindent megtesz az ország érdekében, de a rendek is álljanak mellette. A főpapok és főurak nevében Várday Pál esztergomi érsek azt válaszolta, hogy olyan királyra van szükség, mint Ferdinánd, aki nagy hatalommal bír, és több ország ura. Október 8-án a nemesek szabad ég alatt tartott gyűlésén a királyi kancellár beszélt, Ferdinánd pedig hozzáfűzte már többször hangoztatott ígéreteit, köztük a legnyomósabbat: a birodalom segítségét a török ellen. Szavaira egy köznemes válaszolt: ha Szapolyai nem téveszti meg a nemességet, és Ferdinánd leveleinek elfogásával nem zárja el a valóság megismerésétől, már a kezdettől Ferdinánd mellé álltak volna. A főrendek és a nemesek Szapolyait egyhangúlag a haza ellenségének nyilvánították, és Ferdinándot üdvözölték királyukként.

A országgyűlés ezután egy sor kérdésben rendelkezett. Elsősorban azokról intézkedett, akik még Szapolyai pártján álltak. A vele együtt Erdélybe távozóknak, név szerint felsorolt főrendi híveinek és a hivatalban levő összes vármegyei főispánnak Szent Katalin napjáig (november 25-ig) adtak haladékot, hogy Ferdinánd hűségére térjenek. A főrendek közül megemlítették Erdődy Simon zágrábi püspököt, Bánffy Jánost és Bánffy Antalt, Tahy Jánost és Homonnai Ferencet. Egyesekről viszont hallgattak, így például Werbőczy Istvánról; úgy látszik, róluk eleve lemondtak. Nem szóltak a János megbízásából Lengyelországban tartózkodó Frangepán Ferencről és Brodarics Istvánról sem, akik a megszabott időpontig nem is jelenhettek volna meg Ferdinánd előtt.

A II. Lajos halála és a budai országgyűlés közötti időszak királyi adományai közül csupán a Ferdinándtól és Mária királynétól származókat nyilvánították érvényesnek, megsemmisítették viszont János összes adományát és rendelkezését. Egyúttal a belső rend helyreállításáról és a jogbiztonságról kívántak intézkedni. Kimondották, hogy az 1526. év Szent Margit napjától (július 13-tó1) kezdve elkövetett összes hatalmaskodások ügyében 15 napon belül, halasztás nélkül ítéletet kell hirdetni, s ezt kiterjesztették a jövőben elkövetendő hasonló cselekményekre is. Határidő nélkül rendelkeztek az összes bűnesetek kivizsgálásáról, az ítélkezés módjáról, és súlyos büntetésekkel igyekeztek elejét venni annak, hogy a bűnösök a hatalmasokban pártfogókra találjanak.

Mivel János király egyébként is sikertelen kísérlete a vagyondézsma bevezetésére kedvezőtlen visszhangot váltott ki az anyagi érdekei iránt oly érzékeny rendek körében, visszatértek a szokásos adózáshoz. Minden porta után haladéktalanul 1 forintot, Gergely pápa napjára (március 12.) pedig további forintot szavaztak meg. Csak azokat a jobbágyokat mentesítették, akiknek nincsen 3 forint értékű ingó vagyonuk, valamint azokat, akiknek házát tűz pusztította el, és ingó vagyonuk nem éri el a 10 forintot.

Az országgyűlés kitűzte a koronázás időpontját. Perényi Pétert felszólította, hogy a királyi koronát haladéktalanul szállítsa Székesfehérvárra. Hozzájárultak, hogy az erdélyi nemeseket és a székelyeket levélben hívják fel Szapolyai elhagyására, sőt üldözésére. A szászok körében már eddig is bizonytalan volt János király helyzete; Ferdinánd embere, Reicherstorfer György már nyár óta ellene dolgozott.

1527. november 3-án Székesfehérvárott megismétlődött az alig egy évvel korábban lezajlott ünnepség, csakhogy most Ferdinánd fejére helyezte a koronát Podmaniczky István nyitrai püspök. A Budán hozott törvényeket a Szapolyai-párt vezetőre vonatozó újabb cikkellyel egészítették ki; a büntetés vagy kegyelem gyakorlását a királyra bízták. A nemesek minden húsz telek után egy lovast ígértek a török elleni hadjárat céljára. Ez korábbi rendelkezésekhez mérten kisebb megterhelést jelentett, és nem vall arra, hogy a rendek igazi erőfeszítést tettek volna a török elleni harc feltételeinek megteremtésére. A nagyobb áldozatokat vállaló márciusi országgyűlés óta elmúlt a nyár, és az ellenség nem támadott, talán Ferdinánd ígéretei is megnyugtatták a nemességet. Pedig a veszély jelen volt, egy portyázó török csapat Ferdinánd koronázása idején is csaknem Budáig nyomult előre.

Fél év telt el János és Ferdinánd budai országgyűlése között, és szinte hihetetlen fordulat játszódott le azóta. Márciusban a rendek egységesen állást foglaltak az idegen királlyal szemben, novemberben viszont megkoronázták Habsburg Ferdinándot, Jánost pedig a haza ellenségévé nyilvánították. Közben annyi történt, hogy Ferdinánd javarészt idegen csapatokkal, alig több mint 10 ezer emberrel Szapolyait a Tiszántúlra szorította. Az események alakulásában kétségtelenül része volt János királynak, aki nem készült fel a harcra. Emiatt még azok is elítélték, akik következetesen mellette állottak; Werbőczy például elkeseredetten panaszolta, hogy hasztalan próbálta Jánost erélyesebb fellépésre rávenni. De Szapolyai tehetetlenségén kívül a történtekben döntő mértében játszott közre a birtokos osztály magatartásának változása. A birtokosok – köztük azok, akikkel Ferdinánd már az országban való megjelenése előtt megállapodott - sorozatosan átálltak. Köztük a Sempte várának odaígérésével megvásárolt Török Bálint is, aki már azelőtt elhagyta Szapolyait, mintsem az távozott volna Budáról.

A budai országgyűlés után Ferdinánd megkezdte János birtokainak eladományozását.

A török védnökség

  • A bécsi udvarban úgy gondolták, hogy Szapolyaival már nem kell komolyan szám­olni. Az 1528 elején Budán összeült újabb országgyűlésen senki sem tudta, hogy vajon csak teljes megsemmisítésére kell-e fegyverkezni, vagy esetleg a török támadása ellen kell-e védekezni. Végül is kimondották: ha az ország védelme úgy kívánja, az összes főrendek és nemesek hadinépükkel, sőt összes jobbágyukkal vonuljanak hadba, s hajtsák be a Ferdinánd koronázásakor megszavazott hadiadó második felét is. Újabb intézkedéseket hoztak a Szapolyai-párt felszámolására is. Ismételten súlyos büntetést helyeztek kilátásba azokkal szemben, akik nem jelentek meg Ferdinánd előtt hódolatra, s elrendelték a látszatból behódolók igazi pártállásának kivizsgálását is. Végrehajtó hatalom hiányában azonban ezek a rendelkezések is inkább csak fenyegetést jelentettek, mint ahogyan papíron maradtak a szárazvámok eltörlésére és az 1526. évi török hadjárat óta elkövetett hatalmaskodások megbüntetésére hozott korábbi törvénycikkek is.
  • Buda Ferdinánd kezében volt ugyan, de az ország jelentős része ismét Jánosnak engedelmeskedett.

Bécs ostroma

A szultáni hadsereg a Duna jobb, Szapolyai a bal partján vonult az ország belse­jébe. Budát, amit a polgárság másodszor is magára hagyott, Ferdinánd várnagya, Nádasdy Tamás védte az utolsó napokban érkezett idegen zsoldosokkal és a meglevő magyar helyőrséggel. Bár a vár védőinek száma 2 ezer körül járt, az ostrom nem tartott sokáig. Előbb a város esett el, majd az idegen zsoldosok, Nádasdy megke­rülésével, a várat is feladták.

Az ország fővárosának eleste döntő csapás volt Ferdinánd uralmára.


Ferdinánd, ígéretei ellenére, nem küldött csapa­tokat az országba, és így Budán kívül csak Óvár fejtett ki egy ideig ellen­állást.


A birodalmi rendek azonban nem egyeztek bele, hogy a gyorssegélyt támadó háború céljaira fordítsák; erre az állandó segély szolgált volna, ezt azonban nem sza­vazták meg. A támadó háborút elvben ellenezték, mivel anyagilag és katonailag is kockázatosnak és veszélyesnek ítélték. A késedelmes és hiányos befizetések miatt nem tartották teljesíthetőnek a Ferdinánd kérte katonaság azonnali kiállítását sem. Kitartottak amellett, hogy a gyorssegélyt csak védekezésre lehet fordítani, ezért befizetése és csapatok fogadása a török sereg megjelenésével válik időszerűvé. Csak augusztus 20-án, amikor a törökök már Budához közeledtek, határozták el a segély behajtását.

Két kormány

A szultán – miután Budán megerősítette Jánost a királyságban, és a magyar főurakat engedelmességre intette - kivonult az országból. Ferdinánd várható támadásának kivédésére János király mellett Budán török csapatokat hagyott, s ugyancsak Budán maradt Alvisio Gritti is. A Porta bizalmas embere már Łaski konstantinápolyi tárgyalásai óta Szapolyai rezidenseként működött a török udvarnál, majd Magyarországra jött. Megkapta az egri püspökséget 22 ezer forintra becsült évi jövedelmével, és János király megtette kincstartójának is. A Porta bizalmas emberének ilyen fontos állásba juttatása Szapolyai kiszolgáltatottságának tagadhatatlan jele volt.

Amint másodszor is kivonultak a török hadak Magyarországról, a két király között ismét kiújult a harc. Ferdinánd, kihasználva a török bécsi vereségét, megkísérelte, hogy az országot újból birtokába vegye. Hadai az ország északi részében és Szlavóniában váltakozó sikerrel harcoltak. Eközben a két király újult erővel toborzott híveket: Ferdinánd a magyarországi vármegyékhez és városokhoz, János az osztrák rendekhez fordult; leveleikben mindketten a másikat tették felelőssé a történtekért, és saját politikájukat hirdették az ország érdekeit szolgáló megoldásnak.

János király már 1529. október 18-ra országgyűlést hívott össze Budára, de azután újabb időpontul 1530. február közepét jelölte meg. Az országgyűlés sok közös vonást mutatott a három évvel korábbival, bár nem volt olyan népes, mint az, mert a harctérré vált területek érthető módon nem képviseltették magukat. A tárgyalások középpontjában pénz és hadsereg gyors előteremtése állott. Minden jobbágytelekre 1 forint adót vetettek ki. A jobbágyok közül mindazoknak fizetniök kellett, akik 3 forint ingó vagyonnal rendelkeztek, valamint a szabadosoknak és az egytelkes nemeseknek is. Hogy a király azonnal pénzhez jusson, az országgyűlésen részt vevő egyházi és világi főrendeket és nemeseket kötelezték, hogy jobbágytelkeik arányában előre fizessék be az adót. Ez a korábban ismeretlen behajtási mód elejét vette volna a befizetés elhúzódásának. Az egyházi és világi nagyok jövedelmük arányában voltak kötelesek katonát állítani, a nemesek és más birtokosok pedig személyükben katonáskodni. Mindenfajta hadinépnek készen kellett állania, hogy a király hívására azonnal útra kelhessen. Az országgyűlés más végzései a belső rend helyreállítására irányultak. Elrendelték a szökött jobbágyok visszatelepítését, a hamis pénzt verők felkutatását és a Ferdinándtól jött levelek terjesztőinek megbüntetését.

János a törvényeket nyomban szentesítette, s így végrehajtásuknak nem volt jogi akadálya. Egyúttal kiépült Szapolyai központi kormányzata – függetlenül attól, hogy az országnak Ferdinánd mellett már volt kormánya -, részben olyanokból, akik már Mohács előtt is tisztségviselők voltak. A két párhuzamos kormányzat kiépülése félreérthetetlenül jelezte az ország kettészakadását. János nádorának Bánffy Jánost választották, aki II. Lajos udvarában királyi pohárnokmester volt. Az országbíró Pestyéni Gergely lett. A Báthori család somlyói ágából származó István már 1523-tól erdélyi alvajda, aki a szászokat Szapolyai pártjára hajlította, 1529-től pedig Erdély vajdája, most forma szerint megosztotta tisztségét Łaskival; a valóságban az utóbbit diplomáciai küldetések foglalták le. Gritti továbbra is megmaradt kincstartónak. Nádasdy Tamás, miután 1529-ben Buda megszállásával török fogságba esett, és innen Szapolyaihoz menekült, a király jövedelmeinek kezelője lett, ami a pénzügyek igazgatásának megosztását, a hatáskörök elhatárolásának bizonytalanságát jelezte.


Gritti, aki október 20-án - anélkül, hogy János levele Konstantinápolyban érte volna - visszaérkezett Budára, maga is küldött ki országgyűlési meghívókat, megtoldotta a király baljós célzásait, s az ingadozókat és engedetleneket a török tavaszi büntető hadjáratával fenyegette meg.

Ferdinánd serege Buda falai alatt

Önálló cikk.

A váradi béke

Fráter György küldöttét néhány hónappal a béke megkötése után fagyosan és bizalmatlanul fogadták Törökországban. Az okot sem titkolták: János megegyezett Ferdinánddal, ami nagy hálátlanság a részéről azután, hogy a szultán kétszer is átadta neki Budát.

János király halála

Ezért amint a szervezkedésről értesült, állapotos feleségét Budán hagyta, és gyenge egészsége ellenére 1540 márciusában Erdélybe ment, s útközben hadsereget gyűjtött.


Az erdélyi rendek még a tordai országgyűlés alatt titokban Ferdinándhoz fordultak: küldjön 12 ezer főnyi hadsereget, mert ilyen kedvező alkaalom máskor nem nyílik Erdély birtokbavételére. Erre azonban nem került sor, de János királyt Bécsből és Magyarországról is figyelmeztették, hogy ne üldözze a vajdákat, mert különben barátaik segítségükre fognak sietni. A császári követ pedig azzal kereste fel, hogy a török várható nagy támadása ellen együttes erővel védjék meg Buda várát.


Halálának hírére Ferdinánd, mintha a váradi megegyezés eddig megvalósult volna, János országrészének átadását kívánta. Budára Izabellához, Erdélybe a rendekhez, Konstantinápolyba a szultánhoz küldött követeket, az utóbbinak évi 30 ezer forint adót ajánlott fel az egész országra kiterjedő királysága elismerése fejében. Közben hadsereget állított készenlétbe arra az esetre, ha Budát fegyverrel kellene bevennie.


A versengésben a királyfi trónutódlásáért dolgozó csoport bizonyult a leggyorsabbnak. Elsőnek Werbőczy és Eszéki követsége ért a Portára. Meg kellett ugyan várniuk, amíg a szultán Budára küldött külön csausza útján megbizonyosodott a gyermek létezéséről, de októberben már azt jelenthették haza, hogy a szultán Magyarországot János Zsigmondnak adta.

A szultán döntésének hírére János király hívei Rákos mezején – nem szabályosan összehívott országgyűlésen - királlyá kiáltották ki fiát. Az ország kormányát Izabella királynéra és három tanácsosra, Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízták. Koronázásra azonban nem került sor, János Zsigmond a „Magyarország választott királya” címet viselte.

Ferdinánd kísérletei az ország birtokbavételére, katonai és diplomáciai eszközökkel, nem jártak eredménnyel. Fegyveres ereje, Leonhard von Vels vezetésével, nem is kísérelte meg Buda ostromát, megelégedett Pest és Visegrád elfoglalásával. Ferdinánd portai követe, aki nem más volt, mintJános király egykori szószólója, Hieronymus Łaski, csak azután érkezett Konstantinápolyba, amikor már János Zsigmond trónutódlása mellett döntöttek. A fegyveres akció miatt bosszús szu1tán Łaskit nem csak elutasította, de kilenc hónapi fogságra vetette. Az Erdélybe küldött Nádasdy Tamás sem ért el többet, csak azt tudta jelenteni Ferdinándnak, hogy nagy széthúzást talált az erdélyi urak között. Elsősorban a szászok megnyerését tartották fontosnak, de még ők is az erdélyi három nemzet gyűlése utánra halasztották döntésüket.

Ferdinánd a sorozatos kudarcok ellenére is tovább dolgozott, hogy az országot birtokába vegye. A királyné megnyerésére törekedett; arra az ellentétre próbált építeni, ami egyre mélyült Izabella és János tanácsosai között. A királyné idegen volt, nem ismerte a magyarországi helyzetet. Azt tette, amit atyja tanácsolt: először fia trónutódlását igyekezett biztosítani, utóbb Ferdinándhoz húzott; titokban tárgyalásokat kezdett vele Buda átadásáról, állítólag már a kárpótlásról is megegyeztek. Ingadozó volt és szeszélyes; félt a töröktől, de félt Ferdinánd ostromától is; uralkodásra vágyott, és egyre nagyobb ellenszenvet érzett Fráter György iránt, aki magához ragadta a vezetést, és vaskövetkezetességgel kitartott a törökbarát politika mellett, nem bízván abban, hogy Ferdinánd meg tudja védeni az országot.

Buda török kézen

Önálló cikk.

A gyalui egyezmény

  • Buda eleste ugyanolyan megdöbbenést váltott ki az európai közvéleményben, mint vagy kilenc évtizede Bizáncé. A törökök benyomultak a Duna-medencébe, Budát az iszlám előretolt bástyájává tették, és azt a rémképet idézték fel, hogy Magyarország elnyelésével közvetlenül fenyegetik majd a nyugatabbra fekvő országokat.
  • János király egész udvarának is, elsősorban Fráter Györgynek, szembe kellett néznie a tragédiával. A Barát, aki Szapolyai halála óta következetesen a váradi béke ellen dolgozott, Buda eleste után szakított korábbi politikai vonalával.
  • Ferdinánd 1542 áprilisában, Izabella júliusban hagyta jóvá a megállapodást. Ekkor már javában folytak a török elleni hadjárat előkészületei, melynek elsődleges célja Buda visszafoglalása volt, még mielőtt az ellenség végleg berendezkedik benne.

Katonai és diplomáciai próbálkozások a török visszaszorítására

A közvetlen cél Buda visszafoglalása volt, de nem tagadták, hogy a hadjárattól további eredményeket is várnak. A nehézkesség és az időpocsékolás azonban minden tervet meghiúsított. A gyülekezési időt májusra tűzték ki, a hadsereg azonban csak július 10-én indult el Bécsből Magyarországra, s a hadszíntérre két és fél hónap alatt érkezett meg. Közben vadászatokat rendeztek, a csapatokat semmittevés, fegyelmezetlenség és zsoldhiány bomlasztotta. Maga Joachim nem volt jártas a hadviselésben, haditanácsa sem tudott úrrá lenni a helyzeten. Végül úgy döntöttek, hogy Pestet foglalják vissza. Ez könnyebb feladatnak látszott, és azt remélték, hogy a bal parti város megszerzése megkönnyíti majd Buda ostromát. A német ágyúk a város falait törték, közben folytak a harcok a Pestről kitörő török lovassággal, mely el akarta vágni az ostromló csapatokat az élelmet hozó hajóktól. Október 5-én néhány kisebb csapat rohamot kísérelt meg Pest falai ellen, de nem sikerült behatolni a a városba. Másnap a haditanács a visszavonulás mellett döntött.

Az ostrom megszüntetését azzal indokolták, hogy Pest önmagában amúgy is tarthatatlan lenne, s török felmentő sereg is közeledik. Az olaszok s főleg a magyarok elégedetlenségét Joachim a hadműveletek folytatásának reményével próbálta csillapítani: azt állította, hogy a birodalmi csapatok csak téli szállásra vonulnak. A valóságban azonban a komoly erőt képviselő hadsereg a hideg miatt és járványoktól megtizedelve teljesen felbomlott, még felszerelése egy részét is az ellenségnek hagyta. Ferdinánd már hiába emlegette a birodalmat ért szégyent és gyalázatot bátyjának írt levelében, és hiába hangoztatta, hogy jobb lett volna bele sem fogni a vállalkozásba. A hosszú évek óta várt és Buda eleste után az ország szempontjából létfontosságú birodalmi sereg érthetetlenül elpazarolta a hadviselésre alkalmas hónapokat, és akkor kezdett a hadműveletbe, amikor hosszabb vállalkozásra az időjárási viszonyok miatt már nem volt lehetőség.

Az elégedetlenkedő magyarokat Ferdinánd azzal igyekezett leszerelni, hogy elfogatta Perényi Pétert, a magyar csapatok főkapitányát, mert a vád szerint összejátszott a törökkel, és lefoglalta az egri püspökséget. A törvénytelen lépés azonban csak tetézte a visszavonulás miatti elkeseredést. A magyarok távoztak a táborból, Thurzó Elek helytartó pedig lemondott tisztségéről. Perényi Péter, a korszak hatalomra törő és eszközökben nem válogató szereplője bűnbak volt a kudarcért: kés6bb kiszabadult ugyan a bécsújhelyi börtönből, de hamarosan meghalt.

A katonai lépésekhez hasonlóan balul ütöttek ki Ferdinánd diplomáciai kísérletei is. 1541-ben követe útján a szultán hadjáratát próbálta elhárítani, Buda eleste után többször is adót – 1542-ben évi 50-100 ezer forintot – ajánlott fel, ha a szultán átengedi neki Magyarországot. Próbálkozásai azonban sorra eredménytelenek voltak.

Az oszmán hatalom új hódításai

  • Szulejmán szultán 1543-ban hatodszor vezette hadait Magyarországra, távolabbi célja állítólag újból Bécs volt. Elfoglalta Valpó várát, majd július elején átkelt a Dráván. Siklóson, amikor az ellenség a belsővárig jutott, a várnagy céltalannak tartotta a további harcot, és szabad elvonulásra feladta a várat. Pécs védői meg sem várták az ostromot, más megerősített helyekre menekültek; Szászvár is megadta magát. Július 22-én a szultán Budára érkezik, majd egyenesen Esztergomhoz vezette seregét, hajókon vontatott ágyúi a Dunán követték.
  • Mehmed budai pasa és az esztergomi bég a török várak őrségét összevonva, Visegrádgot fogta ostrom alá, mert veszélyeztette összeköttetésüket Buda és Esztergom között. A Duna-parti Alsóvár megadta magát, a Fellegvár azonban Amadé Péterrel az élen állta az ostromot, amíg csak az ivóvíz hiánya lehetetlenné nem tette a további védekezést. Segítség nem jött, végül a Fellegvár is feladta a harcot. A török szabad elvonulást ígért, de szószegő módon lemészárolta a védőket. Ennek hamar híre ment. Nógrád őrsége a török közeledésekor elmenekült, Hatvan várát a kapitányok felgyújtották, és az őrséggel együtt távoztak. A budai pasa helyrehozatta a várat, és katonaságot helyezett el benne. Az előző évben és a most elfoglalt várakkal a török Buda körül valóságos védelmi övezetet épített ki, hogy egyik oldalról se lehessen közvetlenül megtámadni.
  • A budai pasa után a boszniai is megindult: elfoglalta Velike várát a Dráva-Száva közén, majd, miután Budáról erősítést kapott, Monoszlót is birtokába vette.

Új védelmi vonal kialakítása

Buda elfoglalása és az utána következő események több szempontból is egyszerűsítették - ugyanakkor hazánk számára még súlyosabbá tették – a Mohács óta szinte áttekinthetetlen helyzetet. Egyértelművé vált a török magyarországi célja. 1521-ben és 1526-ban Szulejmán nyilvánvalóan a déli védelmi vonalat akarta megsemmisíteni, a Szerémség birtokában akarta ellenőrzése alá vonni az országot. 1529-ben Bécset ostromolta, s minden bizonnyal az 1532. évi hadjárat célja is Bécs megtámadása volt. Mindkét vállalkozás hatalmas erőfeszítésbe került, s nem valószínű, hogy a szultán csupán erőfitogtatásra és a Habsburgok magyarországi igényeinek elhárítására szánta. Nyilván többre tört, de a két hadjárat kudarca után rá kellett jönnie, hogy Bécs elfoglalása meghaladja a török haderő teljesítőképességét. A mediterrán éghajlathoz szokott törökök nem telelhettek a zordabb időjárású Magyarországon, a fősereg több hónapos, a katonákat elcsigázó felvonulása pedig felemésztette a hadakozásra alkalmas időszakot. A nagy távolság lehetetlenné tette az emberveszteségek, a fegyverek és a lőszer pótlását is. A szultán belátta, hogy távoli céljairól le kell mondania. Ekkor még nem vette birtokába Magyarországot sem, hanem megelégedett János hűbéres királyságával.

János király halála megváltoztatta a magyarországi helyzetet; a szu1tán Buda megszállása mellett döntött, hogy ne Ferdinánd szerezze meg azt. Az 1542. évi hadművelet azonban megmutatta, hogy a birodalom egybefüggő területeitől távol, magányosan álló török Buda veszélyben van. A szultán közvetlen célja tehát Buda védelmi övezetének kialakítása lett: ezt a célt szolgálták az 1543-1545. évi várfoglalások. A meghódított, most már török várak viszont nemcsak Buda védelmét és dunai utánpótlását biztosították, hanem további támadások kiindulópontjaivá váltak. Őrségük összevonásával 10-12 ezer főnyi sereg indulhatott támadásra; a Dráván túlról és Boszniából további 8-9 ezer gyorsan mozgósítható katonát lehetett erősítésül küldeni.

Egyszerűsödött a helyzet azzal is, hogy Buda elfoglalása után lényegileg megszűnt a két király harca a területi megosztás körül; Magyarország nyugati és északi része most már egyedül Ferdinándhoz tartozott. A török közbeékelődése tragikus módon egyszerűsített: a szétszakított ország harmadik darabja választotta szét immár az első kettőt. Az Izabellának és János Zsigmondnak adott keleti országrész a gyakorlatban nem számított egyenértékűnek János királyságával. Bár a középkori magyar állam hagyományait folytatta, hosszú időre szólóan messze került attól, hogy az egész ország egyesítésének igényét hordozza. Még az is kérdéses volt, hogy e keleti területek a szultán adófizetőjeként egységes állammá szervezhetők-e, tudják-e teljesíteni az állami feladatokat.

Kiderült az is – még ha voltak is, akik nem akarták tudomásul venni -, hogy a császár és a Német Birodalom a nyugat-európai konfliktusok és a német fejedelemségek ellentétei miatt nem tud megfelelő haderőt küldeni a török kiűzésére: ittlétével tehát hosszabb időre számolni kell, és ez egyet jelent az ország megosztottságának állandósulásával. Ezzel az is bebizonyosodott, hogy a törökbarátsággal az országot nem lehet megmenteni, minden erővel védekezni kell ellene.

A török céljának változásával változott a magyar politikusok célja is. Korábban a Szerémség és a déli védelmi vonal visszaszerzésére, az ország területi egységének helyreállítására törekedtek. 1541 után Buda visszafoglalása és a török kiűzése lett a távlati cél, a közvetlen cél pedig az ellenség terjeszkedésének megállítása.


Ritka volt az olyan hely, mint Eger, ahol itáliai építészek bevonásával már Buda eleste előtt megindult az építkezés.

Fegyverszünet. Béke a törökkel.

A török elleni védelem kiépítését valamelyest megkönnyítette, hogy 1543 óta a szultán nem vezette seregét Magyarországra, 1545-től pedig az itt állomásozó török őrségek terjeszkedése is szünetelt. A török ekkorra már biztosította Buda védelmét, továbbá a fővároshoz vezető szárazföldi és vízi utat; érdekei ugyanakkor keletre, a grúzokkal szövetkezett perzsák ellen szólították.

Erdély helytartója

Buda eleste után a gyalui egyezmény jelölte ki a szétszakított országrészek egyesítésének útját.

A gyulafehérvári egyezmény

  • A múltból pedig intő példa, Buda tragédiája idézte fel azt a rémképet, hogy a török ráteszi kezét a számára bizonytalanná vált Erdélyre is.
  • Amiért Buda elvesztése óta dolgozott, beteljesedett: Erdély és a Tiszántúl Ferdinánd uralma alá jutott, a királyi Magyarországgal együtt harapófogóba zárták a török területet. A siker ára a Szapolyai család trónigényének feláldozása volt. Nem teljesült János király végakarata, hogy fia kövesse a királyságban; Buda tragédiája után a Barát belátta, hogy a török veszély elhárítása az ország elsődleges érdeke.

Fráter György meggyilkoltatása

  • A bizalmatlanság kezdettől élt az Erdélybe küldött idegenekben és magyarokban. Különösen az idegenek nem tudtak kiigazodni Erdély belső viszonyain; nem értették, hogy az erdélyiek ellentétes érdekek ütközőjén, a „török torkában” élnek, s ez óhatatlanul nyomot hagy magatartásukon. Erdélyről az a felszínes ítélet alakult ki, hogy „tündéres” (szemfényvesztő), lakói „csodálatos emberek”, felfogásukat máról holnapra változtatják. S bár Fráter György maga is nemegyszer hevesen kikelt a kárhoztatott erdélyiek ellen, az idegenek mégis benne látták az ingadozó erdélyi politika megtestesítőjét. A Fráter Györgyre vetített ítéletet azután tetézték a személyére szóló gyanakvással. Szemükben a Barát felkapaszkodott, ijesztő hatalomra és gazdagságra jutott kámzsás remete maradt, aki meghiúsította a váradi béke végrehajtását, Budát a török kezére juttatta, s talán most is csak azon dolgozik, hogy Ferdinánd segítségével megszabaduljon Szapolyai János családjától, majd a király kijátszásával maga vegye át Erdély kormányzását.
  • A váradi béke 1538-ban a két részre szakított ország egységének helyreállítását célozta, hogy közös erővel lehessen védekezni a török ellen. Miután a szultán elfoglalta Budát, és az ország három részre esett szét, ugyanezt a célt szolgálta a királyi Magyarország és Erdély egyesítéséről szóló gyulafehérvári egyezmény.

Az 1552. évi hadjárat. Eger védelme.

Elsőnek ugyanis Hádim Ali budai pasa indult meg; a tavaszi áradás elvonultával, júniusban Veszprémre támadt. Egy hétig törette a falakat, mire az őrség egy része szökni próbált. Az ostromlók azonban levágták őket, s így még könnyebben birtokba vehették a várat. A pasa ezután visszavonult a Dunántúlról, s kétheti budai pihenő után északnak, a bányavárosok védelmi vonala ellen fordult. Először az esztergomi érsek hajdani vadászkastélyát, a rosszul megerősített Drégelyt támadta meg. A váracskát a jobbágysorból katonáskodással kiemelkedett Szondi György védte 150 emberével. Bár a vár tornya összeomlott, Szondi mégis visszautasította Ali feltételeit; megsemmisítette a várban levő értékeket, és a romok között halt meg. Az Ipoly menti Ság és Gyarmat őrsége viszont meg sem várta a támadást, Szécsény védői pedig felgyújtották a várat, és elmenekültek. Hollókő még az ostrom előtt megadta magát, Bujákot néhány napi ágyúzás után hagyták el katonái. A török seregek jószerével sehol sem találtak komoly ellenállásra.

Miután a bányavárosok első védelmi övezetét könnyűszerrel elfoglalta, Ali visszatért Budára.


Egert már Buda eleste után az országos védelem egyik oszlopának, a „Felvidék kapujának” szánták, de korszerűsítése csak 1548-tól indult meg igazán, amikor a király átvette a Perényi családtól, majd az egri püspöktől.

Ferdinánd lemond Erdélyről

Ferdinánd fél évre fegyverszünetet kötött a budai pasával, Verancsics Antal pécsi püspököt és Zay Ferencet, a dunai flottilla parancsnokát pedig a Portára küldte, hogy Magyarországért és Erdélyért fizetett adó ellenében újabb békét kössön.

János Zsigmond fejedelemsége és a székely felkelés

1556-ban Ferdinánd lemondott ugyan Erdélyr6l, de ezen csak az egykori vajdaságot értette, ragaszkodott viszont a Buda eleste után Erdélyhez csatlakozott magyarországi vármegyékhez.

Szulejmán utolsó hadjárata. Szigetvár.

1555-ben Tojgun budai pasa a Balatontól délre fekvő területeken terjeszkedett. Sorra elfoglalta az őrségüktől magukra hagyott várakat: Kaposújvárat, Korotnát és Babócsát.

Támadása váratlan volt, Szigetvár és Kanizsa veszélybe került, a környező területek lakossága menekülésre készült. A védekezésre alig volt katona. Nádasdy Tamásnak mintegy 300 lovasa és 100 gyalogosa volt, Komáromból 100 gyalogos és 8 lovas érkezett táborába. A császári hadak főparancsnoka, Sforza-Pallavicini a nádoréhoz hasonló erőkkel rendelkezett. Így meg sem kísérelték, hogy szembeszálljanak a törökkel; a Rába közelében várták a fejleményeket. A pasa azonban megelégedett azzal, hogy a három vár elfoglalásával előkészítette a további támadást Szigetvár ellen, és visszavonult. Hamarosan nagy hadsereg vette ostrom alá Szigetvárt. 1556 elején ismét az 1552-ben harciasnak megismert Hádim Ali lett a budai pasa, s egyenesen Szigetvárra támadt. A török hadvezetés meg akart szabadulni a dunántúli területeit zaklató és dunai szállítását akadályozó szigetvári őrségtől, de a támadásnak nyilván azt a szerepet is szánta, hogy Izabella és János Zsigmond visszatértéig lekösse Ferdinánd erőit.

A gyengén megerősített és rosszul ellátott vár parancsnokságát az év elején Horváth Stancsics Márkó vette át, s néhány száz katonájával, Ali pasa megdöbbenésére, egy hónapig állta az ostromot. Ekkor kívülről jövő segítség mentette meg a várat a végveszélytől. A Nádasdy Tamás vezetése alatt gyülekező, külföldi zsoldosokkal kiegészülő magyar hadsereg Ali megtámadására nem volt elegendő, arra viszont igen, hogy megostromolja Babócsát. A vállalkozás négy napra elvonta Ali seregét Szigetvár alól. A védők pedig jól kihasználták az időt, valamennyire kijavították a falakat, lecsaptak a török élelmiszerkészletekre, és megakadályozták, hogy a visszatérő ostromlók elfoglalják megelőző állásaikat. Ali július végén visszavonult Pécsre: Szigetvár kiállta az első ostromot.

A budai pasa eközben Szatmárt támadta meg, a császári csapatok az északi Balaton-parti Hegyesd vára visszafoglalásával és lerombolásával válaszoltak. Mielőtt azonban a csatározás itt komolyabbá vált volna, Konstantinápolyban nyolcéves időtartamra megszületett a béke.


Schwendi sikerei és a szatmári megállapodás híre felbőszítették a szultánt. Miksától azt követelte, hogy Tokajt és Szerencset is bocsássa vissza Erdélyhez, a budai és a temesvári pasát pedig János Zsigmond megsegítésére utasította. A Debrecen alatt szeptemberben egyesülő erdélyi és török csapatok elfoglalták a Zaránd vármegyei Pankotát, de már szeptember 18-án fegyverszünetet kötöttek a Kisarnál táborozó Schwendi Lázárral, aki ezután téli szállására, Kassára vonult.


Elsőként, június elején Arszlán budai pasa fogta ostrom alá Palotát, de a védők Thury György vezetésével ellenálltak. A pasa kudarcát ezután komoly veszteségek súlyosbították; Eck von Salm győri főkapitány csapatai a dunántúli felkelőkkel visszafoglalták Veszprémet és Tatát; majd kisebb várak: Vitány, Gesztes, Csókakő és Zsámbék felszabadításával csaknem Esztergomig hatoltak. A szultán Magyarországra érkezve, a vereséget vereségre halmozó budai pasát kivégeztette.

Zimányi Vera

A külkereskedelmi forgalom föllendülése

E váci vámon zömmel (mintegy 90%-ban) exportárukat, elsősorban élő állatokat vámoltak el. A hódoltság másik nagy kereskedelmi központjában, Budán, sokkal nagyobb arányban szerepeltek az importáruk is. Itt három teljes évből ismertek a vámbevételek: 1571-ben kerekítve 432 ezer akcse (8640 forint), 1573-ban 361 ezer akcse (7220 forint), 1580-ban pedig 406 ezer akcse (8120 forint) összeget értek el, ami 172 800, 144 400, illetve 162 400 forint vámértéknek felel meg.

A török terület adatainak értelmezése azonban problematikus, mert e vám nem török részről szedett szabályos külkereskedelmi vám volt, hanem egyfajta forgalmi vám, ami független volt attól, hogy bel- vagy külföldről származtak-e a felsorolt áruk. A kivitt élő állatok tekintélyes részét minden bizonnyal a királyi Magyarország területén hajtották tovább nyugat felé, itt tehát újra, magyar részről első ízben elvámolták az állatokat, s így szerepelnek a magyaróvári, szenci vagy egyéb vámhivatalok adatai között, amiként a váci és budai török vámhivatalok adatai között is. – A váci és budai török vámhivatalokon kívül még több kisebb török vámállomás működött; számadásaik még nincsenek feldolgozva.

Erdély kelet felé irányuló kereskedelmi forgalmáról szintén nincs átfogó képünk. A szász városok a 16. század elején még megőrizték a keleti fűszerek szállításában játszott fontos szerepüket: Kassára például még e városok közvetítésével jutott el a fűszeráru a Török Birodalomból. A század végére azonban megfordult a helyzet: a kassai polgárok Bécsből biztosították fűszerszükségletüket. Ez a változás nemcsak a magyarországi fejlődést tükrözi, hanem az országon kívül álló gazdasági erők jelentős átalakulását is: a 16. század végén, a 17. század elején megrendült a Török Birodalom „belső” kereskedelme. Ezzel függ össze az a jelenség is, hogy az ország belsejébe, Budára dunai hajókon szállított rakományok török tulajdonosait egyre inkább felváltották a balkáni eredetű görög, örmény, zsidó kereskedők, akik azután a következő évszázadban a magyar városok némelyikében is jelentékeny szerephez jutottak,

6. táblázat

A magyarországi szövetimport összetétele 16. századi vámjegyzékek alapján végben (illetve bálában)
Szövetféleség Végenkénti vámkivetés (dénár) Zsolna, 1530 Nyugat-Magyarország, 1542 Kassa, 1555 Vác Buda, 1571 Bártfa, 1577-1591 között 7 év átlaga Lőcse, 1583-1589 között 7 év átlaga Eperjes, 1583-1589 között 6 év átlaga Kassa, 1585 Kassa, Lőcse, Eperjes együttes behozatala, 1597





1558-1559 1560-1561 1563-1564





Elsőés másodrendű luxusszövetek (selymek 400-150 20 . 5 - - - - 0,5 6 4 27 70
Harmadrendű selymek (taffota) 100 - - - - - - - - 8 5 15 55
Nyugat-európaiposztók
stamerés purpian 100 52 . 9 - - 18 46 2 3 1 41 45
londis 100-40 66 . 26 - - - - 12 3 6 27 56
Karasia 50-30 - . 1054 90 750 520 1128 50 51 65 485 1048
Közepes olasz (Bergaman) 50 - . - 18 - 22 1 - - - - -
Másodrendű alsó-rajnai (aacheni) 50 3 bála + 15 vég 1 bála - - - - - - - - - -
Délnémet (nürnbergi) 50-25 100 2763 726 - 570 246 217 5 - - - -
Hesseni-szász 25 2 6496 36 - - - - - - - - -
Sziléziai 25-3 982
6957 3600 3000 1015 1309 805 315 265 1521 1554
Cseh-morva 20-10 925
118 1800 2700 1974 1519 - 42 13 186 929
Lengyel 10 - . 208 - - - - - - - - -
„Nouvelle draperie”
vegyes alapanyagú szövetek 100-20 - . 2 - - 2 - - 118 43 27 149
Összesen - 2237 9284 9141 5508 7020 3797 4220 874,5 546 402 2329 3906

7. táblázat

A magyarországi szövetimport összetétele 16. századi vámjegyzékek alapján százalékban
Szövetféleség Zsolna, 1530 Nyugat-Magyarország, 1542 Kassa, 1555 Vác Buda, 1571 Bártfa, 1577–1591 között 7 év átlaga Lőcse, 1583–1589 között 7 év átlaga Eperjes, 1583–1589 között 6 év átlaga Kassa,1585 Kassa, Lőcse, Eperjes együttes behozatala, 1597




1558–1559 1560–1561 1563–1564





Első- és másodrendű luxusszövetek (selymek) 0,89 . 0,05 - - - - 0,05 1,10 1,00 1,16 1,79
Harmadrendű selymek (taffota) . - - - - - - - 1,46 1,24 0,64 1,41
Nyugat-európai posztók
stamet és purpian 2,33 . 0,10 - - 0,47 1,09 0,23 0,55 0,25 1,76 1,15
londis 2,95 . 0,28 - - - - 1,37 0,55 1,49 1,16 1,43
Karasia - . 11,53 1,63 10,68 13,70 26,73 5,72 9,34 16,16 20,82 26,83
Közepes olasz (Bergaman) - . - 0,33 - 0,58 0.02 - - - - -
Másodrendű alsó-rajnai (aacheni) 4,02 0,27 - - - - - - - - - -
Délnémet (nürnbergi) 4,47 29,76 7,95 - 8,12 6,48 5,14 0,57 - - - -
Hesseni-szász 0,09 69,97 0,39 - - - - - - - - -
Sziléziai 43,90
76,11 65,36 42,74 26,73 31,02 92,10 57,70 65,92 65,31 37,79
Cseh-morva 41,35
1,29 32,68 38,46 51,99 36,00 - 7,69 3,23 7,99 23,78
Lengyel - . 2,28 - - - - - - - - -
„Nouvelle draperie”
vegyes alapanyagú szövetek - . 0,02 - - 0,05 - - 21,61 10,70 1,16 3,82
Összesen 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00 100,00

Az örökös jobbágyság kialakulása

Az államhatalmak a költözési tilalom megszüntetése mellett foglaltak állást, Szapolyai János híveinek 1530. évi budai országgyűlése – mint korábban láttuk – az 1514. évi törvények előtti költözési gyakorlatot engedélyezte.

A városhálózat és a városok fejlettségi színvonala

Egyetlen nagy, központi jellegű város, Buda, elegendő volt az ország számára, Erdélyben ugyanezt a funkciót töltötte be Kolozsvár.


1529. szeptember 8-án Budán a törökök a várbeli német őrséget a szabad elvonulás ígérete ellenére is lemészárolták, a Budán maradt német polgárok nagy része is elpusztult. János király is azonnal megkezdte a hozzá hűtlen Ferdinánd-párti polgárok házainak elkobzását. A gazdag német kereskedők mellett kézművesek is elhagyták a várost, sokan Pozsonyba, Kassára, Kolozsvárra költöztek, kinek merre volt kapcsolata, rokonsága. János király megnemesítette a mellette kitartó budai polgárokat. A megnemesített, de leggazdagabb – német – polgárait elvesztett város igyekezett megtalálni a módját, hogyan élhet az új körülmények között. A város ereje, fénye azonban megtört. Az udvar menekülése után a luxusiparágak mesterei is elhagyták a várost, helyüket a délvidéki mezővárosok török elől menekülő kézművesei foglalták el, akik természetesen csak sokkal alacsonyabb színvonalú termékeket tudtak készíteni. A megmaradt kereskedők igyekeztek továbbra is fenntartani kapcsolataikat Nagyszombat, Selmecbánya és az északnyugati városok polgáraival. A helyzet kilátástalanságát azonban biztos ítélőképességgel mérték fel a Fuggerek: az 1530-as évek elején képviselőjük elhagyta a várost. 1541 után pedig nagy számban tűntek fel a Balkánról felhúzódó török és más balkáni kereskedők, akik hamarosan magukhoz ragadták az áruforgalom jelentős részét.

1541-ben egy megrendült, a korábbiakhoz mérten elszegényedett, de az egykorú Magyarországon belül még mindig a legnépesebb városegyüttest képviselő Buda és Pest került török uralom alá.

Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

Az iparos-nevet viselők megoszlása a budai szandzsák mezővárosaiban a 16. század derekán
Város Adózó háztartásfők Az iparos-nevet viselők
száma száma százaléka száma százaléka
1546 1562 1546 1562
Buda 388 244 94 24 80 33
Buják 34 68 4 12 11 16
Cegléd 187 185 25 13 15 8
Földvár 127 105 28 22 22 21
Kecskemét 278 399 53 19 71 18
Nagykőrös 101 180 11 11 21 12
Nagymaros 92 217 22 24 46 21
Óbuda 59 40 5 8 4 10
Pest 127 98 35 28 37 38
Ráckeve 548 748 159 29 217 29
Tápiószecső 42 46 10 24 8 17
Vác 208 546 49 24 58 24
Vál 125 75 14 11 18 24
Visegrád 25 0 8 32 - -
Összesen 2342 2651 517 20 608 23

Gondos vizsgálódások azt mutatják, hogy e korszakban az ipari foglalkozást jelölő nevek tényleges ipari tevékenységet jelölnek. A 11. táblázatban figyelemre méltó, hogy Ráckevének több iparosa volt a vizsgált években, mint a lehanyatlott Budának, Pestnek és Óbudának együttesen, és valamennyi helységben együttesen 23% a kézművesek aránya, vagyis annyi, mint a szabad királyi városokban általában.

Sinkovics István

A magyarországi központi igazgatás

A pénzügyi igazgatás Magyarországon is külön ágát alkotta a kormányzatnak. Ferdinánd nemcsak Alsó-Ausztriában, Felső-Ausztriában és Csehországban szervezett külön kamarát Bécs, Innsbruck, illetve Prága székhellyel, hanem Magyarországon is, először Budán, a meglevő alapok továbbfejlesztésével. 1528-ban Gerendi Miklós erdélyi püspök, kincstartó mellé 4 tanácsost nevezett ki, köztük a budai várnagyot és a budai udvarbírót. Az előbbi a budai várhoz tartozó birtokok ügyeit intézte, az utóbbi pedig ezek jövedelmeit kezelte, és az udvar költségeiről gondoskodott. A Magyar Kamara 1528. évi első utasítása követte a Cseh Kamara részére az előző évben adott mintát. Hatásköre a kincstartóénál szélesebb volt: a Magyar Korona Országainak egész területére és az összes kincstári jövedelmekre kiterjedt. Az országgyűlés 1536-ban úgy rendelkezett, hogy minden hadiadónak is ide kell befolynia, és minden kiadást a kamara utalványozzon. Az akkori pénzkezelés általános gyakorlata szerint azonban a beszedett összegeket, még mielőtt a kamarához befolytak volna, közvetlenül felhasználták. A jövedelmek pénztári kezelése így ténylegesen szűk körre szorítkozott, de a kamara igazgatta a jövedelemkezeléssel foglalkozó hivatalokat, ellenőrizte számadásukat. Évenként jelentést küldött a királyhoz, pénztári elszámolással. Utasítása szerint a testületként működő Magyar Kamara közvetlenül a királytól függött; a valóságban azonban az Udvari Kamarán át tartotta a kapcsolatot az uralkodóval. A török támadás miatt a Magyar Kamarának már 1529-ben menekülnie kellett Budáról, és a király 1531-ben Pozsonyban szervezte újjá.

A felső bíráskodás

A török uralom előtti nyolc tárnoki városból Buda és Pest elveszett, viszont újként vették be a 16. században Szakolcát. A tárnoki széken a tárnokmester bírótársai a tárnoki városok küldöttei, polgárok voltak. Ez a bíróság évenként mintegy tíz napig ítélkezett Pozsonyban, többnyire Szent György napjától. Törvénykezése azonban gyakran elmaradt, Mohácstól a század végéig mindössze 20 alkalommal ült össze. A tárnokszék ítélkezésének alapjául a 15. században rendszerezett tárnoki jog szolgált, e kódexnek azonban csak töredékeit menekítették el Buda elfoglalásakor.

Várak, kastélyok, őrházak

Főleg azokon a helyeken volt nagyobb számú török katonaság, amelyek a Magyarország felől várható támadás irányába estek, így Budán 2325-en, Pesten 1800-an, Esztergomban és Párkányban 1902-en, Székesfehérváron 1647-en, Szolnokon 905-en, Szigetváron 560-an szolgáltak.

A fejedelemség területi kialakulása

Buda elfoglalása után a szultán az uralma alá vont országrésztől keletre eső területeket átengedte János Zsigmondnak. Ide számították az erdélyi vajdaságot, a Tiszántúlt, Kassa vidékét és az ország északkeleti részét, a pontos határok kijelölése nélkül. A megosztottságot a kortársak átmeneti megoldásnak tekintették. Az Erdélyi Fejedelemség mint a királyi Magyarország melletti, önálló államalakulat a hatalmi erőviszonyok következtében jött létre. A keresztény Európa és az oszmán világ erejének hatósugara – amint erre a régebbi és az újabb történetírás rámutatott – nagyjából az Erdélyi Fejedelemség területén ért véget. Erdély fejedelme támaszkodhatott ugyan a törökre, de a szultán védnöksége kétélű fegyver volt. Erdélynek védekeznie kellett, hogy a Porta ne emelje az adót, és hogy megőrizze határait és belső szuverenitását a török hatalommal szemben. Az új állam egyébként is nehéz körülmények között alakult ki. Vezetői nem rendelkeztek kormányzati hagyományokkal és tapasztalatokkal, csak annyival, amennyit a budai udvarból hoztak magukkal. Mégis meg tudtak birkózni az előttük álló legfőbb feladatokkal. Megvédték az új állam területét a külső veszedelmek ellen, és biztosították a belső rendet.

Fejedelmi hatalom, országgyűlés, kormányzat

  • A nagykancellária 1556-tól kezdve teljesen kialakult formában működött. A Budáról jött tisztviselők már eltűntek.
  • A felső bíráskodást a Tábla tartotta kézben. Mintául a budai királyi udvar szolgálhatott, ahol az udvari bíróságokat összefogó testület, a Királyi Tábla működött.

A török terület népessége

  • Budán a század második felében a helyőrséggel együtt mintegy 3 és félezren laktak, körülbelül kétharmad részük mohamedán volt.
  • Szulejmán szultán Buda elfoglalása után az új török tartományban kihirdettette: „mindenki maradjon a helyén", sem magának, sem gyermekeinek nem lesz senkitől bántódása.”[1] Az itt lakók ráják (eredeti jelentése nyáj – átvitt értelemben alattvalót jelent) lesznek, akik házukat, boltjukat és egyéb épületüket, továbbá szőlőjüket és kertjeiket birtokolhatják, örökölhetik, eladhatják, elajándékozhatják, úgy azonban, hogy minden talpalatnyi föld a kincstár tulajdonában van, és csak kölcsönként kaphatják használatra.

A török közigazgatás

  • Az elfoglalt Budát a törökök első magyarországi vilájetük központjává tették. Körzete dél felé magába foglalta az egykori macsói és a nándorfehérvári bánság területét is, Vidinig, Nišig ért. A Körösöktől délre eső vidék Temesvár elfoglalása után új vilájet lett, Temesvárral mint központtal. Területe lényegesen kisebb volt, mint a budai vilájeté, talán mert a török arra gondolt, hogy Erdély felé is kiterjeszti hatalmát. A szandzsákbeosztás a török terület növekedése, illetve időnkénti átszervezése miatt változásokon ment át. Az 1560-as évek végén a budai vilájet a Drávától északra 17, tőle délre 3 szandzsákból állt, a temesvári 8-ra oszlott. A szandzsákok kiterjedésük szerint több-kevesebb kazát foglaltak magukba, a kazák egy-két náhijéből állottak. A budai vilájetet irányító beglerbég pasa címet kapott, a 16. században elvétve, 1623-tól rendszeresen vezíri ranggal is felruházták. A szandzsákokat (liva) a szandzsákbégek vezették. A beglerbég tanácsadó testülete a körzet fő tisztviselőit magába foglaló díván volt. A pénzügyeket a vilájet-központokban működő pénzügyi hivatal (defterháne) igazgatta, élén a defterdárral; ez elszámolással felettes hatóságának, a konstantinápolyi defterhánénak tartozott. A beglerbéget a szultáni udvarból nevezték ki, 15. századi törvény szerint ezzel a tisztséggel nagyobb jövedelmű szandzsákbégeket, defterdárokat, kádikat lehetett felruházni. A 16-17. században a birodalom legmagasabb tartományi posztjai valójában egy szűk, bár személyi állományában állandóan változó elit tagjai között cseréltek gazdát. Kényes katonai és diplomáciai helyzete miatt a budai beglerbégségre nagyobbrészt tapasztalt, már több ilyen posztot betöltött embereket neveztek ki. Minthogy a tisztség komoly, évi 1 millió akcse körüli jövedelemmel járt, nagy versengés folyt megszerzéséért. A Porta úgy tartotta kézben a beglerbégeket, hogy viszonylag kis időre hagyta meg őket tisztségükben. 145 év alatt, amíg Buda török uralom alatt állt, 99 alkalommal neveztek ki ide beglerbéget. Az is megtörtént, hogy ugyanaz a személy - megszakítás után – másodszor, ritkábban harmadszor, sőt egy ízben ötödször is megkapta a budai beglerbégséget. Tisztségük teljhatalom és kiszolgáltatottság sajátos keveréke volt. Mozgásterükbe belefért minden, ami megfelelt a Porta katonai és politikai céljainak, és nem veszélyeztette a központi hatalmat. Teljhatalmú megbízottként képviseltek a szultánt a Béccsel folyó diplomáciai tárgyalásokon, önállóan kezdhettek kisebb katonai vállalkozásokba, ezt csak akkor vették rossz néven tőlük, ha belebuktak. Merev korlátokba ütköztek viszont minden olyan kérdésben, amely a tartományi igazgatás adott rendszerén igényelt bármily kicsiny változtatást. Különösen a pénzügyek intézésében nyomasztotta őket teljes kiszolgáltatottság, zsoldok vagy fizetések egy-két akcsés emelését is a Portán kellett jóváhagyatniok. Életpályájuk, mint a birodalom minden főemberéé, bővelkedik változatosságban. Egy részük fővárosi és tartományi hivatalok között hányódva vetődött Budára, ahol rövid szolgálati idejük letelvén, anélkül, hogy bármilyen maradandó nyomot hagytak volna maguk után, újra a birodalom másik végén találták magukat. Másik csoportjuk részben ellenkező típust képviselt. Alattuk sem melegedett meg a budai kormányzói szék, vándorlásuk azonban a birodalom európai felére, azon belül gyakran a magyarországi végekre korlátozódott, az itteni beglerbégi és szandzsákbégi állásokat járták végig. Néhány olyan családot is találunk közöttük, amelyiknek több tagja szolgált Magyarországon. A beglerbégek közül magasan kiemelkedik Szokoli Musztafa pasa, aki egyedülállóan hosszú ideig, 1566-tól 1578-ig kormányozta a budai vilájetet. Állását és hosszan tartó biztonságát nagybátyjának, Szokoli Mehmed nagyvezírnek köszönhette. Nevéhez nem fűződnek fényes haditettek, annál többet építkezett. Vagyonából kormányzósága területen 4 dzsámira, 6 mecsetre, 2 medreszére (iskolára), 12 szállóházra és 16 fürdőre áldozott. A nagy háborúk elülte után ő fémjelezte a török Buda tekintélyét. Mégis, amikor nagybátyja hatalma megrendült, neki is vesznie kellett. Még azt is vétkéül rótták fel, hogy Budát 1578-ban földrengés és villámcsapás pusztította, amiben Allah figyelmeztetését látták.
  • A központ irányítása érződött abban is, hogy a mindennapi helyi életet, mindenekelőtt az adózást, a vámok és a különböző illetékek összegét, a bíráskodást szultáni törvények (kánun) szabályozták. Magyarországra vonatkozóan is több törvény készült, így a budai, esztergomi, hatvani és nógrádi livák kánunja Szulejmán idejében. A végrehajtás ellenőrzése céljából a szandzsák-összeírások elejére lemásolták az illető igazgatási egység kánunját.

Jövedelmek, adóztatás

A konstantinápolyi pénzügyi hivatal több kincstári jövedelem együttes behajtását vállalkozóknak engedte át, rendszerint három évre. Egy-egy ilyen jövedelemcsoport neve mukáta volt. A budai és pesti mukáta 14 jövedelemágat fogott egybe, főleg vámokat, kikötőpénzt, bírságpénzeket stb. A jövedelmek beszedésére bárki vállalkozhatott: tímárbirtokosok, zsoldoskatonák, rácok, zsidók stb. A vállalkozók (emin, ámil) nem bérlők voltak, hanem a vállalkozás idejére a kincstár alkalmazottai, akik munkájukért napidíjat kaptak. A beszedett összeget meghatározott időközökben, például havonta át kellett adniok, az egyes tételeket részletező jegyzékkel együtt. Évente arról is számadást kellett benyújtaniok, hogy a háromévi összegből mennyit fizettek be, és mennyi még a hátralék. Elszámolásukat a kádi felülvizsgálta, és a végleges jegyzéket hitelesítette. A magyarországi mukátákból évenként változó nagyságú összeg folyt be. A budai kincstár alá tartozó 19 mukáta együttes jövedelme az ötvenes-hatvanas évek fordulóján évi 3,5-4,5 millió akcsét (70-90 ezer forint) tett ki. A mukátát a három év letelte előtt vissza lehetett venni és másnak adni, aki vállalta magasabb összeg befizetését a hátralevő időszakban. Úgy látszik, hogy a vállalkozóknak még nagyobb összeg befizetése esetén is megérte a jövedelem beszedése. Egyes tételeket nem vettek be a jegyzékekbe, vagy a vámon átmenő kereskedők rovására is növelték hasznukat. Igaz, a defterháne akkor is elvette és másnak adta a mukátát, ha a vállalkozó zsarolásai mértéktelenné váltak, vagy ha nem tudta befizetni az esedékes részletet.

Egyes jövedelmeknél nem alkalmazták a mukáta formát, beszedésüket külön megbízottakkal végeztették. Ilyen volt elsősorban a harácsadó. A beszedő megbízása egy évre szólott, de mivel az adót nem lehetett még abban az évben behajtani, több éven át tartott, amíg a végleges elszámolás elkészülhetett. A megbízottak többségükben igazgatási alkalmazottak, szpáhi-birtokosok vagy katonák voltak, de még szandzsákbégek is akadtak közöttük. A pénzügyi kormányzat a különféle jövedelmek nyilvántartását, bármennyire bonyolult volt is, jól kézben tudta tartani. A pénzügyigazgatásban külön írástípus terjedt el, a siyaqat, és az írásbeliség széles körűnek volt mondható.

A budai vilájet összes bevétele 1558-1559-ben 6 434 578, 1559-ban 8 833 839 akcsét tett ki. A legnagyobb jövedelem a mukátákból és a harács-adóból folyt be. A kiadások ugyanezekben az években 23 347 565, illetve 23 491 526 akcsére mentek fel. A legjelentősebb összegre a katonák zsoldja rúgott, a több mint 10 ezer főnyi őrség fizetése egymaga meghaladta a 23 millió akcsét, és az összes kiadás több mint 99%-át tette ki. Az egyéb hadiköltségek (várak javítása, ágyúszertár fenntartása) viszonylag jelentéktelen összegekkel szerepeltek. A nem hadi kiadások – a dzsámik költségei, a budai defterháne részére szükséges irodaszerek, könyvköttetés, szegények temetése stb. – 0,13%-ot tettek ki. Jelentéktelen volt a bécsi követek megvendégelésére fordított összeg is. A hiányt úgy pótolták, hogy Konstantinápolyból ezekben az években 17-18 millió akcsét szállítottak Budára. A török sereg katonái kevésbé tűrték a fizetetlenséget, zavargásokba kezdtek, és egy alkalommal az elmaradt zsold miatt megölték a budai defterdárt. A pénzhiányt úgy is megpróbálták áthidalni, hogy a katonáknak tímár-birtokot adtak. A budai vilájetet - főleg a nagy hadikiadások miatt – csak jelentős ráfizetéssel tudták fenntartani, a hiányzó összeget más tartományokból (főleg Egyiptomból) kellett pótolni.


Az esztergomi szandzsákhoz tartozó Ágó falu elpanaszolta, hogy a harácsszedők 24 ház helyett 31 után követelik az adót. A szultán meghagyta a budai pasának és az esztergomi kádinak, hogy a helyszínen ellenőrizzék az adózók számát, és ha a panasz jogos, a visszaélésnek vessenek véget.

Ipar és kereskedelem

A török a külkereskedelmi utak mentén több helyen vámot állított fel: Budán, Pesten, Vácon, Esztergomban, Székesfehérvárott, Pakson, Bátaszéken, Mohácson, Pécsett, Kálmáncsán stb. Budán az áru értékének 2-3%-át szedték élelmiszerek és 5%-át ruházkodási cikkek után. Magasabb vámtételeket akkor szabtak, ha valamely áru behozatala ellen védekezni kívántak. A budai vám bevétele 1570 és 1580 között átlagban közel 400 ezer akcsét, vagyis 8000 magyar forintot tett ki. A vámon átvitt árucikkek értéke 2%-os vámmal számolva 400 ezer, 3%-kal 270 ezer, 5%-kal pedig 160 ezer forint lehetett. A behozott áruk között jelenős tétellel szerepeltek a különféle élelmiszerek, fűszerek, balkáni vagy nyugati posztófajták. Hoztak fémeket, fémből vagy agyagból készült edényeket és más használati tárgyakat Erdélyből, a szomszédos vagy távolabbi török területekről. Marha- és báránybőröket feldolgozatlanul vagy készterméknek feldolgozva vittek ki. De a fő kiviteli cikk az élő állat volt. A budai és a váci vámhely között állandó versengés alakult ki, hogy melyik bonyolítsa le a nagyobb forgalmat. Buda mellett szólott, hogy a hatvanas évektől a Dunán elsősorban katonai célú hajóhíd épült. Csak a téli hónapokban szedték szét, hogy a jég és a jégzajlás tönkre ne tegye. A váci vámos panaszkodott, hogy a híd el fogja terelni a forgalmat Váctól. De a félelem indokolatlannak bizonyult: az állatkereskedelem továbbra is Vácon át bonyolódott le, annak ellenére, hogy Budán a marhák után kisebb vámot szedtek, mint Vácott.

A kiskereskedők a helyi piacokon árulták portékáikat. A nagyobb vállalkozók már szélesebb körzetben értékesítették összevásárolt áruikat. A külkereskedelmet a nagykereskedők tartották kezükben, főbb csoportjaikat, miként a kiskereskedőkét is, törökök, balkáni mohamedánok és zsidók alkották. A hódoltsági kereskedők üzleti kapcsolatban állottak magyarországi, nyugati és keleti kereskedőkkel. Egymásnak hitelbe adták az árukat, és tartozásukat csak készletük értékesítése után egyenlítették ki. 1569-ben Budán meghalt egy damaszkuszi kereskedő, akinek itteni adósai is voltak. Szabó Máté debreceni kereskedő hosszú időn keresztül üzleti kapcsolatot tartott fenn török kereskedőkkel. Nagy tételekben vett át szarvasmarhát, de tartozását évek múlva sem egyenlítette ki, hanem Kassára távozott. A török kereskedők többszöri eredménytelen kísérlet után a szultáni udvarhoz fordultak, és a követelésből diplomáciai ügy lett. A szultán kívánságára Szabó Mátét Budára szállították, és miután nem tudta kifizetni tartozását, fogságba vetették. Kiderült azonban, hogy azért nem rendezte adósságát, mert a fizetetlen királyi zsoldosok debreceni házait kifosztották, és 60 ezer forintot elvittek. A király kártalanítást ígért, de a budai pasa még évek múlva is sürgette Bécsben, hogy az ügyet végre rendezzék.

Péter Katalin

A humanizmus történelemszemlélete

Forgách Ferenc egyházi tisztségei mellett sokat foglalkoztatott diplomata. Pártállást is változtat, 1568-ban a király hűségéről János Zsigmondhoz áll. Közben kétévi előkészítés után, öt esztendő alatt írja meg a Buda elfoglalása óta eltelt idők eseményeiről fogalmazott kommentárjait.


Az erdélyi Leonhard Untsch teológus 1578. évi levelében azt írja haza Gálffy János tanácsúrnak, hogy „állandó imádkozással és egyetértéssel” fogjuk a teljes régi Magyarországot visszaszerezni. Konkrét terve azonban Báthori István magyar királysága:

Bárcsak a Dráva, a Száva velük Tisza és a nagy Iszter
  S égbe nyúló ormon szép Buda városa is
Báthorynak hódolna ...[2]

Vegyes vallású ország

A reformáció hatásának tudhatók be viszont egyes szerzetesek, valamint apácák családalapításáról tanúskodó tények és azok az esetek, amikor egy-egy városból testületi döntéssel űzik el a szerzeteseket vagy esetleg csak némely rendek tagjait. Az is gyakori, hogy a reformáció mellé állt földesurak tiltják ki őket birtokaikról. A népharag elemi kitöréseiről azonban feltűnően kevés adat maradt. Mert a szervezett kiűzés az esetek többségében súlyos atrocitásokkal jár ugyan, de spontán támadások a kolostorok ellen – minden jel szerint – ritkán fordulnak elő.

E sajátos magyarországi jelenségnek két magyarázata is kínálkozik. Az egyik az, hogy jelenlétük - lévén Magyarországon viszonylag kevés szerzetes – nem jelent szubjektív terhet. A másutt gyakran hangoztatott dühös érvelés semmittevésükről nálunk nem merül fel. Menekülésük pedig - előbb Ausztriába, majd Pozsonyba és Nagyszombatba – nagyon is szervezett. Egyes rendházak mintegy kötelékben távoznak. A másik magyarázat: sokan maguk is a reformáció terjesztőivé válnak.

Az utóbbi elsősorban a ferencesekre vonatkozik, akikről már a középkori társadalmi mozgalmakban, különösen pedig a Dózsa-felkelésben kiderült, hogy a nagybirtokossá vált hagyományos rendekkel szemben, eredeti, térítő feladatukat megőrizve, rendkívül érzékenyen reagálnak környezetük problémáira. A katolikus egyház belső megújulási tünetei is náluk voltak a legélénkebbek. Most pedig a reformáció megjelenése sokszor személy szerint hozzájuk kötődik. Az 1520-as években végrehajtott vizsgálatok során derül ki, hogy nem egy helyen ferences szerzetes prédikált először lutheri szellemben, s a számon tartott, név szerint ismert reformátorok egy része is a ferences rendből kerül ki. Mindez azonban nem azt jelenti, mintha a rend testületileg a reformáció mellé állt volna. Mert a 16. század során végig megmaradt kolostorok többsége is az övék: az ország minden vidékén, Nagyszombatban és a Szatmár vármegyei Nagybányán, Erdélyben több helyen is, a hódoltsági Budán, Gyöngyösön, Szegeden egyaránt megtalálhatók; Jászberényből a török űzi el őket 1583-ban. A ferencesek mellett elsősorban a pálosoknak maradnak rendházai, méghozzá a királyság keleti részén, továbbá Nagyszombat, valamint Pozsony válik – az ideköltözők nagy száma miatt – a szerzetesek központjává. Nagyon elszórt adatok az egyház világi elemeinél: a világi papoknál, híveknél és templomoknál is hasonló jelenségre utalnak. A protestantizmus előretörése alapjában véve és az új hit képviselőinek oldaláról békésen megy végbe. Terjesztésében a világi papok éppen úgy részt vesznek, mint a szerzetesek: ahogy az ismert reformátorok egyik csoportja ferences, úgy volt katolikus plébános a másik. Mellettük pedig igen fontos a különböző egyházi központok humanista köreinek a szerepe: elsősorban Budán, Gyulafehérvárott és Székesfehérvárott támad sok reformátor.

A reformáció befogadása

A hitújítás magyarországi terjedésének első szakasza az 1520-as évek legelejétől az 1540-es esztendők végéig tart. A bizonytalanság és az átmenet időszakának kell tekinteni, mert a szerzetesek és világi papok részéről indított hitújítás ekkor még a katolikus egyházon belül marad. Egészen addig, amíg a régóta sürgetett egyetemes zsinaton, Tridentben nem válik világossá, hogy a belső reformok sorozataként indult reformáció eszméit a pápaság elveti, Magyarországon sincs hivatalos egyházszakadás. Ez idő alatt jut el a reformáció, először Budáról, közelebbről a királyi udvarból, a bányavárosokba és Kassa környékére.

Az első hazai reformátorok

A reformáció első szakaszának ma számon tartott magyarországi főszereplői kiválóan képzett egyházi férfiak. Többnyire a közép-európai humanizmus központjaiban, Bécsben és Krakkóban, esetleg Padovában tanultak. Wittenbergbe tőlünk 1522-ben mennek az első tanulók, de már a befogadói időszakban sokan fordulnak meg ott.

Ehhez a társasághoz tartozik a budai Kresling János és a morva származású Conrad Cordatus, az első hazai reformátorok közül a legismertebbek. Mindketten 1521 őszén kezdenek lutheri szellemben működni. Valószínűleg Mária főhercegnő ideköltözésével lehet kapcsolatban fellépésük, aki már otthon az új tanítások támogatójának hírében állt. Kreslingék az ő segítő jóindulatára számíthatnak. Budán azonban, különösen Nándorfehérvár eleste után, annyira kiélezett a hangulat, hogy Mária saját, lutherizmussal vádolt papját sem tudja maga mellett tartani. Cordatus valószínűleg a királyi udvarból kiűzött pap, de még neki is, Kreslingnek is tekintélyes katolikus egyházi állása van Budán, amikor 1525 tavaszán elhatározzák, hogy vándorprédikátorokként mennek a bányavárosokba, a lutheri tanokat hirdetni. Úgy látszik, nagy hatású, tömegkapcsolatokat jól építő reformátorok, mert amikor az esztergomi érsek elfogatja őket, a besztercebányai bányászok nyíltan fellépnek az érdekükben. Kiszabadulásuk után mindketten külföldre mennek. Cordatus ott is marad; tizenhat éves magyarországi tevékenységét lezárva, Luther egyik közvetlen munkatársa lesz. A budai Kresling viszont visszajön Magyarországra. 1549-ben bekövetkezett halála előtt nyolc éven át igen megbecsült prédikátor Selmecbányán. Dévai Bíró Mátyás, aki mint humanista tudós lesz elszánt reformátor, valamivel Cordatusék után, 1531 legelején kezd lutheri szellemben működni, előbb Budán, majd Kassán.

A királyi udvar

Az ország politikai és szellemi központja, a királyi udvar a 16. század elején, II. Lajos uralkodása alatt, inkább a reneszánsz életvidámság, mint a humanista szellem érvényesülési tere, de nem egyszerűen csak a társadalomra épült politikai szervezetek szabályozójaként funkcionál. Még mindig jelentős a kulturális vonzereje, éppúgy, mint kisugárzása. Az udvar életképességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy igen egészségesen válogat. A legjobb elmék itt csoportosulnak. A medgyesi Piso Jakab, Lajos nevelője Rotterdami Erazmust még Itáliából személyesen ismeri, s továbbra is kapcsolatban áll vele. Körülötte, az udvarban és a kancelláriában, széles társadalmi összetételű erazmista kör működik. Az előző század végén felvirágzott bécsi humanizmussal szoros kapcsolatban állnak. Kiválóan képzett egyháziak. Világi politikai tisztségeket pedig olyanok töltenek be, mint Nádasdy Tamás, aki magas műveltségével akár tudós lehetne. Mellettük nagy széltolók is élnek itt; agyafúrt és obszcén mulatságokat rendeznek. Ám ha a helyzet úgy kívánja, nagyon is komoly egyéniségek támadnak közülük. Cordatus, aki – saját feljegyzése szerint – nemrégen még „élvezkedett” Budán, 1525-ben már az életét kockáztatja a lutheri tanításokért.[3] Habsburg Mária megjelenése új korszak kezdetét jelölhetné, ha magának és környezetének hatása nem lenne olyan rövidre szabott. A jövőt azonban még senki sem sejti, amikor a fiatalsága ellenére is nagy műveltségű és az új eszmék iránt fogékony főhercegnő 1521-ben Budára költözik. Asztalánál Erazmus és Luther tanításairól folynak eszmecserék. Férje halála után a reformátor neki ajánlott könyvvel vigasztalja. Mária - valószínűleg elsősorban politikai okból – soha nem lett protestáns. Udvari prédikátorai közül mégis többen tartoznak a lutherizmus első hirdetői közé.

Ez a tevékeny és hatni tudó budai udvar azonban 1526-tal elpusztul. A fizikai megsemmisülés perceiben, Mária királyné menekülése zűrzavarában egy pesti diák, Pesti Gábor magához veszi Janus Pannonius epigrammáinak kódexét. Ezzel a tettével már-már szimbolikus aktust hajt végre: fizikai értelemben biztosítja a kultúra folytonosságát, ő, aki majd az első humanista Biblia-fordítók közé kerül. A királyi udvar azonban soha többé nem tud az 1526. évi pusztulásból talpra állni. Ez a tény nem pusztán a háború, hanem a két király választása nyomán kialakult helyzet következménye. Mert igaz ugyan, hogy az udvar kincsei és iratai részben Mária szervezetlen menekülése, részben a török módszeres zsákmányolása során elpusztultak, de a Szent Korona az országban maradt, Budára pedig szinte azonnal vissza lehetett térni. János király már a következő év tavaszán országgyűlést tartott itt.

A városok

Ebből a sokrétű művelődésszervezési tevékenységből áll össze a városok kulturális funkciója a 16. század legelején. Szervezi először is polgárai életét, másrészt pedig a legkülönbözőbb területeken működő értelmiségnek nyújt érintkezési lehetőséget. Nyilván alacsonyabb szellemi színvonalon, mint a királyi udvar, és a kisebb városokban feltehetőleg kevesebb lehetőség is adódik, mint Budán, de a lényeget tekintve itt is, ott is egyforma a helyzet.

A mezővárosok

Gyakorlatilag tehát a helyi önkormányzatoknak kell mindenben helytállniuk. E szempontból előny ugyan, ha a település nagy múltú, a döntés sok hagyományával rendelkező város, de a török berendezkedése előtti jogi státusnak nincsen semmi jelentősége. Buda éppúgy kiszolgáltatott, mint a legkisebb falvak.

Az élet minősége megváltozik

Már a budai vár 15. századi ásatásaiból került elő szemüveg.

Sinkovics István

Szakadatlan harcok a végvidéken

1575 júliusában a budai pasa a végvárakban szolgáló katonaságot a fehérvári bég vezetésével – ágyúkkal felszerelten – az Ipoly menti várak elfoglalására küldte. Kékkő, Divény és Somoskő nagyobb harc nélkül került a túlerőben levő török kezébe. Erre a hét bányaváros közös küldöttséget menesztett Regensburgba, hogy a császár az itteni várakat erősíttesse meg, mert különben nem lehet védekezni a török ellen. A hadjárat alatt a bányamunkások fegyvert fogtak, a termelőmunka megállott, pedig a bányák jövedelmét a kincstár nem nélkülözhette.

A Kulpa mentén a boszniai pasa elfoglalt több megerősített helyet, köztük a Zrínyiek névadó várát, Zrint, miután a krajnai kapitány holtan maradt a csatamezőn. A drinápolyi békét megszegő török őrségek vállalkozásait a budai pasa és a Porta fedezte. Ha a bécsi udvar tiltakozott a helységek elfoglalása miatt, azt válaszolták, hogy azok egytől egyig benne vannak a török adójegyzékekben. Amikor pedig az újabb foglalások visszaadását kérték, a budai pasa azzal tért ki, hogy visszaadásukhoz a szultán hozzájárulása szükséges. Hogy a határvidéken levő török hogyan értelmezte a békét, arra jellemző Bakabánya esete. Amhát nógrádi és drégelyi szandzsákbég 1570 májusában felszólította a bakabányai polgárokat, hogy hozzák be adójukat, különben nem engedi, hogy kimenjenek földjükre és szőlőhegyükre. „Jól tudom – írta -, hogy ti azzal beszélitek ki magatokat, hogy most a hatalmas császár és a király között békesség vagyon; mi is elismerjük és tudjuk, hogy békesség vagyon, de ti ne bizakodjatok ebben, mert a hatalmas császár fizetésem helyett titeket adott énnekem. Most várom tőletek mit adtok énnekem s mennyiben alkuszunk meg, és csak azt kívánom tőletek, ami illet.”[4] A bég ugyanis azzal adott nagyobb nyomatékot követelésének, hogy Bakabánya szerepel a szultán lajstromában. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak: a bakabányaiak soha nem fizettek adót a töröknek, és ekkor sem engedelmeskedtek a felhívásnak. Amhát erre csapataival a város alá szállott, a földeken dolgozó embereket levágta vagy elfogta. Ám a korponai őrség és a selmecbányaiak megtámadták az ellenséget, és menekülésre késztették. Hiába küldött a budai pasa fenyegető levelet, hiába próbálkozott a nógrádi bég fegyverrel – a város nem fizetett. A bakabányai kapitány pedig kijelentette, nyársra húzat minden odamerészkedő törököt.

Az 1577. évi tanácskozás a hadügy reformjáról

A másik előterjesztő, Schwendi Lázár részt vett az Erdély elleni harcokban; 1571-ben javaslatot tett a Tiszántúlnak német fejedelemségek területéről toborzott parasztokkal és iparosokkal való betelepítésére. A török háború kérdésében Rueberrel ellenkező álláspontra helyezkedett. Európai összefogásra nem lehet számítani, háború esetén a németek magukra maradnának, és nem bírnának a törökkel. Nem szabad az ellenséget háborúval ingerelni, mert ez újabb veszedelmet és pusztulást zúdítana az országra; a török terjeszkedés ellen hosszú békével és adófizetéssel kell védekezni. Kerülni kell minden olyan lépést, amely az ellenség támadását vonná maga után. Mivel azonban a török nem tartja meg a békét, fel kell készülni a védekezésre. Ezt igazolják az eddigi tapasztalatok. Amióta a németek Magyarország megmaradt részeinek védelmét magukra vállalták, a törökök csak részeredményeket értek el, és Magyarországot nem tudták hatalmuk alá kényszeríteni. Mai állapotában a védelmi vonal nem felelhet meg feladatainak. A véghelyeket szét kell osztani a Habsburg-országok között. Ausztria kapja a Bécs védelme szempontjából fontos Győrt, Komáromot, Tatát és Veszprémet. Csehország, Szilézia és Morvaország a felső- és alsó-magyarországi várakról gondoskodjék. Belső-Ausztria lássa el Horvátországot és Dalmáciát. A Német Lovagrendre bízzák Kanizsának és környékének megtartását. A német birodalmi rendek is rendszeres segítséget nyújtsanak. Schwendi minden fontos helyre német őrséget akart állítani. Az őrségen kívül a végvári vonal több pontján néhány zászlóaljat javasolt készenlétben tartani, hogy az ellenséges támadást bármikor feltartóztassák. Itt már nem ragaszkodott a németekhez, úgy vélte, kellő gyakorlat után a felfegyverzett magyar jobbágyokat és a nemesi felkelést is eredményesen harcba vethetik. Úgy ítélte meg, hogy kisebb török hadjárat esetén Ausztriából, a Cseh Korona Országaiból és Magyarországról kell annyi csapatot fegyverbe hívni, hogy a támadókat el tudják űzni. Ha Törökországból komolyabb hadsereg jön, a német birodalmi segélyből is fel kell fogadni néhány ezer lovast s gyalogost. Ha viszont maga a szultán vonul Magyarországra, mozgósítani kell a német fejedelemségek minden erejét, és a többi keresztény népektől is segítséget kell kérni; mielőbb el kell foglalni Buda körzetében a kisebb török várakat, és el kell pusztítani az egész vidéket, hogy az ellenség ne jusson élelemhez.

Ragaszkodás a béke fenntartásához. A védelmi vonal elhanyagolása.

A Dráva-Száva közére 1587-ben Ali boszniai bég tört be 5 ezer katonával. Erdődy Tamás horvát-szlavón bán azonban Ivanics mellett harcba szállt ellenük, és a bég is a csatatéren maradt. A következő évben Felső-Magyarországon ugyancsak a török volt a kezdeményező. A budai pasa Szikszó mezővárosától ezer forint adót követelt, és amikor nem kapta meg, 10 ezres sereget küldött behajtására. A lakosság menekült, a védők a templomtoronyba húzódtak. Rákóczi Zsigmond egri kapitány hívására azonban a szomszédos végvárakból érkezett magyar és német csapatok október 8-án megtámadták a Szikszót ostromló, túlerőben levő törököket. A csata este kezdődött, és belenyúlt az éjszakába, a törökök állítólag több mint 2 ezer embert veszítettek. A magyarok és a németek közül 600-nál többen estek el.

Bekes Gáspár felkelése és a lengyel korona megszerzése

Bekes betört Erdélybe, de nem Gyulafehérvár ellen indult (amelyet ekkor talán megszerezhetett volna), hanem a Székelyföld felé tartott, hogy az elégedetlen székelyeket maga mellé állítsa. Ez részben sikerült; magyarországiakból és erdélyiekből mintegy 3 ezer főnyi sereget toborzott. Báthori a Partiumból nyerte seregének fő erejét, de az erdélyiek közül is többen hozzá csatlakoztak. Aranyosszék 800 gyalogost adott, a szászoktól is jelentős csapatok érkeztek. A budai pasa török lovasokat küldött, és megsegítésére a Havasalföldről is jöttek könnyű fegyverzetű lovasok. A két sereg a Maros két partján került egymással szembe. Báthori észrevétlenül át tudta vinni csapatait a folyón, és 1575. július 8-án Kerelőszentpálnál - döntő csatában – nagy harc után megfutamította ellenfelét.

A háború nyitánya

A török támadás hírére Komáromban gyülekeztek a Dunántúli Főkapitányság és a vármegyék csapatai, a birtokosok fegyvereseivel és az ausztriai lovascsapatokkal. Miután csatlakozott hozzájuk az Alsó-Magyarországi Főkapitányság területéről a várak és a vármegyék katonasága, az egész haderő mintegy 10 ezer embert tett ki. Az egyesült hadak benyomultak a török területekre, és Huszár Péter pápai kapitány csapatai elfoglalták Fehérvár külvárosát, majd Ferdinand Hardegg gróf győri várkapitány vezetésével a királyi csapatok megkezdték a vár ostromát, de nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel. Közben a budai pasa erős csapattal megindult Fehérvár felmentésére. Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc kezdeményezésére a vár alól el vonulni készülő, de még útra nem kelt seregrészek november 3-án Pákozdnál megtámadták a török felmentő sereget, és jelentős győzelmet arattak fölötte.

Hazai és nemzetközi összefogás-kísérletek

  • A kibontakozó háborúban a törököt az a cél vezette, hogy új területekre terjessze ki a hatalmát. A magyarok és a külföldi csapatok fő célja viszont Buda visszaszerzése volt, amihez előbb el kellett foglalni a főváros védelmére kialakított övezet várait.
  • 1594 márciusában, „hideg és rút időben” indultak meg újra a harcok. Miközben Zrínyi György gróf elfoglalta Berzencét, Csurgót és Babócsát, Mátyás főherceg németekből és magyarokból álló seregéhez csatlakoztak a vármegyei hadak; Pálffy Miklós március 10-én bevette Nógrádot. Ezzel megnyílt az út Esztergom és Buda felé. A budai pasa megelégelte a várak sorozatos elhagyását, s a nógrádi béget kivégeztette. Miután a magyar sereg Tura mellett megverte a budai pasa hadát, Mátyás főherceg május elején körülzárta Esztergomot, és a lakosság segítségével szinte harc nélkül elfoglalta az alsóvárost.
  • Győr elfoglalásával új területek jutottak török uralom alá. Szinán a budai pasát Pápa ostromára küldte, és a vár ellenállás nélkül megadta magát.

A prágai szövetség: Erdély összefogása a királyi Magyarországgal és a román fejedelemségekkel

Zsigmond csapatokat küldött a tatárok ellen, annak ellenére, hogy 1594 nyarán a gyulafehérvári országgyűlés, majd a gyulafehérvári tanács, végül a tordai országgyűlés úgy foglalt állást, hogy nem hajlandó elszakadni a Portától, míg Buda keresztény kézre nem kerül.

Esztergom megvétele és a gyurgyevói győzelem

  • 1595 júniusának végén mintegy 60–80 ezer fős királyi sereg élén Mansfeld generális átkelt a Dunán. Július 1-én körülzárta Esztergomot, és töretni kezdte a vár falait. A törökök a várost feladták, de a Vízivárost és a várat szívósan védték. Az ostromot különösen az átellenben levő Párkány török őrsége zavarta, míg csak Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc csapataikkal át nem keltek a Dunán, és a palánkvárat be nem vették. A szultáni hadsereg Havasalföld ellen készült, és nem tudott Magyarországra jönni. A budai pasa megkísérelte Esztergom felmentését, de Mansfeld nagy csatában megverte, és egész felszerelését zsákmányul ejtette. Nem sokkal később azonban vérhasban meghalt, és a fővezérséget újból Mátyás főherceg vette át. Az ostrom annyira előrehaladt, hogy a török őrség szeptember 3-án megadta magát. Nem sokkal ezután Pálffy Miklós vezetésével visszafoglalták Visegrádot, mire a budai pasa felgyújtotta Vörösvárt, Zsámbékot és néhány kisebb palánkot. Ezután a császári hadvezetés Vác visszavételét tervezte, hogy a Duna mindkét partján közelebb jussanak Budához. Erre azonban már nem futotta erejéből. Mátyás herceg fővezérsége alatt a hadseregben visszatértek a korábbi, áldatlan állapotok, s a török elleni háború megint elakadt volna, ha keleten nem történik jelentős fordulat.
  • Esztergom és Visegrád visszafoglalásával a császári és a magyar seregek behatoltak Buda közvetlen védelmi övezetébe. Az arcvonal keleti szárnyán a Maros menti várak felszabadításával a Tiszántúl déli fele az erdélyi csapatok ellenőrzése alá került. A török a nagyobb várak közül csak Temesvárt tartotta a kezében, Havasalföldről pedig csaknem teljesen kiszorult. Budáról az asszonyokat, gyermekeket és a drágább értékeket hajókra rakták, Nándorfehérvárra, Szendrőbe vagy még távolabbi, védett helyekre szállították.

Eger eleste és a mezőkeresztesi csata

A császáriak és a magyar vármegyék csapatai Miksa főherceg vezetésével eleinte Pápa várának visszafoglalására készültek, majd az előző évi hadműveletet folytatták Buda védelmi övezetében. Elfoglalták a török által felgyújtott és magára hagyott Vácot, majd Miksa főherceg serege kétheti ostrom után bevette Hatvant.

Győr visszavétele és Buda ostroma

Önálló cikk.

Uralmi válság Erdélyben

Amikor Mehmed parancsot kapott, hogy siessen a Mátyás főherceg hadai által ostromlott Buda felmentésére, az éhező csapatok fellázadtak, és parancsnokaikra támadtak. Mehmed kénytelen volt téli szállásra irányítani katonáit.

Katonai erőviszonyok

1599 tavaszán Schwarzenberg, Pálffy és Nádasdy kisebb sereggel korán kezdték meg a hadműveleteket, hogy eredményt érjenek el az Ibrahim nagyvezír vezette török sereg megérkezése előtt. Két nagy feladatra vállalkoztak. Petárdával be akarták zúzni Buda kapuját, de az őrség felfedezte és meghiúsította a kísérletet.


1602 augusztusában Huszein nagyvezír ostromzár alá vette Fehérvárt. A hajdúk a vár védelmére épített sáncban pusztultak el, a védősereg pedig tárgyalásokat kezdett a megadásról, de a törökök már ezek befejezése előtt benyomultak a várba. A császári hadak csak szeptemberben kezdtek gyülekezni a Dunánál, a zsoldoskatonából fölemelkedett Hermann Russworm fővezérsége alatt, aki az év elején elhalt Mercoeur hercegnek lépett a helyébe. Amikor a nagyvezírt a szultán az ázsiai bonyodalmak miatt visszahívta, a császári sereg – Mátyás főherceg és Russworm generális vezetésével – újból megkísérelte Buda ostromát. Erre most sem futotta erejükből, és az időből is kifogytak. Pestet viszont sikerült visszafoglalniuk, és megtartaniuk a visszafordult nagyvezírrel szemben is. November közepén a császári hadak elvonultak Buda alól. 1603 szeptemberében Russworm újból Buda térségébe vezette seregét, táborát Vác és Buda között verette fel, és hidat építtetett a Dunán. A Buda segítségére küldött török csapatok egy éjszaka észrevétlenül a császáriak hídja ellen támadtak. A két sereg egymásnak rontott, és virradatig öldöklő harcot vívott. A török nagy veszteséget szenvedett, de megerősített táborába vonulhatott vissza. Miután a korán beköszöntő tél miatt a török hadsereg visszatért Belgrádba, Russworm novemberben visszafoglalta Hatvant.

1603 végén meghalt III. Mehmed szultán, és a Porta újabb béketárgyalásokat ajánlott. De egyik fél sem engedett a követeléseiből, így ismét a fegyvereké lett a szó. 1604 szeptemberében Lalla Mehmed nagyvezír a szultáni sereggel Esztergomot zárta körül, miután Pest, Vác és Hatvan őrsége megadta magát, és a Buda védelme szempontjából hadászati jelentőségű helyek újból a török kezére kerültek.

Makkai László

Meghiúsult remények, elszalasztott lehetőségek

De a háború reménykeltő szakasza voltaképpen már 1595-ben véget ért, bár a harcok még közel tíz éven át folytak, egyre kevesebb remény maradt a nagy cél elérésére. A Habsburg-vezetés alatt álló csapatok előtt legtöbbször nem állott következetesen végiggondolt főfeladat, inkább egy-egy részfeladatra vállalkoztak. Így eredményeik inkább felvillanásoknak számítottak. A harcok második szakaszában is elértek sikereket (Győr visszafoglalása, a hajdúk dunántúli győzelmei, Várad védelme), de ezek nem illeszkedtek egységes stratégiai elgondolásba, s a háború végső kimenetele szempontjából alig volt jelentőségük. Budát, amelynek visszafoglalása fordulatot adhatott volna az eseményeknek, két ízben is eredménytelenül ostromolták a császári csapatok, noha a főváros védelmi övezetének néhány fontos pontját ideiglenesen kezükbe kerítették.

Bocskai „gondolkodni kezd”

Az 1603 végén meghalt III. Mehmed utódjának, I. Ahmednek uralmát kellett megerősítenie. Követei, mint láttuk, békét ajánlottak, de ragaszkodtak a Budát biztosító Esztergom visszaadásához, melyért cserébe Kanizsát vagy Egert ígérgették.

Védekező külpolitika

Khlesl kancellár a központi hatalom ellen létrejött rendi konföderációt próbálta összbirodalmi szervezetté átkovácsolni, amikor 1614 nyarán, éppen az Erdély felől fenyegető veszély címén, Linzbe összehívta a Habsburg-országok rendjeit első és hosszú időre utolsó közös gyűlésükre. Pénzt akart tőlük szerezni a Bethlen ellen indítandó hadjáratra, azt állítva, hogy különben Bethlen veszi át a kezdeményezést, és török segítséggel támadni fog. Talán eljutott Bécsbe is Bethlen portai ajánlatának híre, hiszen a császári követség jó kémszolgálattal rendelkezett, de anélkül is Khlesl eddigi politikai vonalvezetésébe esett az előterjesztett javaslat. Ezúttal azonban váratlanul a magyarok gördítettek a terv elé akadályokat. Bethlen követjárásai, mint láttuk, nem maradtak hatástalanok, s nem csupán az amúgy is mérsékletre hajló Thurzó nádort, hanem a katolikus főpapi kar olyan tekintélyes tagját, mint Náprágyi Demeter kalocsai érseket is arra indították, hogy békés megegyezést javasoljanak. A gyűlés nagy többsége annál is inkább mellettük nyilatkozott, mivel így az adómegajánlástól is megmenekült. Hivatalosan tehát a tárgyalások útjára kellett lépni, így jött létre 1615 tavaszán a nagyszombati egyezmény, melyben Bethlen Husztot és Kővárt visszakapta, cserében annak elismeréséért, hogy Erdélyt a magyar király engedelméből bírja, Buda visszafoglalása esetén köteles visszaengedni, sőt a török ellen addig is katonai segítséget nyújtani. A szerződést azonban mindkét fél legfeljebb fegyverszünetnek tekintette, mely nem tartott sokáig.

Besztercebánya és Fehérhegy

Szeptemberben a moldvai lázadóknak nyújtott segítség megbosszulására nagy török sereg nyomult be Moldvába, és Cecoránál a lengyelek súlyos vereséget szenvedtek. Ennél viszont fontosabb lett volna, hogy a budai pasa a terv szerint csatlakozzék Bethlen diverziós seregéhez. Ehelyett Vác megvételére indult, mely november 4-én kapitulált előtte. Bár Bethlen követelésére a Porta leváltotta az önfejű pasát, Vácot nem adták vissza, s ez Bethlennek súlyos tekintélyveszteséget okozott, ráadásul éppen a legdöntőbb pillanatban.

Bethlen, a protestánsok egyedüli reménysége

Bethlent elsősorban Magyarország ügye érdekelte, de tudatában volt annak, hogy az most már végképp összekapcsolódott a nemzetközi küzdelmekkel. Egyelőre az egyetlen, ahonnan segítséget kérhetett: a Porta volt. Utasítására követei élénk színekkel festették a Díván pasái elé a közelgő veszedelmet: a Habsburgok végső győzelmének következménye egy általános európai háború lesz a török ellen. Nem lenne jobb, ha most nem Ferdinánd, hanem ő, Bethlen ülne Bécsben? S hogy ez nem így van, azért a budai pasa a felelős, aki rövidlátó mohósággal Vácra vetette magát, ahelyett, hogy a megegyezés szerint Stájerországra tört volna.

Erdély a westminsteri szövetségben

Egy év múlva azonban el kellett fogadniok Bethlen tervét és feltételeit, mert előbb Mansfeld, majd a dán király súlyos vereségeket szenvedett, s nem volt más kiút, mint a keleti arcvonalon is háborút nyitni. Bethlen követével mégis hosszadalmasan alkudoztak, aki így végül is csak 1625 novemberében csatlakozott a westminsteri szerződéshez, mikor azt az események már túlhaladták. Bethlen azonban nem várt a formális biztosítékokra, hanem megkezdte az előkészületeket. 1626 júniusában a Portára küldött követei nagyszabású, koncentrikus Habsburg-ellenes támadásnak, sőt Európa újrafelosztásának tervét tárták a díván pasái elé. E terv szerint a dán király Észak-Németországba, Gusztáv Adolf Sziléziába, ő maga Csehországba tör be, míg az oroszok a lengyeleket kötik le. A budai pasa Bécs ellen, a boszniai Alsó-Ausztriába vonul, egyúttal pedig a francia–angol–hollandi koalíció Spanyolországot támadja meg. A Habsburgok hatalma összeomlik, s megkezdődhetik a nagy átrendezés: a dán király Észak-Németországot, XIII. Lajos a császárságot, Pfalzi Frigyes a Cseh Királyságot, Bethlen Magyarországot és Ausztriát, a szultán Horvátországot kapja, Gusztáv Adolf és a cár megosztoznak Lengyelországon, Itália, Velence vezetése alatt, felszabadul a spanyolok alól, a tengeren túli spanyol gyarmatok pedig az angoloknak és a hollandiaiaknak esnek majd zsákmányul. A török fantáziák felgyújtására szánt terv-tüzijátékot Bethlen maga sem tartotta teljesen irreálisnak, legalábbis mindent megtett, hogy Gusztáv Adolfot, a brandenburgi házasság révén akkor már sógorát, a lengyel hadjáratától eltérítse és Sziléziába csábítsa. Ez nem sikerült, ahogy a tervezett nagy koalíció nyugati szárnya sem a spanyolok ellen mozdult meg.

Mindössze annyi történt, hogy a portai angol követ segítségével sikerült kieszközölni a budai pasa Bethlen mellé rendelését, s Mansfeld elindult, hogy Bethlennel Sziléziában egyesüljön, ahová, bár útközben alaposan megtépázva, Wallensteinnel a nyomában 1626 július végére 10 ezer katonájával meg is érkezett. Itt azonban sokáig várakozott Bethlenre, aki csak augusztus végén indult mintegy 20 ezer főnyi seregével, és csak szeptember közepén érkezett Putnok vidékére. Végül is Mansfeldnek kellett, Illésházy Gáspár segítségével, Magyarországra jönnie; szerencséjére azonban Wallenstein is késlekedett, mert ő meg Esterházy Miklós nehezen gyülekező hadaira várt Érsekújvárnál. Mégis, szeptember 19-én, a 30 ezer fő körüli császári hadsereg előörsei már felvették a harci érintkezést Bethlen csapataival, mielőtt azok akár a törökökkel, akár Mansfelddel egyesülhettek volna. Murteza budai pasa fel akarta használni az alkalmat a török hódítás gyarapítására, és Nógrádot vette ostrom alá. Csak nagy nehezen tudta őt Bethlen maga mellé hívni, de szeptember 30-án, amikor a császári sereg Drégelypalánknál felsorakozott ellene, még az időközben megérkezett török segítséggel sem mert ütközetet vállalni.

A nádori hatalom korlátai

Esterházynak meg kellett elégednie azzal, hogy saját kezdeményezéséből a budai pasával levelezgessen, aki azután mint magával egyenrangú tisztviselővel komázgatott vele válaszaiban. Mindketten tudták, hogy végső soron nem ők, hanem Bécs és Konstantinápoly határoznak.

A trón biztosítása

Az elkerülhetetlen konfliktus kitörését maga Rákóczi idézte elő. Bethlen Péter haragjában halálra verte egyik szolgáját, s az ügyet, amelyhez hasonlókat az uralkodó osztály máskor el szokott simítani, a fejedelem sietett a Bethlenek tönkretételére felhasználni. Törvénybe idéztette az ifjú Bethlent, mint „gyilkost”, de az nem jelent meg, sőt apjával együtt fegyveres védekezésre készült fel. A Bethlen névnek a török fülekben még mindig jó visszhangja volt, s a budai pasa, akihez 1636 elején Bethlen István követeket menesztett, a Portán kieszközölte számára a trónt és Rákóczi letételét.

A Bethlen-párt azonban tanult Zólyomi és Székely esetéből, s nem mert nyíltan fellépni; az országgyűlés az ellenállás mellett szavazott. A Portán az erdélyi követeket börtönbe vetették, válaszul Rákóczi elzáratta a szultáni fermánt hozó csauszt. A szakítás ezzel megtörtént, de a Portát váratlanul érte az erdélyi vazallus vakmerő lépése, és csak ősszel indítottak sereget Rákóczi ellen, akinek így volt ideje felkészülni. A császári udvarhoz, Esterházyhoz és Pázmányhoz is folyamodott segítségért, amire az eperjesi szerződés értelmében joggal tarthatott igényt. A nádor azonban nem is titkolta, hogy örül ellenfele várható vesztének. Vereségeiért, Mádért, Munkácsért, így remélt elégtételt. Rákóczinak lemondást tanácsolt, a budai pasánál titkon Bethlen Istvánt támogatta, akinek közismert erélytelensége Erdély elfoglalásának kilátásait növelte volna. Pázmány azonban másként vélekedett, és ellenállásra biztatta Rákóczit, bár tényleges katonai segítséget ő sem ígérhetett neki.

Erdély magára maradt a reménytelennek látszó helyzetben, de Rákóczi nem hátrált meg. Életében először és utoljára vállalt főbenjáró kockázatot, s a szerencse kedvezett neki. A török csapatok megindulásának hírére 1636. elején Váradra vonult seregével, s Kornis Zsigmond főgenerális alatt Huszár Mátyást a székelyekkel, Ibrányi Mihály váradi alkapitányt a bihari hajdúkkal küldte a Gyula felől Bethlennel együtt közeledő temesvári pasa elé. Október 6-án, eldöntetlen csata után mindkét fél visszahúzódott, de a szalontai hajdúk Győri Jakab kapitányuk vezetésével rácsaptak a visszavonuló törökre és megszalasztották őket. A váratlan fordulat felbátorította Rákóczit, és Lippa alá ment a budai pasa főserege elé. Az ősziesre fordult időjárás miatt a pasa nem mert támadni, s megegyezést ajánlott. Rákóczi megtarthatta trónját, de meg kellett fogadnia, hogy a Bethleneket személyükben és vagyonukban többé nem háborítja. Kellemetlen, de viszonylag csekély engedmény volt ez ahhoz a súlyos presztízsveszteséghez képest, amelyet a Porta szenvedett engedetlen vazallusától. Ha bel- és külpolitikai bonyodalmak miatt bele is nyugodtak a történtekbe, a temesvári pasának életével, a budainak tisztségével kellett fizetnie a kudarcért.

Hegyi Klára

Törökök

A legnagyobb változást Buda élte át. A hódítók is itt rendezték be fővárosukat, s a 17. századra falai között már csak mutatóban magyarok. Súlyát az egész török koron át meghatározta, hogy itt székeltek a magyar tartomány legrangosabb elöljárói, a budai pasák és katonai, gazdasági és jogi főtisztviselőkből álló tanácsuk. A birodalom nyomasztó erőfölényének halványultával a pasák előző századi fejedelmi öntudata is megkopott, de még mindig ők voltak a helyi összekötők a bécsi udvar és a szultáni kormányzat között, hadvezérek háborúban és szívós diplomaták békealkudozások során. Az alattvalók panaszai és kérései pedig egyre ritkábban jutottak el Isztambulig, megrekedtek Budán, különösen azután, hogy a pasák szultáni kézjeggyel ellátott rendeletek kibocsátására is felhatalmazást kaptak.

A meghódítottak

  • Általában elmondható, hogy amint a törökök visszahúzódtak alattvalóik polgári életének igazgatásától, lemondtak a maguk törvényeinek és joggyakorlatának erőszakolásáról is. Az anyagi érdekeltség minden elvi meggondolásnál érzékenyebb pontján azonban nem engedtek: ragaszkodtak a vérdíjakból, büntetéspénzekből, hagyatéki felosztások illetékeiből és általában az írásos végzések díjaiból származó tetemes jövedelmekhez. Szigorúan ragaszkodtak ahhoz is, hogy a helységek minden halálesetet bejelentsenek, s ahhoz különösen, hogy a magyar bírák az általuk kimondott halálos ítéletek végrehajtására engedélyt kérjenek. Az ítéleteket Budán vagy Egerben jó pénzért hagyták jóvá, s eleinte – az 1630-as években – még nem az ítélkező városban, hanem annak költségén az engedélyező török hatóság székhelyén hajtották végre. A következő évtizedben a végrehajtás átkerült a városokba, de még jelen volt egy kiküldött török felügyelő. A század közepén ez is elmaradt, az illetékes török hivatalok már a látszatára sem törekedtek annak, hogy az ítélkezésben tevőlegesen részt vesznek. Csak a lényeg maradi meg: minden alkalommal én mindegyre növekvő összegekért, meg kellett vásárolni ítélet engedélyezését. Nagykőrösön először 1640-ben hajtottak végre ítéletet, akkor a vétkes felakasztása még csak 58 forintjába került a városnak. Hét év múlva két akasztás engedélyezéséért 163 forint 30 dénárt hagyott a város különböző budai hivatalokban, 1654-ben pedig két boszorkánynak kikiáltott asszony máglyahaláláért kevés híján 300 forintot.
  • Az a néhány bűnös, aki tettéért megjárta a budai börtönt, a rokonoktól összekapart vagy a várostól kölcsönzött pénzen – ha egyebe nem volt, egy zsák búzán – előbb-utóbb kiszabadult.

R. Várkonyi Ágnes

A vezekényi csata és nemzetközi visszhangja

1651 pedig már mintha országos háború nyitánya lenne. Zrínyi Miklós mintegy 4 ezer főnyi hadsereg élén Kostajnica alatt összecsap a törökkel – Ráttkay György, zágrábi kanonok fegyveresei és az Olaszországból hazatérő fiatal Rákóczi László részvételével –, s nyolcórás küzdelemben végül győzedelmeskedik. A jelentések különösen egy horvát közvitéz, Ivanich György lélekjelenlétét dicsérik. De az oszmánok újabb támadást indítanak. Haszán kanizsai pasa a segesdi, berzencei és koppányi őrséggel a budai pasa biztatására ostrom alá fogja Kiskomárom várát. Pethő László kapitány vezetésével a védők az egriek egykori példáját követik: a vezérek mellett a falakon köveket aláhengergető, forró vizet lezúdító asszonyok állnak. Mikor megérkezik Zrínyi Miklós felmentő hadereje, Haszán ezer katonáját és ágyúgolyó szakította fél karját hagyja a vár alatt, és visszavonul Kanizsára meghalni.

Erdély és a német-római császárválasztás

1658 tavaszán a budai pasa hadsereget indít Erdély ellen. Viszont általános vélemény, hogy a császárválasztás után a német-római császár vezetésével megalakul a törökellenes nemzetközi liga. Komoly terv Frankfurtban, hogy Magyarország képviselői is bekerüljenek a fejedelemségek testületébe, sőt II. Rákóczi György felvétele is szóba kerül. Az érdekek mintha a gazdasági élet szférájában is találkoznának: Nádasdy közvetítésével tárgyalnak a német fejedelemségek és Erdély között kötendő kereskedelmi szerződésről, János Fülöp mainzi érsek pedig kötelezettséget vállal, hogy megsegíti Rákóczit, minden tőle telhető diplomáciai próbálkozással igyekszik Európa hatalmait mozgósítani.

Az Erdélyt is magában foglaló nemzetközi törökellenes szövetség létrehozásának ügye tehát párhuzamosan haladt I. Lipót megválasztásának előkészületeivel. Érthető, ha nagy nemzetközi visszhangot keltettek a különben jelentéktelen csaták 1658. június végén és július elején, valamint az a tény, hogy II. Rákóczi György a budai pasát Erdély határán megverte, és visszavonulásra késztette.

A nagyszombati zsinat és következményei

A nemzetközi törökellenes szövetség érdekében munkálkodó Rajnai Szövetség elnöke, János Fülöp megnyerte a francia udvart és Brandenburgot. 1660 tavaszára pedig sikerült elérnie, hogy megkössék a Habsburg–svéd békét. Elhárult a legfőbb akadálya, hogy a császári főhaderő Montecuccoli vezetése alatt Magyarországra induljon, és a keresztény országok egyetértését egy törökellenes koalícióval pecsételjék meg. Csakhogy elkésett. Szejdi Ahmed, az új budai pasa Rákóczi ellen vonult, porrá zúzott sok, szép „rakott épületű” hajdúvárost, felgyújtotta Szoboszlót, Kabát, Somlyót, kardélre hányta a későn menekülő Szigetfalu népét, a székelyhídi várat övező mocsaras szigetekre futott jobbágyokat, felkoncolta az ellenállást megkísérlő Pocsaj őrségét és lakóit.

Várad veszte

Rákóczi szál karddal, török lovasok erdejében, sisakját vesztve, súlyos sebekkel borítva küzdött, mígnem ónodi katonái kimentették. Váradra vitték, ahol néhány nap múlva sebeibe belehalt (1660. június 7.). Elszánt küzdelme utolsó hullámvetése volt az olivai békével 1660 májusában lezáruló svéd–lengyel háborúnak. A budai pasa a fejedelem halálhírével együtt jelentette Bécsbe, hogy ura ugyan nem ránt fegyvert a Habsburg császárra, de magáénak tekinti Rákóczi magyarországi birtokait: Felső-Magyarország egy részét, az egész Partiumot, még a szerződésileg vitathatatlanul a magyar királyt illető Szatmár és Szabolcs vármegyét is, s e roppant országrész erősségeit: Munkács várát, Ecsedet és Váradot. Választ se várva cselekedett, s a Magyar Királyság e keleti végvidéke ismét szenvedte a harcra élezett török fegyvervasakat. Még ki sem hűlt Rákóczi teste, amikor a nagyvezír Erdélybe küldött hadának főparancsnoka, Ali pasa már kezdi kitűzni a fejedelemség váraíra a fogyó félhold még mindig félelmetes harci jelvényeit. Az ellenálló Ecsed alatt nem időzött, hanem Várad alá vonult. 1660. július 14-én Szejdi Ahmed budai pasa és Ali, az erdélyi parancsnok mintegy 100 ezer főnyi európai és ázsiai haderővel, képzett olasz és német tüzérekkel körülvették a várat, s mivel a védők a megadásra felszólító levelekre ellenállással válaszoltak, ágyúk sokaságával lövetni kezdték a falakat. Úgy vélték, Erdély kulcsa könnyen ölükbe hull.


Jól kifejezi a nagyvezír és a katonának kétségkívül tehetséges budai pasa ellentétét Köprülü Mehmed jellemzése: „Szejdi Ahmed pasa vitézsége közismert, de azt is tudjuk, hogy milyen mértékben ellenséges, kétségtelen, hogy kiválóan alkalmas parancsnoklásra, és határszéli hadvezérségre, ám szemét a nagyvezíri pecsétre függeszti.”[5]

Kemény János fejedelemsége és a furcsa hadjárat

1661. március végén a Haditanács úgy döntött, hogy az egész császári hadsereget elindítják Magyarországra. Feltöltetik az élelmiszerraktárakat, toborzást rendelnek el, pénzt küldenek egyes magyarországi várakba zsoldra és építkezésekre. Sőt elfogadták az Opinio javasolta haditervet is. A császári haderő – Montecuccoli vezetésével mintegy 15 ezer ember – Komáromnál ver tábort, innen indít támadást Esztergom és Buda ellen.

Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet

Mire a török hadsereg Budára érkezett, Köprülü magasra szabhatta a béke árát: 2 millió forint értékű kártérítést, Apafi fejedelemségének elismerését, Zrínyi-Újvár és több végvár lerombolását, Dalmácián át Itália felé szabad hadi és kereskedelmi utat, s melléje a Nagy Szulejmán-kori adót, évi 30 ezer aranyat követelt. Majd válaszra sem várva indult tovább, mintegy 100 ezer főnyi seregével augusztus 5-én átkelt a Dunán, s miután a tőrbe csalt Forgách Ádám bányavidéki főkapitány Párkánynál súlyos vereséget szenvedve hiába próbálta meg feltartóztatni, augusztus 16-án körülzárta Érsekújvár várát.


Köprülü Ahmed éppen erre a puszta életet, övéit mindenáron megóvni akaró közhangulatra építette fel politikai tervét. Szapolyai egykori királyságának mintájára egész Magyarországot, a rendi állam méltóságaival, apparátusával együtt, a szultán hatalma alá akarta szervezni. Elhatározta: Pozsonyban országgyűlést tart, s a királyi Magyarországot Erdély státusába helyezi. Már Belgrádnál kész ez az elgondolás, Apafi parancsot kap, hogy hadsereggel menjen Budára, és szervezzen pártot a urak és nemesek között. Az erdélyi fejedelem azonban késik, összejátszik a nádorral, mindenről tájékoztatja a magyar politikusokat, Érsekújvár alól a dühös Köprülünek megint szép szavakkal kell hívnia: „Jer és vedd által az égiektől neked szánt méltóságot; … ha Magyarország rendei megtudják ittlétedet, magoktól veszik magokra kormányodat. Ígérni fogod nekik a török segédet és szabadságaik fentartását.”[6]

Apafi Budán át csak 1663. október 20-án ér Érsekújvárra, de már előbb minden vármegye és főúr megkapta október 18-án Érsekújvárott kelt hódoltató kiáltványát.

A vasvári béke

Buda 1664 előtt megrongált elavult vár, majd csak az ezután következő építkezésekkel erősítik meg úgy, hogy nagyobb ostromokkal is dacolni tud.

Benczédi László

A rendi mozgalom bukása és megtorlása

A kandiai háború befejezése után ugyanis a Porta Lengyelország megtámadása mellett döntött, s a Habsburgokkal szemben továbbra is a béke fenntartására törekedett. Így a budai pasa már 1670 áprilisában örömét fejezte ki Bécsnek a „zavargó emberek” megrendszabályozása felett, sőt segítségét is felajánlotta a felkelés leveréséhez.

A kuruc mozgalom előzményei

Így került sor már 1671 nyarán a kapcsolat felvételére a Vág mellékéről elbujdosott lutheránus Petrőczy István, valamint Szepesi Pál portai követsége útján. A magyarországi elégedetlenek évi 50 ezer tallér adó vállalása ellenében 5 ezer főnyi török segélyhadat és a Porta támogatását kérték magyarországi támadásuk megindításához. Ellentétben a Wesselényiéknek adott elutasító válasszal, Szepesiék most nem tértek vissza üres kézzel: a szultán oltalmát ígérte a bujdosóknak, s a részletek megbeszélése végett a budai pasához irányította őket.

Az új hatalmi központ kialakulása

Így 1680. február végén első ízben kereste fel Budáról török csausz az éppen Zrínyi Ilona zborói kastélyában vendégeskedő kuruc vezért a Porta további küzdelemre buzdító és támogatást érő üzenetével. Ugyanakkor, szinte napnyi pontossággal, Szelepcsényi prímás is arról értesítette a Szepesi Kamarát 1680. március 1-én: „Őfelsége kegyelmes szándéka az, hogy a jövőben egyedül Thökölyvel tárgyaljon, nem pedig az erdélyi fejedelemmel.”[7]

R. Várkonyi Ágnes

Népesedési válságok és változások

  • A török terület legnépesebb helysége Buda (16–28 ezer fő), de ha csak a termelő lakosságot vesszük számításba, akkor Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös éri el a maga 3–4 ezer főnyi népességével a legnagyobb lélekszámot.
  • Buda a Török Birodalmon belül is elmaradt a pénzverdéjével, ipari bázisával, kereskedői raktáraival nagy népességnek munkát adó Belgrád mögött.
  • Evlia Cselebi írja a budai fürdők gyógyító hatásáról szólva, hogy a vérbajt is enyhíti; ebből a török helyőrségek egészségügyi viszonyaira is következtethetünk.

A túlélés esélyei

  • A háborúk, ostromok, tűzvészek, megtorlások áldozatául esett épületek között e fél évszázadban pusztul el a gyulafehérvári fejedelmi palota híres iskolájával és könyvtárával együtt, a csáktornyai kastély s Mátyás király palotája Budán. Ugyanakkor az építkezés is számottevő, két fontos vár, több templom és iskola épül, kastélyokat korszerűsítenek, városi házakat emelnek, és a török nagyobb szabású erődítési munkálatokat végeztet Budán.
  • A török Buda vízemelő szerkezete vagy a felső hévizekre épített lőportörő malmok konstrukciója, Esztergom vízemelő gépezete ugyanannak az európai tudásanyagnak távoli és kezdetleges lecsapódása, mint Bethlen Miklós terve a Szamos folyó szabályozására.

Adó- és kereskedelempolitika

Nagykőrös 1661 közepétől I662 közepéig 3600 tallért és összesen 740 tallér értékű ajándékot fizetett Budára, a török részére is adózó Rimaszombat 1805 forint adót és 2114 forint értékű ajándékot vitt Egerbe.

Hadsereg és társadalom

  • Óvatosan kezelendőek Evlia Cselebi tájékoztatásai is: szerinte a temesvári várnak a ziámet- és a tímár-birtokokkal együtt 7800 főnyi katonasága van, emellett a pasa fegyveresei is szolgálnak itt, a kettő együtt 10 ezres létszámú haderő. Lippa háború idején 2 ezer főnyi katonát tud kiállítani. Kanizsa védelmére 2700 várkatona, a tímár-birtokosok zsoldosaival és a pasa katonáival együtt pedig 5 ezer főnyi fegyveres szolgál. Szolnok háború idején 3 ezer katonát állíthat. A budai pasának 12 ezer főt kitevő felfegyverzett népe van, szandzsákjaiban 12 ezer s a szomszédos egri, váradi, temesvári, boszniai, kanizsai vilájetekben további 26 ezer harcos áll készenlétben.
  • Wesselényi nádor 1663–1664-ben szigorú büntetéseket helyez kilátásba a parasztságon hatalmaskodó közvitézek és nemesi tisztek ellen. Hasonló tendenciát fejeznek ki Nádasdy országbíró és a budai pasa tárgyalásai, majd megegyezésük a hódoltságbeli jobbágyság közös védelméről: kölcsönösen nem emelik az adót, a falvak népét védik saját katonáikkal szemben, tisztviselőiknek megparancsolják, hogy az úton járó szegény embereket ne fosztogassák, marhájukat el ne hajtsák, és a lakosokat más várakhoz szolgálni ne kényszerítsék. E megegyezés záradéka világosan kifejezi, hogy a két hatalom általános, végső soron földesúri érdekeiről van szó: „Különben a jobbágyság meg nem épül, sőt el fogy jobban és meghpusztul, nekünk is mind a két részbül az uraknak kárunkra lészen.”[8] Ezek a feudális rend alapvető kereteit meg nem bontó, de azon belül a termelés feltételeit biztosítani igyekvő, jobbágyvédő próbálkozások már csak azért sem értek célba, mert a magyar rendi állam nem rendelkezett megfelelő végrehajtó hatalommal.

A földesúri officinák és kereskedelem

1687-ben egyetlen uradalom, a lednicei, a budai vár építkezéseihez 580 ezer rövid és 327 ezer darab hosszú zsindelyt, 10 500 vékonyabb és 330 vastagabb lécet, 7 ezer hídoszlopot és 2700 különféle szálfát szállított.

Bányavállalatok és uradalmak üzemei

A győri officina Buda ostromához szolgáltatott petárdákat és tüzes bombákat.

Megosztott parasztság

Az alföldi mezővárosok, Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös rendszeres terhe a széna- és fafuvarozás. 1660 után a Kraszna vármegyei jobbágyok új feladata a váradi pasa számára szolgálni; a szántás, kapálás kötelezettségén kívül tűzifát hordtak, és szekereket adtak 22 béressel. Adókat csikartak ki a szakadár szerb püspökök is, akik a szultán engedélyével 1660 után valósággal elárasztották a déli, délkeleti, alföldi területeket. Prédikátorait is a lakosság tartja el, miként majd az 1664 után megjelenő jezsuitákat. A török területeken a 17. század közepétől nemcsak a távol élő földesúr jogigényeit érvényesítő határjárók érik egymást, nemcsak a vármegye tudatosítja fokozott erővel hatalmát, hanem a korábbiaknál következetesebben megkövetelik, és ha másként nem megy, végváriakkal szedetik be a különféle szolgáltatásokat és bérleti díjakat, sőt az állami közmunkát is behajtják. Nagykőrös 1653-ban a török részére összesen 3657 forint császári adót, 327 szekér szénát, 450 szekér fát és 270 tallér pusztabérletet fizetett, természetbeni adományon, ajándékon és a vendéglátáson kívül. Ugyanakkor magyar részre többek között 216,5 tallér és 25 dénár „nógrádi árendát” küldenek, és megfizetik a puszták bérletét, hiába rótták le a bérleti összeget egyszer már a töröknek. 1657-től az évi költségekben például az alispán lánya lakodalmára fölküldött ajándékok, közmunkapénz, „portapénz” fordul elő, és kontribúció címén 132 forint. 1683 végén, amikor a budai és a szolnoki pasa egyaránt szolgáltatásokra kényszeríti a három várost, a Pest vármegyei szolgabíró a következő szavakkal követel adót: küldi a német generális parancsát, „hogy megértsétek mivel fenyeget ő Nagysága benneteket, ha eziránt nem engedelmeskedtek, hogy tudniillik marháitokat elhajtattya, Faluitokat Várastokat s lakóhelyeiteket fel égeti, Jószágtokat feldulattya s felprédáltattya, magatokat kardra hányat, úgy hogy még csak emlékezetetek se maradjon meg, az ártatlan csecsemőnek se fog kedvezni.”[9]

Az alföldi cívisvárosok

A nagykőrösi kovács-, szűcs-, varga-, ötvös-, borbélyiparosok céhszervezetéről keveset tudunk. Míg a tímárok már 1668-ban az óbudai, esztergomi és váci céhektől, a csizmadiák majd csak 1698-ban a budai anyacéhtől kapnak privilégiumot. A nagykőrösi és kecskeméti szappanosmestereknek, akiknek készítményei a török területeken kívül Felső-Magyarországra is eljutottak, Wesselényi nádor adott 1655-ben céhlevelet. Ugyancsak Wesselényi erősítette meg a kecskeméti szabók és szűcsök privilégiumait (1659, 1660). A kecskeméti kovácsokat a budai kincstartó, Musztafa efendi s Koháry István füleki várkapitány egyaránt oltalomlevéllel védte.

A mezővárosi társadalmon belül az iparűzők nem alkottak külön társadalmi képződményt, többségük a török hadiipar és katonai gazdálkodás bedolgozója, kétlaki gazdálkodást folytat. A budai puskapormalmot Cegléd és Nagykőrös látta el salétrommal.

Városok, nyitott kapukkal

A török területeken az egykori székváros, Buda és Pest összesen mintegy 12–14 ezer lakost számlál.

Kézművesek és kereskedőpolgárok

A Balkánról jött kereskedők gócai olyan városokban alakultak ki, mint Temesvár, Baja, Székesfehérvár, Buda, Komárom, Győr. S noha a Habsburg-államhatalom a jó pénzért kiadott engedélyek ellenére valóságos akadályverseny elé állította a magyarországi városok balkáni származású kereskedőit is, ezek áruikkal 1668-tól Lengyelországba is rendszeresen eljutottak.

Jobbágymozgalmak

1660 őszén, 1661 elején Zaránd, Szörény, Kraszna, Közép-Szolnok vármegye népe – amint a korábbiakban szó esett róla –, behódolni kényszerült a töröknek. Bihar, Szabolcs és Szatmár vármegye helységei, Várad új parancsnoka, Szinán pasa tűzzel-vassal pusztítást ígérő levelére, a szultán híveinek jelentették magukat, s ugyanakkor földesuraik ellen is készültek. Sok jobbágy menekült török földre a hódolt vármegyékkel határos területekről, sőt még Sáros vármegyéből is. Többségük azonban a helyén maradt, s a források egyhangú tanúsága szerint 1661-ben Északkelet-Magyarországon parasztfelkelés készülődött. A nemesek menekültek, védelemért könyörögtek, a Székelyhídon lakó jobbágyság állítólag egyhangúan megesküdött, hogy mindenkit ellenségüknek tekintenek, akit fegyverben találnak, legyen német vagy magyar. Bihar és a határos vármegyék parasztsága pedig megtagadta urainak az engedelmességet. A királyi Magyarország ellenségeinek, a töröknek a kezére jártak volna? Az északkelet-magyarországi parasztmozgalmak mélyebb indítékaikban éppen annak a védelmét szolgálták, ami a parasztság számára a megsemmisülés szélére jutott országból mint haza megmaradt: a család, a falu, a termelőmunka lehetőségének vagy a puszta élet átmentésének védelmét.

Ezen a vidéken állomásoztak, majd teleltek a császári csapatok, ide ütöttek be legtöbbször a török portyázók. Itt pusztított végig a II. Rákóczi György ellen induló, majd Váradot ostromló budai pasák serege, és erre vonultak Montecuccoli ezredei. Mindent kiéltek, elpusztítottak, felégették, az ellenszegülőket megkínozták vagy megölték.

Polgárok régi és új küzdőtereken

Kassán mintegy negyedszázad alatt az önkormányzat felőrlődik, a városgazdaság egyensúlya megbomlik, a polgárság kiváltságai elvesznek, és változik a lakosság mentalitása is. Az 1650-es évek elején még döntően magyar és evangélikus város a linzi béke és az 1649. évi országgyűlés szabad vallásgyakorlatot kimondó törvényének érvényesítése ellen küzdve próbálja megakadályozni a reformátusok és a katolikusok térnyerését. Sikertelenül, mert az 1650-es évek folyamán a reformátusok és a katolikusok a város életének egyaránt fontos tényezőivé válnak. Az évtized kezdetén a csupán mintegy 88 református család az erdélyi fejedelmek és református köznemesek támogatásával nagyszabású templomot épít (1655), kifejleszti iskoláját, és gazdag, szőlőbirtokokkal is rendelkező egyházat teremt. Ugyanakkor a katolikus egyház, az egri káptalan és a jezsuiták ugyancsak építkeznek, patrónusaik jóvoltából is fejlesztik intézményeiket. A város különböző gazdasági és politikai érdekszférák vonzásába kerül. Az erőviszonyok alakulását azután meghatározza, hogy a Habsburg-kormányzat szívósan és következetesen katonai-hatalmi központtá építi ki a várost. ”Budának elvesztése után … ez mi városunkba transferáltatott … a generálisok residentiája” – írja a városi tanács, amikor az 1600-as évek közepén történeti érvekkel is alátámasztva, meg akarja védeni a polgárság jogait a katonai hatalommal szemben a Felső-Magyarország katonai székhelyéül szolgáló városban.[10]

Makkai László

A Dunántúl etnikai átalakulása

Magyarok az erdők és a vizek oltalmában

A háború elmúltával kevesebb szó esett róluk, de nem kevésbé illetékes nyilatkozat maradt ránk a Pécsett élő és 1641–1651 közt török krónikát író Pecsevitől: „A ráják közt amennyi erőteljes fiatal rája csak volt, az mind hajdúvá lett s innen van, hogy egyik palánkból nem lehet a másikba menni, hacsak öt-hatszáz ember nincs együtt … Budától egész Belgrádig a városokat ostrom alá vették, s egyik helyről a másikra már senki sem mehetett. Magam is Pécsett, szegény házunkban, mihelyt beesteledett, felkötöttem a kardot, a puskát ölembe vettem és úgy feküdtem le.”[11]

A magyarság önvédelme

1620-ban Jászberény kapta meg a budai pasától a jogot, hogy odaszökött jobbágyokat nem kell kiadnia, 1647-ben pedig Miskolcnak engedte meg a török hatóság jövevények szabad befogadását.

Magyarok, szlovákok, németek a Felföldön

Nagyszombat pesti és budai, Kassa főként szegedi menekültekkel töltődött fel, s ezáltal magyarosodott is eredetileg német polgárságuk.

Nemzet és haza

Mivel Kara Musztafa nem tudta elfoglalni Bécset, Lotharingiai Károly elfoglalta Budát és Gyulafehérvárt.

R. Várkonyi Ágnes

A török háború Bécstől Budáig (1683–1686)

A teljes tanulmány

A támadó háború kibontakozása

A teljes fejezet

Bécs felmentésétől a párkányi győzelemig

A teljes cikk.

A Szent Liga és Magyarország

A teljes cikk.

A hanyatló török ereje

A teljes cikk.

Magyarország a nemzetközi háborúban

A teljes fejezet.

Hadseregek és haditervek

A teljes cikk.

A háború költségei

A teljes cikk.

Hadszíntér és hátország

A teljes cikk.

Magyarország visszafoglalása

A teljes fejezet.

Erdély és a nemzetközi szövetség

A teljes cikk.

Buda visszavívása

A teljes cikk.

Eszmék harca

A teljes cikk.

Ember Győző

Előszó

Kötetünk 1686-tól 1790-ig, Budavár visszavívásától II. József haláláig adja elő Magyarország történetét.


Az 1526-ban két hatalom ütközőterévé vált, a Habsburg és az oszmán-török érdekszférák között megosztott ország teljes egészében (Erdéllyel együtt) átkerült a Habsburg hatalmi körbe. Az átváltás egy tizenhat éven át húzódó háború végeredménye volt, s a háború eseményeinek sorából szimbolikus jelentőségével is kiemelkedik Budavár visszavívása 1686-ban. A szimbólum mögül azonban nem hiányzik a reális tartalom: Buda visszafoglalása következtében még ugyanabban az évben felszabadult az ország területének nagy része, a hatalmi váltás folyamata visszafordíthatatlan lett.

Wellmann Imre

Magyarország népességének fejlődése a 18. században

Amikor Buda visszavívásával lényegében vége szakadt a török uralomnak Magyarországon, a népesség fejlődése is döntő fordulóponthoz érkezett.

A visszafoglaló háború megpróbáltatásai

Váctól délre 5000 km2-nél nagyobb területen ugyancsak nem maradt több kettőnél 64 népes faluból Buda és Pest visszavívása idején.

Vérveszteség a Rákóczi-szabadságharc során

Nem lehetett rémítőbb fenyegetés egy-egy magyar községnek – arra az esetre, ha nem viszik meg minél előbb, amit kivetettek rájuk – annál, hogy „bizonnyal rácz executiót is szenvedni fogtok”,[12] vagy a „budai főgenerális … minden irgalom nélkül a szófogadatlanokra ennyihány ezer ráczokat fog küldeni ezrecutióra”,[13] pedig már volt keserves tapasztalatuk másféle katonai végrehajtásról.

A népességcsökkentő tényezők visszaszorulása

A Buda eleste óta lezajlott tizenhét viharos évtized másképp sújtotta a Habsburg kézen maradt „királyi Magyarországot”, mint a végvárak övezetét, s méginkább, mint a tartósan török uralom alá került középső és déli vidékeket.

Külföldiek betelepítése

Az 1690-es években számos sváb jött le a Dunán Tolna, Baranya, Veszprém megyébe és Buda környékére főképp egyházi, kisebb részben világi, köztük idegen nagybirtokosok földjére. A törökkel kötött béke után még fokozódott is betelepülésük, ám csak rövid időre. A Rákóczi-szabadságharc kitörésével a hadi események martaléka lett a sváb települések legnagyobb része.

R. Várkonyi Ágnes

Az 1687–1688. évi országgyűlés

Buda visszafoglalása után a magyar állam két pólusán, a Habsburg-udvarban és a rendi főméltóság-viselők körében egyaránt sürgető feladatnak tekintették, hogy újrafogalmazzák Magyarország alkotmányát és meghatározzák a kormányzás módszerét.

A balkáni hadjárat

A Szent Liga csapatai a Buda visszafoglalására induló nagyvezír seregét megsemmisítő nagyharsányi győzelem után egyetlen lendülettel elérték Magyarország déli határát.

Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete

  • Kollonich minden készségét, pénzügyi tehetségét, az abszolutista államelméletek kívánalmain iskolázott szociális érzékét a Habsburg-dinasztia szolgálatába állította. A nevével fémjelzett berendezkedési terv, az Einrichtungswerk des Königreichs Hungarn sok részlete egybevág a nádor tervezetével, a rendi szervezet számos elemét átmentené. Javaslata szerint a nádor, az országbíró és a horvát bán kerülnének az ország igazgatására felállított, Budán, Kassán, illetve Zágrábban székelő kerületi guberniumok élére.
  • A visszafoglalt területek igazgatását az erre a célra felállított kamarai adminisztrációk szervezték meg. A budai, a kassai és a csáktornyai (később kanizsai) adminisztráció közvetlenül az Udvari Kamara alá tartozott.

Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

1696-ig évi 2 millió, 1697-től 3, majd 4. millió forint készpénzösszeget vetettek ki az országra, emellett meghatározott számú porciót, változó élelemmennyiséget, fuvart és közmunkát hajtottak be, szedték a kereskedelmi forgalmat megcsapoló accisát és egyéb adókat. A központi kormány először a főrendekkel egyetértésben úgy növelte az adózók számát, hogy az addig mentes paraszti rétegeket is fizetési kötelezettség alá vetette. Majd a kisnemeseket, az armalistákat és a kurialistákat is elérte az adó. 1698-ban pedig az adóösszeg egyötödét az egyházi és világi főurakra és köznemesekre rótták ki.

Ez az elvileg modern adórendszer csak élénk áruforgalomra, a termelés bővítésére épülhet. Az udvar azonban 1690–1703 között több alapvető fontosságú termék, így a só, a gabona, az állat, a bor stb. forgalmát monopolizálta; kiviteli és behozatali tilalmak rekesztették el a kereskedelmi utakat, és nehezítették az ipar helyzetét. Mindennemű ipartelepítést állami engedélyhez kötöttek, így a széles rétegeknek jövedelmet biztosító sörfőzést is. Az 1702. évi vámrendelet, mivel fontos ipari nyersanyagok – csont, enyv, rongy, timsó, bőr, festék – forgalmát és felvásárlását is korlátozta, megnehezítette a papírgyártók, bőrmívesek, posztókészítők helyzetét, és szűkítette az adóra kötelezett rétegek kereseti lehetőségeit. Ugyancsak megnehezítették az adó alapjául szolgáló gazdasági bázis kialakulását a különböző gazdasági tevékenységet, vagyonbírhatási jogot vallási feltételekhez kötő császári rendeletek. Az egységes és működőképes adórendszer kialakulását akadályozta továbbá, hogy több társadalmi csoport vagy réteg teljes vagy részleges adómentességi kiváltságot nyert. Így kaptak Lipót császárnak a Magyar Kancellária útján kiadott levele szerint az ország különböző területein, Buda, Eger, Várad, Komárom, Győr környékén, főleg pedig a Duna–Tisza közén megtelepedett rác és délszláv lakosok vallási és kormányzati különállásuk mellett adómentességet.

Wellmann Imre

A táj átalakulása és a mezőgazdaság új megalapozása a töröktől visszahódított országrészen

Még török kézen voltak egyes erősségek, midőn ezektől távolabb már megkezdődött az új honfoglalás Buda visszavívása után, elsősorban a roppant megpróbáltatásokat túlélt ottani lakosság munkájával.

Heckenast Gusztáv

Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után

  • Kollonich Lipót érsek ugyan, amint ez az Eimichtungswerkből kitűnik, felfigyelt rá, hogy Magyarországon – nyilvánvalóan török hatásra – igen nagy a szattyán és a karmazsin iránti kereslet, s hogy ezt a török kiűzése következtében már csak importtal lehet kielégíteni. Ezért a szattyánbőr- és karmazsingyártás meghonosítását javasolta az erre alkalmasnak tartott Buda és Székesfehérvár közötti területen, hangsúlyozva, hogy egyelőre még a helyszínen vannak a hozzáértő török mesteremberek. Az ésszerű javaslat nem valósult meg, s húsz év múlva II. Rákóczi Ferencnek Isztambulból kellett török tímárokat hozatnia, amikor Huszton karmazsinkészítő műhelyt állított fel; az itt gyártott csizmák silány minőségét sejteti a fejedelem Nemesi Testőrségének irataiban olvasható megjegyzés: „ha ugyan karmasinnak mondhatja az ember, vagyis meri mondani.”[14]
  • 1700-ig Budán 19, Székesfehérváron 16, Pesten 14, Pécsett 11, Esztergomban 10, Ráckevén 9, Szentendrén 7, Vácon 5 céh alakult. Ha az odatelepedett kézműveseknek nem volt rá pénzük, hogy a királytól kérjenek céhprivilégiumot, valamelyik nyugat- vagy észak-magyarországi céh céhlevelét vették át. Így a helyi hagyományokkal még nem rendelkező testületek vagy a céhlevelét kölcsönző anyacéh, vagy a király által 4 osztrák mintára – egy, a szakma főcéhévé megtett pozsonyi, esetleg budai céh irányítása és felügyelete alá kerültek.

R. Várkonyi Ágnes

A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegység

Buda visszafoglalása után a Magyarországon megforduló külföldiek a társadalom legjellemzőbb sajátosságát a mérhetetlen megosztottságban vélték felfedezni. Részletesen leírták az országrészek, települési formák, osztályok, csoportok, nyelvek, vallások, szokások, életmódok szerint elkülönülő lakosság sokféleségét, és élénk színekkel ecsetelték a gazdagság és szegénység végletes ellentéteit.

Kettős társadalmi jelenség kíséri az utolsó évtizedébe forduló háborút és az új berendezkedést. Buda romokban hevert, és a hadjáratok útvonalán földig pusztult az ország. De nagy lendülettel megkezdődött az újjáépítés is. Egy vékony réteg hallatlanul meggazdagodott, miközben nagy tömegeket kerített be a fenyegető nyomor.

Változások a városfalak mögött

A Buda visszafoglalását követő másfél évtizedben Magyarország városi lakosságának helyzetét, összetételét régi hagyományok, a fejlődés törvényszerű egyetemes meghatározói, az új lehetőségek és a Habsburg-állam politikája egyaránt befolyásolták.

Az ország visszafoglalása idején a fallal körülvett városokban strukturális átalakulás zajlik. Elhalványul vagy megszűnik a városi közösség régi gazdasági, jogi és közigazgatási önállósága, a polgárság zárt társadalmi közössége bomlásnak indul. A városok gazdasági, társadalmi élete sokasodó szálakkal kapcsolódik a nagyobb egység, az állami közösség életébe. Mindezt az általános fejlődés követelte meg, csakhogy a magyarországi viszonyok sajátos vonásokkal ruházták fel.

A töröktől visszafoglalt területeken az egykori szabad királyi városok először katonai és kamarai igazgatás alá kerültek, így – a rendek kívánságának megfelelően – nemhogy növekedett a szabad királyi városok száma, hanem átmenetileg egyenesen megfogyatkozott. A berendezkedés első éveiben egyedül Debrecen nyerte el a szabad királyi városi státust, a visszafoglalt területek egykori szabad királyi városai – Pest, Buda, Székesfehérvár – csak szívós harcokkal tudták kivívni régi jogaikat.


Budára a hatalmas méretű betelepedés jellemző; 1702-ben már 1648 családfőről tudunk, annak ellenére, hogy császári rendelet tiltotta lutheránusok, kálvinisták és zsidók betelepedését. A 18. század elejére Buda lett Magyarország és Erdély második legnagyobb városa, az első a fontos kereskedelmi központtá fejlődött Brassó.


Viszont a visszafoglalt területeken, Pécs, Székesfehérvár, Veszprém, Eger, Buda és Pest lakói között a Konstantinápolytól Nürnbergig húzódó térség minden népeleme megtalálható. Pest többek között Csehországból, Sziléziából, Bajorországból, Elzászból, Morvaországból, Badenből, Ausztriából származó polgárokkal népesedett be. A visszafoglalt Budán csaknem a lakosság fele rác volt, a betelepülő polgári elit pedig német. A Balkánról felhúzódó görögök és örmények is nagy számban telepedtek meg a városokban.


A Habsburg-állam központi kormányszékei Pozsonyban, Kassán, Budán különböző társadalmi csoportoknak adnak munkát. Az állami hivatalnokok és a katonák, ha gyökeret eresztenek a városokban, amint tehetik, nemeslevelet szereznek.


Pozsony még jó ideig ellátja a főváros feladatait, de a nádor és több főúr már tüntetően Budán vesz házat, s a tényleges központ Bécs.


Buda és Pest légkörét az állami hivatalnokréteg, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár városáét a vállalkozó polgárság és a katolikus egyház szolgálatában álló nemesség alakítja.


Székesfehérvár, Buda és Pest 1703-ra, Esztergom 1704-re szerzi vissza szabad királyi városi státusát.


Pesten és Budán a kereskedők száma lassú fejlődést mutat. Pesten 1696-ban 3 nagy- és 3 kiskereskedőt, 1 vaskereskedőt, 3 zöldség- és 5 gabonakereskedőt jegyeztek fel. Budán a kereskedők száma 1688-ban 11, 1691-ben 21, 1696-ban 17 volt. A budai kereskedők, akik közt az első években sok volt az olasz, számban alig múlták felül a pestieket, de gazdagabbak és társadalmi súlyuk is nagyobb. Mégis, a kereskedők számát a lakosság adófizetőinek számához viszonyítva Pest jelentősége tűnik elő: Pesten 1696-ban a lakosság 0,50%-a, 1703-ban 0,60%-a kereskedő, míg Budán 1696-ban csak 0,17, 1703-ban pedig 0,50%.

Noha a legjobban jövedelmező iparágakban látjuk a legtöbb szegény mesterlegényt, s a legjelentősebb iparágakban is vannak nyomorúságos viszonyok között élők, mégis innen emelkednek ki a városi patríciusság felsőbb köreibe lépők. Meister Mátyás ácsból császári építőmester lesz. Kachler Márton kőművesmester 1692-ben tanácsos és főkamarás, egy évtized alatt egész sereg nagyobb építkezést vállal: Koháry jolsvai kastélyát, a budai Domonkos-templomot és kolostort, a pesti Glöckelsperg-palotát, és ő alakítja át a Szinán bég-dzsámit ferences templommá. 1689-ben Venerio Ceresola császári építőmesterrel együtt már tagja a budai iparbizottságnak. Meister, Kachler, Lenner Balázs ács, Nusspicken ágyúöntő, Röekl lakatos családjai többszobás kőházakban laknak, finom bútorok, fehér függönyök, aranyrámás tükrök, faliórák, fiókos írószekrények, bőrszékek, polgárias berendezés tárgyai között. Lakáskultúrájuk messze felülmúlja az alsóbb rangú hivatalnokokét, só- vagy vámtisztekét. Pesten 1692-től sörfőzők, fogadósok, ácsok adják az első bírókat és tanácsosokat. Az utolsó fogadós és egyben az első kereskedő, akiből bíró lett, Eysserich Sámuel. Tőle veszi át a bírói tisztet 1715-ben Lenner János, a fehérparókás ács, aki az 1690-es években társaival megindította a harcot a város önállóságáért. Jellemző a javarészt német iparosok részvételével kibontakozó mozgalomra, hogy a városi értelmiség előfutárának tekinthető Mosell Antal János jegyző és Herold Szigfrid patikus vezette, és 1693-ban a budaiakat is magával ragadta, akik ”puskákkal, pisztolyokkal, karókkal vonultak fel„[15] a ”porciót„ szedő katonaság ellen, s évről évre hevesen tiltakoztak a vámok, adók, katonai beszállásolások, gazdasági tilalmak és a kamarai igazgatás miatt. Több részleges siker után 1703. október 23-án 20 ezer forint fegyverjogmegváltás befizetése ellenében Lipót császár aláírta Buda és Pest szabad királyi városi kiváltságlevelét.

A központi hatalom gazdaságpolitikájának a császári hivatali apparátusban is voltak ellenfelei. Werlein báró, Pest vármegye alispánja, aki 1688–1692 között a budai kamarai igazgatóság vezetője volt, miután meggyőződött róla, hogy csak a virágzó kereskedelem és ipar teremtheti meg az egészséges adópolitika alapját, a központi rendelkezések ellenében is szorgalmazta a magánvállalkozásokat és a szabad áruforgalmat. Székesfehérvár szívós harcok után nyert engedélyt 1693-ban az újszerzeményi bizottságtól sörfőzőház építésére és a sör forgalmazására. Romos, 1695-ben újjáépíteni kezdett malmát a kincstár érdekeit féltő harmincados leromboltatta, de a város a következő évben előnyös szerződést kötött a császári malom molnárával. Jelentős haszonnal járt a régi török fürdőben 1698-ban elkezdett salétromfőzés is. Az újszerzeményi bizottság engedélyével a kilencvenes évek elején felépített háromkéményű téglaégető szolgálta végig a 18. században a városi és környékbeli építkezéseket. Mindez s a körülötte serénykedő vállalkozók és bérlők teremtették elő a városi szabadság visszaváltásának tetemes költségeit.

A városi közösségek újjászervezését a lakosság belső harcai kísérik. Polgárok és mesterlegények, sikeres vállalkozók és elszegényedett kézművesek küzdenek egymással. 1695-ben sztrájkolnak a budai péklegények. A plebejusok legaktívabb rétegei a fuvarosok; rendszerint a külvárosokban laknak, faviskókban, földbe vájt kunyhókban, egyszobás házakban. Foglalkozásuk révén országlátott emberek, sokszor maguk is kereskednek, kiszolgáltatottságuk azonban végtelen. A kocsisok, fuvarosok, hajósok nélkülözhetetlenek, de a kamarai tisztek, katonák, vármegyék kényük-kedvük szerint parancsolják ingyenmunkára őket. A nagybányai szekeresek az önkényeskedések és az idegen szekeresek ellen tömörülnek céhbe 1695-ben.

A polgárság középrétegei számára a változó világban a céh adott társadalmi biztonságot. Szigorú kereteivel megszabta a termelés rendjét, a kézműves életének menetét. Biztosította családját, ha megbetegedett, mert nemcsak a mester volt köteles gondoskodni beteg legényéről, hanem a céh is támogatta a mestert, ha leesett a lábáról, sőt temetéséről és özvegyéről is gondoskodott.

Örökös jobbágyok és szabadmenetelűek

1688-ban májustól júniusig Pest és Heves vármegyére összesen 800 gyalogmunkást róttak ki, ebből Kecskemétre 120, Kőrösre 65 ember esett; majd a kincstári sütőüzemek tüzelőszállítására 60–60 fejszés embert kellett küldeni, végül 40, illetve 25 négyökrös, erős, kocsi-kasos, vasalt szekeret, egyenként 2–2 fejszés emberrel, a Budáról Szolnokra szállítandó lőszer alá.

Országos támadás, társadalmi érdekegység

A Habsburg-kormányzat a vármegyékre, a rác határőrségre és a Rabutin tábornok parancsnoksága alatt Erdélyben állomásozó 8–10 ezer főnyi reguláris hadseregre támaszkodott, s azonnal megkezdte magyar hadsereg toborzását is. A védelmi vonal megszervezését a budai és a szegedi helyőrségre bízta.

Diplomácia és hadsereg

A Magyarországon harcoló császári fősereg a szabadságharc első felében 5–15 ezer fő között mozgott. Emellett azonban Erdélyben 8–10 ezer főnyi haderő állomásozott, a rác határőrvidékről mintegy 20 ezer fegyveres volt bevethető, a mindvégig császári kézben lévő várak: Buda, Győr, Komárom, Lipótvár, Nagyvárad helyőrségei együttesen ugyancsak több ezer főt tettek ki.

A szatmári megegyezés

A katonai fölényt a meggyőzés érdekében szívesen hangoztató Pálffy, semmibe véve Rákóczi kérését, február 6-án Budán kivégeztette Béri Balogh Ádámot.

Polgárság és értelmiség

Magyarországon a fejlődésbe lendülő Pest és Buda, a főváros feladatait már százötven éve ellátó Pozsony, a kereskedelmi kulcspozícióban levő Sopron, a visszafoglalt területek gyarapodásnak indult városai, Győr, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs Habsburg-kormányzat alatt maradtak.

Az új magyar állam kötelékébe került városok és mezővárosok nagyon eltérő jellegű együtteseket alkottak. A felső-magyarországi kereskedővárosok: Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa testesítette meg az egyik fontos városcsoportot, az alsó-magyarországi bányavárosok: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a másikat. A monokultúrák területén a városok és mezővárosok jelentősége megnövekedett, mint a hegyaljai mezővárosok és Debrecen, a három alföldi mezőváros: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, s olyan kisebb városok, mint Szolnok, Gyöngyös, Rimaszombat, Losonc, valamint a gömöri mezővárosok példája mutatja. A kereskedő patríciusok, az egy-két segéddel dolgozó kézművesek, a külvárosok lakói és a mezővárosi cívisek élesen elkülönültek egymástól. Múltjában, nyelvében, foglalkozásában, anyagi erejében és műveltségében nagyon különböző városi lakosság tagolódott tehát az új államalakulatba. Többségük a török háborúk és a berendezkedés évei alatt általában leromlott, tőkéje kimerült, sokan súlyos adósságokkal küzdöttek. A visszafoglalt területeken a gazdasági fellendülés lehetőségeit, az újjáépítés dinamizmusát főleg az alföldi mezővárosokban tudták kihasználni. A városlakók rengeteget fizettek az országegység megvalósításáért, az egykori királyság területén elvesztették helyzet adta előnyeiket.

Az erdélyi városok kézművesei és szegényei – aranymosók, kötélverők, fuvarosok, kőművesek, ácsok, hajósok – néhány kereskedővel együtt már a helyi felkelések szervezői között is megtalálhatók voltak, s a császári őrség alatt tartott Kolozsvárról nemcsak a szőlőkapások szöktek ki Rákóczi hívei közé, hanem tekintélyes mesterek is kapcsolatot tartottak a felkelőkkel. Eperjes és Kassa csak hosszú ostromzár után nyitotta meg kapuit, és a lakosság között ottmaradtak a Habsburg-kormányzat hívei. Selmecbánya polgárai és bányatisztjei komoran tűrték az első kuruc csapatok kemény sarcolásait, az első találkozás rossz emlékeit nem felejették el, de a gazdag bányatulajdonosok és a városi elöljárók is vállalták az önálló magyar államért indított háborút. Debrecen már a tiszaháti szervezkedésben fontos központként szolgált – mesterlegények, sószállítók, diákok, szolgák segítették az első kurucokat. A szabadságharc idején a cívisgazdák óvatosak voltak, okos megegyezéssel kivédték a katonatartás terheit. De a háború a városlakókat különösen meggyötörte. 1706–1707 telén már Debrecent sem tudták megvédeni a hadviselés pusztító-égető következményeitől, a császári hadsereg beszállásolását nem kerülhették el. Az alföldi mezővárosok is kénytelenek voltak ellátni az átvonuló császári katonaságot, s megszenvedték a büntetésükre küldött rác csapatok fegyvereit.

A naplót író polgárok az értékféltők józan bizalmatlanságával rögzítették a lakosság mindennapjait. Szakál Ferenc kolozsvári ács és kőművesmester, a város óvári negyedének kapitánya, majd az unitárius gyülekezet „szász részről való curatora”,[16] tehetősebb városi polgár – 1702-ben a Bécsből Szentpétervárra utazó dán követ nála szállt meg – magyar nyelvű naplójában elítéli a döntésre képtelen hosszú harcokat, sajnálja a város veszteségeit, és mint valami aggályos számadó, aprólékosan feljegyzi a lakosság mérhetetlen megpróbáltatásait, de elfogadja az új magyar államot. A zömmel evangélikus és református, német, magyar és szlovák nyelvű polgárság elsősorban azért érezte magáénak Rákóczi államát, mert visszakapta templomait, iskoláit, némileg a városi kormányzást is, és ismét számarányának megfelelően kerülhetett be a magisztrátusba. Scheissler Gáspár kassai polgár mégis a megfogyatkozott javakat félti, amikor mindezt feljegyzi: „Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem sok más urasággal egyetemben itt vett téli szállást. Emiatt a város lakóira nem csekély többletterhek estek. Isten segítsen minket, hogy elviseljük e nehéz terhet, és legyen velünk, nehogy ebbe még tán belepusztuljunk!„[17]

Rákóczi államának polgárait az 1707. évi dikális összeírás általában szegénynek mutatja. A királyi városok lakóinak adóköteles vagyonát és jövedelmét 109 832 dika értékben számolták, vagyis az országos adó, a közönséges teher 10,8%-át fizették. Csak négy Város lakosságának vagyona tett ki 10 ezer dika körüli összeget, amit minden vármegye messze felülmúlt. Lőcsén 13 ezer, Selmecbányán 12 ezer, Eperjesen 10 ezer, Besztercebányán 9500 dikát jegyeztek. Körmöcbányán 9 ezer dikát számláltak össze, Kassán és Késmárkon 8–8 ezret, Bártfán 7 ezret. Az arányok reálisan majd csak a népességszám és a jövedelemforrások mikrovizsgálati eredményei ismeretében minősíthetők, mégis szembetűnő, hogy egyedül Zemplén vármegye 80 ezer és Abaúj 26 727,5 dikája kiteszi az ország összes városi polgárának vagyonát és jövedelmét. Mindazonáltal az 1703–1710-es évek gazdasági-társadalmi fejleményeinek szerves összefüggésében a polgárság anyagi viszonyai az általános fejlődés mélyebb összefüggéseire mutatnak.

Polgárok, mesterek és cívisgazdák tulajdonképpen sokat fizettek, és sok értéket adtak. Súlyos sarcokat szedtek rajtuk. Fegyvert, hadianyagot, ruházatot, felszerelést, szállítóeszközöket állítottak elő nagy mennyiségben. Rendszeressé vált, hogy a városnak 25–30 ezer darab kenyeret kellett megsütnie. Még senki sem számította ki, hogy mindez mennyi érték, anyaggal, munkával, szállítással együtt. Nagykőrös 1705 őszén az Erdély felé vonuló Herbeville hadseregének összesen 52 233 forint értékben volt kénytelen gabonát, állatot, takarmányt és készpénzt adni, majd a magyar hadsereg dunai átkelésének és dunántúli hadjáratának szükségleteit kellett még szolgálnia. Nyilván már a tartalékokat merítették ki. Mégis, több mint két évtized háborús éveivel a hátuk mögött polgárok és polgári közösségek kölcsönöket is képesek voltak nyújtani a magyar államnak, még 1709-ben, sőt 1710-ben is.

A háború megnehezítette az életet, de szükségleteivel ösztönözte is a termelést. A nagy tömegű állami megrendelés piacot nyitott. Rákóczi tudatában volt a polgárság, a kézművesek fontosságának. Felső-Magyarország leggazdagabb polgárának, az eperjesi Zimmermann Zsigmondnak 1687-ben széthordott árukészletéért megpróbálta kárpótolni a családot. Meghallgatta a kereskedőket, államhatalmi szinten foglalkozott a kereskedelem ügyeivel. Iparfejlesztő politikája nem maradt sikertelen. A különböző mesterek képesek voltak nagy tömegű terméket előállítani: többek között 51 ezer pár csizma, 46 ezer köpeny, csak egyetlen esztendőben több mint 150 ezer dolmány, nadrág, köntös elkészítése jelentős teljesítmény. Számottevő összegek kifizetését tanúsítják a különböző elszámolások. Szabók, szíjgyártók, lakatosok, puskacsőverők, bodnárok, szekeresek és még sok más mesterember megkapta bérét, és ez nem volt kevés. A kereskedelmet megterhelték a hadiviszonyok, a pénzhiány, majd a rézpénzinfláció, a forgalom mégsem volt elhanyagolható: Lengyelországgal és Törökországgal az utolsó évekig élénk maradt a kapcsolat, Ausztria – főleg Bécs – nem nélkülözhette és mindvégig megvette a magyarországi marhát, Lengyelországba folyamatosan bort, török földre rezet vittek ki, és sok tízezer bála abaposztót hoztak be. Angliából finom szövetet, Hollandiából többek között fegyvert szállítottak az országba. Az elszigetelődéssel küszködő Budán a kereskedők száma 1696 és 1711 között nem csökkent, sőt némileg növekedett. A város tehetős vaskereskedője, Eysslich Sámuel nemcsak hogy megrázkódtatás nélkül vészelte át a nehéz időket, hanem lerakatot is létesített a Csepel-szigeten, és a szemben álló hadseregek területei között mindvégig fenntartotta kereskedelmi kapcsolatait.

Művelődés és országegység

A Buda visszavívását követő korszakban a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség társadalmának a másfél évszázadon át külön élt országrészek műveltségbeli egységét kellett megteremtenie úgy, hogy a történelmileg kialakult hagyományokat megőrizve biztosítsa a korszerű fejlődés lehetőségeit. Másfél évszázad alatt a művelődés döntően európai és keresztény jellege nem változott. Európából tekintve azonban a török alól visszafoglalt területekkel kikerekedett országra, az európai államok műveltségétől sokkal inkább eltérőnek mutatkozik az új magyar állam, mint a Mohácsnál összeomlott egykori. Mindemellett az ország viszonylagos egységének megteremtésével akkor nyílik a korábbiaknál kedvezőbb lehetőség a kulturális fejlődésre, amikor az újkori európai civilizáció kialakulásának döntő korszaka zajlik.

A 17. század forradalmi változást hozott az ember világának értelmezésében. Másként gondolkozva a természetről, át kellett alakulnia az emberről és a társadalomról alkotott fogalmaknak is. Descartes hatása a század végén megkerülhetetlen volt; miközben megkísérelte feloldani a mechanikus világképnek a tapasztalható és nem tapasztalható jelenségek viszonyából adódó ellentmondásait, lerakta a racionális gondolkozás alapjait. 1687_ben jelent meg Newton műve, a Principia Mathematica Philosophiae Naturalis, összegezve Kopernikusz felfedezését és a kibontakozott tudományos forradalom eredményeit, Kepler és [[Galilei]g munkásságát, a gravitáció elméletével megalkotva a mechanikus világkép tudományos rendszerét.

A racionalizmus – vagy legalábbis a tabumentes gondolkozásmód – nagy lendületet adott a társadalomról alkotott ismeretek fejlődésének. Hobbes az államot és a társadalmat mint emberi alkotást ésszerű vizsgálatok tárgyának tekintette. Hitelveik felülvizsgálására kényszerülvén a különböző felekezetek, a vallásos világnézeten belül nagy átrendeződés következett be. A protestáns vallások belső mozgalmai, a puritanizmus, a coccejanizmus, majd a pietizmus, a katolikus vallásban a janzenizmus, végső soron egy irányba tartottak. Felülvizsgálták és újrafogalmazták a hit és az egyén, a társadalom, a tudomány, a világi hatalom viszonylatait. Összességében a 17. század végi Európában olyan komplex, az erkölcsi, politikai, tudományos szférákat átfogó mozgalom zajlott, amely a maga változatos formái között a felvilágosodás csíráit hordozta.

Az anyanyelvű műveltség és a hasznosítható természettudomány korszakunkban már jól felismert államérdek. Általános a támogatott és megrendelésre dolgozó író és művész jelentősége. A politika tudománya a Machiavelli megszabta széles keretek között fejlődik. Századunk végén már önállósul a merkantilizmus gazdasági elmélete és a statisztika. Már jól érzékelhető az országos keretekben berendezkedő állami művelődéspolitika modern elvrendszere. Ebben az időszakban szervezik meg Európa klasszikus akadémiáit, s a különböző társadalmi rendszerek államai a polgári Angliától az abszolutista Franciaországig egyaránt igyekeznek – közvetlenül vagy közvetve – irányításuk alá vonni az oktatást, az irodalmat és a közvélemény-formálást.

A korszak műveltségszerkezete a világra, természetre, hitre, társadalomra vonatkozó összes ismeretek rendszerezett összefoglalását, enciklopédikus tudást kívánt. Az egyes osztályok politikai és gazdasági érdeke pedig ennek a tudásnak szélesebb körű szétsugárzását követelte, de megszűrten, célok és feladatok érdekében válogatva, igazodva a különböző társadalmi rétegek igényeihez. A megszületőben levő újkori civilizáció még az átmenetiség, az ellentmondások és válságok, a világnézeti harcok súlyos pillanatait élte.

A 17–18. század fordulója átmeneti korszak az eszmék és az ideológiák világában is. A keresztény szolidaritás eszméje már a búcsúzó korszak rekvizituma. Az új eszmerendszerek „az országos érdek”, az „államérdek”, „a nemzeti érdek”, „a gazdasági érdek” jegyében kezdenek kikristályosodni. Az európai közösségről is új gondolatokat röppentget át a búcsúzó század az újba: „a természeti jog”, „a lelkiismereti szabadság”, „a történelem szükségessége” – új eszmék próbálgatják szárnyaikat a vallási és hatalmi rendszerekre osztott Európát egységbe foglaló gondolatok pályaívein.

Zene, festészet, szobrászat, irodalom, építészet a maguk sajátos eszközeivel fejezik ki a társadalmi mentalitást, a hallatlan feszültségeket, a nyugtalanságot, a fegyelmezett harmóniát, a végletes pátoszt, a jövő meghódítására kész vállalkozók és a múlt biztos partjaihoz ragaszkodók szellemét. A művészeti stílusok fő áramlatai: a reneszánsz utelsó hulláma, a végleteket egybekapcsoló barokk és a harmóniát hordozó klasszicizmus – jelképek, szimbólumok, asszociációs rendszerek – nem különülnek el élesen egymástól.

Az ellentétes és egymást kölcsönösen átható tendenci k harcában, az egységesülés és s végletes elkülönülés kettős folyamataiban már úgy formálódik jellegzetessé az újkori Európa művelődése, hogy burkában a nemzeti műveltségek sokaságát hordozza.

A török alól visszafoglalt Magyarország és Erdély művelődési viszonyait a végletesség jellemezte: egyfelől félbemaradottság és megkésettség, másfelől korszerű kezdeményezések, kiugró teljesítmények. Tovább éltek a múltbeli nagy nekilendülések eredményei. Elevenek voltak a visszavonuló török világ emlékei, mert ha a mohamedán kelet nem változtatta is meg a magyar kultúra eredendően keresztény jellegét, a formakincsben, a történeti gondolkozásban és a mentalitásban megmaradtak az iszlám műveltség és a másfél évszázados ellenállás és együttélés nyomai.

Másfél évszázad folyamán a társadalom rendi, nyelvi és vallási keretekbe zárt kulturális szigetei nagyon kevéssé szerveződtek országos egységekbe. A társadalomban a rendi hierarchia, az anyagi tehetősség, a foglalkozás megszabta határok nem egészen voltak azonosak. A vallási hovatartozandóság és az anyanyelv korábban élesen egybeeső határai elmosódtak. Már visszafordíthatatlan tendencia, hogy a művelődés szerkezeti központja a város. Mégis szívósan éltek, majd új erőre kaptak a főúri udvarok műveltségszervező hatását növelő jelenségek. Mivel az országnak másfél évszázadig nem volt valódi fővárosa – Pozsony, a koronnázó város, Bécs közelsége miatt nem fejlődött a szó korabeli értelmében valódi országközponttá –, nagyobb és egységesebb városi kultúra sem alakulhatott ki. A Grácban, Prágában vagy a nagyszombati egyetemen iskolázott katolikus főúr az osztrák és cseh arisztokratákhoz hasonló képzésben részesült, sokat forgott a nagy kulturális fellendülését élő Bécsben, s mentalitásában elkülönült az északkeleti országrészek és Erdély nemegyszer Angliát, Hollandiát megjárt protestáns nemeseitől. A helyenként katolikus, de zömmel még evangélikus és református tömbökben élő nemesi rétegeket nagyon különböző minőségű műveltségi igények jellemezték. A német, holland vagy angol egyetemen végzett, kiváló tanár keze alól kikerült, kereskedelmi vállalkozásokat űző, könyvtárat gyűjtő köznemes kulturális értékrendszerének magaslatáról ostorozta az iskolából hamar kikopott rokonait, és a városi polgárság művelt rétegeivel sokszor hamarabb szót értett, mint saját osztályos társaival.

Nyilvánvaló, hogy nagy volt a különbség a rendszeresen Bécset, Krakkót, Boroszlót, Velencét, Konstantinápolyt megjárt kereskedő-patríciusok és a műhelyfalak között élő szegényebb kézművesek kulturális színvonala között. De az egyes foglalkozási ágakat űzők mentalitásban már régen áttörték a városok és országrészek határait, s a Nyugat-Európába kirajzók közös formakincsekkel, közös élményekkel tértek haza. A Pesten és Budán gyökeret eresztő polgárság pedig NürnbergMünchenBelgrád körzetéből szinte valamennyi város, nemzetiség és vallás műveltség-értékrendszerét magával hozta.

Intézmények, iskolák, nyomdák, könyvtárak

Buda visszafoglalása idején sem Erdélyben, sem a királyságban nincs a korabeli értelemben vett központi, országos nyomda. A 17. század utolsó harmadára a legmagasabb egyházi és állami támogatást élvező, jezsuita vezetés alatt álló nagyszombati nyomda nyert országos feladatkört. A nagyszombati egyetem birtokába került nyomda papírkészletét korábban a gróf Pálffy család bazini malmából biztosította, a század végére szerzett saját papírmalmokat. Elöljáró alá rendelt factora nyomdászok, inasok, formametszők, példametszők seregével dolgozott. Több magyar és bécsi rézmetszőt, fametszőt, könyvkötőt dolgoztatott. Az egyetem épületével együtt a nyomda épületét is kibővítették. 1680-tól felújították betűanyagát, cirill betűkkel is felszerelték, és Bécsben bizományos könyvkereskedőt tartottak. Az „Akadémiai Nyomda”, a Typis Academicis impresszumot használó nagyszombati nyomda a török kiűzése idején a – a kor fogalmai szerint – már korszerű üzem, officina volt. Kiadványai az akkori legjobb európai színvonalon készültek.

Erdélyben Apafi Mihály fejedelem az államkincstárra szállott váradi nyomda felszerelését a kolozsvári és a nagyenyedi kollégiumnak adományozta, majd a fehérvári nyomda felszerelését is a két kollégium között osztotta meg azzal a céllal, hogy az iskolákat megerősítse. Kolozsvárott kiváló tipográfus működött: Veresegyházi Szentgel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Korszerű nyomdaofficínát azonban csak 1689 után próbált Tótfalusi Kis Miklós nagy tehetséggel és néhány karteziánus támogatásával létesíteni. Vállalkozása korszerűségben a nagyszombatin is túltesz majd. A nagyenyedi kollégium egykori neveltje 1680-ban ment ki Hollandiába, és kitanulva a betűmetszés és a könyvnyomtatás mesterségét, 1686-ban amszterdami nyomdájában kiadta a Zsoltárokat 4200 példányban. Könyveinek szedése, nyomása, kötése Európa legjobb nyomdáiéval vetekedett. Az első magyar nyomdász, aki angol, toscanai, grúziai megrendelésekre dolgozott.

A kiadványok példányszámáról kevés ismeretünk van: a Bibliát 3–4 ezer példányban nyomták, ezenkívül a kalendáriumok láttak napvilágot nagyobb, valószínűleg többezres példányszámban. Különben általában nagyon kis, ötven és néhány száz közötti példányban jelentek meg a könyvek. A könyv előállítása drága, a nyomtatás üzleti vállalkozás.

Feltűnik az új olvasóközönség, növekszik a nőknek ajánlott magyar könyvek száma, és a tömegvásárlásra szánt, ponyván terjesztett egylapos nyomtatványok, képkiadványok is szaporodnak.

Mátyás király világhírű Corvinájának néhány darabját 1686. szeptember 3-án – a kifosztott török főiskolai könyvtár töredékeivel együtt – Marsiglí mérnökezredes szedte össze a katonáknak szabad prédára engedett Budavárban, és Bécsbe küldte.

A Mohácsnál összeomlott magyar állam könyvkincsének mararadékát Pozsony, Nagyszombat, Győr egyházi intézményei, kolostorok, apátságok, zárdák, káptalanok kódexekben és ősnyomtatványokban gazdag tékái mentették át.

A könyvkultúrában döntő változást hozó reformáció emlékét a különböző kollégiumi könyvtárak őrizték, ezek meglehetősen zilált állapotban érték meg a 17. század végét. Tolna 16. századi mezővárosi könyvtárát a visszafoglaló háborúk söpörték el. Sopron evangélikus gimnáziumának 16. századi humanista irodalomban is gazdag könyvtára az 1672–1674. évek megpróbáltatásai következtében széthullott, de 1682-ben az újra megnyíló gimnázium új könyvtárat létesített. Az ellenreformáció térnyerése ellenére a sárospataki, eperjesi főiskola töredékesen, Beszterce gimnáziuma viszonylag épen mentette át könyvtárát. Debrecen az 1550-es években a középkori ferences téka gyűjteményéből alakított kollégiumi könyvtárát másfél ezret meghaladó jelentős gyűjteménnyé növelve vitte át az új századba.

A nagy jövő előtt álló nagyszombati egyetemi könyvtár – a török kiűzése idején közel 10 ezer kötetével – az ország legjelentősebb könyvtára volt. A nagyszombati káptalani könyvtárat Lippay György érsek – a Fuggerek 1681 kötetes könyvtárát 330 aranyért megvásárolva – 3 ezerre bővítette. Az ellenreformáció templom- és iskolafoglalásaival a protestáns könyveket a rohamosan gyarapodó rendi és kollégiumi könyvtárak állományához csapták. Így Pozsony evangélikus líceumának könyvtára 1672-ben a jezsuiták birtokába került, s noha a gimnázium 1681-ben újra megnyitotta kapuit, könyveit továbbra is a jezsuita kollégium igen jelentős könyvtárában őrizték. Emellett a pozsonyi jezsuita rezidencia külön könyvtárral, a jezsuita gyógyszertár orvosi és gyógyászati szakkönyvgyűjteménnyel indult az új századba. Sopron, Sárospatak, Kassa jezsuita kollégiumi könyvtárai részben ugyancsak a református és evangélikus gimnáziumok és főiskolák könyveivel növelték meg a századfordulón már tetemes könyvállományukat. Az erdélyi és hódoltsági városok és mezővárosok különböző felekezetű egyházi és iskolai könyvtárai sértetlenül élték meg az új századot, miként Besztercén, Nagybányán, Gyöngyösön. Győrött a jezsuita kollégiumi könyvtár mellett Széchényi György alapítványából szervezték meg a papnevelde, az első intézményes egyházmegyei könyvtár alapját.

A magán könyvgyűjtemények nemcsak a műveltség színvonalát, az olvasási kultúra körszerű igényeit is mutatják. A Zrínyi-, Nádasdy-, Batthyány-, Thököly-, Révay-, Bercsényi-, Károlyi-, Rákóczi-, Forgách- könyvtárak, azzal együtt, hogy a főúri rezidenciáknak már szerves tartozéka volt a könyvtár, jól jellemzik a főúri osztály műveltségi eszményeit. Ezek a könyvtárak az 1670-es, 1680-as évek pusztításait csak részben vészelték át. Zrínyi Miklós könyvtárának 1662-ben katalógusba vett anyagát fia, Ádám építette tovább, majd feleségének családja őrizte meg.

A főúri könyvtárak összetétele két tendenciát tükröz: az egyik az értékőrzés, a másik a gyakorlati szükségletek kielégítése. Rákóczi, Forgách, Bercsényi könyvtára egyaránt szolgálták a korszerű politikai és gazdasági tájékozódást. Batthyány Ádám nagy gonddal és több generáción át épített könyvtára egyebek közt különleges térképgyűjteménnyel tűnik ki. Relatiók, Neue Zeitungok, Mercrurii Gallo-Belgici tételei Rákóczi, Bercsényi könyvtárjegyzékeiben a friss újságanyag beáramlását bizonyítják.

Köznemesi könyvtárakról kevés ismeretünk van. Keczer Sándor két láda könyvről végrendelkezett. A fiatal Ráday könyvtárát olvasmányaiból, Radvánszkyét az írásaiba beszűrődő olvasáskultúra nyomaiból, Szirmay Andrásét, Hellenbachét katalógusából tudjuk egyelőre rekonstruálni. Szirmay Miklós könyvgyűjtő szenvedélyéről fia végrendelete árulkodik: a könyveket tartsák együtt.

Az egyik legszámottevőbb, több mint 400 kötetes polgári könyvtár a Caraffa vérpadján elvérzett tehetős eperjesi polgár, Zimmermann Zsigmond műveltségét dicséri. A két soproni polgár, Posch György városbíró és Faut Márk vicenótárius könyveiről készült lajstromok – Keiffel János eperjesi, Váradi Ötvös Péter nagybányai polgár könyveivel együtt – a magyarországi városi polgárság könyvkultúrájáról tájékoztatnak. Jelentős, de kevés kivétellel inkább színvonalában, mint számszerűségében értékes könyvanyag gyűlt fel a korabeli értelmiségiek, papok, tanárok, orvosok kezén. E tekintetben a legjelentősebb gyűjtemény Magyarországon majd Bél Mátyás könyvtára lesz.

Bercsényi ungvári várában Csáky Krisztina magyar nyelvű könyvtára a világi és polgári igényű könyvkultúra kialakulásában nagy jövő előtt álló női könyvtár egyik első fecskéje. Bornemissza Anna radnóti könyvtára valamivel gazdagabb, de hasonló összetételű.

Erdélyben Bethlen Gábor kísérlete után Apafi Mihály ugyancsak hiába próbálta megszerezni a Budán maradt Corvina-darabokat.

A Habsburg-abszolutizmus művelődéspolitikája

Kollonich Lipót vezetésével a berendezkedési tervet kidolgozó Einrichtungswerk-bizottság szerint a műveltségi viszonyok központi irányítása cenzúrával, rendeletekkel és egységes szellemben nevelt értelmiséggel valósítható meg. Az ország művelődésének ügyét kisebb részben a világi papság, nagyobb részben a jezsuita rend kezébe helyezte volna. Budán és Kassán is egyetemet kívánt létesíteni orvosi karokkal, mégpedig úgy, hogy itt és a jogi karon világi professzorok tanítsanak. Hangsúlyozta, hogy az országnak jól képzett orvosokra, tanárokra, ügyvédekre van szüksége. Átfogó elképzelései voltak arról is, amit mai fogalommal közegészségügynek nevezünk. Az Eimichtungswerk művelődéspolitikai fejezetében jól felismerhető a korabeli modern államelmélet néhány alapelve, de hiányzik belőle a tolerancia. Felfogása szerint a Habsburg-dinasztia érdekeit, a birodalom egységét veszélyeztetik a különböző nyelveken és – ami ebben az időben lényeges – különböző vallások keretei között kivirágzó kultúrák. 1700-ban I. Lipót udvara elutasította Leibniz tervét a Habsburg Birodalmat egységesen összefogó tudományos akadémia megszervezéséről.

A katolikus klérus feladatai megnövekedtek. El kellett látnia a visszafoglalt országrészeket és a görögkeletiek uniójával a katolikus egyházszervezethez csatlakozott szerb (1687), kárpátukrán (1689), román (1697, 1700) lakta területeket is. Az egyház erre sem szervezetileg, sem anyagilag nem volt felkészülve. Az alsópapság műveltségi és anyagi körülményeiről maguk a püspöki jelentések rajzolnak megdöbbentő képet. Az államhatalom a művelődés anyagi alapjait egyházi és rendi forrásokból biztosította, különböző tranzakciókkal. A munkácsi püspökség javára létesített alapítvány összege például 5483 forint volt; ezt az összeget Kollonich a két Rákóczi-árvától gyámi működéséért követelte, de 5% kamatfizetési kötelezettség fejében az árváknál hagyta úgy, hogy a kamatok a püspökséget illetik. A magyar klérus és az Udvari Kamara között 1102–1703-ban Kollonich javaslata alapján, császári parancsra megkötött egyezmény, amely szerint a főpapi hagyatékok egyharmada az egyházra száll, és csupán egyharmada fordítható templomok, papneveldék és plébániák javára, csak kevéssé szolgálta a nagy anyagi különbségek kiegyenlítését a fő- és az alsópapság között.

I. Lipót császár 1688. május 4-én kiadott királyi pátensével a magyarországi könyvnyomtatás ellenőrzését a jezsuita Szentiványi Mártonra, a nagyszombati egyetem tanárára bízta. Majd a cenzúrát az ország érsekének jogává nyilvánító pápai edictumra való tekintettel a cenzúra jogát és feladatát az esztergomi káptalanra és Szentiványi Mártonra ruházta, aki az állami könyvcenzúra szélesebb körű szervezeti kiépítését 1700-ban kezdte meg. I. József császár 1705-ben a naptárkészítés és -kiadás jogát császári privilégiumnak nyilvánította.

A jezsuiták a királyság és Erdély területén 1703-ban már több mint 30 középiskolával, 15 nagy kollégiummal, 11 rezidenciával és 11 missziós házzal rendelkeztek. A szerzetesrendek közül főleg a pálosok és a ferencesek létesítettek kolostorokat és iskolákat. A piarista rend most lépett a rendházalapítások korába (1685: Privigye; 1698: Nyitra). Megjelentek a leánynevelő iskolákat nyitó Orsolya-apácák. Pesten a már 1686-ban újjászervezett plébánia egy év múlva a budai jezsuiták plébániája alá került, s a ferencesek és a pálosok (1694) után letelepültek a domonkosok (1698), majd 1702-ben jezsuita rendház épült. A Magyar Kancellária rendeletére létesített a plébánia 1692-ben Budán kisiskolát. A Szepesi Kamara kiadásában készült ábécéskönyvet a kassai jezsuita nyomdában állították elő. Az ábécéskönyv, amelynek egyetlen ismert példánya a gyermek II. Rákóczi Ferenc betűvetését őrzi, a vallás elemeire a jezsuiták vitamodorában oktatta a 6–8 éves gyermekeket. A századfordulón már köznemesek és polgárok fiaiból szaporodtak a jezsuita rend tanítványai. A magasabb képzés a gráci egyetemen is nyitva állt az arra érdemes szegények előtt. A papnevelést több mint fél évszázad óta a jezsuiták irányították: az ő kezükben volt a bécsi Pazmaneum, a gráci egyetem. A római Collegium Germanicum et Hungaricum az Il-Gesú jezsuita kolostorban működött, és minden tanára jezsuita volt. Az egyházi főméltósághoz szükséges magasabb képzést biztosította, és nyitva állt a főúri családok másod-, harmadszülött fiai előtt.

A jezsuita kollégiumok oktatási rendszere a 16. század végén készült Ratio studiomra épült, központjában a latin nyelvvel és a vitakészség elsajátításával. Nevelési elveik főleg az udvari arisztokrácia igényeihez szabva alakultak: önfegyelemre, nyelvekre, határozott fellépésre, udvarképes viselkedésre, vívásra, lovaglásra is tanították növendékeiket.

A különböző egyházi fórumok oktatási és valláspolitikai elvei között elég nagy különbségek voltak. Csáky Imre az 1690-es évek közepén kassai plébánosként eszközölte ki a kormányzattal szembeszállva, hogy a protestánsok Kassa külvárosában templomot építhessenek és a Sárospatakról 1687-ben elűzött református főiskola tanárainak egy csoportja újra megkezdhesse ott az oktatást (1695).

Kötelességéről anyanyelvén tájékoztatták a lakosságot: 1702-ben a császár parancsait például Debrecenben és Szatmárott egyedül magyarul, Trencsénben szlovákul, Nagyszombatban magyarul és szlovákul, Besztercebányán, Szentgyörgyön, Modorban németül és szlovákul, Kőszegen és Pozsonyban németül és magyarul, Kismartonban csupán németül hirdették ki. Az államkormányzás nyelve azonban a latin és egyre inkább a német. A magyar államnyelv kibontakozása elé egyre inkább gátak emelődtek. Nincs rá bizonyíték, hogy a tudomány és oktatás latin és német nyelvét azért szorgalmazták volna, miként a régebbi történetírás állította, hogy a magyar művelődés ne szigetelődjék el Nyugat-Európától. Viszont tények bizonyítják, hogy minden racionális szellemű művet üldöztek, legyen az holland, angol, francia vagy német nyelvű. Látványos könyvégetésekre Budától Bécsig sok a példa.

Művészetek

A jezsuiták budai kollégiumát 1688–1702, rendházát 1702–1722 közt építették fel, a várbeli ferences kolostort 1699-ben, a vízivárosit 1703-ban, a karmeliták várbeli kolostorát 1693-ban kezdték építeni. 1697-ben már a tabáni rácok is szerény templomot emeltek, a vízivárosi kapucinusok a török dzsámiból 1697-ben kezdték meg átalakítani templomukat. Az Orsolyák kassai leánynevelő intézete, rendháza 1706-ban épült, a telket Rákóczi adományozta.

A jezsuiták Rómából hozott rendi direktívák szerint építkezéseikben a nagyszombati templomok barokk stílusát folytatják. A kassai templomot (1671–1681) még a reneszánszból kinövő korai barokk vonásai jellemzik. Hatását a minoriták Tornyossy Tamás tervei szerint épült eperjesi temploma (1709) is magán hordja. A barokk új formáit viseli az újjáépített Szent György-dómtemplom Sopronban, barokk szószékén még reneszánsz motívumokkal, és a 120 ezer forintos költségvetéssel 1711-ben elkezdett trencséni templom. A magyarországi művészet fejlődése szempontjából a legjelentősebb templom építésze a jezsuita Christoph Tausch, a nagy hírű jezsuita építész és festő, Andrea Pozzo tanítványa. A tervezők és építők másutt is külföldi mesterek: a lékai templomot és a kőszegi jezsuita rendházat Pietro Orsolini, a zoborhegyi remeteséget (1690) Domenico Martinelli, az 1669-ben elkezdett és 1695-ben befejezett boldogasszonyi ferences templomot Francesco Martinelli építette.

A templomok középpontjában a faragott, festett főoltár állt, gazdag szoborkompozíciókkal. Az oltárképek a templomok védőszentjeit ábrázolták, vagy a magyar szentek kultuszát és a Regnum Marianum gondolatát sugározták. Sajátos átmenet jellemzi a boldogasszonyi ferences templom 1702-ig elhúzódó belső díszítését: Luca Antonio Colombo ívelt vonalú keretbe foglalt freskói a stukkódíszekbe illeszkednek. A trencséni templom mennyezetfestménye a nagy jövő előtt álló illuzionisztikus festészet első jelentős példája. Lőcse és Sárospatak jezsuita templomainak faragott oltárait 1695–1700 között a Lőcsén letelepedett, svéd származású Laurentius Olaf Engelholm készítette.

A csíksomlyói ferencesek Nagyszombatból hozattak oltárt. A templomban a Vest János bártfai mester keze alól kikerült faragott oltárt Stranoves Jeremiás nagyszeben festő festette.

A katolikus templomfalakat elborító képek többnyire az Újszövetség jeleneteit ábrázolják, szaporodnak a fogadalmi képek, majd az aktuális politikai eseményeket megörökítő festmények. Hazai mester munkája az alsókubin plébánia képe Tranoscius katolikus pap mártíromságáról, akit Thököly katonái végeztek ki (1686).

Erdély református templomaiban a régi építészeti stílusok keretei között főleg a belső teret rendezik át. Kiemelkedő szépségű a unitárius templom reneszánsz szószéke, mennyezetén az egyház nemzetközi szimbólumával, a fiait vérével tápláló pelikánnal. A kazettásan osztott, sík famennyezetet, a karzatot és a padokat helyi mesterek festették. A nyárádszentimrei mennyezeten mitológiai és történelmi rajzok vannak, a hollón lovagló Nagy Sándor, a magyar díszöltönyben zenélő Szent Dávid, szirének, najádok és a halál rémképe. A csíkszentmártoni templom mennyezetét székely asztalosok festették ki. A ketesdi és magyarbikali mennyezet, valamint a vistai karzatfestmények s a szántai mennyezet színpompás virágmintáit a gyalui Asztalos János készítette. Sajátos minta és színvilág jellemzi a kalotaszegi mennyezet-, karzat–és padfestményeket. A csíksomlyói kápolna kazettás mennyezetét ismeretlen, valószínűleg olasz származású szerzetes-festője barokk díszítéssel festette ki.

A Tiszántúlon és a visszafoglalt területeken a különböző felekezetű falusi templomokat többnyire ugyancsak sík famennyezettel építették újjá. A protestáns templomok – Csaroda, Ófehértó, Csempeszkopács – neszelt falait gazdag reneszánsz ornamentikával díszítették. A magyarszecsődi templomban a virágdíszes, festett táblára a tízparancsolat nagyar szövege került, s a szentélybe is feliratot festettek (1699). A templomépítés módja katolikus és protestáns területeken most már elvált; a fa harangtornyok főleg a protestáns vidékre jellemzőek.

A templomok falában elhelyezett halotti emlékek, az epitáfíumok stílusa és művészi színvonala nagyon változó. Jelentős értékű a szepeszombati Gross család epitáfiuma (1688).

A köztéri szobrok a városok középpontjába nemegyszer polgári áldozatkészségből kerülnek. Győrött 1688-ban Mária-szobor hirdeti Buda visszafoglalásának emlékét. Sopronban 1695-ben és 1701-ben emelnek Szentháromság-szobrot. Pesten a városi tanács az 1691-i pestisjárvány emlékére Szentháromság-szobrot, Budán 1703-ban Jónás Mátyás üvegesmester a mai Jakobinusok terén Mária-szobrot állíttat. Jelentősebb az 1690-ben létesített alapokra 1706-ban emelt Szentháromság-szoboremlék: az oszlop tetejét díszítő szobrot Kollonich ajándékozta a városnak, a többi már Budán letelepedett mesterek – Venerio Ceresola, Bernardo Feretti, Francesco Giuseppe Barbieri – munkája. Majd a budai városi tanács 1709-ben a pestisjárványtól való megszabadulásra újabb Szentháromságszoboremlékről határozott, és ezt, a város első jelentős szobrászati értékű alkotását, 1710–1711-ben Hölbling János építőmester, Vogl Konrád kőfaragó, Barbieri, majd Unglich Fülöp kismartoni mester közösen készítette.

A világi építészet súlypontja a nagybirtokra és a városokra helyeződött. Esterházy Pál Fraknón építkezett, 1687-ben a nádor lovas szobra került a kastélyra, s még 1696-ban is számos kőfaragó, szobrász, soproni mester és egy Pallas nevű stukkátor dolgozott az épületen. brunóci (Nyitra vármegye) várkastélyát 1687–1695 között építtette át egyemeletes, lakályos rezidenciává. Az aulikus nagybirtokos új életformáját szolgálta Savoyai Eugén 1702-ben Ráckevén Johann Lucas von Hildebrandtnak, az ausztriai német barokk egyik legjelentősebb mesterének tervei szerint épített kastélya. Korszakunkra épült újjá a csáktornyai kastély, a Zrínyiek törökellenes harcainak emlékét idéző, 1680 körül készült festményekkel. Az elhanyagolt és leromlott birtokait elfoglaló II. Rákóczi Ferenc a sárospataki és a nagysárosi kastélyt tette lakhatóvá, s nagy gonddal hozatta rendbe a háromemeletes ecsedit. Rákóczi Erzsébet kistapolcsányi kastélyát 1694-ben állították helyre.

A köznernesek ugyancsak igyekeztek korszerűsíteni kúriáikat és kastélyaikat. A dunántúli boltíves, tornácos köznemesi kúriák első emléke a sümegi Cseh László-féle tornácos ház. Klobusiczky Ferenc 1686-ban emeletet húzatott zétényi (Zemplén vármegye) kastélyára. Orosz Pál 1690-ben Ispán Ferenc egykori igen szép mikóházi kastélyát restauráltatta. Szirmay István pazdicsi (Zemplén vármegye) kastélyának főtermét Metzner Ézsaiás eperjesi festő keze alól kikerült történeti festmények ékesítették. A szabad királyválasztás történeti jeleneteit ábrázolták a Perényi család nagyszöllősi kastélyának festményei.

Az Esterházy Pál fraknói kastélyában elhelyezett nagyméretű kompozíciók a család tagjainak török harcait ábrázolják. A kismartoni kastély freskói a mitológia és a magyar múlt jeleneteivel, ókori hősök és magyar királyok képeivel és a Szent Korona középkori országainak allegorikus ábrázolásával a régi nagyság, a magyar állam eszmevilágát sugározzák.

A városok arculatát a polgárság és az intézmények építkezései formálták. Sopron most kapta meg barokk jellegét. A lőcsei Spillenberg-ház az átmeneti stílus emléke (1683). A pesti és a budai városházát 1702–1710 között helyi mesterek építették. Pest-Pilis-Solt vármegye már 1695-ben megépíttette vármegyeházát Pesten. Nagyobb szabású kincstári építkezés volt az 1686–1696 között épített budai fegyvertár (Zeughaus).

Ember Győző

A hétéves háború

Miként Budavár visszafoglalása, a felszabadító háborúk első nagy hulláma után, Magyarország újra a bécsi udvar érdeklődésének a középpontjába került, kezdte elfoglalni a Habsburgok politikájában és birodalmában azt a helyet, amely mind területe, mind pedig természeti kincsei révén méltán megillette. Ekkor indult meg az a fejlődés, amelynek során száz év elteltével Magyarország egyenrangú partnere lett a birodalom Lajtától nyugatra fekvő, nála fejlettebb részének.

A Habsburg-házhoz és Birodalomhoz fűződő viszony

A Mohács utáni királyválasztástól Buda visszafoglalásáig a Habsburg uralkodók Magyarországnak nem örökös, hanem választott királyai voltak, Magyarország nem tartozott örökös országaik és tartományaik sorába. A magyarországi rendek, amint arról az előző részben szó volt, csak az 1687. évi országgyűlésen ismerték el a Habsburg-ház örökösödési jogát, lemondva egyben az Aranybullában biztosított ellenállási jogukról is.

A közvetlenül Buda felszabadítása után tartott s annak hatása alól nyilván nem mentes országgyűlésen hozott közjogi határozatok fordulópontot jelentettek a magyar rendiség és az 1526 óta idegen uralkodói hatalom között váltakozó erővel és sikerrel, de szakadatlanul folyó küzdelemben.

Az 1712–1715. évi országgyűlés

Tudjuk azt is, hogy a töröktől visszafoglalt, úgynevezett újszerzeményi területeken – Buda, Szeged, Arad, Eszék stb. székhellyel – különböző kamarai hatóságokat és hivatalokat szerveztek, és ezeket közvetlenül az Udvari Kamara alá rendelték. Az 1715. évi 18. törvénycikk a magyarországi kamarai igazgatás területi egységét helyreállítva, az ország régi és nagy kormányzati sérelmét orvosolta. Más kérdés azután, hogy a törvény rendelkezése mikor és hogyan valósult meg, hogy mit tekintettek Magyarország koronájához tartozó területnek, és mit nem.

Az 1741. évi országgyűlés

III. Károly 1740. október 20-án, ötvenhat éves korában halt meg. Örököse, Mária Terézia 1741. május 14-re hívta össze a magyar országgyűlést. Az ő uralkodása idején tartott három országgyűlés színhelye is Pozsony volt, amely Buda visszafoglalása, a török teljes kiűzése után is még hosszú ideig az ország fővárosa maradt.

A Magyar Királyi Kamara

Mielőtt a Magyar Királyi Helytartótanácsot az 1722–1723. évi országgyűlésen törvénybe iktattak, majd 1724-ben életbe léptették, a szűkebb Magyarországnak egyetlen központi közigazgatási kormányhatósága az I. Ferdinánd által – nem sokkal trónra lépte után – felállított Magyar Királyi Kamara volt. Rövidesen csak Magyar Kamarának vagy Pozsonyi Kamarának nevezték, székhelyét ugyanis felállítása után hamarosan Budáról Pozsonyba tették át. III. Károly és Mária Terézia uralkodása alatt is állandóan ott működött.

A magyarországi Főhadparancsnokság

A magyarországi Főhadparancsnokság székhelye az ország akkori fővárosa, Pozsony lett. A polgári kormányzat országos szerveivel együtt helyezték át Budára II. József alatt.

A magyarországi Főhadparancsnokság közvetlenül a bécsi Udvari Haditanácsnak volt alárendelve, rajta keresztül kapta a legfőbb hadúr, az uralkodó rendeleteit. A többi magyarországi főhadparancsnoksággal, így a Nagyszebenben szervezett erdélyivel is, mellérendelt viszonyban állott.

A Főhadparancsnokság alá tartozó hadbiztosi szervezet (commissariatus bellicus), amely a katonaság gazdasági ellátásával kapcsolatos ügyeket intézte, a Helytartótanács főhatósága alá tartozó Országos vagy Tartományi Biztosság szervezetével (commissariatus provincialis) párhuzamosan működött. 1765-ben Pozsonyban, Besztercebányán, Sopronban, Budán, Debrecenben, Kassán és Pécsett volt hadbiztosság (generalis belli commissariatus officium) egy-négy hadbiztossal vagy hadbiztossági tiszttel.

A Főhadparancsnokság alá rendelten működtek a hadipénztárak vagy katonai fizetőhivatalok. Ezeknél fizették be a hadiadót, itt számolták el a katonaság ellátásával kapcsolatos pénzbeli költségeket. Ez indokolta, hogy e hivatalok a hadbiztosi kerületekben, azok székhelyén legyenek.

Városi felsőbíróságok

A tárnoki ítélőszék vagy röviden tárnokszék (sedes tavernicalis) időszakunkban majdnem minden évben összeült, 1724 óta általában Budán tartotta üléseit, amelyeknek tartama fokozatosan hosszabbodott, a tárgyalásra kerülő ügyek száma növekedésének megfelelően. Az ítélőszéken a tárnokmester elnökölt, tagjai a tárnokmester protonotariusa és a tárnoki városok küldöttei voltak.

Wellmann Imre

Méhészet

Nem vált javára a parasztok méhészkedésének az sem, hogy a rajokból földesúrnak és katolikus egyháznak kilenceddel, illetőleg tizeddel vagy ezek megváltásával tartoztak, amint általában az sem, hogy a részben lépesméz formájában Miskolcon, Rozsnyón, Budán és másutt eladni kívánt méz és viasz csak korlátozottan talált vevőre.

A paraszti üzem

Szállításra az esztendő minden szakában csupán a fő közutakon nyílt mód: Erdély felől Szegeden, Pesten és Budán át Bécsbe; Pozsonyból Bécsbe elkanyarodva Sopronon, Varasdon és Zágrábon keresztül Károlyvárosba, ahonnan III. Károly a Karszt hegységen át a Károly utat kezdte építtetni Fiume és Buccari felé; Lengyelországból Pesten és Pécsen keresztül Kanizsára, ahonnan a kereskedelmi forgalmat Mária Terézia Pettaun keresztül Triesztbe irányította, hogy az ausztriai kereskedőknek kedvezve Fiume helyett Triesztet tegye a Habsburg Birodalom tengeri kereskedelmének központjává.

Vörös Károly

A társadalmi fejlődés új feltételei

Az 1711 és 1764 közötti ötvenhárom év alatt az országban mindössze két rövid életű újság jelent meg: az egyik Bél Mátyás Nova Posoniensiája, 1721–1723-ban latinul és hetenként, a másik a budai Mercurius, 1730–1739-ben németül és hetenként kétszer. Mindkettő kis terjedelmű, híranyagát tekintve elsősorban száraz, rövid referáló híreket közlő lap volt, híranyaguk elsősorban a bécsi hivatalos lapból, a Wiener Zeitungból származott. Hatásuk nem lehetett túl széles, Bél lapja pietista és általában protestáns információival azonban még így is felkeltette a jezsuiták figyelmét, ami a lap megszűnésében nem kis szerepet játszott.

A kastély és a vár

Érthető, ha a béke beálltával a főurak elhagyják a várakat, és – mint láthattuk”nagy birtokaik központjaiban új kastélyokat építtetnek maguknak, a gazdagabbak városi házakat, olykor kis palotákat is a pacifikált ország központjaiban: Budán, Pozsonyban vagy Kolozsvárt és ezek környékén.

Kosáry Domokos

Görögkeletiek és unitusok

A szerb egyház a bizánci ortodoxiából a török uralom alatt fejlődött olyan sajátos szervezetté, amely a szerb társadalmi rétegeknek szinte homogén művelődési jelleget biztosított. Ennek az egyháznak egy része került át a 17. század végén Magyarországra, s itt folytatta hagyományos életét. Vezetői, a karlócai érsekek, metropoliták egy ideig névleg megmaradtak a hanyatló Ipek névleges fősége alatt. Midőn azonban az 1737–1739-i háborúval megpecsételődött a török uralom alatti, önálló egyház sorsa, végleg Karlóca lett a központ. A metropolita alá tartozó püspököknek, a vladikáknak a szűkebb Magyarország területén Aradon, Budán, Karánsebesen, Pécsett és Temesváron volt székhelyük.

Közép- és felsőoktatás. A jezsuiták.

A jezsuita iskolák, beleértve a legfelsőbbet is, mind egy szinten kezdődtek, de nem mind emelkedtek egyformán magasra. Kezdő osztályokat két, grammatikai szintű középiskolákat további hat helyen tartottak fenn. Teljes és nagyobb létszámú gimnáziumuk 19 városban működött. Legfőbb középiskoláik azonban felsőoktatási intézményeik keretén belül működtek. A budai és a győri akadémiák összevont filozófiai és teológiai tanfolyamokkal egészítették ki a gimnáziumi tanulmányokat.

Cenzúra, nyomdák, könyvek

Bizonyos kárpótlást jelentett egyrészt az, hogy a hazai pietisták külföldön, Halléban, Jenában, Lipcsében is nyomtathattak könyveket, másrészt pedig az, hogy időszakunkban itthon is létrejött már néhány olyan polgári vállalkozásszerű nyomda, amely nemcsak a katolikus, hanem a protestáns megrendelőknek is rendelkezésére állt. Ilyen volt a Royer-nyomda Pozsonyban, a Streibig-féle Sopronban majd Győrben, vagy a Landerer-féle Budán (1724).

E nyomdákban Magyarországon időszakunkban kereken 3700 mű látott napvilágot. Ebből az 1711–1720 közti évtizedre csak 321 esett, de aztán egyre több minden továbbira. A művek többsége már a közép- és a felsőoktatás profilja miatt is hagyományosan latin nyelvű volt. A latin nyelvű kiadványok száma az 1730-as években tetőzött (68,7%), majd lassan csökkenni kezdett. A magyar nyelvű kiadványoké ugyanakkor 19,4%-ról 28 %-ra emelkedett. Jelentősebb példányszámot értek el az ájtatossági munkák és az iskolai tankönyvek. A század legkeresettebb kiadványa azonban a kalendárium volt.

Az első valóban rendszeres és időszakos hazai hetilap Nova Posoniensia] címen, latin nyelven, 1721 tavaszától 1722 őszéig jelent meg Pozsonyban, Bél Mátyás és az evangélikus líceum tanárai kezdeményezéséből, az oktatás segédeszközeként. Valamivel utóbb indult meg az első budai és egyben az első hazai német újság, amely Wochentlich zweymal neuankommender Mercurius címen a hivatalos Wiennerisches Diarium függvényeként 1730-tól kezdve látott napvilágot, 1739-ig biztosan, de úgy látszik több-kevesebb megszakítással a továbbiakban is.

Képzőművészet

Budán a barokk polgári építkezés emlékét őrzi a zárt sarokerkélyes régi városháza, amelyet Venerio Ceresola császári építőmester kezdett el a 17. század végén, majd a helyi Hölbling János fejezett be 1714-ben. A budai királyi palota újjáépítésének hosszú és változatos folyamatában bizonyos fokig az udvar és az öntudatosabbá váló magyar rendiség versengése is kifejeződött. Az egykori palota romos falait 1714-ben kezdték a Haditanács rendeletére részben lebontani s a törmelékkel az árkokat betölteni, illetve részben egy új, kétemeletes palotává kiépíteni, 1715–1723 közt Fortunato Prati irányítása alatt. A félbehagyott építkezés folytatását az 1740-es években a magyar rendek szorgalmazták, hiszen Buda az ő szemükben az ország régi központja, önállóságának jelképe volt. Mária Terézia hozzájárult a vállalkozáshoz azzal, hogy a költségeket a megyék és városok adományaival fedezzék, mely utóbbiak azonban rövidesen elapadtak. Ezután ismét az udvar vette át a kezdeményezést. Az új munkálatokat 1749-ben kezdték a francia Jean-Nicolas Jadot udvari főépítész tervei szerint, amelyek azután a továbbiak során több ízben módosultak. Utána az irányítást Nicolaus von Pacassi, majd 1760-tól F. A. Hillebrandt, a kivitelezés vezetését Oraschek Ignác vette át. Közben a budai várnegyedben több főnemesi palota is épült (Batthyány, 1744; Erdődy, 1749).

H. Balázs Éva

A monarchia jozefinus szabadkőművessége a teréziánus időszakban

Közvetlen bécsi hatást tulajdonképpen csak a pozsonyi páholyoknál észlelhetünk, melyeknek azonban csak addig volt nagy jelentőségük, míg az ott székelő Helytartótanácsot nem helyezték Budára.

Zinzendorf Károly

Zinzendorfnak a gazdasági helyzet teljes felmérése a dolga – legalábbis ez tűnik ki naplójából (a jelentés, amit útjáról készített, nem maradt fenn). Naplójában a kialakult sémát követi. A dátum után sorra veszi a nap eseményeit, ha helyét változtatja, mint ez magyarországi útja során is történt, minden várost, falut, melyben megszállt vagy akár csak érintett, jelez, sőt jellemez. Jól kövezett utak, szép templom, avagy méteres sár, nyomorúságos viskók. És jelzi, kikkel találkozott, beszélt, a neveket éppoly nyomatékkal húzza alá, mint az olvasott könyvek íróit, a művek címét. Közli, hogy valamelyik tanácsos úr végtelenül unalmas volt, de azt is, ha a bányamérnöknek vonzó a felesége. Hat hónapig tartott az út. Fertődön kezdődött, ahol Esterházy vendége és Haydnt hallgathatja, onnan a déli végekre, majd Erdélyen át – itt hosszú heteket tölt el – a Tiszántúlra, a Szepességen át a bányavárosokba, majd Vác érintésével Pest-Buda, a Dunántúl, és mintegy a tanulságok summázása érdekében Pozsony, a Helytartótanács székvárosa.

A középnemesség

Mialatt Pesten és Budán elkezdődnek a munkák, VarasdZágráb táján csoportosulnak azok a katonatisztek, hivatalnokok, velük dolgozó értelmiségiek, akik a működést országosan akarják szabályozni.

A törekvő mezőváros, a süllyedő-emelkedő királyi város

Európában példa nélkül áll az is, hogy az éppen a hetvenes években fellendülő Pest és Buda kivételével évtizedekig stagnál a városok lakosságszáma. E pangásból, a gazdasági-vállalkozási lelemény csekély voltából következik, hogy a hatvanas évek még kedvező álláspontját Bécsben is kedvetlenség és bizalmatlanság váltotta fel. A városok annyit kaptak, amennyit érdemeltek: a zömmel németajkú városok sem a hazai fejlődésnek, sem a monarchia fejlődésének nem váltak támaszaivá. Pedig sok kedvező momentum támogathatott volna lendületesebb fejlődést. A kortárs utazók egyöntetűen emlegetik, hogy bár az utak nagyon rosszak, sehol ilyen zavartalanul nem lehet utazgatni. A zavartalanság úgy értendő, hogy belső vámok, hídpénzek, zaklató hatóságok alig állanak a forgalom útjában. Míg a környező országokban az egyes territóriumok között határvám akadályozza a gyors átkelést, itt a megyék, az országrészek között nincs semmiféle korlátozás (a szűkebben vett Magyarországon belül). Évente 1600 belföldi vásárt emlegetnek. A vásárt immár nem tarthatták vasárnap, de Debrecenben, Pesten ezer számban állnak a „standok”, ezer számmal érkeznek az áruval, zömmel mezőgazdasági áruval a szekerek. Nem volt hiány a mezőgazdasághoz, a helyi adottságokhoz kötődő iparcikkekben sem. 1777-ben százféle iparágat tartanak nyilván, s ezek művelését közel 31 ezer mester, legény és inas végzi. Bizony meglehetősen provinciális volt a termelés: elismerést külországban főként a bőrárú- és pipagyártásunk aratott. Virulnak a céhek, és a szerény igényeket kielégítő termékek kiegészítéséről –, külföldi áruval –, a görög és zsidó kereskedő gondoskodik.

Az összkép borús. Mária Terézia korának városai a nagy 18. századi fellendülést sem az országban, sem Erdélyben nem követik. Mindazonáltal a városok némelyike külsejével, pezsgő életével jelzi: a következő évtizedek meghozzák, ha nem is általánosan, de a kulcshelyeken, a három évszázad óta várt megújulást. '

Mária Terézia uralma idején Pozsony a főváros. A Nyugat-Európából érkező utazó csak elismeréssel szól Pozsonyról, ahol az igazi város minden kellékét megtalálta. Volt vára, vagyis valódi székhely jellegét –, amíg az volt –, nem is lehetett vitatni. „A várkastélyt és a felvezető sétányt nagyon jól kivilágították. A császárnő ezekre a helyreállításokra és az új berendezésre 300 ezer forintot biztosított. Többek között pompás lépcsőházat csináltatott, amelyet a vár közismerten igen vastag falaiba helyeztek el. A kápolnát, valamint a lakosztályokat fehér és aranyozott stukkókkal, faburkolattal és falitükrökkel díszítették. E szépítések, helyreállítások és nagyobbítások még mindig folytatódnak –, írja Khevenhüller-Metsch herceg 1764-ben –. A császárnő ezen keresztül és más figyelmességgel, kegymegnyilvánítással könnyebben fogadtathatja el új követeléseit.”[18] Az országgyűlés sikertelensége nem csorbította a vár szépségét, melynek termeit Rubens és a Habsburgok más kedvelt mestereinek képei díszítették, s ahol a csillárok szász porcelánból és hegyikristályból készültek. 1766-tól e pozsonyi kastélyvár egyben a helytartópár, Albert herceg és Mária Krisztina főhercegnő rezidenciája. Akkor még fiatalok és nagyon ügyesek – külsőségekkel, magatartásukkal valódi udvartartást varázsolnak az illúziókat szívesen fogadó országba. Ők maguk is derűsen élnek – még messze vannak a sikertelen és nehéz belgiumi évek. Ezt a pozsonyi rezidenciát, mely meghatározta a város képét és az arisztokrata és nemesi építkezések igényességét, többen is leírták. Így Zinzendorf Károly, aki magyarországi útja után a kevéssé társadalomértő helytartóval igyekezett megbeszélni erdélyi és magyarországi tapasztalatait. Egy Pálffy gróf, Vöröskő ura Rotenstein néven több útleírásában műérzékkel, az utókor figyelmét lenyűgözve vezeti olvasóját a háromemelet magas, négy tornyán korszerű villámhárítóval ékes várba. Az Ausztria felé eső toronyban őrizték (s néhány év múlva onnan vitték Bécsbe) a Szent Koronát és a koronázási ékszereket. A nagy- és fogadótermek, a tükör- és porcelántermek, a rózsaszín márványpadlók, a berendezés leírása plasztikus. A korabeli magyar fő- és középrangú látogatóra, akit itt audiencián fogadtak, nyilván a keleti berendezési tárgyak, Ázsia pozsonyi honfoglalása hatott a legerősebben. A Mária Krisztina festette képekkel (95 darab) díszített egyik terem büszkesége az indiai fából készített asztal, de sokkal fontosabb, ami ezután következik: a kék japán szoba, a két firenzei szoba (az utóbbiak falát kék és cseresznyeszínű tapéta, bútorait selyemhuzat borítja). Külföldi utazók igen részletesen számolnak be pozsonyi benyomásaikról, arról, hogy az európai léptékkel közepes, alig 30 ezer lakosú városnak 9 temploma, 14 palotája van. A belvárosban nincs több 300 háznál, ezek közül kimagaslik a Kamara háromemeletes épülete. Említik a város két nyomdáját, három könyvkereskedését, de leginkább a főúri kastélyokat és parkokat méltatják. A Batthyányak, Esterházyak, a Zichy, Pálffy, Illésházy, Grassalkovich, Csáky grófok bőkezű építtetők. Huszonöt ablak „szélességű” palotákról olvashatunk, amelyek a kor legmodernebb és legköltségesebb igényeinek tesznek eleget. Az esztergomi érsek palotájának több termét szalmatapéta díszíti, kínai alakok mozognak a falakon. A „chinoiserie” elérte tehát Nyugat-Magyarországot. Persze hasonló jelengéseket a Duna vonalán túl nem találnánk, mint ahogy az angol kert divatja is sokkal később éri el a keleti régiót.

Talán nem felesleges a főváros-Pozsony látványosságairól, így a Batthyány-palotáról még többet is szólni. Parkjába a „közemberek” is bejutottak, nézegették a szobrokat, a franciaországi Marly-t imitáló árkádszerű kettős fedett galériákat. A két-két vadgesztenye- és hársfasor alatt vasárnap és ünnepnapokon több száz ember sétálgatott. „Az érsek kegyesen megengedte, hogy a kertben hetenként kétszer rendezett hangversenyt minden tisztességes ember meghallgathassa.”[19] A pozsonyi és környékbeli látogatók megszámolhatták a narancsház 400 fáját, ismerkedtek az ananásszal, és a tavon úszkáló hattyúkban gyönyörködtek! Az Erdődyek egyenesen a potsdami Sans-Souci kastélyt utánozták pompás parkjuk kerti lakával. Egy fasor végén itt is van kínai pavilon, „rajta csengettyűk és sárkányok, belsejében a tapétát kínai tájképek díszítették”.[20] Volt itt szivarfa, amerikai fák és a narancson kívül banán- és datolyapálmák,

Pozsony tehát valódi főváros a teréziánus korban, hiszen még Versailles-szerű kastélyok is övezik. A herceg Esterházy család Eszterházán és Kismartonon kívül Pozsony mellett Köpcsényben is sűrűn vendégül látja az uralkodónőt, és közel van Cseklész, mely nemcsak kartonmanufaktúrájáról nevezetes; szerény mezőváros létére a környező kisebb-nagyobb településeken mintegy 2000 embert-asszonyt foglalkoztat, és itt van a kancellár kastélya, „az ízlés és az egyszerűség temploma”.[21] A kastély könyvtára, képtára igen gazdag, a hatalmas park pedig japán pagodát, kínai teaházat, sőt remetelakot is kínál, ahol horribile dictu remetenő él egy árva gyermekkel és egy kutyával. A diplomata Esterházy szentpétervári tartózkodásának emlékét őrzi a parkban felépített Belvedere képanyaga: nemzeti viseletben orosz, olasz, francia, örmény, spanyol leányokat ábrázolnak a festmények. A kastélyban pedig Peterhof, Carszkoje Szelo cári kastélyainak látképei, pétervári városrészleteket ábrázoló festmények, egy másik teremben angol rézmetszetek függnek a falakon. „A földszinti szobák közül az egyiket indiai tapéta borítja, a másik mennyezetét és falait 285 fehér és kék csempével burkolták holland módra.”[22]

Bruckenthal Sámuel nem Esterházy, Erdély akkori fővárosa, Nagyszeben nem vetekszik Pozsonnyal, lakosságának száma annak felét sem éri el. A szász kulturális központot –, amelyről nagy elismeréssel ír Zinzendorf –, hamarosan leváltja a nagyságban azonos, de magyar nemességgel sűrűn lakott Kolozsvár, mely ezzel a helycserével egyszersmind az erdélyi társadalmi fejlődés irányvonalát is a volt Partium, a Tiszántúl irányába téríti.

Pest a királyi kúriának, Buda pedig 1777 óta az egyetemnek ad szállást. E két nagy múltú, 20–20 ezer lakosú város nem olyan díszes, mint Pozsony, de a pangás utáni fellendülés ígéretét itt találjuk meg. Egyik város sem nélkülözi az előrelátó főurak palotáit. Pesten legnevezetesebb a Károlyi-palota, melyet a kalocsai érsek, az egri püspök után szerzett meg Károlyi Antal, Szatmár megye főispánja. Ő és Grassalkovich Antal gondoskodtak arról, hogy a királyi várból lenézve az uralkodó –, aki egyébként sohasem lakott a várban –, kedvét lelje a testvérváros panorámájában.

A Vár építése a hatvanas években kezdődött. Mária Terézia 1764-ben a váci püspöknél tett látogatása után Budára ment kíséretével, hogy megnézze a királyi várat, „melynek építése előrehaladt…, bizalmasai előtt kifejezte rosszallását, hogy milyen sok felesleges kiadásra kerül most sor”. „Igazán nevetséges –, írja az udvarmester –, hogy egy ilyen, a legújabb divat szerint pompásan díszített, nagyszabású épületet emelnek egy olyan helyen, ahol emberi számítás szerint az udvar soha nem akar és nem is fog tartózkodni.”[23] Valóban, másfél évtizeddel később az uralkodónő az egyetemet helyezte el a Várban; soha oktatási intézmény ilyen környezetben nem működött. A magas kupola adott helyet a csillagvizsgálónak, természettudományos gyűjteménye, könyvtára is imponáló volt. Az utazók, a Budára látogató magyarok mind gyakrabban keresték fel ezt a még nem főváros, de valóságos földrajzi központot jelentő, vonzó várost. A múlt dicsőségét, a múlt gyötrelmeit egyszerre idézték a városfalak maradványai, a Bécsi Kapu. A régi török fürdők német néven – Kaiserbad (Császárfürdő), Generalbad (Királyfürdő), Raizenbad (Rácfürdő), Bruckenbad (Rudasfürdő), Blocksbad (Gellértfürdő) –, mind több magyart is vonzottak. Állítólag a Császárfürdő volt a legelőkelőbb, legdíszesebb. Az bizonyos, hogy férfiak, nők, gyermekek közös és kissé hiányos öltözékű fürdőzése nem a barokk Magyarország, nem is a Regnum Marianum képét idézi elénk. Egyébként Buda sem maradt főúri palota nélkül: a századelő korai építkezéseit új hullám követte. A Batthyányaknak természetesen itt is volt palotája, csakúgy, mint a Zichy családnak, s jellemző a leendő fővárost körülvevő kisebb kastély-karéj, az óbudai, péceli, tétényi kastélyok. Ezek még ma is sejtetik a barokk Buda hangulatát.

A palotákat, barokk polgárházakat azonban nagy ívben sem veszik körül korszerű üzemek, melyek a két nagyra hivatott város gazdasági erejét is jelezték volna. Sem Buda, sem Pest városi tanácsa nem mozdította elő, hogy a szövő-, a bőr-, a ruházati ipar egyes ágainak próbálkozásai sikerrel járjanak. A céhek ellenálltak, a tanácsok nem segítettek, az állami biztatás viszont nem járt együtt anyagi támogatással. Roppant későn, 1776-ban létesült a „Rokkantak házában”, az „Invaliduspalotában” az első pesti posztó- és pokrócmanufaktúra. Az első magánvállalkozás, a Valero fivérek selyemmanufaktúrája már a következő korszak kezdeményeit vezeti be. A Valero-cég a kereskedelem gyengeségeit is legyőzve birkózik meg a nehézségekkel, pedig a görög és rác kereskedők kiiktatását, amit elszánt harcban értek el a helyiek, a vállalkozók igen megsínylették.

Küszködve halad előre a két város, melyet 1769 óta a Vízivárosból Pestre átvezető, 64 hajóból összeillesztett híd köt össze. Míg azelőtt a budaiak és pestiek komppal közlekedtek, most csak jégzajlás idején szedik fel a hajóhidat. Ennek közepe kiszélesedik, itt korlát van és padok, társaséletre alkalmas terep. A hajóhíd mintegy szimbóluma a két város derűs hangulatának. Ezt biztosítják a jó fogadók, a vendégszerető polgári és nemesi hajlékok is. Buda előkelőbb, Pest mozgékonyabb, izgalmasabb. A budai vár felmagasodik, és elkülönül a Dunától is fenyegetett –, 1775-ben a Víziváros és a Tabán lakói csónakokon, sajkákon közlekedtek – alvárosoktól, s különösen Óbudától.

Montesquieu Magyarországának válasza a teréziánus Bécs kihívására

A Draskovich-obszervaneca, így nevezték Draskovich Jánosról, egyik alapítójáról, később országos hatásra tett szert, de már kezdetben, tehát a teréziánus kor utolsó évtizedében több fontos dél- és nyugat-dunántúli páholy, majd a budai és a pozsonyi páholy is e rendszer jegyében dolgozott.

Wellmann Imre

Mária Terézia és II. József reformjai

A Budára, majd Pestre helyezett egyetemen a természetrajz keretében is szóhoz jutottak mezőgazdasági ismeretek, azután pedig külön tanszék létesült a mezőgazdaságtan oktatására az említett Mitterpacher vezetésével.

A termelőerők fejlődése

A kiterjedt megye egy részén az agrárcikkek értékesítése szempontjából mind jelentősebbé váló Pest-Buda és a Duna közelsége adott bizonyos ösztönzést főképp egyes földesuraknak az árutermelésbe kapcsolódásra; erre vall, hogy létrejöttek elkülönített urasági legelők, ahol finomabb gyapjú termelése és értékesítése céljából ilyet adó birkákat másokkal való keveredés kizárásával lehetett tartani.

Heckenast Gusztáv

Textilipar

A nyersanyagforráshoz akartak közelebb kerülni azok a tőkeszegény, de vállalkozó szellemű bécsi selyem-fabrikánsok, akik a pest-budai selyemipar alapjait megvetették.

Üveg- és kerámiaipar

Schlögl tőkéjével alapította meg 1785-ben sógora, Kuny Domokos fajansz- és kőedény-manufaktúráját Budán. Kuny érdeme, hogy felismerte a divatváltozással jelentkező új polgári igényeket, és igyekezett őket tartós használati edényekkel kielégíteni.

Egyéb iparágak

Inkább különlegességével, mint jelentőségével kívánkozik felsorolásunk végére a pozsonyi pipagyártó manufaktúra évi 4 ezer tucatos termelésével, és a Budán létesített s hamarosan elbukó keleti galantériaáru-manufaktúra, amely huszonkétféle termékét próbálta meg Törökországba exportálni.

H. Balázs Éva

Az állam és egyház viszonyának átrendezése

A bécsi Pazmaneumot is meg akarta szüntetni II. József, s azt tervezte, hogy ennek növendékei Budán folytassák tanulmányaikat. A Kancellária azonban – nyilvánvalóan helytelenül – ragaszkodott ahhoz, hogy a birodalmi főváros – ahol az ő tevékenysége is folyik – maradjon a képzés színhelye. Sok harc folyt a pozsonyi várba és a Budára telepített szemináriumok körül.

A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése

A felduzzadó iratgyártás méreteire jellemző, hogy míg József uralmának első évében a még Pozsonyban székelő Helytartótanács 12 ezer iratot bocsátott ki, addig Budán 1784-ben már 26 ezer iratot szignáltak. A rendkívül bő aktatermelés nem jelentette azt, hogy az ügyek el is intéződtek. A Helytartótanács ugyan felügyeletet gyakorolt a vármegyék felett, s a szökött katonáktól kezdve a postakézbesítés kérdéséig tömérdek leirat, jelentés halmozódott irattárában, mégis, az ügyek intézésére a visszafeleselés, a haladékkérés, a nehézségek jelzése a jellemző. Az egész országból idefutó elleniratok summája a Kancelláriához kerül, s onnan az uralkodóhoz. József 1784 tavaszi magyar pásztorlevele az uralkodó teljes elégedetlenségét tükrözi. A magyar tisztviselők a helytartótanáesostól le a sótisztig „ügyeiket csak gépiesen intézik, s arra nem törekednek, hogy a cél jól sikerüljön…, tisztségüknek csak annyira felelnek meg, hogy törvényszék elé ne kerüljenek”.[24] A rendeleteket helyesen értelmezve, megmagyarázva kell továbbvinni és gondoskodni a teljes végrehajtásról. Ne takarékoskodjanak idővel, energiával. A hivatalnok önzetlenül, felelősségteljesen és bátran végezze munkáját, felettesétől való félelme se tartsa vissza a hibák leleplezésétől, Soha öncélúság ne vezesse; az államháztartás egészét nézze, ne csak a maga szűk szektorát. „A nemzetiségnek, vallásnak semmi különbséget, meghasonlást nem szabad okoznia, hanem mint ugyanazon birodalom tagjai és testvérei egyformán kötelesek egymásnak hasznára lenni.”[25] A személyes rokonszenv vagy ellenszenv nem veszélyeztetheti a szolgálati érdekeket, egymást megbecsülve működjenek a hivatalnokok, kicserélve a kialakított jó módszereket. A hivatali munka áldozatot követel, pihenést nem ismerő életet, aki ezt nem vállalja, aki csak hasznot, méltóságot keres, mondjon le helyéről. A „conduit”-listák, a katonaságtól a bürokráciához átplántált „személyi lapok” a beosztottat kiszolgáltatták felettese indulatainak, de ugyanő köteles volt minden visszaélést bejelenteni. Kevés bejelentés érkezett, csak néhány anyagi természetű ügyről tudunk. Ezeknél az elsikkasztott vagy helytelenül felhasznált összeg tekintélyes hányada a denunciálót illette. A fennmaradt iratanyag azonban azt tanúsítja, hogy a visszaéléseket kiküszöbölni kívánó uralkodó nem gondoskodott a felbiztatott bejelentők védelméről, s a jó- vagy rosszhiszeműek egyaránt megszenvedték, hogy részt vállaltak a rögtönzött purifikálási programban.

A hivatalnokok mindvégig kaptak működési szabályozókat. Az uralkodó többször szigorúan tilalmazta ajándékok elfogadását: a kapott érték kétszeresét a kincstárba kell befizetni, s aki a botlást elkövette, állását veszíti. A megvesztegetett ügyvédet gyakorlatától eltiltja. Miután ez sem vezetett eredményre, minden olyan tisztviselőt, aki anyagi ügyekkel foglalkozott, a katonaság mintájára, kaució letételére kötelezett. Az összeg sok száz forintot is kitett, mert régi alkalmazottaknál 4 évi fizetés harmadrészét vonták le kaució címén. Újból és újból ismétlődő követelmény volt az ügymenet gyorsítása, amelyet az alsó hatóságok, a közjegyzői tevékenységet ellátó hiteles helyek gyakran akadályoztak. A Helytartótanácsban ugyan összefutnak a szálak, s az ügyosztályok rendjén a kemény Niczky Kristóf őrködik, de a szálak össze is gabalyodnak, s ez elsősorban egyes megyéken, megyecsoportokon múlik. Nehéz utólag igazságot tenni, de tény, hogy szinte feldolgozhatatlan volt egyrészt az információk, utasítások sokasága, másrészt a választ igénylő kérdések tömege. A fontos és fölösleges, a komoly és komikus keveredett az immár nem írnokok által másolt, hanem célszerűen a házinyomdában sokszorosított köriratokban, a cirkulárékban. A sokszor emlegetett női fűző szabályozásától (nem egészséges, az uralkodó nem engedélyezi) a lovak számbavételéig, az arany, ezüst nemzetközi árfolyamától rablók körözéséig, tűzrendészeti intézkedéstől a pápa Bécsben tartott és József dicséretét zengő beszédéig a legváltozatosabb anyag zúdult le a megyékre és városokra. A tudomásulvétel, az intézkedés vagy a félrerakás, halasztgatás aszerint váltakozott, milyen volt a megfelelő zónában a politikai vezetés, milyen volt a lakosság vallási összetétele és ebből adódóan a közhangulat.

Általánosságban azt mondhatjuk, 1784 elejétől a közhangulat romlásnak indult. Kezdődött a folyamat a korona kivitelével. Amikor a Helytartótanács Pozsonyból Budára költözött, a pozsonyi várat az uralkodó papi szemináriumnak jelölte ki, ily módon a Várban őrzött korona és koronázási ékszerek új elhelyezéséről kellett gondoskodni. „A magyar koronának és drágaságoknak a Helytartótanácshoz és a Kamarához nincsen semmi köze, ezért a legegyszerűbb, legtermészetesebb, legillendőbb eljárás az, ha a többi koronával és ékszerrel egyetemben a bécsi kincstárban kap elhelyezést, s a továbbiakban ott őrzik. Ezáltal a koronaőrség intézménye automatikusan megszűnik.”[26] Valóban, Szent Vencel koronáját Prágából Bécsbe vitték. Nálunk sem a Kancellária, sem a Helytartótanács nem látta lehetségesnek, hogy a korona elhagyja az országot. „Több mint szimbólum, magában véve is óriási politikai érték; hozzá, birtokához van kötve a királyi hatalom teljes gyakorlása”[27] – írja száz évvel az események után Marczali. II. József, mialatt a Szent Korona sorsa felett vitáztak a magyar hatóságok, Itáliában tartózkodott. Az eseményeket egyszerűen nem értette: hiszen ahol a király, ott a korona, „Bécset úgy tekintem, mint Magyarországot, és amíg a monarchia minden lakója be nem látja, hogy minden résznek, minden nemzetnek és minden vallásnak egyesítésében áll az erő, a rendelkezések nem érik el az állam és haza valódi hasznát, melyet szívemből kívánok, és melyre fáradhatatlanul törekszem”.[28] A Kancellária és a Helytartótanács újabb állásfoglalására József klasszikus műveltségének jegyében Horatius-idézetet biggyeszt az iratok alá: „Risum teneatis amici”.[29] De bizony a magas bürokraták és mindazok, akik hivatalos leiratból a korona elviteléről értesültek, korántsem voltak derűs hangulatban, mi több, az április 13-án, a elvitelének napján kitört tavaszi zivatart transzcendentálisan értelmezték.

1784. április 1-jén kelt a koronarendelet, április 26-án a nyelvrendelet és május 1-jén az országos összeírás elrendelése. A pörölycsapások gyors egymásutánja az uralkodó eltökélt szándékát jelzi. De egyben azt is, hogy a magyar ügyek belső ismerete nem párosult megfelelő körültekintéssel.

„Holt nyelvnek, amilyen a latin, használata eléggé tanúsítja, hogy a nemzet nem rendelkezik a műveltség bizonyos fokával, mert vagy az bizonyosodik be, hogy anyanyelve hiányos, vagy hogy azt más nép nem tudja olvasni és írni, s hogy csak a tanult emberek, akik járatosak a latinban, vannak abban a helyzetben, hogy gondolataikat írásban kifejezzék. Így a nemzetet éppen olyan nyelvvel kormányozzák, és olyan nyelven adják igazságszolgáltatását, amelyet meg sem ért.”[30] A művelt nemzetek közügyeit már nem latinul intézik, s csak Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban tartotta meg régi érvényét. Az uralkodó tehát úgy gondolja, csak a német lehet a hivatalos nyelv, mint a monarchia katonai és politikai igazgatásának nyelve. A franciák, angolok és oroszok példája jól mutatja a közös nyelv használatának előnyeit. A magyar amúgy sem általános nyelve az országnak, a német, a román, a szerb nyelv is elterjedt. „A hatóságoknak Budára áttétele, az iskolák javítása és szaporítása, az a körülmény, hogy a magyar lakosság nagy része máris tud németül, és még nagyobb része könnyen megtanulja e nyelvet, lehetővé teszi és biztosítja szándékom sikerét.”[31]

Novus ordo a társadalomban, a gazdaságban, a jogi életben

Így olvasható a párizsi külügyi levéltárban a budai Helytartótanácsban 1785. január 31-én datált regimentkimutatás, amely feltünteti a megfelelő várost, a regiment nevét, nemét, egységeit. Ugyanekkor szerzi meg a követ a parasztok „lefegyverzését”, vagyis mindennémű fegyver beszolgáltatását elrendelő iratot is, amelynek szoros összefüggése az erdélyi eseményekkel teljesen világos. A legnagyobb szerzemény a február 10-i dátumot viseli. Olyan úrral konzultált a követ, aki igen „járatos” a magyar dolgokban, és prezentálta a tíz kerület pontos beosztását elrendelő latin és német nyelvű iratot, továbbá egy hatalmas elaborátumot Magyarország alkotmányáról. Adalék ez arra, hogy a magyar politikai vezetők a külföld mozgósítását legalább az együttérzés szintjén szerették volna biztosítani. A fejleményeket természetesen nem állíthatták meg. A belpolitikai kényszerhelyzet ezt nem tette lehetővé.

Mielőtt a közigazgatás meginduló átszervezésének részleteit bemutatnánk, szükséges a parasztság nagy erdélyi megmozdulásáról és az ezt követő, a közigazgatási reformmal párhuzamosan futó, a parasztokat érintő rendelkezésekről szólni. Erdély és a környező megyék 1784 őszén élték át a rettegés heteit, a jobbágyrendelkezések pedig 1783. évi kezdetektől egészen József uralmának utolsó éveiig gyűrűztek. Az egymásba torkolló politikai és gazdasági, adminisztratív intézkedések aligha választhatók el a parasztkérdéstől.

Kezdjük Erdéllyel. Az erdélyi román parasztfelkelés hullámai (amely felkelést vezetői nevéről HoreaClosca-felkelésként ismerjük) több ezer négyzetkilométernyi területen 3–400 község népét, mintegy 20–30 ezer jobbágyot mozgattak meg. Fő színtere az Erdélyi Erchegység vidéke volt, olyan terület, amelyen évszázadok óta az állam volt a birtokos. Az állami uradalmak népe igen súlyos úrbéri kizsákmányolást szenvedett el. Elvesztette kiváltságait (a vám- és harmincadmentes gabona- és élelembehozatalt), a termékjáradék helyett pénzjáradék fizetésére kényszerült. A kincstár a méh- és sertésdézsma fejében pénzt követelt, emelte a robotot, és elvett számos haszonvételt (szabad legeltetést, faizást, irtásjogot és főként a kocsmáltatást). De súlyos volt a földesúri birtokokon élő parasztság helyzete is. Az úrbérrendezés Erdélyben késett; Mária Terézia kormánya több mint egy évtizedig foglalkozott a kérdéssel anélkül, hogy a megoldáshoz eljutott volna. Ily módon az állami és a magánbirtokosok jobbágysága súlyos, törvényes szempontból is igen bizenytalan helyzetben volt, és tömegét a nincstelenek tömegei egészítették ki.

1784 elején történt, hogy a határőrezredek megerősítése érdekében a határőrség körzetébe eső falvakban kísérleti összeírást rendelt el a császár. A Maros-vidék románsága között elterjedt a hír: hatatárőrnek lehet jelentkezni, meg lehet szabadulni az immár elviselhetetlen jobbágyterhektől. Különösen Hunyad és Alsó-Fehér megye népe indult pópáinak vezetésével jelentkezni Gyulafehérvárra. A nép és a földesurak között növekedett a feszültség, a szolgálatmegtagadásoktól megrémült nemesség a megyékhez, azok a Guberniumhoz, az pedig Bécshez fordult. II. József ekkor megszüntette az összeírást. A hangulat a csalódás következtében romlott, és 1784. október 31-én a zarándi Mesztákonban összegyűlt román tömeg határozatot hozott, hogy felvonul Gyulafehérvárra, és a határőrségbe való felvételét és felfegyverzését kéri. Vezetőjük egy Crisan nevű kamarai jobbágy volt, aki a többi földesúri jobbágyot egy állítólagos császári irattal hívta megmozdulásra. Az irat egyike lehetett azoknak a végzéseknek, amelyeket a zalatnai kincstári uradalom jobbágyai panaszaikra Bécsben kaptak. Ezek képviseletében járt többször is ott Horea és Closca, akik ígéretet nyertek panaszaik kivizsgálására, s írásos közlést, amely szerint a tiltakozó jobbágyokat a véghatározat meghozataláig a hatóságoknak tilos üldözniök.

Horea, Closca és Crisan, a most meginduló fegyveres felkelés vezetői a közvetlen kizsákmányolóik elleni gyűlölet és a jó császárba vetett bizalom jegyében szinte egy időben álltak a tömegek élére. Közös terv, megfelelő előkészületek nélkül indult el a román paraszthad Mesztákonból. A Crisannal felvonuló jobbágyok megütköztek az ellenük küldött, szolgabírák vezette megyei hajdúkkal. Az összeütközésben győztes parasztok feladták eredeti tervüket, nem mentek Gyulafehérvárra, hanem a Fehér-Körös völgye felé véve útjukat, megkezdték harci tevékenységüket. A környék falvaiban a nemesi udvarházak lángba borultak, a tiszti székhelyek, a bányaközségek megismerték a népharagot. Ahová a mesztákoni gyűlés résztvevői mentek, mindenütt csatlakoztak a román parasztok, és november első hetében már egész Zaránd megye harcok színtere lett. Az itt folyó harcok híre gyorsan terjedt, Arad és Hunyad megyében is talpra állott a falvak román parasztnépe.

Alsó-Fehér és Torda mozgósítása volt a következő feladat. Crisan és Closca Abrudbánya felé vonult, Horea a zalatnai felső uradalomban működött. A megyei és uradalmi tisztek, magyar nemesek, szász polgárok, katolikus és protestáns papok pusztultak el a román parasztok kemény ökle és egyszerű fegyvereinek csapásai alatt. De nem kímélte a paraszthad azokat sem, akik saját soraiból kerültek ki: sok bírót, gazdag parasztot, pópát büntetett meg. Az utóbbiak egyébként általában a néppel tartottak, a harcba menők előtt vitték a keresztet, és – régi szokás volt ez – erőszakkal görögkeletire keresztelték át az elfogott magyarokat.

Úgy látszott, hogy a hatóságok tehetetlenek, vagy nem is akarnak beleavatkozni az események menetébe. A felkelők sem tudták, hogy a katonai parancsnokság és a Gubernium kölcsönös hatáskörféltései okozzák elsősorban a katonai rendelkezések elmaradását. A császári hadsereg – rendelkezésre várva – fegyverszünetet kért. Így a felkelők, nem törődve azzal, hogy a környező megyék nemessége hatósági engedély nélkül fegyverkezik, és előkészíti a nemesi felkelést, az uralkodó osztályt megvertnek tekintették, s időszerűnek tartották ultimátumszerű felhívás kiadását. Eszerint a felkelés célja a nemesség és a nemesi privilégiumok teljes megszüntetése, az alap pedig a császár és a parasztság egyetértése. A felhívás szövege a következő:

  1. Hogy a nemes vármegye minden possesorival edgyütt a kereszt alá esküdggyék, magzatjaival edgyütt.
  2. Hogy a nemesség többé ne légyen, hanem a ki hol kaphat királyi szolgálatot, abból éllyen.
  3. Hogy a nemes possesorok a nemes jószágbul végképpen kivegyék hatalmukat.
  4. Hogy a nemes földek a köznép között a következendő császárnak parancsolata szerint fel osztassanak.
  5. Hogy szintén olyan adótfizetők légyenek mint az köz contribuens nép.
  6. Ha ezekre a Tábla és possesorival reá áll, békességet ígérünk, melyeknek jeléül a várra és város végére és más helyekre fejér zászlókat felállítani kívánunk.[32]

Bár a felhívást csak Hunyad megyéhez, közelebbről Déva városához az szélesen. elterjedt. Az átkeresztelést követelő pont természetesen kizárta a magyar parasztság csatlakozását, az általános jobbágyfelkelést. A mozgalom átmenetileg átcsapott ugyan Kolozs és Torda megyébe, de nem tudott meggyökerezni, a székely határőrkatonák tömegesen keltek fel a magyar birtokosok védelmében. A jelentések egyre többször hangsúlyozták a mozgalom magyarellenes voltát: a felkelt románok, „nagy károkat az nemességben és magyar nemtelenekben is okozának”.[33]

A román alsópapság általában tevékenyen csatlakozott a mozgalomhoz. A görög katolikus püspök viszont lecsendesítése érdekében fáradozott, s ez megfelelt az udvar szándékainak. A császár, akinek nevével a román parasztok harcba indultak, „őrjöngők”-nek nevezi őket[34] és a görögkeleti klérus kötelességévé teszi, hogy a felkelőket a „köteles nyugalomba”[35] visszavezesse.

A gubernátor és a püspök leszerelési intézkedéseit a katonai hatóságok egyelőre nem támogatták. A főparancsnokság nem ismerte Bécs álláspontját. Még nem látta, mennyiben tekinti az udvar hasznosnak a sok nehézséget okozó nemesség megfélemlítését. A felkelés területe körül fekvő megyék nemessége azonban egészen a Felvidékig fegyvert öltött, és felkészült a védekezésre. Ellentámadásra ugyan nem gondolt, de így is magára vonta az uralkodó haragját. II. József kijelentette, hogy a nemesi felkelés az ő tilalma ellenére történt, és különösen azt helytelenítette; hogy éppen a legnyugodtabb magatartású jobbágylakosságot károsította. Megyénként kötelezte a nemességet, hogy a parasztságnak terményben, fuvarban felmerülő terheit a megyei házipénztárból térítse meg.

A Gubernium és a katonai parancsnokság külön-külön folytatott tárgyalásokat a felkelt parasztokkal. November 23-án megérkezett Szebenbe József különfutára, s e naptól kezdve a két, egymással torzsalkodó főhatóság a legerélyesebb eljárásra volt kötelezve. Körrendeletek és felhívások igyekeztek a parasztságot a mozgalomtól visszatartani, sőt jutalmak ígéretével a vezetők elfogását elérni. A püspök megmozgatta az espereseket, és mindenütt kihirdették a nép előtt, hogy Horea és társai Isten, a császár és az egyház törvényeivel helyezkednek szembe. Az alsópapság azonban többségében megmaradt a felkelők mellett. II. József királyi biztost küldött ki a felkelés felszámolására, s ehhez rendelkezésére bocsátotta a császári katonaságot. A parasztokkal néhány hét előtt még tárgyaló tisztek részt vettek a felkelés fegyveres elnyomásában. A komoly fegyverekkel nem rendelkező parasztság a reguláris csapatokkal eredményesen nem is szállhatott szembe. Crisan zarándi serege december 7-én szóródott szét. A zalatnaiak Closcával és Horeával az élükön december 31-én az Alsó-Fehér megyei Topánfalvánál maradtak alul az egyenlőtlen harcban.

Az adatok 20–30 ezer felkelőt említenek, és a foglyok száma is több volt mint 600. Crisan a kihallgatások során öngyilkos lett. Horea és Closca több heti kínvallatás után szenvedte el büntetését. A legbarbárabb kivégzés, kerékbetörés, majd felnégyelés várt rájuk és a halott Crisanra is. Felszabdalt testüket négy város kapujára szegezték ki, hogy elvegyék az elégedetlen parasztság kedvét az urak elleni harcról. A foglyok közül 120-at marasztalt el a királyi biztos, és 37 halálos ítéletet hozott, amelyeket azonban József börtönbüntetésre változtatott.

Eljárása nemcsak az erdélyi és a magyarországi parasztságban keltett megrendülést, hanem Európa haladó embereiben is. Jean-Pierre Brissot, a későbbi girondista vezető A népek egy barátjától [[II. József király|II. József császárhoz című nyílt levelében igazságtalannak mondja a császárt, amikor a parasztokat büntette meg, s nem azokat, akik a szerencsétlenséget okozták. A magyar uralkodó osztálynak azonban egyetlen tagja sem akadt, akit a két hónap eseményei a feudális viszonyok kritikájára bírtak volna. Csak a rémület ébredt fel és hatalmasodott el, különösen az Erdéllyel szomszédos megyék birtokosain, akik jobbágyaik minden megmozdulásában létük és vagyonuk veszélyeztetését látták.

A dráma ilyetén lefolyásáért nagymértékben felelős a Habsburg Birodalom és Magyarország, illetve Erdély parasztpolitikájának össze nem hangolt állapota. Természetesen híre járt az országban a korai csehországi pátensnek, mely már 1781 novemberében megjelent, biztosítva a súlyos helyzetben élő parasztság szabad költözését, a munkavállalás, mesterségtanulás, iskolázás szabadságát. A továbbiakban nem kellett a házasság szándékát engedélyeztetni, és megszűnt a cselédkényszer is a jobbágygyermekek számára. A rendelettel egy időben jelent meg a tulajdonjog vásárlásának engedélyezése: a paraszt földjére örökös használati jogot szerezhetett, azt eladhatta, elcserélhette, záloggal terhelhette – új lehetőség azonban a földesúri szolgáltatásokat nem érvénytelenítette. Előbb a cseh, majd a morva és sziléziai parasztság került ily módon a „mérsékelt jobbágyság” szintjére, ezt követték még további, az örökös tartományokra és Galíciára vonatkozó intézkedések.

Magyarországon először 1783 augusztusában jelent meg körrendelet, mely a sokfelől befutó panaszokra hivatkozva kimondta: a jobbágy szabadon házasodhat, rendelkezhetik javaival, mesterséget tanulhat, folytathat. Tilos a jobbágyot földjéről elűzni, az urbáriumon felül tőle szogáltatást követelni, s ha ő maga nem kívánja, házi szolgálatra behívni.

De csak az erdélyi parasztháború után, a nagy közigazgatási átszervezés mentén bocsátja ki József 1785. augusztus 22-én a magyarországi jobbágyrendeletet. Barta János mint az agrár–paraszt problémák komparációjának szakembere rámutatott arra, hegy itt merőben adaptációról van szó. Az örökös jobbágyság megszüntetését, a szabad költözés engedélyezését ő sem tartja átütő jelenlöségűnek. Ötmillió szabadmenetelű paraszttal számol, az örökös jobbágyság állapotának arányát az ország lakosságának egynegyedét kitévő teljes jobbágyokon belül 50% alattinak véli. Az érintettek számától függetlenül a rendelkezés morális hatása igen nagy. Legalább olyan fontos ez a birtokos nemesség „nevelése” szempontjából, mint a parasztság helyzetének javítása vonatkozásában.

Félreértések azután bőven akadtak. A rendelkezés híre és annak értelmezése nem járt együtt: ebből adódott a robot- és egyéb úrbéri szolgáltatások megtagadása. A paraszti elégedetlenség a birodalmi modell hazai alkalmazásából folyt. Lévén a személyes kötöttség, cselédkényszer nálunk jóformán ismeretlen, a tiltakozások, megmozdulások más problémát vetnek fel. Néhány esettanulmány:

Az ország különböző megyéiből más és más nemzetiségű parasztok változatos okokból meginduló pöreit vizsgáljuk. Az Althan grófok egyik falujának, a Moson megyei Parndorfnak lakói németek és szerbek voltak. Az utóbbiak közül több család még az úrbérrendezés idején magára haragította a hatóságokat, mert részt vett az egész Dunántúlon fellobbanó mozgalmakban. Most újból túlzott úrbéri kötelezettségeik ellen tiltakoztak, és jó ügyük tudatában Bécshez fordultak. A megye már 1782-ben azt javasolta, hogy a szerb családokat telepítsék ki, és hozzanak helyettük „békeszerető” embereket. Hiába bizonyítják az üldözött családok az urasági tisztek rosszindulatát, a bíró és a tanító korruptságát, megy az ellenirat, mely összeférhetetlenségükről szól s arról, hogy a német lakosságot bántalmazzák. Bár éppen az összeférhetetlen családok tagjai szenvedtek el verést és bebörtönzést, az ügy 1785-ig elhúzódott, s ekkor az erdélyi felkelést követő megtorlások, büntetések idején öt család gyermekestől elveszíti otthonát. Példastatuálás kedvéért, hogy a Moson megyeieknek elmenjen a kedvük a Bécsbe járástól, 14 napi kényszermunkát végeznek, majd miután Győr, Komárom, Fejér, Pest, Bács, Csanád, Arad, Temes megye megkapta az értesítést, őrizet mellett ezen az útvonalon deportálják őket a Bánságba.

Andrássy Zsigmond grófé volt a hajdúsági Balmazújváros mezőváros, melynek lakói egyre több teher alatt nyögtek. „Sok gazdák kíntelenítettek szülőföldüket étcakai üdőben elhagyni.”[36] A többieknek alig van miből élni, mert Andrássy a telkes földeket s réteket idegen árendásoknak adta ki. A gróf kényelmetlenségére egy Nagy Mihály nevű, világlátott kiszolgált katona települt le a helységben, aki irt egy kissé németül és latinul is, és aki kérvényezésre beszélte rá a falusiakat. A kérvényekre válasz nem jött, a Helytartótanács és a Kancellária ugyanis az ügymenethez híven a vármegyét szólította fel véleményadásra, s ez a parasztok „ellenségének” (így nevezték maguk között a földesurat) adott igazat. Andrássy tehát Nagy Mihályt családostul kitette házából, egy hortobágyi csárdába vitette, hogy míg a környékről elköltözik, legyen fedél a feje fölött. Nagy Mihály azonban kérvényezett: saját költségén felépített házának árát, ottmaradt jószágainak, ingóságainak értékét akarta megkapni. Hiába írta alá hatvan helységbeli a kérvényt. A panaszbeadványok eljutottak a királyhoz: II. József éppen Belgiumban tartózkodott, és Brüsszelből rendelte el az ügy alapos kivizsgálását. A földesúr a vármegyének, a megye a Helytartótanácsnak, ez a Kancelláriának bebizonyította, hogy haszontalan, felforgató emberről van szó, akit egyébként házáért 2 forint 16 krajcárral kifizettek, s helyette már más, „adózásra alkalmas” telepes jött. Nagy Mihály csak szülőfalujába, a Borsod megyei Palkonyára térhetett vissza.

A parasztokkal szembeni eljárásra jellemző Léva mezőváros esete is. Ennek birtokosa a hatalmas Esterházy család egyik tagja. Úrbéri panaszok indítják el a mozgalmat, melyben szokatlan erőt mutat a régi parasztvármegye emlékét őrző mezőváros, élén hadnagyával és tizedeseivel. Régi szerződésüket a herceg felbontotta, és magas évi cenzust vetett a város lakóira. Mikor ezek keményen ellenálltak, a feltételeken ugyan enyhített (a 8 forintos cenzust 1 forint 45 krajcárra szállította le), de tisztjeivel íratta alá a szerződést, saját aláírását megtagadta. Nem csoda, hogy város elöljárói éltek a gyanúperrel, s minden szolgáltatást megtagadtak addig, míg az aláírást meg nem kapják. A herceg szép szóval, fenyegetéssel mindent megpróbált. Főként azzal kísérletezett, hogy a rebellis magisztrátust leváltassa, és „megbízható” embereket ültessen a helyükbe. A nyolcvanas évek elején a mozgalom vezetőit, akiknek „testükön-lelkükön kívül mások nem volt”, megbotozták, kocsira rakták és kitették Léváról. A mozgalom azonban új vezetőkre talált, a város „új ízetlenségekre vetemedett”[37] Miután a cenzus behajthatatlannak bizonyult, Esterházy elérte, hogy 1787 nyarán katonaság szállta meg a város tereit. Őrizték a harangot, hogy félre ne verhessék, behatoltak a hangadó emberek házaiba, s lefogták őket. A megszállás két hétig tartott, s nemcsak hogy sok szenvedést okozott a lakosságnak, de emberélet is áldozatul esett. Bár Ürményi, a királyi biztos szerint a katonai megszállás az egyetlen orvosság ilyen nyugtalanságok megfékezésére, néhány hét múlva mégis kellemetlen afférnak nevezi a lévai kegyetlenkedést – kellemetlen, mert nem vezetett eredményre, és a város még most sem fizet. Ez csak akkor következett be, amikor királyi határozat rendelte el, hogy Esterházy írja alá a szerződést. Viszont a határozat – bár közvetve elismerte, hogy a város követelése jogos volt – mégis kemény büntetést szabott ki a vezetőkre. A város volt hadnagyát mindkét arcán bélyegezzék meg, s aztán vigyék életfogytiglan hajóvontatásra. A volt esküdt-tizedeseket botbüntetésre és megszégyenítő kényszermunkára ítélték. Egy hónappal később a királyi kegyelem a szerencsétlen hadnagy büntetését háromévi munkára változtatta, azonban úgy, hogy először a súlyosabb ítéletet kellett kihirdetni s csak azután közölni annak enyhítését.

Az Almássyaké volt Törökszentmiklós mezőváros, melyben szintén évekig folyt a parasztság harca a birtokosok ellen. A város lakossága ezt a harcot nem egységesen vívta – szembeszökő volt a bíró, az esküdtek, általában a tehetősek ellentéte a szegénységgel. A panaszok alapja a szokásos visszaélés: Almássy Pál udvari tanácsos, bízva rangjában-tekintélyében, az úrbérrendezést követő reguláció során három nagy földtábla elfoglalásával sok paraszt telkét elvette, ezt nem fizette ki, s a kártalanítás elől elzárkózott. A lakosság többsége erre szolgálatmegtagadással felelt. „A szegénységen úgy elhatalmasodott az engedetlenség, hogy… a nyakokba akarták akasztani a kaszát”,[38] mármint a robotkaszálást sürgető bírónak, esküdteknek. Minthogy az ügy nem rendeződött, két világlátott kiszolgált katona tanácsára úgy döntöttek, hogy „jobb nekik a fejekhez menni, mintsem a lábokhoz”.[39] Titkos megbeszéléseken pénzt adtak össze, és Bécsbe mentek igazságukért. Az egyik katonát az. urasági tisztek véresre verték, de a tiltakozások, kérvényezések, szolgálatmegtagadások nem szűntek meg, tehát a vármegye kénytelen volt a vizsgálatot lefolytatni. Kiderült, hogy a helység újjárendezése címén a földesúr leromboltatta a házakat, s adott ugyan 50 kéve nádat, többeknek pedig égetett téglát, de azért csak a módos és engedelmes parasztoknak nem kellett fizetniök, a szegényektől megkövetelte az építőanyagra a pénzt. Annak ellenére, hogy a földesúri visszaélés nemcsak bebizonyosodott, hanem újabb ponttal bővült, a Helytartótanács elfogadta a vármegye álláspontját. A mozgalom két vezetőjét és a szegényparasztok közül többeket kitiltott a megye területéről. A vádlottak ugyan most már börtönben vannak, de „ezen háborítóknak egy szava több, mint a tanácsnak ezer meg ezer, közjóra célzó szava vagy szándéka”.[40]

Jellegében és eredményében hasonló a ceglédi mozgalom. A város gazdagparaszt vezetősége és a plebejus lakosság között már évek óta ellentét volt. Cegléd városa mint a feloszlatott klarissza apácarend birtoka átmenetileg kamarai kezelés alatt állt. A város szegénysége Pölyhös Imre takács és két társa vezetésével elhatározta, Bécsben fogja kérvényezni az apácák földjének a parasztság közötti szétosztását. A tömeg követelésének engedve a tanács beleegyezett Pölyhös elküldésébe, de amikor az dolgavégezetlenül visszatért, számon kérte tőle az út költségeit, az eredménytelenséget. Pölyhös üldöztetésére a lakosság azzal felelt, hogy az apácaföldek bérlőivel szemben megtagadta a szolgáltatásokat. A vármegye katonasággal fenyegetőzött. Végezetül a három vezetőt (a felsőbb hatóságok tudták, hogy szegény, adósságterhelte emberek) nyolc fegyveres kíséretében Abonyon és Tószegen keresztül a megye határára kísérték, s onnan örökre kitiltották. Több vádlott-társuk börtönt, botbüntetést szenvedett, köztük egy öregemberre száz botütést mértek. A kisemmizett Pölyhös igazságkereső kérvényeivel még a későbbi évek során is találkozunk, de ügyét éppúgy nem intézik el kedvezően, mint más „turbulens” elemét.

Említést érdemel a gyönki német parasztok ügye, mely nyolc évig foglalkoztatja a hatóságokat. A mozgalmat az váltja ki, hogy a helység több birtokossa a reguláció során közel 3 ezer hold irtásföldet elvett a zsellérektől, s ezt a telkes jobbágyok földjéhez csatolta. A birtokosok ezzel azt akarták elérni, hogy a föld után robotot vehessenek igénybe. A Bécset több ízben megjáró zsellérek tiltakozása ellenére végül bekövetkezik a katonaság kirendelése, mely az új reguláció megejtésekor megfékezi a parasztságot. Így nem robban ki felkelés, amitől már az Tolna megyei nemesség tartott.

Tanulságos az 1782. évi telepítési pátenssel a Bácskába érkezett német parasztok ügye. 1787-ben nem. várt fordulattal szembesültek. A kamarai birtokok már bevált és megszokott kiárusítása során egyszerre csak földesurat találtak fölött, aki úrbéri igényekkel lépett fel. Évekig szerkesztették a beadványokat, kérvényének. Helyzetük akkor fordult igazán súlyosra, amikor megindult a török háború.

Csak néhány, jellegében különböző parasztmozgalommal próbáltuk érzékeltetni mindazt, amit a Helytartótanács urbariális ügyosztályának iratai tartalmaznak. A szinte minden megyéből beérkező anyag rövid panaszlevelek és 70–80 oldalas vizsgálati jegyzőkönyvek halmaza. Általában olyan mozgalmak ezek, melyeknek előzményei hosszú évtizedekre visszapergethetők. Az ügyek bonyolítása most is éveket vett igénybe. Aligha mentesíthető II. József minden felelősség alól: általában nem vonta le annak konzekvenciáját, hogy népközeli magatartása, megértő odafigyelése, amikor a „korridoron” fogadta a küldöttségeket, olyan jogi következményeket sejtetett, amelyeknek biztosítása nem állt módjában. Még akkor sem, amikor a sok panasz, mozgolódás láttán a jobbágyrendeletet pontosította, és 1787 elején az úriszék és a megyei hatóságok megfékezésére az úrbéri per ügymenetéről, a szolgálatukat nem teljesítő parasztokkal szemben követendő eljárásról s végül a megye idevonatkozó hatásköréről adott ki rendeletet.

Fontos újítást jelentett a földesúri hivatalos napok bevezetése. Az uradalmi irodában hetenként kétszer kellett „inspekciót” tartani magának a földesúrnak, vagy ha több faluja volt, egy földesúri tisztnek. Ezeken a hivatalos napokon adhatta elő a paraszt a bíró és egy esküdt jelenlétében panaszát, erről jegyzőkönyvet kellett felvenni, ennek a másolatával fordulhatott aztán a vármegyéhez. Ez kisebb ügyekben maga döntött, a fontosabb kérdéseket (robot, katonaállítás stb.) 14 napon belül a Helytartótanácshoz, Erdélyben a Guberniumhoz terjesztette fel. A felső hatóság a vizsgálatba bevonta a parasztügyvédeket. Az ítélet ellen a királyhoz lehetett fellebbezni.

A paraszt elleni eljárás rendje elárulja, hogy a jogi utak nyitva tartása mellett a fő cél a „közrend”, a nyugalom megőrzése volt. A földesúr ellen izgató parasztot kiszolgáltatta urának, bár az ítéletet megelőzően a falubíró és egy-két ”feddhetetlen” helybeli előtt ki kellett hallgatni. (Figyelembe véve a parasztság nagymérvű differenciálódását, a módos és nincstelen elemek között az ellentétek kiéleződését, ez nem volt megnyugtató megoldás.) Az eljárás nyomán a következő büntetéseket lehetett kiszabni: egészségre nem ártalmas börtön kenyéren és vízen; kényszermunka, esetleg lábvasakkal súlyosbítva; háztól, telekről való elűzés. Ha a földesúr követett el visszaélést, azt a vármegyének volt kötelessége megtorolni. .

A vármegyékhez intézett utasítás mutatja, hogy az erdélyi parasztfelkelés emléke ott kísért Bécsben. Az ellenszegülő, zavargó parasztok megbüntetését helyben, falujukban rendelik el, hogy „komoly benyomást” keltsen. A vármegyék kötelessége tájékoztatni a parasztokat, hogy panaszaikkal milyen fórumoknál, hogyan kell eljárniok. A visszaélő gazdatisztet 10–50 forint büntetéssel sújthatja, a földesúrral szemben azonban nem járhat el, a bizonyítékokat a felső hatósághoz kell felterjesztenie. A mozgalmak eredménye, hogy a parasztok (kik az elmúlt évek során ezért súlyosan bűnhődtek) most már választhattak deputátusokat, de úgy, hogy azok „a községnek mérhetetlen költséget ne okozzanak, se fáradságokért igen nagy jutalmat ne követeljenek”.[41]

Külön kiemelendő a rendelkezésekben többször emlegetett parasztügyvéd, aki hivatalból látta el a. szegények pöreit, egyben azonban minden hozzá fordulóról jelentést adott a Helytartótanácsnak. A mozgalmakat irányító ügyvédek, jegyzők szerepét ismerték fel Bécsben, s azokat akarták feleslegessé tenni egy fizetett állami alkalmazottal, aki az állam szempontját érvényesítette a peres ügyekben. Lehetséges, hogy fékező szerepük következtében csökkent az úrbéres pörök száma a nyolcvanas évek végére, de valószínűbb, hogy a török háború és annak terhei vonták el a parasztságot a földesuraik elleni akcióktól.

Az 1787-es esztendő egy gazdaságilag fontos intézkedést is hozott. Márciustól kezdve a paraszt egész éven át kimérhette borát, holott eddig 9 hónapig kénytelen volt a hasznot hajtó eladást az úrnak átengedni. Sok évszázados földesúri jogot csorbított meg ez a rendelet, de – jellemző módon – a földesúrnak is megengedte az egész évi árusítást. A parasztság pontjából ez mégis kedvezményt jelentett az úri jogokkal szemben. A helyzet gyökeres rendezése, a terhek átalakítása, az adó egy részének a nemességre történő hárítása – mindenki tudja ezt, akit illet – előkészületben van: a fiziokrata adóreformról a későbbiekben szólunk.

A cselédtartási rendelet – amely pontos másolata volt a birodalomszerte kiadott intézkedésnek – fegyelmező tartalmával a hazai viszonyok között nem jelentett újdonságot. Annál fontosabb volt s emlékezetes maradt a botbüntetés betiltása. Nehéz volt a földesurakat és „botos” ispánjaikat legfontosabb kényszerítőeszközükről lemondatni. A hatósági és egyéni tiltakozások ellenére a rendelet II. József uralma végéig érvényben volt.

A parasztságra vonatkozó, a birodalom rendelkezéseihez idomuló, de a honi viszonyokat is figyelembe vevő rendeletköteg már tartalmaz igazságügyi újításokat is. Természetes, hogy mind az örökös tartományokban, mind nálunk az elmondott reformokkal párhuzamosan sor került az igazságügy átszervezésére. Minthogy a teréziánus jogszolgáltatás – ezt tudták a kormányon levők – nem volt korszerű, és semmiképpen sem volt méltó egy felvilágosult kormányzathoz, az újításokat a központi területeken már a jozefinus uralom első évében megkezdték. A cél egyértelmű volt: szétválasztani a közigazgatást és igazságszolgáltatást. Megszüntetni a törvény előtti egyenlőtlenséget, ha már a társadalomban ez egyelőre nem megvalósítható. Az igazságszolgáltatás három szinten történik, és félreteszik a különbíróságok gyakorlatát (a bánya-, a kereskedelmi és a katonai bíróságokat). Magyar viszonylatban a régi ötvöződött az új igényekkel: a bírói szervezet főhatósága a hétszemélyes tábla lett, mely nemcsak legfelsőbb fellebbezési fórum, de itt készítettek elő minden bírói kinevezést is. A Magyar Udvari Kancelláriával egy rangra emelve, legfőbb ítélőszék szerepét meghagyva, az egész magyar jogszolgáltatás, a bíróságok és börtönök felügyeleti hatósága lett. Tehát megszűnt a tárnokszék, a személynöki szék, a báni tábla, megszűntek az alispáni és szolgabírói bíróságok. Az áttekinthetővé vált szervezet központi irányítást kapott. A bírák hivatalnokokká váltak – nem rendi jogaik alapján nyertek megbízást. Egyházi személyek többé nem vehettek részt világi bíróságok munkájában, ahol éppen olyan referáló munkastílus dívott, mint a dikasztériumokban. Az alsó fokon a szétválasztás nem történt meg.

A hétszemélyes tábla alatt működött a királyi tábla, majd az öt kerületi tábla, az újonnan felállított 38 megyei szék, amelyeknek a vármegyétől független szakbíróságokká kellett volna fejlődniök. Végezetül következett a királyi városok bírósága és az úriszék. A 38 bíróság abból adódott, hogy II. József egyes magyar és horvát-szlavón megyék összevonásával az eredeti megyeszámot csökkentette. A megyei bíróságok váltak az új alsófokú bíróságokká. Egyformán került eléjük nemes, polgár, jobbágy peres ügye – s ebben volt a reform egyik előre nem látható hibája, az, hogy a jól átgondolt szerkezetváltás természetesen nem járhatott együtt a társadalom valódi viszonyainak és tudatviszonyainak megváltoztatásával is. A judicium subalternum nemesi jellegű volt, és az eléje kerülő polgár rosszabbul járt, mintha régi városi bírósága előtt vitathatta volna igazát.

A bírósági reform véget akart vetni a hírhedt évszázados pereknek, rendet teremteni a bűnügyekben és polgári perekben a birodalmi kódex alapján. Minden per csak három fórumon mehetett át.

Az 1786-os polgári törvénykönyv, túl a törvény előtti egyenlőség hangsúlyozásán, a polgári tulajdon teljes szabadságának elvét, sőt a földtulajdon elvét mondja ki. Az 1787. évi Criminalis Josephina pedig – ahogy ez már József ifjúkori tervezgetéseiből logikusan következett – kimondta, hogy a származás nem mentesít a büntetéstől. Magyar viszonylatban a büntetésből Bécs utcáit sepregető, majd pellengérre állított Székely László, a sikkasztó testőralezredes esete volt példamutató.

Az új jogrend a társadalom- és hazaellenes cselekményeket különösen súlyosan ítélte meg. Az ilyen veszélyek elhárítása volt elsőrendű feladata a kiterjesztett hatáskörű rendőrségnek. Pergen rendőrminiszterről élete korábbi fázisában már esett szó. Most, József uralma alatt korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Ha Kaunitzról azt mondhattuk, hogy évtizedeken át mintegy együtt gondolkozott a társuralkodóval, és trónra lépése után is minden tapasztalatával rendelkezésére állt, Pergent inkább az uralkodó szürke eminenciásának vagy – lejáratott kifejezéssel – rossz szellemének nevezhetnők. Ez a szorgalmas, pontos ember Józsefnek azt a hajlamát elégítette ki, ami egyéniségének elferdülésével fenyegetett. Talán örökség is volt a tájékozódási igény – enyhébben már nem fogalmazhatunk –, hiszen Mária Terézia pletykaszinten mindent tudni akart: érdeklődése különösen erkölcsi kérdések felé fordult. [[II. József király|II. József azonban elsődlegesen az állam-, a hazaellenes elemeket kereste, azok elkülönítését akarta biztosítani, természetesen előbb tájékozódva a bűnök jellegéről, azok hátteréről. Már 1782-ben megteremtik Pergennel ennek tárgyi feltételeit. A karmelita nővérek rendháza lesz a rendőrségi központ, a bécsi Salzgasséban. Ide kerülnek a kisebb-nagyobb bűnözők, vegyesen és fogságuk alatt összekeveredve, újabb deviáns magatartásra mintegy kiképzést kapva. Értésükre adják, hogy a társadalomba való visszatérésnek ára van: ezentúl figyelniök kell arra, mi történik körülöttük, s mindaz, ami az államrend szempontjából helytelennek vagy veszélyesnek tűnik, jelentendő. Korán megkezdődött József uralma kezdetén a kis besúgók kiképzése, s fokozatosan finomodtak a módszerek, míg a jakobinus pörből ismert személyiségekig értek el. A korszak sok szép eredményét ki kell egészíteni &ndah; csak így teljes a kép – azzal, hogy Spielberg, Kufstein, majd Munkács ez időtől lesznek a politikai foglyok börtönei. Pergen levéltára bőven őrzi a pörös anyagokat, a vizsgálati iratokat. Számos gyanús esetben igazi pört nem is folytattak. Az uralkodó magának tartotta fenn a döntést a vádlott sorsát illetően.

A rendőrség Magyarországon csak fokozatosan kapcsolódott be e kifinomult eszközök alkalmazásába. Elvben a Helytartótanács alá tartozott a Budán, Pesten és Pozsonyban létesített három központ. Fontos, kényes esetekben az Államtanácsot, gyakorlatban Pergenhez fordulhatott.

A vármegye felszámolása. A kerületi bürokrácia.

Említésre érdemes, hogy a magyarországi városokat négy kategóriába sorolták, az elsőbe került Buda, Pest, Debrecen, Kassa, Körmöcbánya, Sopron, Pozsony, Selmecbánya és Szeged.

A militarizmus csődje

II. József kemény és következetes reformtörekvése tiszteletre méltó, a török háború sem róható maradéktalanul hibájául, de a lent munkálkodó megyei ellenzék vagy a Bécsben a kancellár körül és Budán a Helytartótanácsban csoportosuló – a belga patriótákhoz hasonló – államférfiak ellenállása sem pusztán a reakció felülkerekedése.

A szabadkőművesség politikai színeváltozása

A Draskovich-obszervancia Pesten és Budán országos hatást tudott gyakorolni, különösen azóta, hogy a Helytartótanács is a Várba költözött. Sokkal egészségesebb, rugalmasabb összetételben dolgoztak itt a maguk megszabta és a II. József irányította reformprogramon, mint a vidéki közegben. A hivatalok, a bíróságok, az egyetem, annak könyvtára, az arisztokraták, középnemesek és értelmiségek olyan sajátos ozmózisát biztosította, amilyenre a déli megyékben aligha, a fontos északkeleti területeken működő páholyokban is csak korlátoltan lehetett számítani.

Az irányítás még katolikus kézben volt, de a munka dinamikáját a protestánsok biztosították. A lefojtott közéleti ambíciók előbb még vallásuk szervezeti keretei között jelentkeztek, Jellemző találkozás zajlott le Beleznay generális pilisi házában 1781 decemberében: a Vay, Podmaniczky, Prónay családok tagjai, a környező megyék, a dikasztériumok leendő vezetői gyűltek össze, hogy közös evangélikus-református zsinatot, egyházaik együttes fellépését szorgalmazzák. Valójában protestáns honfoglalásra készültek. Következtetni tudunk vágyaikra, elképzeléseikre leveleikből és főként abból a beadványból, amit éppen tíz évvel később ugyanők már II. Lipótnak nyújtottak be. Arról akarták meggyőzni, hogy az államgépezet leghívebb kezelői és irányítói a protestánsok. A Kancelláriához 9, a Helytartótanácshoz 13 evangélikus-református tanácsos kinevezését szorgalmazták, és 8, illetőleg 30 titkárt is felsoroltak, bő választékot kínálva az uralkodónak. A felsoroltak egy-két kivétellel mind tevékeny szabadkőművesek voltak.

A felnőtt korosztály a fiatal utánpótlásra is gondolt. Nemcsak Kazinczy, Berzeviczy Gergely, majd Dessewffy József is korán került a „legények”, majd a mesterek közé. A szervezeti tagság egyben kötelezettséget jelentett, hogy nemzetközi színvonalra törekednek. II. József uralma idején tódulnak a nemesifjak, a mecénások támogatta értelmiségiek a külföldi protestáns egyetemekre. Valóra akarják váltani a néhány éve formába öntött szabadkőműves alkotmányt, a jog; az ökonómia, a tudomámy, a teológia területén korszerűen akarnak dolgozni a köz javára, s természetesen saját javukra. A fiatalítási folyamat és a feltűnő mozgékonyság jellemző a nyolcvanas években a magyar szabadkőművességre. A bécsi levéltár őrzi számunkra a hazai páholyok névsorait, a ugyanott áttekinthető a számos bécsi páholy magyar látogatóinak listája is. A pozsonyiak, pestiek, budaiak, csakúgy, mint a miskolci vagy eperjesi testvérek, felbukkannak, tájékozódnak Bécsben is. Megismerkednek a kancelláriák, az egyes tanácsok tisztviselőivel, sőt külföldi követségek leleményes titkáraival is. Bécs valódi nagyváros, de így befogadtatva mégsem nyomasztó számukra. Élményeiket naiv büszkeséggel taglalhatják otthonukban, s ha talán túl is értékelik az itt szerzett szabadkőműves kapcsolatokat, az érintkezési formák könnyedsége, a kulturális lehetőségek gazdagsága termékenyítően hat hazai környezetükre is.

Elég Born Ignác híres tudós páholyára utalni, ahol sűrűn megfordulnak a szívesen látott magyarok, s ahol a tudatos kulturális építkezés, az akadémiatervezés napi megbeszélések témája. Az itt folyó és Magyarországra, Erdélyre is kiható munka rangját a negyedévenként megjelenő szabadkőműves Journal mutatja legjobban. Tudományelméleti és ezoterikus témák, irodalmi kísérletek jelennek meg neves osztrák írók tollából, akik együtt dolgoznak a kor röpirat-irodalmának termékeny szerzőivel. Vannak persze magyar előfizetők is, és mind a lap, mind a páholy egyik legtevékenyebb pártfogója Fekete János, aki Triesztben is propagálja. őket. A magyar testőrök, grófok és udvari ágensek nagyobb számban fordulnak meg a Koronázott Reményhez címzett elit páholyban, s ebben a társadalmi ambíciót könnyű tetten érni.

A magyar szabadkőművesek számára valóban a remények beváltójának tűnik II. József. Nem éri be azzal, hogy látványosan magas állásba helyez egy-egy protestánst, hanem figyelmezteti a megyéket, városokat is rendelkezésének érvényesítésére. A józsefi tolerancia meghódította a szíveket, s méltán. A megyei középszinten, a dikasztériumokban egyre több protestáns szabadkőműves tevékenykedik, és a társadalom számára sem közömbös, hogy nem karriervágy, nem kényszer, hanem a meggyőződés jegyében foglalnak állást, intézik a mind bonyolultabb ügyvitelt. 1780-tól négy esztendőn keresztül egyenlőségi jelet tehetünk a szabadkőműves és a jozefinista közé. Immár felekezeti megkülönböztetés nélkül jelen vannak elsősorban a Nyugat-Dunántúlon, a vezérlő Pest megyében, s mintegy olajfoltszerűen terjednek Borsod, Szepes, Szabolcs, Bihar, majd a Dél-Dunántúl zónájában. Számuk csak az erős püspökségek tájain elenyésző, ahol a konzervatív katolikus nyomás a rokonszenvet is visszafogja. Itt szabadkőművesnek lenni vagy a szervezettől tartózkodni nemcsak elvi kérdés volt: gyakorlati, esetleg egzisztenciális következményeket vont maga után. Egyébként amíg az a hiedelem járta, hogy II. József rokonszenvezik velük – a Koronázott Remény neve is erre utalt, de a többi bécsi páholy is nevében hordta az uralkodóba vetett hitet –, az amúgy is kormányhű tevékenység semmiféle korlátozást nem szenvedett. Bármilyen hangos volt az ellenállás a nyelvrendelet, az összeírás ellenében, a szabadkőművesek gyakran jobb meggyőződésük ellenére, de kiálltak a reformprogram mellett. Ismeretes Kazinczy álláspontja a nyelvrendelet idején. Átsegítették a nehézségeken a népszerűtlen rendeleteket, még a gyűlöletes kerületi beosztást is. Mit is lehetett érvként felhozni egy reform ellen, ha abban Széchényi Ferenc, Haller József vagy az értelmiségiek legjobbja, Hajnóczy József vállalt munkát.

Az uralkodó meggyőződhetett arról, hogy akárcsak Itáliában, Magyarországon, Erdélyben is a szabadkőművesekből lehet operatív apparátust összekovácsolni. De éppen ezt a hasznosságot akarta túlontúl értékesíteni és központosító, mindent szabályozó akaratának alávetni. Talán néhány bécsi páholy belső zavarai következtében született meg a minden külföldi befolyástól mentes osztrák birodalmi nagypáholy terve. Az elv nem lehetett idegen a magyarok álláspontjától, hiszen a Draskovich-obszervancia is a szabadságot és szervezeti függetlenséget hirdette. De a Bécs-centrikus megoldás, az, hogy a magyar provincia alárendelt helyzetbe kerül, semmiképpen sem látszott kedvezőnek.

A jozefinus rendszerben megszokhattuk, hogy a politikum mindent átitat. Szabadkőművesség országonként sok érdekszférát érintett, túl sok réteggel érintkezett. Sokszínűsége ellentmondott az uniformizáló törekvéseknek, s nem lehetett kiaknázni ad hoc praktikus célokra. Várható volt, hogy az önkéntesség e legtipikusabb intézményét az uralkodó szabályozni kezdi, hogy ez is megkapja &ndsh; képletesen szólva –a maga kerületi beosztását és pásztorlevelét. Ez bekövetkezett, és valóban nem volt benne köszönet.

A magyarok ugyan mindent elkövettek a birodalmi nagypáholy megalapítása ellenében, de végül is 1784-ben Dietrichstein herceg, József főistállómesterének vezetése alatt összekapcsolódott 17 örökös tartománybeli, 7 cseh, 12 magyarországi, 3 erdélyi, 4 galíciai, 2 lombard és 16 belga páholy, több-kevesebb őszinteséggel, igen mérsékelten kívánva az együttműködést. A rózsakeresztes jellegű páholyokat nem lehetett csatlakozásra bírni; ezek így automatikusan feloszlatták magukat, ami korántsem jelentette a „munkák” valóságos megszüntetését. Az uralkodó kifejezett kívánsága volt, hogy politikai vezetők lássák el az egyes provinciák (Magyarország is provincia lett) irányítását, Nálunk Pálffy Károly kancellár volt a kijelölt és elfogadott nagymester. Galíciában már kisebb sikert aratott az a Brigido József gróf. aki mint kiderült, egyáltalán nem volt a szervezet tagja. Pótlólag, egy februári estén legénnyé, majd azonnal mesterré avatták ugyan, de a galíciai szabadkőművesség köreiben nem élvezett nagy tekintélyt.

Annak ellenére, hogy Bécsben a Dietrichstein-páholyban, illetőleg a tudósokat, irodalmárokat és lelkes arisztokrata dilettánsokat tömörítő, Born vezette Egyetértésben élénk tevékenység folyt, hamarosan bekövetkezett a hanyatlás, amely Magyarországot sem kímélte. A centralizáló, kemény irányítás éppen a szervezet lényegét sértette. Ha volt demokratikus, már-már liberális törekvés Közép-Európában, akkor nyilván ezekben a körökben fedezhetjük fel jegyeit. Bécsben, Milánóban, Cremonában ismerjük legjobban a fejleményeket. Egymást követték a nagypáholytól független szervezkedések. Ekkor, részben a mellékhajtások megnyesésére, részben külpolitikai bonyodalmak miatt adta ki II. József 1785. decemberében híres-hírhedt szabadkőműves pátensét. Magát a szervezetet kellemetlen kifejezésekkel illette. (Gaukeleinek – szélhámosságnak –nevezte az itt folyó tevékenységet.) Ezentúl csak tartományi fővárosokban működhetett páholy, s az egyes országok fővárosaiban három-három. A pátens kimondta, hogy a jövőben a magisztrátusnak be kell jelenteni az összejövetelek helyét, időpontját, a testvérekről készítendő névsort pedig át kell adni a rendőrségnek. (Nem volt titok, hogy ki tartozik a szervezethez, hiszen a vezetők a hivatalos életben is felelős rangokban lévén, szabályozták a személyi összetételt, ezt a rendelkezést mégis méltán sérelmezték. Vidéken, magánházaknál ezentúl nem volt szabad összejöveteleket tartani. Ez nálunk is, az örökös tartományokban is a lázongó rendi elemeknek szólt.) Okkal, ok nélkül a rendelet végezetül az eddig szorgosan tevékenykedő, lojális embereket az intézkedések elmulasztása esetén a hamiskártyásokra kirótt büntetésnemekkel sújtja. Aligha lehet az indulatos hangvételű és tartalmú pátenst kis belső szabadkőműves villongások megfegyelmezésének tekinteni. Minden bizonnyal a bajor–belga csere már többször említett szerencsétlen ügyével hozható kapcsolatba. 1785-ben, amikor a csere lekerült a bajor „napirendről”, az ott működő, a szabadkőművesekkel rokon, de annál radikálisabb illuminátus rendre csaptak le a hatóságok. Adam Weisshaupt professzor, a szervezet vezetője különös társaságot szervezett meg: célja a szabadság és egyenlőség jelszavával az európai politikai vezetők fokozott leváltása volt. E célkitűzést csak a legbizalmasabb hívek ismerték. A tágabb környezet, neves egyetemi tanárok, szerkesztők, néhány politikus, sőt talán Goethe és Weimar hercege, csak jezsuitaellenes, antikantiánus elveiről és a felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról tudtak. Így lehetett Nicolai, híres berlini lapszerkesztő, annak barátja, Bretschneider, a pesti egyetem könyvtárosa, talán Podmaniczky József, sőt Sonnenfels és a kiváló természettudós Born az illuminátus rend tagja. A bécsieknél feltételezhető, hogy némi udvari irányítással a bajor terven is dolgoztak, de amikor az illuminátusok leleplezése Európa nyilvánossága előtt megtörtént, és Weisshaupt titkos levelezését is publikálták, II. József azonnal elhatárolódott a titkos társaságokkal való mindennémű együttműködéstől.

A birodalmi osztrák nagypáholy, majd a pátens és az illuminátus botrány nem tett jót a magyar szabadkőművesek politikai közérzetének. Ennek magánlevelekben is jelét adták, és életvitelüket megváltoztatták. Podmaniczky József Fiuméból Triesztbe írja sértett hangú leveleit Fekete Jánosnak: az alkotmányellenes sérelmeket fájlalja, „a régi ház lebontásá”-n[42] kesereg ő, aki megjárta Európát és Göttinga neveltje volt.

1785 decembere a kulcsszerepet betöltő szabadkőművesek magatartásában fordulatot hozott. Nyilván fokozatosan mérték fel a szervezetüket, méltóságukat ért sérelmet, és temperamentumuk szerint válaszoltak a kihívásra. II. József kíméletlen pátensét egyébként logikusnak tarthatták. Teljesen összhangban volt az uralkodó egyéb ügyekben tapasztalt munkamódszerével. Az összbirodalmi koncepciót még a külső kapcsolatoktól mentesített nagypáholy sem biztosíthatta megfelelőképpen, ha szabadon érvényesült a szervezet demokratikus, nem állam-, hanem emberközpontú rendszere. Miután a bajor botrányban kompromittálódott, Born tudós páholya is tönkrement és széthullott. Az a páholy, melynek Mozart volt lelkes látogatója, egy ideig még folytatta tevékenységét. De a páholylátogatók névsorai új tagok helyett a kilépésekről, szakszerűen a „fedezések”-ről szólnak.

Ausztriában is csalódott, kiábrándult volt az uralkodó sok készséges híve, arisztokraták, értelmiségiek. De nem mentek át cselekvő ellenállásba. Más volt ahelyzet Belgiumban és Magyarországon. A brüsszeli Union páholy a József elleni mozgalom egyik gyújtópontja lett. Nálunk illegalitásba kényszerülve titkos összejöveteleket tartottak. (A nemesi udvarházak izoláltsága kedvezett az antijozefinus szervezkedésnek.) Azok, akik eddig víszafogták a megyei, városi ellenállást, most az elégedetlenek élére álltak. Nemzetközi szabadkőműves kapcsolataikat is hasznosították a József elleni szervezkedés bonyolítására. Nincs okozati összefüggés az 1786. és 1787. években szokatlanul élénk külföldi utazások és a szervezkedések között. De a régen előkészített tanulmányutak, tájékozódó utazások jó alkalmat kínáltak a magyar problémák ismertetésére, hasznos, befolyásos külföldi ismerősök politikai áthangolására. II. József, különösen protestáns területeken, az uralkodóideál megtestesítője volt – a szászok, a hannoveriek most elleninformációkat kaptak, s megismerhették a páholyok tagjait megalázó, az országot tönkretevő ”despotikus” uralkodó képét.

Említettük, néhány magyar utazó Belgiumban tartózkodott az ottani első felkelés idején. Egymástól független útjuk Angliába vezetett, és oda- vagy visszamenet érte őket a megrendítő belga élmény. Berzeviczy sokáig folytatott belga barátaival politikai levelezést, és mintegy példájukat követi, amikor a jozefinus korszak végén keményen támadja a szisztémát, az uralkodó eszközeit – nem vitatva eredendően nemes szándékait. Széchényi Ferenc már puszta utazásával jelezte, hogy elfordult a rendszertől. Útinaplója azt tanúsítja, hogy felvette a kapcsolatot azzal a Hompesch báróval, akit később mint a magyar detronizációs kísérlet külföldi „ügyvivőjét” emlegettek. A levéltárak árulkodó töredékei csak sejtetik, hogy mi történt. Sokkal többet tudott a magyar szabadkőművesek mozgolódásairól maga az uralkodó. Belgiumból is kapott figyelmeztetést: Trautmannsdorf herceg jelezte Széchényi ott-tartózkodását és gyanús kapcsolatait. 1788 novemberében a Délvidékre, a táborba küldi utána Pergen a titkos jelentéseket Orczy József berlini, majd Podmaniczky József londoni útjáról. Talán igaz, hogy az egyik angol hercegnek kínálta fel a Habsburg-ház detronizálása esetére a magyar trónt. Erről szól a titkos jelentés, és ugyanezt javallja egy év múlva a budai szabadkőműves-páholy megújuló munkáján résztvevő Berzeviczy, Podmaniczky pártfogoltja.

II. József

József – minthogy az a hír terjedt el, hogy fivérével megromlott a viszonya – e tervek némelyikének nyilvános közlésére készült. Hogy az ifjú Károly főherceg lesz majd Magyarország kormányzója, Budán fog élni, s nem nősülhet meg – nyilván, hogy ne alapítson új dinasztiát; Sándor Lipótot, jó testalkatára tekintettel, hadi karrierre szánja, majd a Haditanács elnöki posztjára.

A jozefinizmus a mérlegen

Talán több szó esett az eddigiekben Európáról, mint Magyarországról, több Bécsről, mint Pest-Budáról.

Kosáry Domokos

A jozefinizmus és a katolikus egyház

II. József tehát úgy rendelkezett, hogy 1783-tól kezdve minden növendékpapot az újonnan szervezendő állami szemináriumokban kell hivatására előkészíteni. Magyarországon először Budán és Egerben kezdtek ilyen állami papneveldék szervezéséhez. A budait rövidesen Pozsonyba, a királyi várba költöztették át, az egrit pedig a zágrábival egyesítve Pestre, az egyetem mellé helyezték. E két állami szemináriumban az 1787/88. tanévben 760 ifjú papnövendék ismerkedett meg a jozefinizmus szellemével. A lelkipásztortan mellett egyébként természettudományi, mezőgazdasági ismereteket, sőt az új népiskolai „normál” oktatási módszert is el kellett sajátítaniok. S ami talán a legfeltűnőbb: a német hivatalos nyelv idején külön előírták számukra, hogy „nemzeti nyelvükön tanulják meg helyesen kifejezni magukat”.[43]

Oktatásügy

Budán az egyetem és vidéken az akadémiát mellett új állami konviktusokat szerveztek, főleg a szegényebb köznemesség fiai számára.

Népiskolák

A Ratio által még nyitva hagyott tantervi és rendtartási kérdésekben 1778 tavaszán a népiskolai felügyelők budai értekezlete határozott. A továbbiak során a kérdésekben az itt kidolgozott „budai tantervet” vették alapul. Érdekes, hogy mag a Ratio az általános tanköteletettséget szavakban nem mondotta ki, a budai tervezet mégis így értelmezte rendelkezéseit. Kimondta, hogy a gyermeknek a szülők akaratától függetlenül vagy éppen annak ellenére is iskolába kell járnia, és a helyi hatóságokra bízta az iskolakerülés meggátlását.

A tankerületek népiskolai felügyelőinek legelőször is e központi mintaiskolákat kellett létrehozniok mindenütt. Ezek Budától Zágrábig a főbb városokban már 1777/78-ban létrejöttek.

Felsőoktatás

Az átszervezés 1769/70-ben már Nagyszombatban megindult. De döntő stádiumába akkor jutott, midőn az egyetemet 1777-ben az ország központjába, Budára helyezték. Az új szabadalomlevelet 1780. március 25-én ünnepélyes felavatáson hirdették ki. Budáról az egyetem 1784-ben került át Pestre. Pest-Budát a felvilágosult abszolutizmus segített, minden vonatkozásban, újra országos központtá, jövendő fővárossá emelni. Kulturális téren ebben nagy része volt az ide helyezett egyetemnek is. Annyival is inkább, mivel az egyetem bizonyos fokig országos irányító, ellenőrző szerepet kapott a királyi akadémiák, a tankönyvek és a tudományos könyvkiadás felett. Tanárai, köztük ismert nevű, jeles emberek, főleg az orvosi és a bölcsészeti karon, olyan tudós együttest alkottak itt, amelyhez hasonlót az országban sehol sem találunk. S abból, hogy ezek itt a frissen idehelyezett kormányszékek: a Helytartótanács és a Kamara tisztviselőivel, köztük a felvilágosult rendi reform híveivel vagy éppen az antifeudális jozefinistákkal kerültek kapcsolatba, ösztönző kölcsönhatás származott. Úri házaknál, szabadkőműves-páholyokban, különb összejöveteleken így kezdett kialakulni egy olyan sokoldalú, magas értelmiségi szintű, új, városias közönség, amelynek egyes tagjai a felvilágosult reformtörekvések és utóbb a magyar jakobinus mozgalom felé vezető úton haladtak.

A mindeddig alárendelt helyzetű bölcsészeti kar időszakunkban indult meg az önállósulás, felemelkedés felé. 1769-ig csak négy tanszéke volt; a logika, a vele utóbb összevont etika, a fizika és matematika köréből. 1784-re a tanszékek száma 14-re, a tanulmányi idő pedig két évről háromra emelkedett. A pusztán számszerű, magában véve is jelentős növekedésnél azonban még fontosabb volt a szakmai profil kibővülése a társadalomtudományok, a történelem és még inkább a természettudományok, a mezőgazdasági és műszaki ismeretek felé. Új tanszéket kapott a politikai kameralisztika (ez utóbb átkerült a jogi karra), a történelem, a természetrajz, a csillagászat, az esztétika, majd két további tanszéket a matematika, egy újat a mezőgazdaságtan; három rendkívülit a történelmi forrástudományok területe (oklevéltan, címer- és pecséttan, érem- és régiségtan) és egy rendkívülit a német nyelv.

Külön ki kell térnünk az 1777-ben felállított alkalmazott felsőbb matematikai tanszék fejlődésére. Ez földmérést, vízműtant, mechanikát, építészetet, összefoglaló néven „gyakorlati mértant” oktatott, vagyis kezdettől fogva mérnöki képzéssel foglalkozott. Ez akkor kapott külön fejlettebb intézményes keretet, midőn II. József az egyetem javaslatára az 1782. augusztus 30-i rendeletével megalapította a híressé vált mérnöki intézetet (Institutum Geometricum). Ez az intézet továbbra is a bölcsészeti karon belül és az alkalmazott matematikai tanszék vezetése alatt maradt, és három év alatt képezte ki mérnökké azokat a jelölteket, akik a filozófiai tanfolyamot elvégezték és a felvételi vizsgán megfeleltek. Ezentúl mérnöki gyakorlatot Magyarországon elvben csak diplomával rendelkezők folytathattak. Az alapító rendelet bevezető sorai az új intézmény felállítását a tényleges hazai szükségletekkel indokolták. Azzal, hogy Magyarországon különösen szükség van „a földmérés, vízépítés és gépészet tudományaira”.[44] Azok az új műszaki-gazdasági funkciók, amelyeket a felvilágosult állam, mint láttuk, már nélkülözhetetlennek tekintett, jól képzett, új szakemberek sorát követelték meg. Ilyenek kellettek a folyószabályozáshoz, hajózható vízi utak nyitásához, mocsarak lecsapolásához, az állami mérnöki apparátus kiépítéséhez, a térképezéshet vagy éppen a maradi nemesek által gyűlölt népszámláláshoz és földméréshez egyaránt. E munkálatok, amelyekben részt kaptak már az új intézetekből kikerültek is, minden nemesi harag ellenére e vonatkozásban megalapozták a felvilágosult rendi programot, és elősegítették a korszerű mérnöki munka, térképezés és statisztika hazai fejlődését. A feladatok ugyanis, mondanunk sem kell, túlélték a jozefin politikai rendszert, sőt utóbb még nagyobbra is nőttek. Az intézet 1782–1850 között 1275 jól képzett mérnöknek adott diplomát.

Nagy jelentőségű volt az egyetem új orvoskarának megalapítása 1769 végén. Az első öt tanár a bécsi egyetem neveltje volt, és közülük csak kettő magyarországi származású. A jelenség nem meglepő: új intézményről van szó, amelyhez legjobb mintául a van Swieten által újjászervezett, színvonalas bécsi orvoskar szolgálhatott, és amelynek első gárdáját van Swieten saját volt tanítványai közül válogatta ki. Az orvosi diploma megszerzéséhez öt tanulmányi év kellett. Külön szerveztek egy kétéves sebészmesteri tanfolyamot a sebészcéhek felszabadult növendékei számára, valamint egy rövidebb, egyéves gyógyszerészi tanfolyamot is. Az új orvosi kar fennállása első évtizedében, tehát részben már Budán is, 55 orvost, 211 sebészmestert és 43 gyógyszerészt bocsátott ki falai közül.

Cenzúra, nyomdák, könyvkiadás

Jelentős változás volt az is, hogy a hazai nyomdászat központja kezdett áthelyeződni Pest-Budára. Ehhez sokban hozzájárult, hogy 1777-ben ide került az immár állami kezelésbe vett, volt nagyszombati jezsuita egyetemi nyomda nagyobb része is. A harmadik jelentős változás az volt, hogy az előző időszakban még nagyrészt egyházi vezetés alatt álló nyomdászat most zömmel világi lett, sőt polgári vállalkozások kezére került. Világosan megfigyelhető, hogyan terjeszkedtek ilyen jellegű vállalkozások a monarchia nyugati feléből kelet felé, illetve egyes, már az előző időszakban meghonosult nyomdász családok az országon belül. Ez utóbbiak közül a Landerer család vitte a fő szerepet.

E vállalkozók már nem régi, 17. századi típusú „literátusok”, irodalmárok, hanem üzleti és technikai szakemberek. Üzemeik, főleg ha felállításukra, illetve korszerűsítésükre a jozefin évtizedben került sor, rendszerint már jó felszereléssel, gazdag betűkészlettel indultak a versenyben.

A katolikus egyházi nyomdászatot a jezsuita rend feloszlatása után, szerényebb keretben, püspöki nyomdák folytatták tovább. A nyomdászsegédek nemegyszer úgy próbáltak önálló lábra állni, hogy valamelyik püspöki nyomda vezetését és az avval járó viszonylag védettebb kedvező helyzetet szerezték meg maguknak. Ez történt Pécsett és Vácott. A protestáns nyomdászat fő központja időszakunkban is a debreceni városi nyomda maradt, amely főleg egyházi és iskolai kiadványokat állított elő, a teréziánus időszak végén is még sok nehézség között. Majdnem bezárták, mert 1774–1777 közt állítólag 23 könyvet nyomott ki engedély nélkül. Hasonló, de szerényebb központot alkotott a kolozsvári nyomda. Kisebb protestáns nyomdák működtek Nagyenyeden, majd Marosvásárhelyen. Balázsfalván a román unitus nyomda időszakunkban is folytatta munkáját.

Mindezzel párhuzamosan gyors ütemben nőtt a könyvkiadás. Magyarországon 1712–1790 közt összesen 53 103 könyv látott napvilágot. Ennek nagyjából egyharmada az előző időszak 54 éve alatt és kétharmada, majdnem tízezer könyv, a jelen időszak 25 éve alatt. A produkció általában véve évtizedről évtizedre gyarapodott. 1712–1720 közt mindössze 459, időszakunk utolsó, 1781–1790 közti évtizedében már 3663 kiadványról tudunk. Pedig a belföldi kereslettel még e mennyiség sem tudott lépést tartani. A kiadványok többsége most sem volt magyar nyelvű. De a korábbiakhoz képest a magyar nyelv szerepe időszakunkban fokozatosan növekedett. A jozefin évtizedben a latin nyelvű kiadványok aránya. 49,9%-ról 36,8%-ra esett vissza. Ugyanakkor viszont a magyar nyelvűeké 27,4%-ról 33,8%-ra, a németeké pedig 16,6%-ról 23,3%-ra. nőtt. A legtöbb magyar nyelvű kiadvány Pozsonyban, Pest-Budán, Kolozsvárt és Bécsben látott napvilágot.

A nyomdák tekintélyét, hírnevét a díszesebb, ünnepélyesebb vallásos, tudós vagy igényesebb szépirodalmi kiadványok biztosították. Fő jövedelmük azonban nem az ilyen pár száz vagy legfeljebb egy-kétezer példányban közzétett könyvekből származott, hanem a tízezres szériákban készülő, hivatalos nyomtatványok, imakönyvek, vásári röplapok és főleg a kalendáriumok tömegéből. A ponyvairodalom most kezdett tömegessé válni. A váci püspöki nyomdász, az egyház védőszárnyai alatt, nemcsak a magas klérushoz illő kiadványok, sőt nem is csak a kapós Vátzi Ó és Új Kalendariom készítésével foglalkozott, hanem ugyanakkor sűrű sorokban bocsátotta ki, és árulta búcsúkon, vásárokon az olyan, széles rétegek ízlésére apelláló, régibb és újabb szövegeket, mint az Árgirus, Nyúl éneke, Szűz lányok daljai, Násznagyok kötelessége és még sok más vers, történet, kaland és tanulságos kis olvasmány, amely fillérekért vevőre találhatott.

A könyvkereskedelem, amelyet eddig nagyrészt a nyomdászok, kiadók, könyvkötők láttak el, időszakunkban vált önálló üzletággá. A Helytartótanács 1772-ben külön rendeletben szabályozta azokat a feltételeket, amelyek előkészület, tanulóidő, vizsga és anyagi biztosíték terén az engedély elnyeréséhez szükségesek voltak. A növekedés e téren is Pest-Budán volt a legszembetűnőbb. A pesti könyvkereskedelem, szerény kezdetek után, akkor kezdett jelentőssé válni, midőn 1770-ben a bajor származású Weigand János Mihály megvásárolta egyetlen és eladósodott elődjének üzletét, majd nagy raktárat épített ki, és katalógusokat tett közzé. Ráday Gedeontól Kazinczyig egyre többen szerezték be innen a külföldi s részben a hazai könyveket. A jozefin évtizedben a könyvkereskedések száma Pest-Budán kettőről nyolcra emelkedett.

A sajtó kibontakozása

A magyar nyelvű sajtó mellett, amelynek további ágaira alább még kitérünk, a hazai német sajtó is tovább bontakozott: új lapjai születtek Pest-Budán, sőt rövidesen Erdélyben, Nagyszebenben (1783), majd Zágrábban (1789) is.

Könyvtárak

Az Egyetemi Könyvtár belső használatú, vidéki jezsuita gyűjteményéből 1777-től kezdve világi vezetésű, nyilvános könyvtár lett az ország központjában, Budán, majd Pesten, ahol 1784-ben a feloszlatott ferences rend kolostorában kapott helyet.

Társadalomtudományok

Pray egyébként az adatgyűjtést is folytatta. Miután királyi történetírói címet kapott, jó néhány levéltárat átvizsgálhatott, másolatokat készített, és kiterjedt szakmai levelezést is folytatott. Ennek eredményeként 60 további kötettel gyarapította az addig összegyűlt anyagot. 1767-től kezdve elsőnek aknázhatta ki a kamarai levéltár addig elzárt, számára külön engedéllyel megnyílt Habsburg-kori iratait Pozsonyban, majd Budán.

Természettudományok

A teljes newtoni fizikát, közelebbről annak Roger Bosković-féle változatát Magyarországon elsőnek a jezsuita Makó Pál bécsi theresianumi majd budai egyetemi tanár tette magáévá. Rövidesen követte ezt a példát Horváth K. János egyetemi tanár (1767) és néhány más tudós szerző is. A hatvan as évek végén már a piaristák is newtoni fizikát oktattak. A soron következő feladat: a korszerű magyar nyelvű, ismeretterjesztő szakirodalom terén az ugyancsak volt jezsuita Molnár K. János járt az élen, az első magyar fizika szerzője (A fisikának eleji. 1777). Többen foglalkoztak, Franklin nyomán, a légköri elektromosság problémáival. Makó Pál idevágó dolgozatát Révai Miklós kitűnő magyar nyelven adta vissza (A mennykőnek mivoltáról s eltávoztatásáról. 1781).

A csillagászat fő alakja, Hell Miksa már mint a bécsi csillagvizsgáló igazgatója vett részt azon a Vénusz átvonulását megfigyelő norvégiai expedíción, amelynek során 1769-ben először számította ki helyesen a Nap és a Föld közti távolságot. De Magyarországon továbbra is az ő tanácsait, elgondolásait követték, midőn Budán az egyetemen, majd Egerben állítottak fel csillagvizsgálókat.

A matematika fejlődésében ugyancsak a nagyszombati, pest-budai egyetem volt jezsuita tanárai jártak élen. Főleg Makó Pál, akinek latin tankönyveit külföldön is több helyt használták. Annyival is inkább, mivel fő műve a (differenciál- és integrálszámítást tárgyalta (1768), amelyet Magyarországon akkoriban még nem oktattak. Tájékozott, de kissé felületes volt az a könyv, amelyet Martinovics Ignác írt az algebrai egyenletek elméletéről (1780). Dugonics András viszont, aki az egyetemen az elemi matematika tanára volt, nemcsak a szépirodalomban képviselte a „második” szintet: magyar nyelvű algebrája és geometriája (1784) tüntetés volt ugyan a jozefin rendszer ellen, de ugyanakkor felszínes tudásról, középkorias módszerekről és egyben beképzeltségről tanúskodott.

A bányászat és kohászat terén érthető módon nagy szerep jutott a selmeci akadémiának. Poda Miklós bányagépészeti kérdésekkel foglalkozott, Delius Kristóf pedig az akadémia számára írta meg az első, klasszikus értékű, rendszeres bányaműveléstant (1773). A felvilágosult természettudományos törekvések egyik legkiemelkedőbb képviselője, az erdélyi származású Born Ignác báró, aki egy ideig Prágában, majd kamarai udvari tanácsosként Bécsben működött, ugyancsak a selmeci központban próbálta ki azt az új amalgámozó eljárást, amelyet elsőnek ö vezetett be Európában. Ezt az eljárást, amely az aranyat és ezüstöt az ércekből minden más reagens alkalmazása nélkül, higannyal vonta ki, Born 1786-ban a helyszínen egy nemzetközi tudományos találkozón is bemutatta.

Erdélyben, amely szintén régi bányászati hagyományok hazája volt, Fridvalszky János kolozsvári tanárnak a fejedelemség ásványairól írt összefoglalóját (1767), a helyi paleontológiát megalapító Johann E. Fichtelnek az erdélyi fossziliákról és sóbányákról kiadott német munkáját (1780), és különösen a nagyszebeni Müller Ferenc József kutatásait kell említenünk, amely egyebek közt a tellúr felfedezéséhez vezetett. Az első eredeti magyar nyelvű ásványtant Benkő Ferenc nagyszebeni kollégiumi tanár írta meg (1786).

A műszaki tudományok általában a régi, széles értelemben vett fizikából, illetve a matematika „alkalmazott” ágából váltak külön. Különválásuk módját és profiljukat azonban Európa különböző részein mindenütt a helyi gazdasági-társadalmi igények szabták meg. Magyarországon a fő hangsúly a földmérésre, a hidrosztatikára és a hidrodinamikára, vagyis a vízépítésre, valamint a gyakorlati célú építészetre esett. A régi ország széles, síkvidéki részein olyan végeláthatatlan vízivilág terült el, amelyet a késő utókornak, az ármentesítő munkák után, elképzelnie is nehéz. A mintegy 28,1 millió katasztrális hold alföldi szintű területből mintegy 6,7 millió, vagyis nagyjából 24% tartozott a víz hatalmába, amennyiben az év nagyobb részében vagy legalább időnként víz alá került. A szabályozatlan folyókat számos vízimalom és malomcsatorna tette még járhatatlanabbá. A gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül magával hozta a földmérés, lecsapolás, folyószabályozás, ármentesítés, szárazföldi és vízi utak, hajózás és mindehhez a térképezés igényét, a század második felében már egyre több magánföldesúri nagybirtokon is, főként az ország nyugati, az osztrák piachoz könnyebben kapcsolódó részein, ahol szükségessé vált a művelhető földek védelme, kiterjesztése, valamint az agrárexporthoz elengedhetetlen szállítás. A 18. század mindebből természetesen még csak keveset tudott elvégezni. De megkezdte a felkészülést, létrehozott egy műszaki, mérnöki gárdát, elindította a tudományos igényű feltérképezést, és megoldott bizonyos kisebb, helyi feladatokat, ugyancsak inkább az ország nyugati részein.

A hazai mérnökök egy része a bécsi hadmérnöki akadémián tanult. Innen kerültek ki a kamarai mérnökök, akik időszakunk első részében a Felső-Duna, a Rába és a Rábca szabályozásával, a Sárvíz lecsapolási terveivel, a Balaton-vidék feltérképezésével és a Tisza, Maros, Bodrog melletti kincstári birtokok felmérésével foglalkoztak. A 18. század második felének legjelentősebb magyar vízmérnöke, a nagykőrösi születésű Balla Antal, a bölcsészet hallgatójaként szerezte valahol műszaki ismereteit. Mint Pest megye mérnöke igyekezett matematikai alapra helyezni a térképezést. Munkájának máig szemlélhető bizonysága az a részletes térkép, amelyet 1784-ben megyéjéről készített. Foglalkozott a pest-budai állandó híd, sőt a Duna–Tisza-csatorna kérdésével is. A szempci kollégium növendékei közül Láby Gáspár Moson megyei működésével vált emlékezetessé. Az egyetem bölcsészeti karának új mérnöki intézetében kiképzett jeles mérnökök tevékenysége már a következő időszakban bontakozott ki. Elég az 1786-ban végzett Vedres István későbbi, szegedi szerepére utalnunk. A későbbi intézet élén Rausch Ferenc gazdasági építészeti és földméréstani szakmunkákat, a „mechanikát” oktató Horváth K. János pedig hidrosztatikai, hidraulikai tankönyveket tett közzé.

A 18. század legkiválóbb hazai műszaki szakemberei még mindenesetre inkább olyan kivételes, egyéni tehetségek voltak, akiket az elméleti önképzés és az ösztönös technikai érzék emelt magasan az átlagos szakmai színvonal fölé. Ilyen volt, mint láttuk, Born Ignác a bányászat és kohászat terén. S ilyen volt Born barátja: a pozsonyi születésű Kempelen Farkas kamarai tanácsos is. Ő irányította a budai királyi palota és a Várszínház építését. A Bánságban mint kormánybiztos telepítést szervezett. Apatinban posztómanufaktúrát alapított, bevezette a lentermelést. Sokat tett a hazai sóbányák korszerűsítése érdekében. Nevéhez fűződött a pozsonyi hajóhíd, a schhönbrunni szökőkút, a pozsonyi vár nagy mélységből vizet emelő különleges szivattyúja, valamint a budai vár hasonló berendezése az egyetem számára, amelynek ugyancsak ő intézte átköltöztetését.

A „második” szint továbbélése

A költészetben valami hasonlót képviselt Gvadányi József gróf (1725–1801), Nyitra megyei birtokos, volt császári lovasgenerális, aki néhány rokokó kedélyességű versezet és más alkalmi dal után 1790-ben tette közzé verses munkáját, egy kisnemes „falusi nótáriusnak” budai útjáról, a vidéki feudalizmus szemszögéből bírálva a gyanús városi életet és „elidegenedett” urait, akik Voltaire, Rousseau műveit olvassák.

Színművek, színpadok

Erdődy János gróf pozsonyi kastélyszínházának társulata 1785–1786-ban 25 operát játszott 139 alkalommal, utóbb pedig a pozsonyi színházban, majd Budán és Pesten folytatta műsorát. Színház működött egyebek közt a pozsonyi és a gödöllői Grassalkovich-kastélyban is. A péceli Ráday-kastélyban pesti német színészek tartottak előadásokat. A német színjátszás ekkor még a magyarnak erősebb versenytársa volt és részben akadálya is. Bizonyos fokig azonban mégis előkészítette kibontakozását a repertoár és a technika közvetítésével, színpad és közönség dolgában egyaránt. Az első magyar nyelvű világi nyilvános színielőadásra, egy németből fordított katonadrámára, 1784-ben a pesti német színtársulat rendezésében a német színházként működő pesti rondellában került sor.

A felvilágosodás magyar nyelvű, világi színműírása Bessenyei György franciás klasszicista, voltaire-i mintájú drámáival indult, abban az évben, amidőn Sonnenfelsék igyekezetéből a bécsi Burgtheaterben végül a német színjátszás váltotta fel a franciát. E drámák elmélkedő szövegrészei előszeretettel elemezték a felvilágosodás államtani kérdéseit. A korjelzőnek tekintett Ágis tragédiája] (1772) főszereplőjében Bessenyei elsőnek szerepeltetett, antik hősként, egy reformer köznemest, a megszülető felvilágosult rendiség irodalmi előhírnökeként. A közvetlen valóságábrázolás terén persze egész Kelet-Közép-Európában a kötetlenebb vígjáték tudta elérni a legjobb eredményeket. Ez áll Bessenyei Philosophus című darabjára is, amely Pontyi alakjában a régi típusú, maradi nemes jellemző, mulatságos figuráját rajzolta meg. A megkezdett úton most már folytatódott a magyar világi drámaírás. És mind nagyobb visszhangra lelt a nemzeti színjátszás követelése is, amelyet a bővülő magyar nyelvű sajtó is felkarolt a „morális” színház gondolatával, tehát azzal a törekvéssel együtt, hogy a színház segítse az embereket finomabb, urbánusabb ízlésre és a közjót szem előtt tartó, etikus magatartásra nevelni. — Ennek eredménye lett a Kazinczy Ferenc javaslatára fiatalokból, diákokból szervezett színjátszó együttes emlékezetes előadása a ma is álló budai Várszínházban 1790. október 27-én Kelemen László (1762–1814) részvételével, aki azután 1792–1796 közt a Magyar Játékszíni Társaság élén rendszeresen szervezett színielőadásokat.

Zene és ének

A 18. század utolsó évtizedeiben, Pozsony után, Pest-Buda zenei élete is fellendült.

Képzőművészet

Az udvar, a kormányzat nagyarányú megrendelő tevékenysége folytatódott. Részint már meglévő nagy paloták, Buda és Pozsony továbbfejlesztése terén, de még inkább, a felvilágosult abszolutizmus céljainak megfelelően, a hivatali középületek, a pénzügyi, műszaki, gazdasági, közigazgatási apparátus működéséhez szükséges építmények létrehozása és korszerűsítése terén. A Kamara építészei ezek hosszú sorát tervezték és hozták tető alá Pozsonytól az erdélyi határszélig. A pozsonyi vár újjáépítése, valamint a budai királyi palota befejezése (1766–1770) Franz Anton Hillebrandt műve volt, aki 1757-től a pozsonyi Magyar Udvari Kamara építészeként minden jelentékenyebb magyarországi állami építkezés irányítója volt. Nevéhez fűződik, egyebek között, a budai várbeli klarissza kolostor épületének átalakítása (1783–1785) a királyi kúria és az országház céljaira (ma a Magyar Tudományos Akadémia épülete). Egyszerűbb kincstári középületek, iskolák, sőt immár kifejezetten ipari üzemi épületek tető alá hozásával Thallherr József kamarai építész foglalkozott sokat. Nevéhez fűződött az óbudai selyemgombolyító ötemeletes, toronyszerű épülete (1785). Mind fontosabb szerep jutott a jelentősebb városok helyi mestereinek. Közülük Nepauer Mátyás Máté bővítette a budai városházát, Jung József pedig Pesten és környékén fejtett ki építészi tevékenységet.

A festészet időszakunkban lassú, de ugyancsak észrevehető áttolódást mutat, az egyházi rendeltetéstől a világi felé. A nagy freskóktól a kisebb tájkép, arckép vagy éppen a rézmetszet, a grafika felé. A feudális nagyurak világától a városok polgári-nemesi közönsége felé.

Induláskor még a nagy épületek, elsősorban templomok művészi díszítését szolgáló mennyezet- és falképek hagyományos műfaja volt az uralkodó. A fényes székesegyházaktól a jobb falusi templomokig mindenütt találkozunk vele, ha persze nem is azonos szintű kivitelben. Legjelentősebb művésze továbbra is a bécsi akadémia köréből, azon osztrák és cseh-morva festők közül kerültek ki, akik az olasz nyomokon kialakított osztrák freskóstílust az egész monarchia területén meghonosították. Közéjük tartozott Josef Ignaz Mildorfer (1719–1775), aki a fertődi Esterházy-kastély, Johann Bergl, aki a pesti Pálos-(Egyetemi-) templom mennyezetfestője (1774) volt, valamint az egri líceum két művésze: Franz Sigrist, aki a díszteremben a tervezett négy egyetemi fakultást (1781–1783), és Johann Lucas Kracker, aki a könyvtárteremben a tridenti zsinatot festette meg (1777–1778), és akinek nevéhez ezen és az aszódi Podmaniczky-kastély képein (1770–1777) kívül nem egy más, köztük falusi, templom festői díszítése, oltárképe fűződik. A bécsi művészek közül továbbra is Maulbertsch volt a legjelentősebb és legegyénibb festő. Időszakunkban készült főbb művei: a győri székesegyház főhajójának mennyezetképe (1772, 1780), a váci székesegyház kupolaképe (1774), a pápai plébániatemplom mennyezetének immár klasszicizáló Szent István-freskói (1781–1782), a kalocsai érseki palota (1783–1784) és a szombathelyi püspöki palota nagytermének mennyezetképei (1784) kissé változott stílusban próbálták hagyományos mondanivalójukat kifejezni. Kompozícióik világosabbá, higgadtabbá váltak, körvonalaik határozottabbá, színeik hűvösebbé. A Bécsben tanult festők sorát a legnépszerűbb és legtermékenyebb művész: Stefan Dorffmaister (?1725–1797) zárta le, aki a hatvanas évektől kezdve haláláig Sopronban élt, a Dunántúlon sokfelé működött, és témaválasztásban is a hazai közönséghez hasonult. Keze nyomát számos oltárkép és freskó őrzi, templomokban, kastélyokban egyaránt. A magyar múlt iránti figyelmének jeleként külön kiemelhetők képei az 1664-i csatáról a szentgotthárdi ciszterci templom kupoláján (1784), a két mohácsi csatáról a pécsi püspök mohácsi palotájában (1787) és Zrínyi hőstettéről, haláláról a szigetvári plébániatemplom mennyezetén (1788). A bécsiek után azonban már az oltárkép- és freskófestészet hazai mesterei is megjelentek, olyan városokban, mint Pozsony, Sopron, ahol Schaller István működött, azután Buda, a helyi Falkoner művészcsalád és Vogl Gergely tevékenységének színhelye, azután Kassa, Lőcse és Eperjes.

Mérei Gyula

Előszó

A bécsi udvar abszolutista kormányzó hatalmához kívánja igazítani a végrehajtást is, és ezt a magyar központi államigazgatási szervek, elsősorban a bécsi székhellyel működő magyar kancellária és a bécsi udvari kamarától függő budai központú magyar kamara, továbbá a helytartótanács – illetve mindezek erdélyi megfelelői – útján érvényesíti.

Benda Kálmán

A magyar nemesi mozgalom

Az alkotmányellenesen hozott rendeletek visszavonása nyomán a parttalan öröm ömlött végi g az egész országon; az ünneplésnek mintegy hivatalos keretet biztosított a szent korona Bécsből Budára való visszahozása. A korona – Kazinczy Ferenc kifejezésével: „a jeggyűrű király és nemzet közt”[45] – hetekre a politikai élet és a közlelkesedés középpontjába került. A kiváltságos osztályok, de részben a polgárság tagjai is, versengve tódultak, hogy a korona előtt kegyeleti tiszteletadással tegyenek hitet az ország különállása mellett. A megyék koronaőrző bandériumokat alakítottak, amelyek egységes díszöltözetben, lóháton vonultak fel. A költségekhez az egyház is hozzájárult. Ünnepségek végeláthatatlan sora kezdődött. A lelkesedés elmondhatatlan.

Február 18-án a koronát szállító hatlovas hintót és kíséretét Dévénynél, az ország határán, Pozsony megye ezer főnyi lovasbandériuma fogadta. Pozsony városában a fellelkesült polgárok kifogták a lovakat és maguk húzták a hintót. Győrben az ünnepi díszbe öltözött lakosság sorfala közt vonult a menet az öreg templomba. Esztergomban harangzúgás köszöntötte. Negyednapra, február 21-én délután ágyúk ropogása, harangzúgás között ért a menet Budára, a királyi várba. „Estve Pesten és Budán a legalábbvaló ház is meg volt világosítva. Csak a tanácsháza előtt ezer gyertya égett és ötven akó veres és fehér bor folyt vala szabad italra.”[46] Este javában állt a bál, amikor József halálhírével a futár megérkezett. Zichy országbíró úgy döntött, másnapig titokban tartja a hírt.

Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

Március 29-én kibocsátott meghívójában június elejére országgyűlést hirdetett Magyarországnak. Hogy kedvében járjon a rendeknek, az országgyűlést nem Pozsonyba, hanem – évszázadok óta először – Budára hívta össze.

Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok

Gotthardi, aki ettől kezdve naponként közvetlenül érintkezett uralkodójával, pesti német kispolgári családból származott. Kisebb üzletek után kávéházat nyitott Budán, tagja lett a városi tanácsnak s városi kapitánnyá választották; 1781-ben II. József kinevezte pesti rendőrigazgatóvá, ezért 1790 februárjában jobbnak látta Bécsbe költözni.

A felülről szervezett polgári és paraszti megmozdulások

A dolgok előzményeként tudnunk kell, hogy amikor II. József török elleni háborúját 1788-ban megindította és a fővárosban állomásozó csapatok elindultak a frontra, az uralkodó elrendelte, hogy a rend fenntartására Pest-Budán polgárőrséget szervezzenek. Ezt a katonailag képzetlen polgárőrséget kellett most városi gárdává alakítani, azaz katonasággá formálni. Alapját Pesten és Budán 300–300 megbízható polgár képezze – olvassuk a tervezetben –, ennek legföljebb egynegyede lehet magyar. A gárda a magyarországi főhadparancsnokságnak van alárendelve és szabályos katonai kiképzést kap.

A jozefinista tábor egységének széttöredezése

Ez az értelmiség azonban még csak kialakulóban volt, s távol állt attól, hogy bármilyen szempontból egységesnek nevezhessük. Tagjai írók, ügyvédek, orvosok, tanárok, tanítók, országos, megyei vagy főúri tisztviselők, mérnökök, mezőgazdák, részben papok és szerzetesek. Származásra nézve vegyesen nemesi vagy plebejus, polgári és egész csekély számban paraszti eredetű réteg, melynek határai mind a polgárság, mind pedig a nemesség felé elmosódtak. Létszáma mindössze 15&nsp;000 körül mozghatott, ami az összlakosságnak nem egészen 0,3%-a (a József-féle összeírásban persze csak a nem nemesi értelmiségiek kerültek külön kimutatásra). Bár zöme a városokban élt, területi eloszlása nagyon egyenlőtlen volt. Pest-Budán, ahol a kormányszervek, az ország főbíróságai és az egyetem székeltek, az értelmiségiek számát kereken 1400–1500 főben állapíthatjuk meg. Hogy ez milyen nagy szám hazai viszonylatban, akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy például Pozsonyban az értelmiség száma ugyanakkor legföljebb 500, Kassán 350–400, Debrecenben – az ország legnépesebb városában – 450–500 (ebből 378 főiskolai diák), de már Nagyváradon, ahol pedig akadémia működött, legföljebb 100–120, a szabad királyi városok közé számító Szatmárnémetiben pedig mindössze 15–20 volt.

A koronázási hitlevél

Június első hetében megindult a főrendek és a megyei követek gyülekezése a budai országgyűlésre. Mindenki eljött, aki számított, ilyen politikai gyülekezetet egy évszázad óta nem látott Magyarország. Ott volt valamennyi megyéspüspök gróf Batthyány József hercegprímással az élén, a káptalanok és a szerzetesrendek követei, az országos főméltóságok és vezető tisztviselők, köztük gróf Zichy Károly országbíró és Ürményi József személynök; a hétszemélyes tábla és a királyi tábla bírái, Horvátország és Erdély két-két küldötte, a városok képviselői és mindenekelőtt a megyei követek, köztük a köznemesség vezérei. A főurak között ott találjuk a [[II. József király|József]] által leváltott Forgách Miklós főispánt, a nagy katolikus Illésházy Istvánt, s a Voltaire-rel levelező szenvedélyes szónokot, gróf Fekete tábornokot, a reformer Batthyány Alajost, a [[II. József király|József]] alatt magas állami hivatalokat viselt gróf Széchényi Ferencet, a [[II. József király|Józseffel]] szemben álló, franciás műveltségű Sztáray Mihály grófot. A köznemesség hangadói protestáns részről az evangélikus ócsai Balogh Péter, Nógrád megye követe; a Tisza melléki vármegyék harcos református követei, Vay István és József, Domokos Lajos bihari alispán, mellettük Fáy Ágoston, a Beöthyek, Máriássyak, Lubyak, a Dunántúlról Bezerédj Ignác és Pázmándy János; a Felvidékről a szlovák anyanyelvű, lutheránus vallású, magyarul „tótosan beszélő” Jezerniczky Károly nyitrai alispán, a hungarus-nemesi típus késői megtestesítője és mások. Katolikus oldalról a vezér Almásy Ignác, mellette Árva megye küldötte, a buzgó szabadkőműves Abaffy Ferenc és Pest megyéből Szily alispán játszik még fontos szerepet. Említsük még meg az ősi szokás szerint egyenkénti képviselettel rendelkező szlavóniai megyék küldöttei közül a horvát Skerlecz Miklóst, gazdasági kérdésekben a diéta talán legképzettebb tagját.

A politikai pártok már jóval előbb kialakultak. A megyei követek óriási többsége a Balogh-féle program alapján állt. Közülük legradikálisabbak a keleti országrész küldöttei voltak, a dunántúliak inkább a Béccsel való megegyezés hívei. A főpapságot és a köré csoportosuló „papi pártot” nem is annyira alkotmányjogi meggondolások választották el tőlük, inkább egyházi szempontok: a katolikus vallás egyeduralmát féltették a protestánsoktól, s ez a meggondolás később az uralkodó felé hajlította őket. A főurak jelentős része ehhez a párthoz tartozott, s tüntetően a hercegprímást támogatta, aki különben – mivel nádor nem volt – a felsőtábla elnöki tisztét is betöltötte. A városi követek nem képviseltek külön pártot, akár nemesek voltak, akár nem, alig hallatták szavukat. Zichy Károly gróf országbíró csakúgy, mint Ürményi József személynök, az alsótábla elnöke, félúton állt az udvar és a rendek között; igyekeztek mérsékelni a túlzó nemesi követeléseket, ugyanakkor viszont az udvarral szemben is hangot adtak a rendi kívánságoknak. Számbavehető és hangját hallató udvari párt nem volt az országgyűlésen.

Az országgyűlés kezdeti jelenetei a francia alkotmányozó gyűlésre emlékeztettek, ami korántsem volt véletlen. Az egybegyűltek jól ismerték a franciaországi eseményeket, maguk is új alkotmányt akartak adni az országnak, s lelkesedéssel töltötte el őket a francia példa, ahol jelentősen megnyirbálták a király hatalmát. Ők is a „nép” küldötteinek érezték magukat, úgy látták, szerepük és hivatásuk azonos, a lényegi különbségeket ekkor még nem vették észre.

A francia példa ösztönözte Abaffy Ferencet, amikor indítványozta, hogy a labdaházi eskü mintájára, az országgyűlési küldöttek tegyenek szent fogadalmat: az országgyűlés jóváhagyása nélkül az udvartól nem fogadnak el sem kinevezést, sem ajándékot, s nem távoznak, amíg az országnak alkotmányt nem adtak. Június 18-án a megyei küldöttek az egész köznemesi párt nagy lelkesedése közepette felesküdtek. Ugyancsak francia hatásra elhangzott az a javaslat is, hogy az alsó- és felsőtábla közös ülésen tanácskozzék, amikor is a megyei követek leszavazhatták volna a főrendeket; a felsőtábla azonban elutasította a javaslatot, s keresztülvitelére alkotmányos mód nem volt. Június 19-én az alsótáblán megkezdődtek a koronázási hitlevél, a koronázási diploma pontjainak tárgyalásai.

Először a kerületi üléseken vitatták meg a dolgot, az alsótábla teljes ülése elé már csak a négy kerület javaslata került. A 19. században, a reformkori országgyűléseken oly nagy szerepet játszó kerületi ülések szokása és rendje ekkor alakult ki véglegesen. A négy kerület: a dunántúli, a Dunán inneni – mely az északnyugati megyéket foglalta magában –, az Alföldet. tömörítő tiszántúli és az északkeleti országrészt összefogó Tiszán inneni. Ez utóbbi kettő többnyire együtt ülésezett, tiszai kerületek néven. A kerületi ülések rendszere lehetővé tette egységes, érett álláspontok kialakítását, s ezzel komolyabbá vált a plenáris ülések munkája.

A hangadó a két tiszai kerület volt, állásfoglalásuk erősen befolyásolta a többieket. A Balogh-féle tervezet szellemében abból indultak ki – ezt a szempontot különben az egész országgyűlés magáévá tette –, hogy az uralkodóval kötendő új szerződés lényegét már a koronázási hitlevélnek tartalmaznia kell, ezt csak kiegészítik, részletezik majd a koronázás előtt alkotandó törvények. Az uralkodó megkoronázásának alapfeltétele, hogy mindkettőt elfogadja és a hitlevélre az esküt letegye.

A kerületi ülések lassan haladtak a munkával, pedig többen szóvá tették, hogy az idő múlása nem javítja, hanem rontja lehetőségeiket. Majd egy hónapba telt, mire a hitlevéltervezetek első formában elkészültek, és július derekát írták, amikor megkezdődhetett az együttes munka.

A tiszai kerületek tervezetében a király – mert hiszen a terv az ő nevében szólt – elöljáróban elismerte, hogy II. József megszegte az ország törvényeit: országgyűlés, hitlevél, eskü és koronázás nélkül uralkodott, és ezzel „megszakította az örökösödés fonalát, melynek alaptörvényeit már a felséges Mária Terézia is sokban megsértette”.[47] Jogos tehát, hogy – bár az örökösödés rendjén megilleti Lipótot a trón – a rendek az ország biztonsága és boldogsága érdekében új feltételeket szabjanak. A feltételek 27 pontban a nemesi-nemzeti program már ismert követeléseit tartalmazták. Bennük az uralkodó kinyilatkoztatja, hogy Magyarország „szabad és független ország, vagyis semmi más országnak vagy népnek nincs alávetve”.[48] Eskü alatt fogadja, hogy az ország szabadságjogait, kiváltságait, törvényeit és jogszokásait megtartja, beleértve ezekbe az 1222-es Aranybullát és annak az ellenállásról szóló, a korábbi királyok esküjéből kimaradt 31. pontját is, azzal a megszorítással, hogy az ellenállás joga csupán a felállításra kerülő szenátusra és az országgyűlésre vonatkozik, nem pedig az egyes személyekre. Kinyilvánítja a protestáns vallások teljes egyenjogúságát, az évenként kötelező országgyűlést (amelyre a rendek uralkodói meghívó nélkül is összegyűlhetnek), a külön magyar szenátus, kincstár, katonai főparancsnokság és hadsereg felállítását. Elismeri, hogy a törvényhozó hatalom csak az országgyűléssel közösen illeti, meg, s ígéri, hogy a végrehajtó hatalomban csak magyarokat fog alkalmazni. Tudomásul veszi, hogy az adókivetésben, hadüzenetben és békekötésben csak a diéta (illetve a szenátus) jóváhagyásával járhat el, s az országgyűlés végzését csak egyszer vétózhatja meg. A bányákat, a postát magyar kézbe adja, méltóságokat és birtokot is csak magyaroknak adományoz, a szenátus javaslata alapján. A nádori méltóságot fenntartja és betölti, a határőrvidéket visszacsatolja a magyar kormány fennhatósága alá, a külföldi hatalmaknál magyar követeket is tart, szabaddá teszi a sajtót és a tanítást. Az ország hivatalos nyelve a magyar (Horvát-Szlavonország azonban megtarthatja a latint), csak a törvényeket hozzák latinul. Magyar az oktatás nyelve is. Az uralkodó családtagjai kötelesek magyarul megtanulni. Végül kijelenti, hogy az 1606-os bécsi béke alapján elfogadja Szilézia hercegének, a porosz királynak a garanciáját. Majd a záradék: „Abban az esetben, ha mi – ami távol áll tőlünk – vagy utódaink bármely módon a fentiek ellen cselekednénk, kegyesen hozzájárulunk, hogy a karok és rendek és a szent korona minden tagja nekünk az engedelmességet megtagadja.”[49]

Kevésbé éles fogalmazásban, de lényegét illetően megegyezett ezzel a tervezettel a másik két kerület hitlevéljavaslata is. A Dunán inneniek II. József uralmát interregnumnak minősítették, mely szolgaságra vetette a szabad magyar nemzetet. A kétoldalú szerződés alapján és „a polgári társaság céljai értelmében” joga volna a nemzetnek az örökösödés felmondására is,[50] de hűségből elállnak ettől, feltéve, hogy egyszer s mindenkorra szóló törvényes biztosítékot nyernek a diplomában. Ez a hitlevéltervezet nem volt olyan. részletes, mint a tiszaiaké, gondolatmenete azonban szinte azonos, egyes részleteiben még radikálisabb is. így Józsefnek nemcsak a rendeleteit érvényteleníti, hanem adományait is, s még egyszeri vétót sem engedélyez az uralkodónak, aki tehát az országgyűlés végzését minden esetben köteles elfogadni.

A dunántúliak tervezete két ponton tér el az előzőktől. Egyik, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlatát biztosítaná ugyan, de csak a katolikus vallás sérelme és megbotránkoztatása nélkül, a földesúri jogok fenntartásával. A másik, hogy a szerződést megszegő uralkodóval szemben kimondja a nemzet királyválasztó jogának feléledését, ez a választás azonban csak az ausztriai házon belül történhet.

Mindhárom tervben közös volt, hogy régi elemek felélesztésével és újak beiktatásával – közöttük az új francia alkotmányból kölcsönzött részletekkel – számos nemzeti sérelmet próbált orvosolni; ugyanakkor gúzsba kötötte az uralkodót, s minden hatalmat a köznemesség kezébe adott.

Július közepén az alsótábla kijelölte a „vegyes bizottságot” (tagjai: kerületenként 4-4 köznemes, a királyi tábla 4 tagja, Horvátország 2 küldötte és 5 egyházi személy), amelynek a három javaslat alapján ki kellett dolgoznia a végleges tervet.

A rendek nagy többségének hangulata lelkes és magabiztos volt. Az alsótábla ülésein Izdenczy államtanácsos és a horvát bán, Balassa Ferenc leváltását követelték, s nem kímélték magát az uralkodót sem, amiért idegen tanácsadókra hallgat. Elutasították a dél-magyarországi szerb főpapság beadványát, melyben az uralkodó által a szerb „nemzetnek” juttatott korábbi kiváltságok elismerését kérte. Felkarolták Viszont a Graeven-huszárezred tisztjeinek beadványát. Az ezred tisztikarának egy része (Festetics György gróf alezredes, Laczkovics János kapitány, Szily Ádám hadnagy és mások) ugyanis július elején kérvénnyel fordult az országgyűléshez: a magyar ezredek számára magyar tiszteket és magyar vezényleti nyelvet kértek, s azt, hogy Magyarországon állomásozzanak. Amikor híre ment, hogy Lipót király engedélyezte a szerb nemzeti kongresszus összehívását, egyszerre felcsattant az országgyűlés hangja. Az udvar eljárása felszította az amúgy is izzó hangulatot, a vezetést teljesen a radikális rendi-nacionalisták vették át.

Július 12—én Jacobi bécsi porosz követ azt jelentette, hogy a magyarok titkos küldöttsége járt nála, s azt kérdezték, nyílt összeütközés esetén számíthatnak-e a porosz király katonai támogatására. Ha igen, készek a jogilag a magyar koronához tartozó Galíciát átengedni Poroszországnak. Július 19-én az alsótáblán Domokos Lajos azt javasolta, hogy az országgyűlés küldjön követeket a porosz királlyal és a törökkel folyó béketárgyalásokra; utóbbit a rendek el is fogadták, és határozatban mondták ki.

Lipót király, bár figyelemmel kísérte az országgyűlési vitákat, mindeddig nem nyilatkozott. Tudta, hogy mindenekelőtt a porosszal kell békét kötnie. Megbízottja, Spielmann báró június 26—án kezdte meg a tárgyalásokat a sziléziai Reichenbachban. Hertzberg porosz miniszter királya nevében a következő feltételeket terjesztette elő: Lipót visszaad minden a töröktől elhódított területet, és felmondja az orosz szövetséget. Ha Ausztria elfogadja a status quo ante visszaállítását, Poroszország is lemond sziléziai területi követeléseiről. Spielmann &ndasdh; a neki adott utasítás értelmében – legalább Orsovát mint hídfőállást akarta megmenteni Ausztriának, az orosszal való szakítást pedig elutasította. Július közepén a poroszok újabb feltétellel jöttek : a megegyezésbe vegyék be a magyar alkotmány garantálását. A tárgyalások elakadtak, Spielmann újabb utasítást kért Bécstől.

Lipót július 20—án értesült arról, hogy a magyar országgyűlés a porosz királyhoz akar fordulni. Azonnal határozott: gyorsfutárral utasította Spielmannt, hogy mindenben fogadja el a porosz feltételeket, kivéve a Magyarországra vonatkozó garanciát. A magyar rendek nyomása oly nagy volt, s az uralkodó kezében egyelőre annyira nem volt fegyver, hogy pár nappal később, július 24-én Lipót kénytelen volt hozzájárulni, hogy a törökkel való béketárgyalásokon Magyarország külön követtel képviseltesse magát. Július 27-én azonban aláírták a porosz–osztrák reichenbachi egyezményt. Frigyes Vilmos király a számára jelentős nemzetközi presztízsnyereséget nem kockáztatta az egyébként is csak zsarolásként felhasznált magyar garanciáért; az egyezségben egy szó sincs a magyarokról. Lipót így tudósította testvérét, Mária Krisztinát a megegyezésről : „Jobb feltételeket nem lehetett elérni a magyarok hűtlensége miatt, akik általános felkeléssel fenyegettek, fegyvert fogtak, a porosszal szoros összeköttetésben álltak és mindent megtettek a Monarchia szétrombolására.”[51]

Az egyezmény híre augusztus 3-án ért Budára, s hatása leverő volt: a rendek biztonságérzete megingott. A kokárdát, az elszánt küzdelem jelvényét egyre többen vették le ruhájukról; akik eddig hangosak voltak, egyszerre elnémultak. Gvadányi az országgyűlésről írt verses beszámolójában így jellemezte a hirtelen hangulatváltozást:

De hogy békességrül vettek bizonyos hírt;
Egy fej le'ütvo járt, más a szegletbe sírt.
Sok szív szorultába magával alig bírt,
Látván, sebeikre már nem kaphatnak írt.[52]

A hatás lemérhető a vegyes bizottság néhány nap múlva beterjesztett diplomatervezetén: az új alkotmány lényegét fenntartották ugyan, de milyen más a hangja ezeknek a javaslatoknak, mint volt a kerületeké. Immár nincs szó az örökösödés megakadályozásáról, a kétoldalú szerződés József által történt megszegéséről, elmaradt az ellenállás joga, megelégszenek háromévenkénti diétával, s háromszori vétót engedélyeznek ugyanabban az ügyben az uralkodónak. Hadüzenet és békekötés esetében csak a magyar tanács meghallgatását kérik, a külföldi garancia pedig említésre sem kerül. A két tábla együttes ülése augusztus 15-én elfogadta a tervezetet.

Lipót király most már nyeregben érezte magát s megindította a támadást az országgyűlés ellen. Augusztus 20-án közölte a diplomatervvel Bécsbe érkező küldöttséggel, hogy kész III. Károly vagy Mária Terézia hitlevelének aláírására és pontos megtartására, mást nem fogad el. A további kívánságokat kész meghallgatni, de csak a koronázás után. A rendek magatartásától teszi függővé, hogy még a császárrá koronázása előtt sort keríthet-e magyar királlyá koronázására.

Az már nyilvánvaló volt, hogy a rendek nem kényszeríthetik a királyt, de az még kérdéses volt, tudja-e a király kényszeríteni a rendeket.

Augusztus 21-én Lipót utasította a magyar kancelláriát, hogy készítse elő a hűtlenségi pert mindazok ellen, akik a porosz udvarral kapcsolatban voltak; Budán pedig elterjesztette, hogy a poroszok kiszolgáltatták neki „a hűtlenek” listáját (ami egyébként nem volt igaz). Szeptember 2-án megértő hangú levélben válaszolt a temesvári szerb kongresszus szeparatista törekvéseket hangoztató feliratára, s ugyanezekben a napokban megjelentek Budán a sziléziai határról odarendelt első császári ezredek.

Nádorválasztás és koronázás. A közjogi egyezség.

A Budáról áthelyezett országgyűlés november 3-án tartotta első ülését Pozsonyban. Végleges formába öntötte a királyi hitlevelet, s hogy legalább az elvet mentse, Mária Terézia diplomáján néhány változtatást tett. Így ahhoz a részhez, hogy a törvények úgy hajtandók végre, ahogy azokat a király és a rendek az országgyűlésen megállapítják, hozzáfűzték: az 1741: VIII. törvénycikkben tett fenntartással. Ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a nemesi adómentesség a diétán többé nem vonható tárgyalásba. A király a betoldást megjegyzés nélkül elfogadta. A nemesség örülhetett, az ország javát érintő kívánságok kimaradtak ugyan a diplomából, a nemesség legsarkalatosabb joga azonban belekerült.

November 10-én délben Lipót király és kísérete magyar ruhában, ünnepélyesen bevonult Pozsonyba. 11-én került sor. a trónbeszédre. Lipót magyar ezredének díszruháját viselte. Pálffy kancellár ősi szokás szerint magyarul köszöntötte a királyt, aki latinul válaszolt. Ezután felolvasták a királyi előterjesztést.

Az előterjesztés a következő tárgyakat tűzte napirendre:

  1. a megyei és országgyűlési visszaélések megszüntetése, a tárgyalási rend szabályozása;
  2. mivel az úrbéri rendelkezés még nem törvény, az uralkodó azt kívánja, hogy a jobbágyi szolgaságot a rendek töröljék el, tiltsák meg a földesúri telken élő parasztok testi fenyítését, és törvényben mondják ki, hogy keresményével a paraszt szabadon rendelkezik;
  3. a katonaság eltartására 1764-ben megszavazott adót az ország továbbra is fizesse;
  4. szüntessék meg az adózásban mutatkozó aránytalanságot, szabályozzák a megyei házi adót, mely néhol súlyosabb az országosnál;
  5. mivel a tisztséghez becsvágy és tehetség szükséges, töröljék el azt a törvényt, mely a nem nemest kizárja a hivatalviselésből. Az armális nemest minden tisztségre lehessen alkalmazni, a nem nemes pedig az udvari és az országos szerveknél egész a titkári állásig vihesse és bármilyen rangot elérhessen a királyi kinevezéstől függő kamarai hivatalokban;
  6. a nagyobb mezővárosok kapják meg a szabad királyi városi kiváltságot;
  7. gondoskodjanak a jó és olcsó igazságszolgáltatásról.

Az előterjesztést mindenki ámulattal fogadta: a király folytatja II. József politikáját, de mindezt alkotmányos úton; s ami a nemesség többségében nagy megkönnyebülést váltott ki: az előterjesztésben egy szó sem esett a parasztok országgyűlési képviseletéről. Hozzátehetjük: valóban nem sok, ami a királyi előterjesztésben a nem nemes osztályok érdekében megfogalmazást nyert, de több, mint amennyi az országgyűlési vitákban öt hónap alatt elhangzott. A reformerek kezdtek felfigyelni Lipótra.

12-én közfelkiáltással Lipót negyedik fiát, a 18 éves Sándor Lipót főherceget választották nádorrá. „Amint nem kételkedünk abban, hogy kedveltséged e tiszte betöltésében pontosan fog őrködni törvényes királyi jogaink felett, éppúgy akarjuk és óhajtjuk, hogy figyelemmel legyen a rendek törvényes jogainak és az ország közszabadságainak fenntartására” – mondotta fiának Lipót a nádori eskü letételekor.[53] Igaz, a nádorválasztás éjjelén – rendőri jelentés szerint – „rosszindulatú emberek” tüntetést rendeztek tiltakozásul az ellen, hogy a nádori méltóságot az uralkodóház egy tagja tölti be, mindez azonban nem zavarta meg a rendek és a király kialakulóban levő összhangját.

14-én reggel került sor a koronázásra, utána több száz terítékes fényes ebéd volt a Várban. Az uralkodó barátságos, kedves, a rendek önfeledten vivátoznak. Ugyan ki emlékeznék a korábbi ellentétekre. Ahogy Gvadányi írta:

Megtérek, mert láttam országnak királyát,
Helyesebben mondom: országunknak atyját.
Atyját, mivel láttam az ő indulatját,
minden jókat tenni, kegyes akaratját.[54]

A koronázás utáni napon az uralkodó és udvara elvonult, az országgyűlés pedig megkezdte a királyi előterjesztés vitáját. A hosszan elhúzódó viták végül is teljes kompromisszummal végződtek, néhány vonatkozásban mégis fontos eredményt hoztak: mindenekelőtt törvénybe iktatták az ország önállóságát a birodalmon belül. Ahogy a X. törvénycikk mondja: „Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt szabad és független, azaz semmi más országnak nincs alávetve, … így tulajdon törvényei és szokásai szerint igazgatandó és kormányozandó, nem pedig más tartományok módjára.” A 12. cikkely pedig ehhez még hozzáfűzi: „a törvények alkotásának, eltörlésének és magyarázatának joga a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyűlésen törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtok kívül senki sem gyakorolhatja”. Kimondják, hogy a törvényekkel ellenkező uralkodói rendeleteket egyetlen kormányszék sem fogadhat el, a helytartótanács pedig „tartozik észrevételeit az uralkodónak előterjeszteni” (14. cikkely).[55] Nagy jelentőségűek voltak ezek a törvények, bár a kezdeti nemzeti követeléseknek a minimumát is alig tartalmazták. A rendek megpróbálták más vonatkozásban is körülbástyázni a különállást, ezeket azonban Lipót király nem hagyta jóvá. Ahogy a nyomtatott országgyűlési naplóban olvassuk: „A nemzeti katonaságról szóló cikk ő felsége által indokolás nélkül kihagyatott.”[56]

II. Józsefnek az ország beolvasztására irányuló törekvéseit részben megkönnyítette, hogy a törvények nem szabályozták a kormányzás módját. Most a rendek sorozatos cikkelyekben pótolták a mulasztást. Kimondották, hogy a trónra lépő új uralkodó fél éven belül köteles magát megkoronáztatni, a koronát Budán kell őrizni, s az országgyűlés legalább háromévenként összehívandó.

II. Lipót politikájának ellentmondásai

Így tudta elérni Lipót, hogy például a magyarországi szabadkőműves-páholyokban a patrióta nemesi irány helyett a feltétlen dinasztiahűség kerüljön felül. Megbízottja, a bécsi szabadkőművesek egyik vezéralakja, Franz Xaver Aigner nyugalmazott kapitány, teljesen átszervezte a pest-budai páholyokat, úgy, hogy az összevont új „Hét csillaghoz” páholyban a magyar nemesekkel szemben többségbe kerültek a német polgárok.

Arató Endre

A progresszív forrásból táplálkozó ideológia

Mindhármuk, de különösen Blagojević és Brezovački tevékenységétől eltérően Matija Petar Katančić ferences szerzetes munkásságában nem a felvilágosodás társadalmi eszméi, hanem inkább a nemzeti ideológia eszméi domináltak. Koncepciója abban is különbözött társaiétól, hogy a horvát nemesi mozgalom híveként szemben állt II. Józseffel, és a császár halála után a magyar korona Budára való visszatéréséről énekelt (1790). Nemzeti koncepciójában tehát a nemesi és a modern nemzeti ideológia kapcsolódott össze, s megszólalt nála a hungarus patriotizmus is.

A feudális nemzeti mozgalom

Október 29-én, és ez volt a gyűlés második napirendi pontja, megválasztották a pátriárkát: Putnik helyét Stevan Stratimirović budai püspök foglalta el.

A román felvilágosodás

A triász: Samuil Micu-Clain, Gheorghe Șincai és Petru Maior unitus papok és a budai egyetemi nyomda cenzorai.

Benda Kálmán

A reakció felülkerekedése

A megváltozott helyzetet tükrözte az 1792. május 20-ra összehívott koronázó országgyűlés is. Ferenc saját elhatározásából Budára hirdette meg az országgyűlést, mintegy békejobbot nyújtva ezzel a nemességnek. A diéta – amelyen éles ellentétben 1790-nel, a vezetés ismét a főnemesség kezében volt – az uralkodó és a rendek által kölcsönösen hangoztatott bizalom és szeretet lelkes hangulatában telt el. Ferenc hozzájárult, hogy a koronázási hitlevélbe bevegyék, hogy az új király trónra lépése után fél éven belül köteles a hitlevélre megesküdni és magát megkoronáztatni. „A felséges ausztriai ház Ferenc első királynak köszönheti, hogy a hitlevélnek ezen világosításával királyi széke és az országnak alkotmánya örök bátorságba helyeztetett és a kötések változhatatlanokká tétettek” – mondotta országgyűlési üdvözlő beszédében Batthyány József hercegprímás. „Amely jóság által a karok és rendek még nagyobb szeretetre és hűségre indíttatván, készek minden erejüket és vagyonukat, sőt életüket is a törvények szellemében a király, a felséges uralkodóház és az ország méltósága védelmében feláldozni” – fejezte ki háláját az országgyűlés.[57]

Június 16-án az országgyűlés 5000 újoncot, 1000 lovat és 4 millió forint hadisegélyt szavazott meg a Franciaország elleni háborúra, „egyenlő szóval és egyenlő lelkesedéssel”, ahogy a hivatalos napló mondja. Igaz, Ferenc is kegyesnek mutatkozott: kijelentette, arra fog törekedni, hogy „amennyire többi tartományának gondja engedi, gyakrabban jöhessen ebbe az országba, és itt hosszasabban időzzön”, amit „annál nagyobb örömmel fog tenni, mert … kellemesen érezte magát a magyar nemzet körében”; megígérte, hogy a birodalmi szerveknél, így a külügyi szolgálatban magyarokat is fog alkalmazni, hogy a bányakamaránál, a hadbiztosságnál és a hadi főkormányszékeknél „gondolni fognak magyarok alkalmazására”, a magyar ezredekhez magyar fő- és törzstiszteket neveznek ki; hozzájárult, hogy a magyar nyelvet ezentúl rendes tantárgyként tanítsák minden iskolában, s „bizonyos idő múlva közhivatalt az országban csak olyanok nyerjenek, akik … a hazai nyelv ismeretét is igazolni tudják”.[58] A legjelentősebb engedmény az illír kancellária feloszlatása volt. A rendek és az uralkodó közti egyetértés és szövetség immár oly erős volt, hogy a király úgy érezte, nincs szükség erre a szervre, melynek élén Balassa Ferenc kancellár már Dél-Magyarország autonóm tartománnyá való alakításán mesterkedett.

Csak egyről hallgattak tapintatosan az uralkodó is és a rendek is, az előző országgyűlésen megígért reformok megtárgyalásáról. A jobbágyokkal egy törvénycikk erejéig mégis foglalkozott a diéta: elrendelte, hogy úrbéri ügyben első fokon a földesúr, másodfokon az alispán vagy a szolgabíró ítélkezzék, s ezzel a jobbágyot teljesen kiszolgáltatta a földesúrnak. Ferencnek mindehhez egy szava sem. volt, „Boldog király. ki magát szeretve látja népétől, boldog nép, mely magát szeretve látja királyától” – fejezte ki az országgyűlés általános hangulatát Kazinczy Ferenc.[59]

A patrióta nemesi ellenzék

Az első hónapok ijedt megdöbbenése után az 1792. júniusi budai országgyűlés alatt már a kiábrándultság is megjelent értelmiségi körökben.

A demokrata értelmiség

Fejlődésük első jellegzetes állomása az volt, hogy a rokon gondolkozásúak egymásra találtak, s túlnőve a szabadkőműves program reformizmusán, Pesten és Budán külön olvasóköröket alakítottak. A rendőri jelentések kezdettől fogva kluboknak nevezték ezeket, amelyekben nemesek és nem nemesek együtt vannak. Az olvasókörbe jártak a legfontosabb külföldi lapok, s a tagok rendszeres érintkezése lehetővé tette az információk és vélemények kicserélését, egységes közös álláspont kialakítását. A budai Olvasó Kabinetnek 1795 elején már 126 tagja volt, közülük harmincat név szerint is ismerünk. A tagok közt találjuk Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet, Verseghy Ferencet és Szentjóbi Szabó Lászlót, a költőt, Szentmarjay Ferencet és baráti köréből Őz Pál ügyvédet, Tántsits Ignác nevelőt és Szolártsik Sándor jurátust, Ráthonyi Gábor királyi ügyészt, továbbá Koppi professzort, Abaffy Ferencet és a fiatal Verhovszky Sámuel fiskálist. A későbbi jakobinus összeesküvés szinte egész törzsgárdája együtt volt itt.

Az elégedetlenek egymásra találása

A rendőrbesúgók szájából nem fogyott ki a panasz a radikális értelmiség ellen: agitálnak, tanácsokat adnak, a kétkedőket meggyőzik, a kényelmeseket harcra ingerlik. Pest-Budán az egyetem professzorai előadáson, társaságban, mindenütt a „francia rendszert” dicsérik, „többet ártanak a legvadabb francia emisszáriusnál”. Gyakran látni őket politizáló nemesurak, sőt vezető méltóságok társaságában.

Demokratikus és polgári mozgalmak a Habsburg-monarchiában

Az egész monarchiát átfogó szervezet, összefogott mozgalom nem volt, s a jakobinus megmozdulások Triesztben, Zágrábban, Bécsben, Pesten, Budán vagy Krakkóban mindenütt a nemzeti adottságok hatása alatt formálódtak.

Martinovics Ignác

Megismerkedik a pest-budai klubista értelmiséggel, s Hajnóczy feltárja előtte a megyei mozgalmak és az értelmiségiek kapcsolatát.

Az elfogatások

Barco tábornagy, a katonai főparancsnok, fegyveres zendüléstől retteg, azt hallotta, hogy harmincezer forradalmár áll készen, csak a jelet várja. A bécsi haditanács sietve intézkedett: a Jellačić-gyalogezred egy zászlóalját még júliusban fölrendelték a déli határról, s augusztus legelső napjaiban Magyarországra indult négy horvát és szlavón határőrezred is. A főváros környékén német lovasságot vonnak össze, Budán és Pesten pedig kivezénylik a tüzérséget: napokon át teljes készenlétben várakoznak a Vízivárosban s a Károly-kaszárnya előtt, a polgárság nagy felháborodására. A kormány elszánta magát a cselekvésre.

Saurau gróf, osztrák rendőrminiszter már 1794 tavaszán tudomást szerzett róla, hogy Bécsben a reakciós rendszerrel elégedetlen, radikális gondolkozású s a francia forradalommal rokonszenvező polgárok egy kis csoportja szervezkedni kezdett. Megfigyeltette őket, és ügynöke révén minden lépésükről értesült. 1794. július 23-án éjjel a bécsi rendőrség rajtaütéssel letartóztatott kilenc személyt. Másnap, harmadnap is folytatódtak a letartóztatások, s összesen 20 személyt érintettek. Köztük volt a titkosrendőrség volt feje, Gotthardi, báró Riedel alezredes, az uralkodó volt nevelője, továbbá katonák, tanárok, kereskedők és Martinovics Ignác.

Az elfogatások híre egykettőre bejárta a császárvárost, s néhány nap múlva már Pest-Budán is erről beszéltek. A rendőrség hallgatott, hivatalos jelentést nem adtak ki, senki sem tudta, mi történt. Rémítő hírek keltek szárnyra. A jól értesültek biztosra állították, hogy az uralkodó élete ellen irányuló összeesküvést lepleztek le. Bécs külvárosainak felgyújtása lett volna a jel – mesélték –, már a napja is ki volt tűzve, s az összes jakobinus (mert a szervezkedés minden tagja hétpróbás királygyilkos jakobinus) fölzendült volna, hogy a zűrzavarban elfogják a császárt.

A rendőrségi beavatkozás még fokozta az ideges nyugtalanságot. „Mintha itt, Budán és Pesten, de az egész országban is valami előttem ismeretlen tűz lobogna” – írta augusztus 8-án Sándor Lipót nádor bátyjának, Ferenc királynak.[60] Az ország egy részén boldog izgalom vett erőt: elérkezett a várva várt forradalom ideje. A fővárosban röpcédulákat ragasztanak ki, melyek a szabadság védelmére fegyverbe hívják a polgárokat. Váradon az egyenlőség megteremtésére buzdítanak: „Döntsük meg a királyi trónt! Fegyverre barátaim, tegyetek mindenkit egyenlővé!”[61]

Ezek a kezdetben egymással össze sem függő helyi megmozdulások hamarosan találkoznak; augusztus derekán már két helyről is beküldik az alábbi röpcédulát: „Serkenj föl, magyar, el vagy adva, a kés a nyakadon! Ne hadd hurcolni tagjaidat dragonyosoktól Bécs felé. Íme, evvel hálálja a német a magyar vért, amely messze tőle sok ezer mérföldre, ártatlanul folyik. Üsd ki a vén árulót kebeledből.”[62] A katonai főparancsnok arról értesült, hogy Laczkovics János több ember előtt kijelentette: „Már későn történt Martinovicsnak megfogattatása, és a Monarchiának, mely úgy is subsistálni nem fog, nem használhat. Nem adok egy vagy két hónapokat, úgy lövöldözzük a hercegeket, grófokat és bárókat, mint a nyulakat.”[63] Nagyváradon már augusztus 10—én úgy hírlett: Bécsben kiütött a forradalom. Zemplén és Abaúj vidékén pedig nem sokkal utóbb azt is tudni vélték, hogy a császárvárosban megismétlődtek a francia forradalom kezdetének ismert párizsi és versailles—i jelenetei: az elfogatások hírére megmozdult a bécsi nép, s a foglyok szabadon eresztését követelte. Az udvar katonai fedezettel Laxenburgba költözött, de a tömeg oda is utánament, s fenyegető magatartása elől Ferenc király Budára akart szökni.

Míg Kazinczy és barátai bizakodva várták a talán már győztes forradalomról a híreket, az uralkodó a szervezkedés szálainak felfejtésére udvari vizsgáló bizottságot hívott életre. Elnöke a rendőrminiszter, tagjai az osztrák rendőrség és bíróság képviselőiből kerültek ki. Azt, hogy az ausztriai mozgalom a Habsburg—birodalom más államaiban élő elégedetlenekkel kapcsolatot tartott, a rendőrség sejtette, de azt, hogy Magyarországon a bécsinél jóval komolyabb szervezkedés folyik, nem tudta. Az első kihallgatásokkal egyidejűleg Magyarországról érkezett bizalmas jelentések azonban felkeltették a bizottság gyanúját. Augusztus 13-án Martinovics részletes vallomásban felfedte a magyarországi szervezkedés adatait. Ismertette a forradalmi mozgalom célját, megnevezte az igazgatókat, s hogy személyének fontos voltát megmutassa és elismerést keltsen maga iránt, több százezres szervezett tömegről beszélt.

Martinovics viselkedését jórészt idegállapotának ekkortájt fellépő gyors romlása magyarázza. A benne kezdettől fogva meglevő belső feszültség szinte a végsőkig fokozódott, miközben egészségi állapota is romlott: gerincfájdalmak gyötörték, gerincoszlopa mind ferdébb lett, szinte már púpos volt, bár ezt nagy akaraterővel igyekezett leplezni. Ez időbeli írásain már kiütköznek az esetleges örökölt terheltségéből is következhető, egyre súlyosbodó idegbajára valló tünetek. Úgy érzi, nyaka körül szorul a hurok, de nem adja meg magát, viszi előre a szenvedély. Egyre kevésbé ura önmagának, korábbi éleslátása cserbenhagyja, elhatalmasodik rajta az egészségesek, a mindenki iránti rosszindulat és vak bosszúvágy. Mániákussága hovatovább dühkitörésekbe torkollik, és a végén eluralkodik rajta a paranoiás skizofrénia.

A rendőrminiszter, Martinovics vallomása alapján, az igazgatók elfogatását és országos nyomozás megindítását javasolta, Ferenc király azonban, mielőtt döntött volna az ügyben, öccse, a nádor véleményét akarta hallani. A vizsgáló bizottság előadóját gyorspostával Budára küldte, hogy tájékoztassa Magyarország első közjogi méltóságát. A nádor azonnal határozott: augusztus 16-án éjjel, saját felelősségére elfogatta Budán és Pesten Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Szentmarjay Ferencet, s katonai kísérettel még ugyanazon éjjel mindhármukat Bécsbe küldte.

A per a királyi kúrián

Miután az előkészületek megtörténtek, és a budai Várban befejeződött a volt ferences kolostor börtönné alakítása is, november végén a bécsi folyokat roppant elővigyázat közepette Budára hozták, majd december első harmadában, a katonaság közreműködésével megindultak az országban a tömeges letartóztatások. Több mint félszáz embert fogtak el, ismert nevű köznemeseket, tisztviselőket, írókat és tanárokat, egyetemi hallgatókat és polgárembereket, köztük az akkori magyar irodalom legjobbjait, a már bebörtönzött Batsányin kívül Kazinczyt, Szentjóbi Szabót és Verseghyt.

A per zárt ajtók mögött folyt le, a közvélemény csak az ítéletekből tájékozódhatott. A megrettent bírák (akik közül néhányan maguk is rokonszenveztek a patrióta reformtörekvésekkel), ellenkezés nélkül vették tudomásul az uralkodó törvényellenes rendelkezéseit, és mindenben alávetették magukat a nádor naponkénti utasításainak. A jogügyi igazgató az ügyvédeket is megfenyegette: „a fejivel játszik, aki így véd”.[64] A legelső ítélet kimondására, éppen Martinovics perében, 1795. április 27-én került sor. Alig egy hónapra volt szükség, s május 22-én a királyi tábla a 43., utolsó ítéletet is meghozta, hogy egy nappal később a hétszemélyes tábla is bevégezze a perek felülvizsgálását.

A per jellegét Kazinczy ismerte fel helyesen: példa kellett, hogy rettegjen az ország. Ferenc király és öccse, a nádor, két kézzel kaptak az ürügyön, hogy elrettentsék azokat, akik változásra vágyakoztak, szabadságról és egyenlőségről mertek álmodni. Úgy vélték, itt az alkalom, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a magyarok kedvét a „rebelliótól” és az emberi jogoktól.

Az ítéletek tehát előre készen voltak, azokon sem a vádlottak, sem a védők bátorsága nem változtathatott. A vádlottak ezt persze nem tudták, többségük mégis derekasan viselkedett a bíróság előtt. Társaikra nem vallottak, s ezzel a szervezkedés szálainak teljes fölfejtését lehetetlenné tették. Nagyobb részük, ha igyekezett is menteni magát, elveit nem tagadta meg, sőt meggyőződéséért bátran kiállt. Hajnóczy vallomásában kifejtette, hogy célja az elavult feudális rendszer megszüntetése, a nemesi kiváltságok eltörlése, a jobbágynak szabad emberként való fölemelése volt, s hogy – meggyőződése szerint – minden további fejlődésnek ez az alapja. Őz Pál megmagyarázta, hogy nem felforgatási vágyból lett republikánussá, hanem mert a haza és a nép boldogsága, felvirágoztatása érdekében jobbnak tartja ezt a kormányformát. Mindez nem befolyásolta eleve megpecsételt sorsukat, ahogy Martinovicsot sem menthette meg, hogy zavaros vallomásaiban sorozatosan denunciálta az eszébe jutó hazafiakat, így akarván érdemeket gyűjteni és bűnbocsánatot nyerni. A védők is hiába bizonyították a vádlottak törvény szerinti ártatlanságát. Az ügyész meg a bírák mindezzel nem törődtek, ahogy annak tisztázását sem tartották lényegesnek, ki melyik társaságnak volt tagja, egyetértett-e a mozgalom céljaival, radikális vagy nemesi reformer. Aki a kátét olvasta, az szemükben már jakobinus volt, anélkül persze, hogy a szó valódi értelmét mérlegre tették volna. A feudális rend vagy az idegen udvar túlkapásai elleni támadás egyazon elbírálás alá esett tehát, így lett a patriotizmus mártírjává Martinovics, s lettek a polgári forradalom hőseivé a nemesi reformerek.

A királyi tábla ítéletei könyörtelenül szigorúak voltak, s a hétszemélyes tábla, szakítva az évszázados szokásjoggal, külön királyi engedéllyel még súlyosbította azokat. Az 53 vádlottból 18-at ítéltek halálra, 16-ot hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönre. Teljes fölmentő ítéletet csak 4 esetben hoztak. 1795. május 20-án a budai Vérmezőn a bakó pallossal vágta le Martinovics és a négy igazgató fejét; június 4-én követte őket a halálba a két ifjú, Szolártsik Sándor juratus és Őz Pál, a fiatal értelmiség egyik legnagyobb ígérete, talán az egész szervezkedés legrokonszenvesebb alakja, akiben a hazafias érzés és a nyugatias műveltség népe sorsáért érzett őszinte felelősségérzettel és gerinces jellemességgel párosult. A vérpadra hurcoltak halála méltó volt életükhöz, Sigrayt kivéve valamennyien bátran haltak meg. Szentmarjay és Laczkovics szilaj bátorsága, Szolártsik csendes belenyugvása, Hajnóczy és Őz megrendíthetetlen helytállása, a kivégzés előtti papi degradálás megrázó és megalázó szertartásain önérzetre ébredt Martinovics méltóságteljes viselkedése a kormányzat embereit is megdöbbentette.

Mérei Gyula

A szállítás és közlekedés

A törvény is buzdította Sina György bárót arra, hogy 1836-ban előmunkálatokra engedélyt kérjen a Bécsből SopronbaGyőrbe, onnan Budára vezető vasút építése végett.

A Magyar Királyság külkereskedelme 1815–1848

Az 1820-as évek második felében megnőtt az érdeklődés a könnyű francia borokéhoz hasonló minőségű magyarországi fajták iránt. Különösen a neszmélyi, a somlói, az egri, a budai borokat kedvelték.

Bácskai VeraNagy Lajos

Piacközpontok és városi funkciók

Az első hierarchikus szintbe azok a települések tartoznak, amelyek egész (a tiszta és tág együttes) vonzásterületének népessége meghaladta a 100 ezer főt, ezen belül tiszta körzetükben legalább 35 ezer lakos élt, és magas szintű (legalább megyei vagy egyházmegyei) igazgatási funkciót is betöltöttek. E csoportba kerültek vonzási erejük sorrendjében: Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Kassa, Nagyvárad, Temesvár, Sopron, Debrecen, Veszprém, Arad, Baja, Kanizsa, Szatmárnémeti, Pozsony, Ungvár, Győr, Szeged, Rozsnyó. Mindegyikük regionális és régión túlnyúló szerepkört töltött be, piacközponti funkcióik általában több megyére kiterjedtek. É varosok több mint fele országos vagy kerületi hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

Míg Buda közigazgatási funkciója miatt volt központi jelentőségű. Pest már a 18. század végén az ország egyik legjelentősebb kereskedelmi központja volt. A francia háborúk idején, főként amikor a kontinentális zárlat miatt az úgynevezett gyarmati áruk, a levantei gyapot és más, a szultán fennhatósága alatt levő kisázsiai területről származó áruk Magyarországon, mindenekelőtt Pesten át kerültek az örökös tartományokba és onnan Németországba, s az áruféleségektől függően még tovább is, Pest hirtelen fellendült és növekedési üteme, kereskedelmi jelentősége a továbbiakban még csak fokozódott.

Pest országos kereskedelmi központtá válásának jelentőségét igazolják mindenekelőtt a külkereskedelmet és nagyságrendben csak ezt követően a belső, közvetlen és termelő fogyasztást szolgáló, Európa-szerte híres országos állat- és terményvásárai. Az országos vásárok forgalmát azonban megközelítette a kirakodó vásároké, amelyek funkciója a szűkebb és tágabb értelemben vett belföldi igények kielégítése volt. Ennek részben belföldi, nagyobb arányban külföldi, főként cseh, morva és bécsi kereskedők, valamint részben és többségükben magyarországi, számszerűen kevesebb külföldi, elsősorban bécsi, továbbá morvaországi kézművesek és manufaktúratulajdonosok igyekeztek megfelelni.

A gyapjúkereskedelemben országos központtá lett Pest eme jelentőségét növelte az 1830-as évek vége felé létesült két gyapjútisztító és osztályozó üzem. Az egykorú leírások szerint vízen és szárazon özönlött az egyéb nyerstermék is Pest vásáraira. Pestet nyerstermék-kereskedelme miatt tartották összehasonlíthatatlannak Béccsel vagy Németország – Dél- és Közép-Németország – kereskedővárosaival, noha az üzletkötések és a pénzforgalom szempontjából a lipcsei és a frankfurti vásárvárosokéhoz mérték jelentőségét. Egy-egy pesti Vásár forgalmát az 1820-as években 15–16 millió forintra becsülték. Pest rohamos fejlődéséről tanúskodik a nagyobb gyári kiváltsággal rendelkező tőkés iparvállalatok lerakatai számának meredek emelkedése is. 1815-ben még csupán 16 volt Pesten, 1819-ben újabb 12 lerakat létesült, 1828-ban már összesen 100 működött, s ebből 11 volt magyarországi üzemé. 1824 és 1840 között további 30 lerakatot állítottak Pesten. A külföldi vállalatok lerakataikat nagyobbrészt pesti kereskedőknél tartották. Pest a kivitelben, az átmenő kereskedelemben való közreműködése útján közvetve erősítette a belső piacot, ugyanakkor a hazai és az importált termékek elosztásában való jelentős részvételével betöltötte a belső piac közvetlen ellátójának funkcióját is. Lakossága kereskedelmi jelentőségével együtt nőtt. Lélekszáma 1800–1809 táján 30 ezer fő körül mozgott; 1836-ban 70 378, 1846-ban már 110 619 fő élt a városban. Az 1830-as és 1840-es években 54% volt a lakosság szaporulata. Ennek hétnyolcada beköltözésből származott, csupán egynyolcada eredt a természetes szaporulatból. 1847-ben 2 ezernél több ember foglalkozott termény-, illetve iparcikk-kereskedéssel.

Pécs a Dunántúl legnagyobb kereskedelmi forgalmú városa volt. A legnagyobb mennyiségű állat itt cserélt gazdát az országban. Az Ormánságban a Hegyhát, a Zselicség és a Sárköz árucsere góca, ahol – az egykorúak szerint – főként szerb és boszniai állatkereskedők nagy üzleteket bonyolítottak le. A Balkán félszigetről hatalmas sertéskondákat hajtottak ide eladás végett, majd a közeli rengeteg erdőkben makkon hízlalás után vagy ők, vagy vevőik továbbhajtották a sertéseket Sopron-ba, Bécsbe.

Borsod megyében Miskolc volt a piaci vonzáskörzet góca. Kitűnő országútja is hozzájárult fejlődéséhez. Nagy mennyiségű gabonát, bort, gyapjút, sertést, és az 1840-es években átlagosan évi 15 ezer mázsa rongyot adtak el a vásárokon, majd szállították az ország más részeibe görög és zsidó kereskedők.

Kassa az Erdély, Debrecen, Pest és a Hegyalja felől jövő, valamint az északi határon túlra, továbbá Alsó-Magyarországra irányuló kereskedelem csomópontja, áruforgalmának összekapcsolója. Vásárain gabona, dohány, gubacs, só és bor voltak a legkeresettebb árufélék. 1840 óta már az örökös tartományokból is érkeztek vevők újonnan létesült gyapjúvásáraira.

Nagyváradnak hat országos vására miatt volt kiemelkedő jelentősége. A nagyarányú ló- és szarvasmarha-felhajtás nemcsak pesti, hanem bécsi kereskedőket is vonzott. A városnak ez a – kivitelt szolgáló – forgalma közvetve szintén hozzájárult a belső piac erősödéséhez.

Temesvár kereskedői bécsi és pesti üzletfeleikkel tartott kapcsolataik révén a Havasalföldet és Szerbiát is ellátták fényűzési cikkekkel. Emellett még a szultán fennhatósága alatt levő, más területekről származó árukkal folytatott átmenő kereskedelemből is hasznot húztak.

Sopron a rendelkezésre álló adatok szerint jelentős mennyiségű gabonát és szarvasmarhát közvetített az ausztriai tartományokba, a hazai horvát kereskedők révén pedig nagyobbrészt Bécsújhelyre. A vásárain forgalomba került sertések jelentős hányadát a szlavóniai határőrvidékről hajtották a városba délszláv kereskedők. Az 1840-es években már gyapjúkivitele is legalább ilyen nagyméretű volt. Korábban élénk borkereskedelme a Zollverein létrejötte óta lehanyatlott. Hetivásárain magyarok, németek, horvátok mezőgazdasági és ipari termékcseréje folyt, hozzájárulván elsősorban az anyagi kultúra terén a népek közti kapcsolatok fejlődéséhez.

A Tiszántúl kereskedelmi szempontból legnevezetesebb piacközpontja Debrecen. Dohányraktára és az ahhoz kapcsolódó kincstári felvásárló tevékenység azért különösen jelentős, mert Szabolcs és Szatmár megye dohánytermelő községeinek gyűjtőközpontja, s ezáltal a termelés növelésének ösztönzője. Nem kevésbé fontos négy országos vására miatt, amelyek a pesti vásárok után a leghíresebbek voltak, mindenekelőtt a nagyarányú szarvasmarha-, ló- és sertésfelhajtás miatt. A debreceni szalonna különösen Gömör, Szepes és Sáros megyében volt keresett, de Pestre is sokat szállítottak belőle. A debreceni vásárok látták el a szűkebb piackörzetet helybeli, főleg azonban Pestről hozott kézműves és manufaktúraipari termékkel, gyarmati árukkal.

Veszprém a megye egyik fő kereskedelmi gócpontja, amely kiterjedt vonzáskörzettel is rendelkezett. Betöltötte az elosztó mellett a gyűjtőközpont funkcióját is. Öt ország- és postaút haladt át rajta. Vas, Sopron és Győr megye kereskedői is látogatták vásárait. Négy országos vásárán bort, sertést, lovat, gabonát, faeszközt, gyapjút, hamuzsírt, gubacsot adtak-vettek nagyban. A veszprémi hetivásárokon a megyei termés mellett Tolna, Somogy és Fejér megyéből származó gabonát is hoztak forgalomba.

Óarad országos vásáraira bécsi és csehországi kereskedők hozták az iparcikkeket. Dohány-, gyapjú- és gubacsforgalma, valamint Erdély, Temesvár, Nagyvárad, Pest közti átmenő kereskedelme a távolsági kereskedelmet szolgálta. Ezzel, úgyszintén élénk állatforgalmával ösztönzően hatott a megye nagybirtokosaira is, főként gyapjútermelésük növelése érdekében, emellett – bár az előbbieknél kisebb arányban – szarvasmarha- és sertéstenyésztésük fejlesztését szolgáló beruházásokra is serkentvén őket. A vonzáskörzetébe eső némely község parasztjait viszont dohánytermelésre ösztönözte. Óarad lánglisztje a Habsburg örökös tartományokban is kelendő volt. Nyersbőr-, méz- és borkereskedelme éppúgy a tágabb belső piaci körzet vásárlóit szolgálta, miként Újarad vásárai, ahol az árutermelő, jómódú parasztgazdák növekvő mezőgazdasági faeszköz, szerszám, új mezőgazdasági épületekhez, csinosabb külsejű, tágasabb lakóházakhoz szükséges épületfaigényeiket Erdélyből leúsztatott fákkal elégítették ki.

Kanizsán a Triesztből, Laibachon át érkező áruk átmenő kereskedelme folyt, s ezen kívül jelentős gabonamennyiséget (az 1840-es évek első felében évi 600 ezer mérőt) hoztak forgalomba. A Balkánról szerbiai, boszniai kereskedők által felhajtott sertésekkel is folytatott kereskedelem; a gyapjú, bor, ló, nyersbőr, gubacs és hamuzsír piacának élénk kereslete és kínálata jórészt szintén a belső fogyasztás emelkedését jelezte. Részben az örökös tartományokból, részben Pestről származó manufaktúra- és kézműipari termékekkel, valamint a Triesztből érkező gyarmati árukkal Kanizsa látta el az egész megyét.

Pozsony a Duna révén az ország távolsági termény- és állatkereskedelmében, főként a pozsonyváraljai zsidó kereskedők tevékenysége által, nagy jelentőségű szerepet töltött be. Ugyanakkor a hozzá vezető jó utak segítették abban, hogy a belső piac szempontjából is fontos mezőgazdasági termék- és állatkereskedelme, valamint saját manufaktúra- és kézműves ipara, s Bécshez közelsége folytán tekintélyes ipari termékelosztó–közvetítő funkciót tölthessen be. Pozsony felé tartott, sok esetben ott is ért véget a Dunántúl déli vásárövezetében piacra került, a Balkán félszigetről elindult állatfelhajtás. Még a hajóvontatás idején a Dunán a déli országrészből szállított gabona, amely Komárom és Győr vásárain cserélt gazdát vagy ott került csupán átrakásra, számottevő mennyiségben Pozsonyba irányult.

Az ország egyik legvagyonosabb, legkulturáltabb városa, Győr, elsősorban gazdasági szerepe folytán vált különösen jelentőssé. Gabonakereskedelme az 1830-as években már felülmúlta Komáromét, és – mint erről már szó esett – a gőzhajón szállítás óta az ország legjelentősebb gabonakereskedelmi gócpontjává lett. Győrött is a gabonakereskedők a leggazdagabbak a polgárok között. A győrszigeti zsidó terménykereskedők szerepe, vagyona azonban még az övékénél is jelentősebb volt. Az 1840-es évek első felében átlag évi 1 millió mérő búza, 800 ezer mérő árpa, zab, tengeri fordult meg kikötőjében és raktáraiban. A Duna partján emelt raktárakban sok százezer mérő gabonát tároltak, miután előbb – a lengyelektől átvett szárítási eljárással – egy évnél tovább is eltarthatóvá tették az árut. Gondosan figyelték a gabonaárak alakulását az európai piacokon, és kivárták, amíg magas haszonnal adhattak túl a gabonán. (Például az 1816–1818 közötti ínséges, járványsújtotta években, valamint 1845 és 1847 között.) 142 gabonakereskedő, 33 kis befogadóképességű, burcsellás bérhajós élt Győrben. Ők szállították tovább a mosoni Duna-ágba a gabonát. Jelentős volt a város átmenő sertéskereskedelme is, úgyhogy az 1840-es években már boszniai sertéskereskedők is kezdtek letelepedni Győrben. Országszerte híresek voltak lóvásárai. A gabonakereskedelemmel összefüggésben nőtt a szállításban, rakodásban, üzletkötésben részt vevő, vagy éppen mezőgazdasági termények feldolgozására berendezkedő tőkés polgári vállalkozó lakosság száma is, növekedtek a fogyasztói igények, amelyeket főként a Pestről és Bécsből hozott iparcikkekből elégítették ki, minthogy Győrben 1848 előtt az iparcikktermelés, ezen belül is a tőkés ipari vállalkozás nem volt jelentős.

Szegedet egyértelműen távolsági, túlnyomórészt a határon túlra irányuló gyapjú-, valamint dohánykereskedelme gazdagította, formálta régi típusú szabad királyi városból lassanként a korszerű várostípus szintjét megközelítő várossá. A kincstári raktárba gyűjtötték, majd továbbították a Torontál megyei, főleg a nagykikindai körzetben, Bács megye 16 községében termelt és eleinte csak az Abaldo által felvásárolt dohányt. Magánkereskedők azonban már az 1820-as években eredményes, az Abaldónál magasabb árakat fizető versenytársként léptek fel. A dohánykereskedelemnél is nagyobb méretű és jelentőségű volt Szeged hatalmas, a Kiskunfélegyházától mintegy 6 km-re fekvő Csengeléig terjedő pusztáin termelt és a körzet más helyeiről összegyűjtött gyapjúval folytatott kereskedelme.

Horvátországban elsőként Károlyváros töltötte be az első csoportba sorolt piacközpont funkciót. Már a francia megszállás idején ez a város bonyolította le a tengermelléki és a balkáni országok felé irányuló átmenő forgalmat. Az 1830-as évek gazdasági fellendülése, különösen pedig az 1840-es évek a horvátországi kereskedelem fellendülését, a horvát kereskedelmi tőke súlyának gyarapodását eredményezték. Ekkor már nemcsak a dél-magyarországi (bánáti, bácskai), horvátországi és horvát határőrvidéki gabona, gyapjú és egyéb, e területekről származó mezőgazdasági termékek kereskedelmi, átrakó és továbbító központja volt Károlyváros, hanem részben a fiumei dohánygyárakban feldolgozott és a jórészt Tolna megyében, valamint a Tisztántúlon, továbbá Kőrös és Zágráb megyében termelt dohányé is. A Károlyvárosba érkezett dohánymennyiség másik részét a horvát kereskedők Olasz- és Franciaországba szállították tovább a tengermelléki kikötővárosokból (Fiume, Zengg), jórészt horvát tulajdonban levő hajókon. A gabonát nagyrészt az örökös tartományok és az odesszai gabona behatolásáig Franciaország vették át.

Az 1840-es években Varasd és Zágráb tartotta kezében az átmenő kereskedelmet. A Triesztből Laibachon át érkező áruk Varasdon, Zágrábon át jutottak el részben Bécsbe, részben Pestre, illetve Kanizsára. Ugyanakkor Varasd a szerbiai és boszniai sertéskereskedők által a Balkánról felhajtott állatok nevezetes vásárhelye is volt.

Az első csoportba sorolható városok közé tartozik, elsősorban kereskedelmi funkciója miatt, a fejlett – részben külföldi tőkével alapított – iparral is rendelkező Fiume, amely az 1840-es évek első felében évi átlagban 8–9 millió konvenciós forint értékű áruforgalmat bonyolított le. Kikötőjének hajóteher-forgalma 1823 és 1846 között csaknem négyszeresére emelkedett. A hajók gabonát, szerémsegi bort, szilvapálinkát és más gyümölcspárlatokat, valamint hamuzsírt szállítottak külföldre, s gyarmatárut, pamutot és egyéb levantei árukat hoztak be.

Erdélyben Brassó töltött be Pesthez hasonló jellegű piacközponti funkciót. Minden fő kül- és belkereskedelmi útvonal a városban futott össze, amelynek – Erdély természeti-földrajzi adottságai és gazdaságának a magyarországitól különböző ágazati fejlődése következtében – elsősorban a szomszédos és a távolabbi délkelet-európai országok felé irányuló távolsági kereskedelme számos, Brassóhoz közel eső hágón át bonyolódott le. Voltak kapcsolatai Trieszttel, Béccsel, Pesttel, Temesvárral is. Brassóban jórészt a román nagykereskedőknek volt tetemes része a levantei áruk átmenő forgalmában, nem kevésbé a román fejedelemségekkel lebonyolított kereskedelemben. Brassó kereskedői erdélyi, többnyire brassói, részben [[Nagyszeben|nagyszebeni]] manufaktúra- és kézművesipari termékeket szállítottak elsősorban Bukarestbe, Tulceába, ahol üzleteik, raktáraik voltak. Az erdélyi fogyasztást szolgáló, Brassón át lebonyolódó import leventei pamutból, havasalföldi gyapjúból, kordovánbőrből, keleti fűszer-árukból. a jómódú polgárok és földbirtokosok fény/űzését szolgáló divatcikkekből, moldvai és havasalföldi borból, az örökös tartományokból, legtöbb esetben Bécsből szállított textilárukból és egyéb ipari termékekből, főként vasárukból állt. Erdélyi, Küküllő melléki borok mellett gyapjú, juh és sertés, faggyú és gyertya forgalomba hozásával is hozzájárult a belső piac szükségleteinek kielégítéséhez.

Erdély északnyugati részén Kolozsvár töltött be a belső piac erősítése szempontjából nevezetes funkciót. Kereskedői összegyűjtötték és Erdély felső megyéibe, valamint Magyarországra Debrecenig továbbították a székely megyék lakóinak parasztipari és a szász székek körzetében élő kézműves iparosok és tőkés vállalkozók ipari termékeit. A Magyarországon vásárolt mezőgazdasági, valamint a leginkább Bécsben, illetve Pesten vásárolt finomabb minőségű ipari termékeket pedig Kolozsvár tág körzetébe juttatták el.

Az említett magyarországi, horvátországi és erdélyi városok mindegyike regionális és a régión túlnyúló szerepkört is betöltött. Piacközponti funkcióik általában több megyére terjedtek ki. Eme városok nagyobb része országos vagy regionális hatáskörű intézmények és hivatalok székhelye is volt.

A városok második szintjét azok a központok alkotják, amelyeknek egész vonzásterülete 50–100 ezer főre terjedt ki, tiszta körzetük népessége meghaladta a 20 ezer (a régión túlnyúló kereskedelmet folytató központoknál a 10 ezer) főnyi népességet, és piacközponti funkciójuk mellett valamilyen egyéb központi szerepkört is betöltöttek. Ezek közé sorolható a regionális és a régión túlnyúló kereskedelmi szerepkört egyaránt betöltő Eger, Vác, Nyíregyháza, Losonc, Versec, Balassagyarmat, Székesfehérvár, Földvár, Körmend, Nagyszombat, Rimaszombat, Nyitra, Sátoraljaújhely, Besztercebánya, Pápa, Sassin és [[Nagyszeben]]; a csak piackörzeti központok: Eperjes, Máramarossziget, Zombor, Esztergom, Homonna, Újvidék, Bártfa, Huszt és Keszthely; valamint az elsősorban régión túlnyúló piacközponti funkciót betöltő [[Gyöngyös]], Nagykároly, Zsolna, Csakova, Gyula, Komárom, Lugos, Kecskemét, Vágújhely, Nagyszentmiklós, Galgóc, Érsekújvár, Kézsmárk és Eszék. A többi piacközpont csak kisebb-nagyobb jelentőségű központi helynek tekinthető, amelyek jelentőségüknek megfelelően csoportosíthatók.

Eger vásárain az északi, felvidéki megyék kereskedői vásároltak főként bort, valamint gabonaféléket, élő állatot (leginkább lovat, sertést) Állandó boltjaiban és vásárain kaphatók voltak a Pestről hozott vasáruk, fényűzési cikkek, gyarmatáruk.

Losoncon Zólyom és Liptó megye kereskedői vásárolták a Heves megyéből is odaszállított gabonát. Bel- és külföldön feldolgozás céljából Losonc nevezetes gyapjúvásárai bocsátottak a vevők rendelkezésére tekintélyes mennyiségű árut. Az 1840-es években már évi átlagban 10 ezer bécsi mázsa gyapjú talált itt gazdára, jótékony hatást gyakorolván a finomabb gyapjút szolgáltató juhok tenyésztésére. A losonci vásárokon árult bort a kereskedők részben a bányavárosok fogyasztói számára vették meg, részben Vácon át a Dunán Pozsony és Nyitra megyék felé szállították.

Székesfehérváron hét irányból futottak össze az utak. A BudaZágráb főútvonalon kívül a Győrbe, Veszprémbe, Dunaföldvárra vivők a belső kereskedelem szempontjából elsőrendű fontosságúak voltak. A Bécsből, Triesztből, Görzből szállított, valamint a Laibachból rendelt és Pettauban elvámolt árukból bőven jutott Székesfehérvárnak. Szarvasmarha-, és lóvásárain bonyolódott le piaci vonzáskörzetének állatforgalma. A székesfehérvári kereskedők minden ágazatban elsősorban Pest és Buda kereskedőivel álltak kapcsolatban.

Mérei Gyula

A tőkefelhalmozás lehetőségei és a kereskedelmi tőke

Az 1812. évben kivetett kincstári subsidium az ország legjelentősebb kereskedelmi központjaiban így oszlott meg:
Pest 90 000 (végül is 99 869 forintot fizettek)
Debrecen 50 000
Újvidék 28 000
Temesvár 28 000
Szeged 26 000
Buda 25 000
Pozsony 20 000
Kassa 15 000
Győr 14 000
Sopron 14 000

Ruzsás Lajos

Az állattenyésztés

A Bécshez közel fekvő Pozsony, Nyitra, Moson és Sopron megyei uradalmakban, valamint a Budához közel fekvő Fejér megyeiekben tartották elsősorban a nyugati fajtájú marhát. Ezek az uradalmak tiroli, svájci, hollandi, morvaországi fajtákat hoztak be.

A szőlő- és bortermelés

Az új szőlőművelést terjesztő régi bortermelő városok sorába Buda, Sopron, Ruszt, Kőszeg, Kismarton, Esztergom, Pécs, Pozsony, Kassa, Eger, Gyöngyös, továbbá a Tokaj-Hegyalja mezővárosai és Arad tartoztak.

Mérei Gyula

A tőkés ipar

A bőripar volt az az iparág, amelyben a céhes mesterek kiemelkedően nagy számban részesedtek a hadiszállításokban, elsősorban Pesten és Budán. Ez a körülmény egyúttal rávilágít az iparág fejlettségi szintjére is.

A közönséges gyümölcspálinka és a törköly főzése mind a földesúri regálebérlők, mind a parasztok gyakorlatában már a 18. században ismeretes volt. A konjunktúra ezen a téren is változást indított el a fogyasztási szokásokban. A legfinomabb, külföldről behozott likőrök a megnövekedett keresetű vagy jövedelmű, de nem gazdag fogyasztóknak is túl drágák voltak. Ezért a belföldi vállalkozók különféle, nem drága, de élvezhető és az egészségre nem káros, közepes minőségű rozsólist (narancsvirágból, narancsból és fűszerekből készített likőr) vagy ánizslikőrt kezdtek termelni, amelyekben eddig hiány volt.

A jómód lassú növekedése, a fogyasztási szokások ezt követő változása, az igények bizonyos fokú emelkedése olvasható le a kő-, föld-, agyag- és üvegipari termelés alakulásán is.

A fémből készült edényeket és az ónmázas cserépedényeket a jobb módúak háztartásából már a francia háborús konjunktúra idején kezdte kiszorítani az angol kőedény és a finom fajansz.

A konjunktúra évtizedeiben öt kérészéletű próbálkozás indult el, de az 1815 utáni válságperiódus alatt, részben még előtte mind tönkrement, kivéve a kassai (1801) és a pápai (1802) finomedény manufaktúrákat.

Az edénygyártó üzemek néhány kivétellel a kereskedelmi tőke vállalkozásai voltak és – nyersanyagbázisaik közelségének megfelelően – vidéken létesültek. A gyártási technológiában a Wedgwood által feltalált fehér agyagból és kvarcból álló keménycserép, a korszakunkban elterjedő angol kőedénykészítés volt az újdonság. Ennek a technikának az alkalmazásához már a fazekasmesterség technológiáját meghaladó szakismeretek voltak szükségesek. Emiatt alkalmaztak külföldi edénygyártó munkásokat az újonnan létesített edénygyártó üzemekben, amelyekben egybemosódott az egyszerű tőkés kooperáció és a manufakturális munkamegosztás határa.

Pest országos központtá fejlődésével együtt járt a közvilágítás és a magánlakások fényforrásigényeinek változása is ugyanúgy, mint más fejlődő városokban, például Temesvárott. A faggyúgyertyát az igényesebb háztartásokban az olajjal világítás kezdte felváltani. A növényolajgyártás fellendülése a nagybirtokosokat repcetermelésük növelésére serkentette. A leggazdagabbak kényelmét szolgáló hintókat előállító néhány manufaktúra a kocsik alkatrészeit különféle szakmák céhes mestereinél készíttette el. Műhelyében csak az összeszerelés folyt, az egyszerű tőkés kooperáció kezdetleges formájában, amikor az elaprózott céhes kistermelésből már kinőtt, de még ahhoz kötődő vállalkozás jön létre, annak minden technológiai hátrányával együtt. A heterogén manufaktúra fokáig mind a kocsigyártó, mind más, főleg fémfeldolgozó céhes mesterekből lett vállalkozók csak az 1830-as években, még inkább az 1840-es években jutnak el.

Az ipari fejlettségi szint egyik mutatójának tekinthető az üzemek szerszám- és eszközigénye. Az a tény, hogy Royce és Taylor, kiváltsággal felruházott angol gép- és szerszámkészítők zurányi (Moson megye) üzemének termékei közül csak a reszelőt keresték, míg hidraulikus emelőgépre, gyapjú- és pamutfonó, mezőgazdasági eszközökre – mint a helytartótanácshoz intézett egy beadványukból kiviláglik – nem akadt vevő, jelzi az 1790 es 1815 közötti ipari fejlettség és a gépek iránti igény színvonalát.

Számszerűség tekintetében rögtön a vasipar után következett az üvegipar (23 üzeméből 13 földbirtokosé, 10 polgári tulajdonban volt).

A részben jobbágyi munkaerővel, kezdetleges kézműipari technikával, bérlő által működtetett üveghutákban közönséges öblösüveget, főleg palackot, egyes helyeken táblaüveget is készítettek. Így hasznosították elsősorban a birtok fáját. A termelt árut a környékbeli vásárokon hozták forgalomba. A továbbfejlődés gátja ez esetben nem a kereslet hiánya volt, hanem a szakmunkásoké, akiket magas bérért Cseh- és Morvaországból, osztrák vagy olasz területről lehetett csak hozatni. Az általános tőkeszegénység egyik tüneteként ezt a megterhelést a legtöbb hutásbérlő nem bírta el.

A préselést és a húzást, amivel az üvegtányérokat és a táblaüveget készítették, kevés helyen végezték. A csiszolást vagy a köszörülést csak .az Orczy bárók parádi földesúri hutájában és a sziklai, polgári bérlő kezén levő hutában vezették be.

Az üveghutákhoz hasonlóan túlnyomórészt kézműipari keretek között mozgott a papírgyártás is. A papírmalmok az esetek többségében a nagybirtokon jöttek létre az uradalom vagy a közvetlen környékbeli adminisztráció és közeli városi piac szükségleteinek kielégítésére. A kézi erőre épülő termelés durva minőségű árut produkált. Rendszerint bérlők vagy polgári vállalkozók pénze feküdt a kisszerű üzemben, vagy a birtokos (egyházi méltóság vagy hivatali tisztség viselője) tartotta azt házi kezelésben. (1790 és 1815 között 17 üzemből 12 volt a földesúr saját, 4 polgári vállalkozó, 1 pedig, Pécs városé, a város kezelésében.) Az 1830-as évekig tartott ez az állapot, nemcsak Magyarországon, hanem az osztrák örökös tartományokban is. A finompapírárut főleg Hollandiából importálták.

1790 és 1815 között összesen 116 ipari üzem működött Magyarországon és Horvátországban. Ezek túlnyomó többsége ebben a két és fél évtizedben alakult. Önmagában – az importot (1802-ben az egész behozatal 18%-a élelmiszer, 7%-a bőr és bőráru) és így a keresletet is figyelembe véve – nem sok, ám az előző évszázadban alapítottakhoz (az 1784–1786. évi iparstatisztikában szereplő és csak a telephely és tulajdonos szerint azonosíthatókat számoló mennyiséghez) képest jelentős a növekedés. Míg azonban 1784–1786-ben az üveg- és majolikaüzemek száma volt a legmagasabb (19) s ezt követte a textil- (16), majd a vas- és fémipari (7), utánuk a papír- (5), a vegyi (4), a ruhaipar (3), élelmiszeripar és egyéb (2-2) –, 1790 és 1815 között a vasipar került az élre, ezt követte az üveg-, a papír-, a szesz-, a bőr-, a faipar, a sor végére került az üzemek számát tekintve az olaj-, a vasszerszám-, a rézműves, a kénsav-, a kalapgyártó és a cukoripar. Eltekintve attól, hogy az 1784–1786. évi összeírásba nem tőkés ipari üzemek is bekerültek, és így az abszolút számok csak arányokat tükrözhetnek, szembetűnő, hogy bőripari üzemről ebben az összeírásban nem esett szó. A konjunktúra indokolta egyes, a hadiipart és a megnövekedett személyes fogyasztási igényeket szolgáló iparágak (vas, textil, élelmiszer, szesz, cukor, olaj) és a bőripar viszonylagos gyarapodását. Ugyanekkor nem téveszthető szem elől, hogy a ruházati vagy élvezeti cikkek fogyasztását szolgáló tőkés iparvállalatok – elenyésző kivételtől eltekintve – 1815 után, egyesek már közben is, elhullottak, nem is szólva arról a sok üzembeállítási kérésről, amelynek gyakorlati megvalósulásáról nincs adat. Ez és a megmaradók által sokszor panaszolt hitelhiány, valamint a kölcsönszerzési nehézségek arról vallanak, hogy a konjunkturális viszonyok között a kereskedőknél felhalmozódó pénztőke túlnyomó része nem került ipari befektetésre, amit részben az infláció indokolt, részben pedig az, hogy mind a földbirtokosok, mind a kereskedőtőkések – az előzőekben már említett – jobb befektetési lehetőségekre találtak. A földbirtokosok esetében a személyi fogyasztásra szánt összegek is jelentős hányadát vették igénybe a kezükre jutott pénznek. A vasat kivéve, birtokaikon az ipari üzem még csak az ott található nyersanyag többnyire bérletbe adással történő hasznosításából származó bevétel céljait szolgálta. A többi iparágban a tőkés üzemek legnagyobb része az ország központjává fejlődő Pesten működött.

Az üzemek túlnyomó része kezdetleges technikával, munkamegosztással dolgozott. Többségben voltak a kézműipari műhely kereteivel azonos nagyságú vagy azt alig meghaladó üzemek. Ugyanakkor jól érzékelhető különösen egyes – nyersanyaga miatt nem helyhez kötött – szakmákban (bőr, kocsigyártó) a céhrendszer fejlődést gátló és a céhen belüli differenciálódásnak már a céh kereteit szétfeszítő hatása, egyes esetekben már abból tudatos kilépés is, de minden esetben és más, céhbe szervezett iparágakban is, a céhrendszerrel való szembefordulás. Az üzemszervezet kerete töblmyireaz egyszerű tőkés kooperáció, de lassan megnő a manufaktúra kezdetleges, egy-két esetben pedig már fejlettebb formáinak keretében dolgozó üzemek száma is. Számos üveghuta, papírmalom, részben földesúri vashámor jobbágyi munkát is igénybe vett. A szakképzett munkaerők túlnyomó többsége minden iparágban külföldi vagy külföldön tanult. Megjelenik – egyelőre csupán egy esetben – a dologházi, kórházi, árva- és szegényházi, több manufaktúrában a női és a gyermekmunka.

Az 1820-as években a Lajtán túl elkezdődő ipari forradalom növelte a nyers- és a kovácsoltvas—szükségleteket, ami az 1830-as évek második harmadától a termelékenység növelésére ösztönözte a vasművek tulajdonosait. A gabonakivitel visszaesése és az odesszai gabona versenyétől fenyegetett, az örökös tartományok állandó felvevőképessége ellenére is csak lassan megszilárduló helyzete a nagy tömegű gabonát termelő földbirtokosokat nemcsak arra ösztönözte, hogy javítsák e termékük minőségét és mennyiségét, hanem arra is, hogy keressék: mely mezőgazdasági termékük (gabona, cukorrépa, burgonya) ipari feldolgozásával juthatnának biztosítottabb jövedelmi forráshoz. Így került sor a nagybirtokon a fejlettebb technikát alkalmazó cukor- és malomipar kezdeteire, a szeszipar korszerűsítésének első lépéseire, amelyek 1840-ig a vastermelést is megelőzve, az ipari növekedés élén jártak. A piac minőségi igénye és a kereslet mennyiségi fokozódása is ösztönözte a vállalkozókat a cukor és a liszt gyártására, s a szeszipar modernizálására a jobb jövedelem reményében.

Az 1830-as évek végéig, tulajdonosok neve szerint megállapíthatóan, 22 cukorfőző-finomító üzem működött az országban; más számítás szerint 43. A 22 üzem közül 16 földbirtokosok, 6 polgári tőkés vállalkozók kezén volt. A polgári tulajdonban levők közül egy már régebben is létezett, a többi új létesítmény volt. 5 üzem nádcukor finomítását végezte, kettő, a besztercebányai és a pesti azonban már répacukor feldolgozására rendezkedett be. Ezek 1830-ban, illetve 1834-ben alakultak. A cukorfinomításhoz szükséges csontszénégetővel 4 (három nagybirtokon, egy polgári tulajdonban levő) üzem rendelkezett, egy pedig – Pesten – kizárólag csontszén égetésére rendezkedett be, ami ez utóbbi esetben a cukoriparban rejlő üzleti lehetőségek és fejlődési tendenciák érzékeléséről vall.

Magyarországon a nagybirtokosok majorsági földjeiken, majd az 1836. évi törvényhozás által dézsmamentessé tett ugaron a földesurak által vetőmaggal ellátott és szerződés által biztosított répaátvétellel is serkentett parasztok kezdtek cukorrépát termelni. Az 1830-as években négy korszerű répacukorgyártó üzemet létesítettek földbirtokosok. A korszerű répacukoripar megindulása azért tekinthető nagy teljesítménynek, mert roppant nehézségekkel kellett megküzdenie. A gépeket eleinte külföldről kellett beszerezni, és mivel szaktudás, termelési tapasztalat nem állott rendelkezésre, ennek megszerzésére az üzemek vezetőit külföldre kellett küldeni.

A gabona vámhatárokon kívüli értékesítésének ismert nehézségei ösztönözték Széchenyi Istvánt arra, hogy 1835-ben gőzmalom létesítését kezdeményezze Sopronban, részvénytársasági formában. A részvényeket megyei földbirtokosok és soproni polgárok jegyezték le. 1836-ban Pest város tanácsától kért engedélyt hengermalom létesítésére, hogy az acélos magyar búzából készült, exportképes lisztet elsősorban külföldön lehessen értékesíteni, a nagybirtok jövedelmeit ekképpen is növelvén, nem is szólva a pesti gabonakereskedelem ebből várható hasznáról, amit a titkára, Tasner Antal által megfogalmazott engedélyezési kérelem nem mulasztott el hangsúlyozni. A részvénytársasági formában tervezett üzem részvényjegyzőinek névsorából kiviláglik, hogy pesti kereskedőkön, tőkés ipari vállalkozókon, állami tisztviselőkön kívül jelentős számú közép- és nagybirtokos ismerte fel a lisztkivitelben rejlő lehetőségeket. Magyarországon a legtöbb malom hagyományos eszközökkel termelt. A lisztkivitel az örökös tartományokba így is jelentős volt, bár az előzőkben a gabonaárak ingadozásáról felsorolt okok a lisztkivitelben is érezhetők voltak.

A szeszfőzés a majorsági nagyüzemben hosszabb időn át a hullott, más célra nem használható gyümölcsből, élvezhetetlen borból, megromlott gabona feldolgozásából, vagy pedig szilvapálinka, törköly készítéséből állt. Utóbbit parasztok is folytatták. Tömeges árutermelésre ebben az iparágban a burgonyatermelés elterjedésével párhuzamosan került sor. Az uradalmi szeszfőzés regálejogát az esetek jelentős részében bérbe adták. Csupán a korszerű gazdálkodás útján a kezdő lépéseket megtevő majorsági üzemek (az Eszterházyak tatai és gesztesi uradalma, és a hozzá hasonló fejlettségű és természeti adottságokkal rendelkező, vagy a néhány legkorszerűbben gazdálkodó birtoküzem) foglalkoztak célratörően – az 1830 as évektől kezdődően &nash; burgonyatermeléssel szeszfőzés céljából.

A szesztermelés legnagyobb hányadát polgári tőkés vállalkozók üzemeiben végezték. Ezek közé tartoztak az uradalmi bérlők és a terménykereskedők, akik, ha nem tudták értékesíteni terményeiket, szeszt főztek belőle, és termény helyett azt vitték piacra. Volt azonban – nem is egy – uradalmon élő terménykereskedőből lett likőrkészítő, aki kereskedelmi tevékenysége mellett, külön erre a célra létesített üzemében, jelentős forgalmat bonyolított le likőrfélékből.

A polgári kereskedőtőkés szeszgyártók második csoportjába a városokban működők sorolhatók. őket nem a nyersanyag, hanem a nagyobb városok lakossága luxusigényeinek emelkedése révén a piac közelsége serkentette e vállalkozásra. A szesz- és likőrféleségek értékesítésének a városlakók igényeihez kapcsolódó lehetőségei, a szeszből főzött ecet keresletének növekedése a harmincas években számos kis méretű, néhány munkást, elvétve 10 főnél többet foglalkoztató üzem létrejöttét, vagy korábbiak továbbfejlődését eredményezte. Míg 1823-ban Pesten 30 szeszfőző volt – közülük egyesek sört is főztek, szőlőjük is volt, mások mellékfoglalkozásként űzték e mesterséget –, 1836-ban 32 volt az engedélyezett szeszfőzők száma, akik közül tizenhárom csak likőr-, pálinka- és ecetgyártással, öten csak likőrgyártással foglalkoztak. Engedély nélkül dolgozott további 7 ecet- és pálinkafőző, 7 pedig más foglalkozás mellett főzött szeszt vagy ecetet. A munkaerő túlnyomórészt belföldi volt, ritka kivétel a külföldi. A pestieken kívül még öt, nem pesti, de városban működő üzemről van tulajdonos szerint azonosítható adat.

Ahogy az uradalmakon, mezővárosokban élő terménykereskedők általában a szeszfőzés, a városi szesz-, likőr- és rozsoliskészítők többnyire az ecetgyártás felé szélesítették ki vállalkozásukat. Pesten, Budán és néhány más nagyobb városban a szesz- és ecetfőző céh mesterei is hozzájárultak a szükségletek kielégítéséhez.

A szesziparban az egyszerű lepárló készülék, amivel a kisüzemek nagy többségében dolgoztak, alacsony hatásfokkal termelt, és mellette sok volt a kézzel végzett munka. A tőkés üzemek nem léptek túl az egyszerű kooperáció határain.

A dohányfeldolgozásról mindössze két, üzemi méretet elérő munkahelyről van adat. Az egyik Pesten, a másik Kassán működött.

Pest közvilágításának fejlődése, ami együtt járt a város nagyarányú növekedésével, továbbá a katonaság világítási szükségleteinek ellátása, a megmaradó régiek mellett két új vállalkozót csábított üzem létesítésére. Egyikük, Laszki Ignác rongygyűjtő, a bécsi papírgyárak szállítója, az 1830-as évek közepén már az ország legnagyobb olajgyártói és olajkereskedői közé számított. Az örökös tartományokba és azok határain túl is szállított repceolajat.

Az élelmiszeripar után fejlettségben a vasipar következett.

Az 1830-as években, főleg annak második felétől, a vastermelés technikájában is változás kezdődött. 1833-ban Nádorvölgyben, főúri birtokon állították fel az első magyarországi lemezhengerművet, a nyújtókalapácsmű felváltása céljából. A nagyolvasztók munkateljesítményének fokozására 1831 óta Faber du Faur találmánya alapján a wasseralfingeni nagyolvasztóban torokgázok felfogására és termelésben való hasznosítására megfelelő készüléket szereltek fel kísérletképpen, főként a fúvólevegő előmelegítése végett. A találmány bevált, és hamarosan elterjedt. Magyarországon 1837-ben két, 1838-ban még egy vasműben szereltek fel ilyen készüléket. Az első kettőben a fúvólevegő, a harmadikban a kavarókemencék hevítésére használták. A vasgyártásban a kovácsoltvas kavarási eljárással történő finomítása jelentette a korszerű technológiát. Magyarországon 1839-ben alkalmazták először, még faszéntüzelésű olvasztóban. 1833-ban épült fel az első magyarországi bádoghengermű, nem sokkal később egy másik.

22. táblázat
Gömör megye vasüzemei (1832–1835)
Év Hámor Vashámor Rézhámor Verő Nyújtó Massa Kismassa Nagymassa Tótkemence Olvasztó Félnagyolvasztó Nagyolvasztó Kasza Kapa Szög Bádoghengermű Hengermű
1832 22 4 2 34 45 7 1 1 6 5 1 2 1 2
1835 1 1 3 46 72 7 1 1 2 3 1 2 1 1 1 1 1
Forrás: Magyar Országos Levéltár Helytartótanácsi levéltár, Departamentum Commerciale 1832: 18–120. és 1835: 18–21.

A többi iparágban számszerű növekedés 1840-ig nem észlelhető. Technikai szempontból csak a gácsi posztómanufaktúra korszerűsítése méltó a figyelemre.

Az 1830-as években – minthogy a rendelkezésre álló vízmennyiség kevés volt – a hajtóenergia növelése végett Gácson felszereltek egy 15–20 lóerős, közepes nyomású gépet. A kallózóüzemet Aachenből hozott kallózógéppel korszerűsítették. 1836—ban az üzem 600–700 embert foglalkoztatott. Ekkor a régi típusú kártolók és előfonók mellett egy Mule Jenny típusú fonógép is termelt, 240 orsóval. Szálhúzó-, valamint nyírógépek is termelékenyebbé tették az addig csak emberi erővel végzett munkát.

Az 1830-as évek második harmadától 1847-ig tartó gazdasági fellendülés, ezen belül is az örökös tartományokban előrehaladó ipari forradalommal összefüggő élelmiszer-, nyersanyag- és félgyártmányigény, valamint a magyarországi belső piac erősödésével járó ipari termékszüksóglet gyarapodása a magyarországi iparfejlődést is előre lendítette. A két mozzanat együttes hatására az iparon belül súlyponteltolódás következett be. 1840 a magyarországi ipar történetében amiatt is jelentős határkő, mert a gyárak jogviszonyáról szóló 1840: XVII. tc., valamint a XVIII. és a XIX. törvénycikkek jelentős feudális akadályokat hárították el a tőkés ipari vállalkozás útjából. Míg az 1830-as években az élelmiszeripar állt a magyarországi iparfejlődés és ipari termelés első helyén, és azt a vasipar követte, az 1840-es években változott a sorrend.

Az iparfejlődésben az első helyre a vas-, gép-, szerszámgyártás lépett. A nehézipari termelés növekedésében jelentős szerepe volt az egyes ágazatokban a gépek fokozódó alkalmazásának és a legnagyobb üzemekben újabb technikai felfedezések bevezetésének. A növekedés gyorsítását mozdította elő az örökös tartományok fokozódó nyers- és félkészvastermék szükséglete, továbbá a vasútépítések előrehaladása.

Nagybirtokosok, polgári vállalkozók üzemei közül mind több hasznosította a korszerű termelési eljárásokat. Különösen a nagyolvasztók száma gyarapodott, a Felvidéken két üzemben és a Bánátban működő vasművekben.

Az erdők ritkulása, a faszén drágulása kényszerítette Európa-szerte a vaskohászokat arra, hogy a faszén helyett más redukáló anyaggal, kőszénnel, illetve koksszal próbáljanak meg nyersvasat termelni, mert így egyszerre nagyobb mennyiségű nyersvasat tudtak előállítani. Ugyanakkor az új eljárással termelt nyersvasból finomabb öntöttvasat lehetett nyerni, mint a faszénnel előállított nyersvasból. Az új eljárás azonban nem lépett egy csapásra a régi helyére, mert a szénnel, illetve koksszal redukált nyersvas könnyebben tört, repedt, mint a faszénnel előállított.

Darby eljárása szerint nyersvasat először a kincstárnak a szörényi határőrvidékhez tartozó vasüzemében, Ruskbergben állítottak elő. Ezt követték 1845 és 1847 között az Andrássy grófok betléri, majd dernői üzemei. Valamennyi eleinte barnaszéntüzeléssel redukálta a vasat. A kincstári üzemek később áttértek a finomabb, feketeszénnel történő olvasztásra. A pécsi és az ózdi vaskohászati üzem szintén feketeszenet használt a vasércolvasztáshoz.

A koksszal történő olvasztást az 1760-as években találták fel, a kavaróeljárást 1784-ben. Magyarországon a kavarást mégis előbb alkalmazták a vaskohászatban, mint a koksszal történő olvasztást. A vaskohászat ilyen irányú fejlődése gazdasági helyzetünkből következett. A magyarországi vasipari vállalkozók részt akartak venni az örökös tartományokbeli üzemek és a magyarországi belső piac vasáruval történő ellátásában. Ehhez kovácsoltvasat kellett termelniük. A kovácsoltvas előállításának technikáján javítottak, de a termelést továbbra is fával és faszénnel folytatták. Csak akkor kezdtek koksszal olvasztani, amikor a nyersvaskivitel nyomában a negyvenes években a termelés fokozódott.

Az érc redukálása után megváltozott a vasfeldolgozás folyamata is. A kovácsoltvasból a vaslemezeket, illetve a vasrudakat a régi technika mellett á hámorokban hengerléssel és kalapácsolással állították elő, amelyeket vízikerék hozott működésbe. A hengermű, majd a gőzkalapács feltalálásával e munkafolyamaton is újítani lehetett. 1833-ban már gőzhengermű állította elő a vaslemezt Pohorellán, 1845-ben Betléren és 1846-ban Krompachon. Vele párhuzamosan néhány üzemben már működött a gőzkalapács is.

A hengermű és a gőzkalapács működtetése olyan erőt kívánt, amit a vízikerék nem tudott szolgáltatni. Ahol tehát az új technikát bevezették, ott hamarosan megjelent a gőzgép. 1845-ben Resicán 3, összesen 156 lóerő teljesítményű gőzgép működött. 1 év múltával ugyanott felszerelték a kohászati üzemben a gőzhengerművet és az első gőzkalapácsot. 1848-ban Resicán már 20 gőzgép (600 lóerő) váltotta fel a vízikereket.

Ez az átalakulás nem volt általános. A kisebb üzemek az államéhoz és a nagybirtokoséhoz fogható beruházásokat tőke hiányában nem tudtak eszközölni. Megmaradtak hát a régi termelési eljárások mellett, amelyekkel termelésüket – kellő vízmennyiség hiányában – csak kisebb mértékben fokozhatták.

A magyarországi vastermelés 1840 és 1848 között mindezek ellenére tetemesen gyarapodott, és tisztes helyet vívott ki magának a Habsburg-uralom alatt álló más országokhoz, az örökös tartományokhoz viszonyítva is.

Az alább közölt adatok a nyers- és öntöttvastermelés növekedési arányainak érzékeltetésére alkalmasak, bár az abszolút számok nem tükrözik az ennél jobb, valóságos helyzetet, mivel a hivatalos statisztika nem tartalmazza valamennyi üzem adatait.

Magyarország 1841-ben 199 249, illetve 9206 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat, 1846-ban 402 230, illetve 18 401 bécsi mázsa nyers-, illetve öntöttvasat termelt. Egy másik statisztikai becslés szerint 1841-ben 320 514 bécsi mázsa nyersvasat termelt, és ezzel Karintia (387 425 bécsi mázsa) és Stájerország (635 441 bécsi mázsa) után, az öntöttvastermelésben pedig az 1841. évi 36 736 mázsával Csehország (148 660), Morvaország és Szilézia (67 666) után szintén a harmadik helyet foglalta el a Habsburg-uralom alatt levő területek sorában.

Ugyanakkor az sem kerülheti el a figyelmet, hogy Magyarország vastömegcikk—szükségletét csak az örökös tartományokból származó importtal tudta kielégíteni.

1840 és 1848 közti ipari fejlődésünkre jellemző, hogy ekkor kezdenek működni az első gépgyártó üzemek. A gépipar mindig a mezőgazdaság és több iparág fejlődésével összefüggésben alakul ki.

Magyarországon – iparfejlődésünk és általános gazdasági növekedési tendenciánk sajátosságaként – nem a textilipar, hanem a földbirtokosok gazdálkodásának fejlődése, eszközleltárának növekedése, majd 1835 és 1840 között a meginduló cukor-, szesz-, malom- és olajipari vállalatok gépi berendezési szükségletei teremtették meg a gépipar piacát. Jelentős ösztönzője volt a gépipar fejlődésének a közlekedési eszközök gyártása (Óbudai Hajógyár), ha nem is olyan mértékben, mint a tőkés fejlődés útján előttünk járó országokban.

A gépiparba először a földesurak fektettek be tőkét. Mezőgazdasági üzemeikben használtak különféle vaseszközöket, ipari vállalkozásaikban gépeket. Eleinte minden nagyobb uradalomnak, szesz-, cukor-, olajvállalatnak vagy malomnak bérmunkásként alkalmazott iparosokkal magának kellett készülékeit kijavíttatnia, az elhasznált gépalkatrészeket kicseréltetnie.

E szükségletek kielégítése végett egyes földesurak vasipari üzemeiket gépjavító műhellyel bővítették ki. Így keletkezett az Andrássy grófok gépjavító üzeme Oláhpatakon (Gömör megye), a Schönborn grófoké 1839-ben Munkácson, Ghillány Sándor báróé 1840-ben Szerednyén (Ung megye), Ferdinánd szász-koburg-gothai hercegé 1847-ben Pohorellán, és egy nem kizárólagosan földesúri tulajdonban levő is, részvénytársasági formában Krompachon. A javítóüzemek egy része kiterjeszkedett a gépgyártásra is. A pesti József Hengermalmot 1841-ben – a javításokra gondolva – vasöntödével is felszerelték. Később az öntödét elválasztották a malomtól. Az önálló vállalat koksztüzelés alkalmazásával hidraulikus és könyvnyomtató préseket, hengergépeket, fecskendőt, szivattyúkat, csavarokat, mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, gépeket készített.

A gépiparban a polgári vállalkozók kisiparosként kezdték tevékenységüket. Vidats István lakatos a Bánságból 1843-ban felköltözött Pestre, hogy itt mezőgazdasági gépeket készítsen. Pesten a vasöntöde-tulajdonos Röck Istvánnal társult. Öntödéjükben azonban nemcsak mezőgazdasági, hanem mindenféle gépet készítettek. Knutzen Henrik 1841-ben, Schlick Ignác 1843-ban, a hengermalomból kivált és önállósult Ganz Ábrahám 1845-ben termelni kezdő öntödéje a vaskerítéstől a gépalkatrészek készítéséig mindent vállalt. Illing Ferenc 1844-ben alapított gépműhelye a textilipart szolgálta. Ő szerelte fel gépekkel a Valero testvérek pesti selyemmanufaktúráját.

A gépgyártás az európai. limitinensen és Észak-Amerikában a hajó-, majd a vasútépítéstől kapta a legnagyobb indítást fejlődéséhez. 1790 és 1848 között Magyarországon csupán a hajóépítés kezdődött el. Az úttörés munkáját Bernhard Antal pécsi polgár, eszéki harmincados végezte, aki 1813 és 1818 között megépítette Carolina nevű gőzösét. Bernhard vállalkozása túl korán indult meg. A magyarországi gépgyártást egy évtizeddel később lendítette fel a közlekedés fejlődése, amikor az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság 1835-ben megvásárolta az Óbudai-szigetet, és itt hajógyárat rendezett be. E gyárban eleinte félig fa, félig vas hajótesteket készítettek. A munkagépeket Angliából, a gőzgépeket feltaláló Watt és társa, Foulton gépgyára, később pedig egy bécsi gyár szállította. 1839-től az óbudai gyárban már kizárólag vastestű hajókat építettek, a fahajókat vastestűekké építették át. 1839-ben az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaságnak 49 gőzhajója és 137 uszályhajója szelte a Dunát, amelyeknek nagy része Óbudán készült. Az első gőzhajókat még személyszállításra rendezték be, utánuk azonban megindult az 1200–1400 bécsi mázsa befogadóképességű teherszállító, sertésszállító, kőszénszállító naszádok, valamint a vontatóhajók, rakodási hídhajók, uszályok építése. Közvetlenül a szabadságharc előtt kezdték meg a gőzgépek gyártását. Széchenyi István ösztönzésére 1846-ban megalakult a Balatoni Gőzhajózási Társaság, amely egy év múlva megindította a gőzhajózást a Balatonon. Az első balatoni gőzhajót és két uszályát már az Első Osztrák Duna Gőzhajózási Társaság óbudai hajógyára készítette.

Az 1830-as években a tőkés iparfejlődés élén haladó élelmiszeripar gyarapodása az 1840-es években is tovább tartott, de 1840 és 1848 között a vasipar gyors növekedése második helyre szorította az iparágazatok sorában. Főként a nagybirtokon létesített cukorfinomítók száma és technikai felszereltsége nőtt eme nyolc esztendőben. A cukorfogyasztás emelkedése (lásd 24. táblázat) a jómód korábbinál is szélesebb elterjedésének tüneteként szintén a cukorrépa termelésének növelésére, újabb cukorgyártó vállalatok létesítésére ösztönzött.

23. táblázat
Cukortermelés Magyarországon (1839–1842)
Év Vetésterület (kat. hold) Termés (q) Finomcukor (q)
1839 534 188 293 9410
1840 623 218 600 10 930
1841 677 239 920 11 846
1842 651 229 818 12 640
Forrás: Wiener Moszkó, A magyar cukoripar története. Budapest, 1897. 85.
24. táblázat
Cukorfogyasztás Magyarországon (1836–1846)
Év Lakosok száma (ezer fő) Cukorfogyasztás összesen (q) Cukorfogyasztás (kg/fő)
1836 13&nbps;200 66 000 0,50
1841 13 770 80 300 0,57
1846 14 340 95 600 0,75
Forrás: Ugyanott

1830 és 1848 között Magyarországon és Horvátországban 62 üzemet alapítottak. Az üzemek csaknem 75%-a nagybirtokosok tulajdonában volt, ezek közül 18 korszerű berendezésekkel dolgozott.

A cukorgyártó üzemek technikája az üzemek összességét tekintve meglehetősen vegyes volt. Kezdetleges módszerektől a legkorszerűbb gépek, készülékek használatáig minden megtalálható. Az viszont kétségtelen, hogy a gőz, a modern gépek, készülékek alkalmazása mind több üzemben lett honos.

A drága felszerelés működtetéséhez, különösen az üzem rentábilitásának biztosításához szükséges hozzáértést az 1830-as évek vége felé, különösen pedig az 1840-es években nemegyszer külföldi szakemberek tudására alapozták. Így kezdett elválni egymástól a tőkés és az üzleti-technikai ismereteket adó szakértő szerepe. Magyarországon ekkor kezdett érvényre jutni ez a fejlettebb tőkés országokban már korábban elindult tendencia.

Az 1830-as évek gyakorlatától eltérően az 1840-es években már a kereskedelmi tőke is érdeklődött a cukoriparban kínálkozó üzleti lehetőségek iránt. A [[Besztercebánya|besztercebányai, a nagyszombati cukorgyár, a Pesti Cukorgyár Egyesület finomitója. a kassai és a pozsonyi cukorgyár mind jelentős tőkebefektetéssel működő, korszerű berendezésekkel felszerelt, gőzt hasznosító, kereskedelmi tőke befektetésével létesült üzem volt. A besztercebányai és a pesti gyár száznál több munkással dolgozott. Utóbbit nem csupán az tette nevezetessé, hogy gazdag pesti kereskedők voltak részvényesei, hanem az is, hogy néhány bécsi tőkés és magyar főúri nagybirtokos (Széchenyi István, Batthyány Lajos és mások) is tőkét fektetett a vállalkozásba. A magyarországi cukorgyárak ebben az üzemben finomították a nyerscukrot.

A cukorgyáraknal is gyorsabb ütemben fejlődött az 1840-es években a malomipar. 1841 szeptemberében kezdte el az őrlést a pesti József Hengermalom. Kéthengeres, amerikai rendszerű üzem volt. Nagysurányban és Esztergomban is működtek a pestivel azonos, amerikai rendszerű hengermalmok, száraz lisztőrlési módszerrel. Tovább folytatta termelését a soproni malom is. A magyaróvári uradalom műmalma és gépműhelye szintén a nagyobbak közé tartozott, és évi 70 000 mázsa lisztet őrölt, de még nem a száraz lisztőrlési eljárással.

Az élelmiszeriparban éppen a növekedésben levő luxusigények az 1840-as években is bizonyos szerepet biztosítottak a likőr-, pálinka-, ecet-, szeszfőző és dohányfeldolgozó üzemeknek.

Az ágazati fejlődésben az 1840-es évek közepétől a textilipar lépett nagyot előre, bár a Habsburg-uralom alatt levő országok sorában a pamutszövés-fonás és a gyapjúfeldolgozás terén továbbra is elmaradt. 1847-ben a hivatalos statisztika szerint az összes (209) pamutfonodában 6111 fonógépen 1 356 180 orsóval dolgoztak. Ebből Magyarországon egyetlen fonoda működött, 1400 orsóval.

Így érthető meg Magyarország tekintélyes mennyiségű pamutfonal-importja az örökös tartományokból.

Az ország gyapjúfeldolgozó termelésének nagyobb része céhes ipari üzemekből került ki. Az 1841. évi hivatalos statisztika megállapítása szerint Magyarország Európa egyik legnagyobb gyapjútermelője, mégsem képes gyapjúszövetgyártásat kellően kifejleszteni. Ami árut pedig termel, az a legdurvább minőségű.

Magyarországon 1841-ben 70 ezer bécsi mázsa súlyú gyapjúszövetet termeltek 5 millió forint, az örökös tartományokban 260 500 bécsi mázsát 50 millió 395 ezer forint értékben. A képen az sem sokat enyhít, hogy egy-egy tőkés vállalkozásban pamut-, illetve gyapjúfonógépet kezdtek alkalmazni, hiszen a pamut- és gyapjúfonó üzemek száma elenyészően csekély volt, és a sokkal régebbi, tőkeerősebb, technikailag fejlettebb örökös tartományokbeli vállalkozások versenyével nem tudtak megbirkózni.

A textilipar fellendülését az 1840-es években a nagyszámú gyapjú-, pamut-, selyem- és lenszövő vállalat alapítása és termelése jelezte. Nem állapítható meg termelésük mennyisége és az sem, mennyi volt közülük az egyszerű tőkés kooperáció és mennyi a manufaktúra. Gépi felszereltségük mértékéről is hiányoznak az adatok. Csupán az ismeretes, hogy az ebbe a csoportba tartozó üzemek száma, a kisebbekkel együtt, 1846-ban 109 volt. Az 1840. évi törvényhozás tőkés ipari üzemek létesítését könnyítő rendelkezései; az ipar támogatása végett létrehozott iparegyesület és az általa 1842—ben, 1843-ban, 1846-ban rendezett iparműkiállítások; az 1846-ban létrehozott Iparműtár, amelynek rendeltetése a hazai ipari termékek forgalmának fellendítése volt; nem utolsósorban az 1844-ben életre hívott Országos Védegylet a már említett textilipari ágazathoz tartozó új vállalkozások alapítására ösztönözték, de jótékonyan hatottak a meglevők forgalmának és így termelésének gyarapodására, technikájuk fejlesztésére, korszerű gépek, eszközök beszerzésére is. A Védegylet megalakulása előtt Pesten mindössze két selyemkelme- és bársonykészítő üzem volt, Valero és Koch vállalkozása, amelyek túlélték a dekonjunktúrát, és állták a versenyt az örökös tartományokban létező üzemekkel. Szalagot egyáltalán nem, félselyem kelmét, aminek fő anyaga gyapjú és pamut, míg a selyem csak mellékanyag volt, nem készítettek Pesten külön üzemekben. A védegyleti mozgalom hatására keletkezett új vállalatok számát a Hetilap 1845 júliusában 95-re becsülte, ezek közül 56 a textiliparban létesült. Csupán Pesten 1845-ben 6 selyemkelme-, 4 félselyemkelme-, 2 szalagszövőüzem működött. Budán szőnyeg-, bútor- és más szövetet gyártó vállalat, Pesten selyem- és pamutszövet-készítő, továbbá lábszőnyeget és ágytakarót gyártó üzem termelt, három másik az év közepén még felszerelés alatt volt.

Bányászat

A szénfűtés csak akkor és ott kezdett terjedni, ahol a nehéz beszerzési viszonyok miatt a fa ára magasra szökött, főleg a városokban, elsősorban Budán, Pesten és Sopronban.

A szenet ipari célokra először Pesten és Budán használták azok a kézművesek, akik tűzzel dolgoztak: a patkó- és szegkovácsok, továbbá a lakatosok. Pécs mellett a vasasi bányában termelt szén 40%-a 1799 és 1806 között vízi úton jutott el Pestre és Budára.

Benda Kálmán

Népsűrűség, települések, városok

20 ezernél több lakost számláló város mindössze öt van: Debrecen, Pozsony, Buda, Szeged és Pest. Igaz, hogy a gyakorlatilag már ekkor is egynek számító Pest-Buda-Óbuda együttes lakossága meghaladja az 50 ezret. Tizennyolc civitas lakossága ötezer alatt marad, közülük tizenegy a háromezret sem éri el. Selmecbányát kivéve ötezer lakos alatt van a bányavárosok mindegyike, s a legtöbb nagy múltú felső-magyarországi város (Lőcse, Bártfa stb.). Az ötezren felüli, tehát viszonylag már jelentősebb népességű városok viszont részben a központi fekvésű, régi történeti és közigazgatási szerepet betöltő városokból kerülnek ki (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Buda stb.), részben az Alföldön, illetve az Alföld és a hegyvidékek érintkezésénél most vannak felfejlődőben, mint a már említett Szeged, Szabadka, Zombor, Temesvár, Komárom és Szatmárnémeti, sőt maga Debrecen is.

Társadalmi tagozódás, nemzetiségi és vallási megoszlás

Ez az 1,5–2,0 %-nyi polgári elem sem oszlott meg egyenletesen az országban. Zöme a felső-magyarországi és dunántúli városokban élt, az Alföldön csak kevesen voltak; Erdélyben a Szászföld városaiban tömörültek; jelentős központ volt kialakulóban a kettős város, Pest-Buda körül.

A polgárságnál jóval nagyobb számú volt a nemesség. 1787-ben Magyarországon 155 519 (4,8 %), Horvátországban 9782 (4,4 %), Erdélyben pedig 32 316 (3 %) nemes férfit írtak össze. A nőket is számítva ez összesen mintegy 390 ezer fő, az összlakosság valamivel több mint 4-%-a. Ez a szám önmagában is sokat megmagyaráz az 1790-es és az 1794–1795-ös eseményekből. (Összehasonlításul itt is említsük meg, hogy az osztrák–cseh tartományokban a nemesség átlagosan 2,5% alatt maradt, Lengyelországban viszont 5% fölött volt. Franciaországban a 12% polgárral nem egészen 1% nemes állt szemben.)

A nemesség legnagyobb számban a Tisza-balparti megyékben élt, itt százalékaránya 8,6 volt. Nem sokkal maradt el ettől a Tisza jobb partja sem 6,2%-kal. Egyes megyékben azonban a nemesség számaránya ennél jóval magasabb volt. Így Szabolcsban a lakosság 13,3 %-a, Szatmárban 14,1, Borsodban 15,2, a gyéren lakott Máramarosban pedig 16,6 %-a volt nemes. Érthető ezek után, hogy a köznemesi megmozdulások tömegerejét elsősorban mindig ezek a megyék adták. Az egykor török hódoltság alá tartozó alföldi részeken viszont jóval kevesebb nemes volt, számuk az 1%-ot sem érte el. Legkevesebben a Tisza–Maros szögében voltak, itt mindössze néhány nemes család élt; a felső-magyarországi megyékben 2–6% között, a Dunántúl nyugati részében 5–7% között ingadozott számuk; Pozsony és Veszprém megyében azonban elérte a 10 %-ot.

Erdélyben a legtöbb nemes Szolnok-Dobokában és Csíkben meg Udvarhelyszékben élt; 8–10%; a Szászföldön vagy Fogarasban viszont 2%-ig sem emelkedett számuk. Horvátországban a nemesség szinte egésze Zágráb és Varasd megyében élt.

Nem érdektelen. megnézni a nemesség arányát a városokban. Míg a megyei átlag Magyarországon 4,6 %, a városi lakosság 3,8%-a volt nemes. Egyes városokban azonban ennél jóval nagyobb arányban tömörültek. Pest-Budán a lakosság 6,2, Győrött és Nagyszombaton 9,1, Komáromban pedig 14,5%-át alkották.

Kabineti abszolutizmus, rendőruralom

Az udvar ki akarta használni Sándor Lipót halálát a nádori méltóság felszámolására, ezért az uralkodó 1795. szeptember 3-án negyedik öccsét, József főherceget csupán Magyarország helytartójává nevezte ki. A helytartót Budán már az új méltóságok várták, közülük is Majláth József tárnokmester kapott utasítást, hogy a mindössze 19 éves ifjút az ország helyzetével, belső ügyeivel megismertesse.

A francia háborúk

Az 1807. áprilisi budai országgyűlés legfontosabb feladata ismét a 12 ezer újonc megszavazása volt. A rendek évi jövedelmük egyhatodát ajánlották meg a háború céljaira. Viszonzásul az uralkodó hozzájárult a magyar nyelv iskolai tanításához, de a szabad kereskedést, a gabona és a bor kiviteli vámjának eltörlését már nem engedélyezte. Az alkotmányos sérelmeket emlegető felsőbüki Nagy Pált Ferenc király személyesen dorgálta meg, s a nemesség nagy része maga is úgy gondolta: most fontosabb kérdésről van szó, a régi rendet kell megvédeni a franciákkal szemben. Az 1808. októberi országgyűlés ennek jegyében újabb áldozatokra is késznek mutatkozott. Felhatalmazta a királyt a nemesi fölkelés bármikori fegyverbe hívására, s 20 ezer újoncot szavazott meg. Az uralkodó viszont hozzájárult egy magyar tisztképző akadémia felállításához, melyet a rendek Mária Ludovika királynéról, Ferenc harmadik feleségéről neveztek el. A Ludoviceum költségeit a nemesség, a vármegyék és a városok (köztük Pest) adták össze, önkéntes felajánlással, de a pénz hiába gyűlt egybe, az akadémia felállítását az udvar nem engedélyezte, féltette a hadsereg egységét.

Napóleon és Magyarország

Egyre gyarapodik a gyanús személyek száma, akiket megfigyelés alatt tartanak: Budán a Pfenninger nevű festőt, aki „baráti körben kitörő örömmel nyilatkozott a francia csapatok előrenyomulásáról”,[65] Pécsett Lehman Krizosztomot, Kecskeméten Szijártó Istvánt, aki szidalmazta a rendszert, s kijelentette, csak jöjjenek a franciák, hamarosan minden megváltozik.

Vörös Károly

A népességszám növekedése

Bene Ferenc himlőoltást propagáló 1802-ben megjelent munkája 17 pest-budai és 26 vidéki orvost említ, akik már végeztek Jenner-féle himlőoltást, és e szám egyre nő.

A népességfejlődés válságjelei

Jellemző, hogy 1843 és 1846 között, három év alatt Budán 13, Pesten már 45 öngyilkosságot anyakönyveztek, sőt 10 év alatt 8-an dobták el életüket a nagyvárosi problémáktól egészében érintetlen Karcagon is; az Erdélyi Nagyfejedelemségben 1839 és 1844 között, 5 év alatt 201 volt az öngyilkosok száma.

A birtokos nemesi életmód: a kúria

Már csak azért is, mert a középbirtokos nemesúr élete is alapjában falusi élet, mely legfeljebb a megyeszékhelyig terjed; szemben a főnemes vidéki kastélya és bécsi, pozsonyi vagy pest-budai palotája között megosztott városias életével.

A városi funkciók átrendeződése

Alapul ismét 1786-ig visszanyúlva: ettől kezdve az 1840-es évek elejéig a Magyar Királyságban a lélekszám-növekedésben minden más várost megelőző Pest után az ország 1786-ban még legnagyobb városának, Debrecennek népességszáma következik. Mögéjük azonban ekkor nyomul be Szabadka, és egy kategóriával lejjebb Pozsony mellé Szeged. Az országnak e legnagyobb öt városa mögött, 24 ezerről 35 ezerre növekedett népességszámával, Buda a hatodik helyre szorult.

A polgárság a városi és az országos politikában

Ezen belül szempontunkból egyedül a szabad királyi városi polgárok (illetve polgári családfők) száma nyújt némi támpontot. Ez az 1828. évi összeírás szerint a Magyar Királyságban 25 862 fő volt. Ebből azonban mindössze hét városban volt ezer felett a polgárok száma: Pestnek 1637, Szegednek 1594, Pozsonynak 1522, Debrecennek 1228, Sopronnak 1182, Szabadkának 1083 és Budának 1052 polgára volt. Utánuk még Székesfehérvár következett 930, majd Pécs 844 és Győr 807 polgárral. E 10 város közel 12 ezer polgára az ország polgári családfői teljes számának csaknem felét tette ki. A többi 42 város közül már csak 8-ban volt 500-nál több polgár, 20-ban viszont a polgárok száma még a 300-at sem érte el. A kép az ország regionális fejlődéséről eddig alkotott képpel teljesen egybevágóan, elsősorban a mezőgazdasági árutermelés és a terménykereskedelem hasznát élvező Alföld és Dunántúl legnagyobb központjait emelte ki, a városiasodás korábbi, jellegzetes régiójának, Felső-Magyarországnak teljes háttérbe szorulásával. A polgárjog megadása előfeltételeinek nyilván helyenként eltérő voltát is figyelembe véve meglepő, hogy a 1[5 ezer lakosú Kassának már csak 565, míg az 5000 főt alig meghaladó népességű Breznóbányának 611,Besztercebányának 422 polgára van. Jele ez végül is a városok hanyatló gazdasági jelentőségének, mely éppen a legjelentősebb városokban a vezető réteget – egyetlen, bár eleve kilátástalan, mert egyre hatástalanabb megoldásként – fokozódó elzárkózásra, a polgárrá válás útjának eltorlaszolására készteti.

A teljes jogú szabad királyi városi polgárság rétegén túl már az új értelemben vett polgári egzisztenciájú vagy igényű réteg kiterjedését vagy legalábbis arányait illetőleg jellemző, hogy Pesten, ahol a városi kispolgárosodás feltételei országos viszonylatban kétségtelenül kedvezőbbek voltak, 1848-ra a gazdasági és társadalmi vonatkozásban a kispolgárhoz közel állónak tekinthető egzisztenciák létszáma a körülbelül 110 ezer főnyi népességből, mintegy 12 500 családfő körül kialakult, igen szerény számítással is legalább mintegy 30–35 ezer főre volt tehető. Az immár népképviseleti országgyűlés képviselőválasztóinak – tekintettel arra, hogy e szempontból gyakorlatilag csupán a 12 500 családfő jöhet számításba – ez még így is több mint a kétszerese: tehát a rétegnek csak mintegy fele lép túl vagyonilag a választójogi cenzus legalsó határán.

E réteg számára ugyanakkor – és nem meglepő módon – már egyre csekélyebb gyakorlati jelentőséggel bírt maga a városi polgárjog, hiszen ez már csaknem teljesen elveszítette bizonyos városi tevékenységre szinte kizárólagosan jogosító korábbi funkcióját. Annyira jelentéktelenedve, hogy az 1840-es években már a polgárrá válás megnehezítésére korábban használt adminisztratív korlátozásokra sem volt szükség. Sokan még a tehetős emberek közül sem igyekeztek megszerezni a polgárjogot. Az elzárkózás tehát kétoldalú. Így nem meglepők a polgárjoggal rendelkezők alacsony létszámáról az 1828. évi összeírásban közölt adatok, miként az sem, hogy Pesten 1848 küszöbén is csak alig 2000 a polgárok száma, Székesfehérvárott 1000, Pozsonyban alig 1500, Szatmárnémetiben éppenséggel csak 450: annyi, mint a fele akkora Nagyszombatban. A polgárjog sorompóinak lezárulására jellemző, hogy az 1802 és 1831 között eltelt 29 év alatt Pesten már csupán mintegy 2700, Székesfehérvárott – kétségtelenül liberálisabban – alig 1200 új polgárt vettek fel; Pesten 1831-től 1848-ig is csak 2050 új polgár felvételére került sor. Ugyanakkor korunkon végig növekedni látszik a nemességet nyerő polgárok és polgári értelmiségiek száma. Hogy emögött a polgár erősödő s valóságos igénye áll-e a nemesi rang elnyerésére, vagy (és új nagybirtokosságnál) a nemesi rang csupán következménye annak, hogy a háborús hadiszállításokból maradt adósságait a készpénzzel fizetni nem képes udvar egyes korábbi kamarai uradalmak adományozásával egyenlítette ki (ami megkövetelte a tulajdonos megnemesítését is), egyelőre nem világos. Kétségtelen azonban, hogy a nemesi rang a puszta címkórság kielégítésén túl ekkor még társadalmilag és gazdaságilag egyaránt nagyon is reális előnyöket jelentett.

Ám ekkorra már a polgárjog utolsó reális funkciója: a részvétel biztosítása a városi közügyek intézésében is, jórészt illuzórikussá vált. Ez a lehetőség ugyanis ekkorra már a legtöbb városban az élethossziglan választott külső tanácsnak: a választott polgárok igen csekély létszámú testületének jogkörébe ment át. Ám a magát minden ellenőrzéstől hovatovább függetlenítő, bürokratikus elitté váló belső tanács, a magisztrátus még ezeknek a polgárjoggal ugyan rendelkező, de többségükben inkább csak még a feudalizmus keretén belüli kispolgároknak a véleményét is egyre ritkábban kérte ki. Nemcsak a város országgyűlési követét delegálta a magisztrátus (természetesen saját kebeléből), hanem a külső tanács által intézett tisztújítás is csak a magisztrátus jelölése alapján történt. Amikor pedig az 1827. évi törvények által kiküldött országos bizottság legalább a tisztújítás jogának az egész lakosságra való kiterjesztését javasolta, a városi követek élénken – és sikerrel – tiltakoztak. Ennek következménye lett az, hogy a negyvenes évekre a városok teljes jogú országgyűlési szavazati jogának előfeltételeként minden oldalról elismert igénnyé vált a városok belszerkezetének demokratizálása, biztosítékaként annak, hogy a szavazati jog nem a városok, többségében a kormánytól függő és nem is túl magas színvonalú, konzervatív bürokratikus vezető rétegét fogja erősebben és még nagyobb súllyal szóhoz juttatni.

A demokratizálási igény nyomásával szemben a szabad királyi városok, illetve az őket irányító és politikailag képviselő csoportok ugyanis egyre erőteljesebben az udvar felé fordultak, és azzal egyetértésben – bár részben különböző indokokból – hajlamosak voltak immár az egész fennálló rendszer megkövesítésére. A demokratizálás igénye ugyanis összetett igény, mely mögött, a városvezetőségek által jól megérezve, többféle erő sorakozik. Egyrészt kétségtelenül szerepe van benne egyfajta nemesi igénynek a már a századforduló körül is nagyszámú városlakó nemes lehető kivonására a város joghatósága alól. Olyan évszázados törekvés ez, amely ez idő alatt számos kísérletben jelentkezett, de miután többé-kevésbé kudarcot is vallott, az 1828. évi bizottsági munkálatokban újból különös hangsúlyt kapott. Ez az agresszív és reakciós törekvés a reformkorra kétségtelenül elősegítette a szélesebb polgári rétegek politikai magatartásának megmerevedését a nemesi politikával szemben. A demokratizálás igénye másrészt együtt járt a városok gazdálkodási ügyekben eddig közvetlen kamarai alárendeltségének megszüntetését, és a város minden szempontból a helytartótanács alá rendelését kívánó igénnyel. Ez a városoknak a kamarán át az udvarhoz fűződő közvetlen kapcsolatát gyengítve, a rendi befolyást erősítette volna felettük. Ilyen körülmények között pedig konzervatív szempontból különösen veszélyessé válhatott volna, ha a magisztrátusokat szélesebb rétegek bevonásával választják. Egyrészt veszélyeztette volna a várost vezető zárt (főleg a hanyatlani kezdő városokban már patríciátussá merevedett) csoport egyeduralmát, másrészt, lehetőséget adva a még feudális polgári jogokkal rendelkező kispolgári rétegek igényeinek szélesebb körű érvényesülésére, esetleg már a városok országgyűlési állásfoglalását is befolyásolhatta volna. Ez utóbbi veszélyre már az 1828. évi bizottsági munkálatok értékelésénél is aggályosan és idegesen figyelt fel Reviczky gróf, magyar kancellár. Már csak azért is, mert a rendi befolyás erősödése ezekre az évekre egyre inkább az abszolutizmussal szemben álló ellenzékiség befolyásának növekedésével vált azonossá.

A városi belszerkezet demokratizálásának ilyen, végül is a legmagasabb országos politikáig elnyúló veszélyeitől fenyegetve, udvar és magisztrátusok annál is inkább egymásra találtak, minél világosabbá lett számukra, hogy a fent említett közvetlen veszélyeken túl egyrészt a demokratizálás révén, ha nem is azonnal, de végső fokon a városi népességnek azok a rétegei jutnának irányító szerephez, akiknek érdekei a városok új központi funkcióihoz kapcsolódva természetszerűleg ellentétesek az abszolutizmus és általában a feudális rend érdekeivel. Másrészt félő lett, hogy a polgári átalakulás legelső várható következményeként életbe lépő, immár polgári szempontú választójog a szabad királyi városok polgárvárosokkal és mezővárosokkal szemben hátrányosabb politikai képviseleti arányát eredményezné. (Az 1848:V. tc. alapján lebonyolított választások utólag kétségtelenül az aggodalmaskodókat igazolták: a központi funkciókhoz fűződő különleges érdekek megfogalmazását és képviseletét ekkorra ugyanis egyre inkább az új típusú városok vették át.) A konzervatív városi magisztrátusok és az udvar gyanakvását még csak erősítette az a felismerés, hogy a városi polgárság bevándorlás útján történő utánpótlása lassan megállt, és a demokratizálódási folyamat nyilvánvalóan egyre több magyar – illetve nemzetiségi vidéken nemzetiségi –, de mindenképpen már csak kisebb számú német elemet hoz a városok jó részének eddig hagyományosan német vezetésébe. E tényező erejére különösen jellemző, hogy az 1828. évi bizottsági munkálatok tárgyalása során éppen a nevét frissen megmagyarosított és már a nemesítés küszöbén álló soproni követ még mindig azt fejtegette, hogy a városoknak a kormányra és az udvarra van szükségük támaszként. Ez ellen a debreceni és budai követek tiltakoztak a legélesebben. Előbbiek már csak városuk hagyományaiból is könnyen megérthető közfelfogásuk miatt; utóbbiak álláspontját a budai városvezetés magyar vagy magyarosodó értelmiségiekkel ekkor már erősen telített volta teszi érthetővé.

A városi bérmunkások

Így határozott különbség volt a városi – elsősorban nagyvárosi és főleg pest-budai s a mezővárosi és falusi céhek legényei és viszonyaik között.

A zsidók

Ezzel a tőkével a nagybirtokos arisztokrácia szolgálatában – részben az által bátorítva és élvezve a főnemes szolgáló népének kijáró kedvezményeket – megkezdték a nagybirtok terményeinek felvásárlását vagy legalább bizományba vételét s forgalmazását az örökös tartományokban és még távolabbi piacokon is. Ebben – számos adat tanúsága szerint – egyeseket részben családi alapon továbbra is fennmaradt, sőt házasságok által még tovább erősített (Budán, Pozsonyon, Bécsen, Prágán át olykor egészen Amszterdamig, Európa akkor még egyik legjelentősebb tőkepiacáig is elnyúló) kapcsolataik is segítettek.

Gergely András

A rendeleti kormányzás kezdetei Magyarországon

„Az egész világ meg van bolondulva” (totus mundus stultisat) – mondta Ferenc Budán tett 1829. évi látogatásakor,[66] és elégülten utalt arra a politikai szilárdságra, melynek, ezzel ellentétben, a magyar nemesség az abszolutizmus védőszárnyai alatt örvendezhet.

Az igazságügyi és a közjogi bizottság munkálatai

A nemességgel szemben álló, főleg német polgárok álláspontját a – később ugyancsak megnemesített és nevét is megmagyarosító – soproni követ fejtette ki. A király és a kormány védelme kell a polgárnak – úgymond. Jellemző azonban, hogy ezzel éppen a budai és a debreceni követek nem értettek egyet.

Az érdemben tárgyalt kérdések közül kiemelendő, hogy a sajtószabadsággal foglalkozó és elfogadott referátum nem tagadta a cenzúra jogosultságát. Csupán az apparátus szervezetének és működésének pontosabb körülhatárolását javasolta, azzal az igénnyel, hogy a cenzorság ne maradjon a katolikusok monopóliuma. A megyék rendezését illetően a javasolt szabalyozás ugyancsak főleg gyakorlatias volt. Az igazgatás jobb megszervezését és az ügyek elintézésében a jogszerűség növelését hangsúlyozta, s – az udvar a megyékkel szemben tanúsított korábbi politikájának érthető reakciójaként – a megyék csorbítatlan hatáskörének fenntartása mellett szállt síkra, sőt javasolta, hogy a megyék jogosíttassanak a törvénytelennek talált királyi rendeletek félretételére, és ilyenekkel szemben a helytartótanács útján felirattal fordulhassanak az udvarhoz. A javaslat ugyancsak az elmúlt évek tapasztalatain okulva, gondosan s minden vita nélkül tisztázza a főispán hatáskörét a közgyűlés összehívásában, a tisztújítási jelölésben és az elnöklésben. Sürgető társadalmi igényt fejezett ki az a javaslat, mely egyes megyei szakszolgálatok: így a számvevői, adóbehajtói, csendbiztosi állások esetén lehetővé kívánta tenni nem nemesek alkalmazását is, az orvos esetében (e pályán kevés lévén a nemesember) a kénytelenség már amúgy is megbontotta az elveket.

A városok vonatkozásában – mint már az első lépések után is látható volt – nehezebben ment az egységes reform kidolgozása. A javaslat a városoknak a helytartótanács és a megyei főispán alá rendelését ajánlotta. Egyetértett azzal, hogy az országgyűlésen minden városi követ (összesen 48) szavazata külön számítson. Ennek fejében viszont azt kívánta, hogy a követet ne a magisztrátus, hanem legalábbis a külső tanács, a választott község delegálja, a tisztújításban pedig éppenséggel az egész város vegyen részt. Ugyanakkor a nemeseknek a várossal szembeni kötelezettségeit, mint az a jogi bizottság munkálataiból kiviláglik, tovább csökkentették. A városi követek persze tiltakoztak: részint a főispán ellen (ami még érthető is lenne), részint az ellen, hogy a tisztújításba az egész lakosságot bevonják (ami viszont a patrícius polgárság hatalomféltésének bizonyítéka), de nem találták elégségesnek a városoknak juttatott 48 országgyűlési szavazatot sem. Az albizottság azonban az eredeti javaslatot fogadta el és terjesztette tovább.

Nem kisebb jelentőségű kérdést érintett az országgyűlés munkájának szabályozásával foglalkozó javaslat. Elsősorban olyan ügyrendi szabályzat volt ez, mely a tárgyalások vitelében az apró részletkérdéseket is szabályozva, az eddig szabályozatlanul maradt kérdések révén az országgyűlési munka irányításába túlsúllyal beavatkozni képes kormánybefolyás korlátozására irányult. A tervezet mindenekelőtt az uralkodó személyes elnöklését kívánta. Ez ugyanis eleve kizárta volna azt, hogy az országgyűlési javaslatok felett az udvari hatóságok hosszadalmas, és ennek kapcsán az ellenzéki álláspontot valamilyen ponton előbb-utóbb meghiúsító tárgyalásokba kezdhessenek. Az országgyűlés székhelyéül – az 1791. évi javaslattól eltérően – nem Budát, hanem Pestet kívánták.

A magyar liberalizmus kialakulása

De volt egy másik – jóval reálisabb – veszély is: a liberális tábor legnagyobb erejű csoportjának, a saját jobbágyságával kizsákmányolóként szemben álló árutermelő birtokos nemességnek e viszony megváltoztatásáért egy harmadik erőtényező, a birodalmi abszolutizmus ellen kellett harcot folytatnia a politika bécsi, budai, pozsonyi és megyei fórumain, valamint az eszmei harc még leszűkítettebb színterein. Ez a több irányú ellentét, amely nem zárta ki annak lehetőségét sem, hogy az udvar a terhek némi könnyítése árán a jobbágyságot megnyeri, s osztályharcát manipulálva az elszigetelődött haladó mozgalmat elfojtja, arra késztette a reformpolitika kialakítóit, hogy harcába bevonja, törekvéseinek megnyerje még a velük feudális osztályharcban állókat is.

Kormányzat és konzervativizmus

Napvilágra került az is, hogy a legfőbb kormányszékek, a bécsi udvari kancellária és a budai helytartótanács, képtelenek az együttműködésre. „A machina ügyetlen formája minden nap szembe tűn, midőn p. o. a kancellária verest, a helytartótanács kéket parancsol és a vice-ispány nem tesz semmit.”[67] Ennek oka abban rejlett, hogy tisztázatlan lévén hatáskörük, legfőbb vezetőik személyes ellentéte megbéníthatta az adminisztráció menetét. A magyarországi arisztokrácia és a helytartótanács élén álló József nádor ellenszenvvel kísérte a kisnemesi származású, de immár magas közjogi funkciójú, utóbb grófi rangú uralkodói kegyenc, Reviczky Ádám működését, és mindent elkövetett hatáskörének korlátozása érdekében.

Az országgyűlés utolsó szakasza és törvényalkotása

Intézkedtek a kisebb összegű adósságok rövid úton történő végrehajtásáról, néhány, a törvényhozás által meghatározott irányban építendő vasútvonal kedvezményeiről, a Buda és Pest közötti állandó híd építéséről, megkísérelték ipariskolák és egy pesti műegyetem alapítását, a Ludovika Akadémia működésének elindítását, megszavazták az adót. A visszautasított javaslatok tucatjai roppant elkeseredést szültek. A hosszú országgyűlés nem a hagyományos, ünnepélyes és békés hangulattal ért véget, hanem a szólásszabadság védelméhez készített és a főrendek által annyiszor visszautasított felirattervezet tizenhetedik alsótáblai üzenetével, amely „a nemzet és egész Európa előtt” ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy a kormány erre vonatkozó ítéletei „törvénytelenek, önkényből eredők és egyedül az erőszak szüleményei”.

Az országgyűlés magyar és latin nyelven hozott törvényei (kétes esetekben immár a magyar nyelvű szöveg volt az irányadó) elsősorban az úrbéri szolgáltatásokról intézkedtek. Meghatározták az egy egész telekhez tartozó illetőséget, amely egy magyar holdnyi beltelekből, továbbá megyénként változóan 16–40 „osztályozott” (a föld minőségétől függően 1100, 1200 vagy 1300 négyszögöles) hold szántóból, 5–12 „kaszáló” (amennyit egy kaszás egy nap alatt levág, körülbelül 800–1200 négyszögöl) rétből és a közös legelőből állott. Utóbbiból elkülönítése esetén egy egész telekre a helyi körülményektől függően 4–22 holdat kellett számítani. A legelő elkülönözését (a földesúri és a községi legelő szétválasztását) és tagosítását (kinek-kinek illetősége kihasítását) a földesúr vagy a jobbágyok többsége kérhette, ami szabad egyezés vagy úrbéri per útján mehetett végbe. (A közlegelő használata megillette a házas zselléreket is, ezért tagosítása esetén nyolc házas zsellérnek járt egy egész telki illetőség, vagyis egy zsellér számára 0,5–2,75 hold.) A telki haszonvételek közé tartozott még a faizás (tűzi- és épületfagyűjtés) joga, a bormérés (ha a községben szőlőhegy volt, Szent Mihály napjától – szeptember 29. – Szent György napjáig – április 24. –, ha nem volt, akkor karácsonyig); a terményeivel való szabad kereskedés, a borkereskedés, illetve a pálinkafőzés és a boltnyitás lehetősége (utóbbiak bizonyos illeték ellenében). A jobbágyok által végzett irtásokat, amelyek nem tartoztak a szorosan vett telkiállományba – a jobbágyság által használt föld tekintélyes része volt ilyen jellegű –, úrbéri per útján, a befektetett munka és a költségek megtérítésével visszaválthatta az uraság, kivéve, ha az irtásföld saját élelmezésük biztosítását szolgálta.

Egységesen rögzítették a földesúri tartozásokat is. Könnyítés volt a korábbi helyzethez képest, hogy a kilenced behajtására csak három nap állott a földesúr rendelkezésére. Megváltását is lehetővé tették „egy vagy több esztendőkre”. Az „ugar” termését és a másodtermést – amelynek jelentősége a nyomásos gazdálkodás bomlásával, a kapásnövények terjedésével egyre nőtt – dézsmamentessé tették. Eltörölték a méhrajok, bárányok stb. dézsmáját, a földesurat illető kisebb „ajándékokat”, csökkentették az úgynevezett hosszúfuvart. A robot törvényes mennyisége változatlan maradt, s csak abban az esetben volt megváltható, ha a földesúr bérbe adta jobbágyai robotmunkaerejét. A résztelkek terhe arányosan kisebb volt, egynegyednél kisebb telkek kialakítását azonban nem engedték meg. Lehetővé tették a telki haszonvétel szabad adásvételét; megszerezhető volt minden „országlakos”, tehát a nem nemesek számára is.

A község beligazgatását illetően a jobbágyok – a helyi szokásoktól függően a lakosok összessége vagy az ingatlantulajdonosok – bírót a földesúr által ajánlott három jelölt közül választhattak, jegyzőt pedig szabadon fogadhattak. A jobbágy „perlekedési tehetséget” kapott, vagyis immár saját személyében is lehetett felperes, szerzett vagyonáról szabadon végrendelkezhetett; továbbra is első fokon az úriszék joghatósága alá tartozott ugyan, de a földesúr vagy tisztje nem lehetett az úriszék tagja akkor, ha maga állt perben jobbágyaival. Korlátozták a földesúr büntető jogkörét, a társadalmi szerkezet bomlásának világos jeleként külön is kitérve a „nemes jobbágyok” és „nemes cselédek” esetében követendő eljárásra.

E törvények által meghatározott viszonyok között élte életét a magyarországi jobbágyság utolsó nemzedéke. Az úrbéri viszonyok felszámolásakor, 1848 után pedig e törvényeket vették alapul a jobbágyi és zselléri illetőségek kihasítására.

Az 1832–1836. évi országgyűlés további törvényei egyes részletkérdésekben intézkedtek. A hiteltörvény pótlékaként törvény mondta ki, hogy bírói elmarasztalás után (éppen ennek elérésére viszont az adott jogviszonyok között kevés remény volt) a hitelezőt nem haszonvétellel, hanem készpénzzel kell kielégíteni, s ennek érdekében rövid úton árverést kell foganatosítani. Vásárok idejére ”vásári bíróságokat” szerveztek, amelyek vitás kereskedelmi ügyletekben rövid úton ítélhettek. Hatvan forint értékhatár alatti polgári perekben az angol békebíróságok mintájára ingyenes szóbeli eljárást vezettek be. (Természetesen nemesnek és nem nemesnek itt is más fóruma volt.)

A törvényhozás által kijelölt irányokban épülő vasutakra és csatornákra az adómentességet és a kisajátítás biztosítását iktatták törvénybe. A Buda és Pest közötti, részvénytársaság által építendő állandó hídra pedig az előbbi kedvezmények mellett kimondták, hogy „egyedül ezen esetben és minden innen vonható következések nélkül … hídvámot kivétel nélkül mindenki fizetni tartozik”.

A birodalom és kormánya I. Ferenc után

József nádor, a Budán székelő helytartótanács elnöke még a „magyar ügyekben” sem hallathatta szavát Bécsben. Sokszor csak utólag közölték vele azokat a döntéseket, amelyeket neki kellett végrehajtania.

Az ifjak pere

Rögtön az országgyűlés bezárása után, 1836 májusában katonai segédlettel szállították a budai katonai börtönbe Lovassy Lászlót és társait. Ellenük felségsértés címén emeltek vádat. Ezért az eljárást titkossá nyilvánították, és amikor nem akadt védőügyvéd, aki a titkossági esküt letegye, hivatalból rendeltek ki védőket. A vád azokra a – valószínűleg megtörtént – tényekre alapozódott, hogy a vádlottak a Társalkodási Egylet tagjai voltak, lengyel menekülteket láttak vendégül, lázító beszédeket tartottak, izgató leveleket fogalmaztak. A vádat a lefogottakon kívüli személyekre – bármennyire törekedett is erre a kormány – nem sikerült kiterjeszteni. Többen azonban éppen hogy csak elkerülték a letartóztatást.

A törvénytelen eljárás ellen a megyék egész sora tiltakozott. A tiltakozásokat országossá tették a Törvényhatósági Tudósítások ismertetései. Hasztalan követelték a vádlottak és a fővádlott Lovassy László atyja a törvényes eljárást (utóbbi beadványait Kossuth fogalmazta), még a tanúk megfélemlítésében, a tendenciózus beállításban is a jakobinusok perének eljárását követték. A fővádlottat, Lovassy Lászlót, az országgyűlési ifjak zseniális tehetségű vezetőjét, az ellenzéki mozgalom egyik legnagyobb ígéretét tízévi börtönre ítélték. Vádlott-társai csaknem véletlenül kerültek perbe. Lovassy Ferencet, László unokatestvérét szabadon engedték, Tormássy Jánost másfél évi börtönre ítélték, melyet Budán tölthetett el.

A Törvényhatósági Tudósítások

1837. május 5-én katonai segédlettel letartóztatták a budai hegyekben pihenő Kossuth Lajost, s ellene röviddel később hűtlenség címén emelt vádat a királyi jogügyi igazgató.

Az új évtized küszöbén

A testileg megtört, vakság felé közeledő Wesselényi úgy érezte, hogy kudarcokkal-sebekkel teli útja az új körülmények között nem folytatható. „A nyilvános közpálya be van előttünk zárva” – írja sorstársának, Kossuthnak.[68] A budai börtönéből kilépő fogoly azonban nem tört meg. „Erejében, elméjében a régi maradott.”[69]

Arató Endre

A személyes érintkezés

Személyes kapcsolatok főként a kultúra, s azon belül is a tudomány és az irodalom területén szövődtek. Pest-budai munkássága alapozta meg Matija Petar Katančić intenzív magyar kapcsolatait. Horvát nemzeti és hungarus gondolatairól másutt szólunk. A ferencesek budai rendházában tanult, s eközben látogatta az egyetemet is. A kor ízlésének megfelelő esztétikai elveket pesti tanáraitól sajátította el. Az egyetem elvégzése után Eszéken, majd Zágrábban volt tanár, de ekkor is ápolta korábbi kapcsolatait. Később, a !19. század első évtizedeiben már csendes visszavonultságban élt Budán; horvátságát nem feledte, de tudományos és szépirodalmi tevékenysége 1825-ben bekövetkezett haláláig egybekapcsolta őt a magyar kulturális élettel is.

Szlovák viszonylatban a század elején Széchényi Ferenc gróf és Juraj Ribay szlovák evangélikus lelkész, nyelvtudós együttműködése azt példázza, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának összegyűjtésében a szlovák értelmiség is részt vett, mintegy jelképeként nemcsak az ország soknemzetiségű jellegének, hanem a közös haza emlékeinek feltárása érdekében kifejtett együttes erőfeszítéseknek is.

A legsokrétűbbek Juraj Palkovič magyar kapcsolatai voltak. Soproni és jénai tanulmányai idején kötött barátságot Kis Jánossal, a későbbi evangélikus szuperintendenssel, költővel, a Kisfaludy Társaság tagjával. Ez a barátság kipróbált, hosszú időre megpecsételt együttműködés volt, és jelképezte a két nép egymásrautaltságát is. A szlovák író és tudós egyébként hosszabb-rövidebb ideig dolgozott magyar nyelvterületen, ez tovább mélyítette és szélesítette magyar kapcsolatait. Csabrendeken ismerkedett meg Kisfaludy Sándorral, gyakran részt vett a tiszteletére rendezett találkozókon, s így módja volt betekinteni a magyar literatúra problémáiba, érintkezni magyar irodalmi körökkel. Kétéves csabrendeki tartózkodása idején írta Palkovič Honismeret (Vlastivěda) című verses földrajzkönyvét, amelyben a szlovák ifjúságnak az egész Magyarországot bemutatta, jelezve, hogy a szlovák nemzeti mozgalom Magyarországot közös hazának tekintette. Később, már mint a pozsonyi líceum tanára, levelezésben állt Széchényi Ferenccel, és mint befolyásos, nagy mecénásnak a segítségét kérte a líceum cseh-szlovák tanszéke számára, valamint tervbe vett lapja engedélyezésének kieszközlésére.

Számottevő ismeretsége volt a közel harminc esztendeig (1819–1845) Pesten, a magyar kulturális élet központjában lelkészkedő Kollárnak. Tudományos-egyházi kapcsolatait áttekintve látható, hogy szlovák népköltési gyűjteményének több magyar forrása is volt, így Jankovich Miklós gyűjteménye is. Jankovichcsal Schedius Lajos hozta össze Kollárt, s bár őt a nemzeti kérdésben mindkettőjüktől súlyos ellentétek választották el, az együttműködés mégis létrejött, kapcsolata Jankovichcsal barátsággá mélyült. Bizonyos fokig hasonló viszonyban volt a népköltészet iránt nagy érdeklődést mutató Székács Józseffel, akivel pedig mint a pesti magyar evangélikus egyházközség papjával (1836–1842) a nemzeti kérdésben éles ellentétben állott. Hivatali kapcsolatuk mégis szívélyes volt, s Székács nemegyszer segítséget nyújtott Kollárnak. A pesti szlovák pap népdalgyűjtése során a történetíró aulikus Mailáth János gróffal és Mednyánszky Alajos báróval tudományos kapcsolatot épített ki. Az utóbbi anyagot is adott kiadványához. Gyakran meglátogatta Kollárt Toldy Ferenc is.

A Mailáth Jánossal kialakult együttműködés már Kollár más irányú kapcsolatait jelzi. A szlovák mozgalom vezető alakját ugyanis nézetazonosság fűzte a nemzetiségi kérdésben türelmes, a Kossuth vezette liberális ellenzékkel hozzá hasonlóan harcban álló konzervatív arisztokráciához. Tagjai közül többen támogatták Kollárt egyházi küzdelmeiben, az önálló pesti szlovák egyházközség kiépítésében. A szlovák eklézsia jó ellensúlynak bizonyult ugyanis a liberális mozgalomhoz húzó magyar evangélikus egyházközséggel szemben. Az aulikusok – eltérően a magyar ellenzék felfogásától – Kollár cseh nyelvi orientációját támogatták, szemben a Stúr által kodifikált modern szlovák irodalmi nyelvvel. E magatartás ausztriai orientációjukból természetesen következett, s nyilvánvalóan példázza, hogy a nemzeti türelmesség egybekapcsolódott a konzervativizmussal.

Az ellenzékkel folytatott harc közössége magyarázza Széchenyi István és Kollár találkozását, melyet Mailáth János közvetített. A szlovák mozgalom vezetői jogaik érvényesítése érdekében igyekeztek érintkezésbe kerülni a nagy magyar, s a nemzetiségi kérdésben türelmes politikussal. Ebben a Pesten élő Kollárnak fontos szerep jutott. A pesti szlovák pap kétszer is találkozott Széchenyivel.

A kiváló szlovák etnográfus Ján Čaplovič egész munkássága a magyar–szlovák együttműködést példázza. Joggal vallja magáénak napjainkban mindkét néprajztudomány: a szlovák és a magyar. S hogy a nemzeti mozgalmak időszakában született, e tipikusan nemzeti diszciplina Čaplovičot mindkét részről egyaránt számon tartja, maga is sokatmondóan tükrözi a kapcsolatokat. Színvonalas elméleti és gyakorlati etnográfiai munkásságot folytatott, ő készítette el a szlovák népről az első néprajzi monográfiát. Szlovák tudatát az is meggyőzően bizonyítja, hogy tevékenyen részt vett abban a politikai nyelvharcban (a következő fejezetben szólunk róla), amely a szlovák nemzet egyenjogúságáért folyt. Ugyanakkor etnográfiai munkássága kiterjedt az egész Magyar Királyságra: Horvátországra és Szlavóniára is. A nemesi származású Čaplovič (egyike volt azon keveseknek, akik támogatták a szlovák mozgalmat) jól össze tudta tehát egyeztetni a magyarországi hazafiságot a szlovák nemzeti tudattal. Magyarország népeinek – vallotta – becsülniük, szeretniük kell egymást, s nemegyszer hívta fel őket: legyenek jóban-rosszban egyaránt jó barátok, s harcoljanak közös hazájuk javáért.

Színesek voltak a magyar–szerb személyi kapcsolatok is, amelyeknek középpontjában a magyarul és szerbül egyaránt verselő kétnyelvű költő, Vitkovics Mihály állt. Különösen alkalmas volt ő a közvetítő szerepre, hisz azoknak a magyarországi szerbeknek a köréből került ki, akik úgy fordultak érdeklődéssel a magyar nemzeti mozgalom és kultúra felé, hogy szerbségüket sem adták fel. Ezek a szerbek a magyar nyelvterületen, főképpen a Duna menti városokban mint kereskedők éltek, s gazdasági érdekeik összekapcsolták őket Magyarországgal. A kétnyelvűség is ebből a magatartásból, helyzetből adódott. Vitkovics a magyar nemzetről mint a „mi nemzetünkről” és a nyelvről mint a „mi nemzeti nyelvünkről” beszélt. Ugyanakkor ezt a magyar patriotizmust összekapcsolta a szerb nemzeti gondolattal, tehát a kettő szintézisét vallotta. Híve volt a Karadžić kodifikálta népnyelvi szerb normának, szerb történetet is írt, amelyben az 1804–1813. évi felkelésnek állított emléket.

Kortársaihoz képest Vitkovics nem volt kimagasló alakja sem a magyar, sem pedig a szerb irodalomnak, de sajátos életkörülményei következtében, amelyek a szerb és a magyar életformát ötvözték össze, beépült mind a szerb, mind pedig a magyar irodalomba. A mindkét literatúra belső törvényszerűségeiből fakadó párhuzamok kitűnően észlelhetők tevékenységében, hisz Vitkovics mindkettő sűrűjében élt. Magáénak vallotta őt a magyar irodalom: Berzsenyi is írt hozzá ódát; ortodox rítusú temetésén friss sírhantját Vörösmartyal az élen magyar írók állták körül, és a türelmetlen Horvát István írt róla nekrológot. A szerb irodalom sem kevésbé tekinti őt szorgalmas munkásának, s joggal, hisz erről az egykorú szerb lapokban megjelent írásai is tanúskodnak.

Vitkovics számos népies műdalt írt, ezek formailag és tartalmilag egybeolvasztottak a két irodalom hagyományait. Sok szerb dalt ültetett át szabadon magyarra, s sokat tett a szerb népköltészet megismertetéséért, amelynek – majd látni fogjuk – az egykorú magyar irodalomban nagy visszhangja támadt. Kölcseyt nyersfordításokkal is segítette. Vitkovics közvetítette barátja, Mušicki és Kazinczy együttműködését, amelynek jelentőségéről a jakobinusok felfogasa kapcsán már szóltunk. 1811 decembere végén írta Vitkovics Kazinczynak: „Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb Pap Papjaink között. Beszéll, ír Szlavoniai, Rátz, Orosz, Görög, Magyar, Frantzia, Német, Deák, sőt Zsidó nyelveken. És mind ezek teszik azt, hogy keresztet [érdemrendet, kitüntetést – A. E.] nem kaphat. Ezt ne tsudáld, mivel ezen derékségei mellett hizelkedni, tsuszni mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férfi, hogy az Egyveleg Irasaibul egy példányt küldgyek számára?”[70] Ezek után vette fel Kazinczy Musickival a kapcsolatot. Musicki egyébként Pesten járt egyetemre, esztétikaprofesszora Schedius Lajos volt.

Vitkovicshoz hasonlíthatjuk Jovan Pačić magyarországi szerb költőt, aki bár nála lényegesen kisebb szerepet játszott, s irodalmi működése sem volt jelentékeny, mégis mint a kor egy típusának megszemélyesítője említésre méltó. Pačić nemcsak szerbül, hanem magyarul is verselt, s voltak magyar tárgyú költeményei is. E kétnyelvűségről Pačić Vitkovicshoz írt magyar versében így énekelt:

Két nyelvvel szólt belőle Istenség
Danolt hazank törvényes nyelvével
Szerb hangokkal nemes érzését.[71]

Őt azonban a szerb irodalomtörténet már nem tartja számon.

E sorban említhetjük a század második felének kiváló szerb realista regényíróját, Jakov Ignjatovićot, aki 1848 elején, még a szabadságharc előtt – amelyben egyébként a szerb író a forradalom oldalán vett részt – találkozott Petőfi. E rövid személyes érintkezésről emlékirataiban számolt be. Lisznyai Kálmán, a költő barátja mutatta be őt mint szerbet Petőfinek, aki nem bocsátkozott vele beszélgetésbe, s nem zavartatta magát a politikai kérdésekről folytatott vitájában. S bár Ignjatović elismerően nyilatkozott Petőfi forradalmiságáról, mégis kifejtette, hogy a nagy költő nem tett rá jó benyomást.

A magyar–szerb együttműködés széles alapokon nyugvó bázisa volt az 1888-ban létrehozott Tökölyanum, amelynek alapítványát Tököly Száva adományozta. Ez az intézmény a Pesten tanuló szerb főiskolások tanulmányait segítette. A szerb diákok – tudjuk – Ausztria és Németország főiskoláin kívül nem utolsósorban a pesti egyetemen és a szegedi, pozsonyi akadémiákon tanultak – sőt a debreceni református kollégiumban is, ahol pravoszlávok lévén, jobban érezték magukat, mint a katolikus intézményekben. Nem véletlen tehát, hogy a Tökölyanum megalapítása előtt két és fél évtizeddel Tököly Száva meglátogatta a debreceni kollégiumot. Hogy az ott tapasztaltak ösztönözték-e őt alapítványa megtételére, arról nincs tudomásunk, de hogy a látogatás mély nyomokat hagyott benne, az vitathatatlan.

A század eleji élénk magyar–román együttműködés a két nemzeti mozgalom jelentős képviselőinek személyes kapcsolatain alapult. Virág Benedekről, Széchényi Ferencről, Kovachich Márton Györgyről, valamint az erdélyi román triászról, a latin iskola megalapítóiról van elsősorban szó. Az együttmunkálkodás alapja az volt, hogy Petru Maior, Samuil Micu-Clain és Gheorghe Sincai a budai Egyetemi Nyomdában mint cenzorok működtek. A pesti tartózkodás és az Egyetemi Nyomdában végzett munka a magyarsággal s annak kulturális képviselőivel való szorosabb érintkezéssel járt. A legsokoldalúbb és a legintenzívebb kapcsolat Virág Benedekkel jött létre. A magyar író kapcsolatban állt Micu-Clainnal is, akinek kéziratban maradt szótára készítésében is közreműködött.

A harmadik jelentős román tudósnak, Sincainak is voltak magyar kapcsolatai. Ő Kovachich Márton György historikus könyvtárában kapott egy időre alkalmazást. Sincai személyesen ismerte Széchényi Ferencet, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítóját, és már nem sokkal a múzeum megalapítása után, anyaggyűjtő munkát is végzett ott román történeti műve számára. Sincai e kutatásaihoz Széchényi Ferenctől, s több más magyar nemestől, anyagi támogatást is kapott. A segítségért hálás volt: Széchényi Ferenc tiszteletére román verset írt. Sincai kapcsolatban állt Schedius Lajossal, a pesti egyetem tanárával is, aki ismerte Sincai művének kéziratát, és aki tudományos kérdésekben tanácsokkal is ellátta román kollégáját.

Nemcsak a hazai románok és magyarok között voltak kapcsolatok. Constantin Golescu, a havaselvi felvilágosult reformer nemes, aki sokat utazott külföldön, megfordult Magyarországon is. 1826-ban Pesten járt, ahol több művelődési intézményt tekintett meg.

E személyes kapcsolatok nagy többsége a fővároshoz, Pest-Budához fűződött Ez a fejlődő soknemzetiségű város ugyanis a magyaron kívül a nem magyar nemzeti mozgalmaknak is egyik jelentékeny központja volt és nemcsak az ellentétek, hanem az együttműködés területe is.

Pest-Budától távol, a soknemzetiségű Erdély is természetes háttere volt az együttműködésnek.

Az irodalmi-művelődési visszhang, a fordítások

A pest-budai együttélés és érintkezés következménye volt, hogy Martin Hamuljak és pesti körének 1835-ben induló vállalkozása, a Zora mintaképének vallotta a magyar Aurórát, amelynek nevét is átvette.

Kapcsolatok a színművészetben

Már utaltunk a soknemzetiségű Pest-Budára mint természetes érintkezési területre s fontos szerepére a magyarok és a nemzetiségek együttműködésében. Az induló szerb színészet a főváros német és magyar színjátszásától kapott ösztönzést és segítséget. A kiindulópont Balog István már említett, 1812-ben előadott drámája volt: Czerni Gyuró vagy Belgrád megvétele a törököktől. Külön figyelemre méltó az előadás időpontja: Balog drámáját a szerb felkelés idején írta, e szabadságharc vezetőjéről, Karadjordjéról. Gyakori volt ebben az időben, hogy színjátékot nem történeti források alapján, hanem egykorú újsághírek, harcokról szóló tudósítások felhasználásával készítettek. Ilyen volt Balog drámája is, amely egyben kifejezésre juttatta a magyar szerző rokonszenvét a szerb nép szabadságharca iránt.

A darab megszületésében része volt annak a törekvésnek is, hogy a nehézségekkel küzdő magyar színtársulat megnyerje magának a viszonylag jómódú pest-budai szerb polgárságot mint közönséget. Az együttműködés tehát kölcsönös volt: a magyar szerző és a társulat erősítette a szerb tudatot, a szerb polgárság pedig anyagilag és erkölcsileg támogatta erőfeszítéseiket.

Ez azonban nem tarthatott sokáig. A kancellária ugyanis, titkos jelentés alapján, már a harmadik előadás előtt betiltotta a darabot. Az udvarnak nem volt ínyére, hogy a szerb felkeléssel egy időben a magyar, de különösen a szerb közönség előtt a szabadságharccal rokonszenvező színművet játszanak. A szerb felkelés ugyanis nagy együttérzést váltott ki a magyarországi szerbek körében.

Az Egyetemi Nyomda a magyarországi nem magyar népek kulturális fejlődéséért

A teljes cikk.

Vörös Károly

Az új program és Széchenyi

Kárhoztatja Széchenyi Kossuth taktikájában a megoldandó problémák rendszertelen, csak a szenvedélyek felkeltését szolgáló felvetését, kiemelve ezzel szemben a tervszerű cselekvés fontosságát. S a kötet utolsó fejezeteiben mintegy programként össze is foglalja e véleménye szerint megoldandó feladatokat: a közteherviselést (s nemcsak a háziadóban), a büntetőtörvény előtti egyenlőséget (ám itt – jellemzően a közrend megingásától való félelemre – a büntetés kiszabásában elutasítja a „puhaszívű ábrándozást”),[72] az általános Védkötelezettséget (sorshúzás alapján), az ősiség megszüntetését (a földbirtokos hiteligénylését megkönnyítendő), közlekedési utak építését (a tőkés vállalkozókat serkentendő 5%-os kamatbiztosítással), egy legalább 50 millió forint alaptőkéjű nemzeti bank alapítását, végül – önkritikát gyakorolva saját korábbi, e szempontból közömbös álláspontja felett – a köznevelés (valójában azonban inkább egyfajta nemzeti közszellem) kifejlesztését. A program sikere – mutat rá Széchenyi – mindenekelőtt a nemzeti erőknek a széttagoló municipális alkotmány mellett oly szükséges, de – véleménye szerint – csak a gazdaság önmozgása által megvalósítható összpontosítását és ennek érdekében Pest-Buda gazdasági központtá való fejlesztését igényli. Követendő morális magatartásként pedig a köznevelés révén önkritikát ajánl saját hibáinkkal szemben és a nemzeti kötelességérzet maximális kifejlesztését.

A társadalmi reform elemei

A törvényjavaslat rendkívül népes képviselőtestületeket alakít: Pest képviselőtestülete 1200, Debrecené 1000, Budáé 700, s még a kicsiny Ruszté is 60 tagból állna; ez a szám tízévenként a lakosság lélekszámának növekedése szerint bővíthető. A szavazás cédulával, titkosan történik: a szavazó valamennyi javasolt személy nevét ráírja a papírra és ezt borítékban magával hozva, bizottság előtt dobja be az urnába.

.A város közigazgatását a képviselő-testületi közgyűlés és az általa választott vezetőség irányítja; az igazságszolgáltatás megmarad a város hatáskörében, de ezt a főbíró elnökletével, a közigazgatástól teljesen elválasztva, 6–12 közbíró látja el, akiket szintén hatévenként választanak újra. Jellemző, hogy zsidót közbírói hivatalra sem engednek megválasztani. A város közrendjét a polgárőrség tartja fenn, melynek 40 éves koráig minden polgár tagja kell legyen: a polgárőrség maga választja tisztjeit, és ha a törvény erre kötelezi, a határokon belül katonai kötelezettsége is van. A városi önkormányzat fölött a főfelügyeletet kizárólag a helytartótanács gyakorolja, melynek bizonyos ügyekben jóváhagyási joga van az e célból fel is terjesztendő városi határozatok fölött, de ha hat hét alatt nem ad rájuk választ, a határozat jóváhagyottnak tekintendő. Ugyanez az eljárás a számadások vizsgálatánál is, csak itt egy év a megjegyzések megtételének határideje.

A törvényjavaslat az ilyen módon demokratizált szervezetű városoknak az országgyűlésen (a megyei szavazatok számának egyidejű megkettőzésével) 32 szavazatot adna, melyből Pest, Debrecen, Szabadka, Szeged, Buda és Pozsony 2–2 szavazattal rendelkeznék, további tíz város egy-egy követet küld, a többi 32 város pedig kerületekbe osztva választ tízet. Zsidó, bányamunkás és bányatiszt követnek sem választható.

A gazdasági reformjavaslatok

Kétségtelen, hogy ebben az irányban az érdemi kezdeményező Széchenyi volt, akit a maga koncepciója szempontjából a háziadó megbuktatása a követválasztásokon éppoly keservesen érintett, mint Kossuthot. Gondolkodására jellemzően azonban az alapelv elbukásával a gyakorlati megvalósításról le még nem mondva, az országgyűlés megnyitása után alig 3 héttel megindított Adó című cikksorozatának augusztus 17-i cikkében, majd annak az év végéig terjedő folytatásaiban Két garas cím alatt a hazai gazdasági élet beindításához szükséges tőke előteremtése érdekében új javaslattal állt elő. Az ország 62 398 500 magyar holdnyi területének minden holdja után fizettessék évi két garas, mely „semmi másra ne szolgáljon, mint Magyarország szellemi és anyagi kifejtésére”; ennek felhasználásáról egyedül az országgyűlés intézkedjék, akár közvetlenül, akár egy választmány révén; az így befolyt összeg kezelésére Pest-Budán hozzanak létre egy országos kincstári hivatalt, mely az összeg felhasználásáról az országgyűlésnek tartozik beszámolni.

Az Ellenzéki Nyilatkozat

Az ellenzéki hajlandóságú pest-budai nemesi értelmiség, hivatalnoki és polgári réteg addigra már két szervezetet is létrehozott – mintegy a maga kaszinóiként –, jellemzően választva ehhez egy típusában is nyitottabb szervezeti formát, a kört.

Arató Endre

A magyarországi románok és a magyar nemzeti mozgalom

Így Murgu a román parasztság oldalára került. Az állam egysége elleni izgatásért és a parasztok fellázításáért azután végül letartóztatták. Mint államfogoly került Budára, ahonnan ő is csak 1848 tavaszán szabadult.

A magyar–szerb viszony lassú éleződése

A Pesten megjelenő Szerb Nemzeti Újságot (Serbske narodne novine) a szerb polgárságnak az az Ausztriával szemben álló csoportja támogatta, amely a magyarlakta megyék különböző városaiban, elsősorban a szabad királyi városokban (Buda, Pest, Komárom, Győr) szétszórtan élt, s amelynek érdekei bizonyos fokig összefonódtak a magyar nemzeti mozgalommal, a középnemesség és a magyarországi polgárság érdekével. E szerb polgárság állásfoglalása tükröződött abban, hogy a Szerb Nemzeti Újság gyakran támadta a kormányt, ami a cenzúra fokozottabb szigorítását vonta maga után. A szerb polgárság Ausztriával szemben álló csoportja 1848–1849-ben is a magyar szabadságharcot támogatta, de a szerb mozgalom egészéhez képest csak igen kis erőt képviselt.

Vörös Károly

A nyelvújítás és a művelődés polgáriasodása

A pest-budai irodalmi központ kialakításának gondolatát az 1790-es években vetette fel Kármán József, korai halálával azonban nemcsak Uránia címen kiadott szépirodalmi folyóirata szűnt meg, hanem a központ kiépítésének megvalósulása is évtizedekkel eltolódott.

A magyar színjátszás pest-budai kezdetei és vidéki évtizedei

A teljes cikk.

A magyar színjátszás kiteljesedése

1831-ben Nagyszombat, a harmincas évek elején Pécs, 1834-ben Temesvár, 1842-ben Sopron, a negyvenes évek közepén Lőcse színháza készül el; 1844-ben Budán már nyári színkör épül, és 1848-ra fejeződik be Szatmárnémeti és Szabadka színházának építése.

A verbunkos zene kibontakozása és az új népies műdal

Haydn 1800-ban a Teremtést vezényli Budán; ugyanakkor, de még 1803-ban, 1811-ben és 1820-ban is Beethoven is felkeresi a magyar fővárost, máskor az ország nyugati peremének néhány fürdőjét, kastélyát. Zenéjének korai kultuszát jellemzően 1835-ben a világon másodszor Pozsonyban adják elő a teljes Missa Solemnist. Rossini, Bellini, Mercadante olasz, Boieldieu, Auber, Meyerbeer francia, Weber német operái külföldi bemutatóik után egy-két évvel már a hazai magyar és német színi és operatársulatok színpadán csendülnek fel. 1840-ben és 1846-ban Liszt Ferencet nemcsak Budán, hanem a Dunántúlon, a Dél-Alföldön és Erdélyben is műértő közönség és lelkes tömegek ünneplik.

A sajtó mint a kultúra szervezője

A világ eseményeiről tájékozódni akaró magyar olvasó ilyen igényét e két magyar lapon kívül ekkor még három német nyelvű hírlap is segített kielégíteni: a több mint fél évszázados múltra visszatekintő Pressburger Zeitung (melyet a kormány a maga félhivatalos mintaújságjának tekintett), az 1784-ben megindult Siebenbürger Zeitung (Erdélyben ekkor magyar hírlap még nem létezett) és az 1800 óta fennálló, de már csak helyi jelentőségű Vereinigte Pester und Ofner Zeitung.

Az oktatásügy intézményei

A hazai művelődés legmagasabb fokú intézménye, a Pázmány Péter által 1635-ben Nagyszombatban alapított, 1777 óta Budán, illetve 1784 óta Pesten működő tudományegyetem, korszakunkban mindvégig az abszolutizmus és a támaszául szolgáló római katolikus egyház erős és szilárd, sőt egyre erősödő befolyása alatt áll. Vagyoni alapját 1793-ban újból kikülönítették az államkincstárból, és 1804-ben az egyetem birtoklását új adománylevéllel is megerősítették. 1795-ben az egyetem megkapta a feloszlatott pálos rend pesti templomát, 1797-ben Budára helyezték az Egyetemi Nyomdát és 1802-ben Körmöcbányán a nyomdának még saját papírmalmot is vásároltak. Az így növekvő vagyonállag kezelése azonban mindvégig a kamarai szervek kezében maradt, ami már önmagában is alkalmas volt arra, hogy az abszolutizmus befolyásának lassan az egyetem belső szervezetében is megérezhető erősödését jelentősen támogassa.

Korszakunk kezdetén a befolyás még csökkenőben volt. Még II. József megszüntette ugyanis az egyetem kormányzatát ténylegesen ellátó – az elnökből, a 4 kar és a főgimnázium a király által kinevezett igazgatóiból és 1 jegyzőből álló – egyetemi királyi tanács működését, s e feladatot a rektorból és a 4 dékánból álló, korábban csak igen korlátozott hatáskörű választott testületre, az egyetem magisztrátusára ruházta. Ez a rendszer 1790 után is megmaradt, sőt ekkor jött létre a kari közgyűlés intézménye, melyben az egyetem összes tanára helyet foglalt, a rektor elnöklete alatt számos, a testület egészét érintő fontos ügy tárgyalására jogosítva. 1806-ban a második Ratio Educationis immár formailag is megszüntette a királyi tanácsot, és ennek korábbi hatáskörét is a magisztrátusra ruházta, melyet a négy kar szenioraival kibővített. Az egyetem élére azonban ugyanakkor, már mint az egyetem közvetlen feje és hatósága, királyi kinevezésű elnök került, közvetlenül az udvar alárendeltségében. Az egyetem autonómiáját már ez nagyban gyengítette, de még tovább korlátozta az az intézkedés, mely 1819-re immár a választott dékánok fölé is újból bürokratákat állított: a királyi kari igazgatókat. Ez a rendszer azután 1848-ig fennállva az egyetem autonómiáját végleg illuzórikussá tette, mindenekfelett pedig biztosítékot nyújtott arra, hogy az egyetem által képviselt művelődési eszmény is az abszolutizmus igényeinek megfelelően fog alakulni.

Az egyetemi irányítás szervezetében megnyilvánuló ilyen tendenciák azután valóban, az egyetem tevékenységének minden vonatkozásában éreztetni kezdték hatásukat. Megrettenve a francia forradalom hatásától, az udvar az akadémiákon és az egyetemen, főleg a kilencvenes években, sorozatos tisztogatási műveleteket hajtott Végre, több tanárt meghurcoltak. Az ürügy mindig azonos volt: egyház- vagy vallásellenes kijelentéseket tettek, forradalmi nézeteket hangoztattak. Megfosztották egyetemi katedrájától Koppi Károlyt, a világtörténelem tanárát és Kreil Antalt, a filozófia professzorát, mert atheista tanokat hirdetett; eljárás folyt Barics Béla, Haliczky András és Schedius Lajos ellen. Tichy György kassai akadémiai tanár ellen az volt a vád, hogy bírálta a cenzúrát, Deling János pécsi akadémiai tanárt azért jelentették fel, mert Kant tanait hirdette. Vizsgálat indult a debreceni és sárospataki kollégium ellen is azzal, hogy a diákok meg nem engedett könyveket olvasnak; a készmárki gimnázium igazgatóját pedig állítólagos katolikus egyházellenes kijelentéseiért állították fegyelmi bizottság elé. 1802-vel visszaállították a legmagasabb fokú római katolikus teológiai képzés céljára a 4 éves tanulmányi idejű hittudományi kart, és számára 8 tanszéket szerveztek. Követve a birodalom más teológiai fakultásain megindult konzervatív reakciót, csakhamar itt is energikusan hozzáláttak a konzervatív teológiai irányzatok visszaállításához. A jogi karon, ahol a tananyagot már az első Ratio Educationis államtudományi ismeretekkel bővítette, nemcsak a tanmenet maradt 1848-ig szigorúan kötött, hanem a tanárok is csak a kormányhatóságilag jóváhagyott, jogfilozófiai megalapozásában a 18. század már elavult természetjogára, a jog gyakorlatában pedig természetszerűen továbbra is a magyar feudális jog elveire épülő tankönyvek alapján voltak kötelesek előadni.

Míg az elsősorban ideológiai vonatkozású tudományokban ilyen módon az egyetem mereven konzervatív álláspontot képviselt, addig a vele szemben támasztott gyakorlati igényekre persze már rugalmasabban volt kénytelen válaszolni. Ez elsősorban az orvoskar vonatkozásában érvényesült, ahol már a II. József által bevezetett tanulmányi rend a 4 éves képzési időben közelebb hozta egymáshoz az orvosdoktori és a sebészmesteri, illetve az ezekre ráépülő szülész- és szemészmesteri képzést, s emellett külön kétéves tanfolyamot hoztak létre falusi felcserek, seborvosok számára is. Ez utóbbi tagolás megmaradt a második Ratio Educationisban 5 évre felemelt orvosdoktori és sebészdoktori képzés mellett is. 1813-ban pedig az új szigorlati rend a külön orvos- és külön sebészdoktori és az alacsonyabb fokú sebészmesteri képzés mellett, az utóbbival azonos szinten hozta létre a fogász-, a szemész- és a szülészmesteri, később a gyógyszerészmesteri képzést is.

A bölcsészkar az első Ratio Educationis értelmében még csupán a többi három kar számára előképzést adó, kötelező 2 éves tanfolyam volt, nemcsak sajátos filozófiai tárgyakkal, hanem a magyar és birodalmi történet, valamint az elméleti matematika, az elsősorban iparra és mezőgazdaságra alkalmazott gyakorlati mennyiségtan, a természetrajz és a kísérleti fizika tanításával együtt. Rendkívüli tárgyakként már kezdettől ide szorult azonban mindazon ismeretek oktatása is, melyek önálló tudományos színvonalú művelését az élet – persze ismét csak az abszolutizmus igényein átszűrt, ezekkel egyeztetett vagy éppen általuk kialakított – követelményei már szükségessé tették, és melyeknek a 2 éves kurzus kötelező tárgyai keretében kibontakozó specializált, tudományos színvonalú oktatása továbbfejlesztésüket jelentette. Így kapott idők folyamán külön tanszéket a történeti segédtudományok művelése, az egyetemes történet, az építészet, a földismeret, a hidrotechnika, a kísérleti fizika, a mechanika, a mezőgazdaságban stb. Ezen a renden a második Ratio Educationis is csak kevéssé változtatott; jellemző módon legfeljebb bizonyos reáliák oktatását csökkentette, de ugyanakkor már heti 1 órában elrendelve (a latin tannyelv változatlan fenntartása mellett) a magyar nyelv tanítását is, és kezdeményezve, illetve továbbfejlesztve a hidromechanika, a hidrotechnika, a térképrajzolás, bizonyos haditechnikai ismeretek, de a szépművészeti és irodalmi ismereteket adó esztétika oktatását is. Egyúttal bármely kar hallgatójának lehetővé tette azt, hogy e tárgyak bármelyikét is hallgassa. E fejlesztés természetesen ugyancsak nem állt ellentétben az abszolutizmus érdekeivel, már csak azért sem, mert itt is kötelező volt az államilag előírt tanmenetek és tankönyvek alkalmazása, jóllehet a nemegyszer igen silányan honorált tanári állások jó része nem is volt mindig betöltve.

Ugyanakkor azonban a második Ratio Edacationis megszüntette az elsősorban az egyetemi és az akadémiai, valamint gimnáziumi tanárok postgraduális utánpótlására szolgáló, az első Ratio Educationis által bevezetett, sőt II. József által a piaristákra kötelezővé is tett úgynevezett repetensi rendszert. Ettől kezdve a királyi gimnáziumok tanári utánpótlása gyakorlatban a római katolikus papi képzettségű személyek monopóliumává lett (bár ellene, mint láttuk, már az 1828–1830. évi munkálatok is tiltakoztak). E szervezetben a bölcsészkarhoz csatolva, de már nem ennek részeként, hanem külön intézményként működött ezenkívül az 1782-ben létesített Institutum Geometricum, a mérnöki intézet, mely elsősorban földmérőket, vízügyi szakembereket képzett, ennek kapcsán mechanikai ismereteket és térképrajzolást is oktatva. Az intézet azonban, melynek 3 éves képzési idejét a második Ratio Educationis 2 évre szállította le, fennállásának 70 évén át végig változatlan tanrendjével és tananyagával a kor növekvő követelményeinek már csak tökéletlenül, egyre kevésbé tudott megfelelni. Az orvoskarhoz csatolva – de ugyancsak nem részeként – hozták létre a II. József által 1782-ben alapított állatorvosi tanszék továbbfejlesztéseként 1799-től a pesti állatgyógyintézetet, korunkon át azonban mindvégig csak elemi előképzettségű személyek, főleg kovácsok 8, majd később 12 hónapos állatgyógyítási kiképzésére.

Az egyetem vonatkozásában az 1812-ig így kialakult újabb szervezet és tanterv a legmagasabb fokú oktatás viszonyait immár a polgári forradalomig megmerevítette. De nem téveszthető szem elől, hogy a felsőfokú képzettség igényét támasztó állásokra – az orvosdoktori pályát kivéve – korszakunkban – de már a 18. század óta is – nem csak az egyetem képesített. A teológia vonatkozásában a felsőfokú oktatás, a lelkészképzés, minden felekezet számára elsősorban saját papnevelő intézményeiben folyt. A lelkészek túlnyomó részét itt képezték. A protestánsoknál az egyetemi rangú teológiai fakultás hiányát külföldi, főleg német protestáns egyetemek látogatása pótolta, bár az abszolutizmus kormányzata ennek maximális szűkítésére törekedett, még arra is készen, hogy Bécsben protestáns teológiát állítson fel (ami még evangélikus vonatkozásban is nehezen ment, reformátusban meg éppenséggel meg is hiúsult). A jogi szakképzés vonatkozásában a joghallgatóknak ugyancsak jóval nagyobb hányada számára az úgynevezett akadémiák adtak végeredményben az egyetemivel azonosan, 2 éves filozófiai előkészítés után 2 éves elméleti oktatást (mely utóbbit a második, az 1806. évi Ratio 3 évre akarta kiterjeszteni, azonban foganat nélkül). E királyi jogakadémiák száma a Magyar Királyságban a feudalizmus utolsó évében 6 volt (Buda, Győr, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Zágráb); ezek mellett 1848-ra 3 kifejezetten katolikus fenntartású úgynevezett líceum is akadémiai ranggal bírt (Eger, Pécs, Temesvár).

A tudományok

Szakszerű matematikai munkát ezen túl legfeljebb egyes amatőr csillagászok részéről tapasztalhatunk; a Gellérthegyen épített egyetemi csillagda azonban szerény eszközeivel is színvonalas megfigyelő munkát végzett.


A Magyar Királyságban Podhradszky csak 1833-ban adja ki Kézai, s 1838-ban a Budai Krónika szövegét.

Arató Endre

A szlovák irodalmi és társadalmi élet kibontakozása

Az ellentétek mellett azonban közeledés, integrációs törekvés is megfigyelhető a két irány között. A nemzetté alakulás szempontjából elkerülhetetlen eme integráció nemcsak nyelvi egységesítésre, hanem a két felekezet egybekapcsolására is törekedett. Ennek az integrációnak volt a híve a Bernolákot követő Martin Hamuljak budai helytartósági tisztviselő és köre. Velük együttműködött Ján Kollár pesti evangélikus lelkész, a szlovák mozgalom egyik vezető alakja, aki viszont a cseh nyelv fenntartása mellett szállt síkra. A két irányzat közötti kiegyenlítésnek, s ebbe a szlovák mozgalom pozsonyi központja is bekapcsolódott, nagy szerep volt az új szlovák irodalmi nyelv megteremtésében.

Figyelembe véve az integrációs kísérletek mellett az ellentéteket is, a Bernolák és Palkovič követői között megindult nyelvharc nem volt olyan éles küzdelem, mint a szerb nyelvharc. Miért járt a szerb és a szlovák fejlődés az irodalmi nyelvért folytatott harcban a többi nemzetiségétől eltérő úton, s ugyanakkor mi határozta meg a szlovák és a szerb nyelvharc közötti különbséget, amely – mint láttuk – a nyelvharc különböző fokú intenzitásában jelentkezett? Míg a horvátoknál a teljesen idegen latin nyelvvel szemben, a nagy eltérést mutató horvát dialektusok helyett, egységes irodalmi nyelv bevezetése állt a nyelvi törekvések középpontjában, a románoknál pedig az ugyancsak teljesen idegen szláv egyházi nyelv helyett a román irodalmi nyelv megteremtése volt a cél, addig a szerbeknél és a szlovákoknál a több évszázadon át használt rokon szláv nyelvnek, a szlaveno-szerbnek és a cseh nyelvnek a nép nyelvével, az anyanyelvvel való helyettesítése jelentette a polgári fejlődés útját. Míg a horvátoknál és a románoknál az idegen nyelv és az anyanyelv hívei között a frontok tisztázottak voltak (az idegen nyelv mellett a konzervatívok, az anyanyelv mellett pedig a nemzeti mozgalom hívei állottak), ez nem volt ilyen egyértelmű a szerbeknél és a szlovákoknál, ahol a hosszú ideig használt és részben érthető szláv nyelvekhez való ragaszkodás nem jelentette egyben a nemzeti mozgalommal szembeni állásfoglalást is. így a horvátoknál és a románoknál – a szerb és a szlovák fejlődéstől eltérően – az idegen nyelv és az anyanyelv küzdelmeiben a nemzeti mozgalom léte dőlt el, a szlovákok és a szerbek esetében pedig az ismertetett nyelvharc a nemzeti mozgalomban, a nemzeti mozgalom két szárnya között folyt. (Persze ez nem jelenti azt, hogy a szerbek és a szlovákok ne harcoltak volna az idegen nyelv térhódítása, így a magyarosítás ellen. E harc, különösen a szlovákok részéről, a század következő évtizedeiben öltött nagy méreteket.)

E nyelvharc a nemzetiségi mozgalom bizonyos differenciálódását is feltételezte, amely a fejlettebb szerb mozgalomban jobban előrehaladt, mint a szlovákban. Ez magyarázza a szlovákkal szemben a szerb nyelvharc élességét. A szlovák nyelvharc – melynek egy kis előjátéka már Bernolák és Palkovič követői között lefolyt – csak a negyvenes években vált a szerbhez hasonló kemény küzdelemmé, akkor, amikor a szlovák polgárság, a szlovák nemzeti mozgalom fejlődésével létrejöttek e harc gazdasági és társadalmi előfeltételei. A század eleji szlovák nyelvharc, éppen a fejletlenség következményeképpen, az anyanyelvért folytatott küzdelemben – a szerb és a későbbi szlovák nyelvharctól eltérően – nem kapcsolódott össze más, kifejezetten polgári követelésekkel. És bár tükröződtek benne a polgári fejlődés problémái, sokkal inkább a kultúra területén, a nyelvtudomány, az irodalom szférájában, a politikai és a gazdasági élet területétől távolabb játszódott le, mint a szerb vagy a későbbi 4szlovák nyelvharc.

A negyvenes évekre tehát a szlovák mozgalom is differenciálódott: Ľudovít Štúr vezetésével kialakult a baloldali, a liberális szárny, szemben a Ján Kollár vezette jobboldallal. A baloldal első fontos lépése a nép nyelvének irodalmi szintre emelése volt. 1843-ban indultak meg az előkészületek, s a szlovák mozgalom vezetői teljes egyetértéssel megállapodtak abban, hogy „népünkhöz szólni nemcsak a mindennapi, hanem az élet magasabb szintjén, a közéletben, a mi nyelvjárásunkon, a mi kedves szlovák nyelvünkön”[73] lehet. E gondolatot a fiatal szlovák értelmiség nagy lelkesedéssel tette magáévá, és az 1844 augusztusában alapított szlovák művelődési egyesület, a Tatrín, a szlovák nyelvet hivatalos nyelvéül fogadta el.

A szlovák haladó értelmiség ilyen, a polgári fejlődés szempontjából nélkülözhetetlen egységes irodalmi nyelv kialakítására tett erőfeszítései kifejezték azt is, hogy a mozgalomban a szlovák nép, a szlovák jobbágyság is szerepet kapott, érdekeit figyelembe vették, s a feudalizmus elleni harc a szlovák nemzeti mozgalom fontos részét alkotja. A haladó szlovák polgári értelmiség egykorú megnyilatkozásai arról számolnak be, hogy a mozgalom vezetői tudatosan törekedtek a szlovák nép megnyerésére. Erősen és általánosan hatni a népre Štúr szerint csak anyanyelven lehet. Így kapcsolódott össze a szlovák irodalmi nyelv követelése a mozgalom bázisának kiszélesítésével és a feudalizmus elleni küzdelemmel.

A szlovák mozgalom jobbszárnya, Kollárral az élen, szembefordult Štúrék új politikájával, amely a szlovák parasztságot állította előtérbe. Kollárék ugyanis nem a népre, hanem a szláv népek nemességére, mindenekelőtt pedig a cseh polgárságra kívántak támaszkodni, vele építettek ki szoros szövetségi viszonyt. Ez volt az úgynevezett ausztroszlávizmus, Ausztria föderatív szláv államszövetséggé való átalakításának koncepciója, amely szerint a szlovákok és a csehek egységes nemzetet, tartományt alkottak volna. Ez pedig már alapvető politikai ellentét volt. A Štúr vezette mozgalom ugyanis Bernolák és Hamuljak koncepciójához közelítve, amely a szlovák önállósulást követelte, a szlovák nép nyelvét – éspedig annak középszlovák nyelvjárását – tette meg irodalmi nyelvnek. E lépés Bernolákénál radikálisabb volt abban a tekintetben is, hogy e dialektus a nyugatszlovákkal ellentétben – amely a csehhez igen közel állt, hisz átmenetet jelentett a cseh és a szlovák között – teljesen eltért a csehtől és a legtipikusabb szlovák nyelvjárás volt. (A harmadik, a keletszlovák dialektus pedig az ukránhoz állt közel.) Politikai téren ez azt jelentette, hogy Štúrék – az ausztroszláv nézettel szemben a hungarus gondolatot vallva – Magyarország kereteiben akarnak élni, persze messzemenő egyenjogúság alapján.

Így indult meg a nyelv kérdésében, de szoros összefüggésben a politikai ellentétekkel a támadás Štúrékkal szemben. A szlovák irodalmi nyelv elleni harcot a prágai Cseh Matica által 1846-ban kiadott munka nyitotta meg, amely közölte a vezető személyiségek nyilatkozatát, közöttük a cseh František Palacký történetíróét és Kollárét is. E nyilatkozatok írói lebecsülték a szlovák nép nyelvét, és alkalmatlannak tartották az irodalmi nyelv szerepének betöltésére. A nyelvharc igen éles volt, amit a vele szorosan összefonódó politikai ellentétek hevítettek (népre való támaszkodás, ausztroszlávizmus—hungarus koncepció eltérése).

A nyelvharc Štúrék győzelmével ért véget: a mai szlovák irodalmi norma a középszlovák dialektuson alapul, amelynek grammatikáját Štúr és Michal Miloslav Hodža készítette el. A küzdelem pedig nem volt könnyű; gondoljuk meg, hogy Štúr koncepciójával, noha közeledett a BernolákHamuljak irányhoz, mégis egy harmadik elképzelés született, s ez a nemzeti mozgalom által oly hőn óhajtott egység létrejöttét – átmenetileg – nehezítette.

Mindhárom normán (szlovakizált cseh nyelven, nyugat- és középszlovák dialektusban) kibontakozott a nemzeti és liberális szellemű irodalom. A kor legjelentősebb szlovák költőjének, a nyugatszlovák normán író Ján Hollýnak a tevékenysége is a 19. század első évtizedeire esett. Az ő „győzelmi költeményei”, eposzai jelentik a tetőpontját annak a történeti apológiának és múltszemléletnek, amely a 18. század végére már több sajátos kencepciót termelt ki. A dicső múlt felé forduló eposz a keleteurópai népek történetében a nemzeti öntudat kibontakozásának idején született meg, s a nemzeti ébredés tipikus terméke volt. Megjelenése azonban már a nemzeti mozgalom, illetve irodalom bizonyos szintjét tételezte fel. Papánek és Fándly történeti munkáin keresztül vezetett az egyenes út Hollý elbeszélő költeményeihez azért is, mert valamennyiben a Nagymorva Birodalom, valamint a Cirill és Metód-hagyomány kapott egyre fokozódó hangsúlyt, illetve Hollýnál költői formát.

A nemzeti ideológia és a romantika szabadságeszménye is Hollý költészetében, szorosan a szláv-szlovák gondolatvilággal együtt jelent meg. A szlovák nemzethez írt ódája a nemzeti szabadságot állította előtérbe, s a költő büszke arra, hogy a szlovákság tagja a hatalmas szláv nemzetnek.

A költő megénekelte a szlovák nemzetüket elhagyó renegátok (e jelenség különösen sújtotta a szlovák mozgalmat) miatt érzett fájdalmat is. A szlovákságnak hátat fordító „elfajzottak”, a renegátok ostorozása összekapcsolódott a nemesség, a feudális erkölcsök szenvedélyes bírálatával, hiszen az „elfajzottak” elsősorban a szlovák ajkú nemesség köréből kerültek ki. Tehát Hollýnál, ha kisebb mértékben, mint Bajza és Fándly eszmevilágában, egybefűződött a nemzeti és társadalmi gondolat. Hollý ültette át 1828-ban Vergilius Aeneisét, s ezzel is meggyőzően bizonyította, hogy a szlovák nyelv alkalmas a klasszikus formák átvételére, lehet magas színvonalú irodalmat művelni ezen a nyelven.

A cseh nyelvű nemzeti irodalom gazdag termése szólalt meg a Karel Kuzmány által kiadott Garamka (Hronka) című folyóiratban is. Az itt közölt szépirodalom és „hasznos olvasmányok”, bár cseh nyelven jelentek meg, jelentős termékei voltak a szlovák kulturális nemzeti mozgalomnak. Meg kell jegyeznünk, hogy Kuzmány kísérlete folyóiratával nem sikerült: a két norma evangélikus és katolikus képviselőit akarta egy táborba egyesíteni. Persze a régi cseh irodalmi nyelv erre nem is lehetett alkalmas. Kuzmány tevékenysége egyébként jelentős volt: sokat fordított, és hazafias lírája a politikai élet terére kilépő szlovák mozgalmat támogatta.

A szlovák dramairodalom is megtette kezdeti lépéseit. A legnépszerűbb műfaj a vígjáték volt. Juraj Palkovič egy vígjátékában már megjelent a szlovák paraszt, aki győzelmet arat a „basáskodó, fondorlatos úron”.[74] A szlovák vígjáték kiváló művelője volt Ján Chalupka is, aki nagy rokonszenvvel rajzolta meg a népi alakokat, bátran használta a szatíra éles fegyverét is a feudalizmus és a nemzeti elnyomás ellen.

Lényegesen nagyobb jelentősége volt Palkovičnak mint szerkesztőnek, ismeretterjesztőnek, publicistának, politikusnak. E minőségeiben kifejtett tevékenysége során ugyanis túllépett már felvázolt s a felvilágosodás eszmevilágához kapcsolódó koncepcióján. Az újságot „a nemzetek világosságának”[75] nevezte, s lapjának, a Týdenníknek is e feladatot szánta. A külföldi híreket gyakran a hazai viszonyokkal való összehasonlítás céljából közölte: akár elrettentő (elmaradott országok példái), akár követendő (fejlett területek példái) céllal, de mindenkor a progresszió érdeke lebegett a szeme előtt. A gyarmati országok rabszolgái aktuális kérdésének tálalása negatív oldalról támogatta liberalizmusát: a négerek embertelen helyzete, a rabszolgaság megszüntetésének gondolata lehetővé tette, hogy az elnyomásról és az emberi méltóságról általánosságban elmélkedjék. Pozitív példaként szerepelt nála a katolikus írek hősi küzdelme a nemzeti és gazdasági egyenjogúságért. Ezenkívül korának fontos, nemegyszer forradalmi eseményeit is rokonszenvvel kommentálta. Kedvelt témája volt a sajtószabadság és a cenzúra, amelyet a fejlettebb országok lapjainak alapján mutatott be. A Týdenníkben az ipar és a kereskedelem kérdései is a polgári átalakulás útjait egyengetve kerültek szóba.

Ismeretterjesztő munkássága szempontjából nagy jelentősége volt hosszú évtizedeken keresztül (1801–1848) kiadott kalendáriumainak. Palkovič e műfaj lehetőségeit is kihasználta, és azt a nép művelésének szolgálatába állította.

Ez a nép felé fordulás a modern társadalmi gondolat terjesztését, valamint a nemzeti ideológia eszmevilágának propagálását is jelentette. Amikor a magyar országgyűlésen napirendre került a jobbágykérdés ügye, naptárainak olvasóit rendszeresen liberális szellemben tájékoztatta. E tevékenysége ellen a magyar konzervatív nemesség 1827-ben tiltakozott is, és követelte, hogy kalendáriumait szigorúbban cenzúrázzák.

Palkovič 1832-től három országgyűlési cikluson keresztül (1832–1836, 1839–1840; 1843–1844) Korpona várs ablegátusa volt. Ilyen minőségben többször felszólalt a jobbágyság érdekében. Megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy az országgyűlés leghaladóbb elemei közé tartozott.

Erre az időszakra esett Palkovič Tatranka című lapjának megjelenése. Ebben a magyarosító törekvések ellen éppúgy tiltakozott, mint ahogy állást foglalt a liberális agrárpolitika mellett, s népszerűsítette Széchenyi István a Hitelben és a Világban kifejtett, az ország polgári átalakulására irányuló eszmerendszerét. Kalendáriumának lapjain regisztrálta a proletariátus megjelenését a nyugati országokban, ellenállásának különböző formáit. A dolgozó osztályok és rétegek társadalmi jelentőségének hangsúlyozásával öntudatuk formálódását segítette elő.

A szlovákok kezdeményezői voltak a szláv kölcsönösség, a szláv összefogás eszméjének és gyakorlatának. Ez az ideológia az irodalomban Holly mellett különösen Ján Kollár költészetében kapott helyet. A pesti evangélikus lelkész Szlávia leánya (vagy A dicsőség leánya, Slávy dcera) című munkájában költői formába öltöztette a szláv összefogás gondolatát. Kollár e nagy hatású művével számottevő lökést adott a szláv kölcsönösség kibontakozásának, s széles körű tevékenységével élére állt e program megvalósításának. Kollár fellépéséig a szláv összefogás gondolata gyakran felmerült, de mégsem alkotott összefüggő, céltudatosan kidolgozott eszmét és irányt. A szláv kölcsönösség, amely a szláv népek egymásra utaltságának felismerését, nyelvi-kulturális kapcsolataik elmélyítését, végső fokon a nemzeti elnyomás elleni közös fellépésüket jelentette, Kollár munkásságával kapott határozott ösztönzést. A Szlávia leánya több mint 600 szonettet tartalmazott, s első kiadása 1824-ben Pesten jelent meg. Kollár a költemény előhangjában mély fájdalommal emlékezett meg a németországi szláv népek pusztulásáról, akik a nemzeti elnyomás áldozatai lettek. Az elnémetesedett szlávok pusztulásán keresztül Kollár tiltakozott mindennemű erőszak, általában a nemzetek, de különösen a szlávok elnyomása ellen. Ugyanakkor más szláv népek sorsa iránt érzett rokonszenvével a szláv szolidaritás, a szláv kölcsönösség szükségességének érzését ébresztette fel a szláv népekben. Ez a gondolat végigvonul az egész munkán. Kollár a Szlávia leányában a szláv népek jövőjében való bizakodás megrajzolásával is lelkesítette, erősítette a nemzeti elnyomás ellen harcba induló szlávokat. Gyűlölettel szólt a szláv népek elnyomóiról, a szlávok ellenségeiről, a német és a magyar uralkodó osztályok képviselőiről. Ez az ellenszenv a nacionalizmusnak abból a negatív vonásából táplálkozott, amely túlhajtva a fontos és haladó szerepet játszó nemzeti öntudatot, azt más nemzetek ellen irányuló gyűlöletté változtatta.

Kollár egy később, 1836-ban megjelent művében (Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der Slawischen Nation) a szláv kölcsönösség megvalósításának tudományosan megalapozott gyakorlati programját adta. Javasolta például az egyes szláv fővárosokban szláv könyvkereskedések felállítását. Ehhez kapcsolódott az az indítványa is, hogy a szláv törzsek (népek) írói lépjenek egymással kapcsolatba. Meg kell szervezni egyetemeiken a szláv nyelvjárások (nyelvek) tanszékét is. Kollár szerint szükséges egy szláv irodalmi újság megindítása, amely rendszeresen ismerteti a szláv irodalmi műveket. Fontosnak tartotta az összehasonlító szláv nyelvészeti munkák (grammatikák, szótárak) megjelentetését, amelyek megkönnyítik a szláv nyelvek megtanulását.

Kollár szláv kölcsönösségi programja tehát nem politikai, hanem kulturális, főképpen irodalmi program volt. Ha összehasonlítjuk a Szlávia leányát a szláv kölcsönösséget tárgyaló művével, melyet több mint egy évtizeddel később jelentetett meg, azt látjuk, hogy ez utóbbit sokkal inkább jellemzi az ausztriai birodalom iránt tanúsított lojalitás, mint a még ifjúkorában írott művét. Kollár ez utóbbi értekezésében – a Szlávia leányában ködösen jelentkező szláv ország képével szemben – nyíltan kifejezésre juttatta, hogy a szláv kölcsönösség nem jelenti valamennyi szláv törzs (nemzet) politikai egyesítését vagy demagóg vállalkozásokat „az országok kormányai s rendeletei ellen, melyekből csak zavar és szerencsétlenség származhat”.[76] Kollár az irodalmi kölcsönösséget másképpen képzelte el, s védekezett is a pánszlávizmus vádjával szemben, hangoztatva: az irodalmi kölcsönösség több államhoz tartozó nemzetek között is fennállhat.

Pavel Jozef Šafárik, a kiváló szlovák szlavista kisebb jelentőségű szépirodalmi tevékenység mellett sokoldalú tudományos munkásságával tűnt ki, amely a szláv kölcsönösség jegyében fejlődött. A már hagyományossá vált történeti felfogást kora tudományos színvonalán dolgozta ki. Legjelentősebb műve, a Szláv régiségek (Slovanské starožitnosti) 1837-ben jelent meg. Hatalmas anyagot alapján dolgozott, és azt a célt tűzte maga elé, hogy bebizonyítsa: a szlávok már a messzi múltban Európa ősi kultúrnemzetei között foglaltak helyet. Šafárik munkája tehát fontos forrása lett a szlávok összefogásának: a ragyogó színekkel megrajzolt közös múlt a nemzeti elnyomással szembeni szoros együttműködésre ösztönzött. A szláv őshazát a Kárpátok és a Duna vidékére teszi; ő is elfogadja azt a koncepciót, hogy a szlávok bölcsője a szlovákok által lakott terület, mindenekelőtt a Tátra. A szlávok tehát e térség őslakói: az autochtonitást tudományos érvekkel bizonyítja, de nála is, miként elődeinél e tény az egyenjogúságért folytatott harc egyik legfőbb érve volt. Šafárik megírta a szláv népek irodalomtörténetét is (Geschichte der slawischen Sprache und Literatur, 1826). E munka sok szláv nép, főképpen a balkáni délszlávok irodalmát először ismertette, s ezzel nemcsak a szláv gondolatnak, hanem az egyes szláv népeknek is igen nagy szolgálatot tett.

A szlovák népköltészet első jelentős gyűjteményeit is Kollár (Národnie spievanky, 1834–1835) és Safárik adták ki. A közvetlen ösztönzést a szerb Karadzić jelentette, akinek módszerét is átvették. Šafárik pedig 1842-ben tette közzé a szláv népek etnográfiáját (Slovanský národopis), amely e népek első rendszeres áttekintését nyújtotta. E munkában nem a dicső múlt, hanem a szláv népek jelene ösztönözte, erősítette a nemzeti küzdelmet.

Különösen gyors és számottevő fejlődést tett meg a Štúr-féle norma alapján kibontakozó irodalom. A kölcsönhatás itt nagyon szembetűnő az új norma és a szépirodalom között. A szép számú színvonalas költő és író munkáiban megjelent az a legtipikusabb és legjellegzetesebb szlovák élet, amelyet cseh nyelven a valósághoz hűen leírni nem is lehetett volna: a szlovák falu, a szlovák parasztság élete, a szlovák hegyek sajátos szépsége, a szlovák pásztorok nehéz sorsa, s a magas hegyek között a megélhetéséért küzdő egyszerű szlovák nép élete. A szlovák múlt is új színekkel gazdagodott ezekben a munkákban. Svatopluk és a Nagymorva Birodalom mellett a tematikában megjelent Trencséni Csák Máté mint a szlovák hercegség építője. Ezt a nézetet a történettudomány nem fogadhatja el, de Csák Máté ilyen irányú szerepeltetése a múlt század negyvenes éveiben hozzájárult a szlovák nemzeti öntudat felébresztéséhez. E munkákban lép elénk Jánošík, a szlovák nép nemzeti és szociális szabadságáért harcoló hős. A költészetben általánossá váltak a szlovák népköltészet formái.


A szlovák politikai mozgalom három kiemelkedő alakja, Ľudovít Štúr (akiről Štúr-iskolának nevezik a negyvenes évek szlovák irodalmát), Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža is művelte a szépirodalmat. Az irodalomban azonban inkább szervező munkájuknak, mint írói kvalitásuknak köszönhetik nevüket. Írásaik a nemzeti öntudat felébresztését szolgálták, s ennek legfőbb eszköze a dicső múlt megéneklése volt. Az új szlovák irodalom fejlesztésében jelentős szerepe volt Hurban 1846-tól napjainkban is megjelenő tudományos-irodalmi lapjának, a Szlovák Szemlének (Slovenskje Pohladi) és Nitra almanachjának (1842, 1844).

A nemzeti mozzanatok túlsúlya jellemezte Samo Chalupka költészetét. Jánošík, a szegénylegény nemzeti hőssé lesz, jelezve, hogy a költő a maga kora nacionalista eszméit a múltba vetíti vissza.

A Štúr-iskola legnagyobb költője Andrej Sládkovič volt, aki az egész szlovák irodalomban is rangos helyet vívott ki magának. Első jelentősebb alkotása a Marina (1840), amelyben a kedveshez és a szülőföldhöz való vonzódása fonódott szoros egységbe. Megrajzolta a szlovák női eszményképet, s ez is segítette a nemzeti öntudat kibontakozását. Ebből a szempontból még nagyobb szerepe volt a Detvan (Gyetvai legény, 1847 ) című lírai-epikus műnek, amelyben szlovák népi ideálokat teremtett. A gyönyörű szlovák vidéken, Gyetván játszódó események olyan hősöket állítanak elénk, amilyen a magyar Toldi Miklós volt.

Kisebb költeményei is a szlovák mozgalom eszmevilágát népszerűsítik. Ne gyalázzátok népemet (Nehaňte lud moj) című versében a nemesekhez szólt, akik megvetik, lenézik a szlovák jobbágyságot. A nemesi gőggel a parasztság őserejét állította szembe, és rávilágított arra, hogy a nép éppen azzal fog elnyomóin felülkerekedni, amit benne megvetnek. A nemes–paraszt osztályellentét nemzeti momentumokat takart: a szlovák megyékben ugyanis a nemesség magyar volt, vagy a magyar nemzeti mozgalmat támogatta. Dalt zengek a szabad hazáról (Zaspievam pieseň o slobodnej vlasti) című 1848 márciusában írt költeménye a jobbágyfelszabadítást, a polgári átalakulást üdvözölte, de nem feledkezett meg a szlovák nemzeti jogok követeléséről sem.

A Štúr-iskola legforradalmibb költője Janko Kráľ, akit 1848 tavaszán, a szlovák parasztmozgalomban való részvétele miatt börtönbe vetettek. A szlovák irodalomnak mind a mai napig ő a legnagyobb rögtönzője. Dalai a népköltészet közvetlen hatására születtek, azonnal papírra vetette azokat, ahogy még a fülében csengett a népdal melódiája. Ami Petőfinek az Alföld, az volt Král'nak (s vele együtt a Štúr-iskola tagjainak) a Tátra; ez jelképezte a szlovák hazát. Pozsonyi elmélkedés (Duma bratislavská) című balladisztikus költeményében a szlovák mozgalomnak arról a jelentős eseményéről irt, amikor Štúrt megfosztották a pozsonyi líceum cseh-szlovák tanszékén betöltött helyettes tanári állásától, és barátai, tanítványai tüntetőleg elhagyták Pozsonyt. Az úr a tüskebokorban (Pán v tŕní) cimű balladája pedig a feudalizmussal szemben a nép igazáért folytatott harcát példázza.

Költészetében 1843–1844-ben az utópista szocializmus hatása is megfigyelhető. A Svatopluk halálát sirató disztichonokban olyan sorokat írt le, amelyek a nyomor szabadságát a szolgasággal párosult jólét elébe helyezik. Egy másik versében (Iparos – Remeselník) arról szólt, hogy a munkást a társadalom igavonójává alacsonyították le, s a nyomor oda láncolja a munkapadhoz. Kráľ elutasította a kapitalizmust, mert kiöli a hitet az emberekből. A Vásár (Jarmok) című verséből elénk táruló ideális paraszti társadalomban nincs nyomor, eltűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek, nem lesznek urak, csak egymást szerető emberek, akiket a vallásos hit irányít. S ennek az eszményi társadalomnak a megvalósítása a szláv népek feladata lesz. Az ő történelmi hivatásuk a boldog kor megteremtése.

Kráľ utópista szocializmusa tehát eltért a nyugat-európaitól, s benne nagy helyet kaptak a nemzeti és vallási momentumok. Szembetűnő e tekintetben a rokonság a lengyel messianizmussal, valamint az orosz szlavofil gondolkodással és az orosz forradalmi demokraták eszméivel. Nem zárható ki a francia Lamennais hatása sem, aki Štúrnak is mintaképe volt.

A Štúr-iskola prózaírója Ján Kalinčiak volt, aki későbbi műveiben a legnagyobb lépést tette a realizmus felé. Egész fiatalon megírta A király széke (Králův stůl) című epikus költeményét, amelyben Mátyás mint szlovák király, fekete serege pedig mint szlovák hadsereg képviselte a dicső nemzeti múltat. A nagy király a „szlovák nemzetre” pohárköszöntőt is mondott. E korai munkájáról azért kell megemlékeznünk, mert a negyvenes években írt történeti novelláiban, ha nem is ilyen idealizált formában, ismét helyet kapott a magyar–szlovák közös múlt bemutatása.

A szlovák színjátszás csupán műkedvelő társulatokból állt, és főképpen a negyvenes években fellendülő nemzeti mozgalom eszméit propagálta. A legjelentősebb társulattal a pozsonyi líceum szlovák diákjai rendelkeztek. Ők sorra látogatták a szlováklakta városokat, hogy a polgárságban felkeltsék az alig ébredező nemzeti érzést A diákok nagyon tudatosan állították a színészetet nemzetépítő céljaik szolgálatába: feladatuk sorába tartozott a pozsonyi líceumnak mint a kibontakozó mozgalom központjának (erről alább még szólunk) további erősítése tehetséges diákok odacsalogatásával, valamint azoknak a személyeknek a számbavétele, akik rokonszenveznek a szlovák nemzeti törekvésekkel.

Különös fontosságuk volt – mivel a privilégiumokkal nem rendelkező szlovák nemzeti mozgalomban bizonyos állandó bázist jelentettek – a tudományos-kulturális társaságoknak. A protestáns tábornak 1803-ban sikerült megalapítania a pozsonyi evangélikus líceumban a cseh–szlovák tanszéket és a hozzá kapcsolódó Szláv Intézetet. Mellettük szlovák diáktársaságok működtek; ezen intézmények révén vált Pozsony szlovák kultúrközponttá. Pozsonyon kívül a felvidéki városok evangélikus líceumaiban is tevékenykedtek szláv tanszékek, illetve diákegyesületek, amelyek említésre méltó gyújtópontjai voltak a szlovák nemzeti megújhodásnak. Az e líceumokban és különösen Pozsonyban kibontakozó mozgalom a szlovák történelem politikai szakaszának jelentős előzménye volt. Pozsonyban a líceum mellett működött a már említett tanszék és intézet, valamint az 1829-ban alapított Cseh-Szláv Társaság nevű diákegyesület. E szlovák nemzeti intézményekben jelentős tevékenységet fejtett ki Štúr, aki a negyvenes évek elejétől a nemzet legkiemelkedőbb egyénisége lesz. Štúr mint a tanszék helyettes tanára és a társaság alelnöke, igen sokoldalú tevékenységet folytatott.

A társaság szervezetileg is összefogta a szlovák diákságot. Štúr ezen az egyesületen keresztül irányította a szlovák ifjúság iskolán kívüli tevékenységét, ösztönözte arra, hogy gyűjtse a népdalokat, népmondákat, jegyezze fel a szlovák föld hegyeinek, erdeinek, völgyeinek nevét. Jelentős tevékenységet fejtett ki a társaság „levelező osztálya”, amely igyekezett pótolni a szlovák hírlapok hiányát. A vidéki levelező tagok a pozsonyi központba rendszeres tudósításokat küldtek a különböző szlovák kulturális és politikai eseményekről.

Az Észak-Magyarország különböző líceumai, illetve akadémiái mellett működő, említett egyesületek közül a legjelentősebb a lőcsei volt, amely 1832-ben jött létre. Kisebb szlovák társaságok alakultak a harmincas években az eperjesi és a selmeci akadémiákon. Ezek a vidéki városokban működő diákegyesületek a szlovák mozgalom helyi centrumai voltak, amelyeket a pozsonyi szervezet fogott egységbe. Így vált ebben az időben Pozsony kulturális központból az egész szlovák mozgalom központjává. E centrum kialakításában, amely a szlovák nemzetté válás szempontjából nem kis jelentőséggel bírt, igen nagy szerepe volt Štúr szervező munkájának.

Az egyesület sokoldalú, a szlovák nemzeti mozgalom fellendítése érdekében kifejtett munkásságát nem nézte jó szemmel a magyar uralkodó osztály. A kibontakozó harc következménye volt, hogy a kormány 1838-ban betiltotta az iskolák mellett működő egyesületeket, így e társaságot is. Ekkor jött létre az 1840-ig működött Kölcsönösség (Vzájomnost') nevű titkos diáktársaság, amelynek élén Alexander Boleslavin Vrchovský jogász állt. A szervezet polgári demokratikus elveket vallott, neve pedig a demokratikus szláv irányzatok közötti együttműködést, valamint a szlovák integrálódást hirdette. Hasonló célok fűtötték az Egység (Jednota) elnevezésű diákszervezetet, amely 1845 és 1848 között fogta össze az evangélikus iskolák diákegyesületeit. Az e szervezetekbe tömörült diákság Ifjú Szlovákiának is nevezte magát.

A pesti szláv tanszék felállításának ügye is a szlovák mozgalomhoz kapcsolódott. E kérdést Kollár és a Pesten tanuló szlovák, szerb és horvát diákok vetették fel először, majd több szlovák petícióban szerepelt; Kollár befolyására a pesti szláv diákok ezzel a kívánsággal a nádorhoz is fordultak. Ezek a lépések azonban nem hoztak semmiféle eredményt. Sikerrel járt egy pest-budai katolikus vállalkozás, amely Bernolák követőjének, Martin Hamuljaknak a nevéhez fűződött. Az ő kezdeményezésére alakult meg, főként a budai központi hivatalok szlovák tisztviselőinek közreműködésével, a Szlovák Nyelv és Irodalom Kedvelőinek Társasága (1834), amely céljául a szlovák nyelv terjesztését, a szlovák irodalom ápolását tűzte ki. 1844-ig kiadói tevékenységet folytatott, s az első szlovák almanachot, a Hajnalt (Zora) is e szervezet jelentette meg. A szervezet keretei között a pesti egyetem szlovák hallgatói rendszeresen tanulták, művelték anyanyelvüket. Ily módon vált Pest-Buda – főként Hamuljak és Kollár tevékenysége nyomán – Pozsony mellett a szlovák nemzeti mozgalom második legjelentősebb művelődési központjává.

Vörös Károly

A magyarországi németek művelődése

Ezekhez csatlakoznak a kor időben haladva egyre modernizálódó hazai kiadású német hírlapjai is: elsősorban a nagy múltú, hivatalosnak is tekintett Pressburger Zeitung (1764 óta) és a századelőn indult Vereinigte Ofner und Pesther Zeitung; később a Pesther Tageblatt és a pesti Ungar – és kivált folyóiratai. Így jelenik meg a Pressburger Zeitung melléklapjaként az Aehrenlese, majd a Hormayr-féle birodalmi patriotizmust képviselni próbáló Pannonia; a Pesther Zeitung melléklapja, a Gemeinnützige Blätter; később az induló magyar divatlapoknak is sokban mintaként szolgáló pesti Spiegel, a budai Iris stb.

Az országgyűlés második szakasza

A vukovár-fiumei vasút megvalósításának ügye látszólag biztos volt, hiszen támogatása 47 megye utasításában szerepelt. Az alsótábla január 11-én már bizottságot is kiküldött (tagjai között Széchenyivel) a vasúttársasággal történő alkudozásra, s a vonalvezetést, úgy látszik, kénytelen-kelletlen már a kormány is tudomásul vette. De a terv ellen most – teljesen váratlanul – maga Széchenyi lépett sorompóba Kovács Lajosnak az ő intenciói alapján készített és neve alatt február 1-én közzétett nagyszabású tervével, mely egy teljesen Pest-Budára központosított fő vonalakból álló (s ilyenként tetszés szerint továbbfejleszthető) hálózat fonalait feszítette rá Magyarország térképére.

Táncsics Mihály

Táncsics azonban nem hátrál: Hunnia függetlensége című munkája az ország kiszolgáltatottságát mutatja be, és saját diplomáciát, önálló hadsereget követel; a király és a kormány költözzék Budára; a nemesi s minden egyéb privilégiumok, a céhekéi is, eltörlendők; az úrbéres viszonyokat megváltás nélkül meg kell szüntetni (jegyezzük meg: ő az első, aki túllép a kárpótlás liberális koncepcióján); közteherviselést, általános választójogot kell bevezetni, mert a függetlenség csak az egyenlőség által érhető el.

Spira György

A párizsi forradalom visszhangja

Így azután az Ellenzéki Kör következő, 9-i tanácskozásán immár ellenvetés nélkül elfogadta a radikális kisebbség peticionálási tervét, sőt beleegyezett abba is, hogy a petíció szöveget szintén a radikálisok egyike, Irinyi József fogalmazza meg. S két nap múlva már kész is volt a nagy mű, amely tizenkét pontba foglalva, tételesen felsorolta az ellenzék legjobbjainak követeléseit:

  1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.
  2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.

A tizenkét pont első negyedrészének érvényre juttatása március 15-én

Végezvén tehát a nyomdában, kora délután népgyűlést rendeztek a Nemzeti Múzeum piacán, s itt Irányi javaslatára ekkor már mintegy 10 ezer ember jelenlétében – elhatározták, hogy a tizenkét pontot el fogják fogadtatni a városi tanáccsal is, majd pedig – érvényre juttatandó a tizenkét pontnak egy másik, a politikai foglyok szabadon bocsátására vonatkozó követelését is – Budára vonulnak és kierőszakolják, hogy az ott székelő legfőbb magyarországi kormányszék, a helytartótanács azonnal helyeztesse szabadlábra a forradalmi tevékenysége miatt bírói ítélet nélkül is már kerek egy éve fogva tartott Táncsics Mihályt.

A forradalmi baloldal állásainak megerősítése

Így 16-án a budai városi közgyűlés is magáévá tette a tizenkét pontot, s szintén alakított egy forradalmi választmányt, a márciusi fiataloknak pedig sikerült elérniük, hogy ebbe a testületbe is beküldhessék három megbízottjukat. Majd 21-én megalakult a Pest megyei forradalmi választmány is, s a vezérmegye évnegyedes közgyűlése ebbe a testületbe ugyancsak beválasztotta Petőfit és négy forradalmár társát. S minthogy a pesti forradalomnak az országon végigsöprő híre a cselekvés vágyát a polgári átalakulás Vidéki híveiben is hirtelen felszította: a március 15-ét követő napokban tucatjával jöttek létre hasonló választmányok más városokban és megyékben is, méghozzá úgy, hogy legtöbbjük már a kezdet kezdetén ünnepélyesen alárendelte magát a pesti forradalmi választmánynak (amelyre éppen ezért rövidesen rá is ragadt – és joggal – a középponti választmány elnevezés). Igaz, a vidéki választmányokban radikális elemek már alig-alig akadtak; ha tehát ezeknek a testületeknek a zöme alárendelte magát a pesti választmánynak, ez nyilván szorosan összefüggött azzal, hogy a többség a pesti választmányon belül is a liberálisoké volt. Ez azonban mit sem változtatott azon, hogy a márciusi fiataloknak, amilyen mértékben sikerült politikájukat érvényesíteniök a pesti választmányon belül, olyan mértékben sikerült most már politikájuk hatókörét a vidéki választmányok csatlakozása folytán vidékre is kiterjeszteniök.

Még eredményesebbek voltak azok az erőfeszítések, amelyeket a márciusiak ezekben a napokban a nemzetőrség sietős megszervezése s ezáltal a forradalom mielőbbi felfegyverzése érdekében fejtettek ki, jóllehet ezen a téren is meg kellett küzdeniök a nemesi és – kivált – a polgári körök ellenállásával s időnként engedményeket is kellett tenniök ezeknek a köröknek. Hiszen – tudjuk – már március 15-e délutánján bele kellett nyugodniuk abba, hogy a pesti nemzetőrség magvát a helybeli polgárőrség képezze, a középponti választmány első, ugyanaznap este tartott ülésén pedig abba is bele kellett egyezniök, hogy ezt a kereken kétezer főnyi testületet mindössze másfélezer újonnan jelentkező fegyveressel egészítsék ki. Másnap reggelre viszont már sikerült szétfeszíteniök ezeket a nemzetőrség számára megszabott szűkös kereteket a pesti utca fiainak jóvoltából, akik ekkor ismét elözönlötték a városháza piacát, sőt az előző napinál is nagyobb, 20–25 ezer főnyi tömegben jelentek meg a tett helyén, s akik közül már ezen a reggelen is ezerötszáznál sokkalta többen iratkoztak fel nemzetőrnek.

Mert a polgárságnak a forradalmi választmányban helyet foglaló képviselői még akkor is megkíséreltek szembeszegülni az árral, túlságosan nagy sikert azonban az adott körülmények között már nem arathattak. Így, látván, hogy a nemzetőrségbe jelentkezők legnagyobb hányada éppúgy a helybeli munkások közül való, amint a helybeli munkások soraiból került ki a márciusi fiatalok által az előző napon utcára szólított emberek zöme is, mindenekelőtt a munkásoknak a nemzetőrségbe való korlátlan felvétele elé igyekeztek újabb akadályokat gördíteni. A márciusi fiatalok tiltakozása miatt azonban végül mégis csak a külföldi honosságú munkásokat tudták kirekeszteni a nemzetőrségből. És a polgárság képviselőiben ez is jókora elégedettséget kelthetett persze (hiszen például az ekkortájt Pesten dolgozó kereken 8 ezer céhlegény közül legalább 5 ezer volt külhoni s a márciusi fiatalok jelszavait ezek a külföldiek is „a legnagyobb elragadtatással”[77] követték), de csupán futó elégedettséget, mivel a márciusi fiatalokat a külhoni munkások távoltartásáért – ha csak részben is – gyorsan kárpótolhatta a pesti egyetemisták és a helybeli zsidók sokaságának a nemzetőrségbe történő beözönlése, aminek a polgárság képviselői már a legnagyobb igyekezettel sem vághatták útját.

Hiába volt tehát a kezdeti ellenállás: a pesti nemzetőrök száma március utolsó napjaiban az eredetileg tervezett 3 és félezer helyett már 6 ezer felé járt, s másfélezer körül mozgott ekkor már a budai nemzetőrség létszáma is.

Az országgyűlés törvényalkotó munkája

Mi több: Kossuth nemcsak ellentmondást nem tűrően szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel, hanem 19-én, amikor a középponti választmány küldöttsége az alsótábla elé járult, a küldöttek szavaira válaszolva, kötelességének érezte kinyilatkoztatni: „…Én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom.” Majd ezt a nagyobb nyomaték kedvéért még avval is megtoldotta, hogy „csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és… ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jönne eszébe, letiporni tudna”.[78]

A kormány és a baloldal

A Demokrácia Klubjának a tagjai pedig mindjárt munkához is láttak: május 7-étől kezdve sorozatos tüntetéseket rendeztek a fővárosban élő ismert ellenforradalmárok ellen, majd mikor 10-én köztudomásra jutott, hogy az uralkodó a magyar kormány iránti engedelmességre utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, joggal tartva attól, hogy a kormány ebből a papirosrendszabályból tökéletes megnyugvást fog meríteni, s ezek után még annyira sem fog gondolni az udvarhű főparancsnokok elmozdítására, mint eddig, Lederer tábornok ellen is tüntetést rendeztek Budán, hogy ilyen módon mégis kikényszerítsék legalább ennek a kulcshelyzetben levő ellenforradalmárnak a távozását. S minthogy Lederer a fegyvertelenül felvonuló tömeget katonáival irgalom nélkül szétverette, a kormány pedig tehetetlenül volt kénytelen nézni a helyőrség önkényeskedését: a történtek csakugyan fel is rázhatták mindazokat, akiket nem vakított el teljesen az ancien régime képviselőinek eddigi tettetett barátságossága.

A kormánypolitika tehát Pest megye újonnan létrejött ideiglenes megyebizottmányának éppen folyamatban levő alakuló ülésén már a budai vérengzést követő reggelen szenvedélyes bírálatban részesült – s nem is pusztán Nyáry Páltól, akit mérhetetlen hatalomvágy fűtött, akit ezért mérhetetlen haraggal töltött el, hogy áprilisban nem kapott miniszteri tárcát, csupán a vezérmegye első alispánjává emelkedett, de szenvedélyes bírálatban részesült ez a politika a volt nemesi ellenzék olyan feddhetetlen jellemű és a kormány tagjaival egyébként jó viszonyban levő híveinek oldaláról is, amilyen például Teleki László vagy Patay József, a Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke volt; Telekiék, akiket az elmúlt éjszaka eseményei a jelek szerint egyszeriben rádöbbentettek arra, hogy a magyar forradalmat mégsem egyedül s nem is elsősorban Horvátországból fenyegeti veszély, ezen az ülésen már nemcsak az önálló magyar hadsereg mielőbbi létrehozásának a követelését újították meg, hanem maguk is elengedhetetlennek nyilvánították Lederer azonnali elmozdítását, s kijelentették, hogy ha mostani fellépésük hatástalan lesz, akkor támogatásukat egyszer s mindenkorra meg fogják vonni a kormánytól. Pálfi Albert pedig, aki Nyáry kormányellenességét – úgy látszik – kész volt elvi megfontolásokból eredeztetni, még tovább ment: a Marczius Tizenötödike következő számában egyenesen Batthyányék lemondását követelte, s azt a véleményét juttatta kifejezésre, hogy az ország kormányrúdját most Nyárynak és az eddigi kormány legbaloldalibb tagjának, Kossuthnak a kezébe kellene adni.

Most már Petőfi és Vasvári is idejét látta a határozottabb fellépésnek. Ők tehát 12-ére népgyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum piacára, s itt kíméletlen bírálatnak vetették alá a hivatalos kormánypolitikát, mint amely puhaságával nem hogy nem fékező, hanem éppen bátorító hatást gyakorol az ellenforradalmi törekvésekre. Mivel azonban vélük a május 10-én történtek sem feledtették, hogy Batthyányék mögött sokszorta többen állnak, mint őmögöttük, Petőfiék a kormány lemondását még ekkor sem követelték, csupán az önálló magyar hadsereg létrehozásának a követelését ismételték meg maguk is, s ezt a jelszót még azzal egészítették ki, hogy a kormány további tevékenységének szigorú ellenőrzése céljából haladéktalanul meg kellene alakítani az 1848:III. törvénycikkben előírt népképviseleti országgyűlést is.

Csakhogy a kormányt egyelőre az ellenzéki hangok ilyetén felerősödése sem bírta irányváltoztatásra. Mert Lederer 11-én lóhalálában Bécsbe menekült ugyan, s ezzel hallgatólagosan maga is elismerte bűnösségét, Batthyányék azonban az ő viselt dolgaiban még mindig nem voltak hajlandóak az ellenforradalmi törekvések megnyilvánulásait látni, csupán egyéni rosszakaratot olvastak ki belőlük. A kormány tagjai tehát nemcsak hogy kereken elutasították a radikális részről felhangzó követeléseket, hanem – kifejezésre juttatandó, hogy ezentúl is együtt akarnak működni a császári hadsereg